|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Nem csak Domeric, de már húgai is évekkel ezelőtt maguk mögött hagyták az elsőbálozókra jellemző ámulatot és igazán otthonosan mozogtak a színpompás tömegben. A férfi számára szinte megszokottnak számított a forgatag, hiszen egyből talán meg sem tudná mondani, hogy pontosan hányadik bálján vett részt. Már régóta nem tudott volna eltűnni a rengeteg nemes között és már régóta nem is próbált. Ha rangja engedte is volna, magassága aligha, hiába a míves, arany díszítésű maszk az arcán, ám neki ez tökéletesen megfelelt. Amióta betették a lábukat a terembe, egy percre sem maradtak társaság nélkül, a közeli rokonok gyors köszöntését követően sem. Feleannyian sem léptek melléjük, mint a királyi családhoz, mégis Domeric azon kapta magát, hogy nem fogynak el a kegyeiket keresők. A Teremtésnapi torna azóta, hogy létezett a legjobb lehetőségnek számított arra, hogy új kapcsolatokat kössön az ember olyanokkal, akikkel másképp nem is találkozhatna. Ha elég figyelmes, akkor kifejezetten értékesek is a horogra akadnak. Járulékos kellemetlenség, hogy annyi ostobán végig kell magunkat szenvedni. Édesanyja hamarosan elvált tőlük, Rowena szerint nővérét, Lady Earynt kereste, akivel a rövidre sikerült üdvözlést egy hosszabb beszélgetéssé szerette volna nyújtani minden bizonnyal. A három testvér ezt követően fojtott hangú társalgást folytatott mindaddig, amíg a fiatalabb húgot fel nem kérték táncolni. Rowena rápillantott és csak akkor bólintott rá a felhívásra, amikor Domeric biccentett, hogy mehet. Nem bánta, ha mulat egyet, ráfért a lányra a szórakozás. Különben sem szívesen hallgatta volna Margaretet és őt, ahogy latolgatják ki lehetne potenciális szövetségesük. A hangos zene mellett nem kellett attól tartaniuk, hogy kihallgatják őket.
- Ó, ezt nem hiszem el! Lord Osgrey az! - húzta össze hirtelen rosszanlóan a szemeit Margaret - Mindenkinek jogában áll hülyének lenni, de ő bántóan visszaél a lehetőséggel. - hagyta el a száját egy ingerült sóhaj. Domeric talán a kelleténél élésebben kacagott fel, viszont egy pillanatot sem tétovázva vonta magával húgát a táncparkettre, mielőtt kéretlen kérője észreveszi. Nem kedvelte Osgreyt és ami még fontosabb, hogy más sem. Kitartó azt meg kell hagyni, ám sose adnám hozzá soha Margsot. Sültbolond és hamar el fogja herdálni a vagyonát. Nem lenne sem az én hasznomra, sem a húgoméra. Letáncoltak egy számot, amely alatt egyúttal elmanővereztek a terem másik részébe, ahol ezúttal olyasvalaki környékezte meg Margaretet, akivel az hajlandó volt beszédbe elegyedni. Pár percet követően ellibentek a mulatozók közé, Domeric pedig néhány lépésig figyelte őket csak, mivel megakadt a szeme egy feltűnően csinos hölgyön, aki valamiért egyedül nézte a táncoló tömeget. Könnyed mosolyra húzódott a szája, amíg elhaladva egy kisebb csoport mellett, mellé lépett. Éppen egy újonnan divatba jött, a fővárosban hamar népszerűvé vált forgó táncot lejtettek az urak és a hölgyek, amely igazán szépen festett kívülről szemlélve is.
- Kedveli ezt fajta a táncot, hölgyem? - szólította meg. Zöldes szemei érdeklődően csillogtak a maszk árnyékában. Remélte, hogy a másik ismeri, elvégre ez nem tartozott a hagyományos típusok közé és akkor felkérheti majd. |
Lord Tamsin legidősebb fia, Lloyd, magas, jóvágású férfi volt, napszítta szőke hajjal és szinte fekete szemekkel; amilyen kellemes volt a szememet legeltetni rajta, legalább annyira volt érdektelen, amit mondott. Általában nem zavart volna, ha valaki nem találja a megfelelő szavakat, s csupán kétségbeesett próbálkozásokat tesz bókokra és dicséretekre, ám a mai estén határozottan többre volt volt szükségem, többektől. Nem mintha nem tudtam volna, hogy az én ruhám a legkáprázatosabb, vagy hogy a csillagok fényét csak az én szemeim homályosítják el ragyogásukban, de jól esett hallani – ebben csak nem lehet semmi rossz, ugye? Biztosan sokkal kevésbé volt illetlenség ez, minthogy a gyönyörű szép hercegnő, akiért Sir Dencourt ott hagyott engem (csak úgy!), úgy pörög jobbra-balra, mint egy kis bakfis, a leendő hercegnével egyetemben. És mégis több szem szegeződött rájuk elismeréssel, mint felháborodottan; nem értettem. Mitől volt az ő gyerekességük különb, mintha én tettem volna ugyanezt, és a nevelőnőm a család szégyeneként írna le engem Atyámnak? Nem értettem; ez pedig kellemetlen érzéssel töltött el. Határozottan nem ilyennek képzeltem el egy olyan bált, amelyen a királyi család is megjelenik, és nem csak azért, mert most, hogy a hercegnek jegyese lett, egyetlen Sagramourtól sem várhattam olyasféle bókokat, mint szerettem volna; elvégre, a nővérem férjétől mégiscsak illetlenség lett volna ilyesmit várnom.
Szélesen mosolyogtam, és néha egyetértő szavakkal bólogattam Lloyd Tamsin meséjére valamiféle találkozásáról medúzákkal vagy cápákkal vagy krákennel, és minden porcikámból áradt, mennyire érdekel, holott az elmém teljesen máshol járt, kérdések és kételyek földjén. Nem értettem...
Aztán ezúttal őszinte meglepettséggel fordultam meg, mikor egy férfihang szólalt meg mögöttem, s egészen bizonyosan nekem címezte szavait; hacsak nem a legidősebb bátyám talált ellenfélre a bálon, s a férfiú Lord Tamsint kívánta becserkészni. Pillanatnyi megilletődöttségem helyét hamar érdeklődve csillogó szemek és széles, elbűvölő mosoly vette át, ahogy a sok fekete közt rokonszínű szempárral találtam szembe magam. Az, amilyen szemtelenséggel közbevágott Tamsin szavának, egyértelműen arra utalt, hogy nem délről való; s nem hagyhattam elúszni egy ilyen lehetőséget, mikor Tamsin a torna után is itt marad (és egyébként is, talán megpróbálja megkérni a kezem, ha túl sokáig foglalkozom vele), az idegen azonban elmegy.
– Ha tudtam volna, milyen hízelgő szavakat sodor felénk a szél északról, fenntartottam volna egy helyet magam mellett – válaszoltam nem kevesebb komiszsággal, mint az idegen; rá sem pillantottam Tamsinra, ő is nagyon jól tudhatta, hogy ebben a játszmában vesztett, s miután motyogott valamit, hallottam, ahogy elsiet mellőlem. Thane minden bizonnyal elsápadt volna, ha látja azt a lelkesedést, amellyel szemérmetlenül végigmértem a fiatal férfit; bár a maszkja nem sokat engedett láttatni az arcából, biztosra vettem, hogy jóképű, s talán néhány esztendővel lehetett idősebb nálam, aminek örültem.
Az idősebb férfiak sokkal több tapasztalattal rendelkeztek nem csak az élet, a csábítás művészetében is, s habár eszem ágában sem volt engedni akárcsak egy fél illetlen kérésnek is, egy csábításra készülő férfinál senki sem bókolt szebben és igazabban. Ráadásul volt abban valami izgalmas kihívás, hogy úgy kapjam meg, amit szeretnék tőlük, hogy Ők mindvégig azt hiszik, Engem néznek madárnak, s a végén Ők nyernek. Úgy terveztem, a legutolsó pillanatig éreztetem az Ő fölényét, hogy a végén, mikor már érezni véli a nyereség ízét, tritóni jelenés módjára libbenjek el, és Én nevessek utoljára. Ennyi szórakozás nekem is járt!
– Deatrys? – csillantak fel a szemeim, majd felkuncogtam. – Nem is sejtettem, hogy egy igazi sárkányt sodor mellém az a bizonyos északi szél... Vagy inkább kígyó volna? Mindkettő veszélyes, épp csak a szemtől szembeni megítélésük különb, az egyik vad és erős, a másik hidegvérű és fondorlatos. Ön melyiknek tartja inkább magát?
Nem is próbáltam rejtegetni a szavaimból kicsengő incselkedést; egyik családtagom sem volt a közelemben, hogy megbotránkozzon rajta (bár Drystan valószínűleg már hozzászokott, de őt jelenleg Mella foglalta le), s egyébként is eleget hallottam Deatrysékról ahhoz, hogy feltételezzem, náluk egészen más szabályok szerint játszanak.
– Ez egy álarcos bál... Nem gondolja, hogy sokkal izgalmasabb,ha nem tudjuk, milyen névvel illetik a másikat, ha épp fedetlen az arca? – kérdeztem, gond nélkül tartva fent a szemkontaktust. – Ön persze már bemutatkozott; de semmit sem tudok Melion Deatrysról, azon kívül, hogy idén a tornán is indulni készül. Vagy Ön talán nem kedveli a titokzatosságot, ahelyett, ha mindent elsőre megkap?
Összekulcsoltam a kezeim a hátam mögött, ezzel szándékosan hangsúlyozva ki a ruhám mellkasi részét; ez eddig egyedül Carwenre volt hatástalan, ám az a férfi a mai napig is kísért néhol. Volt benne valami egészen különös, Melionban azonban másféle különcséget véltem felfedezni. – Talán északon máshogy megy... De itt, délen, egy tánctól többet megkapni, mint a szavaktól. |
Loranne szerette a bálokat. Mindig is imádta a színeket, a kelmék sokaságát a hölgyeken, a táncot, a zenét, az illatokat és minden egyebet. Ezek összessége adta azt a mesés hangulatot, a leírhatatlan érzést számára. Nem az emberek vagy kérők miatt ment oda, csupán azért a bizsergésért, amit mindig is imádott.
Persze húgát sem hagyhatta otthon, Sophie ugyanúgy szeretett részt venni az ilyen eseményeket és hogy-hogy nem, szinte minden alkalommal láthatták együtt a két Tharmund lányt. Már-már az lett volna a furcsaság, ha Loranne, vagy húga külön, esetleg kísérővel érkezik.
Az idősebbik Tharmund hölgy igyekezett meghívni bátyjukat, Laront, rágta a fülét napokon át, de a férfi nem értett egyet az elképzelésekkel. Véleménye szerint a nemesek, főnemesek nem néznék féltestvérét jó szemmel, és amúgy is... inkább foglalkozik a családi kereskedelemmel, hogy az idő alatt is hasznosnak bizonyuljon. Loranne persze úgy érezte, hogy ez a válasz talál benne némi kivetnivalót és bűntudatot gerjesztett, miszerint ő miért megy el? Sophie persze próbálta a fejéből ezt kitörölni, de ahogy betették oda a lábukat, Lorat zavarta az a kis tüske.
Az egyik zene éppen a végéhez ért, kisebb szünet volt, amikor Sophie mosolyra fakadt.
- Ott van Ilara! - már-már az volt várható, hogy pattogni fog örömében, amikor észrevette rég nem látott barátnőjét. - Mindjárt jövök! - és mielőtt még Loranne megszólalhatott volna, gyorsabban, gyermekdeden kapkodva lábait a hosszú, fekete hajú, vele egyidős hölgy mellé libbent. Lora már tudta, hogy ebből az lesz, hogy körbejárják a termet, megnézik az összes férfiút és urat, pletykálnak, kuncognak, de ami a legfontosabb, jól érzik magukat.
Az idősebb Tharmund lány csak bájos mosollyal útjára engedte, miközben gondolataiban látta Sophie bálos történeteit, ahogyan később mesélni fogja azokat. Meg persze azt is, hogy bátyjuk hat lovaskocsival is nehezen fogja elvontatni barátnője mellől.
Már épp egy sóhajt engedett meg magának, amikor úgy gondolta, ideje kissé elvegyülni a tömegben, ismerős arcok után kutatni, vagy talán egy finom italt szerezni. A dermandiai bor volt az egyik kedvence, vörös színe páratlan, már-már akár a kinyíló rózsabimbó, íze pedig akár a nektáré. Édes mint a méz, a hölgyek kedvence, így nem csoda, hogy megkapta ezt a nevet. Egy kis szigetről származik, ahol a szőlőket a tengeri szél cudar világa edze olyan zamatossá. Még apja kóstoltatta meg vele az első bálán ezt a jóféle italt, ami azóta elnyeri minden egyes alkalommal a tetszését. Akár száz kóstolás közül is megállapította volna, hogy melyik származik az eredeti borászatból, a tengerközből. Mindig is szeretett volna ellátogatni azokba a szőlősökbe, de nem volt rá alkalma. Apja kereskedelme nem igen foglalkozott borokkal, inkább a drágább árucikkei hozták a hasznot a családnak, amik a magasabb körökben találtak gazdára. Páratlan kincsek, melyekkel nehéz volt vetekedni, ebben rejlett a Tharmund család vagyonai a mai napig. Laron is szerette volna követni ezt az ágat, húgára nem hallgatva, miszerint terjeszkedniük kellene. Lora nyitottabb volt, míg bátyja inkább a hagyományok elveit követné. Jelen állás szerint ebben még mindig nem sikerült megegyezniük.
Ahogy a borról idáig eljutott, eltelt bő pár perc és Lora úgy nézett ki, mintha csak a táncosok mozgásában veszett volna el. Lenge, egyszerű, délies ruhája könnyedén omlott le karcsú alkatán, vállain csupán csatok tartották meg, amik illettek arany színű ékszereihez. Nyakéket nem viselt, csupán hajában csüngött pár apróság, finoman megformált aranyló csillogás, mintha csak a hajának része lenne, ami lengén omlott hátára. Csípőjénél ékkövek voltak a ruhán, aminek elejét két keze, ujjai összefonódásával takart el éppen. Kihúzva magát, tiszteletre méltóan figyelte a ritmusra tökéletesen szinkronban mozgó tömeget, ahogyan hullámzik, egy egységet alkotva. |
Volt egy olyan érzésem, hogy Drystanék fiatalabbik bátyja nem kedvelt túlzottan; igaz, előtte nem is próbáltam megjátszani az udvarias, bájos kislányt, mint Lord Rivalen előtt, pusztán azért, mert nem úgy tűnt, mint aki különösebben apellálná. Nem tartottam fontosnak, hogy Őt lenyűgözzem, hiszen ha igaz volt, amit róla és Lord Howe menyasszonyáról beszéltek a városban, aligha volt bármi oka, hogy a szükségesnél tovább maradjon. Örültem, hogy eggyel kevesebb ember lakik a várban, aki előtt műmosollyal kell parádéznom; így nem zavart az a gyanakvás sem, amellyel felénk nézett, mikor Drystanhez értem.
Elmosolyodtam, mikor a fiú összerezzent a hangomat meghallván; nem állt szándékomban megijeszteni, a reakciója ennek ellenére újabb emlékeztető volt, miért választottam Őt. A többi okok egyike rögtön az volt, amiért most Drystan egyedül álldogált: a legkevésbé sem rajongott az efféle, felesleges, drága és mű összejövetelekért.
– Évek óta nem látott; akkor sem hiszem, hogy panaszkodott volna, ha egy életre lesántítod – néztem egy pillanatra a királyné és a főtanácsadó táncoló párosa felé. – De biztosan nem vagy rossz táncos; ha belegondolsz, esszenciálisan matematika... Abban pedig jó vagy. – Habár eredetileg is azzal a célzattal barátkoztam össze Lynettel, hogy a későbbiek folyamán előkelő házasságra tehessek szert, mindaddig nem fordult meg a fejemben Drystan (aki kitartóan bujkált előlem, míg én nem kezdtem el ismerkedni vele), mint lehetőség, míg a Papa nem kezdett ódákat zengeni róla odahaza, arról, hogy milyen értelmes, és mennyire boldog, amiért Drystan ilyen lelkesen keresi a tudást. Habár azt még mindig csak ritkán láthattam, milyen, ha Drystan lelkes, az, hogy hasonlóan éles elmére találhattam benne, és nem csak egy volt a sok gazdag úrfi közül, nagyon imponált.
Édes, ahogy megpróbál úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál, gondoltam, miközben finom mosolyom kiszélesedett Drystan ügyetlen, de úgy tűnt, őszinte bókjára. – Köszönöm, Drystan – ráztam meg a fejem, jelezve, hogy nem szükséges magyarázkodnia. Habár én mókásnak találtam, valószínűleg csak a mostaninál is kényelmetlenebbül érezte volna magát, ami már egyéni rekord is lehetett volna. – Te is igazán fessül festesz; a nővéreidnek igaza volt, ez a szín jól áll. Öregbít; az a férfiaknál sosem hátrány. – Külön figyelmet fordítottam arra, hogy férfit használjak fiú helyett; habár Drystan két évvel fiatalabb volt nálam, és még volt ideje felfogni, hogy már nem gyermek, sosem plántálhattam belé túl sokat az ideát, hogy férfiként gondoljon magára. Elvégre, a testvéreire ebből a szempontból semmiképp sem számíthatott.
Lord Rivalen testőrét kedveltem. Sosem beszéltünk. Az pedig, mennyire nem érdeklődött senki és semmi iránt, ezáltal nem nehezítve meg feleslegesen a dolgom, különösen értékelendő volt. – Nos, a bátyád most érkezett, ott van – mutattam a tér másik oldala felé, ahol Sir Gildas épp akkor állt meg Lord Rivalen mellett Lady Ysolde-dal. Úgy éreztem, az az árnyék mögötte minden bizonnyal Hayward, főképp azért, mert más nem akarna az emberek elől bujkálni egy ilyen eseményen, leszámítva talán a legkisebbik Rikert és persze Drystant. – Ha oda mersz menni hozzá, és beszélni vele, biztosan nagyon szívesen segít. – Igazából nem emlékeztem olyan pillanatra, amikor ők ketten beszéltek volna, bár ahhoz is meg kellett mozgatnom az agyam, hogy egyáltalán a testőr hangját felidézzem magamban. Legtöbbször hümmögéssel és morgással kommunikált, mint egy házőrző kutya.
– Az is, amikor épp nem kétségbeesett – jegyeztem meg különösebb érzelem nélkül; habár egy külső szemlélő számára az, ahogy Lynet Llewellyn széles mosollyal és harsány kacajjal válaszolt az ifjabbik Lord Tamsin valószínűsíthető történetére, magára vonzva ezzel több tekintetet is, nem tűnhetett a kétségbeesés mintaképének, de Én jobban tudtam;és biztos voltam benne, hogy Drystan is. – Sok idén a csinos Lady a bálon – tettem még hozzá, ha a fiúnak esetleg nem lett volna így is elég egyértelmű a válasz. – Nem vagyok biztos benne, hogy jó irányba halad... – Tekintetemmel kérdőn követtem a felé igyekvő fiatal férfit, akinek maszkját elnézve nem volt nehéz megállapítanom, melyik házból származhat; tekintve, hogy Gerald Deatrysnek fiatalnak tűnt, úgy gondoltam, Melion lehet az, a kisebbik fiú. Habár nem igen zavart, hogy Lynet milyen módon igyekszik erősíteni az önbizalmát, talán bölcsebb lett volna, ha nem olyasvalakikkel kezd, akik különösen híresek arról, milyen előszeretettel csábítanak hölgyeket az ágyukba, rangtól, kortól és házastársaktól függetlenül; márpedig Lynet mosolya nem sok jót ígért.
– Nincsenek különösebb érzéseim ez irányban – vontam meg a vállam, összefonván a karjaim a mellkasom előtt; nem volt túl nőies mozdulat, és valószínűleg a sztoikus arckifejezésem sem buzdította arra a férfiakat, hogy esetleg felkérjenek táncolni; s épp ez volt a célom. – Vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell viselni... Ilyen ez a bál, ilyen a következő napok végeláthatatlan tornája, és ilyen lesz Atyád esküvője is. Felfoghatod ezt úgy is, mint azon nap előfutára... Nem várod túlzottan, ugye?
Kék szemeim érdeklődve állapodtak meg a fiú csupaszeplő arcán; ez, a puha arcvonásai és a szinte feketének tűnő szemei is hozzátettek ahhoz, hogy a legtöbben a gyereket látták benne, akinek nem lényeges a véleménye, mert nincsenek teljesen tudatos gondolatai. Sokakkal ellentétben én nagyon is tisztában voltam az ellenkezőjével, és azt is sejtettem, mennyire retteg attól a naptól, amikor Yserone hivatalosan az anyja lesz. A megboldogult Lady Llewellyn kedves nő volt, bár én már csak betegségében ismertem meg, de a két legkisebb gyermeke nagyon közel állt hozzá, még ha Lynet titkolni is tudta, mennyire fájt számára az elvesztése. Drystan, azt hiszem, még mindig gyászolta; s ezt valahol meg is értettem, noha én sokkal fiatalabb voltam, mikor elvesztettem az édesanyám.
– Az egyetlen ok, amiért örülök a Teremtésnapi tornának, azok a radaganok. Te nem vagy kíváncsi rájuk? – kérdeztem, tekintetemmel követve az emlegetett diplomatákat, akik épp a táncparkett azon szakaszán táncoltak, amely hozzánk a legközelebb esett. Valóban érdekesnek találtam őket; hasznosnak, mindenképpen. Olyan rejtélyesek voltak, hogy muszáj voltam akarni, hogy többet tudjak meg róluk, ám csak egykét könyv állt rendelkezésemre, abból egyet épp néhány hete sikerült eljuttatnom Drystannek, az útinaplósat, amelyet már korábban is próbáltam, ám végül Lord Rivalenbe futottam. – Tetszett a róluk szóló könyv, amit adtam? |
A tánctérre lépve sikerült megfeledkeznem mindenről azokra a percekre, sokkal fontosabb és nagyobb dolgokról is, mint a hercegnő vagy a három túlméretes asszony. Magam mögött hagytam minden mást az örömön és a jókedvemen kívül, hosszú ideje először éreztem azt, hogy felengedtem egy kicsit; túl sokáig játszottam a tökéletes menyasszonynak valót, aztán a tökéletes menyasszonyt, végül pedig a tökéletes feleséget. Fárasztó munka volt, főleg úgy, hogy néha komolyan azt éreztem, Joderick számára a tökéletes feleség a nem létező feleség; csak a jó ég tudja, hány alkalommal nyaggattam szegény Freidát az ezzel kapcsolatos aggodalmaimmal, de ő mindig fáradhatatlanul nyugtatott. Azt tanácsolta, adjak neki időt, és mivel Freida mindig is sokkal inkább a nővérem volt, mint a vér szerinti testvérem valaha, hallgattam rá; azt hiszem, az esküvőnk óta mást sem csináltam, mint időt adtam neki.
Arra az időre azonban, amíg mindketten elvegyültünk a táncolók között, félretettem minden ezzel kapcsolatos gondolatomat, és még akkor sem komorodtam el, amikor éppen az esküvőnk napján tanúsított viselkedését emlegette fel. Én is láttam azon az estén, hogy mintha Aglanir összes boroshordójának tartalmát magába akarta volna dönteni, és az okokról is jó sejtéseim voltak, de ott és akkor nem gondoltam erre; jobb kezem ujjait a vállára fektetve simultam a testéhez, ahogy közelebb húzott magához.
- Nos, azóta mindenesetre sokat fejlődtél – jegyeztem meg csalafinta mosollyal. Igazam is volt, elvégre a mai este alkalmával is még csak két kupa bort ivott meg, mégis képes volt a közelemben maradni; még táncolni is magától kért fel, vagy legalábbis én úgy véltem, nem tudván Lord Mullen érkezéséről.
Azt már nem kötöttem az orrára, hogy én a magam részéről kifejezetten örültem, hogy tulajdonképpen öntudatlan volt a nászéjszakánkon; a helyzet határozottan sokat segített abban, hogy ne vegyen észre bizonyos... dolgokat. Vagy inkább azok hiányát. Ez így volt rendjén, még akkor is, ha számára ijesztőbbnek tűnt a házasság gondolata, mint számomra, hiszen a hozzászokáshoz ugye csak idő kell – remélhetőleg.
Nem akartam olyan házasságban élni, mint a királyi pár, akikről még a legostobább ember is rögtön megmondta volna, milyen boldogtalanok; a királyné csak akkor mosolygott, ha a testvérei közelében volt, őfelsége, a király pedig még akkor is a többi csinos nő mély dekoltázsát szemlélte a kupája pereme fölül, amikor a felesége ott állt mellette.
Már a fáradt mosolya és a tekintete is árulkodó volt, de amikor csípőre tett kezekkel elvigyorodott, kuncogni kezdtem. Tudtam, hogy valószínűleg túlságosan is beleéltem magam a tánc örömébe, de nem bánkódtam, hogy ő máshogyan vélekedett; határozottan az volt a célom, hogy megőrzöm a derűs hangulatomat, sőt, legjobb lett volna mindkettőnkével így tenni. Éppen ezért, amikor felém nyújtotta a kezét, egy széles mosollyal elfogadtam a gesztust, de ahelyett, hogy csak könnyedén a karjára fektettem volna az ujjaimat, inkább belé is karoltam, egészen közel lépve hozzá.
- Nos, sok beleszólásom ugyan nem volt a kiházasításomba, de azt azért nem mondanám, hogy bánom atyám döntését – füllentettem könnyedén, továbbra is vidáman mosolyogva fel rá. Nekem ugyebár nagyon is volt közöm a dolgok ilyetén alakulásához, de ezt nem is illett volna bevallani, ha már olyan társadalomban éltünk, ahol a hajadonok csak az oltárnál mondhatták ki az igen szót; az eljegyzések során megtette helyettük a családfő is.
Ezúttal elfogadtam a felém nyújtott poharat; nem csak azért, mert az uram kínálta, hanem mert nekem is jól esett egy kis frissítő. Belekortyoltam a borba, aztán felvont szemöldökkel fordultam a mutatott irányba, de meg kellett állapítanom, hogy a tüzeshajú férfi még az eddig bálok alkalmával sem hívta volna fel magára a figyelmem, nemhogy most. Az egyébként is sokkal feltűnőbb volt, ahogy a nem sokkal mögöttük sétáló páros férfitagja leplezetlenül végigmért; egy ehhez hasonló megmozdulást még egy évvel korábban is kihívásnak tekintettem volna, most azonban nem mozdultam Joderick oldaláról és még csak nem is áldoztam rá egy pillantásnál többet. Sértésnek persze aligha vettem az ilyesmit, hogy is vettem volna, ha ezzel tulajdonképpen a megjelenésemet dicsérték.
- Talán nem is akarok más urakkal táncolni – vontam vállat, játékosan megcsillanó szemekkel és hasonló mosollyal fordulva vissza Joderick felé. – Egyébként is, az a szőke hölgyemény valódi rajongással néz rá, nem gondolod, hogy aljas húzás lenne kiábrándítani? – tettem hozzá kuncogva.
Tekintetemmel újra végigpásztáztam a tömeget, vagy legalábbis amennyit láttam az egybegyűltekből, továbbra is nem titkolt szándékom volt meglelni Paeytont és a férjét. Előbbi savanyú képe legalább annyira tudta volna fokozni az örömömet, mint ha az unokaöcsémről és az unokahúgomról hallhattam volna; abban nem reménykedtem, hogy láthatom is a két apróságot, ahhoz még túl kicsik voltak.
A nővérem sötét haja helyett azonban egy egészen másszínű üstököt véltem felfedezni nem is olyan távol – az ő esetében a mező másik oldala is túlságosan közel lett volna –; a túlságosan is jól fésült szőke fürtök láttán némán imádkozni kezdtem, hogy vagy csak képzelődjek, vagy ne vegyen minket észre, vagy egyszerűen csak töltse azzal az idejét, amihez a legjobban ért és velünk ne is törődjön. Joderick bármelyik másik fivérét szívesebben láttam volna Ristarnál.
- Megnézzük, hogyan díszítették fel a partot? – pillantottam fel Joderickra mosolyogva, fejemmel a lámpásokkal megvilágított ösvény felé intve. Jelenleg a menekülés tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak, azt meg mégsem kérhettem, hogy bújjunk el az öccse elől. |
Csak akkor éreztem magam igazán kellemetlenül északinak, mikor Taranis határát átlépve azonnal visszasírtam Ansar hegyi utcáit, ráadásul a Tritónig vezető hajóút sem hiányzott egy porcikámnak sem, amit a gyomrom sűrűn tudatomra is hozott. Clarine szerint azért döntött le lábamról a nyavalya alighogy a tengerre értünk, mert folyton sírt valamiért a szám: hol a hideg hiányzott, hol a tűzhely melege egy fárasztó nap után, hol a taranisi asszonyok lágy öle... még az istenverte férjeiket és apjaikat is visszasírtam - akkor úgy éreztem, hogy inkább rohantam volna végig a havas vadonban egy szál nadrágban, nyomomban húsz dühös férjjel és apával, mint hogy egy nappal is többet töltsek el a tengeren hánykolódva.
Szenvedéseim azonban enyhülni látszottak, mikor kikötöttünk. Testvéreim ragaszkodtak volna ahhoz, hogy még néhány napig pihenjek és csak a bálra keljek ki az ágyból - vagy a botrányokat elkerülendő még akkor se - de mint ahogy megboldogult édesanyám is mindig hangoztatta, nem voltam egy szófogadó kölyök. Ha az egykori Lord Deatrys szigorú tekintete és rideg szavai sem ijesztettek el a csínytevésektől, akkor Gerald bátyámnak esélye sem volt nyughatatlan véremmel szemben.
Alig egy napra kikötésünkre már talpon is voltam és bejártam Aerten minden egyes utcáját, a bálra pedig hármunk közül valószínűleg én készültem leglelkesebben - még Raider bundáját is szép fényesre fésültem. Mint legkisebb fiú soha nem kellett attól tartanom, hogy velem elegyednének Aglanir fontos emberei beszélgetésekbe (fogadni mertem volna, hogy a legtöbb nemes uracska azt sem tudja, hogy is néz ki Melion Deatrys), így nyugodt szívvel csábíthattam magam mellé Aglanir szépségeit, akik az Aertenben töltött rövidke időm alatt megtapasztaltak szerint nem tudtak nemet mondani északi kiállásomnak, göndör fürtjeimnek és borostás arcomnak, amit e nemes alkalommal sem voltam hajlandó bátyámhoz hasonlóan csupaszra borotválni.
Testvéreimmel indultam útnak, de igen hamar elszakadtam tőlük; Figyelmem először egy magányosan iszogató hölgyemény táncra kérése vonta el, majd az az egy makacs őr a sok közül, aki nem volt hajlandó kutyámmal az oldalamon továbbengedni. Karót nyeltsége akkor kezdett igazán unalmassá válni mikor elutasította, hogy rajta mutassam be Raider veszélyességét, majd felségsértéssel kezdett vádolni a fenyegetésért; Végül inkább rábíztam, hogy vigyázzon farkaskutyámra, tudván, hogy úgy sem most látom utoljára a éjszaka a kutyát - a szemem sarkából még egy pillanatra láttam, ahogy az őr kiabálva kezd el futni utána, mert az északi ebnek jobb elképzelései voltak az estéről, mint az egy helyben ücsörgés.
A táncparkett szélére érve azonnal kiszúrtam a tömegből Geraldot, aki épp annyira nem illett a körülötte álló férfiak körébe, mint ahogy én sem illettem bele a körülöttem lévő színes kavalkádba. Tetőtől-talpig feketébe voltam és hiába volt zekém díszesebb, mint bármi más amit valaha hordtam, maszkommal együtt minden bizonnyal nem üthettem meg a déli népség átlagos mércéjét. Szinte éreztem ahogy Clarine lábamra tipor, mikor az első előttem elhaladó lányra széles mosolyt vetve a kelleténél jobban és nemes úrhoz nem épp illően néztem meg magamnak.
Minden bizonnyal csatlakoztam volna bátyámhoz a zűrzavartól menekülendő, ha nem lett volna lépésről-lépésre eltervezve az éjszakám; Táncolni szerettem volna Drusala hercegnőtől elkezdve az összes itt felsorakozott szépséggel, mielőtt seggrészegre ittam volna magam és egy hasonlóan becsípett szépséggel hazaindultam volna, hogy utána felfrissülve indulhassak majd a tornán.
Nem kellett sokat keresgélnem, míg tekintetem egy kék maszkot és olyan hajkoronát viselő hölgyön akadt meg: első pillantásra tudtam, hogy lehet épp ő lesz az a szépség, aki majd hazakísér ma este, amikor pedig rózsás ruhájában irányomba fordult, már következő szerelmemnek könyveltem el.
Arcomon játékos, az északi hölgyeknek végtelenül imponáló mosollyal közelítettem felé és az sem igazán érdekelt, hogy úgy tűnt már más társasága akadt; Mindenesetre éreztem Clarine cipőjének fájdalmas, képzeletbeli nyomát újból, mikor a másik férfi szavába vágtam.
- Ha tudtam volna milyen szépség is vár rám itt délen, már rég útnak indulok. - szólaltam meg, remélvén, hogy hízelgő szavaim azonnal felhívják a gyönyörű jelenés figyelmét. - Melion Deatrys, sajnos nem volt még szerencsénk egymáshoz. - mutatkoztam be fejem meghajtva, szemeim egy pillanatra sem elszakítva az ő kékjétől. |
Ysolde vehemenciájára felnevettem, majd megcsóváltam a fejem; csalódtam volna a Kicsilányban, ha nem lelkesíti fel a gondolat, hogy nem csak karddal, de a tulajdon két kezével is mások (például Thane Llewellyn) nyakának tudjon esni, ha arra kerülne sor. Egyelőre még nem tudtam, hogy fogom ezt kivitelezni, hiszen a közelebbi harcnak az ára, hogy sokkal nagyobb eséllyel sérül meg az illető... Nem gondoltam volna, hogy olyan egyszerű lenne kimagyarázni, Ysolde szeme miért van feldagadva, és valószínűleg Lady Earyn is a tekintetével kasztrálna, ha Tyria az esküvő előtt felsérti az arcát. A nővéremről nem is beszélve; ha a két idősebb testvérem összejátszik, abból sosem lesz szép dolog, már ami szegény Gildast illeti. Már hallottam is Gylda hangját: "Gildas! Ezt nem illik! Hiszen Ők hölgyek!".
Még kitalálom.
– Te is tudod, Ysolde, hogy felénk mindenki rokona a másiknak, még ha távoli is – vontam meg a vállam; egyszer vagy kétszer én is láttam a d'Evreux fiút, mikor Tyriával találkoztam, és bár hasonlóan ismerősnek éreztem, mint Ysolde, a saját magyarázatomat teljesen elfogadhatónak találtam. – Gavin anyja, Rohesia, azt hiszem, szegről-végről a rokonom is; talán a harmad- vagy negyedunokatestvérem...Bonyolultak ezek a családfák, de abban biztos lehetsz, hogy ilyen vagy olyan rokonával már találkoztál. Ha mással nem, velem.
Nem tartottam különösen fontosnak, hogy mások életében vájkáljak, így ezt a témát sem fejtegettem tovább, hacsak Ysolde nem ragaszkodott hozzá; talán ha jobban figyelek Gavinre, és Ysolde kételyeit meghallgatva feltűnik, hogy mennyire hasonlít valakire, aki annak idején lovaggá ütött, és akivel, merem állítani, barátságos viszonyt ápoltam... Akkor talán megkérdőjelezem annak okosságát, hogy Tyria épp őt akarja marasztalni az udvarban. De nem szerettem a jövőbeli dolgokra gondolni, inkább a mának éltem, tervek nélkül, s ennek megfelelően a házasság vagy családalapítás gondolata sem foglalkoztatott, elkönyveltem annyival a kérdést, hogy ha majd a mában eljutok odáig, hogy készen állok rá, akkor megteszem, legyen az bármikor.
– Még szerencse, hogy gondoskodni fogok róla, hogy olyan férjed legyen, aki nem bánja, ha mindenki szeme láttára vívnak majd, ugye? – feleltem én is hasonlóan könnyed hangnemben, habár a kérdésem valahol mégis kijelentés volt, egy ígéret; Ysolde egyébként sem az udvarba való volt, született akárhová is. Sokkal könnyebben elképzeltem őt egy szabadabb, vadabb környezetben, egy Rheyától távoli uradalom Ladyjeként, ahol nem kellett azt sem tagadnia, aki. Tapasztalataim szerint, bár mindenhol pletykálnak, minél messzebb került az ember a fővárostól, annál kevésbé érzik az emberek sértőnek, ha valaki nem az illem által elvártak alapján viselkedik. Egy érdekházasság sem volt feltétlenül rossz, még ha volt is benne némi kényszer; lehetett boldog is, legalábbis én ezt láttam mindkét testvérem házasságában, és annak idején a szüleinkében is. Szívből kívántam, hogy mindkét unokahúgom megtalálja a boldogságát a férjében; ha pedig nem, legalább arra megtanítom őket, hogyan verjék őket laposra. Elvégre, az mégis rosszul vette volna ki magát, ha Én próbálom meg elverni a herceget vagy Ysolde jövendőbeli férjét. Az nem lovaghoz illő.
Gareth, noha kétségkívül az egyik legintelligensebb férfi volt a birodalomban (és öccsi szívvel fáj ezt mondanom, el lehet hinni), mintha még mindig azt hitte volna, Ysolde kislány, aki nem sokat ért a világ dolgaiból. Igaz, hogy a Kicsilány csak húsz esztendős volt, de más ennyi idősen már valaki édesanyja;arról nem is beszélve, hogy a legtöbb nemes hölgytőr eltérően, az unokahúgom nagyon is valósághűen látta a világot. Már régóta hiányzott belőle a gyerek; épp, mint a hercegnőből (akit egyébként még a mai nap folyamán fel akartam kérni táncolni, már ha Tyria hagyja). A bátyámra vallott, hogy megpróbálja megértetni Ysolde-dal, milyen sors vár rá, noha a lány már régóta tudja.
– Kedvelem Thane-t; még akkor is, ha Ő az egyik legnagyobb akadály köztem és a harmadszori címem között, és akkor is, ha tartozik nekem két ezüsttel az egyik elvesztett fogadásunk miatt... Azt hiszem, hasonlítunk. És épp ezért nem lenne belőle jó férj; egyelőre biztosan nem – fejtettem ki a véleményem arról, amit Gareth talán kedvező házasságnak tekintett volna. Még ha Ysolde kedvelte is a fiatalabbik LLewellyn-fivért, kételkedtem benne, hogy ez hosszú távon is így maradna; a lovag épp úgy nem tudott egy helyben maradni, mint én, és még hosszú éveket jósoltam neki, mielőtt kiélné magát és készen állna megállapodni. Mivel nem családfő, egyelőre nem is volt sürgős.
– Az apád csak azért sürget, mert Őt is sürgetik; talán azzal, ha egy-két főnemesi leány idősebben házasodik, például az unokatestvéred vagy Lady Clarine, akit húsz ökörrel sem lehetne kényszeríteni a házasságra, hiába harminc esztendős, divatot teremt, és a te húsz éved sem fog túl soknak tűnni... Addig viszont okosabb, ha mások helyett inkább Te keresgélsz. Próbálj meg megismerkedni férfiakkal; mármint, nem úgy... Vagy tudod mit? Úgy is, ha neked oda húz a szíved, a te dolgod. Hátha találsz valakit, akit igazán megkedvelsz; a szüleid is egy bálon találkoztak először, bár arról fogalmam sincs, hogyan, én tizenöt esztendős voltam, és lefoglaltak Lady Tamara bájai... – Az emlék könnyed, nosztalgikus hümmögést váltott ki belőlem, s épp csak az gátolt meg a múltban való elsüppedésben, hogy a zene véget ért, nekem pedig kötelességem volt a táncolókkal együtt megtapsolni a zenészeket.
– Egyrészt: még fiatal vagyok – emeltem fel a hüvelykujjam, majd rögtön utána a mutatóujjamat is. – Másrészt... Azt mondtam, talán ismerkedned kellene. De talán kezdhetnéd valaki mással, mint Lord Murmurral... – A tekintetem gyorsan járt végig a tömegen, majd az első ismerős arcnál szélesedett a mosolyom. Senki sem jelentett kevesebb veszélyt Ysolde-ra házasság-ügyileg, mint Rivalen Llewellyn. Kézen fogtam Ysolde-ot, és a fejemmel intettem neki, hogy kövessen, egészen addig az asztalig, amely mellett Aerten eljövendő ura álldogált, morcos tekintetű testőre előterében; Howe Llewellyn beszéde alatt egyáltalán nem láttam, így biztosra vettem, hogy ott sem volt, mert az embernek csak akkor nem tűnik fel Rivalen, ha ott sincs. Néha még akkor is.
– Rivalen! – szólítottam meg már messzebbről, abban a barátságos hangnemben, ahogy az ember a barátaihoz közeledik, még akkor is, ha Rivalennek hivatalos adatok szerint nem akadt barátja. Én ezzel a hangnemmel illettem tulajdonképpen mindenkit, még a királyt is. – Nem láttalak a nyitóbeszéd alatt; drámai késés vagy a hajad aludtad el? Ó, te nem is láttad még az unokahúgom, igaz? Ő itt Ysolde, Gareth lánya. Ysolde, Rivalen Llewellyn, aki idén úgy döntött, nem indul a tornán, ezzel megfosztva a lehetőségtől, hogy az öccse mellett Őt is a porba lökjem kopjatörés alatt. |
 - Megmondtam, hogy gyakoroltam – feleltem büszkén, miközben pihegve, testbeszédemmel ennek pont az ellenkezőjét állítottam. Mikor végéhez ért a zene, illedelmesen meghajoltam, megköszönve a táncot. Isa csak egy megnyerő mosolyt villantott az irányomba, majd egy cinkos kacsintás kíséretében elviharzott, s csatlakozott Olwyn főtanácsoshoz, míg én visszaballagtam az asztal melletti állóhelyemre.
Kimondatlan örömet éreztem, hogy újra együtt a család, mégha egy kis időre is. Tudtam, hogy Isandának máshol vannak kötelezettségei, mint királyné, s mint feleség, de még így is hangyányi megvetést éreztem a királyi udvar iránt, hogy elrabolja tőlünk a nővéremet.
Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy Lynet elviharzott előttem. Neked is üdv, Lyn. Ruhája és megjelenése makulátlan volt, mint mindig. Valószínű, hogy egy sereg hölgy dolgozott azon, hogy testvérem eképpen tündököljön. Nem akartam tudni, hogy volt még ideje az én öltözékemről is gondoskodnia.
Nem kellett észlénynek lennem ahhoz, hogy tudjam, bizonyára megint megakadt a szeme valakin. Nővérem minden lehetőséget megragadott, hogy kedvelt sportjára szánhassa az idejét. Már-már olyannyira eredményesen űzte eme tevékenységet, mint a torna akármelyik lovagja a bajvívást. Szerencséjére a bál pedig egyenesen dúskált a behálózható alanyokban.
Meglepett hangot hallattam, amikor valaki a semmiből megszólalt a hátam mögött. Annyira belemerültem az díszes társaság kémelésébe, hogy észre sem vettem a hátulról közeledő Adamellát. Pedig számíthattam volna rá, hisz’ Lyn társalkodónője sohasem marad túl távol a nővéremtől.
- Mella – sóhajtottam, miközben kipréseltem a meglepődöttség révén tüdőmben ragadt levegőt. El se tudtam képzelni, hogy mit gondolhatott rólam, a kölyökről, aki még a saját árnyékától is megijed. Vagy ebben a helyzetben egy hölgytől egy zajos bál közepén.
- Meglehet - fontolgattam, miután sikerült összeszednem a gondolataimat. - De azt hiszem Isa nem panaszkodott a tánctudásom illetően.
Egy pillanatnyi tétova némaság után ismét szólásra nyitottam a szám. Nem voltam jó az efféle bájolgásokban, talán pont ezért éreztem magam mindig kívülállónak az ilyen eseményeken.
- Öhm… varázslatosan nézel ki ezen az estén – bókoltam. Annak ellenére, hogy együtt érkezett a családommal, csak most volt alkalmam megdicsérni a lány öltözetét. – Vagyis nem csak ma este, csak tudod… – próbáltam kijavítani a tévedésem, miközben halk nevetést hallattam a hibám okán. Zavartan megvakartam a tarkómat.
- Azt terveztem, megpróbálok Rionnal alkudozni, hátha ki tudna csempészni a köpenye alatt, de nem látom sehol - osztottam meg az elképzelésemet egy sóhaj kíséretében, miközben a tömeget pásztáztam. Gyanítottam, hogy nem lesz könnyű dolgom a testőr megtalálását illetően. Bár tudtam, hogy ha először keresem a Llewellyn-ház örökösét és kakadúját, akkor rögvest meglelem Hayward urat is.
Miután felhagytam - vagyis taktikai szünetet tartottam-, Rion kutatását illetően, Lyn felé pillantottam, aki már a legidősebb Tamsin fiúval enyelgett az asztal másik oldalán.
- Tamsinék – ráztam meg a fejem kétkedőn. – Azt hittem, Lynet ízlése kifinomultabb ennél.
Sohasem kedveltem túlságosan a családot, Lloyd Tamsin pedig egyenest félelmet keltett bennem. Volt valami a tekintetében, ami a nőket ájulásra, engem pedig menekülésre késztetett.
- Legszívesebben világgá szaladnék – sóhajtottam őszintén. Mella volt az egyik olyan személy a környezetemben, akivel társalgásunk nem merült ki üres fecsegésben. – Miért, te élvezed ezt? - kérdeztem hitetlenkedve, mint a bálra, mint nyomorúságos helyzetemre értve. |
A bor és én mindig is remek cimborák voltunk; nem csoda hát, hogy aznap este tovább mélyítettük a kapcsolatunkat egymással. Zöld szemeim unottan járták körbe a tömeget, hol a táncoló párokat, hol a beszélgetőket követvén figyelemmel. Tekintetem viszonylag hosszabb ideig pihent meg az apámon. Pontosabban a jegyesén, aki olyan tömény fennhéjázással kapaszkodott a karjába, mint soha korábban. A Daloló Szirén mögött zajló események óta ismét visszatértem a kikerülős taktikámhoz. Egyelőre bevált; Legalábbis nem támadtak olyan gyakran illetlen gondolataim a kedves mamával kapcsolatosan.
Ugyan ilyen hosszadalmasan felejtettem szemeimet egy világosszőke hajkoronán, amelynek gazdája az egyik legnagyobb esélyekkel induló ellenfelem karján sétált be a táncparkettre. Egy egész másodpercig úgy festett, mintha a kék szemek rám villantak volna, de mire üdvözlésképpen megemeltem a kupámat, a főtanácsos leánya már el is fordult. Homlokom gondterhelten szaladt ráncba.
Aztán a búslakodásnak hamar vége szakadt, amikor megpillantottam az öcsémet, akit úgy festett a királyné alaposan megkínzott a tánccal; Ahogyan sejtettem, az öcsém nem mert nemet mondani a nővérének, s alig, hogy Isanda elengedte, már ott is termett a kis Mella, hogy rárebegtesse a szempilláit. Volt valami a húgom társalkodónőjében, ami miatt nem kedveltem. Nem tetszett, ahogy az öcsémre nézett – a férjfogócskában jártas rheyai hölgyekre emlékeztetett, ami miatt nem bíztam benne.
Már éppen készültem megindulni a kisebbik húgom, és frissen felcsípett hódolója felé, aki véleményem szerint túl mélyre tekintgetett Lynet ruhájának elejében, amikor ismerős alak surrant mellém.
- Lady Clarine! – mosolyom szélesre szaladt; hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a bornak, vagy a helyzet kínosságának köszönhetően. Úgy két éve volt egy incidensem a taranisi hegyekben, amellyel oly’ mély nyomokat hagytam az ott lakókban, hogy a mai napig nem mertem visszamerészkedni oda. – Micsoda öröm újra látnom! – játszottam meg a könnyed urat, s amennyiben nem húzódzkodott a gesztus elől, előre léptem, hogy egy könnyed meghajlással egybekötött kézcsókkal egészítsem ki a köszöntést.
- Ha szabad megjegyeznem, Ön évről-évre egyre csinosabb! – bókoltam nagy serényen, nem javítván ki a megszólítást, amellyel illetett; Hosszú esztendők óta nem szólítottak Lordnak, ámbár születésem jogán valóban nemes vagyok, de amióta fiatalon elnyertem a lovagi címet, tettem róla, hogy a Sir legyen hangsúlyosabb, ha a nevem szóba kerül. Nem elég régen, tettem hozzá gondolatban szavaihoz.
- Még mindig meggyűlik a bajuk a trollokkal? – tudakoltam csevegő hangon, mintha csak arról érdeklődnék, hogy még mindig esik-e a hó a hegytetőn. Bárhogyan is, két éve nem a véletlen folytán jártam éppen az Ő berkeikben; elterjedt a híre, hogy egy csapatnyi kőagyú szörnyeteg fészkelte be magát a régi tárnákba, és a Deatryseknek elkél a segítség az ügyben. Akkoriban kósza lovag voltam, azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy tovább fényesítsem a hírnevemet. – A fivérei is itt vannak? – tekintettem el e hölgy válla felett, kifehéredő ujjakkal kapaszkodván a kupámba, mintha az megvédhetne Gerald élces megjegyzéseitől, amennyiben a Lord észrevesz. |
A cipőm sarka bele-belesüpedt a parti homokba, de kicsit sem bántam. Tekintetem vidáman követte a lámpásokat az ösvény mentén, és nem mulasztottam el azt sem, hogy minden strázsáló őrre kedvesen rámosolyogjak, ha éppen összeakadt a tekintetünk. A várttal ellentétben nem éreztem rosszul magam a vallomás után, sőt; a lelkem, mintha megnyugodott volna attól, hogy végre volt merszem hangosan kimondani azt, ami már hetek óta érlelődött bennem. Még a csillagok is szebben ragyogtak!
Szoknyám szegélyét megemelve, kissé talán ügyetlenül lépdeltem a leendő sógornőm mellett; hiába igyekeztem minden tekintélyem latba vetni, valahogy a homok akadályozni látszott benne. Érdeklődő pillantásom oldalvást a lányon nyugodott, érdeklődő mosollyal hallgattam a mondanivalóját.
- Szeretem Rheyát, de néha úgy érzem, hogy nem más, mint egy szépen megművelt kalitka, ahonnan nincs menekvés – mondtam csendesen, nem is sejtvén, hogy Tyria talál tulajdon szülőföldjével kapcsolatban érezte ugyanezt. – Sokkal jobban érezném magam, ha gyakrabban utazhatnék… Nézd, itt még a csillagok is sokkal szebbek! – engedtem le a szoknyámat, nem bánván, hogy a finom anyag végül koszos lesz, és az immáron felszabadult kezemmel kinyújtott ujjaival a fénylő kis pontok felé nyúltam, mintha gyermeki szívvel abban reménykednék, hogy akár egyet is lesz lehetőségem elkapni belőlük.
- Az én fejemben is megfordult – bólintottam nagy komolysággal, amikor Tyria rámutatott annak ész érveire, hogy mi okozhatta Warren helyének megváltozását a szívemben; hosszú ideje állt már a fivérem szolgálatában, és elég régen ismertem ahhoz, hogy birtokoljon egy kis rész belőle, de most… Most, mintha minden egyes dobbanásban benne volna. Képtelenségnek tűnt megmagyaráznom a dolgot.
- Élvezzem, hogy jó hozzám? – a szavak hitetlenül csepegtek le az ajkamról, szemöldököm pedig a pillanat erejéig illetlen magasságba kúszott a maszkom felett. – Kinek tennék jót azzal? – nevettem fel keserűen. A kérdésem természetesen költői volt, egyáltalán nem igényelt választ a lánytól. Volt sajátom.
- Azt hiszem, most az egyszer fordult elő velem az életemben, hogy azt kívántam bár ne volnék hercegnő – húztam fel ismét a szoknyám szélét finom mozdulattal, amely a hosszú évek nevelésének hála olyan kecsesnek sikerült, hogyha csak egy zsákot húzognék magamon, akkor is nyílván való lenne származásom. – Te sosem kívántad még azt, hogy bárcsak ne az volnál, aki? – kérdeztem teljes komolysággal. Szemeim újra teljes érdeklődéssel állapodtam meg Tyrián, egészen addig, míg nem válaszolt.
Örültem, amikor végül másra terelődött a szó; Nem azért, mert féltem, hogy a leendő hercegné visszaélne titkaimmal, hanem, mert úgy éreztem, minél tovább fejtegetem az okokat, annál tisztábban rajzolódik majd ki előttem az egész ügy reménytelensége, és abszurditása. Más út a tiéd, Drusala!
- Óh, akkor azt hiszem, hogy rossz férjet választottál – rándult meg a szám sarka szelíden, mindenféle gúny nélkül. – A királyi család tagjának lenni nagy felelősség; többet kell adnunk a látszatra, és jobban kell játszanunk a szerepeinket, mint másoknak. A mi életünk nyitott könyv, Tyria; maholnap magad is megtapasztalhatod, hogy nem hagyhatod el úgy a palotát, hogy ne találgatnák, hogy kivel találkozol, s miért. Jövő ilyenkor talán már arra fognak fogadásokat kötni, hogy kisfiút, vagy kislányt hordasz a szíved alatt – nem szándékoztam elijeszteni a menyasszonyt, de úgy éreztem, hogy nem lenne helyes dolog ilyesmit elhallgatni előle, akkor sem, ha Celawan felcsavarja érte a fülemet csörgőre. Kissé talán túlzó volt egészen addig szaladnom az eseményekben, hogy gyermekük fog születni, de be kell vallanom, nem lett volna ellenemre, ha nem olyan sokára egy kis herceget, vagy hercegnőt pesztrálhatnék.
- Így a káposzta is megmarad, és a kecske is jóllakik – értettem meg egy bólintással, amikor elmondta, hogy miért hagyta az édesanyámat olyan mélyen belefolyni az esküvő megszervezésébe, hogy még a ruháját is Ő válassza ki helyette. Egy képzeletbeli pergamenre azért emlékeztetőül felírtam magamnak, hogy a megfelelő pillanatok egyikében emlékeztessem Lady Earynt, hogy nem a saját esküvőjét szervezi. Egyelőre.
- Csak nem úszni akarsz? – kérdeztem nevetve, követén Tyriát; jómagam nem rúgtam le a cipőmet, és még arra is ügyeltem, hogy véletlenül se menjek olyan közel a vízhez, hogy egy kóbor hullám elérje a lábaimat. Bármennyire is tetszett, hogy aznap este egy kicsit áthágtam a szabályokat, a vízbe való besétálás gondolata már túlságosan is botorságnak tűnt. Főleg, mert a sós víz csak besárgítaná a ruhám alját. – Te őrült vagy – mondtam nevetve; nem is emlékeztem rá, hogy gondolataimmal szöges ellentétben mikor rúgtam le a cipőmet, és kapaszkodtam meg a vörös hajú teremtés kezében ismét, hagyva, hogy maga után húzva a homokban elérjük az első hullámokat. Felsikkantottam a meglepetéstől, amikor az meztelen lábamat bekebelezte a jéghideg víz. Nevetve ugrottam egyet hátra, éppen időben ahhoz, hogy meglássak egy ismerős alakot közeledni az ösvényen… Ajjajj! |
A birodalom túlsó végébe vezető hosszú utunk tétlensége és vontatottsága kíméletlenebbül feszegette határaimat, mint bármely hegyi erőpróba, amelyen eddig részt vettem. A kikötés ennek ellenére nem hozhatott megnyugvást, hiszen tapasztalatból tudtam: lesz ez még így se. Bár egy vakító hóvihar fogságába esve gond nélkül tájékozódtam hazám fehérségbe vesző táján, ugyanez nem volt igaz a fényben úszó báltermekre, melyek márványpadlóján egyensúlyozva lépten-nyomon az etikett korlátjaiba és elkerülhetetlen csevejekbe botlik az ember.
Persze az ítélkezésre kész tekintetek kereszttüzében nem engedhettem meg magamnak, hogy fellebbenjen a fátyol társasági esetlenségemről. Testvéreimmel nem azért hajóztunk ilyen messzire, hogy politikai figyelemre érdemtelen barbárok benyomását keltsük, ezért ritkás látogatásainkra minden alkalommal alaposan felkészültem. Órák hosszat társalogtam tükrökkel és tapostam a fivéreim lábfejeit, hogy Aertenben olyan olajozottan működjön az udvartartás tiszteletére adott műsorunk, amennyire csak tőlünk telt. Igen, az erőfeszítésre mindenképp rászorultam, hiszen nem voltam megáldva azzal a veleszületett bájjal, amellyel a birodalom ékei előkelő hercegeket és lovagokat csavartak az ujjuk köré, és amely elnyerte számukra nagy szavú személyek jóindulatát. Félreértés ne essék – a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam ezek az emberek. Az viszont nagyon is izgatott, hogy mit gondolnak a családunkról és Taranis népéről.
Tekintetem a birodalom krémjével megtöltött mezőt pásztázta abban a reményben, hogy fennakad valamelyik fivérem alakján. Geraldot véltem felfedezni egy bőszen tanácskozó társaság peremén, de az arcán ülő tanácstalanság elégedetlenséggel töltött el. Mélyen átéreztem a fájdalmát, de volt egy tervem, és ebben a tervben nem volt helye… Nos, nekünk. A valódi Deatrys-oknak, akik nyers modorukkal még fejedelmi öltözékbe bújtatva is kirínak a tömegből. Ezúttal magunkra kellett öltenünk a lehető legmegnyerőbb mosolyunkat, és ahogy mindig: túlélni. Nem volt más választásunk.
Úgy döntöttem, engedem, hadd bontakozzon ki bátyám határtalan sármja, és helyette magam is olyan társaság után nézek, akivel később még kifizetődő szavakat válthatok. Aglanir színe-java állt rendelkezésemre, így a bő választékra nem lehetett panaszom. Saját képességeimnek hiánya azonban szűk határt szabott a lehetőségeknek, mivel akárhány esélyes áldozatot is vettem számításba, képtelen voltam magamban olyan témával előállni, amelynek szálán egy beszélgetés a üdvözlésen túl haladhatott volna. Így történt, hogy választásom végül Thane Llewellynre esett, másnéven az utolsó emberre, akinek az este folyamán szívesen a közelébe merészkedtem volna, ugyanis a király sógorának félpucér alakja azóta kísérti Ansar népét álmában, hogy a lovag legutóbb a hazámba látogatott – emellett szemtelen élvhajhász hírében állt, amely nem segítette hozzá megelőlegezett tiszteletemhez. Ellenben praktikus módon épp a fényűző szökőkút mellett rostokolt, ezzel megfelelő kifogást nyújtva a megszólítására, én pedig minden egyedül töltött másodperccel sikertelenebbnek éreztem magam, így valóban nem maradt más választásom. Nem akárkiről volt szó, hanem magáról a királyné fivéréről, így biztos voltam benne, hogy a megnyerésére szánt idő nem fog kárba veszni.
Elemeltem az utamból a földet söprő ruha smaragdzöld szegélyét, és céltudatosan a szökőkút felé vettem az irányt, hogy kezembe vegyek egy tiszta kupát, de félúton észbe kaptam és a faragatlan trappolást kimért, apró lépésű vonulássá szelídítettem. Szerencsére a lovagnak fogalma sem lehetett róla, hogy puszta kedvtelésből sosem nézek a kancsó fenekére, így nem vált nevetségesen egyértelművé, hogy csak a társaságát kerestem, amikor a pohárt a szökőkút vérvörös nedűjébe merítettem, és azt csordultig teli emeltem ki onnét. Szemem sarkából ellenőriztem, hogy a jóember felfigyelt-e már rám, és amennyiben nem látott, a bor felét visszacsorgattam a helyére, hogy a kupámban illendő mennyiségű folyadék legyen. Tudtam, hogy az ő társaságában nem azok a szabályok lépnek érvénybe, mint egy emberem vagy a fivéreim közelében, így tapintatosan megvártam, hogy férfiként ő kezdeményezzen. Ha így történt, ha nem, előbb vagy utóbb mindenképpen széles mosollyal kellett üdvözölnöm:
– Lord Thane! Micsoda meglepetés. – szóltam, és éreztem, hogy a vigyorom a tervezettnél egy kevéssel kényszeredettebb. A jelenléte persze egyáltalán nem volt meglepő, tekintve, hogy a királyné bátyját tisztelhettem benne. – Hihetetlen, milyen rég láttam magát utoljára. – tettem hozzá, és a felismerés minden humort letörölt a mosolyomról. Átkoztam magam, amiért önként rohantam a vesztembe. Úgy éreztem, ennyi nagyjából elég is volt mára az ismerkedésből, de a visszavonuláshoz már túl késő volt; csak reménykedhettem, hogy nem veszi nyílt támadásnak a véletlen célzást. Nem azért, mert egy cseppet is törődtem volna az érzéseivel, egyszerűen csak nem akartam kivívni a rosszindulatát. Az udvar rosszindulatát. |
Mikor sétára hívtam Drusalát, még nem tudtam, pontosan mit tudok mondani neki, amitől esetleg jobbítani tudok a helyzetén, abban azonban biztos voltam, hogy egy kevés odaadó figyelem és megerősítés jót tesz ilyenkor.
– Ha Celawan meg akar keresni, meg is tud találni; csak a partra sétálunk, nem elszökünk Radaganba – hárítottam el az ellenkezését, noha igazából nagyon is valósak voltak a kétségei, még ha úgy tűnt, Ő sem ragaszkodik annyira a maradáshoz. Mint hercegnő, nem volt illő csak úgy eltűnnie az emberek elől, még akkor sem, ha nem férfival teszi ezt; mint a herceg jegyese, nekem sem volt az. Mégsem érdekelt; az emberek nagy része úgyis eléggé ittas volt ahhoz, hogy fel se tűnjön a hiányunk.
– Jobb a szabad levegőn, mint egy dohos várban... Még ha az a dohos vár éppenséggel szivárványpalota is – bólintottam, majd a következő kérdésére megvontam a vállam. – Egész életemben arra neveltek, hogy soha ne jusson eszembe a lidércfények hívásának engedni... Ez tűnt a legnagyobb veszélynek. Azt hiszem, egy darabig még örülök annak, hogy nincs szem előtt a csábításuk; később, valószínűleg, majd engem is utolér a honvágy, de addig is élvezem az újat – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Egyelőre minden különös volt; Rheya egyáltalán nem vált az otthonommá, és úgy aludtam el minduntalan az ismeretlenül puha ágyamban, mintha csak ideiglenesen volnék ott, s nemsokára ismét hazatérnék Vidarba. Nem éreztem az enyémnek semmit, ettől függetlenül cseppet sem volt honvágyam – még. Valószínűsítettem, hogy Lysanorának igaza lesz, és előbb vagy utóbb de engem is utolért a hazulról távolra költözők kellemetlen vágyódása.
Halvány mosollyal ajkaimon hallgattam Drusalát; hiába volt csak hét évvel fiatalabb nálam, mégis olyasféle nehézség lepte el a szívem, amelyet talán az anyák érezhettek, mikor tudták, hogy a gyermekük kilátástalan helyzetbe került. Persze, az is lehet, hogy ilyen volt nővérnek lenni; elvégre, arról én nem sokat tudhattam, milyen idősebb testvérnek lenni.
– Warren jó embernek tűnik – bólintottam lassan, és szabad kezemmel szórakozottan simogattam Drusala azon karját, amely az enyémbe volt fűzve. – Te pedig józan lánynak... Ő kísért téged Nemetonába is, ugye? Sok időt töltöttél vele, jóképű férfi, és ha még az is igaz, ahogy leírtad, nem meglepő, hogy így érzel iránta. Remélem, nem gondolod, hogy ezzel rosszat teszel, vagy hogy nem ill-en-dő. Te vagy a legnagyszerűbb hercegnő, akit ismerek; és nem csak azért mondom, mert te vagy az egyetlen – húztam széles, komisz mosolyra a számat. – Nyugodtan élvezheted, hogy jó hozzád.
Nem akartam hamis ábrándokat táplálni benne azzal, hogy esetleg olyasmit mondok, amivel úgy tűnhet, látok esélyt arra, hogy egy érdekházasságot elkerülvén Drusala hallgathatna a szívére. A szerelem nem volt jó tanácsadó, ha hosszútávú kérdésekben kellett dönteni; a leginkább mégis azt láttam problémának, hogy nem gondoltam volna, Warren is hasonlóan érezhet. Drusala gyönyörű volt, így furcsának is találtam volna, ha nem találja szépnek, de talán az, hogy Celawan barátja és bizalmasa volt, meggátolta abban, hogy ilyesmire gondoljon. A korkülönbségükről nem is beszélve; az, hogy Drusalát kislányként ismerte meg, ismét megkérdőjelezhette, hogyan látta Őt most.
– Inkább őrizd meg és értékeld – helyesbítettem szelíden, de nem forszíroztam tovább a témát; ha Drusala szeretett volna beszélni róla, bármikor szívesen meghallgattam őt, de egyelőre úgy éreztem, ennél többet aligha tehetnék érte. Noha az agyam egy eldugott szegletében felmerült egy kérdés Warren érzéseivel kapcsolatosan, amely egészen más fényben tüntette volna fel a helyzetet.
A következő kérdésre hümmögve bólintottam, s egészen a füves rész legszéléig sétáltam; a tenger felől meleg szél fújt, és meglengette a számomra szokatlanul könnyű anyagú ruhámat. – Hogy is mondjam, Drusala... Kislány koromban egészen más dolgokról ábrándoztam; nem... esküvőkről és házasságról és gyerekekről. Gondoltam rá, és nem akartam kihúzni magam a kötelességem alól, de minél több potenciális kérőmet találtam érdektelennek, annál kevésbé érdekelt. Az pedig a legkevésbé sem jutott eszembe, hogy végül a bátyád felesége leszek. Főleg azért, mert nem szeretem a felesleges megjátszást és cirádát – nevettem fel halkan, végignézve a díszes ruházatomon és ékszereimen –, de azt hiszem, ezek elkerülhetetlen részletei az udvari életnek. Nem értek az ilyesmihez, az édesanyád azonban igen; miért is ne hagynám, hogy Ő döntsön az ilyesmikben? Így ő is elégedett, és én sem hozok szégyent senkire a pusztai bárdolatlanságommal. Mindenki nyer.
Mélyet szippantottam a sós levegőből; habár a Pusztának is akadt tengerpartja, túl messze volt Vidartól, így csak néhányszor jártam ott, ráadásul homok helyett köves volt. Ha jobban belegondoltam, soha nem is jártam még tengerparti homokon...
– Szerinted mennyire hideg a víz? – kérdeztem hirtelen Drusalától, de igazából nem nagyon vártam választ; körülnéztem, és megállapítván, hogy az az egy-két pár, akik nem olyan messze sétáltak tőlünk, jobban el voltak foglalva egymással, mint a környezetükkel, széles mosollyal az arcomon, felvont szemöldökkel Drusalára néztem, majd kiléptem a cipőmből. Borzalmasan kényelmetlen volt, és biztos voltam benne, hogy feltörte a sarkam, a csípő érzés alapján; megkönnyebbülés volt ott hagyni a füvön, hogy aztán a még ilyenkor is kellemesen meleg homokra lépjek.
– Gyere, Drusala! – hívtam a lányt halk nevetéssel; nem szerettem volna felesleges figyelmet irányítani ránk. – Nem lehet olyan rossz. – Magabiztos léptekkel, de nem sietve szeltem át a homokot, hogy végül ott álljak meg, ahol a tenger épp csak elérte a partot; az első hullám fogszívásra ösztönzött. – Rendben, megtudtam, mennyire hideg a víz...
De eszem ágában sem volt visszalépni. |
- Segítek! – vágtam rá olyan gyorsan, hogy valószínűleg az összes valamikor tantónőm egyszerre koppintott volna a fejemre, Gildas számára viszont a legkevésbé sem lehetett meglepő. – Nem hiszem, hogy a herceg nemet mondana, ha a főtanácsos lánya el szeretné rabolni az unokatestvérét egy délutánra – jelentettem ki elvigyorodva.
Valójában soha nem mertem abban reménykedni, hogy a bácsikám egyszer ezt a lehetőséget is felajánlja nekem, de persze volt idő, amikor a kardforgatás megtanulását sem tartottam többnek puszta gyermeteg álomnál; csak arra kellett ügyelnem, hogy a feltűnő és maradandó sérüléseket elkerüljük. Abban nem kételkedtem, hogy Tyria is kapva kapna az alkalmon, ha a nagybátyánk felajánlana neki egy ilyen lehetőséget. Még az utolsó napokban Rheyában volt is lehetőségem megtapasztalni, hogy hiába dicséri Gildas a vívóképességeimet, hiszen ha nincs nálam a kardom, aligha veszem hasznát; a test-test elleni harc azonban bármikor kapóra jöhetett.
- Azt hiszem, el is felejtettem említeni neked, hogy még a fővárosban találkoztam Tyria egyik kísérőjével Vidarból, Gavinnel; azokban a napokban lelkesen bujkáltál előlem – jegyeztem meg egy sunyi oldalpillantással. – Talán sértve kellett volna éreznem magam, hogy segített nekem, de ugye finom hölgy vagyok... Én mondom neked, bácsikám, az a katona rokona valakinek – ingattam a fejem homlokráncolva. – Olyan átkozottul ismerős volt, de a mai napig képtelen vagyok rájönni, honnan.
Büszke, de nem kevésbé komolynak tűnő válaszán jóízűen felnevettem, egy pillanatra még azt is feledtetni tudta velem, mennyire aggódom érte; valamiért nem kételkedtem benne, hogy a harminc év alatt épp elég alkalmat talált az alapos begyakorlásra. A nevetésem csakhamar mosollyá szelídült viszont, kevésbé örömteli mosollyá, mint az a bácsikám társaságában megszokott volt.
Gildas történeteiből ismertem az összes hasonló rendezvényt, amelyen valaha részt vett, így én magam is tisztában voltam a lovagi tornák árnyoldalával, még arra a nem is olyan régi balesetre is emlékeztem, ami a hercegnő akkori jegyesét érte... Mindent tudtam, de ettől még nem éreztem egy cseppnyivel sem könnyebbnek a lelkemet, ha arra gondoltam, hogy a nagybátyámnak is baja eshet. Ő az egészet elintézte egy vállrándítással és azzal, hogy Mindenkivel történhetnek balesetek, Kicsilány; a magam részéről azonban kételkedtem benne, hogy jól viselnék egy komolyabb sérülést.
- Én tudom a legjobban, és éppen ezért nem is tartanálak vissza semmitől – mosolyogtam rá, miután a forgás után ismét egymással szembe kerültünk. Könnyedén támaszkodtam meg a vállain az emelésnél, a szemeimben pedig vidámság csillant, ahogy lepillantottam rá. – Semmi alatt értem a hosszúra nyúló kalandozásaidat is, de azok esetében fenntartom a jogot, hogy engesztelést követeljek – céloztam a legutóbbi békítő ajándékára, amibe első látásra beleszerettem, de minél többet tartottam a kezemben és minél jobban megismertem, annál biztosabban éreztem, hogy ez a szerelem márpedig örökéletű lesz.
- Ha megtudom, hogy titokban tanítod a lányaimat vívni, nem állok jót magamért – próbáltam elviccelni a dolgot, mielőtt még komolyabban belegondoltam volna a szavai túlságosan is igaz jelentésébe. Tudtam, hogy már nem élvezhetem sokáig azt az életet, ami addig megadatott nekem; Rheya gyakran tűnt egy láthatatlan börtönnek, mégis szabadabb voltam, mint talán valaha lehettem volna férjes asszonyként.
Először csak kuncogni kezdtem a válaszán, de a kuncogás hamar vidám kacagásba torkollott, amikor megjelent előttem egy bizonyos kép Tyriáról és a hercegről. Be kellett látnom, hogy ha akarnám sem tudnám megcáfolni Gildas igazát, hiszen ha valaki, akkor a tüzeshajú és nem kevésbé vad természetű unokatestvérem egészen biztosan meg tud zabolázni egy keményfejű Sagramourt is. Celawan herceg kétégtelenül karakán személyiség volt, de ebben nagyon hasonlítottak a menyasszonyával – az pedig talán nem is volt kérdés, hogy én kinek kívántam több szerencsét.
- Az Istenek szóljanak belőled, bácsikám – feleltem vidáman, mielőtt magasra tartott kézzel körbefordultam volna körülötte. Őszintén kívántam Tyriának minden boldogságot, ami csak megadathatott neki, és titokban azt reméltem, bennem is lesz majd annyi erő, mint őbenne, amikor eljön az ideje. Az Olwyn-vér kötelez.
- Egyszerűek vagytok, mint a faék bácsikám, ráadásul javíthatatlanok – helyeseltem olyan szélesen vigyorogva, hogy szinte belefájdult az arcom. Kevés embert és még kevesebb férfit tartottam olyan sokra, mint Gildast, még akkor is, ha legtöbbször olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek; ezt tudta ő is és tudtam én is, éppen ezért nem volt szükség arra, hogy szavakkal is erősítsem benne a tudatot. Épp elég hölgy omlott a karjaiba megállíthatatlanul méltatva közben őt, és mindent, amit elért az életben.
- Rheya pletykafészkei szerint én magam is jegyben járok – kuncogtam. Szándékosan igyekeztem első nekifutásra nem észrevenni a kérdései mögött megbúvó valódi okokat, de komollyá váló hangjára már én sem próbáltam fenntartani a látszatot. – Azt hiszem, egyelőre a megfelelő szavakat keresi, hogy megértesse velem az eladósort, de persze az is lehet, hogy még mindig nem zárta le magában Sir Thane kérdését. Egyszer már tisztáztam vele a pletykák eredetét és igazságtartalmát, de mintha még reménykedne, hogy valóra válnak. – Könnyedén vállat vontam, elvégre én magam úgy hittem, a lovag is csak annyira szeretne elköteleződni bárki mellett, mint a nagybátyám; én is egyre könnyebben hessegettem el a naiv álomképeket, amiben egy olyan, barátságon alapuló házasságot láttam, amely nem kötötte gúzsba a kezeimet. – Azt hiszem, taktikai hibát követtem el, amikor egyszer beismertem neki, hogy kedvelem őt; persze minél tovább vár, annál később kezd neki egy másik kérő keresésének, ami nekem csak jó – tettem hozzá, és közben a mosolyom is újra huncutabbá vált.
Egy utolsó pörgés után a zene abbamaradt, én pedig megköszöntem a táncot a partneremnek, mielőtt a többi emberrel együtt megtapsoltam volna a zenészeket. Éppen kiszúrtam, hogy a néhány távozó pár között ott volt a hercegnő és Tyria, de ahogy követtem őket a tekintetemmel, észrevettem az egyenesen felém igyekvő Lord Seymourt is. Kevés kellemetlenebb fiatalembert hordott a hátán egész Aglanir, ezért gyorsan visszafordultam Gildas felé, mielőtt még felvehette volna a szemkontaktust.
- Mit gondolsz, bácsikám, elég fiatalnak érzed magad még egy tánchoz, vagy le kell öblítened a torkod, mint a kiöregedett lovagoknak? – kérdeztem széles mosollyal. |
– Túl éles az arccsontja... Nem is olyan gyönyörű – morogta Lynet, ahogy szűnni nem akaró mosollyal, a hangjából csepegő ellenszenvet tökéletesen palástolva méregette a hercegnőt.
– Nem, tényleg nem – értettem egyet; én nem is próbálkoztam azzal, hogy úgy tegyek, mint akit érdekel, de Lynet annyira hozzászokott a színtelenségemhez, hogy még azt is el tudtam hitetni vele, valójában tényleg egyetértek vele, és feszülő idegekkel követem nyomon Drusala hercegnő mozgását. Vagy az is lehet, hogy Lynet pontosan tudta, mit érzek, épp csak Őt sem érdekelt más, és kellett neki valaki, akihez beszélhetett.
– Túl magas – folytatta Lynet a becsmérlést. – Az a függőleges csík a ruhája elején hangsúlyozza... És ez a lila sápasztja.
– Igen, teljesen. – Az lényegtelen volt, hogy én is lila ruhát viseltem, és talán még fehérebb is volt a bőröm, mint a hercegnőé, aki egyébként azzal vívta ki Lynet ellenszenvét, hogy az egyik partnere elcserélte a vele való bájolgást, és inkább őt kérte fel táncolni.
– És Lady Tyria haja? Az nem madárfészek; egy kormorán is elveszne benne. A vörös haj pedig üti a lilát, ezt mindenki tudja, bár ezek szerint a pusztára más öltözködési szokások vonatkoznak...
– Hm.
– Nos, nem kétséges a végkimenetel – összegezte eddigi eszmefuttatásának eredményét, mely egy olyan verseny óhatatlan jövőjéről szólt, amely csak az Ő fejében létezett. Gyanítottam, hogy Lady Ysolde-ra csak azért nem mondott semmit, mert Thane-nek fontos volt. Lynet megigazgatta a cselédek által gondosan begöndörített hajába tűzött, kék rózsás díszt, a maszkját, és vetett egy pillantást a ruháján kacskaringó rózsamintákra is. – Azt hiszem, vetek egy pillantást a gyümölcsökre... A nővérem épp most hagyta magára Drystant.
Lynet egyértelműen nem a gyümölcsöket szerette volna felmérni, hanem inkább az onnét felé pillantgató fiatal lovagot; Lord Tamsin legidősebb fia, indult a tornán is. Halvány mosollyal engedtem útjára a lányt (kezdtem kifogyni a változatos helyeslésekből), majd nyugodt, de mély levegőt véve őszintén kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, és megindultam a fiú felé, akit tényleg épp akkor hagyott ott Isanda királyné, hogy Lord Gareth táncfelkérésének eleget tegyen. A fiú valószínűleg nem látott közeledni, így csak az utolsó néhány méteren lassítottam lépteimen.
– A király lehet, hogy nem fog örülni, ha összetaposod a királynéja lábát – szólaltam meg mögüle, a hátam mögött összefont kezekkel. Díszítetlen, ám a fél arcomat eltakaró fekete maszkom ellenére sem gondoltam volna, hogy ne ismerne fel, már csak azért nem, mert Lynet révén, aki személyesen ragaszkodott az öccse megjelenéséhez, együtt érkeztünk, beszélni azonban még nem volt lehetőségem vele. Erre pedig figyelni szoktam.
– Tudod... Lynettel fogadtunk, hogy Atyátok beszéde alatt, vagy után próbálsz-e meg elsunnyogni a bálról... Itt vagy. Azt hiszem, vesztettem – nevettem fel a szememet forgatva. Ha más Lorddal beszélgettem volna, talán emlékeztetem magam, hogy nem illik mások előtt tegeznem, akkor sem, ha jóban vagyunk, ám Drystan Drystan volt; kedves, aranyos Drystan, akiről a legtöbben legtöbbször megfeledkeztek. Rivalen testőre például rendszerint "a kicsi negyedik"-ként emlegette őt Thane, Isanda és Lynet mellett.
– Nem úgy tűnik, mintha nem lenne kedved elszökni – jegyeztem meg mindentudó mosollyal. |
A testvérek többnyire közel állnak egymáshoz; Méltán ringattam hát magam abba a hitbe, hogy a köztem és Celawan között fűződő kapocsnak is elég mélynek kell lennie ahhoz, hogy ne legyen okom kételkedni Tyria szavaiban. Biztosra vettem, hogy a nem örült enyhe kifejezése lehetett annak, hogy a fivérem őrjöngött – az, hogy egy utcáról befogadott kutya majdnem levizelte, nála felért egy felségárulással.
- Kétlem, hogy a bátyám elhányná magát, ha meg kellene csókolnia valakit – mondtam tárgyilagos ártatlansággal, véletlenül sem sértésként formálva meg a szavakat. Pusztán jó szándékom jeléül igyekeztem megnyugtatni Tyriát, hogy nem kell attól tartania, hogy az esküvője napján a fehér ruhája tönkremegy. – Gyönyörű vagy, és erős. A testvérem nem dönthetett volna jobban annál, minthogy megkérte a kezed – mosolyodtam el szelíden, de teljes őszinteséggel. Én is nagyon megkedveltem a lányt.
A leendő sógornőmmel folytatott tánc közben úgy éreztem, mintha varázslat vet volna körül. Hirtelen minden összeállt, a világot pedig, ha csak egy rövid időre is, de teljes harmónia uralta. Hosszú idő óta először minden porcikámmal éreztem, hogy élek; nem fájt semmi, a mélabús gondolatok pedig elhagytak. Nem csoda hát, hogy mozdulataim sokkal könnyedebbre sikerültek annál, mint mikor egy lehetséges kérővel akadt gondom. Az este folyamán most az egyszer nem kellett szerepet játszanom, lehettem önmagam. Tyria ezalatt a tánc alatt vált a szememben a vidari főnemes lányából a testvéremmé.
- Vehetnénk hozzá kagylónyakláncot is, ha azokban jelensz meg az esküvődön, a következő évben már az lesz divatban – mentem bele a játékba könnyedén. – Már előre hallom, ahogy a mama azt mondja; Na, de Tyria, ez nem ill-en-dő! – tréfálkozás közben az utolsó szavakat igyekeztem a lehető legmagasabban, az édesanyám hangjának tökéletes visszaadásával kiejteni. Csak remélni mertem, hogy nincs a közelben, mert úgy hiszem, egészen az esküvőmig képes lenne a toronyba zárattatni miatta.
A tintahalról nem volt kialakult véleményem, de úgy éreztem, hercegnőként talán túllépnék egy határt azzal, ha kékre festett nyelvvel térnék vissza a kirándulásból; ámbár, ha Tyria szerette volna kipróbálni, egyáltalán nem akartam az útjába állni; különösen, hogy úgy festett, elfogadta az ajánlatomat.
- Ha lesz alkalmad, megkérdezed Ysolde-ot, hogy velünk tartana-e? – kérdeztem kedvesen, igyekezvén lelkesedésemmel nem túl messzire menni. Régen volt már, hogy a főtanácsos lányával együtt vehettem részt valami kötetlen, nem hivatalos programon; eltávolodásunk után, nem lett volna merszem, hogy elé álljak, ha pedig levélben fogalmaztam volna meg a meghívót, túl protokollárisnak hatott volna, ami megint nem vezet semmi jóra. Sosem fog már csak Drue-ként látni, sóhajtottam.
- A királyi család tagjának lenni áldozatokkal jár, és néha… - itt búzakék szemeim Isandán állapodtak meg; a királyné éppen a legfiatalabb öccsének igyekezett az alapvető tánclépések begyakorlásában, most ugyan mosolygott, de éppen elégszer láttam már elrévedő tekintettel állni az ablakban ahhoz, hogy tudjam, nem boldog. - …csak nőnek lenni is – fejeztem be a mondatot, mosolyogva visszafordulva Tyriához. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy panaszkodom. Én már elfogadtam a sorsomat.
A zenészek befejezték a dalt, én pedig minden lelkesedésemet beleadtam a tapsba; legalább háromszor csaptam össze a tenyeremet aztán is, hogy belekezdtem a következőbe, de azt hiszem, hogy ennek leginkább ahhoz volt köze, hogy szégyelltem magam a korábban kigondolt, gyermeki vallomásért.
- Kérlek… – emeltem fel a tenyerem finoman, reménykedvén abban, hogy az „Óh, Drusala” megszólítást nem követi majd semmiféle szánakozó megjegyzést arról, hogy miféle hibát követtem el azzal, hogy egy elérhetetlen alaknak adtam a szívemet; Jómagam nem is a rangbéli különbséget láttam a legnagyobb akadálynak, hanem azt, hogy a testőr sosem szeretne bele egy annyira gyenge valakibe, mint én vagyok. Hosszú esztendők óta nem látott mást tőlem csak azt, hogy behódolok a protokollnak, és mások akaratának; elsősorban az édesanyáménak. Csak egy gyerek vagyok, gondoltam.
- Mi lesz Celawannal? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor a leendő sógornőm, a testvérem, sétára invitált. – Hamarosan keresni fog téged – intettem meg szelíd szóval, de eszemben sem volt, hogy ellenszegüljek; örültem annak, hogy egy kicsit kiszakadhatok a fullasztó társaság zsivajából. Ennek megfelelően fűztem össze a karom az övével, és engedtem, hogy kivezessen a tömegből a csendbe.
- Olyan kellemes az idő idekint, nem gondolod? – mosolyogtam ábrándos tekintettel a csillagokat fürkészve, amikor már kissé eltávolodtunk a mulatságtól, s a zene hangjai is kellemes duruzsolássá halkultak. – Nem hiányozik a puszta, és a láp felett táncoló lidércfények? – fordítottam pillantásom a lány felé; nekem még nem volt alkalmam ilyen dolgokról kérdezni, de nem akartam elszomorítani sem.
- Jó – hangzott a tömör feleletem a kérdésére, s hogy ne hagyjam ennyiben, tovább folytattam. – Lovagokkal lovagias, emberekkel emberséges; néha megfeledkezem arról, hogy egyszerű katona, mert sokkal több kedvesség szorult belé, mint némely főúrba – mosolyogtam szívből. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy végre beszélhetek valakinek erről, és úgy hittem, Tyria megért engem. – Még kislány voltam, amikor a bátyám szolgálatába került, jóformán úgy nőttem fel, hogy végig mellettem volt; mindig is kedveltem, de csak az utóbbi időben kezdtem érezni ezt… - szabad kezemmel zavartan megbirizgáltam a nyakamban függő nyaklánc medalionját. Nem tudtam megfogalmazni, mi az, ami legbelül bennem motoszkált, csak azt tudtam, meghalnék, ha a férfit baj érné.
- Őrizd meg, de rejtsd el – zsolozsmáztam magamnak csendesen pontosan úgy, ahogyan anyám mondta volna, ha ismerné a titkomat. Engem más jegyesének szántak, Warren pedig már régen házasságban állt a munkájával. Ezzel a rövid gondolattal úgy éreztem, ideje másról beszélgetnünk.
- Az imént azt mondtad, hogy anyám fog ruhát választani neked az esküvőre? – kérdeztem kellemesebb vizek felé igyekezvén terelni a beszélgetést. – Neked nincsenek elképzeléseid? – tudakoltam szelíden, búzakék szemeimet teljes érdeklődéssel emelvén az irányába. Minden kislány, legyen hercegnő, nemes, vagy egyszerű szolgáló, álmodik arról, hogy egy napon majd férjhez megy, és rendszerint, arról is van elképzelésük, hogy miben. Botorságnak tűnt, hogy Tyria lemondana az álmairól édesanyám szeszélyei miatt. |
– Hát, nem örült – vontam fel a szemöldököm sokat sejtetően. Celawan nem díjazta túlzottan sem azt, ahogy szereztem a kutyámat, sem pedig az ebet magát, de kénytelen volt hozzászokni, épp úgy, mint én az udvar dolgaihoz. Azt hiszem, ezt hívják kompromisszumnak, és végül is, mindketten tudtuk, mit kapunk, mikor megegyeztünk a jegyességünkről. Az is eszembe jutott, hogy a vőlegényem talán annak sem örülne különöseben, hogy ilyesféle történeteket mesélek, mikor ennyi ember akadt körülöttünk; nem személyes okokból, csupán olybá tűnt, a királyi udvarban mindenki fixa ideája volt, hogy a többiek kihallgatják, és később mindent felhasználnak ellene.
– Csupán Vidar és Rheya ellentétére szerettem volna rámutatni – csóváltam meg a fejem, jelezve, hogy nem voltak mélyebb szándékaim a történettel. – És remélem, hogy nem velem van a gond, és a jövőben nem ismétlődik meg hasonló incidens.
Drusala a tánc és a jókedv istennője volt, a leendő sógornőm pedig bőven felélt a névadójához, s minden bizonnyal felül is múlta volna, ha az édesanyja nem inti minduntalan jámborságra. Én is élveztem a táncolást, felpezsdített és jóleső erővel ruházta fel minden tagom, de az én mozdulataim sokkal darabosabbnak hatottak, mint Drusaláé; talán elégedetlen lettem volna magammal, ha nem lett volna ilyen kedves érzés, ilyen... családias. Sosem kételkedtem abban, hogy Drusalába rengeteg jóság szorult, még akkor sem, mikor nem ismertem, de nem hittem, hogy ennyire örülni fogok annak a gondolatnak, hogy többek között Ő is az új családom része lesz.
Évődésére kedvem lett volna nyelvet ölteni rá, ám azt még én is túlzásnak gondoltam, helyette azonban összeráncoltam az orrom, majd jólesően felnevettem, mikor viszonozta a forgatást. – A halpiac különösen csábítónak tűnik – vontam fel a szemöldököm; nem voltam finnyás, és a halak szaga sosem zavart különösebben, de kételkedtem benne, hogy Drusala kísérete (akiknek jövetelében nem is kételkedtem) díjazta volna az ötletet. – Úgy hallottam, lehet cápafogakat kapni, amik akkorák, mint egy férfi hüvelykujja... Szerintem egy cápafog-fülbevaló tökéletesen illene az esküvői ruhámhoz, akármelyiket is választja végül az édesanyád! És szívesen ennék tintahalat is; a nagybátyám azt mondta, ha rossz helyről vásárolod, kék lesz tőle a nyelved... Nem tudom, tréfált-e, de jó lenne a saját bőrömön megtapasztalni. Akár a nyelvem kárán. És Ysolde biztosan imádná a lovaglást is!
Tényleg fellelkesített Drusala ötlete, és mind Ysolde társaságának, mind a parton való végiglovaglásnak ígérete; a gondom azonban pont ugyanaz volt, mint mikor a királyi testőrökkel vagy Lady Earynnel sétáltam Rheyában. Testőrökkel az oldalamon olyan, mintha egy másik világ részese lennék, és csak homályos üvegtáblán keresztül nézhetném a többieket, elválasztva, egy biztonságos és mérhetetlenül fojtogató burokban. Benne voltam a hivatalos kimenőben – de ettől még eszem ágában sem volt lemondani egy kevésbé előre megbeszélt, magányos kirándulásról sem.
– Dönthet akármiben? – biccentettem oldalra a fejem, zöld szemeim együtt érzően simogatták Drusala vonásait. A kislányok (és a legtöbb nagy is) csak a szép ruhákat és a jóképű udvarlókat látta a hercegnői létből; én egyre inkább a dolog árnyoldalát véltem csak felfedezni. Drusala talán nem élt borzalmas életet, hiszen tényleg mindene megvolt, amit fizikailag kívánhatott. A szabad döntés joga azonban olyan luxusnak tűnt, melyet senki nem adhatott meg egy hercegnőnek. Sajnáltam Őt; nem tudtam, mi lesz néhány hónap vagy tizenöt év múlva, de abban biztos voltam, hogy ha nekem születik hercegnőm, sosem hagyom, hogy ilyen tehetetlennek érezze magát a saját sorsát illetően. Akkor sem, ha a főváros összes nemesét saját kezűleg kell kupán vágnom az etikettkönyvvel, kezdve a Sagramourokkal.
Aztán Drusala nyelve megeredt, én pedig az addiginál is nehezebb szívvel hallgattam.
– Ó, Drusala... – sóhajtottam együtt érzően összeráncolt szemöldökkel és megértő mosollyal. Azon nem lepődtem meg, hogy a hercegnő valóban odaadta valakinek a szívét; azon inkább, hogy milyen helyen kereste a boldogságát. A testőrök gyakorta voltak nemes hölgyek álmodozásainak célpontjai, hiszen sokan közülük fessek voltak, kedvesen szóltak és egyszerűen mindig jelen voltak, megnyugtató a társaságuk. Azt hiszem, az első férfi, aki valaha megragadott tizenegy esztendősen, szintén a családom testőre volt, bár már nem emlékszem pontosan; ilyen szempontból megértettem a lányt, ám azt, hogy kijelentette, szereti, inkább... sajnálatra ösztönzött. Mint már kifejtettem, a szerelem érzését múlandó dolognak tartottam, az viszont biztos, hogy amíg tart, szívfájdító tud lenni.
Széles mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy a zenészeknek tapsoltam (valóban gyönyörűen szólaltatták meg a hangszereiket), ám ahogy újabb dallam csendült fel, megfogtam Drusala csuklóját, és bátorító mosollyal a tenger felé bólintottam. – Drusala, édesem, sétáljunk egyet, jó?
Nem szerettem volna, hogy félreértse a reakcióm, és azt higgye, elítélem a kijelentése végett. Komplikált volt a helyzete, hiszen a bátyja bizalmasa rabolta el a szívét, és bár én magam inkább ártatlan rajongásnak véltem elsőre az érzéseit, megszerettem őt annyira, hogy könnyíteni tudjak a szívén; hogy mikor eljön az a valami, ami végleg megakadályozza előtte, hogy tovább szeresse a férfit, és ami összetöri a szívét, kevésbé legyen fájdalmas. Biztos voltam benne, hogy eljön.
Ha Drusala elfogadta az ajánlatom, átkaroltam a karját, és közel húztam magamhoz; egy pillantással felmértem ugyan, hogy Lady Earyn és Celawan még mindig mélyen a beszélgetéseikbe merül, de tudtam, hogy nem lesz sok időnk kettesben, mielőtt valaki utánunk jönne. A táncolók tömegétől lámpásokkal kivilágított ösvény vezetett le a tengerig, s végig páncélos őrök strázsáltak, biztosítva az épségünket. Csupán néhányan sétálgattak a félhomályban, összekapaszkodott párok, mégis szükségesnek éreztem, hogy kicsit kilépjünk a pompából Drusalával. Ha Ő nem kezdett beszélgetés, egy darabig csendben voltam; nem kínos csendben, pusztán a látványt csodáltam.
– Warren milyen ember? – kérdeztem végül, őszinte érdeklődéssel. |
 A bor nem volt az ínyemre, és Sarafina tudta ezt; innentől kezdve nem esett nehezére, hogy felhasználja ellenem ezt a fegyvert a későbbiekben. Hiába voltunk kitanult diplomaták, mégsem különböztünk túl sokban a legtöbb testvérpártól – szerettük látni, ha a másik egy kicsit megszenved valamiben.
- Javíthatatlan vagy – ráztam meg a fejem, meglögybölve a poharam tartalmát; újra megemeltem, de amint a savanyú illata az orromba fészkelte magát, egyszerűen képtelen voltam újra belekóstolni az italba.
A táncra invitáló gesztus látszólag meglepte a húgomat, ami kisebb elégedettséggel töltött el. Bólintottam, s hogy szándékomat megerősítsem, finom, csalogató mozdulatokkal összezártam, majd elernyesztettem az ujjaimat; Mosolyom még szélesebbre szalad az arcomon, amikor Sarafina elfogadta a felkérést, és kíváncsi szemektől kísérvén, szinte bevonszolt maga utána a parkettre.
- Ebben a táncban nem a férfiak szoktak vezetni? – kérdeztem értetlenül, miközben megtettük az illem szerinti első lépéseket. Barna szemeim egy pillanatra megállapodott a hercegnő és Lady Tyria párosán, aki úgy tűnt, fittyet hányva a ritmusra saját kedvük szerint mozognak a zenére. Kissé megnyugodtam.
A húgom anyanyelvünkön tett instrukciói alapján nem esett nehezemre megmozdulni; Sarafina egészen úgy mozgott, mintha ilyenféle bálokon nőtt volna fel, de aztán eszembe jutott, hogy a húgom némely szempontból szélesebb körű leckéken vett részt ideutazásunk előtt, mint én. Az Ő óráinak ugyan úgy részét képezte a tánc, mint az enyéimnek a bajvívás. Így már nem is tűnik olyan nehéznek.
- A hölgyemény is erősen célra tart – kontráztam rá a lány szavaira kaján mosollyal, állammal a korábban kifigyelt hölgyemény felé bökve, akit a partnere (nem teljesen saját önszántából) többször is megforgatott időközben. Egyre zöldebbé váló arcszíne arra engedett következtetni, hogy hamarosan üríteni fog. – Meglehet, hogy egyszerre végzik be – jegyeztem meg szemöldök ráncolva az esetleges döntetlenre célozva. Nem féltettem magunkat, tudtam, hogy rögvest találnánk másokat, akikre fogadhatnánk.
- A torna előtt a hölgyek szalagot szoktak kötni annak a lovagnak a karjára, akinek a tornán szerencsét kívánnak… - kezdtem, miközben felemeltem a karomat, hogy egy íves mozdulattal megforgassam a lányt. – Gondolkodtál azon, hogy részt veszel a hagyományban? Vagy egyáltalán, van olyan, akire szalagot aggatnál? – kérdeztem csevegő hangon, ámbár az én mellkasomban is ott fészkelt már a féltő bátyokra jellemző védelmező szörnyeteg. |
Tyriának megvolt a maga nyers, pusztai bája; Valami, amely minduntalan arra emlékeztette anyámat, hogy ezt a lányt nem tudja majd betörni és saját képére formálni. Nem mondom, hogy Lady Earyn fenyegetést látott benne, vagy nem kedvelte kiváltképp, de annyi bizonyos, hogy másként nézett rá. Számomra azonban Tyria vadsága, megzabolázhatatlannak tűnő szellemisége olyasmi volt, amely miatt egy kissé irigyeltem; Lehetetlennek látszott, hogy bárki olyat erőltethetne rá, amit Ő nem akar. Benne még a bátyám is emberére akadt – talán megsajnáltam volna, ha nem tudom,hogy mennyire élvezi.
- Remélem, hogy hamarosan lesz alkalmam közelebbről megismerni – kuncogtam fel szelíden, amikor a leendő sógornőm Kajláról beszélt; a kutya kétségtelenül sziporkázó folt volt a palota életében, s nemcsak méreteivel tűnt ki az unokafivérem vadászkopóinak előkelő sorából. Nem tudom miért, de meg sem lepett, hogy Tyria éppen vele akadt össze a legelső rheyai sétáinak egyikén. – Celawan mit szólt hozzá? – kérdeztem cserfesen a kis anekdota után, mintha nem sejteném a herceg bosszús reakcióját.
Nem tudtam, hogy a vörös hajú teremtés mennyit fedezett fel az arcomra rövid pillanatig kiülő érzelmekből. A félelem érzése úgy kötözte gúzsba a lelkemben élő kismadarat, mintha meg kívánná fojtani. A legszívesebben elfutottam volna, amikor megpillantottam az öregedő nemest; a felismerés nagy erővel vágott arcon. Szégyelltem magam. A szégyen pedig azaz érzés, amikor a veszély forrását a saját érzelmeink jelentik. Nyugalom, Drusala! Az egész csak egy baleset volt, senki sem okolható érte! Nyilvánvaló hazugság volt ez annak, aki tudta az igazat; és én tudtam. Csak próbáltam elfelejteni.
- Nyilvánvalóan fontos, ha megemlítetted! – vontam fel a szemöldököm szelíden, testvéri évődéssel űzvén el a korábbi felhőket a homlokomról. A mai estén szórakoznunk kellett, nem pedig a múlton rágódni. Gyermeki izgalom lett úrrá rajtam a vidám történet során, de kijelentésem nyílván teljesen másként érte a lány füleit, mint ahogyan én azt szánni véltem. Könnyedén ráztam meg a fejem, és ellenben Tyria fejdíszével, az enyém nagyon is stabilan fészkelt szőke tincseim között, meg sem mozdult.
Éreztem a rajtunk megállapodó tekinteteket, ahogyan a parkett felé haladtunk; Tudtam jól, hogy két hölgy mi korunkban, és rangukban feltűnést kelthet azzal, ha kettecskén táncolnak, de most nem érdekelt.
- Ezt én akartam – kekeckedtem a lánnyal nevetve, amikor az első mozdulattal máris megpörgetett. Néhány szabályos mozdulat után azonban gyorsan viszonoztam a szívességét, hogy aztán kuncogva kapaszkodjak meg ismét a kezeiben, hogy pörögve-forogva, nem törődvén a ritmussal keringjünk a tömegben.
- Mit szólnál, ha valamelyiknap sétálnánk egyet a halpiacon? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, magamat is meglepve a merész felvetéssel. – Vagy lovagolhatnánk egyet a parton… A fél királyi testőrség itt van, talán az utazás megenyhítette annyira a mamát, hogy ne legyen ellenvetése egy órácska kimenőt illetően. Meghívhatnánk Lady Ysolde-ot is – csicseregtem fellelkesülvén a gondolattól; titkon reméltem, hogy a fivérem tartja magát az eredeti tervéhez, és biztonságom megóvását Warren szakértelmére bízza. Valahogy így csábítónak tűnt egy séta, vagy egy rövidke lovaglás. Akárcsak a friss menyasszony, én is fontosnak tartottam, hogy lássunk is valamit a környékből.
- Abban nem kételkedem. Lord Gildas mindig érdekes kalandokba keveredik, ahogy hallom – bólintottam.
Tenyereinket egymásnak támasztva, immáron a zene ütemének megfelelően köröztünk. Sokkal szórakoztatóbb volt Tyriával táncolni, mint bármelyik lovaggal, és annak külön örültem, hogy úgy beszélhetünk egymással, hogy sem az anyám, sem pedig a bátyám nem füleli a szavainkat. Szabadon cseveghettünk.
- Kétlem, hogy ez olyasmi lenne, amiben egy hercegnőnek jogában állna dönteni – rándult meg a szám sarka szomorúan. A korábbi mosolyom megszelídülve, beletörődővé változott. Nem tehettem semmit.
- Celawan a szavát adta, hogy nem ígéri oda a kezem senkinek, ha én nem akarom, de az anyám nehéz ellenfél; Bízom a bátyám erejében, de kétlem, hogy ebben kérdésben hatni tudna rá – szavaim nem voltak sem vádlók, sem szomorúak; diplomatikusan perdültek le ajkaimról, mintha magam is természetesnek venném, hogy nincs beleszólásom a dologba, de aztán… Egy sóhaj szökött fel a mellkasomból, mintha a torkomban feszülő vallomás egyszeriben kipattant volna.
– Az senkit sem érdekel, hogy én Warrent szeretem – nem gondoltam végig, abban sem voltam biztos, hogy hangosan kimondtam, hiszen az utóbbi időben sokszor, a legváratlanabb pillanatban állapodtak meg gondolataim a férfinél. Előfordulhat, hogy most is csak gondolataimban született meg a vallomásom. A zene elhallgatott, a táncolók pedig megálltak, hogy megtapsolják a zenészeket, mielőtt újra belefogtak volna a játékba. Én is így tettem, gondosan kerülve a leendő sógornőm megrovó tekintetét… |
Még idejében felfigyeltem a király s bátyám közötti gesztusra, amit én úgyszint követtem. Igazat kellett adnom Ser Gildasnak azzal kapcsolatban, hogy uralkodójuk sokkal felszabadultabbnak hatott ebben a környezetben, mint a megbeszéléseink során. Már kezdtem elhinni, hogy tényleg nem a tárgyalóteremben kellene kezdenünk az ismerkedést.
Minden hájjal megkent mosollyal figyeltem, ahogy Stepharo belement a kis fogadásunkban. Úgy hiszem ez az este mégis jónak ígérkezik – morfondíroztam magamban, miközben felnevettem fivérem házsártosságán.
- Örömmel teszem, ha láthatlak még egyszer inni ebből a förmedvényből – kontráztam rá csillogó szemekkel. Nekem sem ízlett a bor, de közel sem volt olyan tűrhetetlen minőségű, mint azt Stepharo beállította. Ezt viszont sohasem jelentettem volna ki.
- Ó! Ne mondj ilyeneket kedves bátyám, mert még a végén elpirulok – affektáltam legjobb tudásom szerint, hogy az az aglaniri udvarhölgyek stílusát tükrözze. Majd egy huncut mosoly kíséretében újabb szőlőszemet dobtam a számba.
Örültem, hogy végre Stepharo is feloldódott annyira, hogy egy árnyalattal optimistábban lássa a helyzetünket. Úgy éreztem, hogy akként vegyülhetünk el a legjobban, ha mi is olyan derülten viseljük az ünnepélyt, amennyire tudjuk.
Testvérem kérdése váratlanul ért.
- Ezzel arra célzol, hogy táncolni szeretnél? – kérdeztem, miközben egy hitetlenkedő pillantást vetettem bátyám felé, mihelyst megbizonyosodtam céljairól egy széles, fülig érő mosoly jelent meg az arcomon.
- Gyere, majd vezetlek – nevettem el magam, miközben határozottan megmarkoltam a kezét s a táncparkett felé húztam, nehogy még a végén meggondolja magát. – Aki négy nap alatt tudta memorizálni Aglanir összes településnevét, annak ez gyerekjáték – mosolyogtam Stepharora, miközben sebtében elfogadtam a kinyújtott kezét.
– Hidd el, nem nagy ördöngösség! Csak egyik lábat a másik után! – csacsogtam, mikor már menetirányba álltunk. Megvártam, amíg a kellemesen dallamos zene üteme lépésre késztet, majd bal lábbal megindultam. Nagy lépés előre, kis lépés hátra – mantráztam.
- Fejeket fel! – szóltam rá szelíden, amennyiben a saját lábait nézte volna tánc közben. Nem emlékeztem már arra az alkalomra, amikor bátyámmal utoljára táncolhattam, így a mosoly, amit az arcomra varázsolt, levakarhatatlanul ott is ragadt.
- Hopp! Megbotlott! – pillantottam bátyám válla mögé hirtelen, a zöldruhás nemest fürkészve. Sajnos akármennyire állt bizonytalan lábakon, csak nem akart eltaknyolni. Szívesen láttam volna Stephet újból mosogatólét kortyolgatni.
- Úgy hiszem, vészesen közeleg csúfos bukásod – somolyogtam álszenten a fogadásunkra utalva. – Csak idő kérdése. |
A Kicsilány kérdésére eltűnődtem néhány pillanat erejéig, majd mosolyogva megcsóváltam a fejem. – A te fegyverednek a karodhoz nőve van a helye, nem a levegőben; egyszerűen erre teremtettek. Persze, támogatom, hogy több időt tölts az unokatestvéreddel, de talán több hasznodra válna, ha a fegyver nélküli küzdelmet sajátítanád el. Biztosan tetszene neked, ha puszta kézzel tudnál két vállra fektetni férfiakat. Talán Tyriát is el tudnám lopni a herceg figyelő szemei elől... Tarthatnánk családi összejövetelt! Már persze, tudod; a család többi tagja nélkül.
Én magam úgy gondoltam, nem csak a fegyverekkel való bánást, de a pusztakezi harcot is tanítani volna illendő a nőknek, de legalábbis annak, aki kívánja. Habár Gareth erről biztosan másképp vélekedett, én nagyobb biztonságban éreztem Ysolde-ot, minél többet tanítottam meg neki, még ha ez magában rejtette is a veszélyt, hogy gyakorlás közben sérül meg. Kár lett volna ugyan Ysolde szép vonásaiért, ha egy komolyabb heg elcsúfítja (arról nem is beszélve, hogy a bátyám a fejemet vétetné), de ennél sokkal nagyobb baja is eshetett volna a tudása nélkül, pláne, ha a jövőben esélyt kap arra, hogy a saját kalandjai után eredjen, s ne az enyémeket hallja.
– Harminc éven keresztül – bólintottam büszkén, komolyan is gondolva a kijelentést; először nagyjából hat esztendősen vehettem hasznát ennek a kitérő mozdulatnak, amikor gyermekfejjel vacsora előtt süteményt loptam a konyháról, a nővérem szigorú nevelőnője pedig fakanállal sújtott volna le a hátsómra, ha nem vagyok elég gyors. Sikerült meglógnom, azóta pedig nem csak sütemény volt a gyümölcse.
– Jobban félek a haragodtól, mintsem hogy óvatlan legyek – nevettem fel, bár az igazság az volt, hogy a sebesülések és az esetenkénti súlyosabb sérülések vagy halálesetek legalább annyira hozzátartoztak a tornákhoz, mint az indulók. Azt hiszem, épp négy éve voltam szemtanúja annak, hogy a hercegnő jegyese halálát lelte a bátyjával szemben. Sajnos megtörténnek az ilyenek, de ha ezek elvennék az emberek kedvét az indulástól, akkor már eredetileg sem érdemelték volna meg a nyereséget.
Ysolde szavaira felsóhajtottam; különös, hogy egyszerre megértett, és mégsem tudtam rendesen kifejezni, amit szerettem volna. Az biztos, hogy letörni nem akartam, ezért igyekeztem óvatosan fogalmazni. – Azt hiszem, mindannyian másfajta szerelmet keresünk – feleltem végül, széles mozdulattal forgatva meg a lányt a zene ütemére. – Vagyok elég makacs ahhoz, hogy ha egyszer megállapodom, az ne más követelőzése miatt legyen; de amíg van lehetőségem arra, hogy menjek, addig senki sem tarthat vissza. Ezt te tudod a legjobban.
Mielőtt folytattam volna, a többi táncolóval egyetemben a magasba emeltem a partneremet, majd rögtön utána egy pont mentén kezdtünk forogni. – Látom a szépet egy hazaváró feleségben és szeretem a gyerekeket is; de az is könnyen lehet, hogy én előbb játszom majd a te fiaiddal és lányaiddal, mint fordítva. – Habár fiatal volt, és előbb megérdemelt volna jó pár kalandot, úgy éreztem, ha eljön az ideje, Ysolde is jó anya lesz, már csak azért is, mert rajtam rengeteget gyakorolhatott. Igazán nagy nyűg tudok lenni, ha arról van szó; gondolom, a gyermeknevelés sem lehet sokkal különb.
A lány következő kérdésére meglepődtem, de nem kellett sokat nézelődnöm forgás közben ahhoz, hogy felfedezzem a másik unokahúgomat is, nem olyan messze tőlünk, amint a hercegnővel táncoltak. Abban a pillanatban úgy tűnt, mindketten nagyon is boldogok, de értettem, Ysolde mire céloz. – Azt hiszem, igen – válaszoltam bizakodó hangon. – Nagyobb esélye van rá, mint a legtöbbeknek. Celawan herceg sokat utazik, és talán felismeri a lehetőséget, amit egy birodalmat bejáró hercegné rejthet, ami a királyi család megítélését illeti. Ráadásul, amennyire az unokatestvéredet ismerem, épp eléggé eszes és rámenős ahhoz, hogy rávegye a férjét arra, hogy boldoggá tegye... A nők szeretete az Istenek legnagyobb ajándéka, de a haragjuk a legnagyobb csapásuk, én már csak tudom – bólogattam vidáman, remélve, hogy elterelhetem Ysolde fölül a ború felhőit, és esetleges kétségeit, ami a saját jövőjét illette. Akármennyire támogattam is Ysolde összes törekvését, ha arra került volna a sor, attól tartottam, magam sem másíthatom meg a tényt, hogy a királyi főtanácsos lányaként érdekházasság vár rá. Azért viszont mindent kész voltam megtenni, hogy a boldog végét fogja meg.
Most is ezen ügyködtem, és igyekeztem elérni, hogy meg sem forduljon a fejében az, mennyi lehetséges kérő jelent meg ma este, amelyre talán Gareth már utalt is neki. Szerencsére a zenészek jó instrukciókat kaphattak, hiszen alig játszottak olyasféle zenét, mely túl lassú lett volna egy rokoni tánchoz, s helyette férfit s nőt kívánt volna meg.
– Nagy kujon az öreg, az biztos – értettem egyet, nem is próbálván elrejteni széles mosolyomat. – A legkisebbiknél sem lehet sokkal idősebb... Drystan? Igen. Hány esztendős lehet, tizenhat, tizenhét? – Nevetve ráztam meg a fejem. – Tudom, hogy te talán meghökkensz rajta, a következő kijelentésemen pedig jogosan háborodhatnál fel, de a férfiak legtöbbje ugyanarra vágyik, mindegy, hogy tizennégy éves, vagy hatvan: egy fiatal, húszas éveiben járó asszonyra maga mellé. Félre ne érts, nem helyes, de... Egyszerű lények vagyunk, nem? Nagyrészt; a legtöbb nő is fehér lovas hercegekről álmodik, még ha boldog is azzal, aki mellett végül kiköt. Te persze nem, mert különleges vagy, de... – Nem folytattam; habár Howe helyében én már nem kerestem volna másik feleséget magamnak, főleg nem ilyen röviddel a gyermekei anyjának halála után, főleg olyat, akit a rossz nyelvek a fiával is összeboronáltak... De a saját szemszögemből nézve megértettem mindkét felet. Elvégre, Yserone igen kényelmes élet elé nézett.
– Rheya pletykafészkei rossz hatással vannak rád? Sokat érdeklődsz jegyesek iránt... – Habár a kérdésem alatt még széles volt a mosolyom, a következőre már szelídült, s így a szemeimben csillogó fény is komolyabb szándékról árulkodott. – Apád célzott valamire...? |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Megmondtam, hogy gyakoroltam – feleltem büszkén, miközben pihegve, testbeszédemmel ennek pont az ellenkezőjét állítottam. Mikor végéhez ért a zene, illedelmesen meghajoltam, megköszönve a táncot. Isa csak egy megnyerő mosolyt villantott az irányomba, majd egy cinkos kacsintás kíséretében elviharzott, s csatlakozott Olwyn főtanácsoshoz, míg én visszaballagtam az asztal melletti állóhelyemre.
