|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Nem szoktam hozzá, hogy bármi is megkérdezze, hogy én mit akarok. Megszoktam már, hogy az életemet nem én irányítom, és önzőnek tűnt számomra, ha olyasmit tettem vagy gondoltam, amiben csak nekem rejlik örömöm. Szinte megszokásból ismételgettem Igen anyám, vagy Tégy belátásod szerint. Aznap este azonban úgy bújtam ki a rám kényszerített szerepből, hogy nem gondoltam a következményekre.
- Felejtsd el, butaság az egész – hátráltam ki szelíd hanglejtéssel a bután feltett kérdésem elől. Tizenkilenc esztendőm alatt volt alkalmam megbarátkozni a helyzetemmel, és belenyugodni az elvárásokra; Az elmúlt hónapokban azon számos alkalommal jutott eszembe, hogy milyen lenne a sorsom, ha nem Sagramournak születek; Elsőként akkor, amikor Warrennel megálltunk pihenni a mezőn a támadás előtt, másodjára akkor, amikor anyám a gyászidő leteltével nagy lelkesedéssel vágott bele abba, hogy megfelelő vőlegényt találjon nekem – utóbbi óta nem tudtam szabadulni a gondolattól.
- Mindenkinek van rejtegetnivalója, Tyria; ha Te úgy is érzed, hogy nincs, az emberek majd találnak neked egyet – mosolyogtam szelíden, félrebillentett fejjel fürkészve az arcát. Volt valami elragadó a nyugalmában, és irigylésre méltó abban a könnyedségben, amellyel beletörődött az eljövendő életébe. A rheyai pletykafészkek mérges fullánkjai előbb-utóbb mindenkit megtaláltak, nem volt kivétel.
Nem illendő, zsolozsmázta anyám kétségbeesett dühöt idéző hangja a fülemben, miközben a ruhámat gondosan magasba húzva (Még a térdem is kilátszott, micsoda kacérság!) lábujjaimmal megízleltem a jéghideg tengervizet. Sikkantós nevetéssel ugrottam hátra, amikor az első hullám ellepte a bokámat, de készen álltam arra, hogy ismét a habok közé merészkedjek, mielőtt ránk találnak.
- Fivérem – a döbbenet és a szégyen együttes vegyülete fonódott össze ebben a rövidke szócskában. Korábbi, széles mosolyom megszelídült, miközben falfehér arccal fürkésztem a parton ácsorgó férfit. Nem tudhattam, hogy mi járhat a herceg fejében, de hirtelenjében úgy éreztem, gyermeki viselkedésemmel indokolatlanul hoztam szégyent rá, az anyámra, és az egész királyi családra. Nem illendő!
Megsemmisültem, a megszégyenüléstől elernyedt vággyal sétáltam vissza cipőmig, gondosan ügyelve rá, hogy véletlenül se kenjem össze a ruhám szegélyét, holott a lábujjaim között régen megragadt a homok. Gondosan ügyeltem rá, hogy búzakék szemeim véletlenül se találkozzanak Celawanéval, hiszen nem éltem volna túl, ha csalódottságot vélek felfedezni a szemeiben a viselkedésem miatt. Lélegezz!
- Bocsáss meg, fivérem! Nem éreztem túl jól magam, és megértem Tyriát, hogy sétáljon velem egyet… Kicsit sem akartam, hogy aggódj – mondtam észre sem véve, hogy milyen könnyedén terítettem a vállamra a felelősség leplét; valamiért úgy éreztem, hogy aznap jobb, ha én vállalom a bűnbak szerepét. A lábamat gondosan töröltem bele az üde fűbe, hogy belebújhassak a kényelmetlen topánomba.
- Szeretnétek kettesben lenni? – kérdeztem szelíden. – Szívesen magatokra hagylak benneteket, úgy is ígértem még egy táncot Lord Ganseynek, talán most eltekint attól, hogy a lovairól fecsegjen – nevetgéltem zavartan, miközben leengedtem hosszú szoknyámat, hogy gondos takarásba rejtse a lábaimat. |
Az ujjaim görcsösen tapadtak rá a kupa nyelére, miközben zöld szemeim leplezetlen kíváncsisággal állapodtak meg Lady Clarine bájos vonásain; Jómagam nemcsak a pletykákból tudtam, hogy nem szabad engednem a látszatnak, hogy megcsaljon, a kisasszonyt észak rideg szelei nevelték valódi harcossá. A kézcsóktól való idegenkedése, vagy fogadó mozdulatok begyakorolatlansága olyasmi volt, amiről nemcsak az illem kívánalmai miatt nem vettem tudomást. Észak Őre másban jeleskedik, mosolyogtam kedvesen, és ezúttal semmilyen kétértelmű célzat nem feszült a gondolataim mögött.
A bók, amellyel a hölgyet illettem, nem volt üres; Lady Clarine szépsége az erejében rejlett, amelyet még a fodros ruha, a makacsul megzabolázott hajcsigák, és a kényszeredett mosoly sem tudott elrejteni. Néhány férfiszempár elismeréssel vegyes izgalommal figyelte a Deatrys név büszke viselőjét, hogy zavartan kaphassák el róla pillantásukat; Mindenki tudta, hogy Lady Clarine-t kedvese halála elérhetetlenné fagyasztotta, és nem termett a birodalomban olyan férfi, aki újra felolvaszthatná.
- Ha bármikor úgy véli, szükségük volna egy kósza lovag szolgálatára, ne restelkedjenek szólni – hajtottam meg a fejem rövid beszámolóját követően. Szavaim őszintén csendültek, hiszen valóban kedvemre való móka lett volna, ha ismét kardélre hányhatok néhány agyatlan bestiát. – Valóban úgy gondolja? Ez érdekes – vontam fel a szemöldököm a felvetésre, hogy a trollok az évek alatt sokat okosodtak. Felettébb furcsa dolognak tartottam, eléggé ahhoz, hogy még jobban érdekelni kezdjen a vadászat.
Belekortyoltam a poharamba, s míg a válaszát hallgattam a fivéreivel kapcsolatos kérdésére tekintetem megállapodott egy lehetetlenül szőke hajkoronán, amely éppen az idősebbik fivérem felé tartott. Rivalen most sem hazudtolta meg magát, rikító öltözetében egyszerűen kitűnt a tömegből az átkozott.
- Mindannyiunk szerencséje, Lady Clarine. Úgy gondolom, a becsületemen örök csorbát ejtene, ha végül aglanir legkeményebb hölgye tiporna porba – mondtam, ezzel rögtön meg is válaszolva a kérdését, miszerint indulok a tornán. – Ser Gildas éppen elég alkalommal orozta előlem a győzelmet ahhoz, hogy az idén az istenek mellém álljanak, és végre engem válasszanak a bajnokuknak – perdültek le ajkaimról a szavak olyan könnyedén, mintha csak könyvből olvasnám őket. Akkor és ott nem ment a tréfálkozás.
- Drystan inkább az ész bajnoka, mint a fegyvereké – sóhajtottam, némileg keserűen; eszembe jutott, amit nem is olyan régen Yserone vágott a fejemhez arról, hogy rajta kívül nem érdekel mást az, hogy Drystan mit szeretne; jobban örültem volna neki, ha a kisöcsém is lovagnak áll, de ez lehetetlennek látszott. Közelebb léptem Lady Clarine-hez, és a tolakodás legkisebb szándéka nélkül szabad kezemmel finoman megérintettem a vállát, hogy aztán figyelmét a megfelelő irányba igazítsam. Drystan még mindig a kis Mella társaságát élvezte, ami ezúttal több aggodalommal töltött el, mint büszkeséggel.
- Félek, hamarabb kötik be az Ő fejét, mint az enyémet – rántottam ajkaimat keserédes mosolyra, majd pillantásom megállapodott egy kicsivel arrébb, Lynet és Lord Melion párosán; kételkedtem benne, hogy Lady Clarine ne látná őket, de jobbnak láttam nem megszólalni. A húgaim mindig is kényes pontnak számítottak az életemben, és már most is óhatatlanul viszketni kezdett a tenyerem a látványtól.
- Megtisztelne egy tánccal? – tettem le a poharamat hirtelenjében, kezemet várakozásteljesen kinyújtva a hölgy felé. |
Sok dologra számítottam, ami Viserra reakcióit illette, és nem hibáztattam azért, ha mérges; a helyében én is biztosan az lettem volna. Valahol arra is számítottam, hogy ahogy én, úgy ő is örül a viszontlátásnak, és talán ez elfeledteti vele a régebbi sérelmeket. Arra viszont nem is gondoltam, hogy így reagál; meghökkenve pislogtam, immár nem csak azért, mert vártam ezt a találkozást mára. Viserra, akivel hét éves koromban szentjánosbogarakat kergettünk az udvaron, olyan rideg kimértséggel ejtette ki a szavakat, amiket csak az udvarhölgyektől hallottam; a legfájóbb mégis az volt, mikor uramnak hívott. Nem tudtam mire vélni, ez pedig nem segített egyébként is tetemes zavaromon.
– Nem, azt hiszem, nem ismerem... Örülök, hogy most lehetőségem van rá – bólogattam buzgóbban, mint azt a szituáció megkövetelte volna, majd valamiféle elfuserált, feszélyezett, de legalább őszinte mosollyal néztem le a lányra; hasonlított a testvéreire. Halványan derengett, hogy anyám (akinek levelei természetesen nem anyai jó tanácsokkal vagy érdeklődéssel voltak tele, hanem a legújabb hírekkel és fecsegéssel) néhány évvel ezelőtt megemlítette, hogy Daryán kívül Tanselle-ékhez még egy lány született, de a neve nem jutott eszembe. Igyekeztem nem túl sokat foglalkozni a dologgal, hogy ne legyen annyira bűntudatom; ez viszont most az elmúlt évek súlyával nehezedett rám.
Éreztem, hogy valamit mondanom kéne, de nem igen tudtam, hogy vezessem fel, vagy milyen szavakat használjak; még mielőtt azonban túl kínossá vált volna ez a nem tudásom, megjelent Aenar.
– Én is örülök, hogy látlak – feleltem megkönnyebbült és sokkal szélesebb mosollyal, habár még mindig kényelmetlenül feszengtem a díszes ruhában, amelyet Naryssa rám erőltetett; habár Viserra öccse irányába Anyám, érthető okoknál fogva, nem terelgetett annyira, mertem remélni, hogy ettől függetlenül jóban voltunk annak idején; még a balesete előtt arról is sok szó esett, hogy majd együtt leszünk lovagok... Ismét keserű ízzel a számban figyeltem, ahogy kézen fogja a kishúgát, és a táncolók közé igyekszik vele; ha nem lettek volna mással elfoglalva a gondolataim, talán eszembe jut, hogy nem lehet rossz, ha valakinek van kisebb testvére is.
– Tudom – motyogtam bűnbánóan, mikor egyedül maradtunk; mély sóhajjal figyeltem a lányt (nőt?), és bár magasabb voltam nála, mégis én éreztem magamat kisebbnek kettőnk közül. – Sajnálom, Viserra. Én nem téged felejtettelek el, hanem... írni. – Amint kimondtam, már éreztem, hogy ez nem a megfelelő válasz volt, és újabb mély sóhaj kíséretében túrtam a hajamba. – Nem tudom, hogy miért nem... Mármint... A legelején annyira lenyűgözött minden, és hajnaltól késő estig gyakoroltam, nem volt időm, aztán annyi dolgom lett, hogy minden más kiment a fejemből, aztán pedig már annyi idő telt el, hogy fogalmam sem volt, mit írjak. Nem igen hittem, hogy érdekellek még; és arra sem számítottam, hogy valaha látlak.
A szavaim elején még igyekeztem magyarázkodni és valamiféle érthető okot keresni arra, miért nem szántam rá egyetlen órácskát az elmúlt tíz esztendő alatt, hogy írjak a lánynak; elvégre, a szüleimnek is írtam, legalább néhány havonta. Mire azonban igazán elkezdtem beszélni, rájöttem, hogy egyszerűen nincs érthető ok; egyszerűen lusta voltam, és önző, és nem akartam magamban táplálni a reményt, hogy van, akit esetleg érdekel, mi van velem. Egyszerűbb úgy elkötelezni magam a céljaim mellett, hogy nincs senki, aki miatt ne tennék meg ezt vagy azt, aki miatt aggódnom kéne, vagy aki miatt ne vállalkoznék veszélyes dolgokra. Részben ezért szerettem volna a lehető legtovább halogatni a házasságot is.
– De ez már csak így megy, nem? – csóváltam meg a fejem, s a maszkomat nézve annak szalagját babráltam. – Felnövünk, és aztán nem csak a szülői házat hagyjuk magunk mögött, hanem a gyerekkorral együtt a régi barátainkat is. Mindig mindenkivel ez történik, hiába tesznek ígéreteket. Nem jobb, ha már az elején sem próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy másképp lesz?
Persze, ez sokkal lelketlenebb elgondolás és véghez vivés volt, mint amennyire nemesnek gondoltam elsőnek. Ki tudja, hogy ha már az elejétől kezdve írok, talán még most is ugyanúgy leveleznénk egymással? Nem számítottam arra, hogy találkozunk, így azon sem gondolkodtam el, mit fogok mondani Viserrának, most pedig olyan hevesen pörögtek a gondolataim, hogy nem tudtam választani közülük. Rá kellett jönnöm, hogy tíz év az tíz év, és amennyire én nem éreztem magamon a változást, annyira rá kellett jönnöm, hogy most a lányra nézve teljesen más embert látok, még ha valahol ismerősek is voltak a vonásai. Nem ismertem azt, aki most előttem állt, és nem tudtam, mi történt vele. Amikor megláttam mellette a kislányt, először eszembe sem jutott, hogy a húga, és egy pillanatra azt hittem, talán a lánya; persze, hamar rájöttem, hogy hiába számolok, igen csak nehezen voltak összeegyeztethetők a korok, de ez a pillanat hevében nem tűnt fel. Elvégre, a lány is bőven abban a korban volt már, hogy megházasodjon; viszont attól még, hogy a lány a húga volt, az nem jelentette, hogy ne lenne valaki felesége. Ha jobban belegondoltam, mostani találkozásunk alkalmával az anyám nem is említette Viserra nevét.
– Nem vagy házas, ugye? – kérdeztem hirtelen, valamiért épp ezt a kérdést választva ki a sok közül, amelyet fel szerettem volna tenni neki. Persze lehet, hogy egy évtized hallgatás után talán nem rögtön ezzel kellett volna kezdenem... |
A bácsikám nem fűzött további gondolatokat az új ötletéhez, de nem is volt rá szükség, elég ideje ismertem már ahhoz, hogy kiszúrjam az aggodalomnak azokat a halovány ráncait is a homlokán; csak azt nem tudtam volna eldönteni, hogy az nyugtalanítja-e jobban, hogy mindketten nagyon is észrevehetően és egyértelműen megsérülhetünk, vagy az, hogy ez rá milyen hatással lehet majd. Nem is igazán tudtam hibáztatni, ha ilyesmi jutott eszébe, noha abban egészen biztos voltam, hogy nem engedném a közelébe atyámat azzal a bizonyos törvénykönyvvel.
A Gavinnel kapcsolatos – valószínűleg megnyugtatónak szánt – szavaira csak elgondolkozó hümmögéssel feleltem. Jól értettem, mit akart mondani, és persze igaza is volt abban, amit állított; a vele való rokonság talán a legészszerűbb magyarázat lett volna arra a furcsa érzésre, hiszen ha valakit, hát Gildast rengetegszer láttam... mégsem tudtam hiánytalanul igazat adni neki. Az az érzés merőben különbözött attól, ahogy a nagybátyám hasonlított atyámra, az Olwyn-vonásokat egyébként is előbb ismertem volna fel, mint bármi mást; a Gavin esetében érzett hasonlóság megfoghatatlan volt, olyasmi, mint amikor az ember nyelve hegyén van egy keresett kifejezés, mégsem képes azt szavakba önteni.
Minden kétségem ellenére elhessegettem az ilyesféle gondolataimat, elvégre a bál estéjén inkább az lett volna a cél, hogy jól érezzem magam, mintsem a birodalom titkait fejtegessem az illetékesek helyett.
Kérdésére – vagy inkább ígéretére? magam sem tudtam eldönteni – melegen elmosolyodtam, még a könnyed hangnem ellenére is. Előttem volt a legkevésbé titok, valójában mennyire is törődik a sorsommal a nagybátyám, éppen ezért lehettem biztos benne, hogy a házasságom bizonyos szempontból neki is csak annyira könnyed társalgási téma, mint nekem. Innen érezhettem azt is, hogy a szavai beillettek egyfajta ígéretnek is; bár hivatalosan aligha lehetett beleszólása a kiházasításomba, tudtam, hogy a maga módján minden követ meg fog mozgatni azért, hogy valahogyan mégis befolyása lehessen a dolgok alakulására.
- Ne aggódj, én a magam részéről még csak meg sem fontoltam a dolgot; valóban kedvelem Sir Thane-t, de kizártnak tartom, hogy igába hajtaná a fejét. Talán pont azért, mert hasonlítotok – tettem hozzá évődve, mielőtt felvontam volna a szemöldökömet. – Jól sejtem, hogy nem szeretném tudni annak a bizonyos fogadásnak a részleteit?
- Tényleg, bácsikám? – tettettem legyőzöttséget és mély megbántottságot a legújabb ötletére. – Önként és dalolva löknél a cápák közé? Ó, Lady Ysolde, eddig csak szóbeszédeket hallottam az Ön szépségéről, de a valóság sokkal lenyűgözőbb, mint azt valaha gondolni mertem volna – utánoztam a kéretlen udvarlók hanglejtését és legkedveltebb bókját; kihasználva, hogy a táncban éppen egy utolsó forgatás következett, így az egyik kezem szabaddá vált, még a tenyeremet is a mellkasomra fektettem, mintha csak ámulatomat szerettem volna kifejezni. – Még a végén én leszek valaki Lady Tamarája hosszú évek múltán... persze nem minden értelemben – szögeztem le gyorsan, jól ismervén Gildast.
A kelleténél és az illendőnél hangosabb kacagást engedtem meg magamnak Lord Seymour becenevét hallva, de a tenyeremet a szám elé szorítva próbáltam tompítani a hangot. Amikor felpillantva megláttam, milyen szélesen mosolyog a nagybátyám, felvontam a szemöldökömet, de kérdés és ellenkezés nélkül követtem, amikor megindult a tömeg széle felé; benne bíztam a legjobban az egész világon, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy kellemetlen társaságba citálna...
Egészen addig, míg meg nem pillantottam előttünk Lord Rivalen Llewellynt, ugyanannak a zordképű testőrnek a társaságában, aki az Aertenbe érkezésünkkor is ott járt a sarkában; én a magam részéről két szót sem váltottam vele, hiszen az udvartartás része voltam csak, nem a királyi családé, a kilétére is csak onnan jöttem rá, hogy Howe Llewellyn jobbján állt. Mégis miért kell egy büszke férfinek testőr, talán nem tudja megvédeni magát? Csak néhány lépés erejéig reménykedhettem, hogy talán mégsem felé igyekszünk, de aztán sajnálatos módon rá kellett jönnöm, hogy a bácsikám nagyon is Aerten örökösét vette célba. Nem egészen értettem, miért vélhette úgy, hogy ez jó ötlet, elvégre atyám kevés férfiban láthatott volna megfelelőbb vő-jelöltet, mint a Llewellyn-ház eljövendő örökösében; fogalmam sem volt róla, hogy Gildas tud valamit, amit én nem.
Rivalen nagyon büszke, jutottak eszembe Sir Thane szavai a bátyjáról; jól emlékeztem arra is, hogyan beszélt róla. Persze én is hallottam a szóbeszédeket, amelyek szerint a köztük lévő testvérviszály mélyre és hosszú évekre nyúlik vissza, volt szó egy bizonyos küzdelemről is, amiben az idősebbik Llewellyn alulmaradt – ezek azonban csak szóbeszédek voltak, és én, mint a pletykák szerint Thane Llewellyn eljövendő felesége, nagyon is jól tudtam, hogyan kell ezekhez hozzáállni. Lehetett bennük igazság, de csak akkor hittem nekik maradéktalanul, ha maga Sir Thane erősítette meg a valóságalapjukat.
Tudtam, hogy nem helyes az öccse róla alkotott véleménye alapján előítélettel viseltetni valaki iránt, mégsem tudtam megállni, hogy gondolatban ne kritikusan tekintsek rá. Pedig az a zeke díszesebb volt, mint az én ruhám.
- Részemről a szerencse, Lord Rivalen – hajtottam végre egy kifogástalan pukedlit, ám az a sejtelmes, már-már alamuszi hangnem felpiszkált bennem valamit; a mosolyom ragyogó maradt és tökéletesen udvarias, ahogy a szoknyámat elengedve ismét rápillantottam, de nem tudtam szó nélkül hagyni. – Remélem, egyetlen szavukat sem hitte; én sem cselekedtem másképp Önnel kapcsolatban.
Igyekeztem megküzdeni a szemeimbe szökő vidámsággal, amikor eszembe jutott a bácsikám által felvetett lehetőség az uraság frizurájával kapcsolatban, de jól nevelt hölgyként nem szóltam közbe, nehogy megzavarjam az urak szóváltását. Lord Rivalen talán nem is vette volna a szívére, ha mindezek után meg találom dicsérni a tökéletesen beállított és a fáklyák fényében csillogó tincseit... Azt mindenesetre már akkor eldöntöttem, hogy az uraság furcsa ember, vagy ha emberileg nem is, hát a szokásai egészen biztosan joggal viselhetnék ezt a jelzőt.
- Megtisztelne vele, uram – hajtottam fejet a megelőlegezett felkérésre, miközben úgy mosolyogtam, mintha elhittem volna neki, hogy másra sem vágyik, mint velem táncolni. A fivérével kapcsolatos gondolatok továbbra is ott motoszkáltak a fejemben, és ha igazat adtam a pletykáknak, nagyon is jó esély volt rá, hogy a tánc inkább az öccsének szólna, mintsem nekem; határozottan nem egy övön aluli ütéssel akartam bosszút állni Sir Thane megszegett ígéretéért, de nem utasíthattam éppen Lord Rivalent. – Születésem óta hallgatom a bácsikám fennhéjazását, attól tartok, nehezen kitörölhető nyomokat hagyott bennem, de mindig szívesen veszek egy ily’ jeles próbálkozást – tettem hozzá, szeretetteljes mosolyt villantva Gildasra.
Udvariasan megvártam, hogy a nagybátyám feleljen a neki címzett szavakra, és ha szükség volt rá, az esetleges későbbi reflektálásokat is; legalább volt időm megfigyelni a Llewellyn név jog szerinti továbbvivőjét és eldönthettem, vajon szimpatikusabbá válik-e, vagy sem. Inkább nem, súgta egy gonosz kis hangocska a fejemben.
- Igazán lenyűgöző ez a bál, Lord Rivalen, a családja egészen rendkívüli munkát végzett – szólaltam meg, amennyiben részleges csend állt be a férfiak beszélgetésében. Szándékosan választottam a hízelgő dicséret lehetőségét, kíváncsi voltam arra a bizonyos büszkeségre. – Eddig sajnos nem volt lehetőségem a tengernél megünnepelni a Teremtés Napját, de attól tartok, ezután atyámnak minden eszközt be kell majd vetnie, ha távol akar tartani a tornától és persze a nyitóbáltól. |
Mióta eszemet tudtam és felnőtt nőként is kislányos lelkesedéssel vártam a Teremtés napját, ami valahogy képes volt anyám haláláig színfoltot csempészni a hétköznapjaimba. Egy egész éven át az ünnep felvonulásaira, rendezvényeire és vásáraira vágyódtam, de mégsem az akkor Rheyában összegyűlt színes társaság csábított legjobban... Nem, én jobban élveztem azt, hogy apám és fivérem Aertenbe utazott az ünneppel egyidőben tartott tornára. Imádtam azokat a heteket, mikor egyikőjük nyers modora sem ronthatta el a kedvem és majdhogy azt csinálhattam amihez kedvem szottyant; Akkor és ott még az sem tudott zavarni ha valamelyik másod vagy harmad unokatestvérem, esetleg egy apám bizalmát élvező katona a nyakunkba lihegve vigyázott rám és édesanyámra, és őrizte a "Carsonok hírnevét" a családfő távollétében.
Szerettem volna világot látni és idővel kiszakadni Rheya falai mögül, így széles mosollyal, lelkesen egyeztem bele abba, hogy az idén én kísérjem bátyám a tornára apánk helyett, aki öreg volt már (igaz legszívesebben férfi rokonaim kísérete nélkül vágtam volna egymagam neki a tritóni útnak). Gethas közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez és nem szívesen utazott hosszú napokig; Lassan dolgozószobájából is alig lehetett kimozdítani, a barakkok környékén is csak az újoncok üdvözlésére és megtörésére (bár apám nem társított külön jelentést a két szóhoz) vagy edzéseik vezetésének idejére lehetett látni, ha lehetett. Szóba se jöhetett nála, hogy Almer kísérője legyen az idén is.
Kellemetlen út volt, főleg testvérbátyámmal összezárva, de végül is túl éltük valahogy... És a Lovag-mezőt elérve minden szenvedésem kifizetődni látszott: Lenyűgözött az a pompa és az a fényűzés ami fivérem oldalán besétálva ott fogadott. Ugyan családunk nemesi származású volt és soha nem volt okunk panaszra, azt a szintű jólétet nem engedhettük volna meg mint amit a tornát szervező Llewellyn-család magáénak tudhatott. Nem tudtam, hogy a gyönyörű ruhákat csodáljam, melyek mellett sajátom kevésnek és jelentéktelennek éreztem, a színpompás díszítéseket vagy a kutat, amelyből bor folydogált, miközben fivérembe karolva haladtam előre. Túl sok minden volt, ami egy hozzám hasonló keveset látott és tapasztalt lányt lenyűgözhetett azon az estén.
Almer is határozottan elviselhetőbben viselkedett, és minden szép és jó volt egészen addig, míg mellette maradtam. Még a bájcsevejek és az általam megérteni sem óhajtott férfias témák közepette sem tudott eltűnni az arcomról a mosoly, első kérőmmel is a legnagyobb örömmel mentem táncba. Csak akkor kezdtem elveszettnek érezni magam még abban a kavalkádban is, ahol minden oldalról emberek fogtak közre, mikor apám egy üzlettársa fivéremmel és csakis vele akart beszélni; Hiába láttam kettejüket, ahogy a tér túloldalán társalognak, én mégis egyedül maradtam egy idegen közegben. Nem találtam a helyem. Próbáltam úgy tenni mintha még mindig Rheyában lennék, mintha részt vettem volna valaha is ilyen estélyen és nem csak hasznavehetetlenül várnám azt, hogy fivérem megmentsen.
Nem gondoltam volna, hogy valaki már előtte kiszúr a tömegből és önkényűen segítségemre siet. Először nem is figyeltem fel arra, hogy hozzám beszélnek - automatikusan arra következtettem, hogy asztal túloldalán álló hölgyhöz és nem hozzám címzik a szép szavakat - csak amikor már kínosan egyértelmű volt fordultam a felém lépegető férfi felé. Szemöldököm magasra kúszott maszkom takarásába alighogy tekintetem megállapodott a hasonszín hajkoronájú idegenen. Maszkja árnyékában is látni vélte az ember kellemes vonásait, szemeinek csillogása pedig csak fokozta az elsőre is megnyerő megjelenését. Épp úgy tudtam volna leírni a daliás Szőke Herceget a mesékből, mint ahogy őt, azzal a különbséggel, hogy ez a szőke herceg úgy látszott nem hercegnőket szabadított meg a rabságuktól.
Ha képes lett volna, mosolyom minden szavával még szélesebben ült volna meg arcomon, mint általában; Hiába csengtek szavai szépen és hozott a kék tekintete a kelleténél jobban zavarba, mégis az az érzés kapott el szinte egyből, hogy nem én vagyok az első lány, akit így, szavalva közelít meg: ahhoz túlságosan is volt valami begyakorolt abban, ahogy viselkedett. Mégis kezem előrenyújtva, a pillanatnyi figyelmet teljes mértékben élvezve mentem bele játékába, hagyva, hogy kezet csókoljon nekem.
Neve ismerősen csengett és biztosra vettem, hogy hallottam már a Riker nevet valahonnan... Az a valahonnan pedig csak apámtól vagy fivéremről lehetett, ami jelenthetett nekem nagyon jót, de nagyon rosszat is, attól függően milyen benyomást tett a két férfire. És sajnos, meg volt az esély arra, hogy lenyűgözte két rokonom.
- Thilve Carson. - mosolyogtam Ristar Rikerre, aki majd' oly' szépen bókolt, mint ahogy édesapám rosszabb napjain káromkodott. - Rheyai lenne? Olyan ismerős a neve, de nem bírok rájönni hol is hallhattam már... - sóhajtottam fel tanácstalan szavaimnak nyomatékot adva vele, pilláim alól tekintve fel a szőke idegenre. Míg Almer nem volt a közelben, addig megérdemeltem egy kis szabadságot; abban pedig semmi rosszat nem találtam, hogy élvezzem a kitüntetett figyelmet, amivel eddig Ristar ellátott. |
Volt valami egészen különös durvaság abban, ahogy a férfi pörgette a szavakat, valami olyasmi, amit én az északi hideggel azonosítottam, amelyet csak hallomásból ismertem. Valahol sértette a fülem, amely a selymes rheyai és a pattogós pusztai beszédhez is inkább hozzá volt szokva, mint ehhez, ugyanakkor pedig olyasféle újdonság volt, amelyhez taszítva vonzódtam. Egy részem kíváncsi volt arra is, vajon hogy fest a híres Melion Deatrys a maszkja alatt; mindenfélét lehetett hallani, de megesett, hogy a csúfságról és a jóképűségről is ostobákat beszéltek. Annyiban biztos voltam, hogy még a szemei kékjében is ott lapul valami veszélyes, olyan, mint amilyennek egy hóvihart képzelnék, én pedig teljes erőbedobással, élvezkedve merültem el a hópelyhek vad táncában.
– Nos, Önöknél minden hideg, nem? – kérdeztem árnyalatnyit oldalra biccentett fejjel; meglepett, hogy ilyen nyíltan becsmérli a saját címerét, az emberek legtöbbször ráadásul kifejezetten erős állatnak gondolták a sárkányokat. Nem véletlenül kellett az összes tündérmesében sárkányt legyőznie a szőke hercegnek, hogy megmenthesse szíve hölgyét; ha nem gondoltam volna, hogy Thane ennyire már nem gyermek, azt is mondhattam volna, a bátyám kedvenc állatát minősítette Lord Melion az elébb. Már persze, ha a kedvence lehet valakinek olyan állat, amelyet szívesen lefejezne, hogy aztán azzal dicsekedjen, öregbítve hírnevét. Melion Deatrys meglepett a fejtegetésével; és meglepett, hogy meglepett. És még igen csak fiatal volt mind az ismertségünk, mind az este.
– Titokzatosnak talán tényleg mindenki titokzatos – kuncogtam fel jókedvűen –, de vannak bizonyos nevek, melyek köteleznek, és amely béklyóktól talán jobb megszabadulni, ha jól szeretné érezni magát az ember. Vagy úgy gondolja, Önt talán nem kötik ennyire a nevek, mivel a torna végével úgyis hazatér? – Ártatlan, buta kérdésnek hangzott, egy fiatal lányka naiv incselkedésének, tettem róla, hogy így legyen; elvégre, a férfiak nem szerették, ha egy nő okos, főleg, ha okosabb náluk. Könnyű volt eljátszani, hogy a fejem üres, a szívem pedig nagy, és mérhetetlenül nagy elégtétellel töltött el, hogy eme eltitkolt s jól megjátszott erényemnek hála végül Én mindent megkaptam, amire csak vágytam, s épp annyit adtam, amelyre a másik fél sem panaszkodhatott, de nekem sem származott belőle károm. Ártatlan bókok sora, kedves érintések, gesztusok, szavak, esetleg egy-egy lopott csók, ez igazán nem volt nagy dolog.
Magabiztos válaszára csilingelő hangon felkacagtam. – A bűne mértéke attól függ, mire vágyik olyan mélyen – feleltem, épp annyi célzást vegyítve a hangomba, amelyet tőle hallottam. – Szerencséjére... Mindenki bűnös a világon; aki nem, az pedig boldogtalan. Én jobb szeretek az előbbi kategóriába tartozni.
A tánc az egyik legkedvesebb elfoglaltságaim egyike volt, nem sokkal lemaradva a csillagnézéstől, volt benne valami olyan, ami a megfelelő embereket közelebb hozta egymáshoz, s a típusától függően lehetett vidám testvéri, mely felér egy öleléssel, vagy egy izgalmas férfi érintésének való élvezése, anélkül, hogy bármi illetlenség történne; már vártam, hogy Melion mikor kér fel, a legtöbben rögtön ezzel kezdtek, ezért döntöttem végül úgy, hogy én kezdeményezek.
– Észak csodálatos hely lehet, ha mindenki olyan, mint Ön – mondtam, hangomba halk, könnyed nevetés vegyült, mely nyomtalanul elfedte azon gondolataim, miszerint Észak egészen addig csodálatosnak is tűnt, míg nekem személy szerint nem kellett ott lennem. Gyűlöltem a hideget, a zord időjárást, és aligha lehetett mindenki olyan sima beszédű, mint egy főnemesi sarj; nem bírtam volna ott sokáig, és nagyon reméltem, hogy nem is kell. – Hagyja, hogy a zene vezesse; vagy én, ha úgy jobban tetszik. Külön képességet fejlesztettem ki arra, hogy tánc közben úgy vezessem a partnerem, hogy kívülről fel sem tűnik – fecsegtem kuncogva, miközben a táncolók közé lépdeltünk; feltűnés nélkül néztem körül, s megtalálva Atyámat (akinek karjába szorosan leendő mostohaanyám kapaszkodott) megkönnyebbültem, amiért nem Lord Geralddal beszélgetett. A legtöbb korombéli lány már kezdett elkelni, idő kérdése volt, hogy Én mikor kerülök sorra, ám egyelőre megnyugodtam, amiért a mai talán nem ilyen szempontból lesz sorsdöntő nap számomra.
Miután a tánc megkezdése előtt szoknyám anyagába csippentve két oldalt meghajoltam táncpartnerem előtt, hamar az övébe kulcsoltam egyik kezem, míg a másikat a vállán pihentettem; a kemény ruhaanyag alatt is érezni véltem izmai mozgását az első mozdulatokat követően. Mindig is lenyűgözött egy szépen formált férfitest, kisebb koromban a festményeket és szobrokat csodáltam, annyira más volt, mint egy női alak, annyival darabosabb és keményebb és élesebb vonalú, valahogy szépnek láttam ezt a másságot. Mióta nagyobb lettem, persze, egészen másféle élvezeteket is leltem egy izmos karban.
– Látom, Ön nem csak a jóképűségért, de a magabiztosságért is kétszer állt sorba az Istenek előtt! – mondtam végül, tánc közben is arra törekedve, hogy fenntartsam a beszélgetésünk fonalát; elvégre, eleget kellett tennem a hírnevemnek. – Őszintén kívánom, hogy Dagda vigyázza lépéseit a torna megmérettetésein; az idei indulók mellett talán nem lesz elég a puszta tehetség, attól tartok. Úgy hallom, a bátyja is indul, s esélyes versenyző, de tán a mi déli fiaink is okozhatnak még meglepetéseket Önöknek; ott van például Lord Joderick Riker, amott táncol a feleségével, talán ami nagyobb, nagyobbat is puffan, de én személy szerint nem szívesen kerülnék egy ekkora férfi kopjája elé... Aztán itt a királyné fivére, Sir Thane, számtalan szalag fog lengeni a karján, azt hiszem, és neves lovag, aki magának vívta ki az elismeréseket; ugyanígy legendás és lovagias harcos Sir Gildas, akire azt mondják, harmadszorra is rámosolyoghatnak az Istenek, és persze Őfelsége a Herceg, akinek a pengéje legalább olyan éles, mint az állvonala... Tudja, én hiszek abban, hogy az igazán nagy és erős férfiakat az Istenek nem csak tehetséggel, de szemrevaló vonásokkal is megáldják. – Itt egy pillanatra elhallgattam, s értő szemekkel vizslattam Melion arcát, már amit láttam belőle. Ajkaim sarkában játékos mosoly bujkált. – Habár csak az arcának kis részét látom, jó uram... Azt hiszem, Ön sem esett ki a teremtőink kegyeiből. Remélem, nem tervezi, hogy esetleg elcsúfíttatja eme áldását a férfiasság nevében... |
|
Darya keze idegesen fonódott az övébe, mintha nővérétől számítana támogatásra. Mielőtt elindultak a kislány szemei csillogtak az izgalomtól és nem tudta abbahagyni a locsogást, míg legkisebb testvérük dacosan húzogatta anyjuk szoknyáját, hiszen ez volt az első év, hogy egymaga marad otthon a dadussal. Apró szája egészen legörbült, alig tudta visszafojtani a sírást. Meglepetésre pont Darya volt az, aki meg tudta nyugtatni, azonban most a nagy terembe lépve úgy látszott, hogy elillant az a magabiztosság, amivel Mariaht sikerült megvigasztalnia. Szüleik mögött vonultak be, Viserra merész, vörös ruhában és hozzá illő, aranyozott, rubintokkal, borostyánkővel és gyöngyökkel kirakott maszkban, nyomukban Aenarral és Vaelenával.
A kötelező beszéd a Llewellyn-család fejétől szerencsére rövid volt és csakhamar igazán kezdetét vette a bál. Édesapjuk rögtön a tánctérre vezette ragyogóan széles mosolyú édesanyjukat. Viserra örömmel vegyített büszkeséggel nézte őket az ilyesfajta társasági eseményeken. Az idősebb házaspárok között alig akadtak ilyen vidámak és gyakran a fiatalok is túl merevek, hűvösek és távolságtartóak voltak. Mint az uralkodópár. Aki szerető szülőkkel nőtt fel amúgy is hamarabb kiszúrja azokat a párokat, akik megjátsszák magukat a király és a királyné viszont mintha nagyon leplezni se akarta volna milyen a kapcsolat közöttük. A szőke hajú nő, még mindig belé csimpaszkodó húgával, tett egy félkört a teremben. Ügyelt rá, hogy az összes kereskedelmi partnerüket külön köszöntse és ne hagyja ki sem pusztai sem északi kuzinjaikat. Szükségünk lehet az ő támogatásukra is, különösen most. Apám mindig azt mondja, hogy élelemre nem szűnik meg a kereslet, ám ennyi év után tudhatná, hogy a luxuscikkek mennyivel több hasznot hoznak. Breakwater öble pedig olyan, mint egy kiaknázatlan kincsesbánya.
Az üzletről szőtt gondolataiból finom ujjak bökdösése zökkentette ki.
- Viserra...szerinted táncolna velem valaki? - kérdezte olyan halkan Darya, hogy nővére alig hallotta meg a zene zúgása mellett. Annyira esdeklően nézett rá, hogy a nő hirtelen nem tudott válaszolni. Szegényt végig magammal rángattam és most azt hiszi, hogy senki se kíváncsi rá! Szembefordult volna a lánnyal, kezeit a sajátjaiba véve és éppen arra készült, hogy biztosítsa: hogyne volna aki felkérné és ő volt a buta, hogy elvezette még mielőtt bármelyik fiatal fiúnak lehetősége lett volna rá. Mielőtt azonban ezt megtehette volna valaki hátulról nekiütközött és bár nem veszítette el az egyensúlyát és botlott meg, nem valami jó hangulatban perdült sarkon, hogy farkasszemet nézzen az idegennel és ha mással nem, de lesújtó tekintettel adja tudtára hogy igen rossz pillantban zavarta meg. Ehelyett gyakorlatilag helyben lefagyott még a bocsánatkérésre sem reagált, mert nem más mint Kilian Riker állt előtte. Nem volt nehéz felismerni a maszkját vesztett férfit még ennyi év után sem.
- Kilian! - kiáltott fel hasonló meglepettséggel, mint a másik.
Gyermekkori barátja látványa vegyes érzelmekkel töltötte el. Mellette ácsorgó kishúga piciny pólyás lehetett csak, amikor utoljára találkoztak. Megannyi nyár jött és telt el, ha őszinte akart lenni az utolsókban pont annyira keveset gondolva a legifjabb Rikerre, mint amennyire sokat az elsőkben. Az elején szomorú volt, hogy nem kapott választ a leveleire, aztán sértett hiúságában maga mondta, hogy a legkevésbé sem érdekli mi lehet a másikkal. Ehhez tartotta magát sokáig, ám e percben mérge és öröme úgy keveredett, hogy gyötrődése valószínűleg tisztán leolvasható volt róla. Nem könnyítette meg Kilian dolgát, hagyta ha üljön meg egy rövid, kínos csend közöttünk mire feleletre nyitotta a száját.
- Valóban, mindketten felnőttünk - húzta ki magát - Köszönöm a bókot, uram. - pukedlizett a kelleténél apróval mesterkéltebben. Ha azt hiszi, hogy minden mehet tovább a régiben egy 'bocsáss meg hogy tojtam a fejedre majd' tíz évig' nélkül, akkor nagyon téved.
- Hadd mutassam be a húgomat, Darya-t - váltott hivatalos stílusra - Kisgyermek volt csupán, amikor elhagyta Tritónt, Ön bizonyosan nem ismeri. - mosolygott negédesen. Darya abszolút udvarias maradt, bár érzékelte a feszültséget, ami nővéréből áradt. Gyanítható, hogy Kiliannél jobban csak ő akart volna szabadulni a kellemetlen légkörből és Aenar képében imái meghallgatásra találtak.
- Kilian, hát tényleg te vagy? Jó újra látni! - üdvözölte lelkesen egyetlen öccse a férfit. Áruló. Viserra összepréselt ajkakkal, elsötétült szemekkel pillantott Aenarra, ám ő nem figyelt rá. Hovatovább lekérte Darya-t, aki hálás szemekkel fogadta el a kezét, majd szinte ő maga húzta el onnan a férfit.
Tüntetően nem nézett Kilian felé és karjait összefonta maga előtt.
- Naiv voltam azt feltételezni, hogyha majd Rheyába érsz nem feletkezel meg rólam, mi? - kérdezte megbántottan. |
 - Jogos – feleltem megadóan. A mondandója második felét meghallva csak biccentettem. Biztos voltam, ha Lyn most nem az idősebb Tamsinnal enyelegne, semmiképp sem értene egyet Mellával. Nővérem jól táncolt, pedig nem konyított annyit a matematikához. Valószínű, hogy szavait elismerésnek szánta, és ezért hálás voltam neki. Nem sok ember volt a környezetemben, aki annyira őszinte volt velem, mint Adamella. Legyenek azok az erényeim, vagy épp a hibáim.
- Köszönöm – válaszoltam tömören, miközben nyeltem egyet. Néha már annyira hozzászoktam a lekicsinylő vagy éppen hamis dícséretekhez, hogy nem tudtam jól kezelni a bókokat. Zavartságomat a legjobb tehetségem szerint leplezve, tekintetemet a hömpölygő, táncos tömegbe fúrtam, amíg újból úgy éreztem enyém az irányítás. Kínos – gondoltam magamban, majd egy mélyről felszakadt sóhaj kíséretében újra Mella felé fordultam.
- Á! Igen – helyeseltem, amikor megláttam Riv morc testőrét. – Biztos vagyok, hogy Rivalen nélkülözni tudná a társaságát pár percre – bizonygattam inkább magamnak, mint a mellettem álló lánynak. Nagy esélye volt annak, hogyha odamegyek bátyám elsőízben rá fog jönni arra, hogy miért próbálok beszélgetést kezdeményezni a testőrével. Úgy határoztam, jobban teszem, ha megvárom a megfelelő alkalmat. Másodszorra már nehezebb lenne kimagyarázni magam.
Sohasem féltettem Lyn-t a ravasz kis üzelmeitől, ám mindig aggódtam érte egy kicsit. Mint ahogy mondani szokás, aki a tűzzel játszik, az ha nem vigyáz, megégeti magát.
- Ha túl messzire menne, majd igénybe veszem Thane segítségét – mondtam egyszerűen, mind Lynetre, mint a kiszemeltre utalva. Ha már nem szabadulhattam el egykönnyen az eseményről, legalább hasznossá tehettem magam azzal, hogy nem hagyom, hogy nővérem őrültséget csináljon.
- Bár azt hiszem, Lord Tamsin miatt már nem kell aggódnunk - húztam össze a szemeim, hogy jobban lássam a férfit, aki leütötte a jó öreg Lloydot a nővérem kezéről. - Nem látom innen - ráztam meg a fejem. Abban biztos voltam, hogy nem egy tritóni nemest tisztelhetek az újabb egyénben. - Nem ismered véletlenül?
Mella semleges megnyilvánulása némi nyugalmat erőltetett rám, ám az utolsó mondata következtében egy pillanat alatt meghűlt ereimben a vér, s fagyossá vált a kellemes, késő tavaszi levegő; legalábbis én így éreztem. Apám közelgő esküvője úgy lengett a nyakam fölött, mint a hóhér bárdja. Ebben az esetben én voltam a bűnöző, vagyis inkább áldozat, aki becsukott szemmel, az istenekhez fohászkodva arra várt, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen.
- Mondhatjuk így is - feleltem fogcsikorgatva, miközben azon voltam, hogy ne látszanak vonásaimon a harag jelei. Mella jól tudta, hogy mik az érzéseim az egész mennyegzősdivel kapcsolatban. Sőt az egész családom sejthette, annak ellenére, hogy nem szoktam az érzéseimet a nyilvánosság elé tárni. Próbáltam a lány pillantását elkerülni, így tehetetlenségemben a mellettünk terpeszkedő asztal felé fordultam, ahol többféle étek s ital pompázott. Megbizonyosodtam, hogy a kiszemelt kancsóban az van, amit szeretnék.
- Tölthetek? - érdeklődtem, miközben szereztem két üres kupát. Mihelyst megkaptam a válaszát, egy határozottnak tűnő lendülettel, majdnem csordultig töltöttem a serlegeket a majdnem aranyszínben pompázó fehérborral.
– Egészségedre – emeltem meg az egyiket, aztán egy jó nagyot kortyoltam bele. Tökéletesen meg voltam én elégedve a vízzel is, ám kétségbeesett helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek. Lassan olyanná válok, mint a bátyáim! – gondoltam kétségbeesetten, miközben az alkoholos nedűt iszogattam.
- Érdekes kultúra, meg kell hagyni – elmélkedtem, miközben aprót kortyoltam a boromból. Az este folyamán terveztem, hogy megkérdezem valamelyiküket, hogy mennyi igaz abból, amiket hallottam, ám még össze kellett szednem a bátorságom e téren. Mindenesetre első ránézésre a hölgy diplomata sokkal kedvesebbnek látszott, mint a nagykövet.
- Imádtam – villantottam hálás mosolyt Mella felé. A lány már sok értékes könyvvel lepett meg az évek során, olyanokkal is, amiknek valahogy a Llewellyn-könyvtár híján volt. Csak az istenek tudták, honnan szerezte őket. Intelligenciája felől kétségkívül az apjára ütött. Salwyck Úr rettenetesen felkészült és elmés tanár volt, s lánya is örökölte ezt a képességét. Talán ezért is kedveltem annyira. Imádtam én a nővéreimet is, ám Adamella valahogy mentes volt minden mesterkélt vonástól, ami a tipikus nemesi hölgyeket és társalkodóikat körbelengte.
– Nagyszerű könyv, bár néhol túloz a könyv írója. Kutya méretű skorpiók? Nem hiszem el! – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve. - Egyszer egy kereskedő, aki apánkkal tárgyalt, mutatott nekem egy skorpiótetemet, amit talizmánként hordott magával, de az alig volt nagyobb, mint a kisujjam – feleltem, miközben mérce gyanánt felemeltem a legkisebb ujjam.
- Megkérdezhetem, hogy honnan szerezted? – tudakoltam fellelkesülten. Próbáltam nem az a bálra, és az elkövetkező menyegzőre gondolni, s a könyvek, mint téma, mindig fel tudott vidítani. |
Csendesen kuncogtam egyet bátyám megszólalásán. Öröm volt nézni, hogy visszatért bele az életkedv s készen állt élvezni a bált. Persze, csak bizonyos keretek között. Szerettem volna, ha megjegyeznek maguknak a résztvevők minket, hisz’ oly’ sokáig játszottuk már a sztoikus idegent. Jól esett egy kicsit szórakozni, még így is, hogy nem hasonlított az otthoni ünnepélyeinkre.
- Elméletben és gyakorlatban – bólintottam jókedvűen, megerősítve a feltevését, de nem szóltam többet. Valahogy fel kellett hívnunk magunkra a figyelmet, és miért ne lenne ennek eszköze a hagyományos táncmozdulatok felrúgása? A társaság nagy része, úgy is túl részeg volt ahhoz, hogy észrevegye; vagy lesz, hogy emlékezzen rá.
Tudtam, hogy bátyám villámgyorsan tanul, így nem láttam szükségét annak, hogy akár egy szónál is többet megosszak vele a táncunk természetéről. Stepharo majd mindenben tehetségesnek bizonyult, amihez hozzányúlt. S nem volt ez máshogy az aglaniri táncokkal sem.
- Remélem nem, kedves bátyám – csiviteltem mosolyogva, majd csúfondárosan hozzátettem. – Az a kellemes aromájú bor nem fog magától elfogyni.
Való igaz, hogy nagy volt az esélye Steph észrevételének, ám reméltem, hogy Zöld zeke Úr végre valahára megbotlik s elterül az egyenetlen talajon. Ellenben a zöldülő arcú hölgy jobban tenné, ha benn tartaná a gyomra tartalmát.
Kérdése nem ért teljesen váratlanul, ám mégis elmélkedésre késztetett. Tudomásom volt a torna e tradíciójáról, csak éppen abban voltam bizonytalan, hogy miként viszonyulnának ahhoz, hogy egy teljesen idegen radagani asszony kötne szalagot valamelyik lovag karjára. Reméltem, hogy elfogadó nép az aglaniri.
- Talán – feleltem elgondolkodva. – Még nem adnám le a voksomat senki mellett sem. Ám véleményem szerint szép gesztusnak vennék… - kezdtem, miközben kecsesen körbefordultam saját tengelyem körül. -… ha én is csatlakoznék ehhez a hagyományhoz – fejeztem be válaszomat, s ismét bátyám vállán pihentettem a kezem.
- Miért, szerinted ki lenne a megfelelő választás? – érdeklődtem, miközben a bal szemöldököm óhatatlanul az égig szaladt. Mindig is sokat adtam fivérem tanácsára, ám ez sohasem jelentette azt, hogy meg is fogadtam azokat.
Nem igazán ismertem senkit sem az induló lovagok közül, többjükkel még szóváltásba sem keveredtem, így nem volt nagy feladat, hogy kit fogok megtisztelni azzal az értelmetlen szalaggal. Sir Olwyn igazán érdekes benyomást keltett. Még nem tudtam eldönteni, hogy irritált a bájolgása, vagy lenyűgözött a világnézete.
- Tudod, legszívesebben neked adnám a szalagot... Vagy magamnak. Szerinted el tudnák látni a bajunk? - nevettem el magam. Sajnáltam, hogy nem radagani szabályok szerint rendezik a tornát, hisz akkor én is szívesen kedvet kaptam volna egy kis csetepatéhoz. |
A mosoly mindenkit megszépített. Még Gerald pofája is elviselhetőbbnek hatott egy hóviharban, kicsi látótávolsággal, ha a szája sarka felfelé görbült. Az előttem álló hölgy is még bájosabbnak tűnt, mikor társaságát faképnél hagyva felém fordult és szélesen mosolyogva rám tekintett. Fogalmam sem volt akkor még arról, hogy kihez is tartozott az gyönyörű kék tekintet, de hazudnék, ha azt mondanám akkor a csinos vonásain és lenyűgözésén kívül érdekelt bármi is, főleg olyan apróságok, mint a neve.
- Nocsak. - emeltem meg a szemöldököm meglepettséggel keveredő elégedettséggel, miközben mosolyom levakarhatatlanná vált az arcomon. Az első benyomás sokat számított egy emberrel szemben, és a déli hölgyemény első szavai, majd mozdulatai végtelenül megnyerőek voltak számomra. Szinte kiabálva kértek, hogy ismerjem meg a lehető legjobban bársonyosan sima, játékos hang tulaját; Abban pedig egy pillanatra sem kételkedtem, hogy ő is így vélekedhetett rólam, mert ha nem így tette volna, akkor bizonyára főhajtásom előtt visszahajtott volna Taranisba. De mivel ez nem így történt és maradhattam, déli vetélytársam volt az, akinek el kellett hagynia ezt a háborút, amit egyébként sem tudott volna megnyerni magának egy olyan ellenféllel szemben, mint én. Elvégre, mit is értettek az itteniek egy csinos hölgy megértéségez? Ha az én országomba lett volna annyi szép és hajadon asszony mint ezen a bálon, akkor nem lehetett volna hallani panaszkodni semmiért, nem hogy olyan ökörségekért, mint az időjárás – amiért a déliek úgy látszott imádnak panaszkodni. Nem tetszik, hogy süt a nap és meleg van? Taranis nagyon szívesen fogad, főleg a hegyek ahol még nyáron is combig gázolsz a kibaszott hóban.
- Inkább nem vallanám egyiket sem magaménak, mind a kettő hideg és érzéketlen egy bestia. Ha választásom lenne, valami olyan lennék ami nem naphosszat csak a hasán kúszik-mászik. Nevetséges állatnak tartom a címerünkben lévő Sárkánykígyót, mást sem csinál, mint napozik és a tápláléklánc alján egyensúlyozik, arra várva, hogy valami nagyobb jöjjön és megzabálja. - válaszoltam a fiatal lány kérdésére, Deatryshez illően büszkén, de még inkább Melion Deatryshez illő könnyedséggel és szórakozottsággal. Talán kissé meglepődtem rajta és gördülékeny szavain, amik ugyan kimértek voltak, de mégsem annyira, mint azt egy ártatlan déli szépségtől elvártam volna - volt egy olyan érzésem, hogy mégsem egy törékeny virágszál személyét üdvözölhettem benne, mint ahogy azt először gondoltam.
- Hölgyem, nekem nevekkel együtt is épp oly titokzatos itt minden, mint nélkülük. - válaszoltam legelső kérdésére, szélesen mosolyogva. Ha bemutatkozott volna az is csak épp csak annyiban segített volna a továbbiakban, hogy lett volna egy név amivel illethettem gondolatban. Egyébként pedig épp annyira mondott volna sokat nekem egy déli asszony neve, mint amennyire egy déli asszonynak sokat mondhatott a hófúvások kellemetlensége.
- Nem csak indul, de meg is nyeri a tornát. - néztem kivételes magabiztossággal a hölgy szemeibe; Volt egy nagy előnyöm az összes déli lovagocskával szemben: egyiknek sem volt gőze arról, hogy Melion Deatrys hogy is forgatja a kardot.
- De ha így átlát rajtam, akkor lassan nincs is értelme megismernie. Valóban szeretek mindent megkapni, amire csak vágyok és lelombozódok, ha mégsem sikerül megszereznem… Olyan nagy bűn lenne ez? - kérdeztem kaján mosollyal az arcomon, a legnagyobb önuralomról tanúskodva mikor nem nyíltan, hanem csak szemem árnyékából tekintettem végig alakján.
Felnevettem. Kezem nyújtva felé léptem egyet hátra, bocsánat- és engedélykérően meghajtva fejem. - Elnézést faragatlanságomért. Észak egy… furcsa hely, furcsa szokásokkal és olyan furcsa emberekkel, mint én. Előre figyelmeztetem, hogy botlábam van, de örömmel venném ha kevéske tudásom bemutathatnám az Ön oldalán. Nem szeretnék egy tánc miatt lemondani a társaságáról, amiben így örömöm lelem.
Valóban nem tudtam táncolni, mozgásom inkább hasonlított egy megbokrosodott ló toporgásához, mint bármely ismert tánclépéshez. Soha nem tartottam fontosnak eme tudás elsajátítását, ha pedig szívem választottjához olyan közel akartam kerülni, mint egy tánc alkalmával lehetett, akkor jóval élvezhetőbb ötletem is akadt ennek kivitelezésére... és mindkettő az érintett hölgyemény kipirult pihegésével végződött és azzal a különbséggel, hogy a tánc végén nem mondhattam el, hogy jól szórakoztam.
Ha elfogadta kérésem és kézfejét az enyémre fektette, akkor boldogan húztam be az emberek forgataga közé, lelkesebben, mint bárki más tette volna. Újból meghajoltam előtte, mikor szembekerültem vele és elkaptam a kék szemek pillantását. A körülöttünk álló párosoktól néztem el azt a mozdulatot, amivel később közelebb léptem hozzá és csípőjére fektettem a kezem. |
Naryssa a belém karolt és széles mosollyal lépett mellém. Kijelentése miszerint nem bánta apja döntését, csak egy hamiskás mosolyt csalt arcomra, mellyel szótlanságom lepleztem. Jobb döntésnek tűnt a hallgatás, mint bármi más amit válaszolhattam volna: például azt bevallani, hogy inkább maradtam volna egész életemben facér és tettem volna meg az első fattyam halálom után Rike urának, minthogy megházasodjak, még nekem sem lett volna illő a feleségem szemébe mondani.
Aprót kortyoltam a poharam lötykölődő vörös nedűből míg elfordult, hogy megnézze magának a vörös uracskát a kitalált történetemből. A poharat épp akkor emeltem el számtól, mikor visszafordult - mintha csak így terveztem volna a mozdulatsort – szavai pedig újból mosolyt csaltak az arcomra. Volt egy olyan érzésem, hogyha Naryssa nem a feleségem lett volna, akkor ő is épp úgy próbálta volna felhívni magára a figyelmem, mint ahogy a három hölgy tette nem is olyan rég - ez a gondolat pedig amennyire szórakoztatott, épp annyira meg is rémített, mert magam nem biztos, hogy más helyzetben versenybe szálltam volna a kegyeiért.
- De. De az lenne. - válaszoltam békésen, kiürült poharam az asztal lapjára helyezve. Tekintetem talán a kelleténél tovább időzött a a beszélgetésünk tárgyát képző pároson, akiknek minden mozdulata árulkodott arról, hogy fülig szerelmesek egymásba. Irigyeltem tőlük ezt a felhőtlen boldogságot, hiába tudtam tizenéves koromtól kezdve, hogy ha egyszer megnősülök, az nem szerelemből hanem a családom érdekéből lesz - mit mondhatnék, jó előre láttam már a jövőmet. Sejtettem, hogy idővel Naryssát is megszerettem volna és épp úgy hozzám nőne, mint egy jó barát... de az mégsem az az érzés volt amit a balladák is megdaloltak és amiből nekem nem jutott ki.
Gondolataim Celawan herceg képe rántott ki, aki előttünk elvonulva biccentéssel köszöntött kettőnket. Elmosolyodtam és hasonló rövid, de tisztelettudó fejhajtással viszonoztam a gesztust és köszöntem hercegünknek, aki szőke fürtjeivel testvéreim közé is beillett volna. Nem volt különösebb bajom a Sagramourokkal, ahhoz túl messze volt Rheya Rikétől, hogy a hozzánk eljutó pletykáknak hinni merjek – ráadásul a drága mama, a királyi családról szőtt történeteiben is jobb volt nem megbízni. Egyszerű ember voltam, egyszerű világképpel, így Celawan herceg lett családjában az egyetlen, akivel fenntartásaim voltak – és azok is csak a torna idejére, mert idén a vetélytársat láttam benne, jobban, mint bármikor máskor.
Oldalra, Naryssára pillantottam, mikor további elfoglaltságot javasolt kettőnknek. Értettem én, hogy miért érdekelhette a feldíszített partszakasz, azonban bennem a legkisebb motiváció sem volt meg arra, hogy megmozduljak és megnézzem magamnak. Tetszett a körülöttünk lévő jövés-menés, a fülembe szűrődő zeneszó pedig jobb kedvre derített, ráadásul szívesen indultam volna el tömegben, hogy megkeressem fivéreim… de valahogy kételkedtem abban, hogy ilyen rövid idő alatt bármelyikőjük is elvonult volna a vizslató tekintetektől – talán csak Rikey-t találhattam volna meg a tenger habjai közt sellőfiút játszva, a parton álló embersereg elől bujkálva.
- Végül is. - adtam be a derekam, valószínűleg csak azért, mert láttam Naryssa lelkes mosolyát. Újból kezem nyújtottam felé és hagytam neki, hagy karoljon belém ha akart, de mindenesetre mellette haladva indultam meg a tenger felé vezető díszes ösvényen.
Úgy, hogy minden lépéssel elhalkult a hátunk mögül felhangzó jókedvű zsivaj, úgy nehezedett rám a tény, miszerint nem volt mit mondanom. Egy mondat, egy árva szó nem jutott eszembe amivel beszélgetést tudtam volna kezdeményezni feleségemmel, nem volt egy olyan téma amiről tudtam volna, hogy kedvel és órákig képes lenne beszélni róla. Talán először kapott el az érzés házasságunk ideje alatt, hogy meg kéne őt ismernem, hogy nem csak komolytalankodnom kéne vele és viccelődve kibújni minden felelősség alól.
- Szóval… - szólaltam meg számomra végtelenül hosszúnak tűnő csendben töltött másodpercek után, még beszéd közben is a szavakat keresve. - ...remélem nem csalódtál túl nagyot. Mármint tudom, hogy ha valami, akkor a családom szörnyen kiábrándító tud lenni; abba meg inkább bele se merek gondolni milyen lehet anyámat az anyósodnak nevezni. Néha még nekem is kell egy-két nap távollét az öreglánytól, pedig három évtizedem volt megszokni; neked pedig három hónapod sem. - mondtam megeresztve egy mosolyt Naryssa irányába, egy pillanatra sem kételkedve abba, hogy a mama nem kedvenc rokona. Senna senkinek nem volt a kedvenc rokona legjobb tudásom szerint - míg az öregem békésen eltengette a napjait, addig ő nem tudott nyugton megülni a gyerekei által tönkretett ülepén és hagyni mások életét.
- Ráadásul ha ő nem lenne elég, még kaptál magad mellé három olyan nagyszerű sógort is mint az én testvéreim. A férjed meg a legnagyobb marha mind közül. - csóváltam meg a fejem mintha csak kívülállóként hitetlenkednék a Riker család szépséghibáin, a saját módomon felvezetve egy olyan témát, amiről egész életemben nehezen beszéltem. - De minden viccet félretéve, nem tudom elképzelni mit gondolhatsz vagy érezhetsz… Hogy viselsz el minket? Engem? - kérdeztem hangomban először valódi érdeklődéssel, valóban kíváncsian várva azt, amit mondani akarhatott. |
Sophie Tharmund eltűnt. A tömeg rejteke borult rá, akár a köd, de ez sokkal színesebb és előkelőbb volt annál, mondhatni, fenségesebb.
Loranne szemével kutatta az ifjú Tharmundot, ruhája formáját és színét kereste a táncolók között, de nem bukkant fel hajkoronája sem. Nyugodj meg Lora! Sophie a barátnőjével van! - mondta magában, miközben egy fél pillanatra sem zökkent ki a társalgásból, csupán tekintete kutakodott az emberek között.
- A húgok már csak ilyenek. - fordult szelíd mosolyával a férfi felé ismét. - Bár testvéremmel ugyanúgy rajongunk a táncokért, neki több ideje van azok elsajátítására, minden esetre olyankor engem sem hagy ki a mulatságból, kikapcsolódásnak pedig tökéletes. - értett egyet beszélgető partnerével.
Sophieban még nem volt meg az a nőies báj, pontosabban mozdulatai még gyermeki mivoltáról árulkodtak a táncok közepette is. Persze a kezdetekben, amikor a kisebb Tharmund oktatása kezdetét vette, Lora teljesen másnak látta. Sophie fejlődik, de szerencsére mindig is önmaga marad. Ő maga ezt nem engedheti meg viszont, bár bátyja mindig azt közli, hogy minden rendben van, segítségre szüksége van.
Bár ideje már annak, hogy Loranne táncolt, berozsdásodottnak érezte magát jelen helyzetben, ezért is csupán szemlélődött. Régen nagy mulatság volt oda haza, miközben anyjuk is táncra perdült. Amióta elvonultan él, az otthonuk sokkal borúsabbnak tűnik.
- Ezt meglehetősen örömmel hallom. - nézett fel a férfire, és ahogy tekintetét emelte, a pillanatok röpke lepergése alatt figyelte meg a ruházatát. Bár időbe telt, nem is kevésbe, de rájött, hogy nem más, mint egy Agenyr áll mellette. Fejében berozsdásodtak a kerekek, amik azt a célt szolgálták, hogy a nemesi, főnemesi családok megkülönböztetését és felismerését tegyék. Hiába, még sem hivatkozhatott arra, hogy a mondhatni közelmúltban egy rendezvényen sem vett részt.
Nem korholta magát, hibázni emberi dolog. Bár nem eszerint az elv szerint élt maximalista lévén, nagy ritkán megengedhette magának, főleg egy ünnepségen. Ha netán rákérdezett volna, akkor még azon sem csodálkozott volna, hogy udvariatlannak és eszetlennek minősül nem csak a férfi, hanem az egész Agenyr család szemében.
Szedd össze magad Loranne Tharmund! Ideje visszatérni az életbe! - mormogta fejében egy hang és rendezte sorait az utasításra.
- Megtisztel vele Domeric Agenyr. - húzódott mosolyra szája, majd magabiztos, kecses léptekkel a táncolók közé illeszkedtek be.
A felismerés véleménye szerint egyoldalú, amit nem bánt. Hálát adott kisebb nemesi címének és talán a maszknak is, sosem bánta, ha nem tudják, ki is ő. Ezért is megéri kimozdulni.
- Mit szeretne tudni a hölgyről? - állt táncpartnerével szembe, miközben feje csak egy parányit a kérdéstől oldalra billent. - Erősen kétlem, hogy érdekes, vagy szórakoztató válaszokkal tudok szolgálni Önnek, de ettől függetlenül igyekezni fogok. - engedett meg magának egy csábító mosolyt.
Nem volt benne teljesen biztos, hogy az Agenyr családdal volt-e dolga Aldamer Tharmundnak, de hogy testvére ilyen körökben még nem mozgott, azt kétség kívül tudta. Sokan még a mai napig sem fogadták el törvényes örökösnek, de a pletykákkal nem kezdett semmit, viszont az üzletnek nem tett jót. A Tharmund kereskedelem még mindig virágzik, de talán Loranne-on és Sophien múlik, hogy ez mikor fordul az érem a másik oldalára. Bátyja szerint időszerű lenne egyikőjüknek jegyest keríteni, bár ezzel a két lány nem igen ért egyet, hogy akárkiről szó essen a családi vagyon tekintetében. Keresztanyjuk viszont közölte, hogy nélküle ugyan senkit nem lehet elfogadni, ha már anyjukat akadályozza állapota, ellátja ő a feladatát.
Tehát visszatérve az idősebb Tharmund lány nem csodálkozott volna azon, ha Domeric Agenyr nem tudja, kivel is táncol éppen. Azt meg kellett hagyni, a férfit nem éppen fa lábakkal áldották meg. Lorannenek kellett pár másodperc, mire feligazodott hozzá, de ahogy haladtak előre, mind a tánctéren, mind a zenében, visszatért a régi báj szelíd, nőies, kecses mozgásába, ami mindig is elvárt volt a Tharmund lánytól. |
Drusala újabb kérdésére csak sokat sejtetően elmosolyodtam, és oldalra döntöttem a fejem; mélyen tiszteltem azt az önzetlenséget, amellyel a lány viseltetett a világ felé, és tudtam, hogy Én erre sosem lennék képes. Ugyanakkor viszont nem gondoltam, hogy ez a feltétlen odaadás jó is; Drusalának semmiképpen. Tizenkilenc esztendő Lady Earyn, az édesanyja mellett, túl erős berögződésnek tűnt ahhoz, hogy megpróbáljam ilyen mélyre nyúló részét megváltoztatni. Azzal viszont, hogy megegyeztem Celawannal, a lányt is az új családomba kaptam, és eldöntöttem, hogy mindent megteszek a boldogságáért, legyen az bármilyen pillanatnyi is; szimplán azért, mert megtehettem, és mert megérdemelte.
Az önzetlenségén kívül, melyet bizonyos mértékek között igen nagy erénynek tartottam, a minden porcikájából sugárzó eleganciát is csodáltam a jövendőbeli sógornőmben. Irigyelhettem volna érte, de valójában ez egyike volt azon dolgoknak, amiket, úgy éreztem, egyszerűen nem nekem teremtettek az Istenek, nem így. – Hogy valaki más? – kérdeztem vissza érdeklődve, majd a tekintetemmel néhány hosszú, gondolkodó pillanat erejéig a taréjos hullámokra vetettem. – Nem, soha – jelentettem ki végül; még sosem gondolkodtam ezen a kérdésen, ám most, hogy megtettem, úgy tűnt, már régóta tudom a választ. – Akadtak jó és rossz dolgok is, de nem hiszem, hogy más emberként jobb vagy rosszabb lett volna... Más, legfeljebb. De nem szeretnék másvalaki lenni, bőven elég, ha így lehetek elégedett. – Nem voltam egészen biztos abban, Drusala pontosan hogyan értette a kérdését, vajon csak arra gondolt-e, ha nem nemesnek születek, vagy esetleg máshová, de a válaszom akkor is állt. Sosem vágytam mások életére, azt hiszem, ezért nem is igen értettem az irigységet, és ezért nem érdekelt soha, ki Lord, ki Sir, ki herceg. Utóbbinak nyilvános szerepléseivel is csak újabban kezdtem teljesen megismerkedni, és azon is csak az elmúlt hetekben gondolkoztam el, ez mit jelent rám nézve; sok dolog új volt még, ám Drusala cseppet sem rémisztett meg az elém festett jövőképpel, melynek tréfálkozása mögött sok igazság húzódott.
– Még szerencse, hogy nincs rejtegetni valóm, ugye? – vontam fel a szemöldököm; habár Vidar más volt, mint Rheya, ahhoz hozzászoktam, hogy összesúgjanak a hátam mögött, vagy hogy mindenhol az Agenyr családot minősítsem a viselkedésemmel. Az egyetlen gondot az jelenthette a nyilvánossággal, hogy talán az, amely számomra és odahaza különös, de elfogadható, az itt kellemetlenül megosztó lehet; nem is beszélve arról, hogy az Agenyrek mellett hamarosan a Sagramourok nevének súlya is a vállamat fogja nyomni. Majd kiegyensúlyozzák egymást. És egyébként is... Attól még, mert valami megszokott, nem feltétlenül helyes is. A nagyobb fejtörést a gyermekáldás kérdése jelentette számomra; imádtam őket, és azt hiszem, kevés gyermeki gondolataim egyike volt a valamikori nagy család, legalább öt gyerekkel, de nem volt számomra prioritás... Egy gyerek helyhez kötött. A gondolat, hogy talán egy esztendőm sincs a szabadságomból, kellemetlen szorongással töltött el.
Szerencsére ezt az érzést elnyomta a Drusaláért való aggodalmam, illetve a gondolataimat is elterelte a beszélgetésünk – arról nem is beszélve, milyen frissítő hatása volt a dermesztően hideg tengervíznek.
– Nem, nem tudok úszni, de sosem késő megtanulni – feleltem széles mosollyal, Drusalát biztatva arra, hogy kövessen. – Csak gyere, Drusala! Gyere és érezd a homokot, a szelet, a vizet, (ami jéghideg)... Csak azért, mert megteheted, és főleg azért, mert nem illendő. – Bizonyára léteztek ennél sokkalta tartalmasabb és célra vezetőbb lelkesítő beszédek is, de bíztam a pillanat hevének gyorsaságában, hogy a pillanatnyi boldogság ígérete talán rést talál valahol a nevelőnők és Lady Earyn tanításának vaskos burkán. Büszkeséget éreztem, mikor a lány végül csatlakozott hozzám, és olyasféle nevetéssel válaszoltam az övére, amelyet utoljára gyermekkoromban hallathattam, még azelőtt, hogy Trevan... elment. A lány néhány röpke pillanat erejéig nem volt Drusala hercegnő, és én sem voltam Lady Tyria, és felszabadult boldogságot éreztem, elég erőset ahhoz, hogy Celawan se tudja elrontani.
Drusala döbbent, és azt hiszem, kissé riadt arckifejezése csak pillanatokkal korábban árulta el a bátyja ott létét, mint az említett hangja. Érdeklődve fordultam hátra, megkönnyebbülvén, mikor Lady Earynt nem láttam feltűnni a látóhatáron belül.
– Csodálatos – feleltem az övéhez hasonlatos mosollyal; s csak hogy a természet megbüntessen a drága ruhával szembeni tiszteletlenségemért, a korábbinál nagyobb hullám ért el, egészen a lábszáramig hidegbe burkolva. Megremegtem, de már becsületbeli kérdésnek számított a maradásom; csak a kezeim kulcsoltam össze. – És hogy állnak Rheya csatornái? – döntöttem oldalra a fejem, s bár nem álltunk egymáshoz elég közel ahhoz, hogy Celawan arcának minden részletét láthassam a gyér fényben, de valahogy úgy éreztem, felesleges is volna próbát tenni az érzelmei megfejtésére. Ott volt azonban az a szokásos, egyedi valami, amelyet mindig éreztem a közelében, és amelybe most egy árnyalatnyival mintha több feszültség vegyült volna az átlagosnál. Kételkedtem volna abban, hogy az én és Drusala viselkedése okozta volna (tőlem aligha várhatott mást, a húgát pedig épp Ő terelgette mellém az utóbbi időben), és kíváncsiság ébredt bennem, vajon mi lehetett, ami ilyen negatív irányban keltette fel az érdeklődését. Bosszantott a tudat, hogy bizonyára esze ágában sincs elmondani.
– Csak nem azért érdeklődsz a víz iránt, mert csatlakozni szeretnél? Vagy inkább úsznál egyet? – Egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy Celawan tud úszni; más különben túl könnyen vízbe lehetett volna fojtani. Valószínűleg Drusala ekkorra már kint volt a vízből, vagy ha nem, hát most én előlegeztem meg ezt, s a fejemet rázva sétáltam vissza a cipőmig és Celawanig; a nedves homok egészen különös érzés volt, ahogy a bokámhoz tapadó ruhaanyag is; valahol a tengerbe sétálás közepette még két tincs szabadult ki a szépen beállított frizurámból, és miután a fülem mögé tűrtem az egyiket, ám ismét a szemem elé ugrott, megelégeltem. A fejemen lévő tiarát olyan természetességgel kaptam ki a hajamból, mintha nem az lett volna az egyik legértékesebb dolog, amit valaha fogtam, majd addig erőlködtem, míg a hajamat tartó összes szalag és csat engedett az akaratomnak, s tőlük megszabadulva ismét kibonthattam vörös csigáim, amelyeknek tetejében valahogy sokkal könnyebben állt meg a koronácska. Valahol a matatásom közepette azonban meglazíthattam az egyszerű, fehér maszkomat tartó szalagot is, mert éreztem, hogy kényelmetlenül lötyögni kezd. Még azelőtt leoldottam az arcom elől, hogy leesett volna, és a sötéten kéne keresgélnem.
– Mi értelme egy álarcosbálnak, ha mindenki tudja, ki rejtőzik a maszk alatt? – tettem fel a kérdést, amely talán sokkal költőibb és mélyrehatóbb volt, ha az ember tovább nézett a mostani pillanatnál, egészen azon bizonyos maszkokig, amelyeket a rheyaiak oly' szívesen hordtak minden nap, s amelyet Drusala talán ismét magára öltött most, hogy a bátyja is itt volt. Kíváncsi voltam, így van-e. |
Amióta csak az eszét tudta tisztában volt vele, hogy egy-egy ünnepség amin az aglaniri nemesség színe-java összejön, számára nem csupán mulatság. Minden udvarias szó mögött rejtőzhetett valami más, fiatal fiúként is rögtön megmondta volna édesanyja kéznyújtásából, hogy Bethany Sagramour mire tartja illetőt. Illetve, ha pontos akart lenni, azt látta át villamgyorsan hogy mások előtt hogyan kell viszonyulni az urasághoz és ebből az is kideült, hogy mennyire rangos, vagyonos vagy éppen intelligens az. Nem lehetett figyelmetlen vagy könnyelmű, mégis azt a látszatot kellett keltenie, hogy Durham ura remekül érzi magát. Ritkán, ha kikerült hölgyrokonai köréből, valóban kellemesen elszórakozott. Igazából élvezte a fényűzést, a nyüzsgést és az új arcokat.
Nem véletlenül határozott hát úgy, hogy miután húgait lekérték és többi rokona is láthatóan mással volt elfoglalva, új társaság után néz, főként hogy oldalvást megpillantotta Lord Osgrey üstökét. Úgy fordult a szőke hölgy felé, hogy nyilvánvaló legyen: nem szeretné ha megzavarnák. Széles mosollyal és hasonlóan udvarias szavakkal fogadta a köszöntését.
- Valóban az - értett egyet aztán a másik, táncról szőtt megjegyzésével - Jómagam nagyon megkedveltem. Tudja, a húgom egyből megtanulta, aztán a másik testvéremmel együtt velünk is begyakoroltatta. Mint mindig. - magyarázta halkan nevetve. Rowena nem csak imádott táncolni, de félelmetesen ügyes volt, bármit hamar elsajátított és valódi kecsességgel művelte.
Miközben beszélt igyekezett találgatni magátban, hátha ismeri a lányt. Ha családja körében állt volna, minden bizonnyal rájött volna kicsoda, hiszen elég éve volt megjegyezni azokat a nemesi dinasztiákat, akik hivatalosak voltak egy ilyen eseményre. Mégis minden évben újabb fiatal urak és hölgyek érkeznek és azokkal, akik elmulasztják felújítani vele a kapcsolatot nem tud mit kezdeni. Szó mi szó idén a maszkok sem könnyítették meg a helyzetet.
Nem érezte szükségét, hogy magát bemutassa, hiszen meg sem fordult a fejében hogy nem szúrják ki egyből ki is valójában. A Ryswell színeket az Agenyr mellé csempészett öltözékével és termetével aligha lehetett eltéveszteni. Nem is egy bálon vagy tornán vett részt, ahol szintén nem rejtegette magát.
- Most, hogy Önbe botlottam máris kellemesebb. - válaszolt és jókedve tényleg őszintének látszott. Nem esett nehezére az ilyenkor szinte kötelező udvarias csevej és most nem is annak fogta fel.
Ki ne ismerné Domeric Agenyrt?
- Azt reméltem, hogy lenne kedve egy tánchoz - ajánlotta fel a kezét derűsen - Közben mesélhetne arról a bájos hölgyről a maszk alatt. - kacsintott a másikra. Ha elfogadta a felkérést a lány, büszkén vezette a táncolók közé, ha pedig nem mit sem vesztve hangulatából megérdeklődte, hogy valaki másra vár-e. |
– Az ég legfényesebb csillagai sem érhetnek fel az Ön ragyogó szempárjának ékéhez – bókoltam mézes-mázos hangon, lehengerlő mosolyt varázsolva ajkaimra, ahogy az én ragyogó kék szempárom megbéklyózta a kisasszony (Marian? Maryssa? Kit érdekel) hasonlószínű íriszeit. Nem tudom, az elmúlt órák alatt hányszor ismételtem el ugyanezen bókot azoknak, akikkel táncoltam, de eddig minduntalan bevált, és az éjszaka sötétjének csábító ígéretét hordozta magában minden búcsúm. Nem aggódtam a sikerességemet illetően, ellenben kellemes meleg áradt szét a mellkasomban, mikor nyereségemet bizonyítandó, a hölgy bájos kuncogással válaszolt. Egy utolsó, komisz mosolyt villantottam felé, majd kézcsókkal engedtem útjára, mindvégig tartva a szemkontaktust; a lány nem is próbálta leplezni, hogy rólam beszél, mikor hasonkorú barátnői gyűrűjébe visszatérve sustorogni kezdtek egymás között, felém-felém pillantgatva.
Tagadhatatlan volt, hogy élveztem, azonban egy utolsó, nekik szánt mosolyt követően (amely távolról is jól hallható nevetést váltott ki a körülbelül húszesztendős lányokból) a következő táncpartnerem után kutatva néztem végig a tánctér mentén állókon. Felfedeztem néhány udvarhölgyet – a legtöbbel sajnos már akadt egy-két afférom, így a mai estébe nem fértek bele –, illetve még a családom által megismert nemeslányt is, és bár Viserra Tanselle-t meglátva elgondolkodtam (főleg azért, mert ki tudja, Kicsi Rikey-nak mennyire mély is vele a barátsága), végül tovább jártattam a tekintetem. Hogy ne legyen olyan feltűnő a vadászatom, az egyik asztalhoz lépve az egyik szolgálót utasítottam, hogy töltsön bort.
Élveztem. Élveztem azt, ahogy a tér szélén állok, s mégis tekinteteket vonzok magamra, még ha nem is annyit, amennyit a fényesre csiszolt páncélomban tettem volna, vagy a testőri egyenruhámban, vagy amennyit a király és a herceg kapott, és mégis... Többet, mint a legtöbben; ez elég volt. Egyelőre. Persze, tettem is a dologért, hiszen igen díszes zekét készíttettem magamnak, melynek arany és ezüstszálakkal átszőtt anyaga tökéletes összhangban állt a maszkommal is; ez a kettő együtt pedig remélhetőleg az egyik legszebb külső tulajdonságomra irányította a figyelmet, a szememre.
Csúfondáros mosoly szökött az arcomra, ahogy megpillantottam Kiliant, amint Viserrával beszélget; biztos voltam benne, hogy dadog és össze-vissza motyog. A tekintetem ezután a bátyámon akadt meg (természetesen Jodericken, Millson a közelébe sem dugta az orrát az efféle eseményeknek, amennyire én tudtam), de azonnal tovább is siklott az Ő szőrös fejéről egy sokkal szebb és sokkal kétségesebb látvány felé. Még nem beszéltem úgy Naryssával a régi kalandjaink óta, hogy ne lettek volna körülöttünk emberek; kíváncsi voltam, vajon milyen lesz az első ilyen alkalom, mert biztos voltam benne, hogy lesz. Én mindenképpen szívesen tettem volna érte; habár a lány nem volt több, mint egy a sok közül a kígyózó sorban, arra az esetre nem gondoltam volna, hogy a kis őzikébe ontott róka a bátyám ágyáig édesgeti magát. Félreértés ne essék, nem féltékenység beszélt belőlem, csupán nem számoltam azzal, hogy néhány hétnél tovább kell elviselnem majd; például, életem végéig, a családom részeként. Ha viszont már úgyis ott volt, akár élvezhettem is; biztosra vettem, hogy Jodericknek egy szót sem szólt arról, miért látogattam én meg olyan szívesen az Ő családját, üzlet címszóval.
Egyelőre békén hagytam; szemeim ugyanis olyan egyedül álldogáló leányt pillantottak meg valahol az újdonsült sógornőm feje felett, aki épp olyan volt, amilyenre ma este vágytam: szőke, hatalmas szemekkel, és mérhetetlenül elveszettnek tűnt a tömegben. Milyen lovag lettem volna, ha hagyom, hogy egy csinos fiatal hölgy elveszettnek érezze magát? Magabiztos léptekkel közelítettem hát meg, arcomon megnyerő(nek szánt), fehér fogaimat kivillantó mosollyal.
– Oly szép szemem ha volna, mint a tiéd, szívfoglaló hatalmát megérzenéd – szólaltam meg, mikor már kellő közelségben voltam hozzá, ajkaimról könnyedén perdültek le valami jelentéktelen író szavai. Amint rám figyelt a hölgy (s biztos voltam benne, hogy így tesz), kezemben a kupámmal oldalra biccentettem a fejem, s folytattam. – Rád néznék mindörökké, mint tiszta ég, s oly lángoló sugárral, mint a nap ég; feloldanám szívedben a tél fagyát, hogy enyhe szép tavasszá virúlna át... Szép, nem gondolja? S teremné a virágok legszebbikét, mi által életté lesz a puszta lét. És e virág virítana csupán nekem; És e virág mi volna? A szerelem. – A szavalást befejezvén sóhajtotta, bár ez egyszerre volt a kifulladásnak és a vers gyönyörének is betudható; jómagam egyszerűen a drámai hatás miatt tettem így, majd rögtön ezt követően meghajoltam, és amennyiben a hölgy engedte (s miért ne tette volna?), a keze után nyúltam, hogy csókot leheljek rá. – Ristar Riker, szolgálatára. S az Ön gyönyörű szeméhez milyen név tartozik, ha szabad megérdeklődnöm? |
- Az a goromba képed elrontja az én kedvem is, Rion. - közöltem testőrömmel, ahogy aprót kortyoltam a kezemben tartott pohárból. Természetesen szavaimra csak egy egyetértően ellenkező, avagy kérdően kijelentő hümmögést kaptam, mintha testőröm megfosztották volna a beszéd képességétől. Nem tudtam eldönteni hogy Ő, vagy Drystan kívánkozott kevésbé ide; Azonban míg legifjabb öcsémet vállaimon átdobva is képes lettem volna behozni és a részvételre kényszeríteni, Rionnal ezt megpróbálni nos... Nem lett volna szerencsés. - Legalább a csinos nőkre próbálj meg mosolyogni, az istenekre! Nem akarom, hogy akárki is levesse magát valahonnan ijedtében, miután meglátja az arcod.
Az egyik félreeső asztalnál álltam, vagyis álltunk, mert természetesen Rion Hayward árnyékként követett. Tekintetemmel a táncparketten táncoló párokat fürkésztem, ismerős arcokat kerestem, olyanokat akiknek társasága élvezhetőbb, mint Ser Haywardé; példának okáért mindenképpen szerettem volna Isandával beszélgetni - mert minden ellenére mégis testvérem volt, akit évek óta nem láthattam -, de nem láttam sehol sem.
Kivételesen megpróbáltam nem feltűnést kelteni és nem azonnal keresgéléésbe fogni, tudván, hogy apám minden lesz csak nem boldog ha egyszer kiszúr a tömegben. Nem volt ritka az, ha elkéstem valahonnan, de általában szerettem pontosan érkezni, sőt elsők közt ott lenni ahol csak lehetett... Viszont tény és való volt, hogy ha valami nem érdekelt, oda nem igyekeztem túlzottan odaérni. A bál nyitótáncokkal és beszédekkel megfűszerezett első órájára pedig egy porcikám sem kívánkozott, hiába lett volna ott a helyem Howe Llewellyn mellett.
Az idő, míg maszkom igazítottam épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy Gildas Olwyn és társa észrevegyen és irányomba induljon, holott esküdni mertem volna, hogy tavalyi öltözékemhez mérten az idei nem rikított ki a tömegből. Valószínűleg a világ összes ideje sem lett volna elég ahhoz, hogy megértsem Gildas miként tudott állandóan vidámnak tűnni és még Lynetnél is többet beszélni mindenféle nehézség nélkül - pedig esküszöm, gondolkoztam rajta eleget. Tíz, tizenöt évvel ezelőtt sértődött gyerekként fordultam volna el és tettem volna úgy, mintha meg sem hallottam volna a megszólítást, azonban néhány évvel idősebben képes voltam ugyanolyan negédes mosollyal fordulni Gildas felé, mintha épp bárki más lépett volna oda hozzám.
Először a férfira, majd a mellette álló lányra pillantottam, aki fehér hajkoronájával a tündék sorába is beillett volna; Már azelőtt tudtam, hogy csakis Ysolde Olwyn lehetett a fiatal hölgy, hogy nagybátyja bemutatta volna. Az elmúlt időben volt szerencsém az átlagosnál többször hallanom a nevét - általában Thane-ével együtt - és nem mondanám, hogy nem volt meg a véleményem jó előre már róla.
- Örvendek a szerencsének, hölgyem. Sokat hallottam már önről. - mondtam sejtelmesen és fejet hajtottam. Szívesen folytattam volna még és kérdeztem volna rá, miért is nem öcsémmel táncol jelen pillanatban is, de nem hagyhattam szó nélkül a társaságunkban lévő lovag modortalanságát sem. - Kár, hogy Lady Ysolde túl fiatal még ahhoz, hogy emlékeztessen arra a tornára, mikor egy ilyen ígéret után te kötöttél ki a porban... Nem is emlékszem már ki ellen is indultál akkor. - ittam bele poharamba, mintha csak valóban elfeledkeztem volna arról, hogy is taszítottam le a nagy lovagot, Sir Gildas Olwynt a nyeregből. Mérges is voltam magamra, mikor törött kezemmel képtelen voltam több számban indulni, holott abban az évben én voltam a legesélyesebb az Istenek Bajnoka címre.
- A késésem pedig akkor lesz majd igazán drámai, ha atyámnak feltűnik jelenlétem. - mondtam, nem is foglalkozva azzal a feltételezéssel, hogy a hajam miatt késtem volna. Igazán nem lepett meg Gildas modora ami elől az ember megszökött, vagy ha kitartó volt és megszokott.
- Lady Ysolde, örömmel venném, ha majd egy tánc erejéig megszabadíthatnám nagybátyjától, aki félő, hogy önmagáról már így is túl sok fennhéjazó butasággal tömte meg a fejét. - mosolyogtam kedvesen az ifjú hölgyre, úgy gördítve le a szavakat ajkaimról, mintha minden vágyam az lenne, hogy Ysolde Olwynt a táncparkettre vihessem, vagy legalább lenyűgöznének női bájai; Valójában pedig csak Thane orra alá akartam dörgölni milyen jót is beszélgettem a bájos Lady Ysoldedal, tánc közben pedig még esély is lett volna arra, hogy kiszúrja párosunk akárhol is volt. Reméltem, hogy ezzel legalább egy kevés kellemetlenséget okozhatok neki, mielőtt hazautazik. - De addig is, Gildas... meglepő, hogy nem ittál még annyit, hogy a hölgyek szoknyája pillantgass. Nem ízlik a bor esetleg? |
- ...mindazonáltal, amennyiben úgy ítélnék meg, hogy a keleti csatornarendszer javításra, esetleg teljes felújításra szorul, bátorkodom ajánlani a rheyai Ramsey Sinclair munkáit. – A legkevésbé sem figyeltem oda Castleroyra, még csak meg sem próbáltam úgy tenni; nem őt figyeltem, inkább Tyriát és Drusalát tartottam szemmel a feje felett elnézve. Udvariatlanság volt, igen, de ez addigra már a legkevésbé sem érdekelt. Éppen elégszer próbáltam meg tudomására adni ennek a tenyérbemászó mitugrásznak, hogy a társasága már jó ideje nem kívánatos; egyébként, mégis ki volt képes majdnem egy órán keresztül beszélni a főváros csatornázásáról? Néha természetesen szóba hozva szegény, szerencsétlen megboldogult unokaöccsét. – Ramsey családja távoli rokonságban áll az unokafivérem feleségével, és biztosíthatom, nagyuram, hogy mindig a legjobb alapanyagokból dolgozik, kivételesen gyorsan és kedvező áron. – Egy egészen kicsit közelebb hajolt, bizalmaskodó mosollyal a szája sarkában; csak erre a tolakodó és álszent gesztusra fordítottam újra felé a tekintetem. – Talán még egy kis extra kedvezményt is ki tudok alkudni, megtiszteltetése jeléül a korona és a királyi család felé.
A legpocsékabb alapanyagokból dolgozik, indokolatlanul drágán, helyesbítettem magamban a fontoskodó uraság iménti kijelentését. El sem tudtam képzelni, atyánkat mi a hét pokol vehette rá arra, hogy egyáltalán megfontolja a családjaink egyesítését; ha addig csak elégtételt éreztem a pökhendi kis Lord Stanton megölése miatt, hát onnantól kezdve már örömöt és megkönnyebbülést is. Valószínűleg a második családi vacsora közben utasítanom kellett volna Warrent, hogy nézze tétlenül, amint a saját kardomba dőlök – elvégre nem szerettem volna felzaklatni azzal a húgomat, hogy a szeme láttára szabadulok meg a házasság révén szerzett új családjától.
Castleroy ismét mondott valamit, de ezúttal teljes mértékben elengedtem a fülem mellett a mondanivalóját, lekötött ugyanis a felismerés, hogy már nem látom a menyasszonyom és a húgom alkotta párost a táncolók között ott, ahol addig voltak. Tekintetem viszonylag gyorsan megtalálta Warrenét, aki egyszerű, fekete ruhában, csak kellőképpen álcázott fegyvereivel együtt, maszk nélkül olvadt az árnyékok közé a tánctér mellett; Howe Llewellyn meg sem próbált vitatkozni velem, amikor közöltem vele, hogy egy személlyel kiegészül a bál őrsége. Amikor a pillantásunk találkozott, alig láthatóan biccentett egyet, majd fejével a partra vezető, lámpásokkal megvilágított ösvény felé intett.
- Feltétlenül meg fogom említeni nagylelkű javaslatát, Lord Castleroy – szakítottam félbe udvarias mosollyal egy újabb mondatot, amiből egyedül a szennyvíz szót sikerült kivennem. – Rögtön az első csatornázási kérdésekkel foglalkozó tanácsülésen – tettem hozzá; meg sem próbáltam elvenni a hangomból azt a bizonyos élt, ami talán figyelmeztethette arra az apróságra, hogy a birodalomnak jelenleg sokkal fontosabb problémákkal kellett szembenéznie, mint Rheya csatornarendszere.
A férfi szürke szemeiben megcsillant valami, ami ösztönös figyelmeztető jelként raktározódott el a fejemben, de egyelőre nem szenteltem neki különösebb figyelmet; ha már akkor tudom, pontosan mi rejtőzik a villanás mögött, egészen biztosan másképpen cselekedtem volna.
- Természetesen, nagyuram – hajtotta meg előttem a fejét mesterkélt mozdulattal. – Ha lesz rá lehetősége.
Metsző kék szemeim némán és hűvösen mélyedtek Castleroy tekintetébe, volt valami abban, ahogy azt mondta, Ha...; valami, ami egyáltalán nem tetszett. Csak később jöttem rá, hogy szokásaimtól eltérően figyelmetlen voltam aznap este, olyan jeleket nem vettem észre, amelyek máskor még azelőtt szemet szúrtak volna, hogy nyíltan szembesítenek velük; hibáztam, a hibákért pedig olykor meg kell fizetni. Olykor. Olykor viszont az Istenek adnak még egy esélyt és hagyják, hogy kijavítsuk őket.
- Most pedig, ha megbocsát, megkeresem a menyasszonyomat; ideje lenne tömeges nézőközönség nélkül is táncra kérnem őt. – A mosolyom a legkevésbé sem volt őszinte, ahogy Castleroy irányába biccentettem, sokkal inkább volt figyelmeztető és fenyegető. Megvártam azt is, hogy meghajoljon előttem; csak akkor fordultam el tőle, amikor képtelen volt tovább állni a pillantásomat és elfordította a fejét. – Jóanyám – hajoltam meg a beszélgetésünket hősies kitartással tűrő asszony felé.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy éles tekintete ide-oda járt kettőnk között, de sokkal okosabb volt, mintsem akár egyetlen szót is szóljon az elmúlt néhány perccel kapcsolatban.
Határozott lépésekkel indultam el az ösvény felé, oda-odabiccentve az embereknek, akik üdvözöltek, de egyetlen pillanatra sem torpantam meg vagy lassítottam; nem kívántam senkivel szóba elegyedni, egy időre eleget kaptam a társasági beszélgetések színe-javából. Bizonyos szempontból megkérdőjelezhetővé vált a maszkok mibenléte, legalábbis az olyanok számára, mint én; elég volt csak egy kicsit odafigyelni az alaposan felkonferált nyitótáncok alkalmával, hogy senkinek ne legyen kérdés, ki rejtőzik a ruha és a maszk alatt, még úgy is, hogy ezúttal a családunk címerével ellátott köpenyem nem pihent a vállamon.
- Castleroy? – lépett mellém nesztelenül Warren.
- Tartsd szemmel – biccentettem. – Az unokaöccsét emlegeti és furcsán viselkedik; ha készül valamire, tudni akarom.
- Tudni fogod.
Halvány, elégedett mosolyra görbült a szám mindkét sarka, de felesleges volt köszönetet mondanom; tudtam, hogy Warren akkor már nem volt mellettem. Egyedül folytattam az utamat, biccentéssel üdvözölve az ifjú Riker házaspárt – Ristar és Kilian bátyja nehezen eltéveszthető jelenség volt, akárcsak a fiatal, takaros kis felesége –, mielőtt végigsétáltam volna a díszes, alaposan megvilágított úton. Tekintetem elsiklott az andalgó párok felett, lassan keresvén életem két hölgyét, akiket végül legnagyobb meglepetésemre az ösvénytől távolabb, a tenger partján véltem felfedezni.
Szemöldököm érdeklődve kúszott feljebb a homlokomon, ahogy Tyria egyenesen a vízhez sétált; megfordult a fejemben, hogy talán képes lenne úszni egyet a tengerben, ruhástól-maszkostól, csak azért, hogy lássa a reakciómat. Mint annál az átkozott kis vakarcsnál. Közelebb sétáltam hozzájuk, mivel ők észre sem vették a jöttömet; valahol a cipőik magasságában álltam meg, a mellkasomon összefűzött karokkal, az érdeklődésem pedig csak fokozódott, amikor a húgom – az én édes, szelíd, szófogadó, illedelmes kishúgom – követte leendő sógornője példáját. A meglepett sikoltása már kevésbé lepett meg, hiszen a tenger az évnek ebben a szakaszában még rettenetesen hideg tudott lenni, főleg az esti órákban.
Végül Drusala volt az, aki hátraugorván elég figyelemmel pillantott fel ahhoz, hogy engem is észrevegyen.
- Kellemes a víz, hölgyeim? – mosolyodtam el, közben arra gondolva, milyen átkozottul nagy szerencséjük volt, hogy Lady Earyn nem tartott velem. |
A maníros mosoly majd’ szétfeszítette az arcomat, ahogy Thane Llewellyn egy udvarias köszöntés keretében alig érezhető csókot lehelt a kézfejemre. Az északi légió nyelvén, avagy anyanyelvemen egy üdvözlés inkább hasonlított hátbavágásra (vagy alkalomadtán csípős sallerre), így a gesztus legalább olyan idegenen hatott a számomra, mint az ajkaim görbítése. Félek, hogy ez meg is látszott az olajozatlan mozdulaton, amivel jobbomat a lovag arcába toltam. Ritkán fordul elő, hogy ilyen mértékű képzetlenségről teszek tanúbizonyságot az élet valamely területén, így hálás voltam az öcsémnek, amiért nem volt jelen és nem kényszerített a szerepem megtörésére valamiféle szemtelenül igaz élcelődéssel, mint például: A részvétel a fontos.
A kötelező bókot az arcomra gyógyult, feszes vigyorral és a mögüle szűrt hálával vettem tudomásul. Feltételezéseim szerint a férfi első észrevétele velem kapcsolatban nem a megjelenésem volt, hanem az, hogy a bálra két férfival az oldalamon érkeztem, de egyikük sem a férjem volt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy évről évre egyre facérabb vagyok. Tisztában voltam a kimondatlan ténnyel, hogy a felsőbb körök fenntartással viseltetnek irántam, amiért önjelölt vénlányként és kiaknázhatatlan diplomáciai lehetőségként addig szlalomoztam a házassági ajánlatok között, míg végleg elapadt a kérők özöne. Embere válogatja, hogy ez a hallatlan arcátlanság kiben milyen véleményt alakított ki rólam: egyesek könnyűvérűnek, mások kiállhatatlanul besavanyodottnak tartottak. Az igazságról, a szaftos részletekről csak azoknak volt tudomása, akik nem fecsegték volna el az első jött-mentnek: a fivéreim.
A felvetett témakör szerencsére metszette a komfortzónámat, amiért hálás lehettem Lord Thane-nek.
– A helyzet változatlan. – jelentettem ki elkomoruló arccal, mintha épp jelentést adnék Geraldnak a status quo-ról. Tudtam, hogy hiába nem Taranis-ba valósival van dolgom, a lovag ugyanúgy otthon mozog a témában, ahogyan én magam, hiszen egykor maga is segítő kardot nyújtott a hegyeinkben. – Vasárnap egy teljes horda vonult be egy keleti bányászfaluba a hegygerincen túl. Amint tudomást szereztünk a problémáról, útnak indultunk, de az oda vezető utunk felénél viharba keveredtünk; a vesztünkbe rohantunk volna, ha megpróbálunk a túloldalra kerülni. – magyaráztam, de a történet személyes vonatkozásáról nem tettem említést. Vérző szívvel ugyan, de félúton be kellett látnom, hogy az előrehaladás nem csak a vérvonalunk végét, de nagyra becsült embereink csúfos halálát is jelentette volna. Természetesen Geralddal ismét ütköztek a véleményeink, így nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni az igazamról. – Hat áldozat, és a támadások gyakorisága riasztó ütemben nő. Szokatlan magatartás ez az ő fajtájuktól; kezdek arra gyanakodni, hogy nemzedékről nemzedékre egyre intelligensebbek lesznek, és ez felettébb aggasztó. – fejeztem be végre, és ekkor jöttem rá, milyen sok időt is emésztett fel a száraz tényközlés, amelyet ráadásul egy könnyed, egy-két szóval elintézhető kérdést követően zúdítottam beszélgetőtársamra.
Amint viselkedésem kellemetlenségét felismertem, hegyi ékkövekkel berakott álarcom mögött kéklő tekintetemet a látóterem egy véletlenszerű pontjára függesztettem, majd csendkitöltés és időnyerés gyanánt belekortyoltam a borba. Talán illene visszakérdezni – futott át az agyamon, de a lovag beelőzve a fivéreimről kérdezett.
– Természetesen. – közöltem egy kimért bólintással. – Ami azt illeti, a tornán is részt vesznek. Szerencséjükre én ezúttal sem teszem. – tettem hozzá közönyös pléhpofával, és ezúttal még utólag sem szúrt nekem szemet a kijelentés arroganciája. Ha szerencsém volt, a lovag betudta ezt valami sajátos humorérzéknek.
Az akaratlan humorizálást követően hirtelen visszatért az arcomra a találkozásunkkor használatba vett, természetellenes vigyor: ideje volt felvenni a beszélgetés fonalát, amit találkozásunk óta először tettem meg.
– És maga, Lord Llewellyn? Idén is indul a bajnoki címért? – kérdeztem vissza. Thane Llewellyn már bizonyította rátermettségét Taranis vadonjában is, amelyet jómagam a leg erőt próbálóbb kihívásnak tartottam, amit egy kihívást kereső lovag csak találhat, így nem kételkedtem képességeiben. Én nem a tornán elért eredményben, hanem a nyílt terepen mutatott képességekben mértem egy katona értékét. Szívesen meghívtam volna hazámba a torna fényes páncélban parádézó lovagjait, hogy ne ellenfeleikkel, hanem egy taranisi hóviharral mérjék össze erejüket, de félő lett volna, hogy mind otthagyja a fogát, és a birodalom krémje férjjelölt nélkül marad. Nem, mintha engem ez különösebben megérintett volna, tekintve, hogy nem tartottam igényt férjre.
– Mellesleg hogy van a kis Drystan? – kérdeztem hirtelen. – Mit gondol; a bátyjai nyomdokaiba lép majd, és kardot fog?
A kérdésben segítségemre volt egy kis kötelező háttértudás, amelyre a korábbi tornákon tettem szert. Llewellynék körében különösen érzékeny témának tűnt a testvérviszály, ezért igyekeztem úgy fogalmazni, hogy a legkevésbé legyen félreérthető a kérdés, amit továbbra is jó húzásnak tartottam. Drystan gyerek. Mindenki szereti a gyerekeket. Az emberek szívesen beszélnek a gyerekekről. |
A bálokon mindig kényelmetlenül éreztem magam, akkor is, ha a királyi palotában tartották, s őrszemi, testőri feladatokat láttam el; ám most, hogy résztvevőként voltam kötelezve rá, ráadásul sem a páncélom magabiztos takarását nem élvezhettem, sem pedig az oldalamra kötött kard biztonságát, különösen elveszettnek éreztem magam a díszes, vidám forgatagban. A tér legszélén álltam meg, gondosan két fáklya narancs fénye közötti sötétségbe olvadva, hogy senkinek, véletlenül se legyen kedve odajönni hozzám; nem voltam jó az olyan udvariaskodó társalgásban, mint amit ez az este megkövetelt. Nem rajtam múlt, hogy eljöjjek; természetesen Ristar volt olyan kedves, hogy elmesélje Anyánknak, nem szeretnék részt venni a bálon, s egészen addig nem is óhajtom elhagyni Rike várát, míg a Sagramour-családnak a torna kezdetétől fogva nem lesz szüksége a szolgálataimra. Anyánk néhány percen belül megesketett, hogy megjelenek itt ma este, s ami azt illeti, akár feleség után is nézhetnék, ha úgyis ráérek. Az egyetlen ok, amiért nem kerülgetett a pánik a követelőzése nyomán, az volt, hogy Ristart és Millsont is a házasság kérdésével zaklatta; nem hiszem, hogy volt ennél kellemetlenebb családi vacsoránk, pedig együtt nőttünk fel. Kíváncsi lettem volna, Naryssa hogyan éli meg az egészet, hiszen Joderick feleségeként Ő is az asztalnál ült; a bátyám, ha jól hallottam, öblösen nevetett a testvéreink mentegetőzésén vagy épp annak hiányán, bár nem néztem fel. Úgy tettem, mintha az asztal erezete és a főtt homár egészen lenyűgözött volna, s azoknak szenteltem minden figyelmem.
Először azt hittem, egy maszk talán segíthet a kényelmetlenségemen, így csak közepesen sokat ellenkeztem, amikor Naryssa, miután odaadtam neki a kései esküvői ajándékom, ragaszkodott hozzá, hogy segítsen kiválasztani. Jodericket vagy nem hatotta meg a szenvedő s kérlelő ábrázatom, vagy ezen is jót mulatott csupán. Most azonban, hogy egy ideje már rajtam volt, egy cseppet sem volt olyan érzés, mint mikor a sisakomat hordtam; mi több, kifejezetten zavaró volt, s minduntalan úgy éreztem, kioldódik a szalag, amellyel ügyetlenül a fejemhez erősítettem. A sógornőm, belelendülve a válogatásba, ragaszkodott ahhoz is, hogy ne színtelen feketébe öltözzek, így végül az arannyal kivarrt fekete bőrmellényemhez csatoltam a vörös, aranyoroszlános köpenyem; s igyekeztem senkinek sem a hátam mutatni, hogy Rike címerét felfedezve esetleg úgy döntsenek, beszélnének velem.
Nem itt a helyem, ciccegtem magamban, s sokadjára birizgáltam meg a szalagot, amely mostanra eléggé kilazulhatott, hiszen a második rántásnál megadta magát, a maszkom pedig a kezembe esett. Lemondó sóhajjal emeltem ismét a kezeim, hogy megkössem, s szinte ösztönösen léptem hátra néhányat, nem is gondolván arra, hogy ott esetleg tartózkodhat valaki, ám mégis egy testnek ütköztem.
– Elnézést, kérem, ne haragudjon – fordultam meg rögtön, egyik kezem védekezőn magam elé emelve, a másikban pedig a maszkot szorongatva. Mikor egy hölgyet pillantottam meg, az addiginál is jobban elszégyelltem magam (és örültem, amiért Ristar ezt nem látta), majd mikor az arcára pillantottam, valami ismerőset véltem felfedezni a vonásaiban; régi emlék volt, de erős. Meglepettségemben kikerekedtek a szemeim. – Viserra...?
Az idősebb Tanselle lány gyermekkori barátom volt; ha jobban belegondoltam, az egyetlen. Anyám sógorának birtoka közel volt Breakwater várához, és gyakran látták vendégül egymást, s amikor kötelező látogatásaink során egyszer Ők is épp ott tartózkodtak, bemutattak minket egymásnak. Halványan az is derengett, hogy Anyám úgy tíz esztendővel ezelőtt az irányba is reményeit fejezte ki, hogy talán idősebb koromban feleségül kérhetem Viserrát; ez a gondolat azonban a mai napig is távol állt tőlem. Tizenkét esztendős korom óta nem láttam, és azt hiszem, Ő volt az egyetlen, akit sajnáltam is magam mögött hagyni, mikor Ulrhett unokatestvérem apródjául szegődtem, s Rheyáig követtem; nem tudtam, vajon a lány felismer-e, s ha igen, haragszik-e, amiért írni is elfelejtettem neki, noha annak idején megígértem...
– Semmit sem változtál – jegyeztem meg halvány mosollyal, mielőtt az agyam utolérhette volna a számat. A hibámat felismerve, rögtön korrigálásba kezdtem. – Úgy értem, persze, hogy változtál, felnőttél, és nő vagy, de, érted, szóval... Szóval hogy még mindig ugyanúgy nézel ki! Mármint, nem ugyanúgy, nyilván, egy évtizede volt, és... Öhm... – Az előbb felbukkanó, viszontlátás örömét tükröző mosolyom most sokkal inkább kellemetlen vicsorgás volt. Kelletlenül köszörültem meg a torkom és bocsánatkérőn leszegtem a fejem. – Úgy értem... Hogy csodásan nézel ki, és örülök, hogy látlak. |
Lora csak nézte a könnyedén simuló tömeget, a fordulatokat, a bájokat, a nők kecses mozgását, a férfiak tartásával együtt. A kettő összessége adta a kerek egész csábot és vonzó külsőt ehhez a zenéhez és ehhez az egész ünnephez.
Már-már azon kapta magát, miután megigazította aranyozott, ékköves, nem éppen egyszerű maszkját, hogy szája finoman, a mosoly irányba húzódik, piros ajkai egyre vékonyodnak a mozdulat során. Azért engedte meg magának ezt a darabot, mert ruhája ezzel szemben letisztult volt, lenge, és azon semmi fodor, csupán az ékkövek. Színe illett hajához, kiemelve világos szempárját a finom kivágással.
Tekintete húgára esett, ahogy barátnője mellett táncolt, mindkettőjüket felkérték, a hasonlóság miatt Lora azt gondolta, hogy egy testvérpárról lehetett szó. A lányok minden esetre jól mulattak és ez az idősebb Tharmund nővér szívét melengette. Anyja leépülése és apjuk halála óta sok alkalmat kihagytak, amikor társaságba vonulhattak volna. Inkább a biztonságos otthoni nyugalmat választották, de megtört a jég. Ismét mutatkoznak, Sophie pedig megnyerő külsejével és bájával, nem is akárhogyan. Ő volt az, aki inkább el akart jönni, bár mostanság Lora bűntudata valamennyire feledésbe tudott merülni.
Amikor mellé lépett valaki, akkor sikerült kizökkennie, de ez csupán két szempillantás alatt meg is történt.
- Szép estét és kellemes teremtésnapi bált! - üdvözölte az érkezőt melegen, bár a maszk mögé nem igen látott, de az ismeretlenség jelét kicsit sem mutatta ki, adott magának időt, hogy rájöjjön. Ujjai ismét ékköves ruhája tájékán fonódtak össze, szája pedig a kérdésre mosolyra húzódott.
- Meglehetősen újkeletű, de fenséges. - tett egy kisebb pukedlihez hasonló mozdulatot, befejezve vele a köszöntését. - Ön mit gondol róla? - érdeklődött az úr véleményéről, miközben tekintete finoman ingázott az érkező és a táncparketten mozgó embertömeg között. Igyekezett társaságának hangjára koncentrálni, arcvonásaiból emléket meríteni, hátha rájön, ki is áll vele szemben. Memóriája nem volt rossz, de nem hitte, hogy már találkoztak volna a múltban. Hiába egy gazdag család sarja, apja volt a legnagyobb társasági ember az oldalán édesanyjával, aki mára már sehol sem jelenik meg, semmilyen feltételek közepette sem. Sokszor szokták kérdezni, mikor láthatják újra, hogyan érzi magát, ilyenkor persze húgával csak a szokásos betanult szöveggel jönnek, hogy a kereskedelemmel kapcsolatos dolgokat intézi, esetleg testvérével elutaztak, vagy valami hasonlót.
Végül úgy döntött, nem kérdez rá a férfi kilétére, hátha egy beszélgetésből rájön, de sem a szempár, sem az alkat, a ruha, vagy az arcvonások, netán a hang sem segített neki semmit.
- És hogyan érzi magát ma este? - kezdett bele egy kedves csevegésbe. Lorából csak úgy sugárzott a báj és a jó kedv, a derültség. Semmi bánata nem volt, előre eldöntötte, hogy ezeket félre teszi húga és az este kedvéért.
Érdekődlődő tekintettel várt új társaságának válaszára. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Jogos – feleltem megadóan. A mondandója második felét meghallva csak biccentettem. Biztos voltam, ha Lyn most nem az idősebb Tamsinnal enyelegne, semmiképp sem értene egyet Mellával. Nővérem jól táncolt, pedig nem konyított annyit a matematikához. Valószínű, hogy szavait elismerésnek szánta, és ezért hálás voltam neki. Nem sok ember volt a környezetemben, aki annyira őszinte volt velem, mint Adamella. Legyenek azok az erényeim, vagy épp a hibáim.
