|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
 Talán elhamarkodottan ítéltem meg Lord Gavint, de hát sosem állítottam, hogy mentes volnék mindenféle előítélettől. Épp ellenkezőleg, nagyon hamar beskatulyáztam az embereket magam körül, és így annál kellemesebb meglepetés ért, ha kiderült, tévedtem. Feltéve, hogy az illető a tévedésem után is igényt tartott még a társaságomra. Ez azért elég ritkán fordult elő, a férfi viszont remekül bírta a gyűrődést. Már-már kezdtem megsajnálni, amiért ilyen kíméletlenül bántam vele, de a talpraesett, aranyos válaszai csak még jobban feltüzelték a harci szellememet. Azért volt, amit meghagytam neki; nem méltattam a férfi szív sebezhetőségét, pedig bőven lett volna hozzáfűznivalóm a témához. Egyszerűen nem volt szívem vitába szállni vele. Milyen cuki; néhány pillanatra tényleg elhittem, hogy létezhetnek a hozzá hasonló szőke lovagok, akik verseket szavalnak, hölgyeket mentenek, rátermettek, s közben mégis érzékeny a lelkük... Aztán gondolatban jó erősen képen töröltem magam, mert ennyire azért én sem lehetek naiv. Megeszem a maszkomat, ha én vagyok az első, akit Lord Gavin megpróbált ezzel a dumával elszédíteni.
- Még ha hízelgő is az ajánlata, őszinte sajnálatomra kénytelen lesz beérni pusztán a pillantásával. Meg kell védenem ezt a jóvágású arcot és ezt az erős kezet a csonkítástól - tettem egy kísérletet és megpróbáltam a tekintetemmel szabaddá tenni a fehér ing néhány felső gombját, hogy haragkék szemem felfedezhesse alatta a forró bőrt, végigcirógatva a mellkason duzzadó izmokat. Nos, legnagyobb bánatomra nem jött be.
Mohó vágy csillant a szememben az ajánlatát hallva, tekintetem rögtön a férfiéba fújtam, kikukucskálva egy pillanatra a flört és az évődés álarca mögül. Komolyan tudni akartam a szándékait. Beleszédültem a számtalan lehetőségbe, mely egyetlen pillanat alatt megrohamozta az elmémet a hirtelen kínált szabadság gondolatával. Hányféle helyre elmehetnék, milyen sok új helyet felfedezhetnék! Hátra sem kéne néznem, csak eldobni a cipőmet és szaladni. Megijedtem, amikor tudatosult bennem, hogy nagyon is fontolgatom az ajánlatot. Végül aztán a józanabbik felem győzött.
- Nincs szükségem szöktetőre, ha el akarnék menni, már rég megtettem volna. De ha a tornának vége, feltörölték a vesztesek könnyeit és elfogyott az utolsó csepp bor, és ön még mindig itt lesz, ugyanezzel a tűzzel a szívében, ugyanígy szorítva a kezem, ugyanezeket az édes szavakat súgva, vágyat fecskendezne az ereimbe, a szabadság iránti vágyat, mely lassabban öl, mint bármelyik méreg...
Nem fejeztem be a mondatot, de a csend magáért beszélt. Akkor veled megyek; üzente a pillantásom, mellyel fogva tartottam Gavinét. A tánc közelebb sodort minket egymáshoz, s ahogy újra felvettem a távolságot, tenyeremet egy pillanatra a férfi mellkasára helyeztem, a szíve fölé. Ártatlan mozdulatnak tűnt csupán, de reméltem, a férfi érti: jó ember vagy. Köszönöm. Mondani azonban csak ennyit mondtam:
- Addig meg ne kísértsen.
Ha olyan, mint a legtöbb férfi az életemben, akkor a torna végére már sehol sem lesz. Butaság lett volna az egész jövőmet egyetlen táncra építeni. Érdeklődve hallgattam a történetét a pusztáról és a lugasról. Mást vártam, egy titkos kis házikót egy fa tetején, vagy egy eldugott sziklahasadékot, de hát az, hogy pusztán élt, valószínűleg korlátozta a lehetőségeit.
- Szeretem a virágokat, habár én magam semmit sem értek a gondozásukhoz és mindig sajnálom, amikor letépnek egyet csak azért, hogy asztalokon díszelegjen. Ennek ellenére szeretek virágot kapni. Ha a bálnak vége és eszébe jutna újra találkozni velem, virág nélkül a közelembe se jöjjön - ugrattam. Talán. Igazából komolyan gondoltam, élveztem elvárások és kihívások elé állítani. Amennyit eddig Gavinból láttam, úgy véltem, ő pont az a fajta, aki ezt még élvezi is. Lehet, hogy egy kicsit mazochista?
Az újabb pörgetés után nem sikerült pont ugyanoda visszatennem a kezem, ujjaim a nyakát érintették, majd a mellkasán végigsimítva kézcsókra toltam a kacsómat. A zene véget ért, és ezzel a táncunk is.
- Ha lenne, talán nem lennék ilyen akaratos fruska - feleltem a kérdésére, óvatos pillantást vetve a válla felett Howe-ra. - A bál kezdete óta puncsot akarok inni, de még a közelében sem jártam az italoknak. Az sem biztos, hogy megtalálom, ott mindig olyan nagy a tömeg. Megtisztelne, ha felajánlaná a segítségét és utat törne nekem.
Kértem őt szépen, de mielőtt még azt hihette volna, hogy tényleg joga van dönteni, hozzátettem:
- Kérem a karját!
Azzal már bújtattam is a karjába a karom.
- Ne higgye, hogy utána végzett. Nem engedem el még egy tánc nélkül - tettem hozzá, és megajándékoztam a férfit egy fülig szaladó, cserfes mosollyal. |
Hiába volt a kisasszony figyelmeztetése, nagyon is elbíztam magam. Szükségem volt erre az érzésre, hogy tovább léphessek és lerombolhassam az akadályokat, amelyeket a pökhendiség álcájával maga köré húzott; Úgy festett, hogy nem hiábavalóan feszegetem a zárt kapukat, s a lakat egy kicsivel már engedni látszott, s ha elég kitartóan ostromolom továbbra is, a végén talán a kulcsokat is sikerül megszereznem. A mosolya elég bizonyítékul szolgált arra, hogy helyzetem minden, csak nem reménytelen.
Szegény ember az, aki ígérni sem tud; mondta nekem egyszer valaki, de én a magam ízlésére formáltam át a szavakat úgy, hogy; Szegény ember az, aki még bókolni sem tud. Már korán megtanultam bánni a mézzel átitatott szavakkal, s hála annak, hogy nemesnek születtem, édesanyám fontosnak tartotta, hogy megtanuljak olvasni, amit ugyan nem szívesen műveltem, de nem lehetett körmönfontabb, és szebb bókokat máshonnan megtanulni, mint a romantikus költők szonettjeiből. Akár ott, és akkor képes lettem volna felidézni a kellemes sorok némelyikét, ha nem lettem volna majdnem teljesen biztos abban, hogy Yserone kisasszony nem értékelné ezt annyira, mint parasztlány.
- Bármennyire is legyen erős a férfi, a szíve még lehet sebezhető – feleltem mosolyogva arra a vádra, miszerint a szívem gyenge volna. Attól, hogy értékeltem a szépet, és hódolattal adóztam a hölgyek társaságának, majd estem szerelembe egy egész, hosszú estére, én még nem gondoltam gyengének a sajátomat. Aznap este a szerelmemet Yserone Crudel birtokolta, de meglehet, hogy holnap virradóra, már másvalakiért fog gyötörni ez az olthatatlan láng. Ilyen voltam, ezt pedig senki sem vethette a szememre.
- Kétlem, hogy ezt megtehetném anélkül, hogy ne kellene tartanom a bitótól… Pedig higgye el, nagyon is szívesen érinteném csak Önt – mentem bele a játékba kétértelmű szavakat duruzsolásával. Óvatosnak kellett lennem, úgy forgatva mondandómat, hogy mások füle számára hallhatatlan legyen; Borzalmas fordulatot vett volna az este, ha Lord Howe egyik pribékje egy nyirkos tömlöcbe taszítana éjjelre.
Kurta válasza felcsigázott; Teljes megnyugvással vettem tudomásul, hogy nem kellett csalatkoznom megérzéseimben. A kisasszonyt a szerelem helyett nagyravágyása kormányozta az oltár felé, mint a legtöbb korabeli hölgyet, aki egy idősebb urasághoz ment feleségül. Őszintén örültem neki, hogy nem hivatkozott mértéktelen érzelmekre, mert akkor élnem kellett volna a gyanúval, hogy bájitallal mérgezték.
- Bajkeverő, vagy védelmező. Ahogy Önnek jobban imponál – feleltem meg kérdését kitérő választ adván, kaján mosollyal a szám szegletében. Akárcsak Ő, én magam is úgy éreztem, nem kell felfednem a titkaimat; Elég csupán kétértelmű megjegyzéseket sugallnom, amelyez aztán akarata szerint értelmezhet. Okos teremtés volt, tudnia kellett, hogy valamiféle katonai pozícióban dolgozom.
Nem kerülte el figyelmem, hogy nemcsak az én vigyázó tekintetem kíséri Yserone kisasszony forgását. Tőlünk nem is oly’ távol, a középső Llewellyn fiú botladozott a parketten egy nemes hölggyel. Egyikük sem volt különösen a helyzet magaslatán, és azt hiszem, a dolgon nem segített túl sokat, hogy az uraság időről időre érdeklődő pillantást vetett párosunk felé; Nem különben az apjával, aki még mindig a királlyal időzött ott, ahol az imént hagytuk. Bármi is keringett a levegőben, több volt a bonyolultnál.
Talán ennek fényében mégiscsak vakmerőnek bizonyult, amikor a kezem a kisasszony derekán pihent meg a háta közepe helyett, de minél több féltékeny pillantást tudtam magunkénak, annál inkább akartam. Birtokló, felsőbbrendű dominanciával, bizonyítandón, hogy én is érek annyit, mint a Llewellynek. Nem kerülte el érzékeimen, hogy Yserone kisasszony szintén változtatott az illendő mozdulatokon.
- Szeretne világot látni? – kérdeztem, miután érdeklődve meghallgattam napjairól szőtt beszámolóját. – Nincs akadálya; Csak rúgja le a cipőjét, kapaszkodjon a karjaimba, és menten megszöktetem innét. Maholnap már egy ismeretlen birodalomban éjszakázhatunk – évődtem az ajánlattal; Magam sem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolom-e, vagy csak játszom. Egészen aznap estéig azon dolgoztam, hogyan bizonyíthatnám be a származásomat az udvar előtt, most pedig azzal viccelődtem, hogy képes lennék feladni mindent azért, hogy megszöktessek egy boldogtalan menyasszonyt.
- A puszta nem több, mint egy nagy síkság; tömérdek föld, ameddig a szem ellát. Az otthonom – rántottam meg a vállam könnyedén, és meg sem próbáltam leplezni a szavaim mögött meglapuló érzelmeket. Honvágyam volt, de nem a ringatózó búzatáblák után vágytam igazán. Hiányoztak a lányok. – A rózsalugas a régi házunk mögött; Sehol máshol nem látni olyan gyönyörű virágokat, mint ott. A húgom és az édesanyám szeretete nevelte őket olyanná, amilyenek – elnevettem magam. Férfiatlannak látszott, hogy a kedvenc, titkos helyem egy kert legyen, ahol mindenféle büdös gazt termelnek.
- Önnek van testvére? – ezúttal rajtam volt a sor ismét, hogy érdeklődjek; azonban, mielőtt válaszolt volna, még egyszer megforgattam akkor is, ha a játszott dal éppen az imént ért véget. Az illem szerint vissza kellett volna kísérnem a leendő urához, hogy az est további részében ott hervadozzék, de nem voltam biztos benne, hogy képes volnék ezt megtenni. Éppen most. |
Rheyában minden gyorsan ment, a napok szaladtak, ezzel együtt a hetek és hónapok is összefolytak, mígnem évek lettek belőlük, és ezalatt nem sok dologgal foglalkoztam az engem előre hajtó célomat leszámítva; gyakoroltam, figyeltem és tanultam, néha még enni is elfelejtettem, de meg voltam győződve arról, hogy minden gyomorkorgás megéri, hogy minden álmatlan éjszaka, és az egész napos őrködés végül az egyetlen dologhoz repít, ami érdekel, vagy legalábbis, amiről azt hittem, hogy az egyetlen. Most, hogy ismét itt voltam, és akarva-akaratlanul gyerekkori emlékek jutottak eszembe, rá kellett jönnöm, hogy annak idején mást is akartam, csak valahol elvesztek az út alatt. Most, hogy ismét itt volt velem szemben, tíz évvel később, még mindig akartam, hogy Viserra a barátom legyen; azt hiszem, Ő volt a legközelebb ahhoz, amit családomnak hívhatnék, pedig vér szerint nem voltunk rokonok. Joderick ugyan mindig rendes volt velem, és Ristarral ellentétben nem csak kinevetett, ha egy-egy nyílvesszőm nem találta el a célt (oké, Ő is nevetett), hanem segített megoldást találni a bajaimra, de azt hiszem, a köztünk lévő tizenhárom év túl soknak bizonyult ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatot ápoljunk. Mire én járni tudtam, Ő már hivatalosan is Rike örökösének készült. Viserra vele ellentétben velem együtt nőtt fel, még ha idősebb is volt két esztendővel; ha annak idején nem játszunk a szülei udvarán lovagosat, akkor talán soha nem is akarok lovag lenni, legalábbis, nem olyan elszántan.
Először nem voltam biztos benne, hogy a vallomásom és kérlelésem mennyire hatásos; azonban, ahogy elkezdtünk táncolni (sosem táncoltam magamtól, igazából utáltam és értelmetlennek láttam, de kétségbeesett idők kétségbeesett megoldásokat szülnek), remény gyulladt a lelkemben, amelyet Viserra újabb és újabb szavai egyre éltettek.
– Még magamat sem ismerem, nemhogy másokat – jegyeztem meg halvány mosollyal; megkönnyebbültem, hogy úgy tűnt, még ha ez a tánc véget is ér, Viserra talán nem rohan el olyan gyorsan.
Ritkán szoktam szélesen mosolyogni, vagy elnevetni magam; egyszerűen azért, mert az egyenruhámhoz nem volt illő, másrészt pedig azért, mert kevés dolgot találtam mulatságosnak; az udvari bolondok és különböző artisták vagy tréfák például kifejezetten bosszantottak, és cseppet sem találtam őket szellemesnek. Viserra azonban a történetével a nagyapjáról, amit eddig még nem hallottam, mind a tágas mosolyt, mind a halk nevetést előhúzta belőlem; ilyen lehetett, ha valakinek jó emlékei is voltak a gyerekkorából, és nem csak a bátyja nevetett azon az anekdotán, amikor leesett a lóról?
– Az anyám nem egyszerű eset. Anyósként azt hiszem, még rosszabb; erről talán Naryssát kéne megkérdezned. Ő úgy tűnik, elég jól viseli a helyzetét – mondtam, és gyorsan körbenéztem a tánctéren, ám sem rajta, sem mellette nem vettem észre legidősebb bátyám alakját, amiből biztosra vettem, hogy nincs is ott. Elvégre, igen nehéz szem elől téveszteni olyasvalakit, mint Joderick, és ha Ő megvan, biztosan hamar megláttam volna Naryssát is, valahol a hónalja alatt; habár most, hogy már megismerkedtem vele, és úgy tűnt, az ajándékommal a szívébe is beloptam magamat, nem ódzkodtam a sógornőmtől, de egyelőre még feszélyezettnek éreztem magam a társaságában. Arra gondoltam, hogy ha egy olyan biztos pont, mint Viserra, mellettem volna, talán jobban bánnék a szavakkal, ez a hajó azonban egyelőre elúszni látszott. – Bár azt hiszem, az okai másik felét is meg tudom érteni; a legkisebb fiúk sosem örökölnek túl sokat.
És épp ez volt az, ami végül egészen a fővárosig üldözött; nem tehettem meg, hogy csak ülök a babérjaimon, akkor nem, ha valamit el is akarok érni az életben, és nem csak lebegni a létezésben. Kötelességeim voltak a családom felé, és ha ezt csak így tudtam megadni nekik, hát így; és bizonyítani sem tudtam az értékem anélkül, hogy ne követném, akárhová hív is a szükség és az elvégzendő feladat.
Viserra következő kijelentésére felkaptam a fejem, mellyel addig a lábamat figyeltem, igyekezvén ráérezni a ritmusra (próbáltam úgy tenni, mintha tánc helyett épp egy új tust tanulnék), és összeráncoltam a szemöldököm. – Ezt hogy érted? – Ostoba kérdés volt talán; a nemesek közül a legtöbben a mi korunkban már házasok, és amíg ez nekem nem igen számított, a lányokkal szemben egészen más elvárásokat támasztottak. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy talán az elmúlt években mégiscsak akadt valakije, egy férfi, akivel túl közel kerültek egymáshoz; habár Viserrát ennél sokkal okosabbnak gondoltam (és még csak nem is az én dolgom, emlékeztettem magamat), túl sokszor láttam, hogy okos lányok is buta dolgokat tesznek, ha a megfelelő ember hazugságaira figyelnek.
– Nem szabad törődnöd velük – vontam meg végül a vállaim. – Az emberek mindenfélét mondanak; hidd el, Rheya még rosszabb ilyen szempontból, mint a Tritón. Rólam például egy időben terjengett, hogy azért nem szoktam nők után járni, mert valójában a férfiak társaságát kedvelem. Azt hiszem, Ristar terjesztette el – sóhajtottam fel, a tekintetem egy pillanatra az égre emelve, majd gyorsan visszapillantottam Viserrára. – Nem a férfiakat kedvelem.
Muszáj voltam tisztázni magam. Csak azt nem tudom teljesen, hogy miért.
– Én feleségül vennélek – jegyeztem meg aztán, nem hagyván időt arra, hogy az agyam együtt járjon a számmal. A tulajdon szavaim által megdöbbenve kerekedtek el egy pillanatra a szemeim, majd gyorsan folytattam: – Úgy értem, hogy nem értem, miért mondana bárki is rosszat rólad, vagy miért ne akarna megkérni. Mármint, okos vagy, és gyönyörű, és felelősségteljes... Ha nem mentem volna el Rheyába, akkor azt hiszem, tényleg feleségül vettelek volna. Bár ha nem mentem volna el, aligha lenne elég pénzem, hogy húsz pónit vegyek neked; attól tartok, a tóparti kastélyra még mindig nem telik. Szóval, csak arra szeretnék célozni, hogy nem kéne aggódnod. Valaki biztosan lesz. Ha pedig mégsem, végső lehetőségként én negyven évesen is elviszlek Rheyába, ha gondolod... |
Botor módon azon gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy a tömegben, és a báli nyüzsgésben könnyűszerrel rejthetem majd szándékaimat. A gondolat óvatlanná tett, és hiába volt már sokévnyi tapasztalat a hátam mögött, egyszerűen elfelejtettem a vállam mögé pillantani, nem-e szúrt viselkedésem szemet valakinek. Néhány lépésre álltam meg a csoportosulástól, hajam a fülem mögé tűrve, hátha könnyebben sikerül magamévá tennem némi információt. Kék szemeim egy pillanat erejéig időztek el a királyon, aki némileg távolabb helyezkedett el Lord Howe társaságában, s aki elég merészséget nyelt kupájából ahhoz, hogy szenvtelen mosolyával, hetykén megemelje felém a poharát. Talán csak a képzeletem csalt, de mintha egyenesen a sötétség felé intett volna vele, jelezvén a későbbi szándékait. Nem, fenség, a mai este biztosan nem, gondoltam makacsul, játszván a sértett szerető szerepét. Amióta elhagytuk a fővárost a királynak nem volt gusztusa hozzám, amit egy olyan érzékeny lány, mint amilyen Lysanora Geraldin is volt, igazán zokon vehetett; sőt, egyenesen a féltékenység béklyójába kergethette volna, ha nem hagy hidegen. Durcásan fűztem össze a kezeimet a mellem alatt, és mielőtt még elfordítottam volna pillantásom a Sagramourok legnagyobbikáról, egyértelműen megráztam a fejem. Előbb-utóbb úgy is könyörögni fogsz, húztam ajkaimat ravasz mosolyra.
Próbáltam úgy tenni, mintha a kis közjáték nem történt volna meg sem, és nem lenne okom miért szégyenkezni. Aznap este nem kívántam több lenni, mint a hercegnő társalkodónője, akit kegyetlenül magára hagytak, s unalmában nem tehet egyebet, minthogy idegen urak társalgását hallgatja ki. Füleltem.
Micsoda unalmas alakok, gondoltam grimaszolva, éppen időben fordulva meg ahhoz, hogy szembe találjam magam azzal a morcos katonával. Egész biztosra vettem, hogy láttam már, mégsem tudtam nevet társítani az archoz. Az illem azt kívánta volna, hogy zavartan elkapjam a tekintetem, de nem ez történt. Szemei háborgó kékje úgy szippantotta magába pillantásomat, mintha farkasszemet játszanánk.
- A legkevésbé sem; itt mindenki csupán futja az illendőségi köröket, amelyeket egyik fél sem gondol igazán komolyan – feleslegesnek éreztem tagadni, hogy hallgatóztam. Talán illett volna fülig pirulnom, mint egy gyermeknek, akit csintalanságon kaptak, de nem tettem. Szenvtelen nyugalommal mértem végig a férfit, különösképpen miután öltözékéből megállapítottam, nem olyasvalakivel hozott össze a sors, akinek joga volna ítélkezni felettem. Szám sarka hetykén megrándult.
- Talán arra készül, hogy levágja a füleimet? – kérdeztem félrebillentett fejjel, állammal az oldala felé bökve; Harcos múltam szerencsére elég tapasztalatot adott ahhoz, hogy mindig figyeljek a részletekre, különös tekintettel a fegyverekre. – Errefelé már az unalmat is büntetik? – fűztem tovább, s ártatlanságom bizonyítandón, széttártam a karjaimat jelezvén, hogy nem rejtegetek fegyvert a ruhám alatt. Ezúttal valóban nem, a fehér ruha túl szoros volt ahhoz, hogy észrevétlenül elrejtsek egy pengét a harisnyakötőmben. |
- Csak ne bízza el magát, uram - jegyeztem meg pimaszul, de ezúttal meg sem próbáltam elrejteni a mosolyomat. Felesleges lett volna túljátszanom a kőszívű hárpia szerepét, Lord Gavin pedig eleget szenvedett az elmúlt fertályórában ahhoz, hogy megérdemeljen egy röpke mosolyt tőlem. Ahogy említettem korábban, csakis rajtam állt, mikor és kinek óhajtom megvillantani a mosolyomat; úgy tűnik, a fiatalembernek sikerült rávennie, hogy kedvem támadjon ellazulni a társaságában. Nem is rossz. Az egyetlen, ami továbbra is zavart, az a férfi állandó hízelgése volt. Nem szerettem azokat, akik folyamatosan cicomázott bókokkal ostromolták a hölgyeket. Az egész olyan álszentnek és valótlannak tűnt; talán csak a Thane-nel kapcsolatos, kellemetlen emlékeim miatt. Hogyan várhatna a nő hűséget valakitől, aki tettek helyett a szavak embere? Édesanyám is megmondta: óvakodj a férfiaktól, kik a kardjuknál is ügyesebben forgatják a szavakat! Ők a legveszélyesebbek.
És ugyanez igaz a mesterien szóforgató hölgyekre is. Rám.
Pont ezért voltam olyan borzasztó mérges magamra, amikor éreztem, hogy a szavai célt érnek. Egyszerűen jól esett, hogy ennyire igyekszik levenni a lábamról, az önérzetem, a büszkeségem szinte dorombolt minden egyes szavától és alig vártam, hogy bókjaival tovább kényeztessen. Azok után, milyen hűvös fogadtatásra leltem a Llewellyn családban, tagadhatatlanul jól esett valaki, aki végre ajnároz.
- Az az igazán kegyetlen, amivel ön vádol. Nem gondolja, hogy sokkal inkább a férfi hibája, ha olyan gyenge a szíve, hogy hagyja magát ilyen könnyen rabul ejteni?
A fene belé, de tényleg élveztem a szópárbajainkat. Azt hittem, alig fogom várni a tánc végét, de most már sajgó lábam sem érdekelt, csak szerettem volna minél tovább keringőzni a maszkos férfival egy új és egészen ismeretlen világba.
- Majd elhiszem, ha tettei is ezt bizonyítják; ha tekintetét nem ejti senki más rabul, ha bókjai és gesztusai is csak engem érintenek.
Gyűrűgöndör fürtjeim alól kihívóan pillantottam fel rá. Kíváncsi voltam, a lordnak feltűnik-e, tulajdonképpen arra törekedtem, hogy teljes mértékben kisajátítsam. Még a legféltékenyebb szeretők is megirigyelhették volna azt a hiú, pökhendi hisztériát, amit levágtam csak azért, mert egy pillanatra nem figyelt rám. Na, mi lesz, bírod még vagy elmenekülsz? üzente a tekintetem, édes mérget rejtve magában.
- Való igaz - feleltem kurtán bólintva, mert kár lett volna tagadnom, hogy kiismerte nagyravágyóságomat. Ettől még nem fogom neki kiteregetni a szennyest az eljegyzésünket motiváló erőkkel kapcsolatban, vagy saját tragikomédiámmal kapcsolatban, de az tetszett, hogy a hiányos információk ellenére is átlátott rajtam.
- Csak nem bajkeverő típus? - érdeklődtem, amikor a valódi küzdelmekről beszélt. Akaratlanul is újból Thane-nel állítottam párhuzamba, de élesen figyelmeztettem magam, hogy gyorsan álljak le ezzel. Jól esett a forgás alatt kinyújtóztatni elgémberedett végtagjaimat, és élveztem a szoknyám pörgését-forgását is. Bár nem szívesen fogadtam el Howe ékszereit, azt viszont nem bántam volna, ha halálom napjáig új és új ruhákkal halmoz el. Azt hiszem, könnyebben kimondom az igent néhány csipke és abroncs lekenyerezése által.
Amikor újra visszatértem a férfihoz, feltűnt, hogy a keze némileg eltévesztette a helyét, mégsem szóltam meg érte. De ha már a lord megengedte magának, hogy tapogasson, hát a felkarja helyett én is a vállán pihentettem meg a kezem, ujjbegyemmel pont elértem a tarkóján kunkorodó tincsek végét, a nyakán a bőrt.
- Biztosra veszem, hogy csak untatnám a hétköznapjaimmal. Én magam is szörnyen unom. Olvasok, társaságba járok, tudja, csupa elit dolog. Ha időm engedi, hazalátogatok a családomhoz és besegítek édesapámnak az üzletbe. Az aztán az igazi móka! Tengerészekkel, kereskedőkkel, katonákkal alkudozni, régi kincsek, portrékák után nyomozni! Kislányként sokat utaztam az édesapámmal, de attól félek, ennek az életnek hamarosan vége.
Esküvő, kötelezettségek, gyerekek. Röghöz kötés. Borzongás. Hányinger.
- Ön a pusztáról származik, igaz? Azt hallottam, a családja a Morrigui pusztán él. Még sosem jártam arra, mesélne róla? De nem kérek idézetet száraz útinaplók leírásaiból - szögeztem le azonnal. - Meséljen a kedvenc helyeiről! A titkos helyeiről, melyekről senki más nem tud - tettem hozzá komisz mosollyal. Kíváncsi voltam, belemegy-e, habár könnyedén füllenthetett is nekem. Sosem jártam a szülőföldjén, így aztán fogalmam sincs, tényleg létezik-e a hely, amiről mesélne nekem, ahogyan azt sem tudhatom, tényleg kiadná-e a legtitkosabb zugait egy idegennek. Pont ezért volt olyan izgalmas. |
Nem utáltam a Teremtésnapi Bált. Csak nem szerettem, hogy létezett. Aerten cicomája legtöbbször egyébként is fullasztónak tűnt, de ez az idei bál egyébként is túltett az összes eddigin, melyen részt vettem. Ez a sok álarc és díszes ruha, egészen olyan érzésem lett tőle, mintha Rivalen sokszorozta volna magát. Az egyik rémálmom is valami hasonló volt.
Érdektelen faarccal pásztáztam a tömeget, azt téve, mint mindig: úgy tenni, mintha érdekelne bármi is, amit Rivaen mond, miközben igyekszem megakadályozni, hogy egy Llewellyn-ellenes támadás kapcsán villát állítsanak a szívébe, vagy Thane idejekorán leigya magát, és esetleg megpróbálja borba fojtani nem csak a bánatát, de a bánatának okozóját is. Néha megfordult a fejemben, hogy hagyjam; ha Rivalen két órán belül bevégezte volna, még lett volna esélyem hazaérni, mielőtt Fara lefekteti aludni Rennát; Aerten eljövendő főpapagája az utóbbi napokban minduntalan késő estig kért maga mellé, és bár Fara biztosított, hogy semmi gond, elég neki a tudat, hogy előbb vagy utóbb otthon leszek, tudtam, hogy neheztel rám, és Renna is. A szomszéd nő, Luisa minden találkozásunkkor megjegyezte, hogy egy gyereknek szülők kellenek, nem a nővéri gondoskodás; az is igaz, hogy mikor odaköltözött néhány hónapja, meg volt győződve arról, hogy Fara nem a lányom, hanem a feleségem, szóval az Ő szavára nem igen kell hallgatni.
Az mindenesetre jó pontnak számított az estében, hogy a nyitóbeszédet nem kellett meghallgatnom, megint; abban viszont nagyon reménykedtem, hogy valakinek lesz valami elintézendő ügye Rivalennel, legyen fenyegetés vagy adósság, és társaságot nyújt neki, anélkül ugyanis Rivalen hajlamos volt azt feltételezni, hogy Én beszélgetni maradok ott mellette. Az imáim hamar meghallgatásra találtak, mikor Gildas és Ysolde Olwyn tört utat magának a tömegen keresztül, és elvonták Rivalen figyelmét rólam. Ettől kezdve ismét a tömeg figyelésére koncentráltam, és igyekeztem nem agygutát kapni attól, hogy az elmúlt hetek szabóknál töltése során a legtöbb ruhaszín nevét ismertem, még ha meg is tagadtam, hogy akárcsak gondolatban is megnevezzem őket. Bí-bor, jutott eszembe megint a fáradt gondolat, ahogy egy lampionnak felöltözött nemes úr eltáncikált előttem, a párját megszégyenítő kecsességgel. Morogva dörzsöltem meg a szemeimet, amik már káprázni kezdtek a forgatagtól; az én világom a sötét színek voltak, esetleg a fehér hó, semmi több.
Ekkor tűnt fel előttem nem sokkal egy fehér ruhás nő, aki avatatlan szemeknek úgy tűnhetett, épp csak egy megfelelő úr felkérésére vár, ám én épp elég időt töltöttem e tolvajokkal, szélhámosokkal és hozzám hasonlóan bizalomgerjesztő alakokkal teli kocsmákban ahhoz, hogy tudjam, a nő hallgatózik; méghozzá Rivalenre figyelt. Szegény. Azt hitte, Aerten papagája értelmes dolgokról is beszél; szinte sajnáltam. Ezen felül azonban nem tetszett az emögött valószínűleg meglapuló szándék; tekintve, hogy Rivalen el volt foglalva a főtanácsos lányával, én még hátrébb olvadtam az árnyékok közé (sötét vértemben és köpenyemben ez egyébként sem volt nehéz feladat), és onnét közelítettem meg a nőt. Gyanakodva méregettem; azt hiszem, a király udvartartásába tartozott, de mint annyi mindenki más, ő sem érdeket különösebben. Egészen idáig.
– Talán valami érdekfeszítőt hall? – szólaltam meg mögüle, az elmúlt évtizedek minden tudását latba vetve, hogy véletlenül se hallja meg a közeledtem, ami a hangos zenének köszönhetően alapvetően sem volt túl nehéz feladat. A hallgatózás közben akartam rajtakapni; épp úgy, mint egy gyereket. Ha és amint felém fordult, jobban megfigyelve őt, nem lehetett sokkal idősebb Rorannél.
Csak azután léptem többé-kevésbé a fénybe, hogy meghallott, és magasságbeli előnyömre még jobban rátéve húztam ki magam, jobb kezem az oldalamra csatolt kardra fonódott; eredetileg jobb kézzel harcoltam jobban, ám rájöttem, hogy a ballal vitt támadásokat sokkal nehezebben védik ki az emberek. Nem mintha kardvívásra készültem volna a lánnyal; épp csak a szándékaim komolyságát fejeztem ki felé.
– Ha valakit érdekel valaki, általában kérdez, nem kihallgatja a beszélgetését. |
Ha nem fosztottak volna meg kegyetlenül annak lehetőségétől, hogy magam is hercegként nevelkedjek, azok az urak nem méregettek volna olyan pökhendien. Sőt, ha arra kérném Őket, még a csizmám orrát is megnyalnák, futott át a gondolat a fejemen, amelytől még szélesebbre nyúlt a mosolyom. Így azonban, hogy nem voltam herceg, csak azzal hívhattam fel magamra a figyelmüket, ha mindent latba vetek annak érdekében, hogy bosszantsam Őket. Boldog-boldogtalannak integettem – annak ellenére, hogy nem akartam Tyriát kellemetlen helyzetbe sodorni tiszteletlen viselkedésemmel.
Fagyos, állapítottam meg, ahogy tekintetem újfent elidőzött Yserone kisasszony szoborszerű arcán. Nem ismertem a lányt, de az embereket igen; Belső érzékeim megsúgták, hogy éppen úgy szerepet játszik, mint ahogyan a legtöbben a mai est résztvevői közül. Úgy éreztem, valahol mélyen hasonlít rám.
- Abban sosem volt hiba – bólintottam széles mosollyal, amikor megjegyzést tett kalandvágyamra. Nem tévedett sokat, hiszen társaim közül mindig én voltam az első, aki lóra pattant, ha megneszelte, hogy banditák garázdálkodnak a környéken, és én voltam az is, aki szívesen udvarolt egy olyan hölgynek, akiről az a hír járta, hogy a környék legkegyetlenebb politikusához készül feleségül menni. Szórakoztatott, különösképpen akkor, amikor minden erejét fel kellett használnia, hogy elrejtse a mosolyát.
- Nocsak! Máris egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz? – vontam fel a szemöldököm ádáz megnyugvással, de a görbület ismét visszavonhatatlanul az arcomra ragadt. A sötét hajú teremtés úgy játszott a szavakkal, és a férfiak szívével, ahogyan arra csak kevesen képesek. A szarkazmusa magas intelligenciáról árulkodott; igazán gyorsan, gondolkodás nélkül felelt játékos élcelődésemre, elfogadva a kihívást, amelyet felé intéztem. Minél mélyebben haladtunk előre a beszélgetésben, elmés riposztjaival csak tovább csigázta az érdeklődésemet. – Akkor ebben az esetben azt kívánom, hogy öljön meg; úgy sem tudnék úgy tovább élni, ha nem láthatom többé kegyed mosolyát. Ön igazán kegyetlen. Hogy tudja egy férfi szívét ilyen könnyedén csapdába ejteni? – sóhajtottam, szinte elveszetten.
Bárhogyan is, de kinéztem Yserone kisasszonyból, hogy kedvtelésből lábakat tipor, és szíveket tör. Valahol mélyen meg is értettem az ambícióit, ha nőnek születtem volna, ilyen kellemes adottságokkal, talán én magam sem cselekedtem volna másképp; megvolt a kezében a fegyver a feljebbjutásra.
- Higgye el, kisasszony; A mai este egyedül Ön, ami valóban érdekel – feleltem könnyedén, amikor felajánlotta, hogy hasonló keringőt lejthetnék leendő urával, ha ennyire érdekel. Kicsit sem foglalkoztatott, hogy Lord Howe mivel üti el az idejét, inkább az, hogy kedvese miként reagál intrikáimra. Reménykedtem benne, hogy nem dühítem fel annyira, hogy faképnél hagyjon. Tetszett nekem! Az sem zavart, hogy úgy ragadta meg az ujjaimat, szorosan kulcsolva köré a sajátjait, hogy fájt.
A mozdulatsor, amellyel közelebb vont magához a válasz végett, tovább tüzelte férfiúi szenvedélyemet, és olyan huncut mosolyt varázsolt az arcomra, hogy attól tartottam, menten megreped.
- Ön olyan, mint én; Többre vágyik – néztem a szemeibe határozottan, nem rettenve meg semmitől. Bár szavaim komolyan csendültek, csak azért, hogy tompítsak rajtuk, rántottam egyet a vállamon, mintha kijelentésem nem volna fontos, és könnyedén feledhető azt, hogy hasonlóként definiáltam Őt.
- A lovagi tornák nem nekem valók, többre értékelem a valódi küzdelmet – feleltem meg feltett kérdését, miközben engedelmeskedve a kérésének felemeltem a karomat, hogy megforgathassam a tengelye körül. Ilyen közelségből még inkább meg tudtam csodálni előnyös adottságait, kajánul mosolyogtam.
- Mit csinál kegyed, amikor éppen nem lovagokra köt szerencseszalagot? – tudakoltam, amikor végül visszaért hozzám, és kezem ahelyett, hogy illedelmesen a hátán pihent volna meg, a csípőjére vándorolt. A báli népek már éppen eleget ittak ahhoz, hogy ilyen apróság ne tűnjön fel számukra. |
Lord Gavin úgy kalimpált össze-vissza, mintha legalábbis ő lenne itt a házigazda. Még Howe-t sem láttam annyit bólogatni meg integetni egész este, mint amennyi ismerősének odaköszönt a fiatalember csak míg a táncparkettre értünk. Magasra vontam a szemöldökömet, aztán udvariasan és a lehető legbájosabban odabiccentettem én is mindenkinek. Mindig igyekeztem odafigyelni, amikor jövendőbeli hitvesem az üzletfelekkel, nagyurakkal és főnemesekkel beszélgetett, igyekeztem memorizálni minden arcot és minden nevet, mert tudtam, a jövőben még hasznos lehet számomra mindegyik kapcsolat. A d'Evreux családról azonban nem sokat tudtam, nehezemre esett elhelyeznem őket a táplálékláncban. Talán csak azért, mert a Morrigui puszta mindig is kívül esett a kereskedelmi hálón, amelyet édesapám vetett ki Aglanir vizén; ha ő el is utazott arrafelé, engem sosem vitt magával, így a tudásom igen szegényes volt a környéket illetően.
- Mélységesen lekötelezett a lovagiasságával - hajtottam fejet megjátszott alázatossággal, mégis sikerült mindezt olyan komoly színészi tehetséggel előadnom, hogy csak alig lehetett kiérezni belőle a gúnyt. Megtanultam úgy szarkasztikusnak lenni, hogy az a másik félnek ne tűnjön fel; tökéletes bók neki, remek szórakozás nekem. Habár minden viccet félretéve komolyan kinéztem Howe-ból, hogy sértettségében lefejezteti a vakmerő mitugrászt. A birtoklási vágya kiterjedt a földjeire, az aranyára és a családjára egyaránt. Olykor a tarkómon éreztem fürkésző pillantását, és tudtam, hogy szemmel tart.
- Ön igazán kalandvágyó - jegyeztem meg leplezetlen elismeréssel. Azt hittem, megsértődik majd nyers feleletemen, vagy elkönyvel keserű némbernek és amint lehet, visszaszolgáltat az uramhoz. Ehelyett kihívásként élte meg a piszkálásomat, amiért elkönyveltem nála egy piros pontot és azt kezdtem el fontolgatni magamban, vajon merész vagy inkább ostoba-e.
- Azt hiszem, önnek fogok drukkolni. - tettem még hozzá egy halvány félmosollyal, majd kezem megtámasztottam a vállán és hagytam, hogy a zene üteme magával ragadjon kettőnket, míg annyira bele nem gabalyodtam a lépésbe, hogy sikeresen a lábára tiportam. Elsőre mélységesen felháborodtam a megjegyzésén, de mire a harag lekúszott volna a hasamba, már alig bírtam elfojtani a vigyoromat.
- Most aztán lebuktam! Tudja, én így fejezem ki az érdeklődésemet: megnyomorítok másokat. Az emberek örülnek, ha kiütöm őket egy jobb horoggal, mert az a szeretetem jele. Tehát, ha véletlenül deréktájon rúgnám a mai este folyamán, megnyugodhat: azt jelenti, kedvelem.
Igyekeztem halkan beszélni, hogy a körülöttünk táncolók semmit se értsenek már-már illetlen évődésünkből. Különben is, a lord kezdte, én csak felvettem az elém dobott kesztyűt. Tény és való, hogy nőként, sőt mi több jegyesként nekem kellett volna észnél lennem és elhárítanom pimasz megjegyzéseit. De szórakoztatott, az isten verje meg, még tetszett is! Ha vége a táncunknak, mehetek vissza a gazdaságról meg Howe erényeiről bájologni. Ki akartam használni minden egyes pillanatát a látszólagos szabadságomnak.
- Oh, hogyne! Babákra tervezett fűzőben majomkodni egész álló nap, a legutálatosabb fráterekhez is kedves szót intézni, míg a hangos zenétől csillagokat nem lát. Igazi úri móka! Ezért már megérte eljönnie. A csudába, többet integet, mint egy madárijesztő! - megragadtam az állát, hogy magam felé fordítsam a fejét, mire érzékeltem néhány furcsa szempár villanását körülöttünk, így aztán inkább a keze után nyúltam, mellyel épp a főurakat heccelte, és szorosan a tenyerembe fogtam az ujjait. - Ha ennyire érdekli a leendő hitvesem, kérje fel őt táncolni. De ha velem óhajt, minden figyelmét nekem szentelje! Ennyi parádét! - zsörtölődtem. Cseppet sem bántam, hogy zsarnokoskodó, undok nő benyomását keltem. Elég jól megítéltem az embereket ahhoz, hogy tudjam, ki előtt kell megjátszanom magam és ki az, akinek a véleménye a jövőm szempontjából nem számít. Howe előtt sosem ütnék meg ilyen hangot, de úgy ítéltem meg, az, hogy Lord Gavin mit gondol rólam, cseppet sem lesz befolyással az esküvőmre vagy a társadalmi helyzetemre a jövőmben; olyan undokul viselkedhettem hát, ahogyan csak akartam.
Már a nyelvemen volt egy éles válasz, de az utolsó kérdés belém fojtotta a szót. Gavin kérdése érzékeny pontra tapintott, ugyanakkor őszintén megdöbbentem, honnan veszi a bátorságot, hogy a magánéletemről faggasson. Ráadásul úgy, mintha mindent tudna! Ehhez képest az, hogy megtiportam és leugattam, igazán semmiség; a személyeskedést viszont ki nem állhattam. Amint elhúzódott, érdeklődve felpillantottam rá, végül ártatlan mosolyra húztam a számat. Lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön és én is elérjem a férfi fülét. Kezem a karjáról a vállára siklott, onnan pedig hátra a lapockájáig, ahogy egy pillanatra közelebb húztam magamhoz.
- Mégis mi köze hozzá őkotnyelességének? - súgtam halkan, hogy csak ő értse, ajkammal leheletnyit érintve a füle tövét, majd visszaereszkedtem a talpamra, kezem újból visszatalált a karjára, és felvettem azt az illedelmes távolságot, amit ilyenkor illik. - Lenyűgöz a merészsége, Lord Gavin, bár kezd olyan gyanúm támadni, hogy a kalandvágya sokkal inkább egyfajta halálvágyon alapszik. Ez igazán imponáló. Csak nem indul ön is a lovagi tornán? A végén még arra késztetne, hogy leendő mostohafiam helyett az ön győzelméért szorítsak. Nem óhajt lassan megforgatni? - érdeklődtem hirtelen témaváltással, bár sokkal inkább okoskodásnak hangzott a kérdésem, de nem bántam. A hasonszőrűek vonzzák egymást, és bár a férfi közel s távol sokkal kellemesebb társaság volt, mint én, mégis úgy éreztem, rengeteg közös van bennünk. |
Édesanyám tett róla, hogy minden nőtlen főnemesi sarjjal fenntartásaim legyenek; Annyira igyekezett meggyőzni arról, hogy nem elégedhetek meg egy főúrinál alacsonyabb rangú kérővel, hogy viszolygással tekintettem mindenkire, akinek köze volt hozzájuk a Llewellynektől kezdve, az Agenyreken át, egészen a Deatrysekig. Lord Gerald azonban már az első percben kellemes csalódást okozott.
- Úgy? Szóval nincs kedvére a bájcsevej? – kérdeztem őszinte, mosolygós megnyugvással; Egészen addig úgy gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen ezen a bálon, akinek nincs ínyére az alakoskodás, és a színpadias modorosság. Ha a férfi zavart is érzett emiatt, előttem feleslegesen játszotta meg magát. Ahelyett, hogy elítéltem volna őszinteségéért, egész egyszerűen tisztelni kezdtem érte.
- Azt hinné az ember, hogy az urak mindig a kedvük szerint cselekedhetnek – nevettem el magam csilingelőn; Tetszett a gondolat, hogy a lord legalább annyira kényelmetlenül érzi magát itt, mint én magam. Volt idő, amikor a bálok lázas izgalomba hoztak, amikor még nem kellett a kérők csapdájától tartanom.
Tudtam, hogy nem felelhetek kérdésére olyan őszintén, mint szeretnék, hiszen válaszommal nemcsak magamat, de az egész családomat minősíteném; jobbnak láttam hát, ha finom mosollyal megrázom a fejem, és úgy teszek, mintha az egész gondolatmenetem nem is volna fontos. Viselkedj illendően, Drusala!
Érdeklődve hallgattam Lord Gerald testvéreiről szőtt válaszát, és ezzel egy időben kék szemeim elkalandoztak a táncolók irányába, hátha megpillantom őket a népes tömegben. Hiába. Azonban a szívem ismét boldogan meglódult a mellkasomban, amikor a tekintetem ismerős alakba botlott. Domeric unokafivérem egy számomra ismeretlen szőke leányzóval keringőzött a parkett szélén; Amennyiben sikerült elkapnom pillantását, szelíd intéssel köszöntöttem, olyan szeretetteljes mosolyt küldve felé a gesztussal egy időben, amellyel csak egy rokont volt bátorságom megjutalmazni. Alig vártam, hogy az este folyamán vele is válthassak néhány szót, különös tekintettel a táncpartnerére. Nocsak-nocsak!
Tapintatlanság lett volna tovább időznöm a széttekintéssel, így időben emeltem búzakék szemeimet ismét a beszélgetőpartneremre ahhoz, hogy visszakérdezés nélkül is válaszolni tudjak az általa feltett kérdésre.
- Az egész udvar fellelkesült a hírre, hogy a fivérem végre nősülésre adja a fejét. Külön öröm számomra, hogy olyan kivételes hölggyel köti össze az életét, mint Lady Tyria – mondtam, és ezúttal nem kellett vigyáznom arra, hogy szavaim az illemnek megfelelő őszinteséggel csendüljenek. Örömöm valós volt; Már most úgy tekintettel Tyriára, mintha a soha meg nem született nővérem volna.
- Úgy hiszem a fivérem nevében is mondhatom, hogy örömmel látjuk Önöket a ceremónián – hajtottam meg a fejem a meghíváshoz mért alázatossággal. – Mondja, mikor járt utoljára a fővárosban? – kérdeztem, hogy fenntarthassam a beszélgetés fonalát. Amennyiben nem bánta, karom szelíden az övébe fűztem, hogy szelíd erőszakkal, hangtalanul egy kisebb sétára invitálhassam Őt. |
Magabiztos ember vagyok, és pontosan tudom, hogy amit tudok, és mire vagyok képes; Letagadhatatlanul ismerem az értékeimet, amelyekkel akkor is tisztában voltam, amikor a díszes társasághoz léptem. Pökhendi mosollyal, az alázat legkisebb jele nélkül álltam szembe az urakkal, és csaptam le a lányra anélkül, hogy foglalkoztam volna a dolog esetleges következményeivel. Sok csinos hajadon forgolódott a táncpartneren, de az én tekintetem mégis megakadt az egyik eljegyzett menyasszonyon.
Yserone kisasszony nem volt lady, ahogyan azt nem sokkal a bemutatásunk után megtudtam az egyik szolgálótól, mégis elsőre megértettem, hogy mi tetszett meg benne Tritón legnagyobb urának. Hiába állt szoborarccal, tüntetően mellette, volt valami ismeretlen mélység a szemeiben, amely arról árulkodott, hogy a leány több, mint egy fodros csodába bújtatott, barack-színű habcsók. Meg kellett fejtenem.
Büszkeségtől kidagadó mellkassal vezettem a hölgyet a parkettre, de közben nem mulasztottam el, hogy köszönésképpen oda biccentsek néhány nemesnek, mintha ezer és egy éve cimborák volnánk, s csak saját ostobaságuk bizonyítása lenne, ha nem elékeznek rám. Mosolyom szelídebbé vált, amikor a tömegben megpillantottam Lady Ysolde-ot, s ha a kisasszony pillantással méltatott, neki oda is intettem.
- Azt hiszem, leendő férje hamarost előkészíti a kivégzésemet a modortalanságomért, de ha azzal a tudattal halhatok meg, hogy sikerült Önt megmentenem az unalomáltali elsorvadástól, akkor boldogan teszem – a beszéddel sosem volt komoly gondom; a szavaim olyan könnyedséggel fonódtak mondatokká, mintha egész életemben a szónoklást gyakoroltam volna. Talán így is volt, hiszen másképp nem tudtam volna magamra vonni a hölgyek figyelmét a többi pusztai városőr társaságában. Kínosan ügyeltem rá, hogy minden megszólalásomban újabb, és újabb bókokat rejtsek el.
Öntudatosan vettem fel a tánchoz szükséges pozíciót, gondosan egyik kezem ujjai közé fogva törékeny kézfejét, miközben szabad tenyerem megtámasztottam a háta közepén. Kedveltem a táncokat, mert anélkül enged közel a másik nem egy képviselőjéhez, hogy bárki rosszat sejthetne mögötte.
Csípős megnyilvánulása a mosolyát illetően nem sértett, sőt, egyenesen szórakoztatott. Azok a nők, akik könnyedén behódolnak egy férfi akaratának, nem sokat értek a szememben – ott van példának az unokahúgom, a hercegnő, aki egésznap csak mosolyog, és bájolog, mert az illem ezt kívánja. Kiábrándító, gondoltam. Mennyivel kellemesebb társaság egy olyan kisasszony, akinek saját ideái vannak!
- Természetesen az Öné, ezt nem vitatom, de most, hogy engedélyt kaptam rá, minden erőmmel azon leszek, hogy legalább egyetlen mosolyt kicsikarjak Önből, magamnak – bólintottam nagy komolysággal, mintha csak egyik társam kihívását fogadtam volna el az egyik férfiasan gyermeteg játékban. A dühös villanás Yserone kisasszony arcán nem bátortalanított el, sőt határozottan feltüzelt.
Felszisszentem. No, nem azért, mert annyira fájt, amikor cipője orrával megtiporta a lábamat, de a helyzet komikuma megkívánta ezt a gesztust. A mosolyom egyre szélesebbre szaladt az arcomon, de a nyilvánvaló figyelmeztetés végül meggátolt abban, hogy hahotában törjek ki. Pedig akartam. Nagyon.
- Már megbocsásson, de úgy hiszem kegyed volt, aki kegyetlenül megtiporta a kislábujjamat. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, hogy kedvel engem – élcelődtem játékos éllel a hangomban. – Ennél kellemesebb módon is a tudtomra adhatja, hogy oda van a tánctudásomért – kacsintottam szenvtelenül, egyértelműen súrolva azokat a határokat, amelyeket erre felé illendőnek titulálnak. A leendő milady nem tűnt olyasvalakinek, aki riadt galambként megrettenne a kétértelműségtől, így bátran folytattam vele ilyesfajta évődést, persze annak tudta mellett, hogy ennek bizony következményei lehetnek, ha Yserone kisasszony nyelve eljár a jegyese felé. Megéri a kockázatot!
- Mit számít az, hogy az első, vagy a századik? – feleltem kérdésére kérdéssel, még mindig széles, lehengerlő mosollyal a szám szegletében. – A lényeg, hogy most itt vagyok, és láthatom, miként mulatnak a főurak – mondtam enyhe gúnnyal a hangomban, miközben egy pillanatra elengedtem a kisasszony kezét, hogy a leendő férje, és díszes társasága felé intsek egy széles mozdulattal. Azonban gondosan el kellett hallgatnom azt a gyötrő titkot, amelyben, ha az Istenek másképpen pörgetik meg a sors kerekét, én magam sem lennék különb, mint azok, akik csak lerészegedni jöttek a bálra akkor este.
- Kegyed erre vágyik, nem? – tudakoltam szelíden, ezúttal mindenféle gúny, vagy ítélet nélkül. – A pompára, a fényűzésre – magyaráztam, ha nem lett volna egyértelmű a kérdésem foganatja. – Mi másért menne hozzá egy kereskedő lánya egy olyan urasághoz, aki korban akár tulajdon édesapja is lehetne? – fűztem tovább a gondolatot, elég közel hajolva Yserone kisasszony füleihez, nehogy más is hallhassa szavaimat. Nem munkálkodott bennem más, csak a kíváncsiság, és reméltem keménysége nemcsak álca, így nem sértem vérig egészen egyértelmű feltételezésemmel. Hátrébb húzódtam, hogy búzakék tekintetem elidőzhessék a háborgó kékben. Talán megérdemeltem volna, ha úgy dönt, megint megtipor. |
Ugyanolyan kérlelhetetlen szeszéllyel támadt valamikori legjobb barátjának, mint a tenger szokott a Breakwater melletti öbölnek. Kilian minden békítő szava feleslegesnek látszott, szánakozó arca sem győzte meg Viserrát arról, hogy adja fel gőgös elhatárolódással vegyes jegyes udvariasságát. A férfi kedvessége pont az ellenkező hatást váltotta ki belőle, mint amit kellett volna, sőt. Jobban idegesítette a nőt, azt kívánta inkább lenne ő is konok és fogadná közönyösen, hogy igyekszik elhitetni vele mennyire nem törődik már vele. Vélné azt igaznak, amit felkavartságában felszámol a személyes bűnlajstromára és hagyná hadd főjön a saját levében, mert hamarabb lecsillapodna ha eltűnne a szeme elől. Határán volt a kikészülésnek, hiszen egyszerre tört fel benne minden bánata és nem tudta kontollálni a szemrehányás áradatát. Dühös volt a világra, Kilianre és legfőképpen saját magára. Hiszen hányan tennék össze a két kezüket, ha cserélhetnének vele? Miért nem lehet neki is valaki olyanja, akire tényleg számíthat? Szerette a testvéreit. Akkor mitől féltékeny annyira? Persze, a válaszok nagyon kellemetlenek voltak.
El akart szabadulni ebből a helyzetből és méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehetett. Ez nem ő és nem hagyhatja hogy többi nemes ezt lássa. Enélkül is pletykáltak róla elég rosszat és hiába a többség meggyőzése arról, hogy nem igazak a vádak, mert vannak akik egyszerűen ezzel szórakoztatták magukat. Leplezetlen meglepettséggel torpant meg a csuklójára fonódó ujjak érintésétől és ezegyszer hálával adózott az arcát fedő maszknak, amely ennek a döbbenetnek nagy részét jótékonyan elfedte. Kilian kérdésére azon nyomban minden körülöttük álló szemei őt fürkészték. Egy perc alatt visszanyelte az összes könnyét és megbántottságát, hangjából csupa lelkesedés áradt, bár csak a vele immár szemben álló férfi tudhatta, hogy a valódisága mennyire ingatag.
- Természetesen, uram. - adta a jámbor, engedelmes hölgyet és a kissé sebes tempó ellenére méltóságteljes léptekkel követte Kiliant a tánctérre. Szoborarccal, kifogástalan pukedlit produkálva nyújtotta a kezét a férfinek. Hagyta, hogy az beszéljen eltökélve, hogy egy szót sem hajlandó felfogni belőle, ám elhatározása körübelül a harmadik mondatnál megingott.
- Nem kívántam, hogy csalódnod kelljen. Tudom, hogy mióta elég idős voltál, hogy megértsd lovag akartál lenni. A sikertelenséged nem mulattat. - rázta meg kicsit a fejét. Válasza csendes, vigasztaló hangon csengett. Egy nagy sóhaj kíséretében feladta a bosszankodást, társa a megbánás maradt egymagában.
- Büszke voltam rád, amikor elmentél, mert elindultál azon az úton, ami az álmodhoz vezethet. Olyasmit tehettél, ami nekem soha nem fog megadatni, mégsem emiatt keseredett meg az emléked. Tudhatnád mit gondolok igazából, azt hittem ismerjük egymást. - engedett meg magának egy apró, fájdalmas mosolyt. Önmaracangolásában legmélyebb bugyraiban sem kerítette hatalmába a káröröm. Ha féltékeny is volt, rosszért nem ácsingózott mások fejére. Mindössze a diadaljaikat magának is akarta.
Kilian ismét hosszan beszélt és Viserra ismét hosszan hallgatta. Fél lábbal majdnem ellépte a mozdulatot, mert újabb megfakultnak hitt emlékeket idézett benne a monológ.
- Persze, hogy emlékszem. Engem meggyőztél azzal a húsz pónival és komolyan elszontyolodtam, amikor a nagyapám közölte a távozásotok után, hogy még csak az kéne, mert ha addig él sem mehetek hozzád. Nem kedvelt túlságosan, vagyis inkább édesanyádat nem - vallotta be fojtott hangon. Ha a néhai Lordon múlik a lehető legmagasabbra törő házasságot rendezte volna el az unokáinak.
- Elbújtam anyámék szobájában és addig meg sem találtak amíg a szüleim haza nem értek, mire annyit voltam hajlandó közölni a történtekkel kapcsolatban, hogy ha így állunk kénytelen leszek elszökni veled - kuncogott önkéntelenül - Elég parázs vita alakult ki otthon és az amúgy sem zökkenőmentes viszonyon tovább rontott. - húzta el aztán a száját. Gyermekként olyan máshogy hatott rá ez, mostanra annyival nagyon súlya volt az ilyesminek. Sajgó szívvel elevenedett fel benne egy áldott nyugodt időszak az életében.
- Egyébként pedig jelenleg nem számíthatok semmilyen eljegyzésre. Csodálkozom, hogy nem hallottad mik keringenek rólam. - jelentette be durcásan. Tónusa egyúttal ismét morcos élt kapott. |
Járta a mondás, hogy a férfiak bizony képtelenek egy dolognál többre figyelni, ám Domeric büszkén foglalt helyet a szabályt erősítő kivételek között. Ösztönös tehetséggel tartotta fenn a látszatot, hogy teljes egészében birtokolja figyelmét csinos partnere, mégis termete miatt könnyedén megengedhetett magának egy-egy elpillantást a szőke lány felett. Unokatestvérei közül csak a hercegnőt látta, aki nem mással elegyedett beszédbe, mint Lord Geralddal. Domeric nem tudta eldönteni, hogy véletlen a találkozás vagy nagynénje terelgette Drusala útját Taranis ura felé. Lady Earynt az édesanyja társaságában elhúzódott egy kicsit a tömeg elől. Furcsa, a néném nem az a háttérbe szoruló típus. Vajon miről sutyoroghatnak a Sagramour-nővérek? Újabb kiforgást követően zöldes szemeivel követte a két nő által fixírozott férfit, aki a király és Howe Llewellyn elé lépett, majd táncba hívta az uraság fiatal jegyesét. Csak nem?
Óvatosan, feltűnésmentesen kormányozta táncpartnerét az ismeretlen közelébe. Nem remélte, hogy hallhatja a szavait, mindössze hajszálnyival jobb rálátást akart a vakmerő szőkére. Kellemes mosolya mellé egy pár másodpercre összeszaladtak a szemöldökei a jobb kezébe elegánsan karoló hölgy válaszára. Furdalta az oldalát, hogy mi okozhatta azt a négy év kihagyást.
- Nem tagadom, szívből örvendek, hogy idén már nem maradt távol. Remélem ezt a szokást innentől megtartja. - utalt arra, hogy szívesen látná más eseményeken is. Egyelőre nem tudta hova tegye a nőt, de semmiképp nem az érdektelen kategóriát választotta volna.
Csak a vezetéknévből rájött volna kinek a lánya Loranne, bár nem bánta hogy pontosította a kisasszony. Megeshetett volna, hogy csupán oldalági rokona Lord Aldamernek.
- Emlékszem az édesapjára. Fiatal úr voltam még és ő a nagybátyámhoz jött, üzleti ügyben. Végig tárgyilagos volt a tanácskozáson, ám utána váltottam vele pár szót személyesen és jóindulatú embernek tűnt. - elevenítette fel mindazt, amit tudott Loranne szülőjéről. Tényleg röviden rabolták egymás idejét, hiszen mindkettejüknek akadt egyéb feladata amire kénytelenek voltak figyelmüket szentelni, ám az első benyomása kifogástalan volt. Nem értette miért szűnt meg a kapcsolat az úr és nagybátyja közt, mivel utóbbi betegeskedése később kezdődött.
- Esetleg a következő szám után elkísérhetne hozzá, pompás lenne ha üdvözölhetném. - javasolta. Szerette volna jóakaratáról biztosítani és arra is megoldást találni hogy mi tartotta távol az udvari élettől. Micsoda kereskedelmi hálózatot üzemeltetett! Hogyan épülhetett le ennyire? Talán Lord Rianonéhoz hasonló kór kínozza? |
Azt meg kell hagyni, hogy az éjszakát követően eddig a hercegnő a legkellemesebb társaságom. Még ha szó szerint belém is kellett ütköznie. Természetesen nem esett jól az önérzetemnek, hogy valaki csak úgy belém gyalogol, de egy királyi sarjnak mégsem vethetem oda, hogy ’Hé, figyelj már az orrod elé.’ Ez még az én elveimmel is ütközne, nem akarok botrányt. Így a leány újabb bocsánatkérő megszólalására, csak egy fél mosollyal feleltem. Nem hiszem, hogy további szavakat érdemelt volna ez a téma, ideje tovább lépni.
Az illemet megkövetelve, tisztességesen köszöntöttük egymást, és mit ne mondjak talán a koronázás óta, most először elegyedtem szóba a Sagramourok bármely tagjával. Talán a legjobb lehetőséggel is a családból, sok mindent hallani az emberekről, és most magam is megbizonyosodhatok mindenről. Főleg arról, hogy az beszélik, Drusala Sagramourról, hogy nincs bájosabb és kedvesebb teremetés nála. Mit ne mondjak, kezdek hinni a szóbeszédeknek, de lehet nem mindegyiknek kéne.
A kérdésén csak halványan elnevettem magamat, a poharamra pillantottam és megállapítottam, hogy már nem sok minden van benne. Barna szemeimmel ismét a fiatal leányra tekintettem.
- Tudja hercegnő, ott nem kell kínos beszélgetéseket folytatni minden féle Lorddal és más uraságokkal. – megköszörültem a torkomat. – Ott azt csinálhatom, amihez értek, és amit szeretek. De ez csupa durva dolog, így gondolom, nem érdekelnék a részletek. –billentettem kissé félre a fejemet, majd ismét egy halvány vigyor jelent meg a számon. Meghökkenve hallottam, azt hogy a fiatal királyi leányzó nem élvezi a bálokat.
- Meglepődtem – bólintottam. – Ez még is, hogy lehet? – kíváncsiságom valószínű tolakodó lehet, így nem lepődnék meg, ha a válaszát elhallgatná. Na meg persze az is benne lehet, hogy nem bízik meg bennem, és esetleg amit mondana, továbbítanám valakinek, aki még tovább vinné a mondandót esetleg kiszínezve, az nem tenne jót neki.
- A testvéreim? – pár pillanatra elgondolkoztam. Rég nem láttam őket, és fogalmam sem volt, hogy kivel és mit csinálnak. Bár ez a gondolat inkább Melion miatt aggasztott, az a kölyök sose bír magával.
- Az utóbbi értesüléseim szerint, mind a ketten egy Llewellyn sarjjal táncolnak. Legalább is az elhaladó, emberek egy része ezt beszélik. – emeltem meg kissé a kezeimet majd a poharam tartalmát kiittam, ami nem volt sok. – A maga fivére hogy van? Készülődnek már az esküvőre? – tudakoltam egy cseppnyi érdeklődéssel, de csak annyira, hogy ne tűnjön, úgy mintha tényleg érdekelne. Számomra nem sok vizet zavar ez a frigy, de még is kicsit kíváncsi voltam a részletekre. |
Borzasztóan untam magam. Újra és újra lepergett a szemem előtt, hány ehhez hasonló bálon kell majd részt vennem Howe hitveseként, s ettől a baljóslatú jövőképtől szívem szerint rögvest a puncsba fojtottam volna magam. Feltéve, hogy felszolgáltak puncsot, amit esélyem sem volt ellenőrizni, mert az este java részét Howe mellett bájologva kellett töltenem. A karjába kapaszkodtam, egyrészt, hogy meghittség látszatát keltsem, másrészt így kedvem szerint irányíthattam. Ha valaki kínos tűnt fel a láthatáron, csak balra vagy jobbra húztam, hátrarántottam, mintha lovat vezetnék, és valami ócska ürügyre hivatkozva kitértem az illető útjából. Balszerencsémre elég sok kínos személy gyűlt össze, nehéz volt mindegyiküktől látó- és hallótávolságon kívülre menekülni, főleg, hogy Howe egy idő után megunta a rángatást és makacsul lecövekelt a táncparkett mellett. S hogy ki számított kínos személynek? Főleg azok, kiknek neve dupla L-lel kezdődött, s úgy végződött: ewellyn. Ha szerepelt egy T is a nevükben, az már a kín-skála legtetejét verte.
- Természetesen, csodálatos ez a bál - emeltem tekintetem a velem szemben állóra, történetesen pont a királyra, és egy pillanatra őszintén elcsodálkoztam azon, hogyan sikerült meghallanom a kérdését gondolataim sűrű szövevényén keresztül. - Az embernek lehetősége nyílik sokszínű embereket, történeteket és kultúrákat megismerni. A maszkok pedig igazán bájosak.
Mosolyogni próbáltam, de az ajkam makacsul vízszintesben tartotta magát. Szerencsére Howe átvette a szót, míg elmesélte, hogy a saját maszkomat és néhány szobalányét is én magam készítettem. Őszinte áhitattal beszélt rólam, pedig néhány pihe meg csillám volt az egész, semmi több. Egy délután alatt kész lettem a maszkokkal, még arra is volt időm, hogy magamnak többet készítsek, az utolsó utáni pillanatban döntöttem csak el ugyanis, hogy milyen ruhát vegyek fel. Howe ragaszkodott egy vérvörös, bódító ruhához, mégis egy szolídabb barackszín mellett döntöttem, veszélyesen dús abronccsal és sok-sok csipkével. Fehér kesztyű, csillogó ékszerek és fényes hajdísz dukált hozzá. Gyöngyökkel kirakott hajtűket használtam, hogy gyűrűgöndör tincseim egy részét felkössem, a többi szabadon lógott a vállamon, vagy épp a hátamat verte, ha érdeklődve odafordultam valamelyik beszélgetőpartnerünkhöz.
Ismerősen idegen arc lépett közénk, hogy a legtöbb vendéghez hasonlóan Howe-nak nyalizzon a beszédje fantasztikusságáról és az én szépségemről. Csak a szokásos. Tudtam, hogy bemutatták már nekem, s némi töprengés után még a nevét is sikerült felidéznem, tekintetem azonban érdeklődve megpihent a király arcán. A férfi jelenléténél sokkal érdekesebbnek találtam a király reakcióját, s már-már abban reménykedtem, végre történik valami igazán érdekes ezen a nyomorult siratóbálon, amikor eljutott a tudatomig, hogy felkértek. Vagy éppen le. Hogy is szól az etikett?
Hogy pukkadna meg mindenki, aki azt hiszi, rongyból vagyok; morogtam magamban. Nem szerettem táncolni, főleg nem idegenekkel, főleg nem úgy, hogy mindannyiuk csak hízelgésből kér fel, úgy meg aztán pláne, hogy a legtöbbjüknek nem mondhattam nemet. A férfiak arcára kiülő undor azt tükrözte, most nyugodt szívvel visszautasíthatnám a lehetőséget, de pont az ő reakciójuk késztetett arra, hogy elfogadjam a felém kínált kezet. Érdekessé tette számomra.
- Megtisztel, Lord Gavin.
Hagytam, hogy a táncolók közé kísérjen, és azt vettem észre, hogy megkönnyebbülök, amint Howe hallótávolságon kívülre került. Annyira hozzászoktam a társaságához az utóbbi pár napban, hogy fel sem tűnt, valójában mennyire nyomaszt a közelsége. Ehhez képest Lord Gavin egészen üdítő társaságnak bizonyult. Jól esett a karomat erős karjára fektetni és imponált a szeme kéksége. Csak a modora idegesített borzasztóan.
- Nincs miért a bocsánatomat kérnie, uram. Merészsége feldobta kicsit az est egyhangúságát. Már attól féltem, elalszom még a sütemények felszolgálása előtt. Felettébb kínos lett volna, mivel az egyik tortát én magam rendeltem - ismételtem a ma már többször is elkoptatott monológot. Nem igazán volt kedvem újat kitalálni, untam a formaiságokat, hogy mindenkivel udvariasan és humorosan kell bájolognom, miközben a pokolba kívántam az illetőt. Elfáradtam bájosnak lenni. A cukipofasága úgy pergett le rólam, mint homok a páncélról, egyáltalán nem érintett meg. Elegáns pukedlivel fogadtam a meghajlását, majd közelebb léptem hozzá, hogy újból kitapinthassam a karján dagadó izmokat.
Akaratlanul is felszaladt a szemöldököm a szavait hallva.
- A mosolyom az enyém, nem gondolja? Értékesebb pillanatokra tartogatom. Mi abban a szép, ha parancsra teszem? Nem fogok mosolyogni azért, mert ön úgy akarja. Nem mosolygok senki más kedvéért, csak ha én úgy döntök.
Mivel hangom egy kissé élesre sikeredett, békítőn hozzátettem:
- Ha a szépségemben óhajt gyönyörködni, fakasszon mosolyra. Egy ilyen daliás úriembernek biztosan nem esik nehezére meglágyítani a hölgyek szívét.
Na, azt szeretném én látni, hogy ez a ficsúr megnevettet. Szerintem nem is sejti, hogy ha tovább bosszant, őt falom fel a desszert helyett.
Fájt a lábam a cipőben, nehezen sikerült felvennem Lord Gavin tempóját. Nem az ő hibája, a személyiségem része volt, hogy mindig minden helyzetet uraljak, így nehezemre esett átadnom a vezetést a táncban. Csak pár hónapja kezdtem el táncórákat venni, és ha éppen nem volt hozzá kedvem, néha még összeakadt a lábam. Most annyira elbambultam, hogy azt vettem észre, az egyik fordulásnál a talaj helyett valami puhára lépek. Halkan felszisszentem a férfi helyett is, bocsánatot azonban nem kértem.
- Vigyázzon, hova teszi a lábát! - szidtam meg halkan, noha én voltam az, aki megtámadtam a lábujját. - És ne nevessen! - tettem hozzá parancsolón, még akkor is, ha esze ágában sem állt. Jobbnak láttam az elején leszögezni, hogy pórul járhat, ha eszébe jut kinevetni.
A fenébe, megint nyers vagyok. Francba már, ne káromkodj annyit!
- Szóval, ez az első Teremtésnapi Bálja? - érdeklődtem egy fokkal szelídebben, és reméltem, ezzel a kérdéssel szóval tarthatom a tánc végéig. |
Élveztem. Mennyire? Nagyon. Búzakék szemeim izgatottan cikáztak a tömegben, olyan mohón szippantva be a látványt, mintha az elmúlt huszonöt év összes mulatságát ezzel az eggyel akarnék pótolni. Sosem voltam még Teremtésnapi Tornán, és sosem voltam Teremtésnapi Bálon sem. Természetesen odahaza a Pusztán sem szűkölködtünk azon ünnepekből, amelyek alkalmával leihattuk magunkat a sárga földig, de ehhez hasonlót még sosem láttam. Kisasszonyok! Mennyi csodaszép, erőtől kicsattanó nemes kisasszony, akik csak arra vártak, hogy egy hozzám hasonlatos nemes úr rájuk fanyalodjék. Fanyalodni? Ugyan! Nem kellett ott fanyalogni. Én bizony mindet akartam.
Szórakozott mosoly bujkált a szám szegletében, ahogy kezemben egy kupa borral ácsorogtam egy olyan helyen, ahonnét úgy hittem az egész teret beláthatom. Életemben először kívántam azt, hogy bár nőtt volna szemem a tarkómra is, hogy mindent tüzetesen megnézhessek. Ahogy pillantásom a tömegben kalandozott, hamar meglelte a királyt, a féltestvéremet, aki olyan hetykén, büszkeséggel telve ácsorgott lordjai társaságában, mintha csak az Ő érdeme volna az is, hacsak kisüt a nap. Amióta csak Rheyába érkeztem vártam a megfelelő alkalmat, hogy a fejére olvassam annak bűnét, hogy nekem és húgomnak atyánk nélkül kellett felnőnünk, mert elsőszülöttként elbitorolta előlem a trónt. Thelion persze nem tudhatta, hogy az apja félrejárt, ahogyan azt sem, hogy abból az előre elátkozott kapcsolatból két gyermek is született, de könnyebb volt Őt okolnom sanyarú sorsunkért, hiszen Ő élt. Tekintetem tovább siklott a testvéremről a mellette álló idősebb uraságra, majd onnét, annak karjába kapaszkodó fiatal teremtésre, aki látszólag szörnyen unatkozott – mi más lehetne oka annak, ha egy hozzá hasonló szépség nem mosolyog? Már akkor megállapítottam Yserone Crudel különc szépségét, amikor néhány nappal korábban először mutatták be társaságunk számára. Tudtam jól, hogy menyasszony, ahogyan azt is, hogy a térség legbefolyásosabb nemeséhez készül hozzá menni, de ez nem gátolt meg abban, hogy letéve a poharamat, ruganyos léptekkel egyenesen a társaság felé induljak.
- Kellemes estét! – köszöntem hetykén, mindenféle udvarias meghajlást és ceremóniát mellőzve, amelynek oka egyértelműen az elfogyasztott bor mennyiségével arányosan növekvő bátorságom volt. A király nem tudta leplezni az undorral elfedett rosszallását, miközben én egyértelműen a tritóni nemeshez fordultam. – Lord Howe! Igazán remek volt a beszéde, minden szavát a magaménak éreztem – bólogattam nagy komolysággal, s hogy szavaimat az igazság látszatával támasszam alá, tenyeremet a mellkasomra fektettem. Meg sem vártam feleletét, azonnal folytattam mondókámat.
– Megengedné számomra, hogy elraboljam csodás menyasszonyát egy táncra? Ilyen üde virágszál a táncolók közé való, botorság lenne engedni, hogy itt hervadozzék – gördültek le könnyedén ajkamról a szavak, mintha csak könyvből olvasnám az egészet. Búzakék szemeim barátságosan fordultak a lány felé, és mielőtt bárki ellenérzését fejezte volna ki azzal kapcsolatban, hogy mit meg nem enged magának egy olyan utolsó, pusztai katona, mint amilyen én magam is vagyok, kinyújtottam felé a tenyerem.
- Szabad? – kérdeztem, és ezúttal meghajtottam a derekamat; mindaz az udvariatlanság, amit a férfiak ellenében mutattam, elveszni látszott a mozdulatban. A mosolyom szélesre szaladt az ajkamon, ha végül igent mondott (ha huzakodott, még egyszer megismételtem a kérdést), és büszkén a táncolók irányába kormányoztam. Még hallani véltem, ahogy féltestvérem, nem tudván egyenrangúságunkról, pimasznak bélyegez. – Bocsásson meg, ha esetleg kellemetlen helyzetbe sodortam, Yserone kisasszony – pillantottam oldalvást a lányra, valóban bocsánatkérő szándékkal.
- Megbocsájt? – kérdeztem egy kisfiú ártatlanságával, széles mosollyal. Aznap külsőmet nem lehetett megkülönböztetni a többi nemesétől; az arannyal átszőtt rubintpiros kabátom, fehér ingem, a fekete nadrág és csizma mind azt a látszatot keltette, mintha valóban igazi nemes volnék, nemcsak egy pusztai ficsúr, akit a leendő hercegné kíséretéül szalajtottak a fővárosba. A maszkomat szintén fekete szövet takarta, amely mögül talán még előkelőbbnek hatottak búzakék szemeim. Aznap jól éreztem magam.
- Kegyed nem szokott mosolyogni? – tudakoltam cserfesen, elengedve a kisasszony kezét, hogy a tánc kezdőlépéseként meghajolhassak előtte. – Már ne is haragudjon, de egész este olyan arcot vágott, mintha savanyú almába harapott volna. Megtenné a kedvemért, hogy mosolyog? Kegyed olyan szép, önzőség rejtegetni – udvaroltam finoman, ahogyan azt még illendőnek gondoltam. |
Kényszeredett mosoly ült a szám szegletében. A lovag, akivel táncoltam nem volt nemes, csak az egyik lord vazallusa, aki valami olyasmit tett uráért, amiért megérdemelte, hogy elhívják az estélyre. Sok kétértelmű megjegyzést tett, többet, mint amit egy valódi úrilány elviselt volna; azonban én nem voltam úrilány. A hercegnő egyik kísérőjeként érkeztem meg az eseményre, akinek az lett volna a feladata, hogy szórakoztassa Őt, ha nem akadna társasága – mivel egymás után érkeztek a táncpartnerei, az én feladataim már az első fél órában véget értek. Nem különösebben bántam egyébként.
Kértem Lady Drusalát, hogy a torna idejére mentsen fel a szolgálataim alól, és engedje meg, hogy a fővárosban maradhassak; Talán a hercegnő bele is ment volna ebbe, ha a kisasszony édesanyja nem erősködik annyira, hogy mindannyiunkra szükség van a tengernél. A kiruccanás fájdalmasan hosszú időre szakított el a gyermekemtől, hiszen amíg a Tritónnál időztünk, két hetenkénti látogatások szüneteltek.
- Remélem, hogy látom még ma este! Szépsége bearanyozta az estémet, drága kisasszony – lehelt csókot a kézfejemre gondosan betanult bókja után, majd amilyen gyorsan hozzám keveredett, olyan gyorsan tovább is állt, hogy nálam nemesebb származással rendelkező hajadon után nézzen. Látni kellett volna a megrökönyödést az arcán, amikor elújságoltam, hogy egy kereskedő gyámleánya vagyok, aki a királyné karolt fel jóérzésében. Imádtam, hogy ebben az országban mindenki feljebb igyekezett.
Ahogy egyedül maradtam, tekintetem megállapodott a Llewellyn család örökösén. Felettébb érdekfeszítő társalgást folytatott a főtanácsos leányával, és annak nagybátyával, amíg utóbbi el nem sietett a radagan küldöttek irányába. Szemeim egy darabig oldalról, összeszűkülve figyelték az eseményeket. Tudtam, hogy oda kell figyelnem, ha érdekfeszítő információval kívánok szolgálni berithi gazdáimnak, akik szintén erősködve adták tudtomra, hogy szeretnék, ha részt vennék az eseményen.
Hosszú, fehér ruhám szegélyét felhúzva osontam közelebb, hogy elcsíphessek néhány szót a beszélgetésből. Maszkom nem volt az arcomon; felhúzva pihent a homlokomon, szőke, leomló fürtjeim takarásában – annyit bajlódtam Lady Drusala hajával, hogy az enyém megzabolázására már nem volt időm. Egyszerűen csak kifésültem, így mindenféle dísz, és cicoma nélkül terült el a vállaimon.
|
Sárkánykígyó, a szó bután vert visszhangot a fejemben. A Deatrys címer a sárkánykígyó, pattogtak le a szavak az elmém faláról, miközben kék szemeim megállapodtak Lord Gerald férfias vonásain. Sok történetet hallottam már észak legnagyobb uráról, amelyek nemcsak szép vágású arcáról, de hőstetteiről is meséltek. Szinte legendákat kanyarintottak köré, így most, hogy szemtől-szemben állt velem bevallom, kissé csalódás ért. Nem, nem vitathattam el sem jóképűségét, sem pedig cselekedeteit, de mégsem tűnt többnek egy embernél. Nem illendő, emlékeztettem magam makacsul, hiszen szemeim sokkal leplezetlenebbül fürkészte a férfi arcát, mint ahogyan azt egy hölgy tehetné.
Ütközésünk némiképp sérthette az uraságot, mert egy pillanat erejéig rosszallás árnyait véltem felfedezni az arcán, de mire ajkaim szóra nyílottak volna, hogy ismét biztosítsak végtelen sajnálatomon, a nevemen szólított, amellyel elérte megnyugvásomat. Szelíd, barátságos mosoly ült a számra.
- Úgy röstellem magam – mondtam, miközben kézfejem a szájához emelte, hogy puha csókot leheljen rá. Bármennyire nem kedveltem ezt a szokást, megadóan követtem a ceremoniális köszöntést. Azt azért meg kellett hagyni, hogy a taranisi lord már első pillanatra is kellemesebb társaságnak ígérkezett, mintha ismét Lord Gansey és a lovai karjaiba futottam volna. Tudtam, hogy most, hogy szó szerint belegyalogoltam az estélyébe, nem hagyhatom egyszerűen csak ott. Az illem miatt.
- Jobban érzi magát a trollok, és egyéb bestiák társaságában, Lord Gerald? – kérdeztem cserfesen, minden szavaim mögött puha éllel, hogy érezze, pusztán csak évődöm vele. Nem szerettem volna később azt hallani vissza édesanyámtól, hogy nem viselkedtem elég körültekintően egy ilyen nemes vendéggel.
- Meglepődne, ha azt mondanám, hogy az enyém sem? – tudakoltam némileg csendesebben, miközben szemeim finoman követték a lámpások útját a zsinatoló tömegig, amely az ösvény végén várt ránk. Nem emlékeztem rá, hogy aznap este összesen hány urasággal táncoltam, az arcok és a nevek úgy mosódtak össze egymással, mint a hajó vitorláján lecsorgó esővíz. Aznap este csak egyetlen egyszer éreztem magam többnek egy buta játékbabánál, amikor Tyriával táncoltunk önfeledten.
- Hol hagyta a testvéreit? – pillantottam ismét a férfi felé, de egy másodperc erejéig eltekintettem mindkét válla felett, mintha arra gyanakodnék, hogy valahol a háta mögött rejtegeti kedves rokonait. Hiába, se Lady Clarine, se Lord Melion nem volt a közelben. Azt még nem döntöttem el, hogy ez szerencse-e, vagy inkább átok. |
Az éjszaka folyamán szerintem én voltam az egyetlen férfi, akit hidegen hagyott a túldíszített, agyon cicomázott leányok tömkelege. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a bált túléljem minden kellemetlen arckifejezés nélkül, de ehhez csak akkor tudom magamat tartani, ha minden kellemetlen társaságtól távol is tartom magamat. Ami valljuk be nehézkes, ha minden nagynak gondolt földesúr és kisebb nemesek az ember nyakára akaszkodnak azt várva, hogy esetleg a lányukat feleségül adják hozzám vagy akár öcsémhez. Igaz, hogy már ketyeg az óra, hogy asszonyt és örököst kéne adni a Deatrys családnak, de valljuk be, kinek van erre ideje? Na meg persze idege..
Az este legtöbb idejében próbáltam én összeválogatni a társaságomat, de ez több-kevesebb sikerrel jött össze. Mielőtt kijöttem volna levegőzni, hogy magam után hagyjam a zajongó tömeget, Lord John azt ecsetelte nekem, milyen jó húzás egyesíteni a Sagramour és az Agenyr családot. Engem mind addig nem érdekel a dolog, amíg az én ügyeimbe nem folynak bele. Addig mindenki azt csinál, amit akar, felőlem fejen is állhatnak.
A friss levegő, és a halkuló zene felüdülés volt. Fejemben lévő gondolatokat is most már tisztán hallottam, nem kellett erőlködnöm hozzá. A báli tömeget lassú léptekkel hagytam el, nehogy már feltűnjön valakinek is az, hogy menekülök. Az ösvényen haladva azért akadtak még jó páran, akik inkább a csendet választották a zaj helyett. Hol egyedül, hol párosával, hogy kisebb csoportokat láttam a félhomályban. Azt viszont nem láttam előre, hogy valaki belém ütközik. Lassan fordultam meg, először a fejemet fordítottam, majd végül az egész testemmel a személy felé fordultam. Az arcom komoran összerándult. Rosszalló pillantásom eltűnt, ahogyan megláttam a szőke fürtöket.
Az arcot nem ismertem meg, mert a maszk elbújtatta a kilétét.
- Ah, Lady Drusala. – hajoltam is meg amint a nevet és a kellemes vonásokat összeegyeztettem. – Ugyan, nem történt semmi. – jelent meg az első igaznak mondható mosolyom a mai este folyamán. A hercegnő kezét finoman érdes kezemmel átfogtam, majd megcsókoltam kézfejét. Kiegyenesedve, elgondolkozta, azon mikor is láthattam utoljára. De csak egy eseményt tudtam felidézni, akkor is még kisgyermek volt, én pedig még önfejű ifjonc, így nem csoda, hogy nem ismertem meg elsőre.
- Sajnos igen. Nem az én világom ez. – hangom kissé zavart volt, de semmi más, és az is csak az estély miatt. Hisz, a hercegnő csak ilyen estélyekre járt, neki ez már amolyan berögzült program.
- De látom, maga is kis csendre vágyott. – jegyeztem meg, hisz a part felől jött, bár furcsálltam, hogy egyedül mászkál. Körbe is tekintettem, hogy nem e akad a körzetben egy olyan őr, akit csak őt figyeli, de a környéken az összes férfi szem csak rászegeződött. |
Tudtam, hogy Viserra sértettsége teljesen jogos, és egy hang, valószínűleg a lelkiismeretemé vagy józan eszemé, azt súgta, a legjobb volna, ha ennyiben is hagynám a dolgot. Nem garantálhattam, hogy ezek után írni fogok neki; akkor pedig minek felszabadítani a régi sebeket? Viserra hamarosan úgyis férjhez megy valakihez, és akkor egyébként is mindegy lesz, hogy Kilian Riker régebben a barátja volt, lesz jobb és több dolga, minthogy ezen rágódjon. Egy másik részem azonban önző gyermek módjára vágyott arra, hogy a lány távolságtartása eltűnjön, és hogy ne haragban váljunk el. A Tanselle-lány régen fontos volt nekem; és önzőn vágytam rá, hogy legalább róla elmondhassam, hogy a barátom, még ha többé nem is látjuk egymást.
Ez azonban egyre kilátástalanabb harcnak tűnt, és Viserra minden szavával egyre inkább kiült az arcomra a kétségbeesés és szomorúság.
– Ne csináld, Viserra, kérlek – sóhajtottam fel, és abban a pillanatban tudtam, hogy ha Ristar most hallaná, a nevetése a tengeren túlra is elhallatszott volna; biztosan odáig ferdítette volna a történetet, hogy nyüsszögtem és sírtam, amiért Viserra nem hajlandó megbocsájtani nekem. Arról viszont nem tehettem, hogy kirázott a hideg attól, ahogy a szőke lány urazott.
– Ah – bólintottam, előbb megnyugodván, majd értelmezve Viserra szavait és a szemeiben ülő érzéseket, hamar rájöttem, hogy megint hibáztam. A felismerés ismét lesújtó csapást mért rám; olybá tűnt, tényleg jobb volna, nem csak az én méltóságomnak, de Viserra lelkének is, ha feladnám, és inkább megfutamodva más sarkot keresnék, ahol magamba roskadhatok. Én azonban kitartottam; hogy szeretetből vagy büszkeségből, esetleg a helyzet fel nem ismeréséből kifolyólag, azt nem tudtam. – Mármint, én nem úgy értettem. Csak te, szóval, gyönyörű lettél, és ismerlek, biztosan jó feleség volnál, és hát korban is... és azt hittem, hogy talán... – Én is éreztem, hogy ez egyre rosszabb volt, de valahogy nem akaródzott csendben maradnom; nem az voltam, aki bármit is könnyedén feladott, főleg, ha az a bármi valóban érdekelt is. Már épp mondani akartam még valamit (valószínűleg újabb butaságot, amely csak rontott volna a helyzeten), amikor harsány nevetés harsant a közelben; egy pillanatra megijedtem, hogy talán tényleg Ristar az, ezért felkaptam a fejem, ám szerencsére nem találtam szembe magam a bátyámmal. A megnyugvásom azonban csupán addig tartott, amíg vissza nem fordultam Viserrához; talán nem voltam túl jó a gyengéd érzelmek felismerésében, ahogy azt újra és újra bebizonyítottam, de afelől, hogy a lány a sírás szélén állt, semmi kétségem nem volt.
– Én... Viserra...? – habogtam nagyokat pislogva; a sértettséggel, a haraggal és csalódottsággal könnyedén meg tudtam küzdeni, azok ismerős érzések voltak, amikkel sokszor találtam szembe magam, a Tanselle lány szemei azonban aligha ezek miatt voltak könny-fátyolosak. Szerettem volna megkapni Viserra bocsánatát, de semmiképpen sem elérni azt, hogy szomorú legyen. Akárcsak egy-egy döntési helyzetben, míg a városőri egyenruhámat viseltem, a szívem gyorsabban vert és az izmaim megfeszültek, mikor Viserra távozni készült.
– Viserra, várj! – Hirtelen kaptam a karja után, ujjaim épp csak annyi erővel fonódtak a csuklójára, hogy ne csússzon ki közülük. – Táncolnál velem? – kérdeztem fennhangon, részben azért, mert a hirtelen izgalomtól nem tudtam rendesen beszélni, részben pedig azért, hogy a körülöttünk állók biztosan hallják a kérdést. Nem voltam benne biztos, hogy Viserra egyébként hajlandó lett volna tovább a közelemben maradni, de így, hogy mások is hallottak, nem igen utasíthatott vissza;elvégre, mindketten a Tritón szülöttei voltunk, mindkettőnket ismertek, és soha nem volt szerencsés a pletyka. Gonosz dolog volt; hogy könnyebben küzdjek meg az ebből fakadó lelkiismeret-furdalással, arra fogtam, hogy túl sok időt töltöttem Ristar mellett. Bocsánatkérő mosollyal néztem le rá, és amennyiben reményeimhez hűen igent mondott, legyen az bármilyen kedvetlen is, az illőnél cseppet gyorsabb léptekkel vezettem a tánctérre, és egy könnyednek szánt, de valószínűleg igen merev meghajlást követően kézen fogtam őt.
– Én tényleg sajnálom, Viserra – mondtam az első néhány mozdulat után, elég halkan ahhoz, hogy csak a lány hallja a szavaimat. – Ha ez bármit jelent is... Az Istenek büntetni látszanak minden hasonló cselekedetemért. Sosem lettem lovag; és bár hivatalosan megillet a Sir jelző, Ristar néhány hónap alatt elérte azt, amiért én éveket dolgoztam. Ráadásul, amennyire kezd összebarátkozni a királlyal és a herceggel, az én szerencsémmel hamarosan a parancsnokom lesz. – Keserű mosoly jelent meg a szám sarkában, remélve, hogy az én szenvedésem (elvégre, a lány tisztában volt a bátyámmal szembeni ellenérzéseimmel) talán javít valamelyest a kedvén.
– A kérdésemet pedig nem úgy értettem... Mármint, azt, hogy férjnél vagy-e. Gondolom, hogy a te szüleid is feszegetik a kérdést. Anyám minden második mondatában arról érdeklődött, miért nem találok valakit Rheyában, a sok udvarhölgy között... Igazából, remélem, nem haragszol meg, de örülök, hogy még nem házasodtál meg. Az utóbbi években nem említett téged, ezért hittem azt, hogy talán...Hm. Remélem, meg tudsz bocsájtani nekem annyira idővel, hogy én is ott lehessek rajta; jó lenne végre egy esküvő, amin nem utálok ott lenni – sóhajtottam fel, s habár úgy tűnhetett, viccelek, valójában borzalmas humorom volt, és tényleg komolyan gondoltam. Megforgattam Viserrát. – Anyám mondjuk valószínűleg annak is örülne, ha nem csak ott lennék az esküvődön, de ugyanaz lenne, mint az enyém. Emlékszel, amikor tíz évesen kijelentettem, hogy téged foglak feleségül venni, és hercegnő leszel, tengerparti palotában fogunk élni, és veszek neked húsz pónit? Azt hiszem, Ő túl komolyan vette. Azóta sem tudom lemosni magamról. |
Tyria egyik pillanatról a másikra olyan lett számomra, mint egy meg nem született nővér. Kedvessége, és karcos bája olyasmi volt, amellyel csak ritkán találkozni a rheyai színjátékban – könnyűszerrel lopózott be a szívembe, és kételkedtem abban, hogy olyasmit tudna tenni, amely miatt valaha is kiűzhetnék onnan. A lány olyasmit hozott az életembe, amelyben már nagyon régen nem volt részem.
Megnyugodva konstatáltam, hogy Celawan nem rejtegeti az édesanyánkat a kabátja takarásában. Reménykedtem benne, hogy Lady Earynt legalább addig feltartja valaki, amíg gond nélkül visszasurranunk a bálra. Nem tűnt valószínűleg, hogy könnyedén szemet hunyna afelett, hogy a kötelesség béklyói elől menekülve még a hideg vízbe is bemerészkedtem. Talán, ha megbetegednék, legalább nem ültetne kérőket a nyakamba, fogalmazódott meg az önző gondolat a fejemben, amelyet szinte azonnal egy újabb követett; Ha beteg leszek, akkor Warrent sem láthatom, sóhajtottam.
- Hogy gondolod, Celawan? Illene váltanom néhány szót Lord Castleroy-jal? – kérdeztem szelíden, de félelemmel telve. Nehezemre esett volna Lord Stanton nagybátyának szemébe nézni, azonban nem feledkezhettem meg arról, hogy ha nincs az a szerencsétlenség, most egy család volnánk. Ebben az ügyben nem tudtam, hogy mit kíván az illem, vagy az etikett. Talán okosabb volna, ha nem tennéd, Drusala! Bármit is felelt a bátyám a kérdésemre, csak egy néma bólintással vettem tudomásul a tanácsot.
Tyria szelídhangú dorgálása, és a testvérem szavaira a bocsánatkérés szükségtelenségéről, csak egy széles mosoly volt a válaszom; Meg kellett állapítanom, hogy a jegyespár úgy illett egymáshoz, mint a borsó a héjához, csak még egyikük sem tudott róla. Bármennyire is szerettem volna hinni az igaz szerelemben, nem áltattam magam azzal, hogy a szív hangjai szólították őket a kézfogóra, de egy percre sem kételkedtem abban, hogy hamarosan a jegyesség mellé a valódi érzés is megérkezik majd.
- Őrök vannak az ösvény mentén, Celawan… Itt nem eshet bajunk – gyengéd mosollyal próbáltam meggyőzni a herceget, hogy aggodalma felesleges, de tudvalevőn, hogy milyen fafejű és vaskalapos tudott lenni néha, kételkedtem benne, hogy bármi, amit mondanék, elegendő bizonyítékul szolgálna számára.
- Úgy hiszem, hogy jobb lesz nektek kettesben – mondtam, de mielőtt távoztam volna, a homok okozta ügyetlenséggel vegyítve, bátortalanul megkapaszkodtam a bátyám karjában, hogy egy szelíd, de határozott mozdulattal arra ösztökéljem, hogy hajoljon kicsit közelebb, ha megtette, olyasmit kapott, amit csak ritka alkalmakkor engedtem meg magamnak mások előtt; puszit nyomtam az arcára. – Ne légy vele túl szigorú! – súgtam a gesztus után, gondosan ügyelve rá, hogy Tyria véletlenül se hallja a szavaimat. Celawan hajlamos volt arra, hogy rideg dominanciával adja mások tudtára, ha olyasmit cselekedtek, amely számára kicsit sem tetsző, de nem akartam, hogy a menyasszonyát büntesse ilyesmivel. Búzakék szemeim a cinkosság fényével pillantott hátra a sógornőmre, mielőtt elindultam:
- Azért ne fojtsd meg, rendben? – kérdeztem ügyet sem vetve a táncpartnerekről szőtt javaslatára, bár közös unokafivérünk, Domeric említésére a szívem boldogan meglódult a mellkasomban; olyan régen láttam már a fiút, és biztosra vettem, hogy kuzinom idén még fessebb, mint legutolsó találkozásunkkor. Eldöntöttem, hogy az elsők között lesz, akit megkeresek a tömegben, bár nem feledkeztem meg arról sem, hogy Sir Gildasnak éppen úgy ígértem egy táncot, mint Gavin d’Evreux-nak.
Könnyedén emeltem meg a szoknyámat, hogy elinduljak a kivilágított ösvényen. A lámpások fénye éppen úgy csodálatba ejtett, mint első alkalommal, de az út mentén strázsáló lovagok szélesebb mosollyal lettek gazdagabbak, mint korábban; úgy éreztem magam, mint Branwen a szerelem istennője, pedig csak annyit tettem, hogy egyedül hagytam a fivérem a jegyesével. Amikor hátrafordultam, hogy lássam, még nem mentek ölre egymással, hirtelen beleütköztem valami puhába.
Csodálkozva állapítottam meg, hogy valami voltaképpen egy férfi háta; ha felém fordult, pillantásom előbb a mellkasán állapodott meg, onnan indulva meg felfelé, fürkészve az arcát a maszkja rejtekében. Nem ismertem meg azonnal, s talán, ha anyám nem zsolozsmázott volna annyit a nemesi sarjakról, majd mutatta volna meg, hogy kikre kell odafigyelnem az este folyamán, sosem jöttem volna rá, hogy aki velem szemben áll, nem más, mint a Deatrysek elsőszülöttje. Sosem találkoztunk még.
- Lord Gerald! – köszöntöttem kedvesen, és megemeltem a szoknyámat, hogy végrehajtsak egy neveltetésemből adódó tökéletes pukedlit a köszöntésez. – Bocsásson meg a figyelmetlenségemért – hajtottam meg a fejem. A maszkom még mindig a helyén volt, nem voltam biztos benne, hogy megismert.
- A nevem Drusala Sagramour – mutatkoztam be, szelíden felé nyújtva a kezem, hogy a szokásoknak megfelelően kézcsókkal üdvözölhessen. – Önt is bántja a nagy zsinat? Nagyon félrevonult – tudakoltam kedvesen, mintha a gyomrom nem rándult volna össze azon gondolattól, hogy a férfi éppen úgy fent van anyám azon listáján, amely a leendő kérőimet számlálta, mint a legtöbb jelenlevő nőtlen nemesi sarj. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Talán elhamarkodottan ítéltem meg Lord Gavint, de hát sosem állítottam, hogy mentes volnék mindenféle előítélettől. Épp ellenkezőleg, nagyon hamar beskatulyáztam az embereket magam körül, és így annál kellemesebb meglepetés ért, ha kiderült, tévedtem. Feltéve, hogy az illető a tévedésem után is igényt tartott még a társaságomra. Ez azért elég ritkán fordult elő, a férfi viszont remekül bírta a gyűrődést. Már-már kezdtem megsajnálni, amiért ilyen kíméletlenül bántam vele, de a talpraesett, aranyos válaszai csak még jobban feltüzelték a harci szellememet. Azért volt, amit meghagytam neki; nem méltattam a férfi szív sebezhetőségét, pedig bőven lett volna hozzáfűznivalóm a témához. Egyszerűen nem volt szívem vitába szállni vele. Milyen cuki; néhány pillanatra tényleg elhittem, hogy létezhetnek a hozzá hasonló szőke lovagok, akik verseket szavalnak, hölgyeket mentenek, rátermettek, s közben mégis érzékeny a lelkük... Aztán gondolatban jó erősen képen töröltem magam, mert ennyire azért én sem lehetek naiv. Megeszem a maszkomat, ha én vagyok az első, akit Lord Gavin megpróbált ezzel a dumával elszédíteni.
