|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Csapodár, gyerekes, öntelt: E jellemzők közül egyik sem vetett volna jó fényt egy közemberre sem, nem hogy egy főnemesre… én mégsem éreztem magam sértettnek, mikor valaki a szememre hányta milyen borzasztó ember is vagyok és megpróbált a helyes útra terelni; Ami sértett, hogy senki nem próbálta még megérteni sem, hogy nem akartam megváltozni. Jó okom volt mindarra amit a múltban elkövetettem és arra amit majd tenni fogok, elvégre ki várta volna el egy komolytalan kölyöktől (aki ideje nagy részét a csapszékben tölti), hogy egyik pillanatról a másikra benő a feje lágya és világváltó gondolatokkal lehet elé járulni? Senki. Senki, kivéve Clarinet.
Amennyire szerettem, épp annyira tartottam nővéremtől; Egészségtelen szorongás töltött el ha a rezzenéstelen arcára pillantottam. Atyánkra emlékeztetett, az öreg Deatrys pedig mint egy erőskezű ember maradt meg emlékeimben, aki ha haragosan, homlokán lüktető erekkel emelte fel hangját velem szembe, akkor napokig még gondolni sem mertem csínytevésekre. Clarine szavaira is meghunyászkodtam magam kamaszként, idősödve sem azért nem adtam szavaira, mert azok már nem jelentettek semmit; Jóval inkább féltem attól, hogyha túlságosan gondolataimba süllyednék egy-egy bölcselete után, akkor ráeszmélnék micsoda csalódás vagyok számára. Nem akartam keserűségre adni okot neki, főleg nem Elyas után, de megváltozni sem akartam azért, hogy ez ne történhessen meg.
Már mikor azt hittem vallomásom utáni megenyhült hangneme a megbocsájtás jeleit hordozza, úgy vállon vágott ahogy kiskölyökként is szokott, hogy a reményem felhőit egy határozott mozdulattal szétkergesse. Sziszegve kaptam kezem felkaromhoz, mintha valóban szörnyen fájt volna az ütés és nem csak büszkeségem sértette volna; Mindenesetre elléptem az útjából, ha azt akarta elérni ezzel. Maszkom a fűbe dobva fordultam utána, tekintetében látva, hogy nem ez az erőszakos gesztus lesz az ami kettőnk beszélgetésének végére pontot tesz.
Ahogy beszélt, úgy lépegettem mellé. Nem tetszett, jaj de nagyon nem tetszett már a hanglejtés sem, ahogy mondanivalójának nekikezdett. Mindenki tudta volna, hogy hova akar nővérem felvezetőszövege kilyukadni; Howe jól járt volna azzal, ha egy Deatryst tudhat vőjének, ahogy mi is jól jártunk volna azzal, ha szövetségeseink vannak délen… az pedig egy kicsit sem érdekelt senkit, hogy a két érintett akik ezt a szövetséget lehetővé tennék hogy vélekednek. Nem hittem, hogy hangot ad majd félelmeimnek; Nem hittem, hogy épp ő, az én szeretett nővérem képes lenne ilyen áldozatra kérni.
- Nem hagyhatod. - mondtam halkan, ahogy közelebb lépegettem hozzá egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást téve arra, hogy megérintsem felkarját. Még csak ki se kellett mondania, tudtam mik lesznek a következő szavai; De ahogy azok valóban elhagyták a száját csak nevetni tudtam: halkan és csalódottan, ahogy visszarántottam a kezem. Nem akartam elhinni, hogy Clarine ilyet parancsolt volna. Megértetted? - visszhangzott a fejembe a kérdés, de válaszként csak a fejem ráztam. Nem akartam megérteni.
- Hát így állunk… - mondtam hamis, kedvesnek egyáltalán nem nevezhető mosolyom arcomon hagyva, ahogy kezeim leengedve magam mellé. - Ha annyira fontos ez a barátság ezekkel a fellengzős, déli seggekkel neked, miért nem te teszel érte? Miért nem te mész hozzá Aerten örököséhez, he? Ja bocsánat, elfelejtettem, hogy ebben az egész családban még a hulláknak is több szava van, mint nekem! - mondtam hunyorogva, szemöldökeim ráncolva nézve bele nővérem jeges szemeibe, amiből még akkor sem tudtam semmilyen érzelmet kiolvasni. Szavaimmal egykori jegyesére ualtam, aki még holtan is befolyásolta nővérem; Nem véletlenül volt harminc éves aggszűz, s nem véletlenül engem akart arra rávenni, hogy vegyem el Lynet Llewellynt. - Áruld el nekem drága nővérem, milyen bajt hoztam a fejetekre…? Mit?! Mit követtem el a családunk ellen, hogy így büntetnél? Mi az, amiért Gerald nemet mondhat, de én nem? Csak miattatok, csak ezért a kibaszott családért viselem el ahogy egész évben a pofámba fújja a jeges szél a havat!
Szavaim végére érve hátraléptem, s hacsak nem tett valamit, akkor eléggé eltávolodtam tőle ahhoz göndör fürtjeim közé túrva, hogy ne teremhessen utánam egy határozott lépéssel. Most én voltam az, aki hátat fordított neki; Nem akartam ránézni, nem akartam még csak a hangját sem hallani.
- Sajnálom, hogy nem az a tökéletes öcs vagyok aki a talpát nyalja azoknak, akik megvetik. - szólaltam meg hozzá hasonló ridegséggel, ahogy combom megpaskolva magam mellé csalogattam ebem, aki egészen addig minden bizonnyal Clarine oldalán lebzselt. Nem állt szándékomban visszamenni a bálra, inkább ültem volna egész éjszaka a parton Raiderrel, mint hogy azon kapjam magam, hogy Howe Llewellynnel beszélek. - Ne aggódj, nem fogok nemet mondani Howe-nak. Ha el kell vennem Lynetet, megteszem. Ha két ember boldogtalansága kell ahhoz, hogy fennmaradjunk… hát legyen. De ha azon kapnád magad, hogy nem maradt melletted senki Ansarban, ne lepődj meg rajta. Te hoznád azt magadra nővérem; Te aki a családról papolsz és nem veszed észre, hogy minden egyes szavaddal csak elhidegíted azt magadtól. |
Szerettem az öcséimet, mindkettőt. De néha rá kellett ébrednem, hogy ők a legszerencsétlenebb, legégetnivalóbb fatökűek, akiket Taranis valaha látott, s ez különösen igaz volt Melionra. Valahogy mindig új módot talált arra, hogy egy kicsit alááshassa mindazt a megbecsülést, amelyet az őseink vívtak ki maguknak, és amihez én is igyekeztem hozzájárulni Észak Őreként. Mintha külön élvezetet lelt volna abban, hogy ellent mondhat, hogy a hófúvással hadakozhat még itt lent is. Gyermekként könnyen elnéztem neki, de már felnőtt volt, illő lett volna hát aképp is viselkednie, nem csak az állára nőtt pelyheket elégedetten simogatva tenni a szépet a nőknek, akik elég ostobák voltak hozzá, hogy akárcsak egyetlen szavát is elhiggyék. Sosem vártam volna el tőle persze, hogy teljesen megváltozzék, és hogy Deatrys-mivoltát megtagadva álljon be a déli urak sorába; elvégre, Geraldban is ott volt még az a vadság, amelyet a hegyek megköveteltek tőlünk, és én is hajlamos voltam megharapni akárkit, aki el akarta venni tőlem a jól megérdemelt pálinkámat, de Melion akkor sem volt hajlandó megzabolázni magát, ha azzal ehhez hasonló kínos helyzetekbe sodorta a családját.
Biztosra mentem, hogy a pofátlan kérdésére válaszul adott jeges, gyilkolásra alkalmas tekintetemet nem vágja zsebre.
– Vigyázz a szádra, Melion, vagy letépem a tökeidet és azokkal peckelem ki! – fenyegettem meg halk hangon, ám nem hagyva, hogy a hangerőm változtasson az üzenetem komolyságán. Még az kellett volna a nyakunkba, hogy valamelyik őr meghallja, amint az öcsém déli libának nevezi a Llewellynek sarját, és az egyébként sem túl könnyed kapcsolatunkon tovább rontson az öreg Howe-val. Félhülye, gondoltam, ahogy lehajoltam Raider oldalát megpaskolni, majd mérgesen fújtatva ráztam meg a fejem, remélve, hogy a levegővel együtt a haragos gondolatokat is ki tudom fújni. Ezidáig sikertelen volt a próbálkozás, és ezen az öcsém elém lépő arca sem segített. Kiskora óta pont ugyanígy festett, mikor meg akarta magyarázni valamelyik butaságát. Sosem sikerült, de el kellett ismernem a kitartását.
– Ó, nagyon jól tudom, milyen vagy. Épp ezért vagyok mérges – bólintottam, mintegy megerősítve a szavaim, ahogy összefűztem a karjaim. Nem szóltam, csak néztem rá, vártam, hogy Melion törjön meg; ebben nagyon jó voltam, még ha a mostani ruhámban minden bizonnyal sokkal kevésbé bizonyultam tiszteletet parancsolónak, mint karddal az oldalamon.
– Az jó lett volna. A körforgás jegyében illene legalább egy Deatrysnak végigszaladnia Aerten utcáin mezítelenül, és attól tartok, az én testemen aligha himbálózna bármi úgy, mint Sir Thane-én annak idején – feleltem javallatára, felvont szemöldökömmel adván tudtára, mennyire is tartottam volna jobb módszernek, ha a sárga földig leitta volna magát a sok déli között. Szerettem és megtiszteltem az ivást; egy ansari kocsmában, egy sikeres vadászat után, miközben odakint süvít a szél. A király jelenlétében? Más kérdés. Cintettem és a szemem forgattam. Mérges voltam rá, amiért mint mindig, most is csupán ezt a két lehetőséget látta maga körül, ahelyett, hogy inkább a pozíciójához méltón próbálna viselkedni. Mint minden, ez is az én nyakamba szakadt; ennek a méregnek a jelentős része azonban eloszlott, mikor Melion olyan gyermeki ártatlansággal tette fel a következő kérdéseit, amivel megint eszembe juttatta, hogy a kisöcsém, és pontosan mennyire gyerek is még.
– Csak azt tudom, amit mindenki; amit te is tudnál, ha néha figyelnél – vontam vállat, majd a következő mozdulatommal nemes egyszerűséggel felkaron ütöttem Meliont, ököllel, úgy, ahogy annak idején néha, mikor nagyon elkanászodott; hátha a zsibbadás emlékezteti, hol is a helye. Ezúttal csak azt akartam elérni, hogy elálljon előlem, és Raidert kikerülve lassan előre felé sétáltam; a tenger morajlása egy kicsit közelebbről hangzott itt, és bíztam benne, hogy elnyomja a hangom az arra érdemtelenek elől.
– Howe idősebb lánya királyné; és a kisebbik esetében sem tervezi sokkal lejjebb adni. Tudod, hogy van ez itt a délieknél, ha huszonöt évesen nem házas az ember lánya, rögtön vénkisasszonynak bélyegzik, Lynet pedig, azt hiszem, mennyi is? Húsz. A lényeg, hogy férjhez akarja adni; és mivel a Sagramourokkal már megvan a kapcsolata, az Olwynok és az Agenyrek mellett a mi családunkkal is szemez. Tudom, hogy Gerald lenne az első választása – folytattam gyorsan, mielőtt Melion meg tudott volna nyugodni –, de nála még egy öszvér is kevésbé csökönyös. Vagy egy törp. És egyébként is... ha már akad egy Deatrys, akivel az emberek enyelegni látták, már szinte ki van kövezve az út, nem? Ne is mondd, hogy nem csináltál vele semmit! Itt máshogy mennek a dolgok, és ne hidd, hogy csak azért, mert Te nem tudtad, kivel táncolsz, mások sem vettek észre.
Tudtam, hogy egyik öcsémnek sem füllött a foga a házassághoz, de meg kellett érteniük, hogy ez a dolgok rendje; s hacsak szerelemre nem találnak, ugyancsak kötelesek lesznek valahogy tovább vinni a nevünket, s ha már úgyis ennek érdekében kell feleséget választaniuk maguknak, miért esne nehezükre esetleg ezzel valamelyik nagy családot hozni össze velünk? Ha férfi lettem volna, megtettem volna; ha Elyas nem lett volna, megtettem volna. Mert ezt követeli meg tőlünk a Deatrys név. Ez az, amit egyikőjük sem akart felfogni. A Deatrysok nem csak úgy kinőttek a földből, mint a káposzta, vagy a hegyek.
– Melion, ha azon kapod magad, hogy Howe Llewellynnel beszélgetsz, és arra utal, hogy hozzád adná a lányát, nem utasíthatod vissza. Megértetted? – Könyörtelenül, kertelés nélkül tártam elé az igazságot; nem érdekelt, ha ezzel kipukkasztom a kis buborékját, amiben lebegett. Csak azért, mert nem Ő Ansar örököse, még nem jelenti azt, hogy ne volnának kötelességei. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy magunkra haragítsunk egy másik főnemest; így sem kedvelnek túlzottan, márpedig egyetlen barát nélkül még mi sem éljük túl. Épp elég bajt hoztál a fejünkre eddig; ennyit te is meg tudsz tenni a családunkért. |
Lynet Llewellynnél talán csak az okozhatott volna nagyobb meglepetést aznap éjszaka, ha Gerald bátyám bejelentette volna, hogy valójában nő. De mivel reméltem erre sem ma és sem máskor nem került sor, az ifjú hölgy magasan és büszkén díszeleghetett a lista élén, mely Melion Deatrys életének legmeghökkentőbb pillanatait foglalta össze.
Igazán tudhattam volna, hogy nem szabad egy déli asszonyságban sem megbíznom, főleg nem olyanban, aki az ékes szavaival próbál elcsábítani; Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy nevem hallatán nem csillantak fel azonnal a szemei és nem kezdett idétlenül bájos pirulgatásba, ahogy azok szoktak akik abban bíztak majd pont őket választja élete párjául egy főnemes... Azt hiszem túlságosan is elvarázsolt egy pillanatra a tény, hogy hasonló személyiséggel akadtam össze mint jómagam és még azt is hagytam, hogy elmém a kártékony rózsaszín köd homályosítsa el...
Ami azonnal eltűnt, ahogy a Lynet nevet meghallottam és a valóság rászakadt a vállaimra.
Nem akartam megnősülni, úgy nagyjából soha. Nem volt nekem bajom a nőkkel és azon szerencsések közé tartoztam akikről az asszonyok is hasonló szépeket gondoltak... de a kötelességet, nos azt nem annyira kedveltem mint a finom kacsók érintését; A nemesek, de még inkább főnemesek lányait a felelősséget kerülő hajadon férfiaknak pedig ajánlatos volt egyedül hagyni, mert azon kaphatta magát az ember, hogy kettőt pislog és máris egy nő szólítja férjuramnak. Nem akartam így járni, pedig igazán megvolt rá esélyem; Ha családunk nem lett volna összetartottságáról híres akkor isten bizony, hogy Gerald már rég gondoskodott volna arról, hogy előnyös szövetségest kerítsen a házasságom folytán… Csak reméltem, hogy nem épp most, a kialakult helyzetben látja meg az előnyt és döbben rá, hogy másodszülött naplopó testvére személyes vélemény egy kalap szart sem ér.
Egy röpke pillanat kellett ahhoz, hogy ráeszméljek Raider bálról való kirángatása nem ellenem szólt, hanem értem. A farkaskutya valóban tökéletes kifogásnak bizonyult, talán nekem is eszembe jutott volna, ha a rózsaszín felhők helyett az zavar fellege nem jelenik meg a szemem előtt. Szerencsére tudtam én, hogy majd a nővéremnek sikerült megmenteni, hisz Ő már csak ilyen volt.
Ha nem lettem volna szentül meggyőződve arról hogy Lynet Llewellyn, az én déli szépségem valami boszorkány, mosolyom talán őszinte és számára sokatmondó is lehetett volna búcsúzásomkor... de mivel úgy éreztem, mintha valami pók vetette volna rám a hálóját, csak egy halvány mosolyt és illedelmes, begyakorolt mozdulatokra tellett tőlem. Thane utolsó szavai után már meg sem próbáltam úgy tenni, mintha felfogtam volna belőle bármit is.
Nem kellett kétszer kérni, hű kutyámnak füttyentve indultam meg Clarine nyomába. Csak a hátát láttam, de már abból tudtam, hogy nem igazán volt elégedett mai produkciómmal. Ahogy a forgatagból és a szemek kereszttüzéből kiértünk, szinte azonnal levetkőzte megjátszott úrihölgy énjét, amit olyan meggyőzően igyekezett tartani, hogy már majdnem velem is elfelejtette, hogy valójában férfinak nevelték.
Megtorpant, de nem nézett rám, ami épp annyi jót sejtetett, mint a hangjában felcsengő szokásos ridegség. Fel voltam készülve mindenre amit nekem szánt; huszonhárom éve hallgattam a hegyi beszédeket, kezdetekben szüleinktől, majd tőle, Geraldtól, a dadámtól, az udvartartástól, mindenkitől… már nem volt amit ne hallottam volna, amit ne vágtak volna legalább egyszer a fejemhez huszonhárom esztendő alatt. Kezdett kicsit elegem lenni abból, hogy benövetlen fejű kölyöknek tituláltak. Miért kellett volna komolykodnom, ha nem volt rá okom? Két idősebb testvéremnek is csak előítéletek szült az a hidegség amit egészen Taranisból hoztak magukkal.
- Lett volna egy jó éjszakám. - tártam szét a karjaim hetykén, tekintetemmel követve a fűben Clarine lábaihoz futó kutyám. - Tényleg, két főnemes házasságon kívüli gyereke fattyúnak számít még? - tettem fel a heccelődésnek szánt kérdést, ami utólag belegondolva nővérem személyében nem épp jó célközösségre talált.
- Egyébként mit kellett volna nekem tudnom, hogy az a Llewellyn-lány? Mindegyik déli liba ugyanúgy néz ki! - mondtam ahogy maszkom szalagját kioldva, azt kezemben tartva lépegettem mellé, majd elé állva kényszerítettem ily mód arra, hogy rám nézzen. - Nem az én hibám volt! Ő szívatott meg engem Clarine, játszott velem, mint a macska az egérrel. Minden férfi belesétált volna a csapdájába és nagyon jól tudod én milyen vagyok… Dagdára mondom nem lehetsz mérges rám, nem csináltam vele semmit!
Egy sóhajtásnyi szünetet tartottam kimondott szavaim között, hogy a nyelvem hegyére gyűlő kimondatlanokat leküzdjem, ugyanis következő szavaim pofátlanul és igazságtalanul hangzottak volna - féltem attól, hogy nővérem talán pofonnal díjazná őket. Jobbnak láttam stratégia visszavonulót fújni.
- Jó. Igazad van. Kivételesen. Hülye voltam, ezt igazán nem kellett volna, inkább innom kellett volna, mint őt hajkurásznom. - láttam be hibámat. Más helyzetben elvártam volna ezért a kivételes alkalomért egy vállveregetést, de erre azt hiszem nem volt esélyem pályázni. - De nem lesz ebből bajom ugye? Nem azért kaptad fel így vizet mert tudnál valamit amit én nem, igaz? |
A bálra később tértem be, mert amikor elkezdődött, akkor nem éreztem magam valami jól, és egy kicsit fáradt is voltam. Abban a szent pillanatban átkoztam a tényt, hogy hölgynek születtem, ha innentől megérti mindenki, hogy mire akarok célozni. A szállásomhoz közel tartózkodó ismerőseim, akik számítottak rá, hogy beteszem a lábam a bálba, szerintem megértették, hogy abban a pillanatban miért nem tudok. Így hát egy kicsit csalódottan de úgy döntöttem, hogy akkor legalább értelmesen fogom elfoglalni magam. Az ágyamba beburkolózva kezdtem el olvasni egy jónak ígérkező könyvet, míg egy kis részem csak arra tudott gondolni, hogy a többiek már úton vannak a Lovag-mezőre, hogy részt vegyenek a bálon. A saját kikészített báli ruhám, ami jelenleg nem volt a látóteremben pedig egy emlékeztető lett volna, hogy ha jobban leszek, akkor mindenképp kapjam össze magam, mert ha már idáig elutaztam, akkor legyen bennem tartás, hogy legalább egy kis időre benézzek a bálba. A könyv olvasása közben lassan elálmosodtam, így lassan be is aludtam.
Egy idő után amikor felébredtem, akkor hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. Egy másodperc alatt viszont rájöttem, és feltettem magamnak a kérdést, hogy hogy érzem magam. Mivel most már sokkal jobban éreztem magam, mint pár órája, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit benézek a bálba, aztán ha vissza kell vonulnom, akkor majd megoldom. Így hát megkerestem az a ruhát, amit kikészítettem magamnak, és a maszkkal együtt magamra öltöttem.
Mire kitértem a szállás épületéből, szerencsére ott is volt az a személy, aki el tudott vinni a Lovag-mezőre. A megszokott tempóban értünk lassan a helyszínre. Megköszönve a férfitól azt, hogy elhozott, el is indultam be a tömegbe. Azért köszöntem meg, mert olyan a személyiségem, és ez szinte automatikus volt. Közben egy barátnőm fel is ismert, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, én meg gyorsan válaszoltam, hogy persze. Nem álltam le vele csevegni, mert volt társasága, és csak baráti jóindulatból szakította meg a csevegését. Miután eltávolodtam tőlük jó sok ismerősnek vélt arcot pillantottam meg, de hirtelen nem tudtam, hogy merre menjek. |
Elégedetten mosolyogtam, látva Lady Clarine zavarát; ha már elrontott a szórakozásomat, az volt a legkevesebb, hogy egy kicsit kellemetlen helyzetbe hozhatom. Azt hiszem, Rivalen is egyet értett volna velem; többször, többen is megállapították, hogy a testvéreink közül leginkább mi ketten hasonlítunk egymásra. Néha Isa is élt hasonló eszközökkel, Drystan pedig legfeljebb saját magát volt képes zavarba hozni, azt viszont álandóan. Thane, ugyanakkor, valahol megfertőződött az általa kergetett lovagi eszményekkel, melyeket épp csak akkor értelmezett szabadosan, ha az kellemes perceket ígért cserébe; megértettem őt, sőt, ezen tulajdonsága egyike volt azoknak, amikért különösen imádtam és tiszteltem. Úgy tűnt azonban, hogy egyetlen dologgal nem számoltam: hogy Lady Clarine szépsége talán merőben eltörpült az én eleganciám mellett, ugyanakkor Thane a testvérem volt, és aligha látott bennem többet, mint azt a kislányt, aki foghíjas korában nevetve szaladt oda hozzá, hogy megölelje. Mikor védelmébe vette a Deatrys-nőt, egy pillanatra harag villant a tekintetemben, ám hamar elűztem.
– Csupán egy férfi mondhat efféléket anélkül, hogy tudatlannak bélyegezzék – legyintettem könnyedén, ám cseppet sem felejtettem el, ezúttal kinek a pártjára is állt, épp csak későbbre halasztottam a szemére olvasást.
Mialatt a bátyám és Lady Clarine a kutyákról beszélgettek, én a kezeimet ismét összekulcsoltam a hátam mögött, és mosolyogva fordultam Melion felé. Nem szóltam hozzá; épp csak győzedelmes mosollyal, a gödröcskéim mögött rejlő vággyal fordultam felé, hogy az orra alá dörgöljem: én megmondtam, hogy a nevem csak béklyó. A férfiak mindig azt hiszik, hogy olyan okosak; élvezet volt rámutatni az ellenkezőjére, mindezt úgy, hogy ne is tudják meg, a nők mennyivel eszesebbek náluk. Elvégre, az nem annyira imponált nekik.
– Igazán rosszul érezném magam, ha Melion félúton visszafelé elveszne – bólintottam kuncogva, majd engedelmesen bújtam közelebb Thane-hez, mikor átkarolta a vállam. A nevelőnőm nem helyeselte volna, hogy a testvéri szeretet akár ilyen formáját is kinyilvánítsuk, elvégre, egy hölgynek nem illendő; pláne, ha hajadon, és az emberek, akik esetleg nem ismernek személyesen, csupán azt látják, egy férfi ölelget a nyílt színen. Ez még jobban arra ösztönzött, hogy élvezzem a Thane mellett töltött perceket.
– Remélem, a fivérükkel is alkalmam nyílik majd beszélni! Addig is, további szép estét, Lady Clarine. Melion. Még látjuk egymást, úgy hiszem! – Finom kézmozdulatokkal integettem utána; különös gondot fordítottam rá, hogy bár cseppet se legyenek gyanúsak se a szavaim, se a mozdulataim, Melion tudhatta, hogy kifejezetten neki szól mindkettő, nem kettejüknek. Talán Thane is tudta; meglepődtem volna ugyan rajta, de a fivérem sokszor okozott meglepetést azzal, valójában mennyire éles-látó is tudott lenni, ha akart.
– Hogy mondod? Igazán nem értem, mire gondolsz... Néha úgy érzem, rosszabb véleménnyel vagy rólam, mint ahogy azt szóvá mered tenni, bátyám – nevettem fel, vidám mosollyal fogadva el a felém nyújtott kezet. A víz említésére megráztam a fejem, táncra bírva gondosan begöndörített tincseimet. Majd Thane-be törlöm, mikor nem figyel, döntöttem el. Nem volt kedvem akár csak egy pillanatot is a forgatagon kívül tölteni, akkor sem, ha ez adna némi csendes magányban töltött időt Thane-nel. Valószínűnek láttam, hogy a torna vége után, akár nyer, akár veszít, visszatér a nővéremmel Rheyába; s habár a hercegi esküvő minket is odaszólít majd, aligha tart velünk a hazafelé úton.
– A nők, poéták, s az ostobák az egyetlenek, akik szabadok lehetnek szívük szavával... Vagy titkolhatják, ha épp úgy tetszik nekik, épp csak az ostobák képtelenek rá. Én a háromból legalább kettő vagyok; s csupán remélem, hogy az ostoba nincs köztük – feleltem ragyogó mosollyal, ahogy a tánchoz készülve pukedliztem a bátyám előtt. Felnevettem. – Talán nem bízol a diszkréciómban, Thane? Megesküszöm neked Dagdára és az összes többi Istenre, hogy egyetlen olyan szó sem perdült le az ajkainkról, amely ne lett volna elég ildomos akár egy papnak is. Melion Deatrys igazi úriember volt, s én úrinő; mégis, jól estek kedves és dicsérő szavai, ahogy ez megesett volna bármelyik másik hölggyel is. Tudod, mi nem csak úgy kikeltünk az ágyból, hogy idesétáljunk; hosszú órák munkája fekszik abban, amit most látsz. Örülök, ha valaki észreveszi s elismeri, arra pedig mégsem várhattam, hogy esetleg Te hagyj ott értem egy másik csinos nőt, ugye?
A hangomban több célzás vegyült, szándékosan; akartam, hogy Thane is kihallja a szavaim mögül, megbántott azzal, hogy Lady Clarine után én csak második választása voltam.
– Atyánk egyébként is szorgalmazta, hogy ismerkedjek Deatrysokkal, habár valószínűleg inkább Geraldra gondolt. Ismered őt, ugye? Én nem, de kiráz tőle a hideg, mintha olyan mélyen a csontjaiba szívódott volna Taranis ridegsége, hogy itt is az pulzáljék belőle. Yora szerint... Atyánk az idei torna sokaságát kihasználva akar férjet szerezni nekem, s mióta a herceg eljegyezte az Agenyr lányt, a Sagramourok helyett a Deatrysok felé érdeklődik – mondtam, s mivel a táncolók gyűrűjének sűrűjében táncoltunk, egy pillanatra sem hagytam, hogy arcomra kiüljék az a kétségbeesés, melyet ez a gondolat kiváltott belőlem, és amivel Drystan és Mella mellett egyedül Thane volt tisztában, egy kicsit; ismét felkuncogtam, mintha valami felettébb mókásról beszéltem volna. – Most mondd meg! Ahelyett, hogy hercegné legyek, és Rheyában éljek, elmehetek jégtömbnek a hegyek közé. Sok dolog jól áll nekem, de azt hiszem, a zúzmara és a jégcsapok nincsenek köztük! Oda is olyan szívesen látogatnál el, mint a másik húgodhoz? Vagy addigra talán magad is megtelepszel valahol? Már persze ha Rivalen bátyánk nem csap le előbb a kiszemeltedre... |
A kisgyerekek vagy istentelenül édesek, vagy a sátán eltitkolt fattyai. Középső út nincs. Mindkét lányom az előbbi kategóriába tartozott; hogy ez szerencsémre történt-e így, vagy inkább csapásomra, nem tudtam eldönteni. Néha úgy gondoltam, a sátán eltitkolt fattyával könnyebb volna megbirkóznom, mert egyrészt egyszerűbb volna megérteni, mit miért tesz, másrészt pedig ha nagyon elegem volna belőlük, visszaszállíthatnám őket az igazi apjukhoz. Nincs annál ijesztőbb, mint mikor tíz esztendeje rájöttem, hogy az a bizonyos apjuk én vagyok, és nincs rajtam kívül senki másuk. Nem álltam készen rá;ami azt illette, most sem álltam készen rá, csak már nem akadt más választásom. Megérdemelték volna, hogy jobb apjuk legyen, de sajnos csak én maradtam.
Wynna nem halt bele azonnal a szülésbe; az első néhány napban nem is tűnt úgy, hogy bármi baja volna, épp csak megjegyezte, miután hazaértem (egyik gyermekem születésénél sem voltam ott, volt valami rejtett ösztönöm, amely a kellő időig távol tartott a háztól), hogy Renna nehezebben jött a világra, mint a két idősebb. Aztán belázasodott; tavasz eleje volt, az olvadás még nem kezdődött meg, nem tudtunk gyógyítót keríteni, öt nappal később pedig már papra lett volna szükségünk. Tehetetlen voltam; ezért ittam, nem emlékszem sokra azokból a napokról. Az viszont kristálytiszta emlékképként kísért álmaimban, ahogy a halálos ágyáról a kezembe nyomja Rennát, és megígérteti velem, hogy érte megváltozom majd. Muszáj lesz, azt mondta, mert csak te maradsz. Ismert engem, azt is, aki először voltam, meg azt is, aki lettem, és bár a hangjában érződött, hogy aggódik, képes leszek-e felnőni a feladathoz, bízott is benne; ha nem is bennem, akkor abban a hatalmas, tiszta, kék szempárban, amelyik durvább és puhább takaróhalmok közül pislogott fel rám némán. Fara mindig inkább anyás volt; kiskorában sosem tudtam elcsendesíteni, csakis Wynna. Renna azonban, talán tényleg azért, mert nem volt más választása, úgy hozzám nőtt, mint egy kis kullancs, és az sem zavarta, hogy élete nagy részében hetekre eltűntem.
Igyekeztem. Más emberek többszörösére képesek fél kézzel is annak, amit én végül nyújtottam nekik, de tőlem nem tellett több, ezért volt szinte lehetetlen feladat bármilyen kérésüket figyelmen kívül hagyni. Pedig most, biztos voltam benne, az lett volna a legjobb megoldás, ha azonnal hazaparancsolom Rennát. Nem tetszett sem a lehetőség, hogy esetleg rájöjjenek, beszökött (bár előbb törném el magának a királynak a kezét, mintsem hogy hagyjam, hogy akárki Rennához érjen), sem az a látható elégedettség, amivel az udvarhölgy viselte nyereségét. Az emberek önzőek; én is. Meg sem próbáltam elképzelni, hogy a lány nem önös érdekből akar Rennával táncolni. Információt nyerni, azt nem volt nehéz a lányomtól; mint mondtam, nem igen volt vele tisztában, hogy nem mindenki a barátja, aki kedvesen szól hozzá.
– Hmm. – Mindössze ennyivel, illetve egy lapos oldalpillantással reagáltam az udvarhölgy kekeckedésére; ebből látszott, mennyire gyerek is volt még. Épp, mint Roran. A sötétben Renna alakja csak nehezen volt kivehető, de már eléggé hozzászoktattam a szemem, hogy kivegyem a sziluettjét.
– Kedves – ismételtem meg az általa használt szót, és a szám sarka, csak egy pillanatra, gúnyos mosolyra rándult, mielőtt ismét eltűnt volna. Nem titkoltam, mennyire kételkedtem abban, hogy kedvesnek tartom-e azt, amivel a lányom iránt viseltetett, én inkább gyanúsnak mondtam volna. Mindenki gyanús, és mindenki bűnös is, ha elég sokáig nézed. Ezért nem szerettem különösebben, ha Renna a lányhoz hasonlók közelébe került. A tekintetem mind ezidáig a sötétbe mélyedt, míg az udvarhölgy nrm szólalt meg ismét. A tekintetem élesen villant, s épp ilyen élesen fordítottam felé a fejem.
– Sehogy – vakkantottam kurtán, nem leplezett hidegséggel a hangomban. Semmi köze nem volt a lánynak a családomhoz; az, hogy Rennával találkozott, több, mint sok volt, de az, hogy a lányom a halott feleségemről, a testvéreiről, és még ki tudja, miről is beszámolt neki, a sejtéseim támasztották alá: a lány információkat gyűjtött, még ha nem is szándékosan, ez pedig cseppet sem tetszett.
– Renna! – Hangom mélyen dördült a sötétség felé; ha jól láttam, Renna ki is billent az egyensúlyából egy pillanatra, aztán sietősen visszafutott hozzám, kezében a pitypang-koronát szorongatva. – Megyünk. Gyere.
– De én még nem akarok!
– Most.
Ha jobban belegondoltam, Fara tíz évesen már sokkal... érettebben látta a világot, mint Renna. A tudálékos szomszéd nő szerint Renna néhány évvel le volt maradva az érzelmi fejlődésben, ami szerinte természetesen az én hibám volt; igazából szerintem is. Ez általában megakadályozott abban, hogy keményebb hangnemet üssek meg vele szemben, de jelenleg ahhoz nem volt kedvem.
– Ez a tiéd! – nyújtotta mosolyogva a virágos koszorút a lány felé, nem törődve velem. Kitartóan nyújtogatta felé mindaddig, míg nem hajolt le, hogy a fejére tehesse; én rögtön utána megfogtam a lányom kezét, és igyekeztem mozgásra bírni. Nagyon pici keze volt.
– Renna...
– Nora is jöhet? – pislogott fel rám mosolyogva, nem érezvén a bennem bujkáló feszültséget.
– Ki?
– Hát Nora! – Nem akartam megtudni az udvarhölgy nevét. Azzal csak a gond van. Kérdőn pillantottam a lányra, és ha ő beleegyezett, morogtam valami "nem érdekel" tartalmút, és megindultam átlósan, még mindig a tér szélén maradva; az egyik kevésbé teljesen hígagyú őrt kerestem. Renna közben izgatottan magyarázta, hogy a pitypang-korona tulajdonosaként az udvarhölgy tulajdonképpen szintén hercegnő, na nem aglaniri, hanem a virágoké, mert hogy ha ilyen szép, ezt érdemli.
Az őr az egyik fáklya alatt állt; fiatal volt és bárgyú, egyike azoknak, akiket Rivalen kisebbik húga az ujja köré csavart, a parancsnoka legnagyobb bánatára. Rendszerint direkt távol állomásoztatta a Llewellynektől; nem fog feltűnni, ha most elmegy.
– Symond! – szólítottam meg, mire a tömegbe elrévedő tekintete rám vetült (addig bizonyára Lynetet leste), és összerezzent. Egy fejjel magasodtam fölé. Volt egy érzésem, hogy félt tőlem, és nem fogja visszautasítani a követelésem. – Vidd haza Rennát.
– Kit? Hogy? De én... Oh. Oh. Oké... – Nem tudom, hogy a kitartó bámulásom, vagy az oldalamon megcsillanó kard késztette-e a kérdései visszafojtására, de nem is érdekelt. Rennát azonban, úgy tűnik, nem nyűgözték le a szőke hajú, tejfölösszájú fiú bamba szemei.
– De én Norával akarok menni! – jelentette ki, tüntetőleg belekapaszkodva a lány kezébe. – Meg akarom mutatni neki a babáimat!
– Nincs az az Isten. |
Nem is sejtettem, hogy mind testvérem, mint pedig Lady Clarine testvéröccse miféle átkot szórhatnak gondolatban a fejünkre csak azért, mert megzavartuk édes bájcsevegésüket. A bájcsevegésüket, amelyet ugyan nem hallottam, mégis megpillantva milyen közel állnak egymáshoz, és milyen bizalmasan intézik a másikhoz a szavaikat, a tenyerem egyértelműen viszketéssel jelezte szándékait.
- Állok elébe cimbora, de ne vedd sértésnek, ha az idén alulmaradsz. Úgy érzem, hogy az Istenek kivételesen mellettem állnak – szorongattam férfias üdvözléssel Melion kezét, amelyben nemcsak a viszontlátás öröme bujkált, hanem a figyelmeztetés is, erősebb vagyok nála. Hiába mosolyogtam, a fekete maszkom mögé rejtett pillantásom egyetlen villanása árulkodott arról, mi az, ami nagyon nem tetszik.
Ha valamihez Lynet igazán értett az az volt, hogy hogyan hozzon zavarba másokat. Ebben a tulajdonságában némileg hasonlított a bátyánkra, ahogy abban is, hogy két másodperc alatt olyan színeket képes volt felsorakoztatni, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. A zöld az zöld, ami legyen akár világos, akár sötét, remekül illett a szemeimhez. Lady Clarine pedig egy krumpliszsákban is legalább olyan tetszetősen festett volna, mint ebben a beazonosíthatatlanul zöld ruhakölteményben. Úgy éreztem, hogy most az egyszer az én dolgom megvédelmezni Őt egy veszedelemtől.
- A zöld, csak zöld, Lynet! Legyen ez bármilyen árnyalat is, nem is állhatna tökéletesebben a viselőjén – mondtam immáron a taranisi nemes kisasszony felé intézve bókom szavait, most a változatosság kedvéért abban reménykedvén, hogy a testvérem nem fog megorrolni rám azért, mert rajta kívül egy másik jelenlévő hölgy szépségét is értékelni merészelem; Isanda különösen érzékeny tudott lenni erre.
Melion sápadtnak látszott, amitől szemöldököm egy árnyalattal feljebb csúszott. A lábához nyomakodó kutya, az összepréselt száj olyasféle érzelmeknek adott néma hangot, amely bennem is motoszkált még néhány perccel korábban, amikor megtudtam, hogy az egész családjuk tiszteletét tette az eseményen; Elvégre, nem a legelőnyösebb formámban voltam, amikor legutóbb találkoztunk.
- Jómagam is terveztem, hogy beszereznék egy kopót… Egy nyomkövetőt. Aztán elvetettem az ötletet. Nincs nekem időm vadászni – fontam össze a kezeimet a hátam mögött, ösztönösen kihúzva magam, hogy nagyobbnak látszódjak. Melion zavara jól látható volt, nemcsak abból, hogy nővére felelt helyette. Szemöldököm továbbra is a magasban ragadt, miközben szemeim fénye immáron kérdőn megállapodott a húgomon; Mit csináltál, Lynet? akartam mondani, de a szavak a torkomra forrtak.
- Menjenek csak, menjenek! De mihamarabb szeretnék ismét szót váltani Önökkel, igaza van a kishúgomnak… - itt úgy mozdultam, hogy karjaimmal könnyed, védelmező mozdulattal átkarolhassam Lynet törékeny vállait. – …a Deatrysek és a Llewellynek oly’ ritkán találkoznak. Üdvözlöm Lord Geraldot – biccentettem a testvérek felé, bár akkor minden szavam szokatlanul üresnek hatott, mintha csak az illem mondatná velem őket, nem a saját érzésem. Talán némileg így is volt.
- Néha úgy érzem, hogy túlságosan szeretsz a tűzzel játszani, Lyn – jegyeztem meg dorgáló hangon, elengedve a lányt, hogy aztán kezem előzékenyen felé nyújthassam, jelezve a tánchoz fűződő szándékaimat.
- Elmeséled, hogy miről társalogtatok ily’ elmélyülten? – kérdeztem. – Ha gondolod elkísérlek kezet mosni, tudom, hogy alig várod, hogy megtehesd – mondtam, s döntésétől függően indultam el a tánctér, vagy víz felé vezetvén Őt. |
– Általában ez a kettő teszi ki az életem... minden fronton – jegyeztem meg nevetve Sarafina kérdésére. Mind a könnycsorgatóan halálos, mind a kellemesen bizsergető jó volt a maga nevében; legyen bár szó borról, kalandról vagy szép hölgyekről. Utóbbiról főleg.
– Ó, abban biztos vagyok, hogy látnom kéne – bólogattam serényen. – Jómagam tisztelem mindazon nőket, akiknek ereje bármilyen férfinak méltó ellenfele volna, legyen ez bár asszonyi szeretetük heve, vagy tényleges kardforgatási képesség. Bár való igaz, Stepharo, hogy a mi földünkön kevesebb az olyan hölgy, aki ezt büszkén vállalja is; szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindkét unokahúgom közéjük tartozik.
– Nos, bizonyos szempontból bármibe belehalni szánalmas dolog, elvégre, a halál olyan unalmas és végleges, hogy kár eldobni érte az élő, pulzáló világ kincseinek felkutatását. De mindenki meghal egyszer; s ha már így van, érdemesebb valami olyan közben térni meg az Istenekhez és az őseinkhez, amelyet élvezünk is, nem gondolják? Persze, ha jól tudom, Önök a, hogy is hívják... Ó, igen, reinkarnációban hisznek. Mit ne mondjak, az sem rossz elképzelés... – A legnagyobb tisztelettel, de így sem próbáltam leplezni, mennyire felfoghatatlan számomra az, amelyben a radaganok hittek; noha én magam nyitott voltam minden elképzelésre, a hit olyasmi volt, amibe az ember belenevelődik; szentül hittem a mi isteneinkben, Dagdában és az ő göcsörtös szakállában. Ettől függetlenül nem nevettem volna ki senkit, aki másképp gondolja, épp ellenkezőleg, szívesen hallgattam, mások számára mi az etalon, miben rejlik megingathatatlan bizalmuk; a végén úgyis csak akkor tudjuk meg, mi vár a halál után, ha magunk is odakerülünk. Egyelőre nem siettem az élmény megszerzésével.
Sarafina élcelődésén szélesen elvigyorodtam; nem tudom, a nagykövet mennyire tréfának szánta a testőréről szőtt anekdotát; mindenesetre, én felkacagtam rajta. – Akkor ezt majd észben tartom. Senkit nem illő sértegetni, az olyat pedig, aki a fejemet is le tudná vágni, nem is tanácsos.
Habár jótékonyan figyelmen kívül szoktam hagyni mindenki kellemetlen tulajdonságait, nem voltam sem naiv, sem vak; az, hogy Stepharo kényelmetlenül érezte magát a társaságomban, akkor is feltűnt volna, ha tényleg az volnék. Mindenesetre, nem reagáltam arra, hogy végül válasz nélkül hagyott, csak mindentudó, széles, vidám mosollyal pillantottam le rá. Bizonyára megvolt rá a jó oka, hogy így viseltessen velem szemben.
– Nos, valóban nem volna rossz, ha már a bátyja így rámutatott – fordultam Sarafina felé, a kezemet nyújtva felé. – Megtisztel a társaságával, Vieira kisasszony?
Valószínűleg több szempár is ránk, pontosabban a lányra szegeződött, ahogy a tánctérre vezettem, elvégre, a maszkja aligha rejtette el, hogy ki ő, és milyen vidékről származik. Direkt nem figyeltem arra, mások vajon érdeklődve, irigykedve vagy épp irtózva nézi a sötét bőrű szépséget; az emberek néha olyan keretek közé szorultak, amelyből nem igen lehetett kirángatni őket. Én mindenesetre büszke szívvel és kidüllesztett mellkassal készültem táncba vinni Őt.
– Nevezzen ostobának... De van egy enyhe, hangyányi, aprócska sejtésem, hogy a bátyja nem kedvel – jegyeztem meg az első néhány lépést követően, könnyed hangom és mosolyom elárulhatta számára, hogy mennyire nem bánt a dolog. – Talán sértőnek találja, hogy szabadosan értelmezem az önök hitét és szokásait? Vagy esetleg a fivéri szeretete és ragaszkodása nézi rossz szemmel, amiért Önt nyilvánvalóan gyönyörű és csodálatos asszonynak látom? Odahaza biztos még nehezebb dolga volt, elvégre, nehéz elhinnem, hogy ne várja minden utcában egy újabb házassági ajánlat... Vagy csupán a bőrszínem tesz nehezen megbízhatóvá – nevettem fel harsányan, habár a beszédem alatt igyekeztem végig nem csak magamhoz, de másokhoz képest is halkra fogni a szavaim, tudván, hogy egy idegen országban tevékenykedő nagykövet számára a híre fontos, nekem pedig nem volt szándékom hátráltatni a radaganok törekvéseit. Elvégre, én örültem volna a legjobban a külföldi lehetőségeknek.
– Azt is észrevettem – folytattam, miközben megforgattam Sarafinát –, hogy Ön szinte akcentus nélkül beszél. Sokkal lassabban válaszol, tudja; megfontoltabban és visszafogottabban. Miközben azon dolgozik, hogy minél inkább hozzánk hasonlatosan formálja a szavakat, arra is jut ideje, hogy gátat szabjon az ösztönös válaszoknak. Nagy kérés lenne, ha arra kérném, ha csupán én hallom csengő hangja bongását, ne gondolkozzék? Igazi élmény, ha egy hölgy felszabadult; nem csak nekem, Neki is. Azon kívül, felettébb különleges az Önök nyelve, még ha csak az akcentusában hallhatom is. Nem lenne kedve megtanítania, csak úgy, tudja, konyhanyelven? Hogyan mondják például azt, hogy remek? Egyszer hallottam egy szót, valami olyasmit, hogy, öhm... fajankó – az idegen szó nehézkesen gördült le az ajkaimról –, és szinte biztos voltam benne, hogy ez dicséret, de aztán az egyik radagani hajó kapitánya elkezdett üvöltözni velem a rakpart kellős közepén, szóval talán mégsem annyira dicséret... |
Egy baj volt a rideg emberekkel. Érzéketlen, érzelemmentes arcuk minden gondolatukat elrejtette; jól ismertem őket, hiszen én magam is az voltam. Minden igyekezetem ellenére az előttem álló férfi méretes kérdőjelként magasodott fölém, és hiába próbáltam bármit is kiolvasni a tekintetéből, nem járhattam sikerrel. Hasonlósága meglepett, de lelkem elég edzett volt ahhoz, hogy ne ijesszen meg a kiismerhetetlenség.
- Ha az életére tör, már késő lesz – csalafinta mosoly költözött a szám sarkába, miközben hangom megragadt duruzsoló szenvtelenség medrében. Eszemben sem jutott női mivoltomat felhasználni a zord zsoldossal szemben, mert elégszer találkoztam már a fajtájával ahhoz, hogy tudjam, azzal sem érhetnék célt. Rámutatni valamire, ami bár bagatell, de megtörténhet, néha hatásosabb fegyvernek bizonyult. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a legjobb védekezés a támadásban rejlik, így a vádra váddal felelni nem is volt olyan ostoba dolog, mint ahogyan azt a szavaiból ítélve, az idegen gondolta.
- Ön egymaga a puszta ellenállás! – állapítottam meg felvont szemöldökkel, de még mindig mosolyogva; annak ellenére is, hogy kezdtem elveszteni a maradék türelmemet. A testőr minden porcikája nemet üvöltött, s talán ha máshol találkozunk makacs cinizmusa szórakoztatott volna, most csak bosszantott. Udvarhölgyi álcám viszkető álcája egyre kellemetlenebbül szorult körém, ahogyan a maga tömör válaszával rámutatott valódi szerepemre az udvarban. Kém voltam. Túl közel a leleplezéshez.
Jobb lett volna akkor, és ott faképnél hagynom. Egyszerűen csak elsétálni, és a legtöbb hölgyhöz hasonlóan megjátszani, hogy élvezem a bált, a férfiszemek éhes vizslatását, vagy az asszonyok irigy pillantását. Fiatal voltam. Hajadon. Szép. A királyi család szolgálatában számtalan lehetőséggel a jövőmben. Ezek az emberek csak azt látták, amit akartak; fogalmuk sem lehetett a rabságról, amiben sínylődöm.
A szeplőkkel futatott arc, és a répaszínű haj teljesen lenyűgözött. A kislány megjelenése ledöntötte a dölyfös falaimat, és olyan húrokat pendített meg érzéketlen szívemben, amelyeket nem lett volna szabad. Az anyai szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megpillantottam a koszos orcát, és a kócos hajfürtöket.
A vádra, amelyet a kislány feje felett az apjának címeztem, néma válasz érkezett. Képtelen voltam elfojtani egy újabb mosolyt, ahogy a férfi felvont szemöldökkel láthatón azon tanakodott mire készülhetek.
- Rion – ezúttal a férfi nevét ízlelgettem a nyelvem hegyén. Volt abban valami bájos, ahogy a gyermek kiejtette ezt a négy betűt, ez az én hangomból kimaradt. Azzal, hogy már volt miként neveznem, egy lépéssel közelebb kerültem a megismeréséhez. Mindenképp előny, ha nevet tudsz társítani egy archoz.
- Igen papa, ugye megengedi? – kérdeztem, bár továbbra sem tudtam annyi kérlelést csempészni szavaimba, mint Renna. Akárcsak korábban, a férfi minden porcikája három betűt üvöltött; kicsit talán még szórakoztatott is a gondolat, hogy úgy törhetek borsot az orra alá, ha kivételesen kedvem szerint cselekszem. Csak néhány kellemes percet szerettem volna szerezni a kislánynak; minden korabeli lány szeretné egy kicsit hercegnőnek érezni magát, és úgy táncolni a bálon, ahogy az előkelő kisasszonyok.
Figyelmem nem kerülte el a kardot markolászó keze; már akkor a fegyverhez kapott, amikor először hajoltam közelebb a kislányhoz. Hirtelen a saját apám képe villant elém, Ő sosem védelmezett engem ilyen hevesen – ha az a kígyó nem végzett volna vele, talán maga is elsőként ajánlott volna fel Ulricnak az adósságai fejében. Makacssága és a földjéhez való ragaszkodása hamarost megtörte volna az elveit. Akibe Ulric Rimadar egyszer már belemélyesztette a körmét, soha többé nem engedi el.
Szinte csintalan fény villant a szememben, ahogy Renna azt kérte az apjától, hogy táncoljon vele. Előre sejtettem a választ, és természetesen a vele érkező néma üzenet sem hagyott kétségeket bennem.
- Vigyázok rá – mondtam, miközben kinyújtottam a kezem a lányka felé, aki mohón kapott ujjaim után és engedte, hogy a táncparkett szélére vezessem; elég közel a díszes kompániához, de mégis elég távol ahhoz, hogy bárki különösebb figyelmet fordítson illetlen öltözékére, vagy oda nem tartozására.
Mosolyogva forgolódtunk a zene ritmusába, kezeink hol összekapaszkodtak, hol pedig elengedték egymást. Ügyeltem rá, hogy Renna számára bőven kijusson a megforgatásból. Végig csacsogta az egészet; hamarosan megtudtam, hogy Rion voltaképpen özvegy, és rajta kívül még két gyermek édesapja. Minél többet tudtam meg a marcona zsoldosról, annál mélyebben kapaszkodott meg bennem az érzés, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Még nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a hasonlósággal.
A tánc véget ért, s mire kettőt pislogtam a gyermek már ott is hagyott, hogy pitypangból szőjön koronát.
- Óvatosan! El ne ess! – kiáltottam utána kacarászva, miközben üde léptekkel újfent az apjához sétáltam. – Tüneményes kislánya van, Rion! Örülhet, hogy nem hasonlít magára – kötözködtem játékosan. Ha nem vágott volna olyan mogorva képet, talán megkockáztattam volna, hogy mókázva megbökjem; Így azonban csak annyit tehettem, hogy elégedett mosollyal, összefont kezekkel mellé álltam.
- Miért vagyok kedves egy kislánnyal, akit nem is ismerek? – kérdeztem vissza, de nem vártam meg arra, hogy kifejtse a kérdése lényegét. – Tudja, kedvelem a gyermekeket. Őszintébbek, mint a felnőttek, és az Ő világukban még minden olyan egyszerű, és meseszerű. Még nem mérgezte meg őket az élet – kék szemeim teljes nyugalommal állapodtak meg oldalvást Rion zord vonásain, aki bizonyára sötétség ellenére is azt vizslatta, hogy merre rohanhatott el a leszármazottja. Nem irigyeltem.
- Őszintén sajnálom a feleségét! – mondtam komolyan, meg sem gondolva, hogy fájdalmas sebeket szakíthatok fel a kijelentésemmel. – Hogy bír el három gyermekkel? Nekem néha még eggyel is nehéz – ráztam meg a fejem lemondóan, miközben a mellkasomban ismét felsajdult a hiány érzése. Hosszú ideje nem láttam már Dove-ot. |
Igazán nem szerettem volna eljönni a bálra; sem a hangos zene, sem a sok ember nem vonzott, de akkor is eljöttem volna, ha Lynet nem ragaszkodik hozzá. Épp a hasonló esélyek vonzottak, és az, hogy saját szememmel láthassak olyanokat, akikről csak könyvekben olvastam. Nem volt nehéz megismerni a többi főnemest és nemest az elmondások alapján, még ha nem is hordta mindenki magán a családja címerét. Vannak, amikről nem szólnak a lapokra vetett betűk; olyan lehetséges későbbi, vagy már meglévő mostani afférokról árulkodtak az itt megfigyelt gesztusok, melyek akár hasznosak is lehetnek a későbbiekben. Jó előre tudni, például, hogy kit ki mellé vet végül Branwen, vagy épp az apjuk.
Miközben Drystannel táncoltam, akaratlanul is felkutattam a tekintetemmel az ismert arcokat. A Crudel-lány egy ismeretlen szőke férfival táncolt az imént; a vonásai és hajszíne alapján akár Sagramour is lehetne. Nem rémlik egy újabb tag. Joderick Riker a partra sétált a feleségével; nem tűntek túlzottan összeszokott párosnak, bár lehet, hogy ez a nagydarab emberek esetlensége csupán. Lady Riker elégedettségét megértettem. A másik két Riker egyike egy Carsont tartott szóval, a másik a legidősebb Tanselle-lányt; ahogy a dolgok álltak, egyikőjük sem tűnik túl szerencsésnek a hódításban. Millsont egyelőre nem láttam; talán épp borba fojtotta magát otthon, mint Tomas Agenyr. Az unokatestvére mindenesetre itt volt, és az egyik rheyai lánnyal társalgott; hirtelen nem jutott eszembe, mi a neve, de ismervén Domeric Agenyr hírnevét, ami a számítást és becsvágyást illette, aligha adta volna nemesnél lejjebb. Kíváncsi lettem volna, vajon mi több a férfiban, az Agenyr vagy a Sagramour; utóbbira tippeltem.
Drystan szavai rántottak vissza a gondolataimból; hálálkodó szavaira puha mosollyal válaszoltam.
– Köszönöm, hogy hagyod. A legtöbb Lord aligha hallgatná meg, mit akar mondani egy egyszerű tanító lánya. – Legnagyobb szerencsémre Drystan nem a legtöbb Lord volt. Szerintem néha azt is elfelejtette, hogy ez a megszólítás megilleti őt. Épp ugyanezen öntudatlanság lehetett az oka az is, hogy kétkedve fogadta a mondandómat, illetve nem úgy tűnt, mint aki pontosan értené, mire szeretnék kilyukadni. Én készségesen felvilágosítottam.
– Eszem ágában sincs megkérdőjelezni Rivalen eszét. Majdnem hagytam, hogy megverjen sakkban – jegyeztem meg, a szám egyik sarka cinkosan kunkorodott fel egy pillanatra. A Papát leszámítva csak Drystannel játszottam, illetve megesett, hogy Lynet úgy tett, mint akit leköt a játék, hogy eszesnek tűnjön egy-egy látogató előtt. Ha az illető látogató esetegesen jóképű, fiatal férfi volt, jobb szerette azt játszani, hogy cseppet sem ért hozzá. A férfiak szeretik a sikerélményt. Drystan inkább a játékot élvezte, vele nem kellett arra figyelnem, hogy ne nyerjek túl sokszor; azt mondjuk nem igen tudtam elképzelni, hogy Ő és a bátyja egyik unalmas délutánjukon leülnének sakkozni.
Drystan másik bátyjáról nem igen volt kialakult véleményem; Ő már nem volt itt, mikor a Llewellyn-vár rendszeres látogatója lettem, s mióta itt van, azóta sem igen tudtam meg róla sokat, leszámítva, hogy nem kedvel. Mégis, Drystan válasza nem lepett meg, ismervén a szóbeszédeket, melyeknek alapja mindig igaznak bizonyult.
– Most talán nem... De szerinted később sem lenne olyan helyzet? Nem lehet örökké lovag, erre előbb-utóbb mind rájönnek. Tíz éven belül Ő is belátja majd, nincs más választása. – Mint mondtam, nem ismertem Sir Thane-t, de általános igazságokkal is kihúzhatta az ember, míg pontosabb információ birtokába nem jut. Igyekeztem Drystan és Lynet szavaira alapozni, ami a lovag megítélését illette, de nehéz volt kihámozni a valóságot a testvéri szeretet hálója mögül. Mihez kezd egy negyven éves férfi, amikor rájön, hogy nincs bevételi forrása, és már nem képes arra, amire korábban, hogy minden mozdulatnál fáj a csípője vagy a háta, vagy hogy lassultak a reflexei? Hacsak addigra nem alakított ki magának valamiféle helyet (és nem úgy tűnt, hogy a férfi erre készülne, még akkor sem, ha úgy tűnt, féltékenyen pillantgat Lord Rivalen és Lady Ysolde párosára), a családjához fordul. Ez persze nem jelentette, hogy jó ura is volna Aertennek, ha arra kerülne sor.
Drystan ritkán beszélt nyíltan az érzéseiről, inkább csak bólintott vagy helyeselt, ha rákérdeztem valamire; minden az arcára íródott, már annak, aki vette a fáradtságot, hogy tényleg megfigyelje magának. A szavak szokatlan könnyedséggel hagyták most el a száját, amit egyértelműen az italnak tulajdonítottam; úgy tűnt, ő is észrevette magát.
– Valóban az Atyád, és az ember nem választhatja meg a családját. De csak az, hogy az ő szülötte vagy, nem jelenti, hogy uralkodhat is feletted, Drystan – jelentettem ki csendes elhatározottsággal, kitartóan nézve fel a fiú szemeibe. – Tudom, hogy azt hiszed, köteles vagy azt csinálni, amit Ő akar, de ez nem igaz. Köteles vagy a családodat szolgálni; de a családod nem csak belőle és az óhajaiból áll. Tiszteld; de ne hagyd, hogy olyanra kényszerítsen, amit nem akarsz. Különben egész élete végéig ezt fogja csinálni, és hidd el, nincs annál megalázóbb, mint mikor egy már őszülő férfit a halálos ágyán fekvő apja irányít. Többet érdemelsz ennél, Drys; szabad akaratot. Hidd el. – Habár hangom mindvégig halk maradt, túlzottan beleéltem magam a mondandómba, mely ugyan a vérmérsékletemhez mérten nem volt feltűnő, mégis tudatosan ösztönöztem magam, hogy az utolsó pár mondatban ismét elmosolyodjak, és ösztönzően hangzanak szavaim. Az volt a célom velük; reméltem, hogy a bor hatása miatt talán jobban vevő lesz a hasonló dolgokra, mint egyébként. Ezért igyekeztem az átlagosnál többet mosolyogni, illetve Lynettől tanult mozdulatokkal kerülve közelebb hozzá tánc közben, feltűnés nélkül; nem túl közel, hogy feltűnjön neki és kellemetlenül érezze magát, de eléggé, hogy érezze a közelségem és ezzel együtt azt, hogy szó szerint mellette állok. Abban is segített, hogy mások véletlenül se tudjanak belehallgatózni a beszélgetésünkbe.
– Nem akarlak fals hitegetésekkel traktálni; de tudnod kell, hogy vannak... Bizonyos lehetőségek a jövődben, amik attól függően történnek vagy nem történnek meg, hogy felismered, mire lehetsz képes, és ennek tudatában állod a sarat bárkivel, aki ezt cáfolja. Ilyen lehet az is, hogy Ő olyan dologra kényszerít, amit nem szeretnél; például téged tesz meg örökösének. Vagy kötelez arra, hogy elvegyél valakit, akit ő kijelölt. Nem szeretnéd egyiket sem, ugye?
Nekem az említett példák közül az egyik kapóra jött volna, a másik pedig az eddigi cselekedeteim tette volna feleslegessé; Drystan számára azonban valószínűleg mindkettő utálatos dolog lehetett volna.
– Ne hallgass rám, ha nem szeretnél... De nekem úgy tűnik, a testvéreid közül egyedül Sir Thane éli azt az életet, amit szeretne, Ő az, aki boldog. – Fogalmam sem volt, Thane mennyire boldog, de nem számított. Vállat vontam, mielőtt ismét elmosolyodtam volna. – Talán ostobaság; nem vagyok nemes, mint itt majd' mindenki, és főleg nem főnemes. |
 Kézben tartom a helyzetet, valahogy nem tetszett az éle ennek a kijelentésnek. Legszívesebben a húgom karjába csíptem volna, mint amikor még gyermek volt, és észhez akartam téríteni még azelőtt, hogy butaságot csinálna. Nem tudom, hogy miért döntöttem úgy, hogy mégis bizalmat szavazok neki ebben az ügyben, és hagyom, hogy a saját feje után menjen a férfit illetően. Közel kell kerülnünk hozzájuk, és ha ez a módja..., minden eszközt be kellett vetnünk a népünkért, de ez nem tetszett.
A hivatásom része volt az, hogy bájologjak; annak ellenére, hogy nem sokra tartottam az aglaniri díszpolgárokat. Aznap azonban különösen nehéznek tartottam, hogy valós érzelmeim ne látszódjanak vonásaimon. Minden igyekezetem ellenére az undor úgy ült ki az arcomra, mintha odaragasztották volna, s ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, megesküdnék rá, hogy Sarafina nagyon is élvezte a helyzetet.
Amikor megláttam Gildas Olwynt felénk suhanni, önkénytelenül szakadt fel ajkamról az anyanyelvi sértés. Nem különösképp kedveltem a lovagot, úgy tartottam, hogy a hírneve nem rejlik többen, mint a buta gyermekmesék továbbszövésében. Egy percig sem bírná olyan arénákban, ahol valaha én is küzdöttem.
A nemes tekintete vizslatóan vonult végig a testvéremen, amely miatt fellángolt bennem az a vágy, hogy gyorsan letöröljem a mosolyát a képéről; Hogy a kupámmal-e, vagy puszta kézzel, az mindegy volt.
- A legkevésbé sem, Ser Gildas – bólintottam kimért udvariassággal, mosolyt mímelve a szám sarkába. Más sem hiányzott volna nekem azon az estén, minthogy egy számomra érdektelen ember bókjait hallgassam.
- A húgom sok olyan dologhoz ért, amelyet a maguk népe sosem adna a nők kezébe; Egy percig se kételkedjen abban, hogy ez a bájos arc, és finom illem csupán egy festett kép, látnia kellene, hogy miként bánik a dárdával – szokatlanul sok szó perdült le ajkaimról, ámbár a férfi kijelentése nem hozzám, hanem a húgomhoz irányult. Borszakértő, vagy valódi méregkeverő, az én olvasatomban ugyanaz.
Gildas Olwyn túl sokat beszélt. Pergő nyelve úgy csűrte a szavakat, hogy megfordult a fejemben, hogy talán nem is vesz levegőt két mondat között, és reménykedtem abban, hogy az ájer hiánya hamarosan megteszi a hatását, és a lovag elkékülve fog elterülni a lábaim előtt. Sajnos nem történt ilyesmi.
- Ha Lamine megtudná, hogy maga akárcsak messziről is csodálta… - nyomtam meg a szót hangom magasabbra vitelével. - …a fejét fogja kabalaként az oldalára kötni. A radagan hölgyeket nem szokás megbámulni – fejtettem ki magyarázatomat puhán szétnyitva karjaimat, mint azok, akik nem tehetnek valami ellen, ami már hosszú évszázadok óta úgy van. Egyre ellenszenvesebbnek találtam a fickót.
- A húgom igazat szólt, nem voltam mindig diplomata – feleltem meg kérdését, de ezzel le is zártam harcos múltam feszegetését; azt azonban nem hagytam ki, hogy éles pillantást vessek a mellettem álló lány felé, aki úgy festett, sokkal több mindent árult el újdonsült barátjának, mint ahogyan azt kellene.
- Persze, hogy lesz – bólintottam a városnézés gondolatára. A beszélgetés többi részét nem igen figyeltem. – Azt hiszem, hogy Ser Gildas éppen fel szeretne kérni egy táncra, Sara… Otrombaság volna tőlem, ha megfosztanám a bál szépének kegyeitől – barna tekintem bizalmatlanul állapodott meg a lovagon, mint azon férfiaké, akik legféltettebb kincseik egyikét bízzák egy másikra. Bárhogyan is, egy biccentéssel adtam tudtára, hogy elrabolhatja egy kis időre, de ugyanezzel a gesztussal azt is elárultam, hogy sértetlenül szeretném visszakapni. Ha táncolni tértek, egy darabig még figyeltem őket.
- Fura ország, fura szokások – morogtam az orrom alatt, miközben megfordultam, hogy az italok között keresgéljek. Ekkor tűnt fel a puncsos tálak takarásában, az asztal másik oldalán ténykedő teremtés, aki elég közel állt ahhoz, hogy hallja minden szavamat. – Már megbocsásson, nem sértésnek szántam – emeltem fel a hangomat, miközben gondolatom egyértelműen jelezte; dehogynem.
- Ön Lady Yserone, ugye? Lord Llewellyn… Hogy is mondják Önök? – kerestem a megfelelő szót, miközben megkerültem az asztalt, hogy egy aglaniri szokáshoz megfelelő meghajlással üdvözöljem a kisasszonyt. – Menyasszony. Azt hiszem ezt a szót kerestem. Milyen különleges kifejezés – mosolyogtam kenetteljesen. – Stepharo Vieira vagyok, a Radagan Királyság nagykövete – mutatkoztam be. |
Bármikor könnyedén levágtam egy bányarém rusnya fejét, vagy dacoltam oly' hóviharokkal, melyek szörnyű hidege egészen az ember velejéig hatol, egybeolvasztva bőrt, húst, vért és csontot is. Bármikor készen álltam kardot rántani egy nálamnál kétszer nagyobb férfival szemben is, s ugyanígy sosem tértem volna ki egy ivó-verseny kihívása elől sem. Bármikor megtettem volna mindezt – főleg a mostani helyzet helyett, a tánc, a lépések gondos egymásutánja ugyanígy úgy kimerített, mint semelyik a fentebb említettek közül. Üres lettem tőle, a sok instrukciótól, mellyel saját magamat láttam el, lépj jobbra, egyenesítsd a hátad, lazítsd el a karod, emeld fel az állad, engedd le a vállad... A legbűzösebb trollbarlangot sem hagytam el nagyobb megkönnyebbüléssel, mint mikor levonultunk a tánctérről, nem csak azért, mert untatott, hanem azért is, mert abszolút semmi kedvem nem volt hozzá, s mégis muszáj volt. Az örömöm hajkurászása eltörpült a kötelesség béklyója mellett; ahogy elnéztem, ezt az eszmét csak és kizárólag én birtokoltam testvéreim közül. Meliont aligha Lady Lynet díszes maszkjának fortélyai csábították táncra; tudom, miben mesterkedett az öcskös, s cseppet sem tetszett.
Lynet Llewellyn bájos volt, a szó minden értelmében, minden porcikájából sütött, milyen kényelmesen érzi magát a lampionok, hangos muzsika és a habos-babos ruhák tömkelege közepette; úgy áradt belőle a nőies puhaság, ahogy belőlem akkor sem, ha meggebedek.
Lynet Llewellyn nem kedvelt.
Nem tudtam, mi lehetett az oka, ahhoz túlzottan elvakított a fényes, széles mosoly, melyet felém küldött; mű volt, éreztem rajta, mint mindenen ezen az eseményen, mégis, valahol a lányhoz tartozott, s így volt benne valami groteszkül természetes. Nem tudtam hová tenni; egy apró kis szúrás volt csupán a felszín simogatása alatt, cseppnyi szálka az ember ujjában, ahogy porhóban fürdik gyermekként, de ott volt. Ez talán csak hozzáadott azon kérdéseim végtelen számához, melyeket némán, a tekintetemmel tettem fel Melionnak, aki épp ilyen hangtalanul rám se hederített. Zavartam Őt. Helyes, dohogott a belső, harciasabbik énem, melyet gondosan selyembe és brokátba bugyolálva elzártam. Büdös kölyke, épp egy Llewellynt...! Valahogy úgy sejtettem, Sir Thane szikrányit hasonló gondolatokkal sem illette a húgát; abból ítélve, ahogy ránézett, és amilyen szavakkal bókolt neki.
– Igen, azt hiszem, igaza lehet – mosolyodtam el halványan. A fülemet sértette a kuncogása. Talán mondtunk valami mulatságosat...? Akárhová fordultam, Llewellynekbe, Sagramourokba és más nemesebbnél nemesebb kompániákba botlott; ingoványos talaj volt ez Taranis-edzette lelkemnek.Annyi biztos volt, hogy nekem már rég több volt, mint elég, és ez még több bizonyosságot nyert, mikor Lady Lynet a ruhám színéről kezdett érdeklődni, oly természetességgel csűrve a szavakat, melyektől úgy hangzottak, mintha valóban fontos dolgokról lett volna szó, amelyeket kötelességem volna tudni. Egy pillanatra haboztam, azt hiszem, s átkoztam a bizonytalanságom.
– Úgy hiszem, az Ön szeme sokkalta gyakorlottabb e téren, Lady Lynet – feleltem, igyekezvén felolvasztani az arcomra fagyott mosolyt. – Az én elmém a lampionok fénye nélkül is becsapósan ismeri fel a színeket... A sok hó meg szürke hegy, tudja. Kikezdi az ember szemeit. – Valójában a legkevésbé sem tudtam, mi a különbség a borókazöld és a bürökzöld között; az abszintot is csak ittam, nem hordtam. Reméltem, a lány ezzel a válasszal is beéri, legnagyobb örömömre a beszélgetés hamar Melion farkaskutyája felé terelődött. Sosem örültem úgy Raidernek, mint akkor; még ha más körülmények között az öcsém körmére is néztem volna, amiért ide is magával hozta.
– Raider régóta a családunk tagja, Melion a fivérünktől kapta évekkel ezelőtt; egy igazi szabadulóművész. Ki- és be is könnyedén szökik – válaszoltam Melion helyett is; már készültem arra, hogy ügyesen manőverezve úgy tegyek, mintha Raidert akarnám megsimogatni, helyette viszont az öcsém lábára lépnék, amiért épp a két Llewellyn-sarj előtt kellett elbambulnia, amikor rájöttem, mi is volt az oka Melion döbbenetének. Nem valami külső eseménynek szólt; a mellette álldogáló, a helyzetre tudatlannak tűnő lányt vizsgálgatta úgy, mintha az egyik futó kalandjáról másnap reggel derülne ki, hogy valójában ogrenő. Egy pillanat alatt megvilágosult előttem, miért épp egy Llewellynnel akasztotta össze magát - mert nem tudta, hogy az. Ha nem foglalt volna le az, hogy a tökéletes tartásomra és a társalgás fenntartására ügyeljek, valamint ezzel egy időben dühös legyek öcsémre a tudatlanságáért, meg is sajnáltam volna. Egy kicsit.
Te hoztad magadra a bajt, most szívd a fogad és edd meg a hideg levesed, vagy a lábujjadnál fogva lógatlak le a Mór-hágó tetejéről, üzentem neki a tekintetemmel. A mosolyom ezalatt változatlanul halvány maradt, de ott volt. Nem tudom, hogy végül a nővéri szeretet vagy az emberi gyarlóság vezetett-e oda, hogy túllépjek a megleckéztetésen, és megpróbáljam megmenteni Melion döbbent és jelenleg elég ostoba hátsó felét, de megtettem.
– Azt hiszem, legyen bármilyen jól nevelt is, egy farkaskutya nem ide való... Mit szólnál hozzá, Melion, ha keresnénk egy olyan helyet, ahol ellehet, míg mi itt vagyunk? Remélem, megbocsájt, Sir Thane, Lady Lynet, de magam is az öcsémmel tartok, nehogy a végén elfelejtsen visszajönni ide – mosolyodtam el egy cseppet szélesebben; csak Melion tudhatta, mennyi jót sejtet ez a gesztus. – Köszönöm a táncot és a társaságot, Lord és Lady Llewellyn; remélem, lesz még esélyünk közelebbről megismerni egymást.
Remélem, hogy soha többé nem kell beszélnünk.
Egy ünnepélyes és díszes pukedlit követően ha kellett, karon ragadtam Meliont, és míg a fényben sétáltunk tova, kecses(nek szánt) mozdulattal emeltem fel a szoknyám szegélyét, s apró, kimért lépésekkel suhantam végig a füvön. Amint jótékony sötétség ereszkedett ránk, minden cicomát és felesleges allűrt sutba vágva kezdtem jóformán zengő léptekkel taposni mindent, ami elém került; nem direkt vagy dühből, egyszerűen megszokás volt. A havon keresztül nagyokat kell lépni, s sokkal nagyobb ellenállásba is ütközik az ember.
– Mekkora szintű hülyeség az, ami már túl sok neked? Csak érdeklődöm – szólaltam meg, mikor hallótávolságon kívülre kerültünk az őröktől. Nem néztem az öcsémre; céltudatosan meredtem előre, holott nem tudtam, merre is kéne mennünk, hogy Raidernek helyet találjunk. – Egy Llewellyn. Hogy nem vehetted észre?! Hiszen ott állt a testvéreivel a nyitóbeszéd alatt; mit néztél te? Ne válaszolj. És mit gondolsz, mi történt volna, ha nem kérem meg Sir Thane-t, hogy mutasson be a húgának? Hm? |
 - Ennek semmi értelme, hiszen pont arra kértem, hogy ne nézzen oda - ellenkeztem a fejemet csóválva, bár egy részem igazat adott a férfinak. Az emberek szeretik az ellenkezőjét tenni annak, amire utasítják, főleg, ha a kíváncsiság vezeti őket. De attól még a nem az nem, nem? Talán csak túlzottan hozzászoktam, hogy pontosan betartsam az utasításokat anélkül, hogy visszakérdeznék.
- Egy kutya? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, egyértelműen éreztetve, hogy ezt te sem gondolod komolyan, s ezzel megválaszoltnak tekintettem a kérdését. Nem ítéltem el azon hölgyeket, akik sikítófrászt kapnak, ha egy nagyobb bogár közelíti meg őket, de távol álltam attól, hogy kiverjem a hisztériát egy pók miatt - vagy éppenséggel egy négylábú miatt. - Csak meglepődtem.
Az biztos, hogy ha rajtam múlik, egy állat sem teszi be a lábát a bálra. Szerettem a kis dögöket a magam módján, de csakis a magam módján, vagyis távol minden ételtől, italtól és szép ruhától, a természet lágy ölén. Egy bálterembe csakis tálcán felkínálva léphetnének állatok.
- Minden lélegzetvételével bosszant - feleltem pimaszul, de hát jobbnak láttam őszintének lenni, mintsem bájolgással kendőzni el a véleményemet. - És ez tetszik - tettem hozzá, hogy érezze, nem hátrányként könyveltem el a viselkedését. Valószínűleg az olyan férfiak a végzeteim, akik folyamatosan fejfájást okoznak.
- Pedig Thane-nek nincs többre szüksége a bájos külsőnél - fűztem hozzá Gavin szavaihoz a magamét, s hogy elrejtsem a fintoromat, kortyoltam egyet a puncsomból. Na tessék, csak nem bírtam megállni, hogy ne kritizáljam az este folyamán a jövendőbeli nevelt fiamat és leendő hitvesét. De bármilyen szépen is tálaltam az áldásomat a frigyre, tartottam magam ahhoz, amit eredetileg gondoltam: Thane nem szerethet senkit, aki ártatlan és kedves. Thane-hez a hozzám hasonló nők illenek.
Felfordult a gyomrom Gavin következő kérdésétől, s kivételesen válasz nélkül hagytam. Csak egy kiolvashatatlan pillantást küldtem neki a poharam felett, aztán újabbat kortyoltam az italból. Tisztában voltam vele, hogy a házastársi kötelességeim messze nem merülnek ki a mai estével, de még próbáltam kímélni magam a gondolattól, hogy ágyba kell bújnom valakivel, akit nem szeretek.
Kimenthettem volna Lord Gavint Lady Sagramour karmai közül, magamra vállalván a felelősséget, amiért elcsaltam őt a munkájától, de felettébb szórakoztatott, ahogy leszidják. Szóval Lady Tyria kísérete? Átkoztam magam, amiért a lelkem repesni kezdett ettől a kis információmorzsától. Kihívást éreztem, hogy többet tudjak meg róla, ezért megkönnyebbültem egy picit, mikor rám terelődött a figyelem és a férfi szabadkozni kezdett. Jobb, ha nem engedem túl közel.
- Köszönöm a táncot, Lord Gavin! Remekül éreztem magam. Tartsa észben, hogy a szíve ma estére az enyém! Én is észben tartom.
Készségesen tartottam a kezem, hogy csókot leheljen rá.
- Bizton állítom, hogy ön bármire képes, ha igazán akarja - feleltem sejtelmes mosollyal arra vonatkozóan, láthat-e még. Ha megtalál és van elég bátor, én ott leszek, de bolond lennék támogatni őt ebben. Viszonoztam az intését, de a büszkeségem nem engedte, hogy csak álljak ott a hátát bámulva, így hát sarkon pördültem és visszaindultam a helyemre... |
 Komisz, a megerősítésként szánt szó, szinte már égette a torkomat; szélesre szaladó vigyorom azonban megakadályozott abban, hogy bármit is mondjak. Annál inkább neki, hogy hamarosan lehetőségem nyílt arra, hogy ezen tulajdonságomat ugyan nem túl ildomosan, de a kisasszony tudtára hozzam. Könnyedén fogadta beszólásomat, és olyan kellemes nevetést sikerült kicsalnom belőle, hogy a mellkasomat egyfajta melegség járta át; olyasféle, amit akkor érez az ember, ha valamelyik hozzá közeleső személyt sikerül kacagásra bírnia egy rossz nap után. Vajon neki milyen napja volt? fordult meg a kérdés a fejemben, amit végül aztán mégsem tettem fel. Nem tartozott rám.
Ahogy az sem, hogy az apja miféle kéretlen próbák elé állította a lánya egykori udvarlóit, mégis érdeklődve hallgattam a szavait. Ahogy a hosszú pilláktól árnyékolt szemeivel rám nézett, egy pillanatra úgy éreztem, hogy a föld abban a pillanatban kicsúszik a lábaim alól, de nem botlottam meg.
Bájosnak ítéltem meg, hogy holmi tyúkanyóként tekintgetett a legifjabb Llewellyn poronty felé. Jómagam nem igazán rajongtam a gyermekekért, s bár emlékeim szerint az ifjú Drystan mindössze egy évtizeddel maradt le a nyomomban, ez a tíz év mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy gyermekként tekintsek rá. Az sem sokat segített a megítélésén, hogy a zavar pírját véltem felfedezni a vonásain.
- Tudja, ha valakinek azt mondja, hogy ne nézzen oda, akkor nagy valószínűséggel oda fog nézni? – kérdeztem a lányt barátságos hangon, mosolyrarántva a szám sarkát. Nem tudtam, hogy milyen lehet a kapcsolata a kölyökkel, de ha tippelnem kellett volna, akkor valahol a nem jó és a horribilis között tettem volna le a voksom. A legtöbb gyerek nem szereti a mostoháját. Főleg akkor nem, ha szép és fiatal.
Jobbnak láttam hamar lezárni a témát, mielőtt még olyasmit árultam volna el apámról, amit egyelőre nem akartam. Elvesztése nem hagyott mély nyomott bennem, de úgy festett Ysolde kisasszony kurta válaszomat annak jeléül vette, hogy régi sebeket szakított fel. Részvétnyilvánító gesztusaira nem feleltem.
A sikoly nyomán a kezem a semmi után kapott; Hűséges kardom, amely attól a pillanattól fogva, hogy elsőként kötöttem az oldalamra, mindig az oldalamon pihent, most nem volt ott. A bálon, amelyen mint vendég, s nem mint katona vettem részt, nem viselhettem valódi fegyvert, díszkardom sosem volt.
- Megijesztette, milady? – fordultam vissza Yserone kisasszonyhoz, amin konstatáltam a veszély hiányát. A mozdulat, amivel a ruháját igazgatta, abban a pillanatban nem tűnt számomra gyanúsnak, hiszen a hölgyek gyakran csinálnak ilyesmit, ha úgy vélik, hogy a partnerük éppen nem figyel. Teljesen megszokott.
Társalgásunk hamar visszatért már-már megszokott, csipkelődő medrébe. Különösképp tetszett az, ahogyan az udvarhölgyeket jellemezte, bár én hozzátettem volna, hogy némelyik nemcsak kíváncsi és pletykálkodik, de úgy fennhordja az orrát, mintha nem is az lenne a feladata, hogy kiürítse a királyné éjjeliedényét.
- Bosszantom, kisasszony? – kérdeztem, hiszen minden könnyed mosolyom ellenére tisztán érzékeltem felcsattanását; nem igazán tudtam mire vélni ezt a fajta kirohanást, de egyáltalán nem zavart.
- Lady Ysolde-ot okkal nevezik Rheya Ékkövének – bólintottam szavai hallatán. Hangom megmaradt a száraz ténymegállapításnál. – Azonban nemcsak a külleme az, amellyel egy asszony elbolondíthat egy férfit.
Nem csodáltam, hogy Ser Thane fontolgatja a házasságkötést az Olwyn-lánnyal. Lady Ysolde valóban szép volt, de elsősorban apja egyetlen örököse; ha a főtanácsos meghal, a veje szép vagyont örökölhetett utána, feltéve, ha valóban megülik a nászt mielőtt az öreg úgy dönt, hogy végleg elszenderül. Gondolatsorommal egy időben kerestem meg tekintetemmel Lord Olwynt, aki éppen a királynét szórakoztatta tánc közben. Ember legyen a talpán, aki megbírja várni, hogy ez megpurcanjon!
- Meglehet, hogy egyszerre válik anyává, és nagymamává, nem gondolja? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Kételkedtem benne, hogy Lord Howe csak a két szép szeméért venné el fiatal hitvesét. Ha nem kívánna még gyermekeket nemzeni, bizonyára beérné egy olyan vén csoroszlyával is, mint az özvegy Lady Sagramour, tettem hozzá gondolatban, s ahogy a szemem elkezdett kutatni az unokatestvéreim anyja után, tekintetem valahogy egészen közel találta meg Őt. Túlságosan is közel magamhoz.
- Örömmel mesélek Önnek – mondtam kiszáradt torokkal, megemelve a poharamat, mintha nem vettem volna észre a közelgő hercegnét; csak az imént szakadt el a nővérétől, és úgy suhant egyenesen felém, mint ahogyan azt egy prédára lecsapó ragadozótól várná el az ember. – Mire…
- Lord Gavin! – csendült egy hang éppen mellettem; kíméletlen számonkéréssel. – Az Ön dolga vigyázni Lady Tyriára, vagy rosszul tudom, hogy Lord Tomas ezzel bízta meg? Hol van most? Hmm! – fújtatott a szőke asszony, mint egy dühös macska, miközben én lehengerlő mosolyommal felé fordultam.
- Úgy gondolom, hogy a vőlegényével. Ha jól látom… - kinyújtóztattam a nyakamat, hogy a szőke hajcsigák fölött átnézzek a táncolók tömegén, egészen a beszélgető nemes-bagázsik. -…Celawan herceg sincs itt. Talán csak romantikus sétát tesznek a parton. Ami azt illeti, az talán Önnek is jót tenne, asszonyom. Olyan feszültnek látszik! – ütöttem meg könnyed hangon. Túl sokan figyelmeztettek már arra, hogy jobb megtartani a két lépés távolságot az özvegy hercegnével, mert éles nyelvével és velős gondolataival hamar eléri, hogy valaki lapátra kerüljön az udvarban. Mondandómra az asszony azonnal felhúzta az orrát, és ruhája szegélyét felkapva elviharzott a tömegben, de még jól hallottam, hogy valakit (talán éppen engem) arcátlan, pimasz fráternek nevezett.
- Bocsásson meg, kisasszony – fordultam vissza a lány felé bűntudatos mosollyal. – Jobb volna, ha tényleg megkeresném, Lady Tyriát; mielőtt még a leendő anyósa vészmadárkodni nem kezd, és ki nem rúgatja az egész őrséget. Később még láthatom? – kérdeztem, és letéve poharamat két kezem közé fogtam a fiatal teremtés hozzám közelebb eső kacsóját, hogy hosszú, forró csókot nyomjak a bőrére. Egészen addig tartottam a kezét ujjaim fogságában, amíg bokán nem rúgott, vagy bele nem egyezett egy későbbi találkozóba. Mosolyogva intettem búcsút neki, hogy átnyomakodva a nemesek tengerén, megkeressem a lányt, akit csak a leghülyébb bandita próbálna meg valaha is elrabolni… |
Ragyogó mosollyal, de annak kétértelműségét nem is titkolva követtem tekintetemmel a déli szépséget, hallgattam hízelgő szavait és élveztem minden egyes mozdulatát amivel hozzámért. Ha akkor azt mondja nekem, hogy ha kútba ugrok megkapok tőle mindent amire vágyok, még saját magam is kiástam volna a vizes gödröt amibe ugranom kell. Raiderre pedig máskor talán mérges lettem volna azért, amiért így belerondított a kialakuló eseményekbe és megzavart kettőnket, de aztán mint mindig, sokadszorra is csak arra jöttem rá, hogy a szőrös dög egy áldás nekem. Tömött bundájába túrva már tudtam, hogy a farkaskutya lesz a legjobb kifogás arra, hogy félrehívjam a fiatal lányt a vizslató tekintetektől…
Mosolyt csalt az arcomra az, ahogy a fiatal hölgy szinte azonnal bájosnak nevezte a kutyám alighogy meglátta; Volt valami különösen megnyerő az ilyen szobadögökben, főleg ha azok egy férfi emberhez tartoztak... Legalábbis úgy tapasztaltam a hölgyek különösen szerették ha valami felé törődést mutat egy olyan rideg szív, mint amilyen egy Deatrysé volt. Furcsán működtek a nők: mindegyik törődést meg szeretet várt, holott a szívtelen dögök nyerték el a szívüket leginkább... Vagy a gazdag férfiak; És én mindegyik szívesen voltam vagy tudtam lenni, ha akartam.
Raider füleit felcsapva, kedveskedve lapult oda a hölgy kezéhez, pont ahogy tanítottam neki. Szemöldököm félig-meddig megemelve, tekintetem a finom lány még finomabb csípőjétől vezetve felfele figyeltem, ahogy mosolyogva újból kiegyenesedik és hasonszín szemeit az enyémekbe mélyeszti.
A fiatal lánnyal együtt nevettem fel, mikor visszakérdezett kire is értem a marha jelzőt. - Nem szabad illetlennek lennem a házigazdánk embereivel szemben, így erre a kérdésre igazán nem áll módomban válaszolni. - mondtam szélesen mosolyogva, egyértelművé téve azt, hogy nem a saját kutyám marháztam le, hanem azt a szerencsétlent aki egy kutyát sem tud megállítani… és aki állítólag azért van itt, hogy a mi testi épségünk védje.
Mosolyom egészen addig a pillanatig szüntelen kiegészítője volt arcomnak, míg a fiatal hölgy válla felett elpillantva tekintetem nem Clarinéval akadt össze. Akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam, szám felfele ívelő sarka pedig szinte azonnal lefelé indult meg. Ráadásul a férfi alakjában aki vele volt Thane Llewellynt véltem felfedezni, ami már önmagában véget jelentett társalgásomnak a déli hölggyel.
Nem értettem mit akarhattak ők ketten tőlem, hogy miért pont most akartak azt a valamit, elvégre ha valaki, akkor nővérem ismerhetett volna annyira, hogy tudja ne zavarjon ilyenkor.
Mosolyom szörnyen erőltetettnek hathatott, ahogy elkaptam Thane Llewellyn kezét és legalább épp úgy megszorongattam markát, mint ahogy azt ő tette az enyémmel. Kedveltem a lovagot, kivételes egy fazon volt, de rosszabb alkalmat nem is találhatott volna arra, hogy üdvözöljön.
- Kissé nyugtalanul, alig bírom kivárni, hogy a tornán legyőzhesselek. - feleltem szenvtelenül kérdésére, szám egyik sarkát megrántva… Aztán az a kevés mosoly is lefagyott az arcomról és nem is tért vissza.
Amikor a Lynet nevet meghallottam és a megszólítást ráadásul a mellettem álló szépséghez címezték, már tudtam, hogy veszve van minden… de hogy még mennyire, Melion, mennyire veszve. Nem voltam bolond, ha tudtam volna kivel állok szemben akkor szóba sem elegyedek vele, bájos arc és szép test ide vagy oda.
Lynet Llewellyn főnemes volt, ahogy én is. A főnemesek pedig szerettek házasság lévén előnyre szert tenni, ezt még én is tudtam, holott tudatlan voltam az ilyen dolgokban. A Deatrysek pedig nem szövetkeztek még senkivel. Kitudja mikor változik ez meg?
A házasság gondolata olyan éket vert elmém minden egyes zugába, hogy a döbbentettől enyhén eltátott számon majdnem távozott is az a magamnak (vagy Clarinenak?) címzett kérdés, melytől zúgott a fejem: Ugye nem kell elvennem ennyi miatt?
Csak az az ismerős érintés térített magamhoz, ami kezemhez ért, bár akkor kellemes érzés helyett enyhe borzongással töltött el. „Nem igaz, Melion?” - csengtek fülemben az édesnek szánt szavak, de nem tudtam rájuk mit válaszolni. Kék tekintetem gyermeki zavarodottsággal jártattam Clarine, Thane és Lynet hármasa között, míg tekintem segítségkérően nővéremen nem állapodott meg. Választ vártam tőle a fel nem tett kérdéseimre.
- De… De igaz, Lady Lynet. - helyeseltem végül akármire is várták tőlem a választ, öntudatlanul is megnyomva a nevének betűit. Kába voltam, nem tudtam mit kellett volna, hogy mondjak… Clarine jelenléte megzavart, előtte nem mertem úgy idétlen kifogások mögé bújni, mint általában: Nem hivatkozhattam volna az utazás alatti rosszullétemre és léphettem volna meg, mert nem lett volna az illő egy főnemesi sarjhoz. Csak reméltem, hogy nővérem észreveszi nyomorom és valahogy megment, mert Raider azzal sajnos nem tudott segíteni azzal, hogy fejét lábaimnak nyomva próbál kilökni a nyakam körül szoruló hurok alól. Igen kutyám – gondoltam feszülten – én is menekülnék ha tehetném, ne aggódj. |
Szórakoztató volt látni azt a kritikus nézőpontot, ahogy bátyám szemlélte a Ser Gildas felé irányuló szimpátiámat. Megelégedéssel töltött el a tudat, hogy bátyám ennyire a szívén viseli a boldogságomat. Gyanakvó kérdései hallatán csillogó szemekkel felkuncogtam.
- Csak más – mosolyogtam bátyám irányába. – De ne aggódj, kézben tartom a helyzetet – feleltem jókedvű magabiztossággal, majd utána elcsendesedtem, hogy élvezettel hallgathassam Stepharo kirohanásait Aglanir krémjéről.
Gildas Olwyn bókjaira csak egy udvarias meghajlással reagáltam, tudtam, hogy be kell teljesítenem az ígéretem, hogy még táncpartnerének szegődöm ezen a csodálatos, zajos éjszakán.
Ser Gildas megjelenése s szószátyársága hamarost Pharo idegeire ment, így nem vesztegette az időt fölös szavakkal, hanem ahogy lehetősége volt, rámtestálta a társalgás oroszlánrészét. Nem számítottam másra bátyám szimpátiáját ismerve a fiatalabb Olwyn fivér felé, ám valahol csalódottságot éreztem, hogy nem dőlhetek hátra, s figyelhetem bátyám irritáltságát. Ritka alkalmak voltak azok, amikor a nagykövet ennyire meg akart szabadulni egy társalgópartnerétől.
- Attól függ, mit jelent önnek a jó – kotyogtam bele mosolyogva. – Könnycsorgatóan halálos vagy kellemesen bizsergető?
Az átlátszó nedűnk erőssége az itteni borokétól egészen a magas alkoholtartalmú szeszekéig is képes volt elérni, így szabály volt a Királyságunkban, hogy megfelelő feliratozás nélküli bort senki sem vásárolt magának.
- A pálmabort már ősidők óta készítik radaganföldön, pálmák rügyéből, vagy csak egyszerűen a pálmák megcsapolásával nyerik. Ahány főzőmester annyiféle erősségű ital létezik – magyaráztam tárgyilagosan, mintha könyvből olvastam volna fel. - A szesz kifőzése észrevételem szerint hasonlóan működik, mint Önöknél, bár ha a főzése balul sül el, akkor könnyen méreggé válhat. Szánalmas dolog lehet egy pohár borba belehalni, nemde? – csicseregtem könnyed stílusban, az akcentusom alig volt észrevehető.
- És még melegebb – vigyorodtam el jókedvűen. – Volt rá példa, hogy emberek égtek hamuvá a sivatagban – lódítottam, miközben a vigyorom mosollyá szelídült. A páncélokról szóló kérdéssorozatnál ártatlan szemekkel Pharo felé pillantottam. Nem mintha én nem tudtam volna megválaszolni a felmerülő kérdéseit, de jobbnak láttam, hogy nem verem nagydobra a harcászati tudásom. Néha kényelmes volt, hogy alábecsültek az emberek.
- Lesz még időnk a városnézésre, nem igaz Stepharo? – szóltam bátyám felé. Ser Gildas szavai megerősítették a feltételezéseimet, hogy egy ilyen gazdag kereskedővárosban mindent meg lehet kapni a megfelelő pénzért. |
Bizonyára ha képes lettem volna a jövőből múltbéli önmagamhoz szólni, megállítottam volna magam, mielőtt szóra nyitom a szám. Nem tudhattam elvégre mire is vállalkoztam azzal, hogy a családomról kezdtem beszélni és próbáltam megérteni Naryssát mindenféle különösebb ok nélkül; Talán beletörődtem abba, hogy immáron ő is a családom? Elvégre ha velük, a fivéreimmel s szüléimmel megoszthattam bármit és Ők is támaszkodhattak rám minden helyzetben, miért pont feleségem jelentett volna kivételt közülük?
Egyetértően hümmögtem, ahogy minden lépéssel egyre csak közeledtünk a parthoz. Nem kívánkozott ajkaimra egy szó sem míg beszélt, nem akartam megzavarni gondolatmenetét; Valóban érdekelt az, amit tartogat számomra és reméltem nem hallok mást a nyers igazságon kívül tőle.
A mama említésére felnevettem, de csak kurtán, mégsem tűnhettem hálátlannak… Hisz minden ellenére az édesanyámról volt szó, akinek az életem köszönhettem - bár ez nem másította meg a tényt, hogy Naryssa minden szavának igazat adtam. Biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb az öreglány megkedveli majd feleségem, főleg ha továbbra is a megfelelő időben hümmög és bólogat: A drága mama mit sem élvezett jobban, mint a pillanatnyi rivaldafényt.
- Oh, igen, Milly eléggé más. - mondtam megértően, mikor bevallotta nem tudja még hova rakni legidősebb öcsém. Milson volt a mi fekete bárányunk, de én épp úgy szerettem, mind másik két testvérem… sőt, mondhattam volna azt is hogy őt kedveltem leginkább, hisz őt ismertem a legrégebb óta - habár abban erősen kételkedtem, hogy tejfölszőke testvérem ugyanígy vélekedett volna velem kapcsolatban.
Ristar említésére csak megcsóváltam a fejem, nem tudtam mit hozzáfűzni ahhoz, amit Naryssa mondott. Mi sem mutatta jobban, hogy jótékony tudatlanság volt az amiben éltem, mint az, hogy nem tudtam mi volt az a hír ami megelőzhette a Kölyköt. Természetesen tudtam, hogy nagy szoknyapecér, de hogy más tudomásomra jutott volna… Nem is igen volt időm ezen elgondolkozni, Rikey említése már önmagában elterelte minden gondolatom és mosolyt csalt arcomra.
- Kilian még gyerek, csak ő nem látja mennyire. - mondtam bármiféle lenézés vagy becsmérlés nélkül hangomban, az egyszerű testvéri szeret beszélt belőlem. - Egyszer biztos, hogy összeszedi magát és a sarkára áll, de ahhoz előbb fel kell nőnie... ami azt hiszem három báty mellett nehéz lehet, nem? - vontam fel fél szemöldököm, magamnak téve fel a kérdést, mert még én sem tudtam Rikey-ra milyen befolyással voltunk mi hárman…. Soha nem kérdeztem.
Mosolyom néhány rövidke másodpercre lehervadt arcomról, mikor ráeszméltem, hogy fivéreim helyett már én voltam a téma. Meglepődtem, mikor szókimondóságom és tréfáim negatív vonásaim közé sorolta fel, ami a legkevésbé sem nyugtatott meg semmivel kapcsolatban, csak még jobban elbizonytalanodtam egy pillanatra.
- Jó lehet valóban igazad van. - mondtam rövidke szünet után, halvány mosolyra húzva szám. - De biztosíthatlak arról, hogy csak zavaromban beszélek össze-vissza.
Nővéréről tett megjegyzését nem tudtam mire vélni, főleg azt nem, hogy az új helyzetet amibe csöppent hozzá hasonlította. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy van egy nővére, valami rémlett még a gyermekeivel kapcsolatban is… arról viszont nem volt tudomásom, hogy nem kedvelnék egymást. Megtorpantam, fejem érdeklődve megbillentve fordultam szembe feleségemmel, várván valami választ elszólására, elvégre jogosnak éreztem a magyarázatot… Talán meg is kaptam volna a választ kérdeimre, ha nem csapja meg fülem egy végelenül ismerős hang ahogy nevemen szólít, mielőtt szóra nyitom a szám.
Önmagam meghazudtoló sebességgel fordítottam hátat, hogy kisöcsémre tekinthessek, ki a kivilágított úton közeledett felénk. A sötétben és halvány fényben még sápadtabbnak és kétségbeesettebbnek tűnt, mint mikor elindultunk Rikéből. Nem hittem, hogy annyira elege lett volna a mulatságból és az emberekből, hogy egyenesen már betegnek hat ábrázata… Már felkészültem arra, hogy mellénk botladozva bejelenti, hogy megmerényelték a királyt vagy apánk szúrták le valahogy; Egyszóval mindenre fel voltam készülve, csak arra nem amit végül mondott.
Másodpercek alatt ragasztotta át rám a kétségbeesést, de épp ennyi idő kellett ahhoz is, hogy azt levetkőzve harsány nevetésbe törjek ki. Rikey vállára kellett raknom a kezem ahhoz, hogy egyáltalán a talpaimon meg tudjak állni és ne hasam fogva gurgulázzak a porban. Nem tudtam, hogy min röhögtem jobban: magamon vagy azon, hogy öcsénk milyen jó színész is volt.
- Ki gondolta volna… - töröltem meg szabad kezemmel arcom pillanatok múltán (még könnyem is kicsordult), ahogy öcsém vállára támaszkodva, immáron csak halkan nevetgélve próbáltam felegyenesedni. - Ha a Kölyöknek elmesélem, nem hiszi el… Nem fogja elhinni, hogy van humorod. Hjaj, ez jó volt, feldobtad az estét… - kaptam mellkasomhoz, hogy büszke vigyort vessek Rikey-ra… azonban abból a szájrántásból valami egészen más lett mint vigyor, még fintornak is nehezen lehetett volna nevezni. Azt hittem, hogyha majd újból öcsémre pillantok ő is velem együtt fog nevetni, de nem… épp olyan elveszettnek tűnt, mint vihorászásom előtt.
- Nem vicceltél ugye? - kérdeztem bármiféle hangsúlyváltás nélkül, épp úgy mondvaa kérdő mondatot, mintha kijelentő lenne. |
 - Örömmel hallom – nyugtáztam Adamella válaszát, miközben ajkaim elégedett vigyorra húzódtak. Nem sok lehetőségem volt, hogy néha-néha elszabaduljak a kastélyból, ám ha a kifogásom az volt, hogy vásárolni megyek, az egész família kétkedően pillantott rám, majd egyetértő hümmögéssel tessékelt ki a várból.
A zsugori törp bazárja mindig tartogatott valami érdekeset, így Mella kuzinjának a portékái sem leptek meg annyira, de annál inkább kíváncsivá tettek.
Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy Mella bízott bennem, s talán csak azért, hogy ne lássa, mennyire szíven talált szavaival táncra invitáltam. Anyámon kívül soha senki sem bíztatott túlságosan, és amikor jobb létre szenderült már senki se maradt, aki ne koloncként gondoljon rám. Ellenben a kioktatással nem spórolt a családom, s olyan tanácsokkal is láttak már el, amikről tudták, hogy soha az életbe nem fogom őket megfogadni. De Adamella más volt. Ő tényleg hitt bennem. Amikor az asztalhoz értem, elmorzsoltam vagy két láthatatlan könnycseppet, s csak aztán tértem vissza a lányhoz.
A tánc azért is tűnt briliáns húzásnak, mert legalább nem kellett újból kifejtem az a majd’ ezer okot, amiért biztosan elbuknék, mint diplomata. Nem vallottam volna be, hogy a nem olyan nagy horderejű sárkányidomár sokkal közelebb állt a szívemhez.
- A beszélgetésünkre visszatérve – kezdtem bele, miközben már a dallamosan csengő muzsikára roptuk. – Nagyra értékelem, hogy segíteni próbálsz. Tényleg – mosolyogtam hálásan a lányra, majd egy pillanatra el is kaptam a tekintetemet az övéről, hogy a csizmámat nézzem. Mert milyen gyönyörűséges csizma volt az! Talán még Rivalennek is tetszene.
Bátyám nevének említésére felkaptam a fejem, majd figyelmesen hallgattam táncpartnerem mondandóját, miközben a szemöldököm egyre feljebb és feljebb kúszott a homlokomon. Mit akarsz ebből kihozni, Mella?
A lány szavai mély töprengésre késztettek. Rivalentől minden kitelt az égegyadta világon, tehát ha a dolgok így álltak, nem lepődtem volna meg rajta. Mégis, teljes szívemből azt kívántam, hogy idősebb bátyám találjon magán olyasvalakit, akit ne csak a kényszerűség kedvéért kelljen házastársává nyilvánítania.
- Nincs kizárva, de ahhoz, hogy maradandó következtetést tudjak levonni, több információra van szükségem – feleltem csendesen, miközben arra figyeltem, hogy nehogy néhány óvatlan fül belehallgasson a beszélgetésünkbe. – Bár sokszor nem látszik, Rivalen igazán körmönfont. De Lord Howe így is hatalmas ellenfél. Még ha csak házasságról is van szó.
Tekintetem a szavak után Yseronra siklott, aki valamiféle szőke urasággal táncolt, aztán pedig apámra, aki számtalan nemessel vette körbe magát. Nem rendelkeztem szimpátiával Howe irányába, ám mégis az apám volt, s mint így engedelmességgel tartoztam neki. Ez viszont nem jelentette azt, hogy bátrabb bátyaimnak is ugyanígy fejet kellett volna hajtaniuk. Órákat lehetett volna vitázni arról, hogy apám vagy Riv uralkodna jobban Aerten fölött, de a nap végén ugyanarra a következtetésre jutna mindenki. A hatalom, az hatalom. A Llewellyn családnak pedig bőven kijárt belőle.
Halk kuncogás tört fel belőlem, amikor Thane-re terelődött a szó. Számomra a Thane név és a Llewellyn-ház jövendőbeli feje kifejezés akár egy papíron való említése is annyira volt valószínűtlen, minthogy aboleth-et találjunk a Rengetegben.
- Thane nem fogadná el – feleltem magabiztosan, kicsit komolyabb hangvétellel. Nem mintha semmibe vettem volna fiatalabb bátyám vezetői képességeit, biztos voltam benne, hogy remek örökös lenne belőle, ám tudtam, hogy fivérem nem szívesen élne a lehetőséggel.
- Vannak rokonaink szerte az országban, akik talán alkalmasak lennének – morfondíroztam. – De apámat elnézve nem szívesen választana a főágon kívül máshonnan. A gyermekei vagyunk, az Ő nevelése. Ismer minket, s így már a markában is vagyunk. Ha nem is vesszük észre, valamennyien az ő irányítása alatt állunk.
Nem akartam ennyire őszintén megnyilvánulni, főleg, hogy a tömeg közepén táncoltunk, ám már kezdtem érezni az alkohol nem kívánt hatásait, s ezzel együtt a nyelvem is megeredt. Miután felfogtam, hogy mit mondtam, s hogy nyíltan kijelentettem, hogy apánk mennyire manipulatív, elcsendesedtem. S hogy meggátoljam magam attól, hogy újra valami ostobaságot mondjak inkább a táncra koncentráltam, miközben felemelt fejjel, egyenes tartással Mella szemébe néztem. |
Nem szerettem az olyan embereket, akik azt hitték, sok beszéddel ki tudják magyarázni magukat egy-egy szorult helyzetből. Mondjuk, az olyan embereket sem szerettem, akik egyszerűen sokat beszéltek. Igazából egyik embert sem szerettem. De főleg nem az udvarhölgyeket, akik azt hitték, csak azért, mert minden nap a királyné vagy a hercegnő körül sündörögtek, máris jobbak voltak mindenkinél; természetesen nem az a része zavart, melyben azt állítom, én jobb vagyok náluk. A legtöbb embernél rosszabb voltam, azt hiszem. De legalább képes voltam valami hasznosra; az udvarhölgyekről ez aligha mondható el. Ez a bizonyos udvarhölgy pedig még a többinél is másabb volt; hogy ettől jobban vagy kevésbé toleráltam, egyelőre nem siettem eldönteni.
Vádjára nem válaszoltam, épp csak pislogtam egyet; azt egyébként is kellett volna. – Amint az özvegy hercegné Lord Rivalen életére tör, az ő ügyével is foglalkozom – feleltem szemrebbenés nélkül; felesleges lett volna tagadni, mennyire nem érdekel senki és semmi más, főleg nem valaki rangja. A vagyona, az már más. Valahogy úgy éreztem, nem okozna túl nagy lelki törést, ha magam mögött kéne hagynom a bí-bort. Persze, nem álltam volna kérdés nélkül a király szolgálatába; meg kellene kérdeznem, mennyiért. Az ilyen gondolataim vezetnek arra a következtetésre, hogy szerencse, amiért a családunknak régóta volt egy hagyománya, miszerint a halottainkat elégettük, a hamvaikat pedig a hegyi szél szórta szét. Így legalább apám nem foroghat a sírjában.
– Nem – közöltem, pedig sem kérdés nem hangzott el, sem kijelentés; mikor a lány arra akart rávenni, hogy egy valószínűsíthetően később szóbeszéddé szökellő jelenetet nézzek, megmakacsoltam magam, és egyszerűen nem voltam hajlandó arra nézni. A nem akár erre is vonatkozhatott; vagy arra, hogy nem érdekel. Vagy arra, hogy nem számít. Igazából az egész életre ez volt a válaszom: nem. Megkönnyítette a dolgokat.
– Akár – feleltem tömören kérdésére. Lehetett is kém meg nem is; önmagában nem érdekelt, elvégre, minden déli nagyúrnak (s ha a Taranistól néztük, Rheya épp úgy délen van, mint a tenger) tele az udvartartása más nemesek kémjeivel, besúgóival, akiknek ha épp kedve szottyan, esetleg valami munkát is elvégeznek. A királyi udvarban biztosan ennél is rosszabb volt a helyzet; nekem viszont nem volt sem kedvem, sem érdekeltségem belemászni az ő ügyes-bajos ügyeikbe.
Bárki lehetett kém. A kém épp azért jó kém, mert senki nem mondaná meg, hogy az.
A gyerekesen túljátszott mozdulatára és erőltetett nevetésére csak a fél szemöldököm vontam fel; a vak is láthatta, hogy nem vagyok lovag. Még szerencse. Erényesnek kellett volna lennem.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy még ha nem is vagyok díszhuszár, van valami, pontosabban, két valaki, akik mégis erényességre sarkallnak, arra, hogy jobb ember próbáljak lenni, kezdve azzal, hogy nem zsörtölődöm fiatal udvarhölgyekkel. Renna mindig is ügyes lány volt, úgy bújt el, ahogy nem sokan, elszökött, elfutott, hogy aztán csupa koszosan és mocskosan kerüljön elő; koszosan, de nagyon boldogan. Gondolom. Az igazság az, hogy ezekről minduntalan Fara számolt be, mert nem lehettem ott, hogy a saját szemmel lássam, így nem tudhattam, vajon az aerteni őrök teljesen ostobák, vagy Renna elképesztően okos, amiért be tudott szökni ide. A büszkeség csak a lelkemben élt, az arcomra sosem ült ki, így most sem; épp így a rám törő nyugtalan gondolatokat sem fejtettem ki.
– Renna... – dörmögtem, de még én sem tudtam, hogy akarom befejezni a mondatot. A lányom már ismert eléggé ahhoz, hogy a morgásomból vagy a szemöldökráncolásomból értsen, de a sötétben talán ez nem volt elegendő. Rám emelte a tekintetét, de épp csak egy pillanatra, mielőtt az udvarhölgy felé fordult volna. Azt hittem, már elment. Nem tetszett, ahogy a lányom nevét kimondta; talán nem ítéltem el különösebben a kémeket, de ez nem jelenti, hogy akarnám, egynek bármi köze is lehessen Rennához.
Összeszűkített szemekkel figyeltem, ahogy a lány beszél hozzá, amit Renna láthatóan nagyon is élvezett; kettejük közül neki volt olyan ruhája, amelyben Ő elképzelte a hercegnőket. Azt hiszem. A babájának ilyen ruhát kért Farától, és azt állította róla, hogy hercegnő, ezért néha már félálomban meg kellett mentenem őt a láthatatlan ellenségtől, mivel én pedig lovag voltam, úgy tűnt. Renna a kislányok boldog buborékjában élte az életét, és bár igyekeztem mindent megtenni, hogy ebből ne is kelljen kilépnie, arról a tulajdonságáról szívesen lemondtam volna, ahogy minden idegenben a barátot látta, így érdeklődő izgatottsággal reagált az udvarhölgy közeledésére.
Néma vádjára én ugyanilyen néma módon reagáltam, pislogással, mert nem tudott érdekelni, hogy egy rheyai fruska azt hiszi, kéretlen tanácsokat osztogathat, csak azért, mert felvágták a nyelvét. Az a terve, hogy egyedül hagyjam vele a lányomat már egy fokkal több érzelmi impulzust váltott ki belőlem; kérdőn felvontam a szemöldököm és alig láthatóan oldalra billentettem a fejem. Próbáltam elhelyezni a táplálékláncban. Meg felmérni, hogy mennyire gondol ostobának.
– Rion, a Papa neve Rion – válaszolt Renna édes hangon, fülig érő mosollyal; még selypített kicsit a kiesett foga miatt, így az "R" kissé "L"-be hajlott. Ha rajtam múlott volna, a lány időtlen időkig várhatta volna, hogy bemutatkozzam. Sosem jó, ha túl sokan tudják a nevedet. – Megengeded, Papa, ugye megengeded? Csak egyet! Légysziiiii!
– Hmpf.
– Vagy táncolj velem te!
Nincs az a bormennyiség. – Itt maradok – mondtam, Renna túlzottan belemerült az izgatottságába ahhoz, hogy felfigyeljen a szavak mögött rejlő üzenetre az udvarhölgy felé; itt maradok és figyelek. A kezem azóta kulcsolódott rá erősebben a kardom markolatára, mióta a lány Renna orra felé nyúlt.
A szemem végig rajtuk maradt, ígéretemnek megfelelően; ezalatt az idő alatt Rivalen felőlem a saját borába is belefulladhatott volna. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy folyamatosan készen álltam arra, hogy az udvarhölgy első rossz mozdulatára közéjük lépjek és kitépjem a karmai közül Rennát, de ez a zenedara hosszabbnak tűnt, mint az addigiak; egészen addig álltam ott, ahol voltam, kezemmel a kardom markolatán, merev háttal, míg a két lány vissza nem ért elém, telt bármilyen hosszú időbe is. Akkor eleresztettem a markolatot, és összefontam a karjaim a mellkasom előtt. Épp meg akartam jegyezni, hogy ideje menni, amikor Renna "pitypang-koronát csinálok!" felkiáltással bevetődött mögém a sötétbe, a sárga virágokat kutatva a fűben. A fény még épp elért odáig annyira, hogy homályosan lássam őt, így addig is fél szememet még mindig rajta tartva gyanakvóan (számomra az, másoknak inkább sztoikusnak tűnő) fordultam az udvarhölgy felé.
– Miért? – Ez a kérdés elég sok dologra vonatkozhatott, és nekem igazából mindegy volt, melyikre válaszol. |
 - Komisz volna? Eddig fel sem tűnt - feleltem somolyogva, tekintetem a bálozókról a férfira emelve, majd vissza. Egészen beleszédültem a tömött, színes szoknyák forgatagába, így inkább ismerős arcok után kutattam, míg Gavin szavai újból foglyul nem ejtették a pillantásomat.
- Ah!-! - Csak egy meglepett sóhajra futotta tőlem a viccét hallva. Nem, sokkal több volt, mint egyszerű vicc; beszólt, de olyan elegánsan, hogy nevetnem kellett. Még hogy a szám jár! Hirtelen nem is tudtam mivel visszavágni, így halk, rövid nevetésem után a fejemet csóválva ejtettem inkább a témát.
- Azt hiszem, hogy nagyon szívesen megnézném, ahogyan bepiszkítja a kezét - jegyeztem meg bájosan rebegtetve a szempillámat. Őszintén szólva nem olyannak tűnt, aki hajlana a kétkezi munkára, de ahogy a karján pihentettem a kezem, éreztem a kidolgozott izmokat, amik nem teremnek csak úgy, ahogy a tenyere is érdesebb volt a legtöbb nemesénél. Másoknak ez semmi, számomra ezek az apró jelek azonban árulkodóbbak, mint a ruha és a modor.
- Mondtam, hogy ne nézzen oda... - tettem hozzá egy fokkal halkabban, kevésbé megrovón, mint az előbb. Az hiányzott még, hogy Drystan kiszúrja, bámulom. Mivel azonban nem óhajtottam megvitatni Lord Gavinnal a Llewellyn gyerekekhez fűződő viszonyomat, így ezt a témát is készségesen ejtettem.
- Hogyne - feleltem udvariasan, de nem igazán nyűgözött le a szíve királynője cím. Talán csak nem szerettem az átmeneti rangokat. Összevont szemöldökkel hallgattam a válaszát, s mivel nem folytatta, végül kisimultak a vonásaim, együtt érző pillantást küldtem neki.
- Őszintén sajnálom... - A hüvelykujjammal megcirógattam az alkarját. Az ilyen rövid és általános válaszok mindig többet tartogattak, de semmi jogom nem volt Gavint az apjáról faggatni, így hát végül ezt a témát is, ahogyan a többit, ejtettem. - Igen, abból kérek szépen.
Aztán jött az a buta hiba.
A sikoly váratlanul ért, összerezzentem, s ijedtemben azon nyomban az egyetlen helyhez kaptam, ahonnét segítséget remélhetek. Ujjaim pillanatok alatt megtalálták a combomhoz rögzített tőrt, ahogy kitapintottam a csipkéken át, rögtön megnyugodtam. Nem sokon múlt, hogy felrántsam az abroncsot és előhúzzam a tőrt, ám látván, hogy a felfordulást egy betévedt állat okozza, mérgesen kifújtam a bent tartott levegőt.
- Átkozott dög - mormogtam, majd igyekeztem a legártatlanabb mozdulattal kisimogatni a szoknyámból a ráncokat, leplezvén a korábbi mozdulatot. Reméltem, Gavin nem olyan jó megfigyelője az apró részleteknek és nem szűr le olyan megállapításokat, melyeknek nem igazán kéne kitudódniuk.
- Nos, ha elég presztízzsel rendelkezik... Habár, csokornyakkendőt igazán köthetett volna.
Nehezemre esett megállni, hogy ne kíséreljem egyetlen pillantásommal megfojtani Lord Gavint. Rendesen beletenyerelt a témába, valahogy mégis sikerült fenn tartanom az érdeklődés látszatát. Csak a hangom csattant csípősen, ahogy megdorgáltam.
- Talán unatkozó udvarhölgy, Lord Gavin, akit nem köt le az egész napos semmittevés? Azok pletykálnak állandóan. Egyenek almát, ha csámcsogni óhajtanak valamin.
Na jó, talán egy kicsit tényleg elragadott az indulat. Igyekeztem sietve korrigálni a modoromat.
- De ha tényleg képtelenek lehunyni a szemüket éjszaka, elárulom, hogy a pletyka nem igaz. Thane azért jött el idáig, hogy lássa a családját és szétrúgja a lovagtársak s.... győzni érkezett. - vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam volna. - Az viszont igaz, hogy elbűvölte Lady... - Hogy is hívták? - Ysolde szépsége, és fontolgatja, hogy feleségül kéri. Nem is tölthetne el nagyobb büszkeséggel, hogy a nevelt fiam végre azon töpreng, beköti a fejét! Remélem, minél előbb megörvendezteti az apját néhány cserfes, leleményes unokával. Az én koromban nagyanyává válni, őrület!
Nevetve kortyoltam bele a puncsomba. Minden szó felért egy késszúrással, bele a mellkasom közepébe. Megérdemled a fájdalmat; emlékeztettem magam, és némi elégtétellel töltött el, hogy sikerült megbüntetnem magam a korábbi gyengeségemért. Talán így észbe kapok és nem fogok többen olyan szekér után bámulni, ami már a horizonton sem látszik.
- Attól tartok, mégsem fog összejönni az a tánc, Lord Gavin.
Állammal alig látható, célzó mozdulatot tettem a férfiak irányába. Howe kitartó, türelmetlen pillantásokat lövellt felém, már amikor éppen nem takarta ki megrovó alakját egy-egy táncoló pár. Szívesen próbára tettem volna a türelmét, de tudtam, hogy nem szabad túl messzire mennem. Már az is nagy merészségre vallott, hogy magára hagytam egy tánc kedvéért. Ideje volt visszatérnem jegyesem oldalára.
- Viszont nagy szívességet tenne, ha mesélne még a pusztáról és az életéről, mielőtt kénytelen leszek újból Tritón gazdasági helyzetének szentelni a figyelmemet. Szeretnék kicsit többet hallani a helyről, ami ilyen leleményes és derűs emberré formálta - mosolyogva kortyoltam az italból, szabad kezem a férfi karján pihentetve. Csak úgy. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Ennek semmi értelme, hiszen pont arra kértem, hogy ne nézzen oda - ellenkeztem a fejemet csóválva, bár egy részem igazat adott a férfinak. Az emberek szeretik az ellenkezőjét tenni annak, amire utasítják, főleg, ha a kíváncsiság vezeti őket. De attól még a nem az nem, nem? Talán csak túlzottan hozzászoktam, hogy pontosan betartsam az utasításokat anélkül, hogy visszakérdeznék.
- Örömmel hallom – nyugtáztam Adamella válaszát, miközben ajkaim elégedett vigyorra húzódtak. Nem sok lehetőségem volt, hogy néha-néha elszabaduljak a kastélyból, ám ha a kifogásom az volt, hogy vásárolni megyek, az egész família kétkedően pillantott rám, majd egyetértő hümmögéssel tessékelt ki a várból.
- Komisz volna? Eddig fel sem tűnt - feleltem somolyogva, tekintetem a bálozókról a férfira emelve, majd vissza. Egészen beleszédültem a tömött, színes szoknyák forgatagába, így inkább ismerős arcok után kutattam, míg Gavin szavai újból foglyul nem ejtették a pillantásomat.