|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Az aglaniriakat valóban nem lehetett amiatt hibáztatni, mert egész egyszerűen ostobák voltak; A vért mindenek felé helyezték, ami azt eredményezte, hogy több idióta került hatalomra, mint ahogyan az felvállalható. Nem állítottam, hogy a Sagramourok nem rendelkeztek elég sütnivalóval a kormányzáshoz, de lett volna mit tanulniuk a mieinktől. Rajah királynő egyetlen pillantása térdre kényszerítené őket, gondoltam keményen, miközben mély tisztelettel magam elé idéztem uralkodónk alakját.
- Igen? És mitől olyan érdekes? – kérdeztem, miközben a szemöldököm némileg magasabbra szaladt a homlokomon. Igaz, én magam hoztam szóba a fiatalabbik Olwyn fivért, de gyanakvást ébresztett a mellkasomban a testvérem róla kialakult véleménye. Az imént még bármilyen eszközt bevetettem volna a politikai kapcsolatok elmélyítésére, de akkor és ott, már nem voltban biztos ebben a bármiben.
- Azok, akiket itt lovagnak titulálnak, nem többek a cirkuszi majmoknál, amiket Ajabu zikkurában mutogatnak – feleltem egy árnyalattal élesebben, ezzel megmagyarázva a rokonszenvem hiányát a férfi felé. Volt valami visszataszító színpadiasság az összes aglaniri nemesben, amit nem tudtam elfogadni.
Az, hogy Jehan szóba került végül keserű emlékeztetőt hagyott bennem; Nemcsak politikai célzattal érkeztem ebbe az országba, hanem azért is, hogy kiderítsem mi történt a bátyánkkal azt követően, hogy leszállt arról a hajóról a kikötőben. Sarafina nem tudott sajátos nyomozásomról, ahogyan arról sem, hogy aznap, amikor megérkeztünk nemcsak a lovak miatt tűntem el órákra vigyázó tekintete elől.
A felcsendülő hang közvetlenül mellettem olyan volt, mintha egy rémálom alakja elevenedett volna meg a valóságban. Ser Gildas bárgyú mosollyal, a helyi piperkőcök eleganciájával kúszott be a látóterembe, és hajolt meg előttem. Gyanakodva, de viszonoztam az üdvözlő gesztusát, miközben követni próbáltam egymásután gyorsan következő szavait. Hiába beszéltem kitűnően a nyelvet, a lovag hadaró nyelvcsapásai nem könnyítették meg az idegen kifejezések által alkotott korlátokat.
- Divatmajom – jegyeztem meg széles mosollyal, a saját nyelvünkön, amely egészen úgy hangozhatott, mintha üdvözölni szerettem volna, egyedül a húgom tudhatta, hogy gúnyolódom. – Ha úgy könnyebben megjegyzi, szólítson Stepharonak – bólintottam végül beleegyezően, mintha nem tartanám teljes modortalanságnak a kérését. Bárhogyan is, jobbnak tűnt, ha megadom, amit szeretne.
- A pálmaborunk nagyszerű, de erről talán Sarafina többet tudna mesélni – fordítottam pillantásom a testvéremre, ezzel könnyedén átengedve neki a társalgás fonalát. Egyelőre. |
Egy szóka tincs lebbent a tánctéren, a több, sötétebb, néhol már fekete árnyalat között. Viszont ez most nem az idősebb Tharmundé volt. Loranne Sophiet pillantotta meg az egyik momentumban, miközben egy férfival... az túlzás, inkább egy még nála is fiatalabb fiúval táncolgatott mosolygósan, önfeletten. Lora megnyugodott, hiszen húga még fülig érő szájával intetegett felé. Kék ruhája csak úgy libbent, fehér maszkja pedig túl komoly volt természetét ismerve, de a díszítése mondhatni kislányos. Valamennyire így csak illett hozzá.
Loranne egy ideig követte, mosolygással bíztatta, és remélte, hogy mi hamarabb a lépésekre koncentrál, nem pedig rá. Kellemetlen lett volna, ha megpotlik, de Sophie olyan ügyeséggel libbent ide-oda, hogy ez képtelenség lett volna. A különbség a már-már iker testvérek között az volt, hogy bár Lora tizennyolcadik életévét töltötte még csak be, de tartása és nőies bája kinyílt virgáként mutatkozott meg rajta. Nem beszélve tájékozottságáról, hiszen nem minden a külső és ezt ő maga is tudta. Ezért töltött annyi időt bátyjával és utazott mindenfelé, amerre csak tudott.
Persze két kitekintés között egy-egy mosollyal nyugtázta táncpartnerét, nem akart semennyire sem udvariatlan lenni, és azt sem, hogy a férfi azt érzi, egy pillanatra is elhanyagolja. A helyzet könnyen átlátható volt, hogy csak nyugtázta magában Sophie hollétét és meggyőződött róla, húga biztonságban van.
- Ezt örömmel hallom, bár garanciát nem vállalok. - tette meg a következő lépéseket a táncban és fordult, ahogy azt az egész tömeg tette, mindenki, aki ismerte. Ruhája mindig igazodott hozzá, és bár nem volt olyan habos-babos, hiszen a déli viseletet követte, az új divatot, amit Lora kedvére valónak tartott, tökéletes választás volt az estére. Friss darab volt, bár sosem költött magára sokat, de a báloknak megadta a kellő tiszteletet.
A név hallatán csak egy sunyi mosoly húzódott ajkára. Feltevése beigazolódott, az ismerettség csupán egy oldalú volt.
- Őszintén szólva nem. - cserélte meg a kezét a ritmusra, ahogy a tánc megkövetelte azt. - Csupán az elmúlt pár évben nem jelentem meg. - jó pár évben Lora... de semmi baj; gondolta magában. - Közel négy éve volt az utolsó bálom, ha nem csal az emlékezetem. - Nem szégyenkezett miatta, semmilyen érzés sem öntötte el, csak nyílt lapokkal játszott. Sok minden elfelejtett atzokból az időkből.
A férfi bókja jól esett neki, és egy bájos mosollyal köszönte meg azt. Nem tudta, hogy Domeric ismeri-e a családját, apja halála óta testvére biztosan nem volt kapcsolatban az Agenyr családdal, mondhatni egy kisebb visszaesés következett be. Lora viszont nem a kereskedelmi üzletek miatt volt jelen, egyszerűen csak jól akarta érezni magát, legalább ma este.
- Ha talán az mond valamit, Aldamer Tharmund lánya vagyok, Loranne Tharmund. - mutatkozott be illendően, de nem állt meg a táncban. Nem akarta tovább kifejteni, hogy a viszonylag sok pénzes kereskedelmi család középső gyermeke. Ha erről nem ugrik be neki, bár Aldamerről tudta, hogy üzleti ügyei voltak az Agenyr családdal, hogy mikor, azt nem. Viszont apja már nem él, azóta pedig már el is telt pár év. |
Úgy éreztem magam, mint akinek a halál jele lebeg a feje felett. Csak idő kérdése volt, hogy Lady Clarine, vagy valamelyik fivére vigyorogva hánytorgassa fel számomra a néhány évvel korábban megesett incidenst; Nem, mintha nem érdemeltem volna meg azután, hogy fel sem tűnt, hogy a menyecskémnek szakálla van, ami a kisebbik gondot jelentette azt követően, hogy kiderült, hogy a férjének meg hegyes vasvillája. Jó pár hétbe telt, mire összeszedtem az önbecsülésem annyira, hogy ismét nyilvános helyen merjek mutatkozni, mivel nemesi sarjként, az ügynek hamar híre ment a környéken.
Azonban nem a régi botlás volt az egyetlen indok, amiért elnézően figyeltem a kisasszony illembeli botlásait. Lady Clarine elsősorban harcos volt a szememben, és minthogy magamat is annak tartottam, a kölcsönösséget remélvén, tisztelettel adóztam felé. Előttem nyugodt szívvel lehetett önmaga. Nem üres ígéret volt az sem, hogy a rendelkezésére bocsájtanám szolgálataimat, ha szükségét érezné. Bármennyire váltunk a fenekemmel vicc tárgyává Ansarban, még megmaradtam lovagnak.
Azonban tisztában voltam azzal is, hogy milyen kényes téma egy országrész számára, amikor úgy fest, urai kénytelenek védelmezni; Tekintetem ezen gondolatnál óhatatlanul Rivalen felé irányult, akinek az utóbbi időben igencsak meggyűlt a baja a kalózokkal. Ha egy úr nem tudja megvédeni a saját földjeit, hamar a gyengeség vádja érheti, fordult meg a fejemben a piszok idea, ami hamar megértette velem, hogy egyhamar nem kell arra számítanom, hogy bármelyik Deatrys a segítségemet kéri.
- Egy valódi küzdelemben az itt felsorakozó lovagok fele csúfos bukást szenvedne – fűztem saját gondolataimat szavaihoz, miközben zöld szemeim visszatértek a kisasszony bájosan kemény vonásaihoz. Volt valami abban a szerénységben, amellyel tulajdon gyakorlatiasságukat vonta kétségbe, ami akkor sem engedte volna, hogy higgyek szavaiban, ha nem láttam volna őket a saját szememmel harcolni; nem egy arénában, mások szórakoztatásának kedvéért, hanem élesben, az embereik védelméért. Bárhogyan is alakul a tornán való küzdelem, a testvérei már elnyerték őszinte tiszteltemet.
- Talán abban is reménykedhetem, hogy méltó vagyok a szalagjára? – kérdeztem huncut éllel a hangomban felidézvén a régi szokást, mintha tudomást sem vennék arról, hogy a kisasszony szerencse-kívánása más valakiket illet. Szenvtelen megszólalásomat hamar elfedtem a megemelt kupámmal, hogy mindenféle szerénység nélkül igyak egy kortyot a saját győzelmemre. Idén másképp lesz!
Érintésemtől, amellyel a megfelelő irányba kívántam irányítani a figyelmét, jól érezhetően és láthatóan megfeszült. Nagyobb illetlenség lett volna, ha hirtelen elengedem, mintha úgy teszek, mintha nem vennék róla tudomást, így az utóbbit választottam. Tenyerem finoman, szinte valódi érintés nélkül simult vállára, de nem kerülte el a figyelmemet az éles pillantás, amellyel emiatt illetni vélt.
- Higgye el, testvéröcsém éppen elég esetlen ahhoz, hogy idő előtt belesétáljon egy ilyen csapdába – sóhajtottam egy pillanat erejéig megmaradva a házasság gondolatánál, észre sem véve, hogy szavaimmal miféle becsmérléssel nyilatkozom egy olyan szent szövetségről, mint egy házasság megkötése.
Felismerve Lady Clarine gesztusai mögött meglapuló határozatlanságot, szelíd és barátságos mosollyal fogtam közre az ujjait, hogy egy kicsivel arrébb vezessem az asztaltól, közelebb a tánctér széléhez. A szokásos, udvarias meghajlás után felvéve a megfelelő pozíciót megtettük az első lépéseket.
- Ne aggódjék, Milady; az égvilágon senki sem figyel bennünket… Időnként még a királyné is a lábamra lép – próbálkoztam elűzni aggodalmait, miközben határozottan a megfelelő magasságba emeltem a kezembe kulcsolt kezét, és megtámasztottam a tenyerem a háta közepén. – Sokkal könnyebb lesz, ha nem figyeli közben a cipőit. A szembe nézzen, beszélgessünk – duruzsoltam barátságosan, mindenféle kioktatás nélkül. Nem is olyan régen még Lynetet kellett táncolni tanítanom.
- Úgy – szélesedett ki mosolyom, ha a kisasszony végül tekintetével elengedte a lábait, és a szemei megtalálták az arcomat. Nehezen tudta leplezni görcsös aggodalmát, és én mindent elkövettem, hogy segíthessek neki. Nem volt kifejezetten ügyes táncos, de távol állt a reménytelentől. – A tánc olyan, akár egy párharc, Lady Clarine… - mondtam, miközben megemeltem a kezem, hogy megforgassam a táncpartneremet a zene ritmusának megfelelő. -… csak ebbe jobb esetben nem hal bele senki – fűztem tovább a szavakat, amikor ismét szembe került velem, és ismét felvettük a pozíciót.
- Bármennyire hihetetlen, jómagam nem igazán értek a zenéhez. Nagy hiányosságaim egyike, hogy nem tudom megkülönböztetni a lantot sem a cimbalomtól. Mindkettő húros, ugye? – kérdeztem egyértelművé téve járatlanságomat az ügyben, s reményeim szerint ezzel végérvényesen feloldottam a kisasszony aggályait is. Zöld szemeim fordulás közben megállapodtak a hihetetlenül szőke hajkoronán, amely immáron túl közel került a bátyám rikító zekéjéhez. Mit akar Rivalen Lady Ysolde-tól? A látvány oly’ annyira ledöbbentett, hogy még én magam is megfeledkeztem arról, melyik lépés következik.
- Hogy Lynet? – kérdeztem réveteg hangon, mintha Lady Clarine szavai méretes gondolatfelhőket ütöttek volna át. A majdnem megbotlás eredményeként, kicsit közelebb vontam magamhoz a szokásosnál. Zavart torokköszörüléssel javítottam a helyzet kínosságán, és elmosolyodva lépkedtem tovább.
- A húgom bájos teremtés, de voltaképpen még gyermek. Azonban, ha kívánja, szívesen bemutatom neki – perdültek le ajkaimról könnyedén a szavak, mintha a közjáték nem történt volna meg sem. Az, hogy rámutattam a kisebb húgom gyermeki mivoltára világossá tehette, hogy ágálok a kiházasítása ellen.
- Úgy hallottam, hogy Aglaval parancsnoknak új helyettese van – igyekeztem ismerős témát választani, amellyel néhány percig még elidőzhet a társalgás. – Lyones, ugye? Ismerős a neve… Talán maga is tengerföldi. Ismeri Őt? – tudakoltam semleges hangon. |
Azt hiszem, valahol mindig szerettem volna egy kistestvért... Egy húgot, főleg. Még ha nem is rajongtam különösebben a ruhákért vagy varrásért, szívesen fésülgettem volna valaki haját, vagy babáztam volna valaki olyannal, aki nem csak néhány órára volt a társaságom, és bármikor elvihették mellőlem. Ez nem adatott meg; Trevan pedig... Nos. Szintén elkerült mellőlem. De mikor ott is volt, túl nagynak tűnt köztünk a korkülönbség, és a tényleges gyerekkorom nagy részéből kimaradt, csak Tomas volt ott, ő viszont sosem volt az a babázós típus. Azt hiszem, egyszer egyezett bele, hogy játszik velem; a játékkatonái foglyul ejtették a kedvenc rongybabámat, aztán felkötötték boszorkányság vádjával. Többet nem játszottunk, és egyedül a vágy maradt, hogy legyen valaki, akivel jól kijöhetnék.
Drusala csak két évvel volt idősebb az öcsémnél, és hamar úgy éreztem, mintha nem csak a leendő házasságom révén volna a húgom, és épp ezért, még ha nem is volt kifejezetten boldogtalan, bántott, hogy nem is boldog. Annyi embernek megadatik a világban, hogy azt tegye, amihez kedve van, hogy őszintén mosolyoghasson, egyszerűen nem tűnt igazságosnak, hogy épp olyasvalaki, mint Ő, ne kapja meg mindezt. Az pedig, hogy Én nem tehetek ellene túl sokat, egészen megviselt, és elégedetlenséggel töltött el magam felé. Senki felett nem akartam döntéseket hozni, de elkerülhetetlen, hogy mások többé kevésbé ezt tegyél; tudtam, hogy Drusala felett ki hoz döntéseket, de nem igen fűlött a fogam ahhoz, hogy épp Celawannal beszélgessek erről. Egyelőre be kellett érnem azzal, ami pillanatnyi örömöt adni tudtam neki; már addig, míg a fentebb említett meg nem jelent, és Drusala hirtelen ismét hercegnővé avanzsált.
– Akkor még szerencse, hogy akadnak olyan önzetlen emberek, mint Lord Castleroy, akire számíthat Rheya – jegyeztem meg somolyogva. Megígértem magamnak, hogy igyekszem kijönni Celawannal és hálásnak lenni, de ez nem jelentette azt, hogy ne élvezhetném, ha más bosszantja. Castleroy pedig egészen nyilvánvalóan bosszantotta; az is, meg valami más...
– Drusala...? – kezdtem kérdőn összevont szemöldökkel a bocsánatkérését, szinte esdeklését hallgatva, ám végül nem mondtam többet. Sajnáltam, hogy a lány ennyire mélyen elhiszi, hogy rossz dolgot csinál, akárhányszor nem játssza a szerepét, az érzelemmentes, de örökké bájos hercegnőt, aki soha nem tesz semmi mást, mint amit az illem elvár. Akinek nincsenek álmai vagy vágyai, csak és kizárólag azért él, hogy szolgálja a családját; hablaty. Kíváncsi voltam viszont, hogy a körülötte lévők, az igazi családja, mennyire van tisztában ennek a teljes ellenkezőjével. Valahogy úgy sejtettem, Lady Earyn kevésbé, vagy ha tudja is, feláldozza a lánya álmait egy esetleges erős szövetség oltárán, elvégre, hány éves is volt Drusala az első eljegyzésekor? Tizenhat? Celawan egy fokkal már valószínűbbnek tűnt, mint aki gondolna arra is, még ha esetleg tagadja is; tudni biztos tudott hasonló dolgokról, különben mélyet csalódtam volna az üldözési mániájában. Abban viszont nagyjából teljesen biztos voltam, hogy Drusala Warrenhez fűződ érzéseiről nem tud; ha tudna, aligha küldené mindig vele. Szinte mókás, mennyire vak tud lenni a legélelmesebb ember is olyan dolgokra, amik az orra előtt zajlanak.
– Drusala és én együtt voltunk, tehát nem egyedül – mosolyogtam Celawanra olyan mosollyal, melyben még valamicskét tükröződhettek iménti gondolataim. Láttam, hogy Celawan a karját nyújtja felém, ám egyelőre nem akartam visszabújni a cipőmbe; kellemetlen volt, a homok viszont puha, és a segítséget szándékosan figyelmen kívül hagyni egyébként is csábító volt. Megálltam nem sokkal előttük, de nem indultam meg a cipőm felé.
– Nem hiszem, hogy lesz más választásom. Egy hercegnének nem illik titkolóznia a hercege elől – közöltem, épp csak egy pillanatra nézve fel Celawanra és villantva rá egy vásott mosoly, mielőtt ismét visszatértem volna a feladathoz, hogy kibogozzam a hajam a nyakék láncáról; hozzászoktam már, hogy elég egy pillanat, a göndör tincsek úgy kapaszkodnak akármibe, mint a polipkarok. Akkor is épp ezzel foglalatoskodtam, amikor Drusala feltette a kérdést; habár az esetek többségében bármikor választottam volna inkább a lány társaságát a vőlegényemével szemben, a törekvéseimmel együtt is, most épp akadt valami, amire kíváncsi voltam.
– Igazából... akad valami, amit szeretnék megbeszélni veled – néztem fel Celawanra az ügyködésem közepette, végül nagyjából lecsomózva a hajamat a láncról. Drusala felé fordultam, ajkaimon az előzőekkel ellentétben valódi mosoly ült, ahogy megérintettem és megsimogattam a lány karját, ha hagyta. – Nem haragszol meg, ugye? Rögvest utánad engedem a bátyádat; de Lord Gansey-t inkább kerüld el, ha rám hallgatsz... Valamerre mintha láttam volna Domericet, talán Ő szívesen táncolna egyet veled, és mintha a nagybátyám is fel akart volna kérni, addig is.
Nem szerettem volna elküldeni Drusalát, de a kíváncsiságom sokszor magasabbra hágott, mint az udvariasságom vagy a kedvelésem, és úgy tűnt, talán a Castleroyjal folytatott beszélgetés alatt megivott két kupa bor miatt, hogy a mai is ilyen alkalom. Amint Drusala elvált tőlünk, közelebb léptem Celawanhoz, hogy a karjába kapaszkodva bújhassak vissza a cipőmbe; részben azért, hogy így feltűnés nélkül várhassam meg, míg a lány hallótávolságon kívülre ér, részben pedig azért, mert tudtam, hogy Celawan arra számít, nem fogadom el a segítségét.
– A húgod nagyon kedves és önzetlen lány – jegyeztem meg, a hercegnő távolodó alakja után nézve. – Hogy lehettek testvérek? – Természetesen nem gondoltam komolyan a kérdést, legalábbis nem annyira, elvégre, én sem teljesen hasonlítottam Tomasra, és talán ha több időt töltöttem volna el kettejükkel, megláthattam volna közös tulajdonságokat, reakciókat. Az biztos, hogy ők ketten jobban hasonlítottak külsőleg, mint én a bátyámra.
– Mint ahogy arra Vidarba érkezésedkor felhívtad a figyelmem – fordultam vissza Celawan felé –, mellettem nincs egy fiatalabb testvér, akire vigyáznom kellene, így kénytelen vagyok mások felé fordítani az ilyesféle érzéseimet. Tényleg kedvelem a húgodat; ezért szeretném megkérdezni tőled, hogy komolyan gondolod-e, amit neki ígértél, hogy nem adod férjül senkihez az Ő beleegyezése nélkül. Tényleg komolyan gondoltad, vagy annak tudatában mondtad ezt, hogy úgy tűnik, a húgod bármit megtenne, hogy ne okozzon csalódást senkinek, és rajong érted? Ez alatt a rövid idő alatt is megszerettem Drusalát, ráadásul hamarosan a feleséged leszek, és a húgod már azt emlegette, lányunk vagy fiunk születik-e előbb – nevettem fel halkan, egyszerre találva kedvesnek Drusala szavait és mulatságosnak, mennyire közeli is volt még a fentebb említett találkozás. – Jó lenne tudni, vajon akad-e olyan a világon, akivel őszintén törődsz és szereted, még előtte... Drusala tényleg fontos neked, ugye? |
Habár Drystan kijelentésére az apjával kapcsolatban nem válaszoltam, tekintetemből és felvont szemöldökömből könnyedén kiolvashatta a választ: természetesen Howe Llewellyn mindenkit a kénye-kedve szerint szeretett volna mozgatni, ez alól a legkevésbé sem volt kivétel Lynet. Épp elég bepillantást tudtam nyerni a nemesek és főnemesek világába ahhoz, hogy megértsem, náluk két út létezik, vagy szövetség vagy ellenség, utóbbi harcokat és vérontást jelent, míg előbbi házasságot és kapcsolatokat. Ahogy azt Lord Rivalennek is kifejtettem korábban, Lynet maradt Howe egyik legértékesebb bábúja a saját sakktábláján; elvégre, a lányokat eleve úgy nevelik, hogy ne legyen túl sok akaratuk, ami a sorsukat illeti, míg a fiúkból férfivá érvén lényegében azt tesznek, amit szeretnének. Az apjuk helyében Én mindenképpen Deatrysék felé hajlanék, vagy esetleg az Agenyrokhoz; ha az idősebbik lánya királyné, a fiatalabbik sem érhetné be kevesebbel, minthogy egy főnemesi vár úrnője legyen.
Habár nem bántam különösebben, hogy Drystan nem kedveli a bort (az ital a jó, eszes férfiakból is utálatos, ostoba alakokat tud faragni, ha engednek a csábításnak), az, hogy a kérdésemmel lelombozzam, nem volt szándékos. Ismertem Drystan érzéseit az apja nászávla kapcsolatban, s épp csak azért hoztam szóba, hogy kifejezésére tudjam juttatni, mennyire együtt érzek vele. Az, hogy a radaganok és az álsárkányok említésével egy cseppet jobb kedvre derült, már sokkal jobban tetszett; a fiú egyike volt azon kevés embereknek, akiknek érdekelt az érzelmi stádiumuk.
– És Lynetet – bólintottam egyet. – Az állatok előszeretettel akaszkodnak a ruháiba... Talán azért, mert túl sok parfümöt használ, és virágnak nézik. Bizonyára vérszemet kapna, amint megtalálja az első álsárkány-ürülékes cipőjét. – Habár egyfelől biztos voltam benne, hogy sem Lord Howe, sem Lord Rivalen nem rajongana egy vöröspikkelyes kis ámokfutóért a Llewellyn-vár falain belül, és azt is tudtam, hogy igen ritkán háziasítják magukat, mégis azon kezdtem el gondolkodni, honnét szerezhetnék egy álsárkányt Drystan számára. Az unokatestvérem ilyesmivel nem foglalkozott, abban meg igencsak kételkedtem, hogy megtalálnám a piacon a kiskutyák és házitehenek között. Vajon Hayward ismerhet hasonló alakokat, akik tudnának szerezni?, morfondíroztam, pillantásommal megkeresve a marcona testőr alakját. Bizonyára. Azt azonban, hogy mivel tudnék fizetni érte, nem igen tudtam, egyelőre; szerencsére Drystan születésnapja még messze volt.
Habár miközben a nagykövetségről beszéltem, láttam Drystan tekintetében, hogy legszívesebben nem hallgatná végig, amit mondani akarok, egy pillanatra sem haboztam folytatni. Ahogy én láttam, rendszerint ha valaki Drystan jövőjéről kezdett beszélni, a lovagi létre, de legalább a kardforgatásra akarta rábeszélni, olyasmikre, ahhoz nem volt kedve, és talán affinitása sem; ez pedig mára oda vezetett, hogy a fiú legszívesebben semmiről nem hall, ami a jövőjét illeti, és mindenre alkalmatlannak látta magát. Valahol volt benne ráció, értettem, hogy ha az, amit mindenki elvár tőle, nem megy, máshoz igen kevés önbizalmat érez magában, de attól még, hogy értettem, nem szerettem volna elfogadni. Csak részben azért, mert ha minden aszerint menne, ahogy én szeretném, az én jövőm az övéétől is függ, vagy mert kedveltem Drystant, és szerettem volna segíteni neki; még nagyobb részben egyszerűen akadályba ütköztem, és ilyenkor addig nem nyugodtam, míg el nem távolítottam az útból. Akkor is, ha évek munkája szükségeltetett hozzá.
Csendben hallgattam végig ijedt kirohanását, oldalra biccentett fejjel, szám sarkában halvány, megnyugtatónak szánt görbülettel néztem fel rá. Az utolsó kérdésével azonban sikerült tényleg meglepnie. – Természetesen – pislogtam rá összevont szemöldökkel, majd gyorsan elmosolyodtam. – Miért ne tenném? Kettőnk közül valakinek muszáj, hogy hite legyen benned. Egyébként is, a barátom vagy, ez a dolgom.
A kupám, amelyből épp csak néhány kortyot sikerült innom, letettem a mögöttünk lévő asztalra, hogy a mozdulat alatt is átgondolhassam a mondanivalómat; ismét egy olyan fontos ponthoz érkeztem a fiúval, amely ugyan önmagában talán nem jelentett túl sokat, de ha akár egyet is elrontok a láncolatból, hátravethetem mindkettőnk előrelépését.
– Bízom benned, mert megbízható vagy, és hiszek benned, mert tudom, hogy menne. Talán nem most; még mindketten fiatalok vagyunk, Drystan, szinte gyerekek, tetszik vagy sem, és ez nem csak hátrányokkal jár; rengeteg időd van arra, hogy megtanuld, ami kell, hogy rájöjj a saját értékedre, amit mások már látnak. Én látom; és az apám is, jelentsünk bármilyen keveset. Na, és ha nem tudsz beszélni? Nagykövet lennél, nem szónok; nem a sarki kocsmában kellene tréfálkoznod a katonákkal, hanem egy tárgyalóasztal másik oldalán ülőkkel szemben kell csak Aglanirt képviselned; és senki nem mondta, hogy egyedül kell lenned – mosolyodtam el. – Ha jól tudom, a diplomaták rendszerint legalább párban járnak; talán találsz magadnak egy társat, akivel jól megértitek egymást. És hogy ott mit csinálnál? Megismernéd a kultúrájukat, egészen a gyökerekig visszanyúlva, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg érdekes könyvet is olvashatnál, mégpedig a hivatásodból fakadóan. Ne mondd, hogy ez olyan rossznak tűnik.
A szemem sarkából felfedezni véltem valami mozgolódást; arra fordítva a fejem (mely mozdulatot gondosan egyszerű körbepillantásnak álcáztam) egy fiatal fiút láttam felénk közeledni; nagyjából velem egykorú lehetett, és a ruhái alapján valamiféle apródnak gondoltam. Bárgyú mosolyából ítélve fel akart kérni táncolni; én pedig cseppet sem lepleztem ellenszenvem, utálatosan ráhunyorogtam, majd karba tett kézzel teljesen Drystan felé fordultam, igyekezve eltörölni az arcomra az előbb kiült undokságot.
– De akár könyvtáros is lehetnél, ha az jobban tetszene. Vagy álsárkány-idomár – somolyogtam, viszonylag derűsen. – Csak arra szeretnék célozni, hogy épp jó korban vagy ahhoz, hogy lásd, mihez van kedved, mihez van tehetséged, és elkezdd megalapozni azt, amit az eljövendő ötven-hatvan évben csinálni szeretnél. Hosszú idő az, jobb volna okosan választani. Nem gondolod? |
– Én is bízom benne, jó uram – értettem egyet széles mosollyal. – Megnyugtató lenne tudni, hogy az Istenek már előre papírra vetették a megismerkedésünk, mely így a sorsszerűség egyszerűségével feledtetheti el velünk a józan észt és hagyhatná érvényesülni a szívünk. – Mindig is büszke voltam arra, ahogy a szavakat csavartam, úgy, melyet sokan asszonyi ravaszságnak hívnak; habár senki nem tanulta külön, valóban olybá tűnt, eme apró célzások és bókok tudatos szinten nem érték el a férfiakat, ám valami mást megragadtak bennük; büszkeséget, szívet, vagy vágyat, igazából teljesen mindegy, a lényeg, hogy elérjem vele, amit szeretnék. Melion Deatrys pedig, úgy tűnt, nem tagad meg tőlem semmit.
– A hölgyek mindig szívesen mentik meg lovagjuk hírnevét – jegyeztem meg halk nevetéssel, ahogy a tánctérre sétáltunk. A pörgések közepette felmértem mindenkit, aki számított, a táncolók között és azon kívül is; kék tekintetem megállapodott az összes Rikeren, akiket csak fel tudtam mérni (Sir Ristart különösen kedveltem, főleg, mióta a bátyja megnősült), a királyon, Isán és Lord Olwynon; Rivalen és Lady Ysolde kettősén a többieknél többet időztem; vajon mi ügylete lehetett Rivalennek az Olwyn lánnyal? Valahogy úgy éreztem, csak és kizárólag Thane-hez lehet köze annak a széles vigyornak, amelyet az arcán láttam megvillanni. A másik bátyám vagy nem látta a jelenetet, vagy nem érdekelte; Lady Clarine, akivel beszélgetett, nagy riválisom lehetett volna, ha nem sugárzott volna róla messziről az az érdektelenség, mint Melláról, ami a férfiakat illette. A barátném még mindig az öcsémmel társalgott, és úgy tűnt, mintha egy lépéssel közelebb került volna hozzá; én örültem neki, még ha tisztában voltam is a szándékaival. Nem igen hittem az olyasféle szerelemben, amelyről a tündérmesék szóltak, s így sem magamnak, sem másnak nem jósoltam volna hasonlót; elvégre, én sem szerelemtől vezérelve vonzódtam olyan férfiakhoz, akik jók voltak hozzám. Ismertem Mellát, és azt is tudtam, ha valahogy tényleg sikerülne a sógornőmmé válnia, jó felesége lenne Drystannek. Az öcsém egyelőre azonban épp csak túllépett azon a szakaszán, amikor a hányást imitálva a szájára mutogatna, miközben én az egyik őrrel beszélgetek, Ő pedig azt hiszi, nem látom. Aligha gondolkodott házasságban.
Mindezen megfigyelések mellett – melyben többek között azt is megállapítottam, hogy a hercegnő valahová elment, és így már tényleg nem maradt vetélytársam, nem mintha ezzel a színű ruhával felérhetett volna hozzám –, természetesen a táncpartneremre is bőven akadt gondom. Szinte láthatatlan mozdulatokkal kényszerítettem Meliont arra, hogy a jó lépéseket tegye, s magam tértem i egy-egy sikertelenebb, lábujjropogtatással fenyegető mozdulata elől, mindezt a kecsesség olyasféle köpenyébe burkolva, amely elfedte a cselekvések tudatos mivoltát. Nem mintha különösebben sok dolgom lett volna; a kisebbik Deatrys fiú épp csak annyira táncolt borzalmasan, mint az összes többi férfi. De cserébe Ő legalább jóképű volt, és kellemes volt a hangja zöngéje.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, uram – kacagtam fel egy látványos perdüléssel egybekötött hajdobás mellett. El kellett ismernem, hogy a cselédek kitűnő munkát végeztek, ami a hajamat illette, akárhányszor perdültem-fordultam, a begöndörített tincsek ugyanúgy visszaálltak a helyükre, és épp csak egy apró fejmozdulat szükségeltetett ahhoz, hogy az egyik vállamra dobjam át a tincseket; így a szebbik profilom volt hangsúlyosabb. – S mégis, azt hiszem, senki sem kötelezi Önt az álarca viselésére; főképp nem én. A Radagan nagykövet úr sem visel ilyesmit; megeshet, hogy ehhez a bőrtípushoz nem is áll jól egy szín sem. Nagyon mulatságos a Radagan kisasszony haja, nem gondolja?
Ismételten felkuncogtam. Tetszett, hogy a titkolózásommal sikerült elérnem, amit szerettem volna; a szavai pedig egyfajta mellkas-düllesztésre késztettek. – Nevezze női szeszélynek; nekünk, asszonyoknak, nem sok jut ki az életben a szép ruhákon és az efféle bolondságokon kívül. Ez a titkolózás a részemről egyszerre puszta bogarasság és eszköz a célom eléréséhez. Annyi bizonyos, hogy a következő napok alatt igen nagy eséllyel botlasztanak egymásba az Istenek ismét; s őszintén, szeretném látni is az arcát, mikor megtudja, ki vagyok, nem csak egy álarcot. Ha ezt olyan környezetben kaphatom meg, melyben mai szavainkat titkolni illendő, mondjuk egy páholyban, igazán elégedett leszek. Nem szeretné, hogy elégedett legyek, Lord Melion? – pislogtam fel rá sötét pilláim alól, s épp csak egy csöppet, de beharaptam az ajkaim. – Egyébként is. Inkább volnék egyedüli, névtelen szempár, mint sokadik, képtelen név; persze, nem Önt hibáztatnám, ha elfeledne; a férfiak hajlamosak megfeledkezni mindenről, amelyet könnyedén megkapnak, és azt őrizni a szívükben, mely akár éjszakákon át nem hagyta nyugodni őket. Tapasztalataim szerint, legalábbis; több fivérem van, tudja – tettem hozzá, mintha csak és kizárólag Thane-ékkel szerezhettem volna tapasztalatot.
– A férfiak szeretned megküzdeni mindenért, nem? – pillantottam fel a férfira sugárzó mosollyal. – Van Önökben valami erre sarkalló ösztön, vagy miféle. Ön is szeret küzdeni, Lord Melion? Úgy hallottam, a Deatrysek nem csak tornákon versenyeznek, de a saját földjükön is harcolnak, méghozzá mindenféle lényekkel... Gyűjt esetleg trófeákat is? |
Elégedetten nyugtázta, hogy Kilian hirtelenjében mennyire megilletődött a szenvtelen fogadtatáson, mert ezzel a saját frusztráltságát vezette le. Valahol legbelül egy kis hang azt üzente, hogy ez igazán gonosz dolog, ám Viserra lelkiismeretét mélyre elnyomta a tehetetlen düh és a megalázottság érzése. A szőke nő büszke teremtés volt és a férfi éppen ebbe gázolt bele olyannyira, hogy hiába a sok esztendő avagy pont azok miatt nem talált magában megbocsátást számára. Kajánul figyelte a másik zavarát és annak ellenére, hogy sajnálta Darya belevonását a kettőjük ügyébe remekül szórakozott. Metszőn nézett hivatlan társaságukra, próbálván azt a szemrehányó tekintetet kölcsönvenni, amelyet nagyanyja előszeretettel használt régen a zabolázatlan falusiak láttán. Egyetlen szóval, félmozdulattal sem enyhített a kellemetlen helyzeten, amelyet öccse érkezése tört csak meg. Aenar vagy nem vette észre a feszültséget vagy nem akarta, mégis Viserra megesküdött volna rá, hogy távoztában hol kishúgára, hogy nővérére pillantott már-már aggódva és miután besoroltak apró partnerével a táncolók közé sem vesztette szem elől testvérét.
Amikor ketten maradtak a terem szélén igyekezett a feltörő csalódottságát úgy elrejteni, hogy félig hátat fordított gyermekkori barátjának és remélte, hogy ez és a maszkja elegendőek lesznek érzelmei palástolására.
- Nocsak gondolhattam volna, hogy az írástudásod elvesztése akadályozott...meddig is? Tíz év? Azt hinné az ember, hogy ennyi idő elég az újratanulásra. - jegyezte meg epésen a másik szerencsétlenül helyezett mondatára. Tudta, hogyan értette és a hangsúlyából ez nyilvánvaló volt, mindössze szúrkálódni akart. A legszívesebben hozzávágta volna a legnagyobb tárgyat, amit csak elbír aztán azzal együtt az összes panaszát, viszont ezek nélkül is kezdték magukra vonni a figyelmet. Viserra a szeme sarkából látta, hogy egy hölgy megállt bámészkodni és furcsa módon mogyorószín tekintete villanása se riasztotta el a leskelődéstől. Viserra beharapta az alsó ajkát és inkább Kilian felé fordult a kezeit a teste előtt összekulcsolva és abban bízva, hogy így már nem tűnik fel senkinek a beszélgetésük.
- Ne kend rám a saját hibádat! Soha nem adtam okot rá, hogy kételkedj bennem! - felelte hidegen a felvetésre, hogy nem foglalkoztatta volna a másik sorsa. Ő nem egy levelet küldött el, az első után abban a jóhiszemben, hogy elkeveredett. Hiszen miért ne válaszolna neki Kilian? A kislány Viserra vakon hitt a fiúban, akivel együtt kergették a szentjánosbogarakat. A felnőtt nő Viserra ennél már jóval tapasztaltabb volt és rég elvesztette a gyermeki ártatlanságát.
- A mi ígéretünk más volt. Az enyém az volt. És elhittem, hogy lehet más, de nem kell aggódnia uram - szegte fel az állát - Többé nem teszem. - fogadkozott határozottnak szánt tónusban, ám a szomorúság kikövetelte magának a részét benne. Tessék elég volt egyedül maradnunk és elvesztettem a tartásom. Ostoba lány vagyok, ostoba elképzelésekkel és soha nem tanulok. Korholta magát, viszont nem véletlenül nem tudott úgy reagálni, úgy kezében tartani a szituációt ahogy szerette volna. Kiliannal azért értették meg annyira jól egymást, mert mindketten nagy családba születtek és mindketten el voltak halványítva testvéreik mellett. Viserra legidősebbként és Kilian legkisebbként. A Tanselle-k között Aenar vitte a prímet Lenával a sarkában, Mariah volt az imádott pici baba és Darya, világéletében a mintahölgy és a mintagyerek. Ő volt az elsőszülött és mégsem a példakép, aki lenni vágyott, aki elől jár az életben, aki elég jó, kedves és szép. Már rég nem a szülei házában kéne élnie, ám egy ideig szórakoztattott mindenkit, ahogy kikosarazta a kérőit a stílusával. Soha nem volt ellenére, hogy megházasodjon, kötelességtudó lánynak nevelték a probléma nem ebbéli volt. Az egyik uraságot úgy megsértette, hogy az azóta is rossz hírét kelti. Ebből kifolyólag Kilian ismét érzékeny pontra tapintott gyors kérdésével.
- Nem, nem vagyok. - szűrte a fogai között. Ezúttal szinte üvöltött az arcáról mennyire kényes téma ez neki. Behunyta a szemeit, mert rátört a sírhatnék és egy váratlanul feltörő, éles hahota akadályozta meg egyedül, hogy tényleg elpityeredjen. Elszorította a belsőjét valami kényelmetlen keserűség és átmenet nélkül lett rögvest rosszul. Az egyik karjával átfogta a másikat, mintegy összetartsa magát.
- Elnézését kérem, egy kis levegőre van szükségem. - szólalt meg rekedten és azzal lendülettel megindult kifelé. |
A mosolyom kiszélesedett Tyria csípős válaszát hallva és rendkívül mímeltnek tűnő mosolyát látva; fogalmam sincs, miért, de az volt az érzésem, hogy engem próbál utánozni. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehet valaki ilyen bosszantóan szabadszellemű és mégis a szabadszelleműsége miatt lenyűgöző.
Igyekeztem nem kinevetni, amikor a következő hullám még magasabban érte a lábait, ő pedig jól láthatóan megremegett, ezzel egyértelmű jelét adva, mennyire is volt csodálatos az a víz; nem az ő reakciója miatt aggódtam, sokkal inkább az foglalkoztatott, vajon mekkora eséllyel élnénk túl az anyám kirohanását, miután Tyria mindkettőnk ruháját tönkreteszi, amikor megpróbál belefojtani a vízbe. Talán még Drusaláét is, ha a húgom megpróbálna közbelépni.
A csatornák említésére már kevésbé kellett megerőltetnem magam, egy rövid nevetést hagytam feltörni a mellkasomból, noha Castleroy gondolata továbbra sem töltött el feltétlen örömmel.
- Attól tartok, abban a közel egyórás beszélgetésben a puszta emlegetésüktől elöregedtek – feleltem könnyedén, mielőtt tekintetemet a látszólag halálra rémült húgomra függesztettem. – Ne aggódj, húgom, édesanyánk nem tartott velem – szóltam megnyugtató hangon, a szám sarkait is bátorító mosolyra görbítve. Drusala úgy festett, mint aki lidércet látott, pedig tudhatta volna, hogy tőlem nem kell tartania.
- Nem, köszönöm; hacsak nem kényszerítesz rá – fordultam ismét a menyasszonyom irányába, miközben a mosolyom hamiskássá változott, és a szemeimben is megcsillant valami, amit a mögöttem világító hold jótékony árnyékba vont.
- Semmi ok a bocsánatkérésre, Drusala – hárítottam el a sűrű szabadkozásokat gyengéden; azt jobbnak láttam nem hozzátenni, hogy mennyire kételkedtem a szavai őszinteségében. – Mindkettőtök oda megy, ahova csak szeretne, amíg az őrzött területen maradtok és nem egyedül – fűztem hozzá, de ezúttal nem tudtam és nem is akartam megállni, hogy lapos oldalpillantást vessek az én szende jövendőbelimre; közben előzékenyen a karomat nyújtottam mindkettőjük felé, ha esetleg támaszra volt szükségük a cipőjük visszavétele közben. Őszinte meglepetésként ért volna, ha Tyria elfogad efféle segítséget, de a lehetőséget bármikor kész voltam megadni neki.
Tekintetem elidőzött a szalagok és csatok fogságából kiszabaduló tűzcsókolta, megzabolázhatatlannak tűnő hajtincseken; nem voltam sem szakértője, sem pedig követője az éppen esedékes divatnak, de ha a szememnek hittem, meg kellett állapítanom, hogy ez a hajviselet sokkal jobban illik Tyriához. Méltón tükrözte a benne élő csiszolatlan gyémánt vad, szabad természetét.
Költői kérdésére halkan felnevettem és csak a fejemet ingattam.
- Épp az imént tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést. Ha megleled rá a választ, őszintén remélem, hogy velem is megosztod – mosolyogtam rá, a tekintetemben azonban látszott, hogy ez nem kizárólag az iménti kérdésére volt válasz. Mindketten tudtuk, hogy vannak bizonyos egyéb álarcok is, ami mögé be szeretne látni, de legalábbis a létezésük okát meg akarja érteni.
- Szükségtelen – mosolyogtam újra Drusalára. – Magam is szeretnék egy ki időt a húgom társaságában tölteni, a jó lord egyébként sem fog másról beszélni, mint a lovairól, attól tartok – tettem hozzá, egyik karomat könnyedén Drusala karcsú vállaira fektetve. Reméltem, hogy egy kicsit fel tud majd oldódni, nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát a társaságomban, elvégre az nem lett volna a testvéri kapcsolatunkhoz méltó.
- Persze csak ha Tyria nem ragaszkodik egyedül az én társaságomhoz – pillantottam vontatottan a menyasszonyomra, csintalan mosollyal a szám sarkában.
|
 Széles mosoly terült el az arcomon Adamella kritikáját hallva bátyámról. Tudtam, hogy nyíltan Thane-en kívül senki sem mert ellentmondani Rivalennek, ám magunk között nem volt bűn egy kicsit csámcsogni legidősebb fivérem viselkedésén, még ha én nem is nyilvánítottam véleményt. Hiába választott el szinte ég és föld a testvéreimtől mind sikerekben, mind pedig személyiségben, valahogy nem tudtam ellenséges szemmel tekinteni rájuk, mindegy hányszor sértettek meg, vagy néztek levegőnek. Hisz’ a testvéreim voltak. Még ha nem is a legjobbak. Közel sem a legjobbak.
Határozottan biccentettem Mella válaszára, majd egy pillanatnyi csendbe burkolództam. Szóval Deatrys. Valamennyire úgy éreztem, csalódtam magamban, amikor nem ismertem fel a taranisi nemesi család egyik tagját, majd azzal nyugattam a lelkiismeretem, hogy a maszkok és a különféle ruhák tengerében bárkit félre lehet ismerni.
- Megeshet, hogy Melion Deatrys olyan, mint ahogy azt pletykálják, de abban nem vagyok bizonyos, hogy a testvérei hajlanának efféle szövetség felé – elmélkedtem csendesen. – Másrészt viszont Howe Llewellynnek nem sokan mertek még ellentmondani. Csak remélem, hogy apám nem akarja a másik nővéremet is a saját kénye-kedve szerint mozgatni - fontolgattam, a szavakat alig hallhatóan formázva, miközben egy pillantást vetettem Lynet ,majd Isa felé.
Akik megtették, azok nem voltak túl szerencsések. Apám maga volt a megtestesült akarat. Legalább ezt a személyiségjegyét a pozitív tulajdonságok közé róhattam fel. Amit eltervezett azt maradéktalanul végrehajtotta, az más kérdés, hogy akár tisztességtelen eszközökhöz sem félt folyamodni ezügyben.
Nem akartam mutatni, de Mella szavai megrémítettek. Lynet és Észak nem lenne jó párosítás. Nővérem, akármilyen önző és gőgös, talán az az ember volt akivel a legjobban kijöttem (Mellát nem számítva) a környezetemben. Ha ő nem lett volna valószínűleg a fiatal Salwyck is vele tartott volna, én pedig magamra maradtam volna egy olyan helyen, ahol senki sem ismer el igazán. Nem is beszélve, hogy Lyn mennyit szenvedhetne a jeges táj s ebben az esetben a jeges szívek társaságában.
Már nagyon érett bennem a gondolat, hogy nem fogok megjelenni apám esküvőjén. Nem kívántam világgá kürtölni a tervemet, hiszen nevetségesen sokan voltak, akik meg tudtak volna akadályozni a törekvésemben, ám ha talán Adamellának elmondanám, abból nem lenne nagy baj. Erősen elgondolkodtam, hogy megosztom vele a tervem, ám figyelmemet elvonta a fehérborral telt kupa.
- Azt hiszem, családban marad – értettem egyet vele, miközben a poharam mélyére néztem, majd helyeslően megemeltem azt. – Köszönöm a tippet – feleltem, s ismét belekortyoltam a savanykás nedűbe, hogy egy grimasz kíséretében megállapítsam, nem nekem való az italozás s akármennyire akartam lerészegedni, hosszútávon az sem tűnt hatékony ellenszernek bánatomra. Főleg, ha meg akartam úszni a másnap kínzó fejgörcsét és émelyítő rosszullétét.
- Kétlem – feleltem tőlem idegen magabiztossággal kérdésére. – Persze, az alakos formaságoktól eltekintve – helyesbítettem. Különleges embernek látszottak, ám volt valami vadság a szemükben, amitől egyszerre akartam elmenekülni és egyben még jobban megérteni a kultúrájukat.
- Meglehet – értettem egyet jókedvűen Mellával. Úgy éreztem ennyi alkohol is elég volt ahhoz, hogy változtasson a hangulatomon. Igaz, nem voltam hozzászokva az ivászathoz. – Ó Dagada! Mit meg nem adnék egy álsárkányért – sóhajtottam fel, miközben széles, bárgyú mosoly terült el az arcomon. – Képzeld el, hogy milyen hatékonyan tudná terrorizálni Rivet vagy a személyzetet!
Nem vallottam be senkinek (talán csak Mellának), hogy mennyire szerettem volna egy házi álsárkányt. A könyvek alapján valódi kis bestia volt, viszont alig volt nagyobb egy kutyánál (ellentétben a skorpiókkal); úgy éreztem azzal talán még meg tudnék birkózni. Az más tészta volt, hogy szinte fellelhetetlenül rejtőzködtek a vadonban.
Érdeklődve füleltem Adamella eszmefuttatását a nagykövetségről, egészen addig, amíg leszűrtem, hogy mire akar kilyukadni. Eztán érdeklődéstől csillogó tekintetem fokozatos ment át az egyre bizonytalanabb s bizonytalanabb ábrázatomba. Már pánikoltam. A gondolat, amit a lány boncolgatott, szerény létem alatt ezen a földön még meg sem fordult a fejemben. Miért is fordult volna? Nem voltam sem diplomata, s nem is bántam túl jól a szavakkal. Eszes voltam, ezt Salwyck úr is megmondta, ám korántsem éreztem magam felkészültnek efféle dolgokra.
- De… de… - habogtam sután. Mikor hozzámért nem húzódtam el. – Belegondoltál már abba, hogy még ha a státuszom meg is van egy efféle feladathoz, a tapasztalatom és a kommunikációs készségeim hiánya abszolúte alkalmatlanná tesz rá. Nem is beszélve arról, hogy még az otthonomból sem tettem ki a lában, nemhogy egy teljesen új földrészre utazzak – hadartam idegesen, miközben a kezeimmel zavartan jobbra-balra integettem. – Mégis mit kezdenék ott? – kérdeztem; hangom cérnavékony nyivákolássá törpült. Nem láthattam előre, hogy Adamella egyetlen eszmefuttatásával ekkora rémületet tud kelteni bennem. Még túl fiatal voltam efféle döntésekhez. Túl fiatal és félénk, aki egyetlen erényének talán azt tudta felhozni, hogy reális képet tudott festeni önmagáról.
Mikor sikerült lenyugodnom valamennyire, kételkedő, rekedtes hangon azt kérdeztem:
- Te most komolyan bízol bennem, nem igaz?
Ismertem Mellát egy ideje, de sohasem hittem, hogy az egyik legjobb barátomat találom meg a lányban. Ő volt az egyetlen, aki elismert annak ami vagyok, s nem próbált megvetni vagy megváltoztatni. Elfogadott. Nekem pedig ennyi elég volt. |
Zúgott a zene a teremben és egyre többen hagyták hátra a finom falatokat, hogy együtt ropják a középen összegyűlt csoporttal, míg mások a maguk körében hahotáztak a valószínűleg erősen túlszínezett történeteken. Nem volt kétsége afelől, hogy erre a nem kevés adag kiváló minőségű ital adta nekik a szabadosságot. Domeric azonban soha nem nézett a pohár fenekére semmilyen megmérettetés előtt. Az utóbbi két évben mindig pont a Teremtésnapi torna előtt érte utol a balszerencse, egy kificamodott váll és kissé koros, ám megbízható hátasa kimúlásának képében, amelynek következtében ki kellett hagynia az ünnepségsorozat ezen részét. Jó pár lovaghoz hasonlóan nem egy tornagyőzelemmel büszkélkedhetett, mégis a legrangosabb hiányzott a sorból és ezt idén orvosolni szerette volna. Ügyesen tevékenykedett eddig a háttérben, de idejét érezte, hogy akcióba lendüljön és mivel hívhatná fel magára jobban a figyelmet, mint egy váratlan diadallal? Unokafivére távolmaradása többet segített rajta, mint várta, főleg hogy Tyria eljegyzése némileg bonyolította a terveit. Sajnos a játszmában amire vállalkozott minden bábunak saját akarata van és gyakran megesik, hogy nem az általa kiszámított lépést teszik meg. Később korrigál, ahogy azt megszokta.
Domeric tekintete el-el kalandozott, amikor Margaret vagy Rowena feltűnt a tömegben, így majdnem elsiklott a figyelme amellett, hogy a lány is ezt teszi. Kíváncsi lett volna kit kereshet, bár amikor a testvéréről beszélt úgy sejtette megtalálta a választ.
- Pontosan ilyenek és nekem kettő is van. - vigyorodott el újra és egyértelműsítette a helyzetet, hiszen amikor Margaretet említette a testvérének hívta. Az már más kérdés volt, hogy bár idősebb húga csupa máz és báj, ha úgy tartja kedve és érdeke, azért nem éppen olyan dolgokat tartott mulattatónak, mint a hölgyek többsége. Ha nem a hadikönyveket bújta vagy a gyakorlótéren lebzselt vad, éjfekete ménjén vágtatott át a vidéken.
A lány szívélyes válaszai talán csak a rangjának szóltak, mivel jól hallhatóan felismerte ki áll vele szemben. Domeric jobb szerette azt képzelni, hogy nincs szüksége a címére, ha csinos hölgyekről van szó, ám ez nem akadályozta meg abban hogy résen legyen. Ambiciózus és csábos nők akár szülői rásegítés nélkül is kivetették a hálójukat. Nem ragadtatta volna magát olyasmikre, amiből később visszavonhatatlan kötelezettsége származna.
Fesztelen léptekkel vezette partnerét a táncolók közé és egy apró, udvarias meghaljást követően immár ők is a kecses társulatba olvadtak. Az első pár akkord alatt egymáshoz igazodtak, mozdulataikban erőletettségtől mentesen forogtak a tömegben. Domeric ajkain a már-már végletekig tökéletesített, kedvesnek szánt mosoly függött, amelyet a családban nemes egyszerűséggel udvari vicsornak hívtak egymás között, nem amiatt hogy csúf, hanem a kissé természetellenes mivolta miatt. Ki tudna folyton csak ragyogóan mosolyogni? Nos, Rheyában mindenki szerette volna elhitetni, hogy ő igen.
- Igazán? Nos, én pedig abban nem kételkedem, hogy sikerrel jár majd - felelte csakugyan széles mosollyal az arcán - Kezdetnek mondjuk elárulhatná a nevét. - tette hozzá egy újabb forgás után. Jobb szerette tudni kivel beszélget, mégha az álarcosbál célja éppen az lett volna, hogy titokban tartsák a kilétüket. Némileg féloldalasnak ítélte meg, hiszen a nemesek többsége szegről-végről rokon, így alig találni olyat, akit nem lehet egyből felismerni. Főnemesként pedig egyszerűen lehetetlen eltűnni, hiába a színpompás maszk. Mi értelme ennek így?
- Még biztosan nem találkoztunk személyesen különben el nem felejtettem volna Önt. Ez az első Teremtésnapi bál, amin részt vesz? - puhatolózott. |
- Nem hibáztathatod őket, hogy a vért előbbre tartják a józanésznél – válaszoltam őszintén; lesajnálás bujkált a hangomban. Radagan vezetője rátermettebb. A mi királynőnk a radagan nép közös és hatékony megegyezése alapján került a trónjára. Nem valami születési előjog gyanánt. Igaz, nekünk is megvolt a magunk kasztrendszere, ami talán kegyetlen volt egy kívülállónak, ám számunkra efféle szabályok jelentették a kapaszkodót. És ki mondja, hogy lehetelten feljebb lépni a létrán?!
Elégedetten bólintottam, amikor meghallottam, hogy nem tartja rossz ötletnek a vacsorát. A hátam közepére sem kívántam az egész királyi családdal való bájolgást (biztosra veszem testvérbátyám sem), de hát mit tehettünk, amikor ezt a hivatást választottuk; elkerülhetetlenné vált, hogy néha azt kellett cselekednünk, ami nem kellemes, ellenben célravezető.
Teljes szívemből osztoztam aggályaiban és félelmeiben, attól tartva, hogy még több szenvedést okozunk szeretett országunknak azzal, hogy tétovázunk. Ám a politikát nem lehet siettetni, ezt a bátyámnak is el kellett ismernie.
- Érdekes… figura, azt meg kell hagyni – feleltem tétován. Nem igazán döntöttem még el, hogy hányadán állok Ser Olwynnal. Többek között azért mert oly’ jóindulattal kezelt engem, mint akármely más aglanirit, holott a vak is látta, hogy nem voltam az. Na, nem vártam én el, hogy bárki is fejet hajtva tisztelegjen, de azért örültem volna, ha emberszámba vesznek. Nehezemre esett elhinni, hogy valaki nem gyanúval telt tekintettel néz reánk. Ezért is tűnt a lovag megfelelő szövetséges-alapanyagnak. Mégha kicsit szószátyár is.
- Azt nem mondanám, hogy kedvelem – bölcselkedtem. Még biztosan nem. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy szimpatizálok vele. Viszont úgy vélem számodra nem túl rokonszenves alak.
Mindig nehéz volt Stepharoval az idősebb bátyánkról beszélni, ezért már annak is örültem, hogy ő emlegette fel először Jehant, bár tudtam, hogy még mindig nem engedte el bátyánk emlékét, hogy az békében nyugodjon.
Úgy nézett ki, hogy táncunk a végéhez közeledett, amikor a zenészek lassacskán egyre halkabban s halkabban játszották a már megszokott ritmust. Még sikerült egy utolsót fordulnunk, amikor a muzsika végleg elhalt. Az aglaniri szokásokhoz híven pukedlizve megköszöntem a táncot, s ha testvérem elfejeltette volna szemeimmel őt is főhajtásra ösztönöztem.
Mintha csak meghallotta volna, hogy róla szól a beszélgetésünk, a forgolódó tömegben Ser Gildas jelent meg, s egyenest felénk tartott.
- Mi radaganiak megtartjuk az ígéreteinket, Ser Olwyn – mosolyogtam udvariasan a lovagra, miközben elfogadtam az üdvözlését.
Tudtam, hogy bátyám nem igazán bízik egyetlen fehér ördögben sem, és úgy véltem felfedezni, hogy a Főtanácsos öccsének locsogása kifejezetten idegesíti. Alamuszin somolyogtam Stepharo irányába, amikor Ser Gildas rázúdította szavait. Jó testvérként, csupán csak hátra kellett dőlnöm s élveznem Stepharo irritációját. |
Nemesi sarjként öcséimnek kötelességük volt elsajátítani a kardforgatás művészetét még annak ellenére is, hogy ezen tudásnak a hegyeinkben portyázó bestiákkal szemben kis hasznát vették. Valahogy így viszonyultam a diplomatikus jómodorhoz is, melyet csupán kötelességből és a saját népem érdekében voltam kénytelen gyakorolni. Szerencsémre az idősebb Llewellyn-fivérek könnyebbik esetét fogtam ki, aki elnéző udvariassággal tette lehetővé, hogy botlásaim ellenére is konfliktusmentesen menjen végbe a beszélgetés, és egyelőre még egyetlen házassággal kapcsolatos megjegyzést sem kellett lenyelnem a társaságában – félek, erre talán képtelen lettem volna. A kellemes csalódás ellenére tudtam, hogy megkönnyebbülve vedlem majd le magamról az illemvicsorgást, amint a torna végeztével hajónk fedélzetére lépek.
– Ez igazán nagylelkű öntől, Lord Thane. – válaszoltam a kezdeményezésre. – A jelen állás szerint kezünkben az irányítás, de amint szükségét érezzük, fontolóra fogjuk venni az ajánlatot. – biztosítottam egy bólintás keretében, és tekintetem feltűnően kerülte ki az övét. Nem volt tehetségem olyan érzelmek szimulálásában, amelyeket nem éreztem, vagy olyan meggyőződések kimutatásában, amelyek nem voltak birtokomban. Semmiképp sem akartam volna a világ szájára adni, hogy a családunk képtelen kordában tartani Taranis veszedelmeit. A helyzet nem elég súlyos ahhoz, hogy ismét az udvarhoz forduljunk segítségért – győzködtem magam időnként.
– Erősen kétlem, hogy az Önök gyakorlatával birokra kelhetne a mi gyakorlatiasságunk. – válaszoltam a lovag önmagát lealacsonyító bókjára. Megtévesztően hangzott ugyan, de egy csepp szerénység sem szorult a ténymegállapításba; egyszerűen csak a véleményemet fejeztem ki, ahogyan mindig. Mi, Deatrysok nem rendelkeztünk akkora jártassággal az úri huncutságok terén, mint a kifinomultabb hagyományokat őrző házak tagjai. Hazámat az év nagy részében vastag hótakaró fedi, és ez alól nem kivétel a Teremtés Napja sem, így az időjárás nagy kihívás elébe állít minket, akárhányszor fejünkbe vesszük egy torna megrendezését. Mindemellett az utóbbi években olyan veszedelmek ostromolták a vidéket, amelyek minden időnket és energiánkat magukba szippantva akadályozták meg, hogy heteket felemésztő utazásokba kezdjünk egy melegebb éghajlat felé. Eszem ágában sem volt huzamosabb időre őrizetlenül hagyni a hegyeket. Észak Őre voltam, és mivel nem szívesen bíztam volna feladataimat holmi Észak Dublőrére, a hosszas távollétet sem engedhettem meg magamnak.
– Legyen úgy! – szóltam, miután kifejezte a győzelemmel kapcsolatos reményeit, és kupámat férfimódra emeltem a magasba, ahogyan a kaszárnya egyik kilométerhosszú asztalánál tettem volna egy sikeres hadjárat után, katonáimmal egyetemben. Sosem voltam a mulatságok lelke, de a sikereket magam is sikerként éltem meg, így olykor még én is hajlandó voltam kihúzni a karót a hátsómból, és jó képet vágni a diadalhoz. Talán így történt most is.
A kérdésemre adott gondterhelt válasza alapján arra következtettem, sikerült újabb aknára botladoznom – nem maradt azonban sok időm a csorba kiköszörülésére, mert amit ezután csinált, az végleg kővé dermesztett. Olyannyira ódzkodtam a testi érintkezéstől, hogy még fivéreim iránt érzett odaadásom sem csalogathatta elő belőlem azt a vállveregetésre vagy ölelésre késztető ingert, amely oly’ sokak számára erőlködés nélkül jött. Némán feszültem meg a lovag érintése alatt, de ahelyett, hogy akaratom szerint illetlenül reagáltam volna a hátsó szándéktól mentes gesztusra, engedtem, hogy Lord Thane a megfelelő irányba terelje a tekintetemet.
– Ettől igazán nem kell félnie. – válaszoltam. Ez akár még bóknak is beillhetett volna, ha egy kicsit ügyesebben palástolom a nemtetszésemet. A köztünk lecsökkent távolság arra késztetett, hogy megemeljem az állam, ha a tekintetemet társaságomra akartam szegezni, és ez valószínűleg akaratomon kívül tompított a pillantásom élén, mely a figyelmeztetés céljával villant az arcán. Eleget fordultam már meg udvari körökben ahhoz, hogy ott is rosszmájú mögöttes tartalmat véljek felfedezni, ahol senki sem szándékozott a gyengepontomba bökni. A megszokás ereje.
A felkérés úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Jobban belegondolva igazán számíthattam volna arra, hogy egyszer elkövetkezik ez a pillanat is, hiszen napokat töltöttem azzal, hogy felkészüljek rá. Mégis, most, hogy eljött az idő, szánalmas módon inába szállt a bátorságom. Geralddal és Melionnal csetleni-botlani egészen más volt, mint egy Llewellyn lábára taposni; bár senki sem figyelt minket, most mégis úgy éreztem, rajtam a világ szeme, és meggyőződésem volt, hogy pillanatokon belül bohócot fogok csinálni magamból.
Magam is a szökőkút márványára vágtam a kupámat, még mielőtt Lord Thane-nek szemet szúrhatott volna a vonakodásom.
– Örömmel. – jelentettem ki a kelleténél kicsivel több ál-határozottsággal, és a megfelelő kezemet az övébe kulcsoltam, a másikat pedig a vállára ejtettem, bár a mozdulat inkább hasonlított vállveregetésre, mint egy táncba hívás kecses válaszára.
Engedtem, hogy a szabály szerint a másik fél vezessen, és remélhetőleg Lord Thane meg is tette az első mozdulatokat. Illendő lett volna a szemébe néznem, de az első lépések alatt inkább a cipőjét figyeltem, hogy tudjam, hová ne lépjek. Egy-két-há’, egy-két-há’ – formálták az ajkaim, ahogyan az otthoni gyakorlás alatt is. Egy kis idő múltán arra eszméltem fel, hogy a nagy koncentrálásban a lélegzetem is kezdte felvenni a szavak formáját, ezért menten elhallgattam és felkaptam a fejem, hogy a lovag arcából megállapíthassam, mit gondol átlagon aluli képességeimről. Jól tudtam, hogy nálam egy fatönk is kellemesebb partnernek számít. Világéletemben botfülű voltam, és kiváló szem-kéz koordinációm ellenére képtelen voltam a zene ritmusára mozogni. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen esetlennek érezzem magam, és egyáltalán nem tetszett, hogy ezt a helyzetet nem vonhattam teljes irányításom alá.
– Kellemes zene. Lant? – kérdeztem, és reméltem, Lord Thane számára egyértelművé válik, mekkora szakértő is vagyok a témában. Egy színes zekébe bújt siheder szolgáltatta épp a háttérzajt, kezében pedig egy háromszög alakú (mint később kiderült, úgynevezett psalteriont) tartott, ami leginkább egy hárfa és egy lant keverékére emlékeztetett.
Természetesen Lynet és Melion párosa sem kerülte el a figyelmemet, de ehhez egészen máshogy viszonyultam, mint az öcsém válogatás nélküli portyáihoz. A látvány felébresztette bennem azt a hiú reményt, hogy Melion egyszer az életben talán számításba veszi a kötelességeit, és összekötve a kellemest a hasznossal olyan döntést hoz, ami még a hasznunkra válhat. Természetesen ezen a téren egy rossz szavam sem lehetett, különben bort ittam és vizet prédikáltam volna.
– Lady Lynet igazán bájos teremtésnek tűnik. Szívesen megismerkednék vele. – mosolyodtam el hirtelen. Illetékes lévén Lord Thane véleménye is érdekelt. |
– Egyébként is, te nem Lady Tamara lennél; tudod, Ő összetörte a szívem – magyaráztam heves bólogatások közepette, ahogy Rivalen felé terelgettem Ysolde-ot. – Inkább Lady Loranne, akivel utána vigasztalódtam. Az Istenek áldják Loranne hatalmas...! Szívét! – sóhajtottam fel jólesően, elmerülve a régi emlék kellemes hozományában. Talán még mindig a múlt fogságának áldásos rózsaszín fellegében úszkálhattam, amikor Rivalenhez értünk, ezért nem tűnt fel különösebben a hangjában bujkáló célzás Ysolde felé, vagy az a sértettség, amit felém tanúsított, noha megpróbálta titkolni. Olyan régen volt már minden, hogy én az elefántok helyett is mindent elfelejtettem.
Arra, amit Rivalen valószínűleg piszkálódásnak vagy komolyabb sértésnek szánt, harsány nevetéssel reagáltam. – Hát, igen, néha le kell esni a lóról az embernek, mielőtt fent tudna maradni, és nyerni. Kétszer. Te hányszor is nyertél? – Nem is próbáltam tagadni, mennyire élveztem a helyzetet, habár én magam nem tartottam sértésnek azt sem, ha vesztettem; egy efféle torna kimenetele nagyon sok mindentől függött, még attól is, előző nap ki mit vacsorázott, vagy éppen milyen a széljárás. Nem volt szégyen veszíteni jó ellenféltől; nagyobb szégyen volt, ha ez a vereség olyan sértettséget okoz, amely miatt az ember nem is próbálkozik többet, de ez nem tudatos gondolat volt, és nem is jutott eszembe Rivalen szemébe mondani. Nem volt jogom ítélkezni mások felett, csak abban lehettem biztos, hogy én nem szégyellem a vereségeimet sem, és büszke vagyok az eredményeimre.
– Ahogy a Kicsilány mondja – bólintottam határozottan, büszke mosollyal, átkarolva Ysolde vállát az elmés válaszára. Habár ilyenkor néha a számra állt azt mondani, az én lányom, ezt a hibát eddig még sosem követtem el, legfeljebb gondolatban. Rivalen következő kijelentésével vegyes provokációját ismét nem vettem magamra; biztosan rossz napja lehetett, azért volt ilyen harapós.
– Gondoltam, nem illő ennyi fontos hölgy társaságában a sárga földig innom magam – vontam vállat könnyedén. – A húgod talán jobban díjazza, ha az ország lovagjai képesek másnap az egyenes járásra, és bár én magam jól bírom mind az italt, mind a másnaposságot, attól tartok, a végén még versenyivásra ingerelném a többieket. – Ekkor ütötte meg a fülemet egy ismerős hang, amint ismeretlen szavakat formál, meglehetősen kedélyesen; addig nem is tűnt fel, hogy Sarafina és a bátyja immár a tánc során kicsivel közelebb került hozzánk, mint korábban. Elbűvölten figyeltem, ahogy a radagan káprázat könnyed léptekkel forog a bátyja vezetése nyomán, és jól láthatóan mély beszélgetésbe elegyedtek. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a minap tett ígérete; nem nézhettem őket túl sokáig, a zenészek abbahagyták, s jómagam is megtapsoltam őket a táncolókkal együtt.
– Azt hiszem azonban, tényleg ideje volna olyan társaságot keresnem magamnak, aki nem rokonom, és szebb, mint a te szőrös, savanyú képed, Rivalen – fordultam vissza feléjük széles mosollyal, majd Ysolde-hoz hajoltam, hogy csókot nyomjak a feje búbjára. – Ne haragudj meg nagyon – mormogtam neki, majd egy utolsó, "kellemes táncot" megszólalás után, melyet mindkettejüknek szántam, elindultam a nagykövetek felé, akik akkor lépdeltek ki a tánctér szélére. Már messziről mosolyogtam rájuk, ha esetleg felfigyeltek volna közeledtemre, ha pedig nem, úgy tisztesebb távolról szólítottam meg őket.
– Vieira nagykövet! – mosolyogtam rá, majd főt hajtottam előtte; Sarafina épp csak egy leheletnyivel kapott szélesebb mosolyt, és amennyiben ismét hagyta, egy kézcsókot. – Sarafina; örülök az ismételt találkozásnak. Attól tartottam, a végén tényleg elszelel az ígérete elől. Elnézésüket kérem, amiért idecsörtettem, de már rég szerettem volna megismerkedni Önnel, nagykövet úr; Stepharo, ugye? Zavarná, ha a nevén szólítanám? Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de minden más olyan rideg és személytelen, azokat inkább meghagynám a bátyámnak meg a diplomatáiknak, s Ön is nyugodtan szólítson Gildasnak, ha nem túl nagy kérés. Mondja, maguknál tényleg olyan jó pálmabort lehet kapni, mint mondják? |
– Thilve – ismételtem meg a nevét lassan, a betűket ízlelgetve nyelvem hegyén. Édes. Gyönyörű. Ártatlan. Szőke. Épp az esetem. A vezetékneve nem tetszett különösebben; ismertem Gethas Carsont, és habár mindig a legmegnyerőbb mosolyomat vettem elő, ha vele beszéltem, legbelül gyűlöltem a férfit. Nem volt rá különösebb okom, az elvei nagy részével egyetértettem; egyszerűen nem tetszett a képe. Talán túlzottan hasonlítottunk egymásra; mindenesetre, a lánya sokkal kellemesebb látvány volt a szemnek. Hogy lehet egy olyan ronda embernek ilyen szépséges gyermeke? Biztos az anyja, jutott eszembe; sosem láttam a megboldogult Carsonnét, de más lehetőséget nem igen láttam, már azt az opciót leszámítva, hogy talán nem az ő lánya. Azért sem hibáztattam volna az asszonyt.
– Valóban az vagyok, hölgyem, még ha nem is születésemtől fogva – húztam széles mosolyra a számat, újabb könnyed meghajlást produkálva a szőke hajú leány előtt; külön örömmel könyveltem el, hogy úgy tűnt, nincs ellenére a közeledésem, noha a nemes hölgyekre jellemző enyhe távolságtartást felfedezni véltem a mozdulataiban. Persze, nem lepődtem meg; elvégre, aznap még a szemöldököm is kivételesen jól festett.
– Az iménti bemutatkozásom alatt talán elfeledkeztem a Sir jelzőről; jómagam a királyi testőrség tagja volnék. Talán az egyik bálon találkozhattam kegyeddel, vagy a királynét kísérve; habár valószínűleg inkább csak látásból ismerhetjük egymást, s a teljes bemutatkozással idáig kellett várnunk. Elvégre, egy olyan gyönyörű jelenést, mint Ön, sosem felejtenék el, hacsak nem gonosz átok hozományaként. Átok vagy sem, szerfelett örülök annak, hogy most megismerhetem, kisasszony.
Kutató tekintettel pillantottam körbe, ám a közvetlen közelünkben egyetlen rokonát sem véltem felfedezni a szőke hölgynek. Kezdtem úgy érezni, hogy ma ismét mellettem állnak még az Istenek is, és jó szerencsével mosolyognak le rám a csillagok.
– Ön egyedül van? Nincs nagyobb vétség egy férfinak, mint magára hagyni egy fiatal hölgyet; a végén még az unalom keríti hatalmába, és sötét gondolatokat ébreszt Önben a magány, tudja. Remélem, még azelőtt ideértem, hogy erre sor kerülhetett volna, és még őszintébb reményeim fejezem ki, hogy megtisztel egy tánccal. Bizonyára sem az édesapja, sem a bátyja nem bánná – nyújtottam felé a karomat, készen állva arra, hogy a tánctérre vezessem a leányt, ahol a zenészek épp új dallamba fogtak, egy olyanba, mely kellemesen vegyítette a lassú táncok és a pörgősebb ütemek előnyeit.
Amennyiben igazam lett, s nem csak én szerettem volna tovább élvezni a társaságát, de az érzés kölcsönös is volt, úgy büszkén kihúzva magam vezettem őt a tömegbe, ahol egy udvarias meghajlásos köszöntés után ismét a kezembe vettem az övét.
– Mondja, kisasszony, Ön először van jelen a tornán, jól sejtem? – kérdeztem, ahogy lassan léptem egyet oldalra majd hátra, a zene ütemének megfelelően. – Eddig még nem láttam, pedig a családom innét származik, s eddig majd' minden esztendőben jelen voltam. Élvezi a tengert? |
– Azt hiszem, a bátyád bárki társaságát nélkülözni tudja, mindaddig, amíg a hangja megmarad – jegyeztem meg, majd mosolyogva megráztam a fejem; gondosan ügyeltem arra, hogy úgy tűnjön, ezt a bátorságot csak és kizárólag Drystan mellett engedtem meg magamnak, de érzem, hogy nem illendő. Az mindenesetre igaz volt, hogy senki más nem érdekelt annyira, hogy megosszam vele a véleményem, hacsak nem kérdezett rá külön. Személy szerint ugyan nem volt problémám Aerten leendő urával, azt leszámítva, hogy emberként nem kedveltem, ráadásul a legutóbbi beszélgetésünk érdekes kérdései a mai napig is el-elgondolkodtattak, de Drystan és Ő... Nos. Nem álltak különösebben közel egymáshoz, és Lord Rivalen testvéri szeretete kimerült abban, hogy néhány naponta közölte Drystannel, mennyire kevésre tartja, még ha nem is szemtől szemben, hanem burkoltan.
Drystan fejtegetésére egyetértően hümmögtem. – Melion Deatrys – közöltem a fiúval lassan artikulálva a nevet, egyik szemöldököm felvonva, sokat mondó pillantást váltva vele, ha hagyta. Ha Én hallottam a taranisi úrfi üzelmeiről, biztos voltam benne, hogy Drystant sem kerülték el az efféle pletykák, főleg, mivel idén Ő is indul a tornán. – Azt mondják, felettébb jóképű és északihoz képest megnyerő a beszéde is; bár valószínűleg Lynet azonnal ott hagyná, ha sejtése lenne róla, hogy Atyátok gondolkodik egy Deatrys-szövetség előnyein is... Noha az Ő célpontja inkább az idősebbik fiú, azt hiszem.
Nem vártam, hogy Lynet férjhez menjen, főképp nem ilyen messzire, főleg azért, mert talán azt szeretné, ha vele tartanék – márpedig nekem semmi keresnivalóm nincs a hegyekben. Igazság szerint Lynetnek sem; hiába tett úgy, mintha semmi sem tudna ártani neki, pontosan jól tudtam, milyen gyorsan elhervadna a hófúvások közepette. Habár sosem voltam még ott, Taranis olyan helynek tűnt, amelyet vagy megszoksz, vagy leugrasz a hegytetőről, más lehetőség nem akad. És, bár tényleg kedveltem Lynetet és hálás voltam neki, amiért lehetőségeket adott nekem, magam miatt is aggódhattam volna. Ugyan, mi keresnivalóm lenne a Llewellyn-várban, ha már nincs, akinek a társalkodónője lennék? Persze, a Papa még mindig Drystan tanítója volna, de nem voltam benne biztos, hogy az elég.
Már jó ideje először kerített hatalmába a kétség.
Valószínűleg így érezhetett Drystan is; nem sokszor láttam a fiút olyasféle negatív érzelmeket kimutatni, mint a düh vagy harag, ám akárhányszor szóba került az esküvő, így reagált rá, és minél közelebb került az időpont, annál hevesebb volt ez a reakció. Oldalra billentett fejjel figyeltem az arcát, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a düh jó. Ez a tehetetlen harag az, ami előre lökte az embert, ki a gyermekkorból a felnőttségbe; a gond az, hogy van, akinek túl korán megadatik ez a lökés. Én például nyolc esztendős voltam. A válaszára nem reagáltam, kérdésére azonban halvány mosollyal bólintottam, és szemeimmel követtem a mozgását; látva, hogy színültig töltötte a kupákat, a mosolyom szélesedett.
– Egészségedre – ismételtem utána, majd aprót kortyoltam belőle, vigyázva a ruhámra; nem volt drága, de nem is akadt annyi pénzem, hogy csak úgy leöntözgessem. – Tudod, elég, ha csak a feléig töltöd; úgy kevésbé tűnik úgy, mintha a részegség lenne a ma esti célod. Az egyébként sem segít minden gondon, kérdezd csak a bátyáidat.
Azok közé tartoztam, akik értékelni tudták egy-egy jó bor ízét, még ha az alkoholt magát nem is szerették; azon pedig nem is lepődtem meg, hogy Lord Howe a lehető legjobb borokat rendelte, főleg azért, hogy felvágjon a király előtt, gondolom. Ennek ellenére cseppet sem tett volna jót, ha bizsergősre iszom magam; inkább csak úgy tettem, mintha innék, miközben a két sötétbőrű idegent figyeltem.
– A nyelvük is különlegesnek tűnik; kissé durva és nőietlen, de szívesen megtanulnék ezt vagy azt... Mit gondolsz, esetleg a nővéred jobban ismerheti őket? – érdeklődtem;elvégre, azt mégsem tehettem meg, hogy én, egy egyszerű közember, a király személyes vendégeivel társalogjak. Ha viszont Drystan tenné ugyanezt, nos, az egészen más lett volna;a gond csak annyi, hogy ahhoz előbb rá kellett vennem, hogy szedje össze magát, és merjen kezdeményezni. Úgy éreztem, ez nem lesz egyszerű, még akkor sem, ha esetleg nem a férfit, hanem a nőt próbáljuk meg leszólítani; Drystan mindig könnyebben megtalálta a közös hangot nőkkel, mint férfiakkal.
Örültem, hogy ismét hasznos dolgot sikerült Drystannek adnom; sosem adhattam neki túl sok könyvet, elvégre, fontos volt kifejeznem, mennyire támogatom ezen törekvéseit, amelyekben magam is osztoztam.
– Hát, ki tudja, milyen rejtélyes föld az – nevettem fel halkan; kedveltem Drystan szkepticizmusát. – Talán léteznek egészen aprók és hatalmasak is; mint a sárkányok esetében. Az álsárkányok sem túl nagyok, valahol mégis sárkányok, nem?
Lassan egy újabb aprót kortyoltam a kupából. Nem sokat meséltem Drystannek a családomról, arról, hogy annak idején mi is nagyon gazdagok voltunk, és hogy az egyik legjobb kereskedőhajó volt a birtokunkban. Épp csak annyit mondtam el neki, amennyit kellett, vagy ami épp szóba került; így tudhatta azt is, hogy én is elvesztettem az édesanyámat, vagy hogy egyke vagyok. Nem szerettem túl sokszor fejtegetni, hogy én, ellentétben velük, cseppet sem vagyok nemes; nem Drystan miatt, őt aligha érdekelte volna, hanem mindenki más aggasztott ez ügyben. – Az unokatestvérem, Morgan, tengerész. Nem állunk túl közel egymáshoz, de néha-néha tudok neki eleget fizetni ahhoz, hogy ilyesféle könyveket hozzon nekem a tengeren túlról.
Morgan mindig is haragudott apámra, amiért a nagybátyám halála után magára vette a feladatot, hogy eladja a hajókat; Morgan akkoriban csak tíz éves volt, de hajóskapitánynak készült, és személyes sérelemnek vette, hogy elvették tőle a hajóját. Ennek ellenére néha jobb kedvében volt, miután kiténfergett a sarki kocsmából, és egy-egy ezüstért cserébe könyveket és egyéb, külföldi csecsebecséket tudtam hozatni vele. Habár a kocsmai részegek társasága nem volt a kedvencem, az, hogy tetszett Drystannek (és magamnak is), megérte.
– Tudod... – szólaltam meg kissé vontatottan két korty között. – Ha a nagykövetnek sikerül sarokba szorítania a királyt, és esetleg meg tudnak egyezni valamiféle szövetségben... Akkor Aglanir is követet küld majd Radaganba. Nyilvánvalóan valaki olyat fognak küldeni, akiben megbíznak, aki közel áll a királyi családhoz és megfelelő intellektussal rendelkezik; a főtanácsos nyilvánvalóan nem lehet, túl idős, ahogy a legtöbb itteni diplomata is. Mindegyiküknek van már itt stabil élete, és aligha szeretnének hónapokra, vagy akár évekre más földre utazni. A Sagramourokra és Olwynokra mind itt van szükség, így, bár lehet, hogy rosszul látom a helyzetet, de van esély rá, hogy a királyné családjában fognak nézelődni, nem? – Kérdőn pillantottam fel Drystanre, arcvonásaiban kutatva, vajon érti-e, mire célzom.
– Még fiatal vagy, de néhány év múlva szerintem nagyon jó esélyekkel pályázhatnál ilyen pozícióra; főleg, ha közben jársz a nővérednél, és esetleg megpróbálsz összebarátkozni a királlyal és a herceggel. Ki kellene használnod, hogy a rokonaid, még ha csak házasság révén is, Drystan! – Óvatosan értem hozzá a karjához, lassan simítva végig a felkarján, még ha csak ingen keresztül is. Nem szerettem volna, hogy azt higgye, olyanra akarom kényszeríteni, amit nem szeretne, elvégre, én nem a családja voltam. Csak egy opciót jelenítettem meg előtte, egy olyan opciót, amely a kezdeti nehézségeket követően nagyon is testhez álló lehetett volna a számára. – Bizonyíthatnád mindenkink, hogy mennyit is ér az ész, és a családod egyik legfontosabb tagja lehetnél, ráadásul... Nem kellene Yserone-nal találkoznod, vagy az apáddal. |
Barna szemeim megállapodtak a királyon; Lordjai társaságában, dölyfös eleganciával emelgette a poharát és fennhangon nevetett, ha a köréjük verődő hölgykoszorú egy-egy tagja ostoba tréfát mondott. Bármennyire is hittem a régi igazságban, miszerint mások rosszindulatú beszéde rólunk tulajdonképpen nem nekünk szól, hanem azon bosszúság megnyilvánulása, amelynek egészen más okai vannak; jelen esetben éppen az irigység. Akárhogyan is igyekeztem lenyelni a zöld békát, nem sikerült. Megragadt a torkomban, keserű ízt hagyva ezzel a számban. Nem tudtam szabadulni tőle. Gyűlöltem!
- Nem értem, hogyan uralkodhat egy ilyen ember a nép felett – feleltem szintén anyanyelvünkön, nem kis megvetéssel. Nem emlékeztem rá, hogy Rajah királynő bármely ünnepünkön is hasonlóan viselkedett volna. A népemnek választott vezetői voltak, de a királyi család volt a jelkép, az egység és az összetartás szimbóluma; egy szilárd pont, amelybe a legutolsó munkás is ugyanúgy megkapaszkodhat, mint legfelsőbb kasztokból származó politikus. Rajah nem tett köztünk különbséget.
- Igazad lehet – bólintottam teljes komolysággal; számos ebéd és vacsora állt már mögöttünk, amelyet a királyi család társaságában költöttünk el, de minduntalan hasztalansággal. Makacsul leragadtam a politikánál, sorolva az előnyöket, amely gyümölcsöző szövetséget eredményezhet az országaink között. Megfeledkeztem arról, hogy a dolgok, amelyeket erőltetnek, néha teljesen más irányt vesznek. Ideje volt, hogy megfogadjam a kishúgom tanácsát, és ezúttal az Ő módszerét megpróbálni.
- Méltányolom a türelmed, Sarafina; azonban minden áldott nappal, amikor úgy fekszünk le, hogy nem kerültünk közelebb a célunkhoz, odahaza éheznek – sóhajtottam, és ezzel befejezetnek nyilvánítottam az erről zajló beszélgetésünket; a királyné túl közel került hozzánk. Hiába a folyó bor és a zene félő volt, hogy olyan szavak jutnának el hozzá, amelyek előnytelenül hatnának kényes terveinkre.
Nem voltam olyan helyzetben, hogy a Ser Gildasról szőtt szavait kétségbe vonhassam, de testvéri aggodalmam olyan gondolatokat ébresztett bennem, hogy a lovag idegen kultúrák iránti érdeklődése leginkább a húgom felé irányul mintsem a népünk felé. Mégis, előnyt kell kovácsolnunk belőle, sóhajtottam.
- Kedveled a lovagot, mi? – vontam fel a szemöldökömet, mintha nem érteném, hogy miben rejlik a testvér húgom szimpátiája. Nem szidtam, és nem is ült hangomban semmiféle ellenkezés, de magamban azért megjegyeztem, hogy a következő időszakban nagyobb figyelmet kell fordítanom a főtanácsos fivére. A tekintetem egy rövid időre most is megállapodott a hátán, majd megforgattam Sarafinát.
Jól esett felemlegetni a fivéremet. Hosszú idő telt azóta, hogy elment, s az évek alatt az emléke egy kissé megkopott a fejemben; Néha az is nehézséget okozott, hogy a tettein túl az arcát is magam elé idézzem. Jehan volt köztünk a legerősebb, az aki mindig vigyázott ránk kicsikre – akkor is ha bajba került érte. Kötelességemnek tartottam, hogy kiderítsem, mi történt vele azután, hogy felszállt arra a hajóra.
|
Nem kerülte el a figyelmem Joderick hallgatása, és eleinte a mosolyába is igyekeztem belelátni, hogy nem annyira erőltetett, mint ahogy azt első ránézésre gondoltam. Eleinte; aztán egyszerűen csak megkérdeztem magamtól, hogy mégis kit akarok átverni? Felesleges lett volna olyan dolgokról meggyőzni magamat, amik egyszerűen nem voltak ott. A férjemnek nem volt kötelessége szeretni, de még csak kedvelni sem engem, a társadalmunkban a házasság nem volt több családok egyesítésénél, az érdekek érvényesítésénél és a nevek továbbörökítésénél; a szerelem, mint amolyan kiváltság, csak nagyon keveseknek adatott meg.
Kész szerencse, hogy én a magam részéről nem vágyom semmi ilyesmire, gondoltam naivan; akkor még szentül hittem, hogy jól ismerem magamat és a megfelelő célokat tűztem ki magam elé a boldogságomhoz. Csak később jöttem rá, milyen ostoba is voltam mindvégig.
Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt a legfurcsább Joderick reakciójában. A mosolyát megint nem találtam olyan őszintének, mint szerettem volna, a válasz is megkésett volt, a szemei pedig... Igen, a szemei voltak azok.
Láttam az irigységet a tekintetében, és akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy ennek vajon az lehet-e az oka, hogy szeretne a férfi helyében lenni; nem volt tudomásom arról, hogy a férjemnek lett volna tartós viszonya valakivel a házasságkötésünk előtt, de a pletykafészkek sem tudhattak mindent... Én viszont tudtam azt, hogy ha Joderick talán egy be nem teljesült szerelmet sirat gondolatban, akkor láthatatlan ellenséggel küzdök egy nehezen – vagy talán egyáltalán nem – megnyerhető csatában; ebben az esetben a világ összes ideje is kevés lett volna. Tudtam, hogy nagyjából a semmiből vonok le messzemenő és légből kapott következtetéseket, innentől kezdve viszont hiába próbáltam kiverni a fejemből a gondolatot. Ha szeretetre vágysz, légy szeretetre méltó; persze ez számodra maga a lehetetlen küldetés, vágta a fejemhez mindig a nővérem, és talán mondanom sem kell, hogy arrogáns hangjának emléke nem segített sokat a problémáimon.
Nos, ennyit arról, hogy megőrzöm a felhőtlen vidámságom a bál idejére.
Celawan herceg üdvözlése meglepett, de miközben végrehajtottam az irányába egy gyors és reményeim szerint kifogástalan pukedlit, gyorsan emlékeztettem magam, hogy Rike örököse mellett állok – sőt, már én magam is Lady Riker vagyok. Joderick egyébként sem olyasvalaki volt, akit nehéz lenne szem elől téveszteni, vagy összekeverni valakivel, ezt mindenki tudta. Elgondolkozva néztem a herceg után, ahogy magabiztos léptekkel a part felé sétált; Túl szögletes az állkapcsa, jegyeztem meg magamban.
Minden egyes lépéssel, amit megtettünk a tenger irányába, egyre jobban megnyugodtam, hiszen fokozatosan távolodtunk a tömegtől és Ristartól. A lágy szellő felénk hozta a tenger sós illatát, ami szintén nyugtatólag hatott rám a maga otthon-érzésével; én a magam részéről észre sem vettem a ránk boruló csendet, nem érzékeltem annak súlyát.
Felpillantottam Joderickra, amikor megszólalt, kíváncsian várva a folytatást, és azt kell mondanom, sikerült alaposan meglepnie. Tulajdonképpen bármi másra számítottam felhozott téma gyanánt – a torna, az esélyek latolgatása, a bál résztvevői, vagy csak egy egyszerű Joderick-féle tréfa –, de arra semmiképpen nem, hogy éppen a családját fogja felhozni, ráadásul az én szemszögemből. Ha valamit megtanultam a férjemről, akkor az az volt, hogy ez határozottan nem tartozott a kedvenc beszédtémái közé.
- A csalódás az esetemben nem volt opció – kezdtem egy egyszerű kijelentéssel –, már csak azért sem, mert teljesítettem a szüleim kérését, így az ő akaratuknak megfelelően cselekedtem, és ezzel két embert már boldoggá tettem. Úgy tapasztaltam, hogy a házasság előtt álló hölgyek számára a legnagyobb mumus egyébként is az anyós kérdése; gondolj csak bele, milyen érzés lehet, amikor egy anyától az Istenek színe előtt veszi el a fiát egy másik asszony – mosolyodtam el, bölcsen nem téve hozzá, hogy ez Senna Riker esetében nem feltétlenül volt szempont. A folytatás előtt halovány ráncba szaladt a homlokom, ahogy a megfelelő szavakat kerestem. – Az édesanyád... nem könnyű eset, ezt be kell vallanom, de egyelőre bízom benne, hogy tudom kezelni. Lady Senna szeret beszélni, sokat és többnyire magáról, vagy az őt érdeklő dolgokról; eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ha türelmesen végighallgatom és a megfelelő időben bólintok vagy hümmögök egyet, egészen békésen tekint rám – fejeztem be derűs mosollyal. Reméltem, hogy Joderick nem érti félre a szavaimat, hiszen nem állt szándékomban megsérteni az édesanyját; egyszerűen csak őszintén feleltem egy őszinte kérdésre, és még a hangom sem volt kritikus, csupán tényközlő.
A fivérei említése már egy fokkal kellemetlenebb téma volt, de úgy véltem, megbirkózom vele.
- Remélem, nem veszed rossz néven, ha bevallom, hogy Millsont egyelőre nem igazán tudom hová tenni – ráncoltam össze a szemöldököm. – Úgy értem, életemben egyszer találkoztam vele, az esküvőnkön, és akkor sem beszélgettünk túl sokat. Ristar... nos, ő Ristar, a híre még akkor is megelőzte, amikor Rheyába szólította a kötelessége, de csak tudni kell kezelni, hogy túlságosan meg van elégedve magával – lódítottam meglepően könnyedén, mielőtt sokkal szélesebben mosolyodtam volna el. – Rikeyt pedig boldogan elfogadnám a saját öcsémnek is; egy kicsit lenne még csiszolni a szociális készségein, ha engem kérdezel, de túlságosan is szerethető – pillantottam le az ajándékára mosolyogva.
- Talán szókimondóbb vagy, mint azt a legtöbben szeretnék, és gyakran vicceled el a dolgokat, de ettől még rengeteg nő lenne szívesen a helyemben, hidd el – feleltem egy kis szünet után, de a mosolyomban talán több volt a válaszomból, mint amit szavakba is öntöttem. – A nővérem születésem óta bele tudott fojtani egy kanál vízbe, annál egyébként is csak jobb lehet, nem igaz? – A halk, rövid nevetés még nekem is idegennek hatott; meglepett, hogy ilyen könnyen kicsúszott a számon a Paeytonnal való kapcsolatom.
Egy halovány, kisebb mosoly a szám sarkában maradt, miközben elhallgattam, és hacsak Joderick nem szólalt meg vagy fűzött hozzá valamit, nem is törtem meg a beálló csendet. Szemeim ezúttal az emberek helyett a partot figyelték, tekintetem a tenger lusta, nyugodt mozgását követte, ahogy a lassú hullámverés a finom homokot nyaldosta szinte csak néhány lépésnyire tőlünk; önkéntelenül is összevetettem magamban a látványt azzal, ahogyan a sokkal szilajabb hullámok fehér habot képezve csapódtak a Rike várát övező szikláknak.
- Te nem is vágytál házasságra, igaz? – kérdeztem aztán, egy kicsit magam is meglepődve azon, hogy ez nem csak a fejemben hangzott el, hanem hangosan is feltettem a kérdést. Sietve felmosolyogtam Joderickra, mert ha már nem sikerült magamban tartani az aggodalommal vegyes kíváncsiságomat, jó lett volna legalább arról biztosítani, hogy a kérdésem semmiképpen nem vádaskodás akart lenni.
Persze, bántó volt a gondolat, hogy ilyen szempontból nemkívánatos púp vagyok a férjem hátán, de még én is beláttam, hogy ezért aligha hibáztathatom őt. |
Derűsen mosolyogtam Stepharo irányába, bár szívem szomorúsággal telt. Osztottam bátyám véleményét, miszerint Aglanir felsőbb rétegei már-már visszataszítóan pazarló életmódot folytattak. Fájt látni, hogy ennyi étek vész el a magukat nemesnek kikiáltó emberek pocsékló báljai miatt. Talán a legelső alkalom, amikor ezzel szembesültem, az Isanda királyné teadélutánja volt. A királyi udvar hölgyei minden falatot, minden korty vizet készpénznek vettek, mintha kiapadhatatlan forrásokból táplálkoznának, míg a világ több részén az életben maradáshoz szükséges betevőért is meg kellett harcolni. Minden nap újabb küzdelem. Eszem ágában sem lett volna Aglanirnak azt kívánni, ami a mi otthonunkkal történt, de valahogy mégis azt akartam, hogy bárcsak megtapasztalnák azt a nélkülözést, amin az én népemnek kell keresztülmennie. Ha az lenne az egyetlen mód, röhögve feláldoztam volna ezt a királyságot a sajátunk jóléte érdekében. Talán másként gondolkodnának a mértéktelen pazarlásról azután, hogy porba hullott minden, amit addig természetesnek véltek.
Szavai hallatán egy pillanatra kihúztam magam, majd közben arcomra türelmes, természetes mosoly ült.
- Szerintem túl ittas lesz ahhoz, hogy akármiről is tárgyalj majd vele – feleltem radaganul, miközben egy udvarias mosolyt villantottam a mellettünk elhaladó királyné és Olwyn tanácsos párosa felé. – Talán ha vége lesz a tornának, lehet, hogy meg kellene próbálkoznod azzal a közös estebéddel, amiről beszéltem. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk – fűztem tovább a mondandómat. Csak úgy ellenőrizhettük le, hogy Sir Olwyn tanácsa helytálló, ha meghívatjuk magunkat egy afféle kollektív vacsorára a királyi családdal.
- Ajabu zikkuratát sem egy nap alatt építették. Tudom, hogy idő szűkében vagyunk, de türelmesnek kell lennünk – biztosítottam testvéremet; az utolsó szavakat majdnem suttogva szűrtem ki a fogaim között.
Már régen váltottam ily’ közvetlen szavakat bátyámmal. Ez főként annak volt betudható, hogy mindkettőnket lefoglalt a kapcsolati hálónk építgetése és királyi udvarhoz való alkalmazkodás.
Stehparo válasza nem lepett meg túlságosan. Persze, hogy úgy kell alakítanunk a dolgainkat, hogy minél jobb helyzetbe kerüljünk a királyi család körében.
A lovag nevének említésére körbefutattam a tekintetem a hullámzó tömegen. Nem kellett sok idő, mire kiszúrtam őket, Ser Gildas és unokahúga pont Aerten örökösével társalgott. Nem volt kérdés, hogy táplálok-e szimpátiát a főtanácsos bátyja iránt.
- Egy erős szövetségest találhatnánk a személyében - feleltem ugyanabban a jókedvű hangnemben, mint amit az egész bál alatt hordoztam. – A végletekig hű a királyához, ám fölöttébb kíváncsi, tehát érdeklik az idegen kultúrák. Jelen esetben mi. Azt hiszem, előnyünkre válhatna - osztottam meg vele nézeteimet úgy, hogy csak Stepharo hallja.
A herceg ugyancsak jó választásnak tűnt, ám az ő esetében ez nem volt ennyire egyszerű. Lord Sagramour hatalmas rejtély volt a számomra. Megismeri az ember, ha valaki hasonló táncot lejt.
- Az Jehanra vallana – kacagtam el magam jóízűen, ahogy felsejlett idősebb bátyám tiszteletet parancsoló alakja. – Emlékszel, amikor összevesztem egy árussal a narancs árán? Sohasem láttam még testőröket olyan gyorsan futni – emlékeztem vissza csillogó szemekkel. Az eset még gyermekkoroban történt, próbáltam lealkudni a gyümölcs árát, ám valahogy megsértettem az eladót. A vita addig fajult, hogy a boltos ráhívta a testőreit egy alig tizenkét éves, fegyvertelen lányra. Ha Jehan nincs, valószínűleg jó nagy verést kapok, ám idősebb bátyám harcos oroszlánként a védelmemre kelt, s nem csupán az őrök baját látta el, még az árut is a lealkudott árán sikerült megkapnunk.
Egyikőnk sem vallotta be, de bátyánk hiánya olyan volt, mintha a lelkünk egy része veszett volna oda. |
Szélesen elmosolyodtam, úgy ahogy apám szokott mikor gyakorlás közben orra estem a saját lábamban. Az a bájos naivság amivel visszakérdezett felettébb szórakoztatott, de valami megnyerő is volt abban, ahogy fejét oldalra döntve nézett rám. Egészen elmerültem a maszk mögött megbújó kék tekintetben, biztosra véve, hogy olyan finom szépséget mint őt, Taranis zord vidéken keresve se találhattam volna. Voltak szép asszonyaink, de mindből hiányzott valami ami benne megvolt, bár könnyen megeshetett, hogy csak az újdonság varázsolt el teljesen.
- Attól függ honnan nézi az ember. - feleltem végül kérdésére úgy emelve meg állam, mint mikor Clarinenal próbáltam kekeckedni, ha mosolyt akartam csalni az arcára. Természetesen kivétel nélkül csúfosan elbuktam - de ha valamit biztosan tudtam, akkor az az volt, hogy az előttem álló szépség minden volt, csak nem egy makacs, északi asszonyság. - Önnek, egy finom déli hölgynek, minden bizonnyal egy kellemes nyári nap is hideg lenne és prémekbe burkolózna tetőtől-talpig, míg én legszívesebben félmeztelenre vetkőzve sütkéreznék a napsütésben.
Hangnemem bármennyire is volt játékos, egy pillanatra sem kételkedtem az igazamban; Járt már nálunk vendég Aertennél is melegebb helyről, s neki még a szeme is alig látszott ki a bundák alól amit magára aggatott. Egészen olyan érzés volt beszélni vele, mintha egy dörmögő medvével tenné az ember, mert a szája előtti ruhaanyagok a hangját is elváltoztatták. Nem mintha azt tagadhattam volna, hogy nekem Tritón ne lett volna egy végtelenül meleg hely: Ha a torna nyáron lett volna megtartva, ezernyi déli szépség sem tarthatott volna vissza attól, hogy visszameneküljek hűvös honomba.
- Talán oly' valakinek teher a név, aki nem tud belőle hasznot kovácsolni. - mondtam a hölgyre tekintve, akinek pillantása azzal az érzéssel kerített hatalmába, hogy gazdája nem is rólam, hanem inkább önmagáról beszélt, mintha Őt béklyózná meg a neve, Őt kötelezné valami olyasmire, amire Ő nem vágyik. Kíváncsivá tett, pedig azt nehéz volt elérni.
Szám egyik sarkát megrántva néztem a barna hajú szépség szemeibe, meg sem próbálva titkolni, vagy tagadni mik is lehettek azok a mély vágyaim, miközben önmaga bűnösségét vallotta be. - Hölgyem, kettőnk találkozása meg kellett, hogy írva legyen. - állítottam nevetve, ahogy enyémhez hasonló gondolatmenet végére ért, mintha csak saját gondolataimnak adott volna hangot velük egy szép köntösbe bújtatva. Mulatságosnak találtam, hogy épp itt, épp ilyen kimért hölgyek társaságában hozott össze a sors olyasvalakivel, mint amilyen Ő volt: aki nem elpirulva hallgatott el az első kétértelmű megszólalásom hallva, hanem maga is olyan könnyedséggel viszonozta bókjaim és játszott velem, ahogy azt én tettem. Hiába ismertem csak néhány perce, már elmondhattam, hogy volt egy déli akit kedveltem és ha ez a szimpátia nem lett volna elég, ez a déli még csinos is volt.
- Kész szerencse. Keresztbe törne a hírnevem, ha kiderülne Melion Deatrys nem tud táncolni. - komolytalankodtam, ahogy ujjaim óvatosan a számomra még mindig idegen hölgy kezét érték. Szemem sarkából, egy hízelgő mosollyal tekintettem rá, mielőtt még szembe fordultam volna vele és útmutatásának eleget téve hagytam volna, hogy a zene vezessen táncba. Rossz döntés volt, majdnem lábára is léptem nevetve kérve bocsánatát, de valahogy mégis sikerült átvészelnem az első néhány lépéssorozatot - bár sejtettem, hogy ennek elérésében partnerem észrevétlenül segített.
Néhány fordulat után kezdtem ráérezni az egész dolog ízére, vagy legalább is elértem, hogy egy külső szemlélőnek kevésbé tűnjek nevetségesnek; Talán még meg is kedveltem a táncot arra az időre, míg az Ő kezét éreztem a vállaimon és karolhattam Őt magamhoz. A vele való szemkontaktust csak nagyon ritkán szakítottam meg és akkor is csak épp annyi időre, hogy meggyőződjek arról, hogy épp nem lábán taposok. Büszkén mosolyogva biccentettem fejemmel, kifejezve hálám a kedves szavakért és érdeklődve hallgattam mit is óhajt mondani a tornáról.
Meglepően jól informált volt az indulókkal kapcsolatban, kissé olyan érzést hagyva bennem, mintha mindegyiküket ismerte volna személyesen is. Tekintetemmel követtem a hölgy pillantását, mikor Joderick Rikert emlegette, az egyetlent a férfiak közül, akiről egyértelműen tudtam, hogy nem főnemesi sarj volt. Távolról is láttam milyen hegyomlásnyi méretei voltak az oroszlánmaszkot viselő embernek, szemrevaló felesége mellett pedig még inkább nagydarabnak tűnt. Hirtelen megértettem, miért is nem kéne vele szembe kerülni, holott magam sem voltam alacsony - habár a törpökkel eltöltött időm még azt is elfelejtette, hogy nem is egy rohadt óriásnak születtem, mint a szőke hajú férfi. Miután jól kiszörnyülködtem magam rajta, fordultam vissza a fiatal lányhoz. További szavaira csak hümmögtem és bólogattam vagy mindkettőt, de véletlenül, egy másodpercre sem vettem le vonásairól a kék tekintetem, amik közelről még szebbek voltak.
A sok férfi hírnevének fényezése mellett kezdtem magam kissé elhanyagolva érezni, elvégre nem másról akartam mézes-mázos elismeréseket hallani táncpartnerem szájából, hanem magamról. Nem arra voltam kíváncsi milyen éles az állvonala Celawan hercegnek, vagy hogy ennyi hódolója van Thane Llewellynnek... Hanem arra, hogy nekem milyen jól áll a borosta vagy a zeke, amit e nemes alkalomból magamra erőszakoltam. Aztán persze rájöttem, hogy semmi okom nem volt az aggodalomra, mert a lánynak esze ágában sem volt háttérbe szorítani.
Szemöldököm maszkom mögött fölényesen megemelve néztem a fiatal lányra és válaszoltam játékos mosolyára egy hasonló gesztussal. - Ha már így jóképűnek tart, látnia kéne maszk nélkül is, hölgyem, főleg hogy sebekkel vagy azok nélkül, férfiasságban senki sem versenyezhet egy Deatrysszal. - nevettem büszkén, valóban látva az igazságot abban, hogy kétszer állhattam sorba a magabiztosságért is.
Elengedtem a csípőjét tartó kezem és teret adva neki hagytam, hogy másik felemelt kezem alatt megpördüljön, okot adva nekem arra, hogy ruhájának hullámait, de leginkább őt csodáljam.
- Miért nem árulja el a nevét nekem? - kérdeztem, mikor újból olyan közel került hozzám, hogy bármi amit mondhattam, csak az ő fülébe érhetett el. - Szeretném emlékeimben valamihez kötni azt az élettel lüktető kék szempárt és gyönyörű arcot, amivel pedig Önt áldották meg az istenek. |
Nem kedveltem az aglaniri ünnepségeket; Az én ízlésemhez mérten pazarlóak voltak, és feleslegesek. Ha csak az asztalra néztem, elfogott a harag, hiszen ennyi étellel egy egész falu jól lakhatna odahaza. Azonban volt alkalmam kiismerni ezeket a nemeseket, így tudtam, hogy holnap reggel a maradék a szemétben, vagy jobb esetben is a kutyák gyomrában végzi. Több ennivalót szolgáltak fel a szükségesnél.
- Pazarlóak – ráztam meg a fejem, de szám szegletében ott maradt a puha álmosolyom, mintha csak testvéremmel tréfálkoznék valamin ilyen jóízűen; Szelíden megemeltem Sarafina egyik kezét, és határozott mozdulattal arra ösztönöztem, hogy forduljon egyet a tengelye körül. Több figyelő szempár vetült ránk most, mint az elmúlt hetekben bármikor. Tudtam, hogy minket tekintenek az ország legújabb látnivalóinak; főleg, hogy a király is úgy figyelte lépteinket, mintha cirkuszi fellépők lennénk.
- Az uralkodó minket néz – hajoltam közelebb a húgom füléhez, amikor szabad kezem ismét megpihent a hátán a tánchoz szükséges finomsággal. – Szerinted a ma este alkalmas lesz a tárgyalásra? – tudakoltam ámbár biztosra vettem, hogy a király abban a pillanatban témát váltana, hogy felhozom a szövetséget. Időközben a királyné, és a főtanácsos mellénk került a tánc közben; sosem láttam még azt a fehér némbert annyira vidámnak, és könnyednek, mint azon az estén. Sosem tekintetem Lady Isandára szövetségesként, túl butának és felszínesnek találtam hozzá, de kezdtem megfontolni.
- Kellemes aromájú? Azt hiszem, hogy ezek a népek kezdik megtörni a jó ízlésedet, édes húgom – nevettem el magam ezúttal teljesen őszintén. Valójában már kezdtem élvezni az estét, de sem a bornak, sem pedig vendéglátóinknak nem volt ehhez köze. Túl sokat dolgoztunk az elmúlt hetekben a kapcsolatok kialakítása miatt, így most az egyszer talán nem volt önzőség kicsit önmagunkra is gondolnunk. Bármennyire is gyermetegnek tűnt a kettőnk fogadása, növekvő izgalommal vártam a végkifejletet.
- A herceg – feleltem egész egyszerűen a feltett kérdésére, miszerint kinek kellene adnia a szalagját. – a királyi családot kell támogatnunk, hogy aztán Ő maguk is támogassanak minket; ha elnyerjük a herceg bizalmát, egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a király is megfontolja az ajánlatunkat – érveltem fojtott hangon, gondosan ügyelvén arra, hogy a közös nyelv ellenére se értse senki, hogy miről zajlik a beszélgetés kettősünk között. – Ámbár, ha Ser Gildast tüntetnéd ki figyelmeddel, az sem volna rossz lépés… Segíthet a diplomáciában, ha szimpátiát táplálsz a lovag iránt. Táplálsz? – fűztem tovább a szavakat, olyan hirtelenséggel szúrva a kérdést a mondat után, hogy magamat is megleptem vele. Könnyeden gördültek le az ajkaimról a szavak, gondosan rejtve aggodalmamat.
- Jehan megnyerné a tornát, ha itt lenne – sosem szoktam holt bátyánkat emlegetni, de most mégis eszembe jutott. – Őt nem érdekelné azt sem, ha nem engednék indulni; egy szál karddal rohanna be a nézőtérről, és verné le az egész bagázst – ráztam meg a fejem mosolyogva, ahogy a forrófejű fivéremre gondoltam. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Széles mosoly terült el az arcomon Adamella kritikáját hallva bátyámról. Tudtam, hogy nyíltan Thane-en kívül senki sem mert ellentmondani Rivalennek, ám magunk között nem volt bűn egy kicsit csámcsogni legidősebb fivérem viselkedésén, még ha én nem is nyilvánítottam véleményt. Hiába választott el szinte ég és föld a testvéreimtől mind sikerekben, mind pedig személyiségben, valahogy nem tudtam ellenséges szemmel tekinteni rájuk, mindegy hányszor sértettek meg, vagy néztek levegőnek. Hisz’ a testvéreim voltak. Még ha nem is a legjobbak. Közel sem a legjobbak.
