|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
- El sem tudod képzelni, mennyire – értettem egyet illetlenül széles mosollyal. A nagybátyám előtt nem kellett megjátszanom, az egybegyűltek maradéka pedig abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt; néha én is megérdemeltem, hogy igazán jól érezzem magam.
Amikor Tyriával intettünk egymásnak, észrevettem Drusala hercegnő invitáló gesztusát is; őszinte kedvességgel mosolyogtam rá, miközben jeleztem, hogy talán később. Egyelőre nem álltam készen kilépni a Gildas nyújtotta menedékből, hogy az udvarlók csapdájába essek – önzőnek és gyávának éreztem magam, de rögtön megfeledkeztem a lelkiismeretemről, amikor meghallottam a bácsikám válaszát.
- Na de bácsikám! – mímeltem felháborodást, de azt hiszem, mind a színészkedés, mind pedig a megrovás hitelességét veszítette, amikor én magam is vele együtt kezdtem kacagni. Atyám alighanem megbotránkozott volna a párosunkon, ha tudja, miről beszélünk; Gildas testi épségége érdekében hálás voltam, amiért ezt a lehetőséget kizárhattam. – Sosem lehet tudni, hogy nem szeretnék-e én magam is céltáblát készíteni valakinek a hátsó fertályából – vontam vállat ártatlan mosollyal. – Válasszam talán inkább a tőrdobálást?
Természetesen ezúttal sem ismertem el szavakkal, hogy igaza van, nem szerettem ugyanis tudomásul venni; a józan eszem tudta, hogy vigyáznom kell a tüzes természetemmel, de én jobban szerettem inkább megfeledkezni erről. Rendszerint éppen ez a megfeledkezés vezetett oda, hogy elveszítettem egy-egy párbajt a bácsikámmal szemben, és én minduntalan nagyon tudtam utálni, amiért a legkiválóbb módszerrel világít rá a gyengeségeimre. Általában magam sem értettem, hogy érezhetek hálát a szívemben, miközben úgy meredek rá, mintha menten meg tudnám szabadítani az egyik testrészétől.
- És még sértegetsz is? – vettem fel én is ugyanazt a szemöldökfelvonást igénylő mimikát, miközben egyik ujjammal aljas módon megcéloztam az oldalát. – Ezt sokat gyakoroltad? – kérdeztem aztán, amikor rögvest ki is tért a támadás elől; szemeimben árnyalatnyi vidámság csillant a mozdulat kecsessége láttán, de attól tartok, a feltétlen örömömet elfelhőzte az aggodalom. Soha nem kételkedtem volna Gildas képességeiben, de a sérülése komolyan aggasztott. – Csak aztán legyen benned elég bor és tisztesség, bácsikám. Elhiheted, kétszer is megbánod, hogy megnyerted nekem atyám engedélyét, ha olyasmi történik veled a tornán, ami nekem nem tetszik.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy a nagykövet húgának említésére rögtön a lányt kezdte keresni a tömegben, de megálltam megjegyzések nélkül, és csak a markomba kuncogtam.
- Senkinek nem hagynám, hogy bántson, te is jól tudod – szóltam vidáman, huncutul csillogó szemekkel. – A címemet pedig örömmel megtartanám, köszönöm szépen; ha bárki javára le kellene mondanom a társaságodról, az én szalagom kerülne a nyakadra.
Már a vigyorából tudtam, mi következik, ezért amikor meghajolt előttem, már kuncogva nyújtottam is ki a kezem, hogy aztán az övére helyezhessem. – Megtisztelne vele, Sir Olwyn – feleltem mély főhajtással, noha a vidám, széles mosolyom sokat rontott az alakításom komolyságán, sokkal inkább üzenték, hogy Azt hittem, már soha nem kérdezed meg.
Kevés férfi volt, akinek az oldalán ilyen nyugodtan és a lelkemben színtiszta örömmel sétáltam volna a táncolók közé; esküdni mertem volna, hogy amikor eszembe ötlött egy másik név, mintha gyanúsan ismerős zöld szempár villanását láttam volna a borkút mellett, de zavartalanul folytattam az utamat a bácsikám mellett.
- Azért, mert megtetszett, nem; azért, mert fontossá vált számodra, nagyon is – feleltem lágy mosollyal. Oldalvást felpillantottam a bácsikám olyannyira szeretett vonásaira, a mosolyom pedig nem is tűnt el, míg a következő szavait hallgattam. – A te boldogságod az én boldogságom, bácsikám. Soha nem kérnélek arra, hogy akaratod ellenére elköteleződj valaki mellett csak azért, mert szeretnék a gyermekeiddel játszani; csak arra kérlek, hogy hallgass a szívedre, amikor egyszer majd megszólít.
Továbbra is szerető mosollyal néztem őt, utolsó szavaim közben pedig néhány pillanatig szorosabban fogtam az ujjait a sajátjaimmal, mielőtt a tánctérre érve elengedtem volna a kezét. A szoknyám két oldalát megfogva pukedliztem előtte a tánc szabályainak megfelelően, mielőtt az ujjaim ismét az övékbe csúsztak volna néhány forgás erejéig.
- Szerinted Tyria boldog lesz? – kívánkozott ki belőlem a kérdés, amikor egyik kezem a tenyerébe, másikat pedig a vállára fektetve léptem ismét egészen közel hozzá; egyedül ő értette, miért van okom megkérdőjelezni a leendő hercegné boldogságát. Meg sem próbáltam elrejteni a hangomból az aggodalom árnyát, hiszen ha az unokatestvérem valóban osztozott az én szabadságvágyamban – és miért hazudott volna nekem erről a nagybátyánk –, el sem tudtam képzelni számára jobban lelakatolt kalitkát, mint egy herceg feleségeként leélni a hátralevő életét. Egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Tyria erős nő, de féltettem attól, ami rá várt.
A zene ütemének nem kellett hosszú idő, hogy feledtesse velem a komolyabb és komorabb pillanatokat; gyorsan visszavarázsolta a széles, vidám mosolyt az arcomra, noha a jókedvemhez nagyban hozzájárult a táncpartnerem kiléte is. Percek múlva már boldogan ugrottam és pörögtem mindenki mással együtt, megfeledkezvén a vidámságon és a táncon kívül minden másról, nem törődve azzal sem, ha túl sokan hallották a nevetésem.
- Láttad Howe Llewellyn menyasszonyát? – kíváncsiskodtam továbbra is mosollyal az arcomon, amikor a következő lépéseket összekapaszkodva kellett megtennünk. – Biztos vagyok benne, hogy egyetlen esztendővel sem lehet idősebb, mint Isanda királyné; a lánya. |
– A könyveket én inkább olvasnám, minthogy a fejemre rakjam – billentettem oldalra a fejem, ezzel ismét majdnem elérve, hogy a hercegnői tiara a földre hulljon. Még időben korrigáltam a hibámat, és makacs elhatározással szegtem fel az állam; ha megtanultam felállni a nyeregben és hátrafordulva nyilazni, akkor egy korona fejtetőmön tartása sem okozhat problémát. Nem okozhat. Nem akartam okot adni Lady Earynnek arra, hogy kételkedjen bennem; az, hogy megpróbáljak megfelelni neki, a saját szabályaim szerint játszva, az egyik legnagyobb kihívás volt, amellyel egész életem során szembekerültem. Habár valahol frusztrált és némely elvét egyszerűen zagyvaságnak találtam, a hercegné egy meghódítandó csúcs izgalmával magasodott előttem; ennél már csak az tetszett volna jobban, ha tényleg megmászhatok egy hegyet. Vajon Celawan milyen szívesen látogatott volna el Ansarba...?
A tiarával talán igyekeztem Lady Earyn kedvére tenni, ám fenntartás nélkül vittem volna a tánctérre Drusalát; az ilyen gyermeteg dolog minden bizonnyal nem nyerte volna el az édesanyja tetszését. Ha azonban azt nézte volna mindenki, mi tetszik Lady Earynnek és mi nem, Drusala már rég elhervadt volna; szerettem volna, ha a mű bájmosolya helyére hamarost igazi öröm ülhet.
– Nos, nő – jegyeztem meg óvatosan, ami Kajlát illette; valójában megesküdtem volna rá, hogy legalább kétszer akkora lett, mint előtte volt, mind magasságra, mind széltében, és biztos voltam benne, hogy mióta elhagytuk Rheyát, ismét méretesebb lett. – Legszívesebben magammal hoztam volna ide... De miután majdnem lepisilte a bátyádat, úgy döntöttem, talán későbbre kellene hagyni a királyi udvar előtti bemutatását. – Pedig kétségtelenül élvezte volna a sok embert; talán csak a kölyökkori lelkesedés volt, ám úgy tűnt, legalább annyira élvezi a társaságot, mint én magam, ám még nem volt elég jól nevelt ahhoz, hogy hosszabb útra vigyem magammal. Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy csak azért, mert Kajla nem átlagos kinézetű, még lehet udvari kutya belőle; ezt azonban nem szabadott siettetni.
Lehetett valami a Sagramourokban, amitől ösztönösen ügyesen palástolták az érzelmeiket; nos, vagy ez, vagy Lady Earyn keze lehetett a dologban, mindenesetre, Drusala, talán fiatalsága okán, még nem tudta olyan jól rejtegetni előlem a gondolatait, mint Celawan tette volna. Habár kérdésére csak egyetértő hümmögéssel és bólogatással feleltem, a feszültségét nem tudtam mire vélni. Először nem ugrott be, honnan lehet ismerős a Lord, ám mikor végül összekapcsoltam a nevét s Drusalát, hamar felrémlett előttem az emlék, mikor Atyám, mintegy mellékesen, vacsora közben jegyezte meg, hogy a hercegnőt eljegyezték. Azt hiszem, a saját döntésemet akarta megkérdőjelezni, ám akkoriban nem sokat törődtem a királyi családdal. Én is a társalgó férfiakra pillantottam, ám nem láttam köztük semmi okát Drusala megfeszülésének. Békésnek tűntek; meg unalmasnak.
Reméltem, hogy a fesztelenebb meséléssel talán a jókedvét is helyrebillenthetem, ám nem egészen azt az eredményt kaptam, amire számítottam. – Igen, de a lényeg az, hogy... Nem fontos – ráztam meg a fejem, majd kifújtam a szemem elé hulló egyik hajtincsemet, mely kiszabadult a hajcsatok fogságából. Az is szép teljesítmény volt, hogy nem rögtön az első tánc alatt estek ki onnét. Drusala kijelentésére sokat sejtető mosoly ült az ajkaimra, s elsuttogtam valami "édesem" szerűt, ám mielőtt válaszolni tudtam volna, máris a tánctéren találtam magam. Eszem ágában sem volt ellenkezni vele; nem tudtam túl sokáig egy helyben állni, így még örültem is annak, hogy mozoghatok egy keveset. Drusalával egyetemben pukedliztem, majd rögtön azzal kezdtem, miután a keze az enyémbe csúszott, hogy széles mozdulattal megforgattam; nem különösebben érdekelt, hogy a tánc szerint nem ez a mozdulat jött.
– Túlságosan is – feleltem, miután ismét szemben állt velem. Ezután már ismét a tánc bevett mozdulatsorát követtem; legalábbis egy darabig. – Egyelőre főleg ugyanazokkal tudtam beszélgetni, akikkel Rheyában is... Félre ne érts, kedvelem a társaságukat, de hamarosan visszamegyünk, és nem tudom, mennyi lehetőségem lesz visszatérni ide. Az igazi aerteniek között szeretnék járni... Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyám érdekes helyeket tudna mutatni – kuncogtam fel; a következő lépésekben a tenyeremet Druénak fektettem, és valahol a szemünk magasságában tartottam, miközben lassan körözni kezdtünk.
– Nem akarsz ma itt lenni, ugye? Nem akarod azt, amiért itt vagy... |
Mindig kínosan ügyeltem rá, hogy valódi érzelmeim ne tükröződjenek az arcomon; Azon az estén azonban úgy hiszem, hogy türelmetlenségem tört felszínre az undorodó fintorokkal. Hosszú heteket tudtunk magunk mögött, hosszú és hasztalan heteket. A tárgyalásaink kicsit sem lendültek előrébb, így az otthoniaknak való segítség is késlekedni látszott. A király gondosan kerülte az alkalmakat arra, hogy komolyan beszéljünk a szövetségről, ha pedig a herceg is jelen volt, a tárgyalás egyenesen lehetetlennek bizonyult. Hiába a mézzel átitatott szavak, vagy a kedvesség, ha nem léphetünk előrébb!
A király tekintete egy pillanatra megállapodott társaságunkon, mintha hallotta volna gondolataimat. Arcán az elégedettség mosolya feszült, ahogy megemelve kupáját, sután köszöntött bennünket. Biccentettem felé, hasonló mélységgel, ahogyan ő tette, majd ismét egy almaszelet után nyúltam.
- Ebből? – kérdeztem, az imént letett poharam után nyúlva, ami még mindig majdnem tele volt. Nem tudtam, hogy Sarafina miféle tréfát űz velem, hiszen lehetetlennek tűnt, hogy neki ízlett az a mosogatólé. – Legyen hát, de holnap reggel beteg leszek, neked kell majd ápolnod, kishúgom – zsémbeltem.
Jó néhány percig elfigyeltem a két szerencsétlen. Barna szemeim hol az egyiken, hol a másikon állapodtak meg, de nem úgy tűnt, mintha bármelyik is előbb akarná győzelemre segíteni valamelyikünket.
- Tudod, Sarafina, ha nem ismernélek, most hinnék neked – pillantottam őszinte mosollyal kishúgomra, aki éppen oly’ kedvesen és okosan bölcselkedett, mint ahogyan édesanyánk is szokott. Igazat kellett adnom szavainak, ha egész este csak puffogok magamban, nem tudok új kapcsolatokat kialakítani olyan nemes urakkal, vagy hölgyekkel, akik szóbeli szövetségeseim lehetnek a király meggyőzésében.
- Éppen olyan okos, amilyen szép – mondtam minden elismeréssel, tőlem ritkán érkező vendéggel, egy bókkal illetve a lányt. A kupám ismét az asztalon landolt, hogy immáron felszabadult kezemet tenyérrel felfelé felé nyújtsak, s ha értette a gesztust, szó nélkül vezettem fel a parkettre a többi pár közé.
- Biztosra veszem, hogy kísérőnk életében nem volt még olyan nyugodt, mint azután, hogy bebizonyosodott, hogy nem kell jönnie erre a… - az utolsó szó a népünk nyelvének egyik olyan finomságába repítette a káromkodást, hogy azt öröm lehetett hallani. Egy kocsisnak. Esetleg. – Szerintem már régen kardélre hányt néhány aglaniri ficsúrt, akiket katonának csúfolnak. Azért remélem, hogy a holtesteket rendesen elrejtette – tréfálkoztam immáron egy árnyalattal könnyedebben.
- Tudod, hogy hogyan kell erre a zenére táncolni? – kérdeztem egy kissé bizonytalanul tekintve körbe; Éppen akkor kezdett keringőbe közelünkben egy másik pár, így igyekeztem leutánozni a kezdő mozdulataikat; Laza meghajlás a partner felé, előzékenyen kinyújtott kéz, amelyet, ha a hölgy elfogad, a szabad kezed a háta közepére fektetheted. Rengeteget olvastam az itteni tánckultúráról, de élőben még nem volt alkalmam kipróbálni. – Előre is nagyon sajnálom, ha a lábadra lépek… - nevettem, miközben megtettem az első tétova lépéseket. |
– Unalmas lehet finom hölgynek lenni – bólogattam egyetértően, még mindig az elfojtott nevetéstől pukkadozva, mintha ugyan nem az udvar egyik nagy igazságát jelentettem volna ki, amelyet már számtalanszor, újra és újra megbeszéltünk Ysolde-dal. Én örültem, hogy elkerülhettem ezt a sorsot (már nem csak azt, hogy nőnek szülessek, hanem a feleslegesen lerótt köröket is, amelyek végül mind az unalomhoz vezettek), ám ennél sokkal jobban sajnáltam, hogy nem adhatom meg ugyanezen szabadságot a Kicsilánynak a nap minden percében, ahogy annak lennie kellene. Mindenesetre, a hasonló alkalmakkor, mint a mostani, igyekeztem kárpótolni érte a tőlem telhető legjobban.
– Ha megkérnéd, akár Thane Llewellyn hátsófertályát is örömmel használná céltáblának – nevettem fel ismét halkan, ám ezúttal nem próbáltam elfojtani; Gareth már messzebbre sétált tőlünk, hogy csatlakozzon néhány főúrhoz, akik valószínűleg épp a termés bőségéről vagy a radaganok politikai érdekeiről beszélgettek; az unalmas politikai blabla minden alkalommal. Én magam örültem volna, ha mindkét unokahúgom megkaphatja azt az áhított szabadságot, amelyet meg is érdemeltek, főleg, ha együtt tölthetnek általa egy kevés időt; Tyria esetében nem az én szavam volt ugyan döntő, de büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy valamicske ráhatásom volt és van az ő és Ysolde életére ilyen szempontból. – De azt hiszem, hozzád jobban illik a közelharc, mint az íjászat; te egy fokkal... szenvedélyesebb vagy, amit valahol ki kell adnod, eh?
Tudtam, hogy Ysolde is tisztában van véleményem szerinti egyetlen gyengeségével, a lobbanékonyságával, amely valószínűleg anyai ágról öröklődhetett, hiszen mi, Olwynok, gyakorta tüzes színű hajunk ellenére, felettébb nyugodt népség vagyunk. Hallottam például egy anekdotát az egyik ükapámról, aki annyira háborítatlan lelki világgal rendelkezett, hogy mikor rengeni kezdett a föld, és az emberek azt hitték, ott jön el a világunk vége az istenek haragja által, ő csak annyit mondott: "Mi ez a nagy rohanás? Világvége ide vagy oda, az Yrwin kocsmája holnap is nyitva lesz". Biztos voltam benne, hogy kedveltem volna az öreget.
– Elbűvölő vagy, de szerencsédre nem a humorodért szeretlek – feleltem jelentőségteljes szemöldökvonogatás kíséretében; természetesen ez sem volt igaz. Abban azért annyira nem voltam biztos, hogy Ysolde ne próbálkozna meg ismét a sérülésemet követő trükkjével, ezért fel voltam készülve, hogy egy kecses csípőmozdulattal kitérjek a vékony és ebből fakadóan éles ujjainak bökése elől. – Az én dolgomat pedig semmi szükség megkönnyíteni; az Istenek Bajnokának címét elnyerni csak és kizárólag tisztességgel lehet. Azzal, meg némi borral. De főleg tisztességgel!
Egészen addig, hogy az unokahúgom nem említette Sarafina nevét, nem tűnt fel különösebben, hogy a táncolók között nem is láttam feltűnni a sötét-bőrű szépséget, aki, biztos voltam benne, az estém egyik fénypontja lesz; most végigvezettem a tekintetem mindenkin a tánctér mellett is, és hamar felfedeztem őt, elvégre, az ő haját igencsak nehéz volna maszk mögé rejteni. Éppen a testvérével beszélgetett; nem emlékeztem, hogy valaha láttam volna Stepharo Vieirát ilyen őszinte érzelmekkel az arcán, mikor még a palotában voltunk.
– Előbb köt egy nő szalagot a nyakamra, mint a fejemre, attól tartok – feleltem könnyedén, noha egyébként megvolt a veszélye annak, hogy egy hölgy esetleg nehezményezi az elválásunk, és ilyesfolytán próbál elégtételt venni magának. – Nem rázod le magadról a Gildas elsőszámú fontosságú hölgye címet, akkor sem, ha nagyon akarod – nevettem fel harsányan, majd hallván, hogy a muzsikusok új, pörgős dallamba kezdenek, vigyorogva hajoltam meg Ysolde előtt, s a kezemet nyújtottam felé. – Szabad egy táncra?
A kérdésre remélhetőleg igennel felelt, én pedig büszke mosollyal vezettem a táncparkettre a bál egyik legszebb hölgyét.
– Annyi szépség van az életben, Ysolde... Mondd, te feladnád a lehetőséget, hogy mindet lásd, csak azért, mert az egyik megtetszett? – kérdeztem mosollyá szelídülő vigyorommal. Tudtam, hogy Ysolde-dal nyíltan beszélhetek hasonló ügyekről, még ha a Kicsilány már többször megejtette, miszerint jót tenne nekem egy feleség. – Különben is... Katona vagyok. Őszintén? Nem szívesen indulnék csatába úgy, hogy talán jövőbeli özvegyet hagyok magam mögött, vagy árvákat... De tudod mit, Kicsilány? Esküszöm neked, ha és amint több szolgálatot tudok nyújtani az újoncok kiképzésében, mint a tényleges csatamezőn, keresek magamnak egy feleséget. De szigorúan csak akkor, ha a születendő lányaimat megtanítod vívni. |
Fölöttébb szórakoztatott Stepharo undora az aglaniri nép iránt. Na, nem azért, mert én nem tartottam volna meg a kellő távolságot tőlük, hanem azért mert én sohasem mondtam volna ki ellenvetésem velük szemben. Nem volt célravezető. Ellenben bátyám olyannyira tehetséges volt Aglanir szapulásában, hogy az már-már díjat érdemelt.
- Valóban – értettem egyet s elvettem egy szőlőszemet, közben kritikus szemmel a mindig mozgó tömeget kémleltem. A sokaságban egy-egy pillanatra ismerős arcokat véltem felfedezni, csak hogy aztán újra az embersereg sűrűjébe vesszenek.
- Áll az alku – csicseregtem Steph kihívására. – De ha vesztesz, akkor megiszol még egy kupát ebből a förtelemből – emeltem meg a serlegem, majd belekortyoltam a savanykás borba. Valóban mérföldekkel jobb volt az otthoni. Vagy talán ki kellene próbálnom a fehérbort is?
Ezek után nem volt más feladatunk, mint várni. Bizonyos voltam, hogy az én zöld kabátos jelöltem fogja hamarabb kiborítani a borát, bár amikor bátyám pártfogoltjának az irányába pillantottam egy pillanat erejéig, átértékelődtek bennem a győzelmem esélyei. A nő valósággal falfehér volt – még a szokásosnál is- és tényleg úgy látszott rajta, mint aki alig tudja visszatartani a gyomra tartalmát.
- Ne butáskodj – húztam széles mosolyra a szám, miközben bátyám felé pillantottam. – Nem lelem örömömet abban, hogy szenvedni látlak!
Tisztában voltam, hogy nem erre gondolt, ám nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy ne csipkelődjek vele egy kicsit. Az elmúlt hetek feszült diplomáciai helyzete miatt alig maradt lehetőségünk, na meg energiánk elengedni magunkat, s a bál most alkalmat adott arra, hogy a gyanakvó pillantások kereszttüzében egy kicsit fellélegezhessünk.
- Legalább tettesd, hogy élvezed. Hidd el nem olyan nehéz – feleltem nemzetünk nyelvén. – A gyanútlan rovarok is a legszebben kicicomázott virágokra szállnak. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy húsevő növény – nevettem fel halkan.
Tudtam, hogy Stepharo legbelül majd megpukkadt a megvetéstől, ám én amondó voltam, hogy a legszebb oldalunkat kell a szövetségeseinknek mutatnunk. Könnyebb volt jó benyomást tenni, mint a rosszat megmásítani.
- Vajon Lamine is ilyen jól szórakozik, mint mi? – emlékeztem meg hősies testőrünkről, aki nagy szerencséjére nem lehetett itt. Micsoda mázlista! |
Nem voltam hajlandó maszkot húzni. Túl gyermeki lett volna hozzám, nem is beszélve arról, hogy a mi hazánkban csak olyanok rejtik el az arcukat, akiknek valami szégyellnivalójuk van; nekem nem volt ilyesmim!
- És ezek még minket titulálnak barbárnak – rándult meg a szám sarka, és csak nagy akarat útján tudtam visszafojtani az undort, ami készült kiülni az arcomra; Egy nagy darab, fehér nőszemély táncolt el mellettünk, olyan mély belátást engedve a ruhájába, amit egyáltalán nem akartam. B-O-R-Z-A-L-M-A.S!
- Savanyú – válaszoltam a testvérem kérdésére, barna szemeimet a poharam tartalmára függesztve. A vörös nedű egészen ínycsiklandón fénylett volna a kehelyben, ha már párszor nem kóstoltam volna bele. Égette az íze a nyelvemet, és kaparta a torkomat. Sóhajtva tettem le a mögöttünk húzódó asztalok egyikére. Úgy éreztem, aznap este már éppen eleget próbálkoztam önön megmérgezésemmel.
- Ezeknek nincs ízlésük, nem ízlene nekik a pálma – ráztam meg a fejem lemondóan, miközben én magam is szemügyrevettem a gyümölcstálak tartalmát; végül kivettem egy almacikket, amely a szeletelés mentén már megbarnult hála a levegőnek. Semmihez sem értenek, dobtam a számba a falatot. Én magam képtelen voltam olyasfajta vidámságot sugározni, mint ahogyan azt Sarafina tette; nem hiába gondolta úgy a királynőnk, hogy ketten kellünk a diplomáciai feladatok ellátására.
- Az a hölgy ott, - mutattam elgondolkodón egy élénkpiros ruhában ténfergő hajadonra. – előbb fogja lehányni a táncpartnerét, mint ahogyan a te urad leönti magát! – fejeztem be a mondatot immáron kihívással telve; egyfajta fogadás alapkövét lefektetve ezzel köztem, és a lány között. Valahogy el kellett ütnünk az időt reggelig, miért ne szórakozhatnánk?
- Te élvezed ezt? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenül, ahogy tekintetem megállapodott a húgomon. Úgy tűnt, hogy a felfestett mosolya nem is olyan felfestett. |
 Minden porcikám borsódzott már a bál szó hallattán is, de ez konkrét kétségbeeséssé fajult, amikor megérkeztünk a helyszínre. Szíves örömest menekülőre is fogtam volna a dolgot, ha testvéreim nem alkottak volna szoros védőgyűrűt körülöttem, azzal a szándékkal, hogy minden szökési kísérletet elzárjanak előlem. Ja, Riv nem. Ő hagyná, hadd fussak a világ végéig. Egy gonddal kevesebb.
Szerintem mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy nem akartam itt lenni. Apám beszéde megint csak hosszúra sikeredett, így kitörő örömmel fogadtam, amikor vége lett. Nemtetszésemet nem hoztam senki tudtára, elég volt rám nézni, máris tudták, hogyha nem fenyegettek volna meg halálosan, akkor talán itt sem lennék. Úgy éreztem magam, mint egy télfarkas Cethlionban. Kellemetlenül.
A legnagyobb szerencsémre a maszkot és a ruházatomat is Isa és Lynet választotta – nem bíztam bátyaim divatérzékében-, így inkább néztem ki egy búslakodó cinkének, mint egy kicicomázott papagájnak.
Rengeteg ember jött el a királyság legnagyobb eseményére ebben az évben is, s azt is rebesgették, hogy ez a torna még nagyobb attrakció lesz, mint a múltbéli volt. Ahogy tavaly is azt hangoztatták, hogy a két évvel ezelőttit biztosan felülmúlja. De a pletykák már csak ilyenek.
Árgus szemekkel figyeltem az embereket, hogy még véletlenül se botoljak olyan illetőbe, aki szívesen kezdeményezne velem egy ’Nahát! Hogy megnőtt a kis úrfi!’ témájú beszélgetést. Ellenben ha az újonnan vásárolt lovamról kérdeztek volna. Büszke voltam a hátasomra, magamra meg méginkább, mert így már egyik bátyám sem tudott Albatrosszal piszkálni.
Éppen egy gyengébb fehérbort kortyolgattam a kupámból a tér sarkában, messze a táncos tömegektől, amikor megláttam egy koronás főt egyenest az én irányomba sietni. Kétségbeesett pillantásokat vettettem, először jobbra, majd balra, remélve, hogy találok kiutat a helyzetből, majd mikor ez sem vált be, hátat fordítottam és módszeresen mondtam imát Dagda tiszteletére, bizakodva, hogy szeretett nővérem mást szemelt ki áldozatául.
- Drystan! – kiáltott fel Isa a hátam mögött, s azzal a lendülettel karon is ragadott, hogy táncba vigyen. Már éppen tiltakozásra nyitottam volna a számat, amikor idősebb nővérem egy széles, de annál parancsolóbb mosoly kíséretében letromfolt. – Megígérted, hogy táncolsz velem, már nem visszakozhatsz!
Szívesen tiltakoztam volna még tovább, ám Isanda örömteli tekintete láttán hamar eszembe jutott, hogy milyen kevés időt töltöttem vele mióta királyné lett, így inkább egy sóhaj és egy könnyed mosoly kíséretében, hagytam, hogy a tánctérre vezessen. Utáltam táncolni. Ám valahogy most mégis boldog voltam. |
Miután útjára engedtem Ser Olwynt, azonnal hazafelé vettem az utamat, ahol aztán beszámoltam a beszélgetés tartalmáról fivéremnek. Innentől már az ő dolga volt, hogy miként használja majd föl a megszerzett információt.
Ahogy leszállt az éj, már úton is voltunk Aglanir egyik legfényűzőbb eseményére. Közös megegyezés alapján, a bálon mindketten hasonló színösszeállítású öltözékben jelentünk meg, ami az én esetemben kiegészült egy ugyanúgy aranyban és feketében pompázó maszkkal is.
Ha eddig kétségeim voltak abban, hogy Aglanir népe imád lerészegedni s addig mulatozni, amíg csak állni bírnak a két lábukon, akkor ezek a kételyek azon nyomban elszálltak, amint megláttam a különböző étkekkel tömött asztalokat, s a magából bort ontó szökőkutat. Micsoda pazarlás!
- Pár óra múlva a saját nyelvük is idegen lesz számukra. Sőt! – kuncogtam, amikor fivérem közelebb hajolt hozzám, hogy megemlítse az estét legjobban összefoglaló mondatot. Fölöslegesnek tartottam az óvatoskodását. Nem hiszem, hogy volt a királyságban olyan ember, aki értette volna nyelvünket. Legalábbis nem a felső tízezer tagjai között. Egy-két kósza kereskedőről el tudtam képzelni, hogy tanult radaganit, ám ők nem voltak hivatalosak az ünnepélyre.
- Milyennek találod a bort kedves bátyám? – érdeklődtem somolyogva, mikor én is beleittam a kupámba. – Kíváncsi vagyok, hogy bírnák a mi pálmaborunkat.
Szelíd mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire kilógtunk a tömegből, nem csak bőrszínünk miatt, hanem érdekes öltözékünk apropóján is. Na meg, hogy Steph nem viselt maszkot. Igazán felvehetett volna egyet a móka kedvéért.
- Viszont a szőlőjük finom – szólaltam meg vidáman radaganiul, miközben az asztalon elhelyezett gyümölcstálról elcsíptem egy szőlőszemet. – Szégyen, hogy bort csinálnak belőle!
A lehető legderűsebb formámat akartam hozni, hisz’ ha úgyis kilógtunk a forgatagból, legalább azon munkálkodjunk, hogy jó benyomást tegyünk a leendő szövetségeseinkre. Sajnos Lamine nem volt itt, így tudtam, hogy rajtam kívül talán csak Stepharo gyűlöli jobban az eredménytelen bájcsevejeket az aglaniri arisztokráciával.
- Remekül – válaszoltam udvariasan. Megpróbáltam legörömtelibb arcomat felölteni az alkalomra. Próbáltam felvenni a bál élettel teli ritmusát, hátha átragasztja rám az emberekből áradó vidámságot.
– Fogadjunk, hogy az az úr, előbb önti le magát borral, mint hogy átérne a tér másik oldalára – mutattam a távolban, egy kupa borral egyensúlyozó zöld zekéjű nemesre. Halk nevetést hallattam. Radaganban már rég kivezetették volna az ilyen illuminált állapotban lévő alakokat. Borzalmas! |
 - Lynet, olyan gyönyörű, mintha maga Branwen álmodta volna meg! És, Drystan! A megtestesült kedvesség és jóság! Rivalen pedig… Ó, Rivalen! – a királyné olyan lelkesedéssel áradozott a testvéreinkről, mintha az udvarban vállára nehezedő szomorúság egyszeriben nyomtalanul elszállt volna. Amióta az udvaronc lesegítette a királyi hintóról, az istenek letörölhetetlen mosolyt ragasztottak az arcára, olyasfélét, amely abból a nyugalomból születik, ha az ember egyhosszú út után végül hazaérkezik. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az idősebbik fivérünkről nem tudott semmi dicsérőt mondani, ami az én jókedvemet is az egekig tornázta; pedig hát, volt ám miért feszültnek lennem.
Isanda kipördült tánc közben, és olyan könnyedén került meg, mintha csak szárnyai volnának. A nyitótánc után a férje rögtön magára hagyta a hölgyek társaságában, hogy beszélgetésbe elegyedjen néhány urasággal a legújabb haditechnikát illetően. Nem tudom kivel készült harcolni, de reméltem, hogy ott marad… Nevetve kaptam el a húgomat, aki figyelmetlenségében majdnem elesett.
- Óvatosan! Mit mondanának a népek, ha a királyné nyakát szegné tánc közben? – csipkelődtem vele, mire egy mérges pillantást kaptam válaszul. Hirtelen nagyon hasonlítani kezdett arra a teremtésre, aki azelőtt volt, hogy apánk férjhez nem adta a királyhoz, megtörve ezzel egyébként szabad szellemiségét.
- Bátyám, el is felejtettem mondani, hogy mennyire kicsípted magad! – állt meg velem szemben, két kezével sepregető mozdulatot téve díszes, palack zöld kabátom vállainál. – Ez nem a bál kedvéért, és nem is miattam van… Felkérted már táncolni, Lady Ysolde-ot? Azóta menekülsz előle, hogy megérkeztünk – húzta össze hasonszín szemeit résnyire a maszkja mögött, mintha így kívánna kicsikarni belőlem egy vallomást. Igaz, ami igaz, valóban nem sikerült szemközt találkoznom a főtanácsos lányával azóta, hogy a díszes kompánia megérkezett, ámbár, a fogadóbizottságban én magam is ott voltam. Csendesen. Megbújva a többiek között. Nem álltam még készen arra, hogy elszámoljak hirtelen távozásom okával, és azzal, miféle romokat hagyott mindez a kisasszonnyal szövődő barátságomban; no meg ott volt Yserone is, akinek azt találtam mondani, hogy feleségül veszem Lady Ysolde-ot. Egyszeriben túl sok dologról kellett volna számot adnom, az pedig fárasztó.
Ez persze nem jelentette azt, hogy ne hiányzott volna a kisasszony társasága. Üde résztvevője volt a rheyában töltött időmnek, és alig vártam, hogy az este folyamán megint együtt élcelődhessünk a báli résztvevőkön.
- Azt ott Drystan? – hajolt ki a vállam mellett Isanda olyan hirtelen, hogy még a korona is megrendülni játszott bongyor haja legtetején. – Muszáj táncolnom vele! – közölte üde lendülettel, és azzal ott is hagyott. Életemben másodszor történt meg velem, hogy egy nálamnál fiatalabbért hagytak faképénél. Ezúttal azonban nem volt okom haragudni, csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
Hamar megtaláltam a számításomat annál a bravúros megoldással rendelkező szökőkútnál, amelynek egyik oldalán vörös, a másik oldalán fehér bor csordogált; és ami egészen biztos nem szokott ott lenni a tornák alkalmával. Nem tudom, hogy mikor került oda, az sem hogy miként működött, de megmerítettem a kupámat, és vidám zöld szemekkel megálltam a táncparkett szélénél. Nem kerestem társaságot. |
Úgy érzem magamat, mint egy kötözött sonka ebben a hacukában. Rám tapad, kényelmetlen, és még rajtam is van. Nem vagyok hozzá szokva ezekhez a bálozós ruhákhoz, sokkal kényelmesebbnek tartom a páncélomat és a lezser vászon ingemet. Gyakran megigazítom a ruhám gallérját, mert olyan érzésem van, mintha fojtogatna. Nem titok, a bálozáshoz cseppet sincs kedvem, de illendő megjelenni, ha már a tornán is részt veszek, illetve részt veszünk.
A teremben körbe tekintve sok ismerős arcot látok, de van egy pár fiatal fruska és ficsúr, akikről fogalmam sincs kik és mik. Nem csodálom mondjuk, mert rég nem jártam a tenger vagy akár Rheya környékén is, hiszen elég sok dolgunk volt így is a havas vadonban. Rengeteg névtelen bejelentés történt ismeretlen támadásokról. Aminek persze próbálunk utána járni, eddig kevés sikerrel.
Poharamba kínosan kortyolgatok, miközben egy társaság próbál belevonni a társalgásukba. Néhány szót megeresztek feléjük csak, hogy azt higgyék, tényleg figyelek rájuk és érdekel a csevegésük. Tekintetemmel olyan embert kerestem akinek a társasága kevésbé lenne zavaró, mint az öreg emberek ’Jajj de rég láttalak legény’ vagy ’Jó ember volt apád!’ vagy még esetleg a ’Nem árt jóban lenni ezzel a kölyökkel, hisz az ő családjának érdeme, hogy a farkasok és egyéb állatok nem harapnak a hátsó felünkbe’. De a legbosszantóbb, hogy ők ezt komolyan is gondolják, ilyenkor legszívesebben mély sóhajtva az arcomat a kezembe temetném. De nem tehetem.
Annak is jobban örültem volna, ha nővéremet vagy öcsémet találnám meg a tömegben, de erre is kevés esélyt láttam. Az uraktól próbáltam illedelmesen elköszönni, hogy egyedül folytassam bolyongásomat a csillagos ég alatt. Kerestem egy nyugisabb helyet, ahol még hallatszót a zene, de az emberek kevesebben voltak. A poharamba lévő édeskés bort lötyögtettem majd a csillagos égre meredtem. Egy vaskosabb oszlopnak dőltem neki, amelyen a házak zászlaját tartották. A szél gyengén lengedezett, de ez nem is baj, legalább a parfümök édes illatát tovaviszi a sötét éjszakába és az én fejem is kevésbé zsong az egész cirkusztól. |
- Micsoda pazarlás – morogtam az orrom alatt népem ősi nyelvén, olyan közel hajolván a húgom füléhez, mintha attól félnék, bárki is értené, amit mondok. Kezemben kupát szorongattam, amelyből még a fele sem hiányzott a korábban kitöltött italnak; az aglaniri bor nyomába sem érhetett annak, amihez szokva voltam, de igyekeztem mindenhez a lehető legjobb arcot vágni. Azon gondolat írmagját sem kívántam elültetni vendéglátóink fejében, hogy esetlegesen elégedetlenek volnánk az ellátással.
- Ha az a vasba tekert hólyag valóban felkér táncolni, ne ellenkezz – utaltam Gildas Olwynra. A testvérem pontosan beszámolt a kis találkozásukról a Lovag-mezőn; bármennyire sem tetszett a gondolat, hogy bármelyik fehér démon illetlen gondolatokkal illesse a testvéremet, vagy, ami még rosszabb, illetlen dolgokat próbáljon tenni vele, egyelőre a lovag jó esélynek tűnt a szövetséges-szerzéshez.
Fekete, hosszú köpenyt viseltem, amelynek egészén arany hímzéssel futott végig; alatta mellény, és fekete nadrág feszült. Az ingemet, az aglaniri nyár közeledte ellenére is nyakig begomboltam, hiszen az otthonihoz képest még mindig túl hűsnek ítéltem meg a levegőt. Sötétbarna szemeim a színes forgatagot fürkészték, s csak akkor pillantottak oldalvást a testvéremre, ha az éppen szólni kívánt valamit. Ha a királyi udvarban felfigyeltek ránk, itt aztán teljesen kiríttunk a tömegből. A mulatságokban eddig is elveszettnek éreztem magam, hiszen sem táncolni, sem inni nem szerettem különösképp; A mai este, hála a harsogó zenének, még arra is alkalmatlan volt, hogy megpróbáljak holmi politika társalgást folytatni.
Az egész tornát egyfajta csapásként éltem meg, hiszen a király azóta még könnyebben csúszott ki a kezeim közül, hogy megérkeztünk az apósához; Az azonban kellemes meglepetés volt számomra, hogy a várttal ellentétben, a hercegnő kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult – az édesanyja pedig egészen gyakran elérte, hogy szót váltsunk egymással. Ennek okait egyáltalán nem értettem. Nem akartam!
- Jól érzed magad? – fordultam a lányhoz nyelvet váltva, szelídnek szánt görbülettel a szám szegletében. Aznap különösen hallgatagnak tűnt, talán Lamine hiánya zavarta ennyire. |
Hogy mosolyom azért maradt e fent arcomon, mert Naryssa elfogadta táncra kérésem, vagy mert így megszabadulhattam Mullentől akár bál rejtélye is lehetett volna; Mindenesetre mosolyogva, a saját tenyeremhez mérten apró és puha kezét tartva vezettem be a táncoló párok közé.
Kifejezetten szerettem táncolni, mert az embernek jobb alkalom nem is eshetett volna ölébe, hogy az ellenkező nemmel ismerkedhessen - azonban mint házas ember számomra a tánc ezen funkciója megszűnt létezni, és szinte már csak az illett, hogy a rokonságomba tartozó hölgyeken kívül csak feleségem táncoltassam. Nem mintha nagyon bántott volna a dolog, elvégre gyönyörű feleségem volt, akit egyébként is táncra kértem volna, ha nem ismertük volna egymást. Pukedlije után jobb kezem mellkasomra helyezve hajtottam fejet előtte és kezét újból finoman elkapva pörgettem meg magam körül a lányt, érezve, hogy vörös ruhájának hullámai engem is körbeölelnek. Nem vettem le arcáról a szemeim, nem illett volna, így azt is láthattam miként csillannak meg szemei az éjszakai fényekben; Akkor jöttem rá, hogy nem is tudtam Naryssa volt e már a Teremtésnapi bálon, mert elképzelhetőnek tartottam azt is, hogy életében most van itt először, velem... Ám rákérdezni nem mertem rákérdezni a dologra, mert valószínűleg megválaszolta már kérdésem a múltban, az Aerten felé vezető úton vagy még előtte, de én nem figyeltem rá - azt pedig jobb volt egy nő előtt nem bevallani.
Bal kezem a lány csípője felett pihent, így amikor a muzsikosok lassabb ütemet kezdtek játszani, közelebb is húztam magamhoz, mert immáron nem kellett az üres helyet fenntartani kettőnk közt.
- Az esküvőnkön képtelen lettem volna gyorsabban táncolni. - mondtam visszaemlékezve arra, hogy milyen is volt minden fordulatnál úgy érezni, hogy az egész világ is velem együtt, de ellenkező irányba fordul. Ritkán ittam annyit mint aznap, de akkor úgy gondoltam feszültségem másba nem tudom belefojtani; És mégis akárhányszor megláttam Naryssát a díszes esküvői ruhájában, felakartam nyitni egy hordó alkoholt abban a reményben, hogy majd bormámoros álmomba merülve és abból felébredve nem látom többé a Windwiggler lányt. Mit ne mondjak nem a legkellemesebb ébredésem volt az, mikor szemeim kinyitva barna fürtjein kívül mást sem láttam.
Akkor is egészséges szorongás fogott el a barna szempártól, ahogy éreztem és láttam is, hogy engem figyelnek. Soha nem fogom megszokni, gondoltam, ahogy az egyre szélesebben mosolygó lányra néztem és a gyorsuló ütem örömére megforgattam magam körül, majd a magasba emeltem; Jó kedve és nevetése végül az én arcomra is őszinte mosolyt csalt. Súlyom egyik lábamról a másikra helyezve, ruganyos lépéseket téve jártam körbe Naryssát egyik kezét a magasban tartva, csak azért, hogy elengedve a következő fordulásnál egy égszín ruhát viselő, még feleségemnél is fiatalabb lányét kapjam el. Néhány fordulat, gyors és ugráló lépés utána, a zene tetőpontjánál kaptam vissza Naryssát, akinek lelkesedése addigra sem fogott alá. Fáradtan mosolyogva tekintettem rá és pörgettem meg magam körül utoljára, mielőtt pukedlije után én is főhajtással köszöntem volna meg a táncot.
Szándékomban állt egészen kiszáradt torkom egy itallal leöblíteni, de láttam ifjú feleségem arcán, hogy ő neki még esze ágában sincs távozni a parkettről. Lemondó sóhaj hagyta el a szám, ahogy mindkét kezem csípőmön megtámasztottam és széles mosollyal tekintettem a maszk alatt kipirult arcára.
- Fiatalabb férj kellett volna neked, aki bírja ezt a forgatagot. - nevettem fel, majd kihúzva magam mély levegőt vettem. - Igyunk egyet, utána egész éjszaka táncolok veled ha kell. - javasoltam felé nyújtva a kezem, ha pedig elfogadta kivezettem a táncolók tömegéből és meg sem álltam, míg nem találtam egy nem üresen álló tálcát a közeli asztalok egyikén.
- Ráadásul... - fordultam felé az egyik poharat magamnak megtartva, a másikat pedig felé nyújtva. Ha elfogadta, elmosolyodtam, ha nem, akkor csak visszaraktam a helyére - mosolyogva, természetesen.. - ...esélyt sem hagysz az uraknak arra, hogy felkérjenek egy táncra. Pedig láttam, hogy az a vöröske hogy nézett utánad, majd kiesett a szeme a helyéről; még csak nem is a partnerével szemezett. - nevettem fel, fejemmel a vörös hajú és barna zekét viselő férfiú irányába intve, aki épp akkor hajolt meg táncpartnere előtt. Még ha igaz is lett volna az amit mondok és olyan jó megfigyelő lettem volna, hogy ilyesmi szemet üt, akkor is hasonló könnyedséggel gördültek volna le ajkaimról a szavak, mert féltékenykedés és sértődés helyett, jobb megoldásnak tartottam a nevetést; természetesen ha Naryssa vérig sértve érezte volna magát néhány pillantástól, valószínűleg az én arcomról is azonnal lefagyott volna a mosoly és ükanyjáig elátkoztam volna a kurafit, aki szemet mert vetni asszonyomra. |
Egyensúly. Anyám már azóta zsolozsmázta számomra a helyes tartás fontosságát, hogy megtanultam járni; Manapság már minden mozdulat természetesnek hatott, és az sem jelentett gondot, hogy tánc közben ne vesszem el a hercegnői koronámat. Biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb Tyria is megtanulja.
- Könyvek! Ha megtanulsz két verseskötettel a fejeden egyensúlyozni, onnantól már nem lesz gond – nyugtattam szelíd hangon, kezem bátorítóan helyezvén a kardjára. Ha nem bánta, még mindig nem engedtem el a kezét; úgy kapaszkodtam belé, mintha az egyetlen mentsvárat jelentené a tengernyi cápa között. Lélekben akkor és ott, valóban úgy éreztem, hogy a lány az egyetlen kiutam, de illetlenség lett volna, ha ezt szavakba formálom. Nem beszélve arról, hogy rangom miatt tűrnöm kellett.
Kérdésére szemeim ismét fürkészték a tömeget, az ismerős, kedves vonásokat keresvén, de bármennyire is meresztettem a tekintetem a maszkom mögött, a testőrt még mindig nem pillantottam meg. Szelíd mosolyt eresztettem azonban a radagan nagykövet irányába, aki húga társaságában, és díszes köpenyében is szörnyen elveszettnek látszott az aglaniri nemesek forgatagában.
- Senki – állapodott meg végül búzakék tekintetem a leendő sógornőm arcán, de a puha mosoly továbbra is ott táncolt a szám szegletében; része volt a hercegnő jelmezének, amelyet minden reggel gondosan öltöttem magamra. Ettől függetlenül nem kellett kételkednie a görbület őszinteségében.
- Az teljesen más, veled nagyon szívesen táncolnék – lelkesedtem fel a gondolatra. Kislányként, míg eladó sorba nem kerültem sokszor alkottunk láncot a korombeli lányokkal az udvarban, hogy egymást túlkacagva keringjünk a zenére a táncparkett egy eldugott szegletében, ahol nem zavartuk a felnőtteket. Azon emlékeim egyike volt ez, amelyre a mai napig kellemesen gondolok vissza. Kételkedtem benne, hogy a mama túlzottan örülne a gondolatnak, hogy az agglegény nemesek táncajánlatai helyett szívesebben fogadom Tyriáét, de egy bált voltaképpen azért rendeznek, hogy az ember jól szórakozzon rajta; Jelenleg pedig egyedül a lány volt az, aki megédesíthette ezt a hosszú estét.
- Óh, igen! Hogy van, Kajla? – kérdeztem csicsergő hangon. Az egyike voltam azoknak, akiknek a kóbor kutya befogadása inkább kedves gesztusnak, mint gyermeki szeszélynek hatott. Tudtam jól, hogy a bátyámnak okozhatott néhány kellemetlen percet az, hogy menyasszonya egyedül tett egy sétát a fővárosban. Azt is tudtam, hogy innentől kezdve több figyelő őrszem szegődött a lány nyomába.
Tekintetem követte Tyriáét Ser Gildas és Ysolde párosáig; Szelíden meghajtottam a fejemet feléjük üdvözlésképpen, és ha Ysolde esetleg figyelt volna, egy kedves mozdulattal jeleztem, hogy ha gondolja, csatlakozhat hozzánk. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja megtenni, de nem szomorkodhattam.
- Lord Castleroy is itt van? – kissé ideges mozdulattal pillantottam át a vörös hajzuhatag felett, hogy láthassam, kivel beszélget a bátyám olyan elmélyülten; amikor felismertem benne egykori, jobblétre szenderült vőlegényem nagybátyját, a szívem kihagyott egy ütemet, de nem hagyhattam, hogy ez látsszon rajtam. Megacéloztam gondolataimat, és egy feszült mosollyal próbáltam leplezni aggodalmamat.
- Megpróbált csókolni? – az egész történetből, amelyet a leendő sógornőm mesélt ez tűnt a legképtelenebb gondolatnak. – Micsoda arcátlanság – leheltem teljes hitetlenséggel, olyan gyászos pillantást vetve a leendő hercegnére, mintha meghalt volna valakije. Egy csók olyasmi volt, ami egyedül azt a férfit illette, akit egy nő a szívéből szeret; vagy legalábbis, akihez a házasság szentsége kötötte.
- Engem még soha senki nem akart megcsókolni – vallottam be végül kelletlenül, és amennyiben némi szelíd erőszaknak Tyria hajlandó volt eleget tenni, a kihasználva korábbi felvetését, a táncparkett felé kormányoztam. – Te mondtad, hogy felkérsz táncolni! – mosolyogtam olyan szélesen, amelyet anyám már az illetlenség jelzőjével illetet volna. A szoknyám két szélét megfogva hibátlan pukedlivel üdvözöltem a partneremet, s miután Ő is így tett, ismét megfogtam a kezeit a tánchoz.
- Egy idő után minden unalmassá válik; a bálok is. Ha mindig ugyanazok az emberek vesznek körül, oda lesz az újdonság varázsa – magyaráztam a korábbi kérdésére kedvesen. – Jól érzed magad? – kérdeztem. |
Azt hiszem, valahol ott veszítettem el a fonalat, amikor szóba került a hercegnő; alapvetően nem voltam féltékeny más hölgyekre, főleg nem irigyeltem a külsejüket – másképpen aznap sem lehetett volna felhőtlen a mosolyom a hercegnő, a leendő hercegné és Ysolde Olwyn jelenlétét tekintve –, de egészen más kérdés volt, ha valamiért okot éreztem rá. Joderick vigyora pedig határozottan ilyen oknak tűnt számomra, hiszen nem ismervén a testvérei érzéseit Drusala hercegnővel kapcsolatban, az én szememben az tűnt a legjogosabb felvetésnek, hogy maga a hercegnő gondolata késztette ilyen reakcióra. Ujjaim öntudatlanul kezdték gyűrögetni a szoknyám anyagát az asztal takarásában; határozottan nem tetszett a gondolat, hogy a férjemet más nők gondolata vidítsa fel, ha már az én férjem volt.
Végül inkább csak elmosolyodtam és beleegyezésemet adva jeleztem, hogy bizonyosan neki van igaza a kérdésben. Ha meglátom a hercegnő közelében, hazamegyek, döntöttem el közben.
Szerencsére a majdnem teljes Riker-família felvonulása a tornán az én figyelmemet is hamar elterelte; Joderick megjegyzésére magam is szélesen elmosolyodtam. Nem sok férfinak tudtam elképzelni pírt az arcán, de Kicsi Rikey valamiért azon kevesek közé tartozott, akik esetében még ez sem lepett volna meg, sőt. Őszintén reméltem, hogy ha valaha is fiam születik, a Riker-vérvonalnak inkább az általa és Jodrick által képviselt ágainak egyikét, vagy keverékét örökli majd; Millsont valahogy sohasem tudtam igazán hová tenni, egy olyan fiútól pedig az Istenek óvjanak, mint amilyen Ristar volt. A szeme sem állt jól, de a rossz értelemben, és ezt a saját bőrömön tapasztalhattam. Csak azt reméltem, hogy Joderick soha nem tudja meg – ha rajtam múlt, nem is történt ilyesmi.
A reakciója egy újabb széles, ezúttal jóval huncutabb mosolyra sarkallt; ha nem tudtam volna, hogy Joderick Riker áll előttem, azt hittem volna, hogy zavarba hozta az őszinteségem. Nem állt szándékomban titkolni előtte a róla alkotott véleményemet, nem is igazán lett volna értelme, tekintve, hogy egy egész életet kellett még leélnünk egymás mellett; tudtam én, hogy néha az elferdített szó a célravezető, de gyakran az őszinteség is hálás dolog tudott lenni. Az már sokkal kevésbé lepett meg, amikor ebből is tréfát csinált, de nem tudtam nem felkacagni a nyers igazságon.
- Ezzel nem tudok vitatkozni – ingattam a fejem, tekintetemet lopva a három grácia feltételezett irányába fordítva; ők akkorra már valaki mást szemeltek ki maguknak. Helyes.
Joderick válla felett elnézve – igazság szerint inkább a karja mellett elnézve, mert ő túl magas, és pedig túl alacsony voltam ahhoz, hogy ellássak felette – a tekintetem jó néhány percre elveszhetett a színes ruhák és a maszkos emberek tömegében. Én a magam részéről nem is vettem észre a korábban már velünk szóba elegyedni próbáló lord érkezését, csak akkor figyeltem fel, amikor Joderick maga mellé engedte a kezeit és felém fordult. Az a fajta mosoly volt az arcán, amitől egy kicsit mindig felhevült az arcbőröm és nagyobbat dobbant a szívem; még azelőtt visszamosolyogtam rá, mielőtt meghallottam volna a kérdését.
- Örömömre szolgálna, uram – hajtottam meg egy kissé a fejem az irányába, továbbra is mosollyal az arcomon, miközben ujjaimat az övéire fektettem.
Boldogan hagytam, hogy a táncolók közé vezessen, aztán megálltam vele szemben, és a kezdő akkordok alatt az illemnek megfelelően pukedliztem előtte; bár az illem talán nem ejtett szót arról, hogy eközben is lopva a táncpartnerünk arcát kellene néznünk a szempilláink árnyékából, mosollyal a szánk sarkában. Csak ezután léptem mellé és simítottam felemelt tenyeremet az övéhez; a zene az első néhány lépésnél és forgatásnál lassabb ütemet vett fel, de ez sem akadályozhatott meg abban, hogy a vidám mosoly az arcomon maradjon. Szerettem táncolni, Joderick kék szemeinek szeleburdi csillogása pedig mindig képes volt fokozni a jókedvemet – tánc közben meg, ugye, nem is volt más választásom, mint azokat figyelni.
- Még a végén lassabban kell táncolnunk, mint az esküvőnk után – kuncogtam halkabbra véve a hangomat és közelebb hajolva hozzá, hogy csak ő hallhassa a szavaimat.
Szerencsére az ütem hamarosan maga is gyorsabbra és vidámabbra váltott, mire az én mosolyom is kiszélesedett; ez sokkal jobban illett hozzánk és a hangulathoz is. Vidáman felnevettem, amikor az egyik emelésnél alighanem én találtam magam a legmagasabban a hölgyek közül; azt hiszem, erő-, súly-, és magasságfölényben is voltunk. Még az a néhány forgásig a környezetünkben kialakuló párcsere sem tudott zavarni, mert néhány perc után ismét Joderick karjaiban találtam magam, és sem a hercegnő, sem a három grácia, sem más nem volt a közelünkben, hogy megtörje a vidámságomat.
Amikor az éppen aktuális zene véget ért, kipirult arccal és vidám mosollyal köszöntem meg a táncot a többi hölgyhöz hasonlóan egy újabb pukedlivel; ha Joderick távozni kívánt a táncolók közül, akkor követtem, de a szemeim néma csillogással üzenték, hogy szívesebben maradnék még egy szám erejéig. |
Izgatottan és a szó legjobb értelmében az arcomra ragadt mosollyal figyeltem a hömpölygő, színes tömeget, amit a táncoló emberek alkottak – még mindig alig akartam elhinni, hogy itt vagyok. Az Aertenig tartó hosszú út valódi felüdülés volt, engedéllyel láthattam a világot, ráadásul atyám nagylelkűen engedte, hogy végig lóháton üljek; volt természetesen egy feltétele, de hát mikor mondott volna a bácsikám nemet arra, hogy a társaságomban maradjon? Akkor is ott volt nekem, ahogy mindig, mint például most is, és bármennyire is nem szerette, amikor ezzel nyúztam, bizony nagyon is jól emlékeztem, hogy egyik nap éppen a radagan nagykövet húgának társaságát áldozta fel értem.
Nehezemre esett eldönteni, hogy a kuncogásba fojtott kitörő jókedvem minek szólt inkább, Gildas történetének, vagy annak a meglehetősen furcsa hangnak, amibe a nevetését próbálta fojtani. Nem véletlenül szerettem annyira, amikor a bácsikám nyújtott számomra társaságot és támaszt az ilyen jeles rendezvényeken; ki más tudta volna elterelni a figyelmem, ki mással lehetett volna ilyen könnyedén kibeszélni az egybegyűlt jeles társaságot? A kimondatlan kérdésekre persze rögtön eszembe ötlött egy másik név, de elhessegettem a gondolatot – neki valami egészen mást tartogattam, feltéve persze, ha nem bujkált előlem.
- Kész szerencse, hogy a finom hölgyeknek nem illik fennhangon hahotázni; valljuk be, ebben jobb vagyok nálad, bácsikám – sandítottam a szemem sarkából Gildasra, ajkaimon huncut mosollyal. Nem az a típus voltam, aki kihagyta volna egy szúrós kis megjegyzés lehetőségét arra a bizonyos prüszkölésszerű, félresikerült hangra.
Végtelen nyugalommal töltött el, hogy bár már számos alkalommal a táncoló tömeg közé kényszeríthetett volna valaki, a bácsikám még mindig ott állt mellettem, ameddig csak szükségét éreztem; kevesebb dolgot gyűlöltem jobban, minthogy üresen fecsegő és szorgalmasan bókoló fiatalemberek izzadó tenyerével kelljen érintkeznem minden akaratom ellenére. Gildas tudta ezt a legjobban, és lám, ezúttal is kitartóan állt mellettem és szórakoztatott a történeteivel ahelyett, hogy felkérte volna táncolni Sarafina Vieirát – én pedig hallatlanul imádtam őt ezért. A személyesen Isanda királyné által választott ruhámban nem is kelthettem volna nagyobb feltűnést, de udvariatlanság lett volna nem ebben a darabban megjelennem; az érzéseimen pedig az sem változatott, hogy a maszkom egy egyszerű darab volt. A hajam színe maszkkal és anélkül is könnyedén elárult.
Amikor Gildas megemelte a kupáját, magam is követtem a pillantását, hogy aztán Tyriát pillantsam meg nem messze tőlünk a hercegnő társaságában; mindketten káprázatosan festettek, és láthatóan jól is érezték magukat. Magam is széles, örömteli mosollyal viszonoztam az unokatestvérem intését, reméltem, hogy később vele is lesz alkalmam beszélgetni.
- Szerinted ha megkérem, megtanít bánni az íjjal? – fordítottam szavait a magam javára csalafinta mosollyal, burkoltan téve vallomást; javíthatatlan vagyok. – Azt hiszem, mindhármunknak jót tett a levegőváltozást – feleltem aztán kitérően, szándékosan nyújtva el a szavakat és hagyva addig figyelmen kívül a célzásait.
- Tudod, hogy mindent érted teszek, bácsikám, talán csak meg szeretném könnyíteni egy kicsit a dolgodat; ha már nem indulhatok, valahogy ki kell vennem a részem a tornából – vigyorodtam el leplezetlenül, mielőtt felvont szemöldökkel ránéztem volna. – Jut eszembe, hogy van az oldalad?
Továbbra sem voltam teljesen nyugodt Gildas indulásával kapcsolatban, ő soha, semmit nem vett komolyan, ezért sokkal jobban aggasztott a sérülése komolysága, mint amennyire ő törődött vele. Reméltem, tudta, hogy őt is nagyon szívesen megszabadítottam volna a torna súlyától, ha szükségét érzem; inkább nézzen rám morcosan napokig, minthogy baja essen.
- Szóval... ma este kiket hálózol be, bácsikám? – kérdeztem aztán, mosollyal a szám sarkában pásztázva a tömeget. – Elég hely marad majd vajon a karodon a szalagomnak, vagy valakinek esetleg a fejedre is kell kötnie? Mondjuk a nagykövet húgának... – néztem rá a szemem sarkából, meg sem próbálván leplezni a mosolyom huncutságát. |
Úgy tettem, ahogy Drusala mondta, ám hamar rájöttem, hogy ha ilyen mereven tartom a fejem, meg fog fájdulni a nyakam. Ez persze nem jelentette azt, hogy a kényelem érdekében változtattam volna a szükséges pozíción; ha lehet, csak még vehemensebben igyekeztem kihúzni magam. – Kislányként sosem gondoltam arra, hogy milyen nehéz is egy hercegnő tiarája... De biztos vagyok benne, hogy te már csecsemőkorodban is kifogástalanul egyensúlyoztál vele – jegyeztem meg széles mosollyal annak érdekében, hogy nehogy félre értse a kijelentésem, és esetleg azt higgye, gúnyolódom rajta. Elképesztett az a természetesség, ahogy Drusala minden porcikájából áradt az elegancia; az más kérdés, hogy kislányként nem csak a tiarák súlyát nem vettem figyelembe, nem is érdekeltek igazán a hercegnők. Habár megfogadtam, hogy udvar ide vagy oda, hű leszek önmagamhoz és ahhoz, amit a szívem diktál, legalább ilyen erőteljesen akartam bizonyítani is, s az, ha feltárom Drusala előtt, mennyire nem vágyom a hercegné címére vagy a bátyjára férjemként, nos... Lehet, hogy rossz hatással lett volna a későbbi kapcsolatunkra. Bölcsebbnek tűnt hallgatni.
Drusala válaszára szívből jövően felkacagtam. Valahogy úgy éreztem, annak, hogy ilyesféle megjegyzést tesz, nem csak a Rheyától való elszakadás az oka, de az is, hogy Lady Earynt most sokkal jobban lekötötte minden más. Nem lehetett könnyű mellette, az elvárásaival felnőni; én épp csak néhány hete kerültem mellé, de a zabolázhatatlan etikettben fürösztött tyúkanyó-jellemével olyan pontjaimra is nyomást gyakorolt, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteztek. Drusala látszatra talán nem volt erős, de az, hogy ép ésszel bírta ezt lassan két évtizede, mégiscsak azt bizonyította.
– Hát senki sem akad ezen a bálon, akivel egy hercegnő szívesen táncolna? – vontam fel a szemöldököm végül, mikor a nevetésemből már csak mosoly maradt. Nem célozni szerettem volna a kérdésemmel egy bizonyos személyre, ilyet akkor sem tettem volna, ha éppenséggel tisztában vagyok a dolgokkal; egyszerűen Drusala oylasvalakinek tűnt, aki álmodik a szerelemről, és nagy becsben tartja az erejét, ellentétben velem; olyannak, aki fiatalon a szívét adja valakinek. Reméltem, hogy van valaki, akit szeretni tud, ha már az élete egyéb területei ennyire behatároltak.
– Mindenesetre, a helyedben nem írnék le mindenkit... És ha én kérlek fel táncolni? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, a mosolyomba vegyülő bohósággal, amely egyszerre tudatta vele, hogy az ajánlatom valóban komoly, és hogy mégsem az; elvégre, én ma jól szerettem volna élvezni magam. Emlékszem, hogy annak idején Vidarban is akkor szórakoztam a legjobban, amikor tizennégy éves gyermekfejjel közösen táncoltunk, a kényelmetlen lábbeliinket a sarokba rúgva. Szívesen megtettem volna most is ugyanezt.
– Celawan sosem hagy magamra – feleltem az átlagosnál több élccel a hangomban, ahogy vetettem egy pillantást a férfi felé. Mióta a városban jártam (amelyet, Kajlával visszatérvén, nehéz volt titokban tartani), ösztönösen figyelni kezdtem, hogy látok-e újra és újra felbukkanó ismerős arcokat, s így hamar rájöttem, hogy ha mást nem, Celawan betartotta az ígéretét a bátyámnak, miszerint figyelni fog rám. Egy harmadik személyen keresztül; Drusala azonban valószínűleg inkább gondolhatta, hogy a kevés közösen töltött időt nehezményezem. – Én mentettem ki magam onnét – fordultam vissza a lány felé; közben a tánctér másik oldaláról Gildas a kupáját emelve köszönt nekem, amit én könnyed integetéssel viszonoztam. Ha épp figyelt, Ysolde-ot is hasonlóval, és egy széles mosollyal üdvözöltem. – Azt hiszem, Lord Castleroy és a bátyád túl mélyen szántó beszélgetést folytatnak Rheya csatornáinak tisztán tartásáról ahhoz, hogy érdemben hozzá tudjak szólni. Elvégre, Vidarban még csatornák sincsenek, ám Celawan biztosan szörnyen élvezi.
Szórakozott mosollyal az arcomon fordultam a tömeg felé, hogy rajtuk legeltessem a pillantásom egy darabig; a sok díszes ruhába öltözött ember (néhol méteres tollakat láttam feltűnni, mások pedig vörös bőrben jelentek meg) kavalkádja legalább annyira le tudott nyűgözni, mint Rheya forgataga; Aertent egyelőre még nem volt alkalmam felderíteni, de úgy terveztem, valamelyik nap arra is sort kerítek. A maszkok ugyan kényelmetlenek voltak, ám olyan misztikummal ruházták fel a tömeget, amely minden kellemetlenségért kárpótolt.
– Te ebben nőttél fel? – kérdeztem hitetlenkedve; nem is akartam palástolni, hogy irigylem érte. – Vidarban a legnagyobb mulatság az volt, mikor a bátyám tizenkilenc évesen leterített egy medvét, az egyik közeli Lord fia pedig kihasználva az általános italgőzt, szerelmet vallott nekem az istállóban. Annyira izgatott volt, hogy dadogott, és mikor majdnem megcsókolt, rosszul lett, a vacsorája pedig a cipőmön kötött ki... Azóta sem mer a szemembe nézni – nevettem fel; akkor és ott kellemetlen helyzet volt, ám ahogy az lenni szokott, az emlék fakult, míg mára már csak egy vicces kis anekdota lett belőle. Ingham, a Reiner-birtok örököse, az egyetlen férfi volt, akit a családom még csak meg sem próbált kérőként az utamba terelgetni. |
Szerettem volna Milsonnal találkozni, akivel ha esküvőmet nem számoltuk már négy hónapja nem beszéltem és akkor is csak a halhorgászat viharban való nehézségeiről hablatyoltam neki - nem voltam már épp józannak nevezhető, mire legidősebb öcsémhez is el tudtam szakadni néhány percre; Természetesen szerettem volna még Ristarral és Rikey-val is beszélgetni, lehetőleg Naryssa társasága nélkül mint régen, mert kettejükkel találkozni annyi esélyem sem volt, mint tejföl szőke testvérünkkel. Ráadásul Thelion Sagramour királyunk is megnéztem volna magamnak, de attól tartottam nem voltam elég nagy ember ahhoz, hogy politikáról cseveghessek és szőrösnek is túl szőrös voltam ahhoz, hogy asszonyt játszva elcsábítsam a nagyurat egy táncra, így hát a többi nemes irányába való érdeklődésem fénye hamar ki is múlt.
- Pff... - fújtam ki a levegőmet, ahogy Naryssára tekintettem. - Ott, a harcmezőn Celawan Sagramour épp olyan kisember lesz, mint bárki más akit belöknének oda és egy kardot nyomnának a kezébe. Csalódnék bennük ha egy név, meg a félelem attól, hogy átszabják azt a szép arcát megriasztaná őket. Persze talán utóbbival nem lopnák be magukat a királyi család, no meg a hercegnő szívébe. - ahogy a hercegnőt megemlítettem, úgy kúszott fel arcomra egy vigyor. Volt nekem időm megtudni azt, hogy kicsi öcsikém a hercegnőt szolgálja, a Kölyök jóvoltából pedig még azt is, hogy szegény srác fülig bele van szerelmesedve; De volt egy olyan érzésem, hogy mindkettejük szeretett volna valamit a fiatal lányból, ám a Kölyök vágyai újból nem épp gyerek vagy asszonyfülnek valóak lehettek.
Én is megengedtem magamnak egyet elhanyagolhatatlan mosolyomból, mikor Naryssa is bájos mosollyal biztosított arról, hogy engem támogat és semmiképp sem fivérem. - Ha ezt hallaná, elpirulna zavarába. - nevettem, mert biztosra vettem volna, hogy így lett volna; Egyikünk sem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy hölgy ne Ristar anyaszomorító arcát választaná, főleg nem Rikey.
Fejemet félrebillentve, kezeimet magam előtt összefűzve hallgattam mindazt, amit Naryssa mondani akart. Bókját hallva és pillantását látván csak egy horkantásszerű hang szakadt fel tüdőmből, fejem pedig oldalra fordítottam úgy, hogy borostás állam kabát-zekém nyakát dörzsölte. Mindent félretéve volt amivel engem is zavarba lehetett hozni - bár én azért nem pirultam bele néhány kedves szóba, ahhoz már túl sokat láttam - Naryssa nyíltsága is inkább valami más érzést váltott ki belőlem, hisz nem mindennap mondhattam el, hogy a feleségem mond hasonlókat. - Súlyban az enyémek verik az övéiket. - állapítottam meg szám jobb sarkát felhúzva, vállaimat megrántva, ahogy visszafordultam felé.
Maszkom mögül kitekintve néztem újból a színes kavalkádra, ami előttünk elterült. A maszkok valóban hatásosak voltak: halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy a táncoló párok közül ki-kicsoda lehetett, csak arról, akiről tudtam milyen ruhát visel. Az egyik ilyen ember Lord Mullen volt, akit már távolról láttam felénk közelíteni... Addigra már megállított minket egyszer, de akkor szerencsére sikerült elhessegetnem - kételkedtem abban, hogy másodszorra is ilyen szerencsés lennék. Kevés emberrel szemben éreztem ellenszenvet, de Mullen egyike volt azoknak - nem tudtam eldönteni, hogy hobbija, a családtagjaink lábnyomának fényesre nyalogatása vagy az patkány képe zavart jobban, ami most jótékony takarásban volt. Nem megmondtam, mi célt szolgálnak a maszkok?
Szerencsére leggyorsabb menekülési útvonal a kellemetlen találkozásból egyből eszembe is jutott, ahogy tekintetem gyorsan elkapva róla az a Naryssán állapodott meg. Kezeimet leengedve fordultam végül szembe, a szépséggel, aki társaságom nyújtotta, jobb kezem pedig felé nyújtva lágyan elmosolyodtam. - M'lady... Szabad egy táncra? |
–... és akkor a pap dühében azt mondta, "előbb hálna tíz szűz hajadonnal, mint felebarátja feleségével". Hát, azt az egyetértő hurrogást képzeld el, Kicsilány, ami kitört a kocsmában... – Az emlék, bár vagy tíz esztendővel ezelőtt történt, még most is olyan élénken élt bennem, hogy akaratlanul is nevetésre késztetett, amit csak valamiféle prüszkölő hangért cserébe tudtam elfojtani. Howe Llewellyn beszéde meglehetősen unalmas volt, még akkor is, ha rövid, és, szánom-bánom, sem a királyi pár, sem az unokahúgomék tánca nem tudott annyira érdekelni, hogy ne próbáljam meg inkább Ysolde-ot szórakoztatni a történeteimmel; természetesen halkan, hogy a nem olyan messze álló bátyámnak véletlenül se jusson a fülébe, micsoda ocsmányságokkal tömöm szegény, ártatlan kislánya elméjét. Az arcomra kiülő vásottságot nagyrészt elrejtette a sötét, baglyot formáló maszkom, de azért néha oda-oda pillantgattam rá;elvégre, rég elmúlt már az az idő, mikor édesanyánk megtiltotta Gareth-nek, hogy megverjen, mert kisebb voltam, ki tudja, mikor vetkezi le a főtanácsos kimért álcáját, hogy testvéri nyaklevest adjon suttyomban. Mindenesetre, szerintem jobban járt velem, mintha az első adandó alkalommal lovagok és nemesúrfik tucatjai csaptak volna le rá; hiába beszéltünk már Gareth-tel arról, hogy Ysolde már házasulandó korban van, igencsak kételkedtem volna abban, hogy Gareth olyan egyszerűen adná át egy másik férfinak az egyetlen gyermekét.
Meg egyébként is. Ysolde utálta a bájolgó táncolgatást.
A bál népe már sokadik párcseréjén esett át a táncok közben, én pedig még mindig a Kicsilánnyal álldogáltam, kényelmes távolságban a boroshordóktól. A legtöbben azt mondták, nem jó ómen megmérettetések előtt lerészegedni, én azonban, aki mind a két nyerése idején egy héten át vetette alá magát mind a nők, mind az ital örömének, jól tudtam, hogy ez maflaság. Ennek ellenére azért igyekeztem mértéket tartani; folyamatos beszéd közben egyébként sem tudtam volna inni, így leginkább csak a gesztikulációim közben hadonásztam a kupámmal.
A szemem sarkát törölgetve (a maszkkal az arcomon ez akár vehető volt a torna egyik előkihívásának is), körülnéztem; mosolyogva emeltem a poharam intésre Tyria felé, aki most már nem Celawan herceg mellett állt, hanem a hercegnővel beszélgetett; örültem annak, hogy mindkettejüket boldognak látom. Az unokahúgomhoz egyértelmű családi szálak fűztek (még ha, be kell valljam, nem is olyan erősek, mint Ysolde felé), Drusala hercegnő pedig minden találkozásunk alkalmával elbűvölt; elhatároztam, hogy a mai este folyamán legalább kétszer felkérem. A páratlan számok balszerencsésnek tűntek.
– Nos, a leendő hercegné boldognak látszik... Legalábbis, még senki nem kapott nyilat a hátsófelébe. Ez jó jel; és Drusala hercegnő is felszabadultabbnak tűnik, nem gondolod? Az aerteni levegő minden szempontból frissítően hat az emberekre; rád is, ha jól látom... Bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem is azért jöttél, hogy nekem szurkolj a tornán, hanem hogy eggyel csökkentsd a világon élő Llewellynek számát – pillantottam a szemem sarkából Ysolde-ra, ajkaim sarkát kaján mosoly kunkorította felfelé. – Szerencsétlen flótás... Majdnem sajnálom a jó Sirt, kemény ellenfél vagy, én már csak tudom. Vajon ha kasztrálod az egyik ellenfelem, szerencsésebbnek számít majd, ha szalagot kötsz a karomra? |
Őszintén reméltem, hogy az idei teremtésnapi bál is a kellemes emlékeim közé íródhat be a későbbiekben, még akkor is, ha egyértelműen alapos változásokra számíthattam annak alakulásával kapcsolatban; az elmúlt években ezek az alkalmak voltak a nővéremmel való csatározásom legfőbb helyszínei, de mindketten férjes asszonyok lévén ezúttal ugyebár nem veselkedhettünk egymás ellen az udvarlók számait illetően. A küzdelmünket egyébként is egyértelműen én nyertem meg, elvégre ő mindössze egy házasságon kívül fogantatott várandóssággal büszkélkedhetett, míg én Joderick Riker felesége lettem; hát hibáztatta volna bárki is Paeytont a savanyú képéért az esküvőn?
Alig vártam, hogy aznap este is olyan szélesen mosolyoghassak rájuk Joderick oldalán, hogy belefájduljon a szám és az arcom, ehelyett három terebélyes nőszemélyt kaptam, akik a szempillájukat rebegtették az uramra. Nem mintha őket hibáztattam volna bármiért, nem voltam sem vak, sem pedig ostoba, a férfiakhoz pedig mindig is volt szemem; én magam is tudtam, hogy az összes létező Isten lábát megfogtam a házasságommal. Joderick Riker nem csak nemes és egy vár örököse volt, hanem meglehetősen kellemes látvány és személyiség is, ha az ember megtanult hozzászokni a sajátos modorához; ez utóbbit még nekem is gyakorolnom kellett, de ahhoz nem volt szükség megszokásra, hogy lássam, milyen jóképű. Úgy értem, kiköthettem volna olyasvalaki mellett is, mint Rivalen Llewellyn, aki valószínűleg többet törődött a saját megjelenésével, mint én a magaméval egy egész héten – pedig az nagy szó volt –, vagy ott volt aerteni nemes férfi, akinek már a nevét sem tudnám felidézni... Mindenesetre Lord Valaki majdnem megkérte a kezem, pedig az apámnál is idősebb volt, és nem tudott másról beszélni, mint a selyemhernyókról.
Szóval, igen, inkább a disznó viccek és egy olyan látvány, mint Joderick.
Önelégült kijelentésére természetesen megérdemelt egy szúrós pillantást, de az én szám sarkában is mosoly bujkált; ha nem így reagált volna a köszönetemre, azt hittem volna, valaki kicserélte a férjemet egy ismeretlen férfira. Ugyanez volt az érzésem az itallal kapcsolatban is; én mindenesetre a kezem egy intésével jeleztem a kupákat az arcomba toló fiúnak, hogy részemről köszönöm, de megőrzöm az uramnak a későbbiekre a nekem szánt italt is. Tapasztalatból tudtam, hogy kevés étellel a gyomromban könnyen megárthat a bálon felszolgált bor ereje.
Bólintottam a kérdésére, miközben megálltunk az egyik asztalnál, aztán rögtön el is vigyorodtam, ahogy megláttam a fintorát az első korty után; nem szóltam semmit, úgyis tudtam, hogy ez őt aligha fogja rávenni, hogy letegye azt a poharat. Furcsálltam a büszke mosolyát, miközben arról beszélt, hogy a testvérei talán egymás ellen fognak küzdeni; én inkább csak a homlokom ráncoltam. Azon kevés tapasztalatomból kiindulva, amit a testvéreihez tudtam kötni, abban nem kételkedtem, hogy Ristar élvezné a helyzetet; néha az volt az érzésem, hogy az a nőket hajkurászó lókötő csak azért él, hogy az öccsét szekálhassa.
- Nem lesz nekik furcsa, ha esetleg a herceggel kerülnek szembe? – vontam fel a szemöldököm; elvégre a királyi család védelmére esküdtek fel, vagy mi. Abban biztos voltam, hogy Ristar számára ez nem jelentene különösebb lelki törést, de Rikey... ő túl becsületes volt ehhez.
- Hogyan is szurkolhatnék neki, ha az uram is az indulók között van? – kérdeztem vissza egy ragyogó mosollyal; az is az igazság része volt, hogy akkor is inkább húzott volna a szívem Joderick felé, ha még nem lett volna a férjem. Ristarral volt közös múltunk, de ettől még éppen elégszer találkoztam hozzá hasonlóakkal ahhoz, hogy egy pillanatra se vegyem komolyan. – Egyébként is, ha nem indultál volna, akkor is inkább szurkoltam volna Rikeynak – tettem hozzá szelídebb mosollyal.
- Sir Thane-nel talán elég szívet törtek már össze ahhoz, hogy azzal a lendülettel szó szerint le is taszítsák őket onnan, nem gondolod? – vetettem fel kuncogva. A lovagnak és Joderick öccsének nem véletlenül volt híre szerte a birodalomban, de hát ilyen volt a társadalmunk. – Neked sem kéne alábecsülnöd magad, ha te is annyi időt töltenél a hölgyekkel tömött nagyvárosokban, mint ők, könnyen megsokszorozhatnád azt a bizonyos tábort – tettem hozzá, miközben szemeim leplezetlenül mérték végig az alakját; elvégre miért is kellett volna eljátszanom a szemérmes hölgyet? A felesége voltam. A szavaim hízelgőek voltak, de az első betűtől az utolsóig igazak is, Joderick ritkán öltözött ugyan ki, de még az egyszerű bőrzekékben is remekül tudott festeni; Ristart is sokan emlegették „szőke hercegként” a háta mögött, még úgy is, hogy volt egy igazi szőke hercegünk, de nem ő volt az egyetlen Riker, aki joggal pályázhatott volna a címre.
Hivatalosan persze senki nem érhetett fel egy herceggel, de Joderick sokkal férfiasabb volt még nála is az én szememben; arról nem is beszélve, hogy neki legalább mindig őszinte volt a mosolya. |
Hálásan fújtam ki a levegőt, mikor Naryssa megmentésemre sietett és megigazítottam kabátom, vagy mellényem, vagy tudja mifene nevezetű díszes zekém nyakát, amiről már mikor felvettem tudtam, hogy legnagyobb örömöm a levételében fogom lelni.
Szemöldököm felvonva (holott a maszk takarásában nem igen láthatta a gesztust) néztem a kacarászó Naryssára, majd csak fejemet csóváltam nevetséges ötletét hallva, miszerint a hangulatot fokozza a maszk. A hangulat kedvéért a pálinka és az alkohol minden más formája volt, nem néhány kiegészítő. - Hidd el, nekem van igazam. - álltam ki magam mellett, pedig valóban a nemesi társaság egy újabb hóbortjától lehetett csak szó. Reméltem, hogy a maszkok nem okoznak forradalmi áttörést és jönnek a bál után hirtelen divatba úgy, mint hét évvel ezelőtt a combközépig felérő csizmák tették. Szó mi szó, szinte láttam magam előtt Rivalen Llewellynt a tritóni nemesek gyűlésén lila alapon, arany virágokkal és pávatollakkal díszitett maszkban ülni és székében pöffeszkedni, miközben úgy el van telve önmagával, mint ahogy én szoktam a hét utolsó ebédje után.
Hunyorogva tekintettem immáron nyíltan a három asszonyságra feleségem szavai után, akik valóban úgy tekintettek utánam, mint egy rosszabb bevételű hónap után az utcalányok szoktak a pénzes uraságok után. Mit ne mondjak, még talán megtisztelőnek is éreztem volna, hogy harmincöt évvel a hátam mögött még mindig hasonló reakciókat kapok, de három molett és már kellően becsicsentett hölgyemény nem győzött meg túlzottan.
- Tudom. - nevettem fel röviden és könnyedén, mikor megjegyezte figyelmességem. Naryssa valóban gyönyörű jelenés volt, az én ízlésemnek egy csöppet még túl bájos is, de ez nem jelentette azt, hogy ne láttam volna az ékszerek és díszes frizurák mögötti szépségét; sőt...
Arcomon széles vigyorral vettem el az első italt, melyet szinte orrom alá nyomott egy suhanc, akinek a vendégek leitatását adták feladatba, mint minden olyan alkalommal, ahol túl sok fontos ember van egymás hegyén-hátán. Azt hiszem úgy gondolták az a néhány pohár alkohol elfelejteti majd a családok közti generációk óta húzódó harcot.
- A Kölyök? - kérdeztem vissza asszonyom felé fordulva, ahogy a táncparkett szélén felállított asztalok egyikéhez húzódtam, ahol még pont nem állt senki; Ott már elengedtem Narrysát, hogy az asztal lapjának támaszkodva kortyolhassak bele az italomba, aminek íze leginkább arra a borra emlékeztetett, amit Milly először készített. Elfintorodtam és a maradék néhány korty mellé inkább nem vettem levegőt.
- Persze, indul. - feleltem halvány mosolyra húzva a szám. - Rikey is ha jól emlékszem... Érdekes lesz az biztos, ha az a kettő egymásnak megy. - mosolyogtam, mint ahogy a fiúkra büszke apák szoktak; legalább is így képzeltem el azt a mosolyt.
Az idei évben magam nem is akartam indulni; ugyan még mindig éltem-haltam a tornákért, viadalokért és az emberi erőt fitogtató küzdelmek minden formájáért, de úgy éreztem öreg voltam én már a fiatalok mulatságához... Aztán meghallottam, hogy Olwyn idén is elindul és ha a vén kecske bírta az iramot akkor már én sem hátrálhattam meg - ráadásul kivételes alkalom az olyan is, ahol Deatrysék ellen is kipróbálhatja magát az ember.
- Remélem azért nem neki tervezel szurkolni. - vezettem a díszes forgatagról tekintetem szigorúan Naryssára, de vonásaim azonnal megenyhültek, ahogy szemeim megállapodtak arcán. - Van egy olyan érzésem, hogy ha a lenne olyan versenyszám ahol a hódolóikat kéne számba venni, Ristar megosztozhatna a dobogón a herceggel és Thane Llewellynnel. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Minden porcikám borsódzott már a bál szó hallattán is, de ez konkrét kétségbeeséssé fajult, amikor megérkeztünk a helyszínre. Szíves örömest menekülőre is fogtam volna a dolgot, ha testvéreim nem alkottak volna szoros védőgyűrűt körülöttem, azzal a szándékkal, hogy minden szökési kísérletet elzárjanak előlem. Ja, Riv nem. Ő hagyná, hadd fussak a világ végéig. Egy gonddal kevesebb.
- Lynet, olyan gyönyörű, mintha maga Branwen álmodta volna meg! És, Drystan! A megtestesült kedvesség és jóság! Rivalen pedig… Ó, Rivalen! – a királyné olyan lelkesedéssel áradozott a testvéreinkről, mintha az udvarban vállára nehezedő szomorúság egyszeriben nyomtalanul elszállt volna. Amióta az udvaronc lesegítette a királyi hintóról, az istenek letörölhetetlen mosolyt ragasztottak az arcára, olyasfélét, amely abból a nyugalomból születik, ha az ember egyhosszú út után végül hazaérkezik. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az idősebbik fivérünkről nem tudott semmi dicsérőt mondani, ami az én jókedvemet is az egekig tornázta; pedig hát, volt ám miért feszültnek lennem.
