|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Tekintetem örömmel és a jeles alkalmak előtt szokásos egészen enyhe izgalommal járt be az ismerős forgatag látványát. Egy Aertenben született lánynak, legyen az nemes vagy közrendű, a legkevésbé sem lehetett szokatlan a tavaszi tornát megelőző teremtésnapi bál; a legkülönbözőbb ruhák és emberek színes sokasága, a zene és a hangulat kedves ismerősként üdvözölt még akkor is, ha nem kizárólag vidámsággal tudtam visszatekinteni egyes korábbi alkalmakra.
A nyakamat nyújtogattam, hogy megleljem az egyik dolgot, amiért különösen vártam a ma estét; ez a dolog a Paeyton névre hallgatott és történetesen a nővérem volt, én pedig alig vártam, hogy újra az orra alá dörgölhessem azokat a bizonyos különbségeket, amiket ő a mai napig nem volt képes megemészteni. Tudtam, hogy Braxton mennyire szereti ezeket az alkalmakat, így biztos lehettem benne, hogy itt vannak valahol, csak az volt a kérdés, hogy hol.
Éppen valahol a nagy keresgélés közepette jutott el a fülemig a dörmögő hang a jobb oldalamról; még akkor sem kellett volna gondolkoznom, hogy ki szólalt meg, ha nem ismertem volna már eléggé a hangot.
- Egyáltalán nem az – vetettem ellen vidáman, mielőtt kuncogva felnyúltam volna a szabad kezemmel, hogy megigazítsam a zekéjének azt a részét, amit sikerült teljesen aszimmetrikusra húzgálnia.
Egy kicsit... nem, még mindig meglehetősen szokatlan volt a gondolat, hogy férjes asszony vagyok és a férjemmel az oldalamon sétálok most is az emberek között, de már kezdtem beleszokni Lady Riker szerepébe. A magamhoz képest visszafogottabb ruhám színeiben és díszítésében is passzolt mind Joderick öltözékéhez, mind pedig a családjához... családunkhoz. Freida saját kezűleg egészítette ki a hímzést egy oroszlán alakjával, ahogy a szintén a férjeméhez illő maszkomon is ő végezte el az utolsó simításokat; az oroszlánmotívum sokkal szelídebben, sejtelmesen rajzolódott csak ki a kacskaringós indákból. Sajnáltam, hogy a legkedvesebb barátnőm nem lehetett ott velem, ha már ismét szívét-lelkét beleadta, hogy kifogástalan külsőt varázsoljon nekem; még a hajam csigáit is fáradhatatlanul rendezte laza kontyba a fejdíszem alatt.
- Joderick! – szóltam rá az újabb disznó tréfáját hallva, noha a feddés élét valószínűleg alaposan megtörte a kacagás, amit nem tudtam visszatartani. Időbe telt, de addigra már azt hiszem hozzászoktam a férjem sajátos stílusához; talán még kedveltem is. – Ez csak a hangulat kedvéért van, sejtelmesebb lesz tőle a résztvevők kiléte – bizonygattam, noha a sejtelmes szónál magam is bizonytalanul pillantottam Joderick oroszlános maszkjára. Nos, igen, sejtelmesebb, hacsak nincsenek egyértelmű utalások.
A megjegyzések három nő öltözékének kifigurázásával folytatódtak; eleinte csak vidáman, szélesen elmosolyodtam, aztán újra kuncogni kezdtem, elvégre az asszonyok valóban nevetségesen festettek a túl szűk ruháikban, a szempillájukat rebegtetve. Viszonoztam a mosolyát, ezúttal még csak meg sem fordult a fejemben, hogy magamra vegyem a dekoltázsokról szőtt véleményét, noha az én ruhám is mély kivágással büszkélkedhetett. Csak sokkal jobban állt rajtam.
- Nos, az ő véleményük kétségtelenül egészen más rólad – jegyeztem meg felvont szemöldökkel, amikor ismét a három grácia felé pillantottam, és így tökéletes rálátásom nyílt arra, milyen tekintettel méregetik az én férjemet. Kihúztam magam Joderick oldalán és egy jelentőségteljes pillantással üzentem nekik, hogy jobb lesz, ha más körül kezdenek el legyeskedni a terebélyes hátsó fertályukkal.
- Igazán figyelmes vagy – fordultam aztán újra Joderick felé egy ragyogó mosollyal, amikor gyönyörűnek titulált. Szokatlan volt, hogy csak úgy megdicsérjen, de legalább elterelte a figyelmem a három asszonyságról; nem sikerült azonnal összeraknom a képet és rájönnöm, hogy egy korábbi félreértett vicc miatt érezte szükségét a bóknak.
- Ristar tényleg indul idén a tornán? – kérdeztem felnézve rá, miközben folytattuk az utunkat; remélhetőleg a félreérthetetlen pillantásokat lövellő asszonyok figyelő tekintete nélkül. Tudtam, hogy királyi testőr lévén mindenképpen jelen lesz, és semmiképpen sem kerülhetem el a vele való találkozást, de indulóként legalább javarészt lekötné a gyakorlás.
Nem mintha különösebb bajom lett volna a férjem öccsével, de volt az a bizonyos határ, amit ha a múltban átléptél azzal a bizonyos öccsel... Nos, elég kellemetlen tudott lenni, amikor hárman tartózkodtunk egy légtérben; már csak azért is, mert Joderick boldog tudatlanságban élt. Mennyivel kellemesebb a kapcsolatom Kicsi Rikeyval, gondoltam, miközben halvány mosollyal lepillantottam a csuklómon díszelgő igazgyöngy karkötőre. Joderick legfiatalabb testvére igazán édes volt; Freida beszámolt ugyan a találkozásukról, de akkor is. Nem mindenkinek jutott volna eszébe az ajándék. |
Azzal, hogy kimozdulhattam a kastélyból, a fővárosból, mintha ismét kitárult volna előttem a világ. A hétköznapok szürke képkockáinak helyét színesek vették át, és úgy éreztem, minden sarkon egy újabb kaland vár majd rám. Meggyőződésem egészen addig tartott, míg Lady Earyn a szobámba nem küldette a ruhát, amit a bálra szánt nekem; Csak nagy nehézségek árán sikerült meggyőznöm, hogy egy egyszerűbb öltözet éppen megfelelő erre az alkalomra még akkor is, ha szerinte szörnyen sápaszt. Úgy tűnt, hogy a főváros forgatagán kívül, még az én keményszívű anyám is megenyhült kissé.
- …minden szerénység nélkül állíthatom, hogy az ország valamennyi hátasa közül azok érnek a legtöbbet, amelyek az én istállónkból kerülnek ki. Higgye el nekem hercegnő, értek hozzá! – nevetett fel táncpartnerem otrombán, mintha bármi mulatságos lett volna abban, amit mondani kíván. Belőlem nem csikarhatott ki többet néhány szelíd, egyetértő, vagy éppen kérdő szócskánál, amely tovább duzzasztotta amúgy is mértéktelen önbizalmát. Nem kedveltem a hozzá hasonló újgazdag ficsúrokat.
Nem tudom, hogy aznap este már hányadik partnert fogyasztottam, de kétségtelenül Lord Én Tenyésztem a Legjobb Lovakat vezette a listát közvetlenül Lord Apámnak Van a Leggyorsabb Hajója előtt. Minden férfi, aki aznap este felkért táncolni, mintha le akart volna nyűgözni a dicsekvéssel. Borzalmas!
Úgy festett, hogy anyám már szövögette szövevényes hálóit a kiházasításom érdekében, én pedig ott vergődtem a szövés kellős közepén várva, hogy egy nagy, és kövér pók végül betekerjen, és felfaljon.
Mosolyogtam, mert az illem úgy kívánta; Kívülről a jó neveltség álcáját öltve magamra, miközben belül a legszívesebben sikítottam volna. Kék szemeim hiába kutatták mentsvárként Warren alakját a tömegben; Azt reméltem, ha csak egyetlen pillantást vethetnék a testtőrre, a reményvesztettségem szertefoszlana.
A férfi jól ismert szikár alakja helyett azonban egy vörös hajzuhatag igyekezett felém, a tetején egyensúlyozott tiarával. Tyria látványa őszinte mosolyt csalt arcomra, s alig, hogy félúton összefutottunk, úgy kapaszkodtam meg a kezeiben, mintha régi barátnék volnánk, de csak, ha nem bánta.
- Szegd fel az állad egy kissé, így – nyúltam szelíden az arcához, s amennyiben nem húzódott el, a megfelelő szögbe igazítottam a fejét, hogy a korona megfelelő stabilitással állhasson meg a dús hajában. – Gyönyörű vagy, éppen illik hozzád! – mondtam kedvesen, szélesre szaladó mosollyal az ajkaimon.
Kérdésére megforgattam a szemeimet, gondosan ügyelve rá, hogy édesanyám még véletlenül se legyen tanúja ennek a gesztusnak; szerencsére az álarcom éppen elég takarást nyújtott ehhez.
- Ha még valaki felkér ma táncolni, esküszöm, hogy sikítani fogok – közöltem teljes őszinteséggel. Nem tudom miért, de már első pillanatban bíztam a leendő sógornőmben, és hittem abban, hogy nem kell magam megjátszanom előtte.
A mai napon ruhámhoz mért egyszerűséggel, Nora göndör hajcsigákat varázsolt nekem, amelyek nagy része szabadon omlott le a vállaimra; csak néhány tincset tűzött el oldalra, amelyeknek tetejébe végül beleültette az egyik vékony, apró kövekkel kirakott tiarámat. Én magam ugyan eltekintettem volna a fejdísztől, de az anyám ragaszkodott hozzá, hogy viseljek valamiféle koronaékszer.
- A bátyám magadra hagyott? – kérdeztem, búzakék szemeimmel szelíd pillantást vetve a lány válla fölött a családom tagjaira. |
Úgy látszott az huszonegy év amit a bál lelkes résztvevőjeként eltöltöttem sem tudta eldöntetni velem hányadán is állok a rendezvénnyel. Egyrészt rengeteg kellemesen bormámoros emlék kötött a Lovag-mezőhöz, melyek közül Jasmyn Harlow ringó csípője és alakjához simuló kék ruhája a mai napig halvány mosolyt csal arcomra... Másfelől viszont szörnyen utáltam kiöltözni.
Furcsa volt életemben először nem a Kölyök terveit hallgatni készülődés közben arról, hogy az idei évre épp mivel tervezi lenyűgözni a hölgyeket; Furcsa volt, hogy nem szörnyülködhettem Rikey-val, mikor Ristar csöppet sem gyermekfülnek való történeteit hallgattuk; De mégis legfurcsább az volt mikor a feleségemet kézen fogva, mint Lord és Lady Riker vonultunk be az emberek tömegébe.
- Szörnyű. - mormogtam orrom alatt, ahogy első dolgomként szabad kezemmel - amely épp nem az oldalamon haladó Naryssáéba volt akasztva - megigazítottam a meglehetősen kényelmetlen, de a drága mama szerint rangomhoz illő ruhadarab nyakát. Attól nem tartottam, hogy a kilétemről erősen árulkodó oroszlánfejes maszk valaha is leesne rólam, mert éreztem, hogy azt asszonyom még tarkómon összefogott hajamhoz is rögzítette csatokkal.
- Biztos vagyok benne, hogy azért kellenek a maszkok meg a csicsás ruhák, mert királyunk valójában olyan ronda, mint egy ló segge. - mondtam szokásos nyíltságommal, mert az évek alatt hozzászoktam, hogy nem kellett titkolnom a véleményem; És azt sem gondoltam volna, hogy épp a feleségem előtt kéne megjátszanom magam, elvégre bármennyire is hihetetlennek tűnt az én feleségem volt, akivel egy életet le kellett élnem. A gondolat, mármint az élet Naryssa mellett, sokadszorra is ugyanúgy megriasztott, mint legelőször - de ha az öregem kihúzta a mama mellett, hát nekem egy szavam sem lehet, mert a öreglány mellett Naryssa egy jámbor őzgida volt.
- És nézd csak őket... - intettem fejemmel három asszony felé, akik harsányan kuncogtak és maszk mögé bújtatott arcukat legyezték, akárhányszor elhaladt mellettünk az ellenkező nem tagjából valaki. Különösebb gond nem is volt velük, talán csak ruháik voltak egy kissé szűkek, a hölgyek meg kissé szélesek. - Ilyenkor gondolkozhat a jó öreg Dagda azon, hogy miért is engedte, hogy feltaláljuk a kivágott ruhákat. - tekintettem le a nálam jóval alacsonyabb feleségemre, arcomat egy kedves mosolyra húzva; Nem emlékeztem arra, hogy mosolyogni láttam volna aznap, bár lehet, mint sokmás az is elkerülte figyelmem.
- Mármint te gyönyörűen festesz, félre ne érts. - hárítottam rövidebb gondolkozás után, mert eszembe jutott az az eset, mikor épp így viccelődtem és nőnemű társam úgy gondolta rá értettem megjegyzéseim. Nem szerettem volna Naryssát első közös mulatságunkon egy életre nyakamnak ugrasztani, mert egy élet bizony hosszú idő volt. |
Lenyűgözve néztem a táncoló tömeg színes forgatagát és a gyémántokként csillogó csillagokat az égen; mindezt meglehetősen illetlenül, miközben elméletileg egy beszélgetés részese voltam, igazság szerint azonban a Lord egyetlen szava sem nekem szólt, annál inkább a mellettem álló Celawannak és Lady Earynnek. Tisztában voltam vele, hogy a mai este folyamán egyetlen feladatom van, mégpedig a bájos, szelíd és udvarias leendő hercegnét játszani, aki nem szól, csak egyetértően bólint a vőlegénye szavaira, már ha egyáltalán szükséges, ezt leszámítva pedig büszkén kihúzva álldogál a szépséges és minden bizonnyal feleslegesen drága ruhájában. Természetesen mind ezen feladatom kitűzését, mind a ruha kiválasztását Lady Earyn vállalta magára, kérdés nélkül; nem zavart. Túlzottan izgatott és boldog voltam ahhoz, hogy egy olyan apróság, minthogy a rajtam lévő ruha nem az én ízlésem, beárnyékolja a kedvem.
Számomra érdektelen témáról folyt a beszélgetés, így mikor megláttam, hogy Drusalát épp akkor engedi útjára kézcsókkal az egyik lovag, aki felkérte őt táncolni, az addig udvarias mosolyom valódivá vált, és miután a Lord szóáradata egy kötelező levegővétel kedvéért félbemaradt, kihasználtam az alkalmat, hogy kimentsem magam, és a ruhám anyagát kissé feljebb húzva induljak meg a hercegnő felé. Ő valószínűleg épp felénk igyekezett, így valamerre félúton érhettem elé.
– Drusala... Ez hogy nem esik le soha a fejedről? – böktem széles mosollyal a cselédek által gondosan kifésült és oldalra csatolt hajam tetején ülő tiarára, amit néhány órával korábban épp a lány adott kölcsön nekem. A korona sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, és minden lépésemnél úgy éreztem, leesik, pedig gondosan odatűzték. Igazából nem voltam hozzászokva az ékszerekhez sem, így a hiba valószínűleg bennem gyökeredzett; miután megálltam a jövendőbeli sógornőm mellett, nagyot sóhajtva nyúltam a nyakékem után, hogy gyengéden az egyik kövér rubinra kulcsoltam az ujjaim. Féltem, hogy elhagyom; Celawan eljegyzési ajándéka volt, de nem annyira az eszmei értéke, mintsem a valós drágasága zavart.
– Remélem, egyik lovag sem haragszik meg rám, amiért elrablom tőlük az esélyüket, hogy felkérjenek – jegyeztem meg félig-meddig nevetve; épp, mielőtt szóba elegyedtünk volna, legalább két férfiút láttam, aki Drusala felé indult volna. Nem hibáztathattam őket, elvégre, Drusala gyönyörű volt, ráadásul Lady Earyn abból sem csinált nagy titkot, hogy szívesen férjhez adná a lányát, bár ő talán inkább egy főnemesi örökösre gondolt. Rivalen Llewellynt mindenesetre még nem láttam, bár azt hiszem, Gerald Deatryst igen. |
Event nyitó
- a bál -
Tavasz. Az újjászületés ünnepe.
Aglanir minden szegletében a Teremtést ünneplik; A napot, amelyen Dagda lesújtva kacskaringós botjával elválasztotta a fényt a sötétségtől, megteremtve az átjárót az emberek és istenek világa között.
A legnagyobb ünnepség természetesen a tengermentén zajlik. A birodalom minden pontjáról érkeznek lovagok, s nemes atyafiak, hogy a tornán bizonyítva bátorságukat elnyerhessék az Istenek Bajnoka címet, amelyet egy éven keresztül birtokolhatnak. Immáron harmadik esztendeje, hogy a cím Gildas Olwyn nevével kapcsolódik össze. Idén talán már másképpen lesz…
Ami azonban nem változik, hogy minden év tavaszán, a tornát megelőzendőn megrendezésre kerül a Teremtésnapi bál, ami megnyitja az egész héten át tartó rendezvényt.
A teremtésnapi bál a legpompásabb táncmulatságok egyike, márcsak a helyszínét tekintve is. A Lovag-mezőn, a Hold és csillagok vigyázó szemeivel kísérve, lámpások búja fénye alatt az ember időnként megfeledkezni látszik az illemről, a szokásokról. A díszítésül szolgáló selyemszalagok, és résztvevő házak zászlói nyugodalmasan, szinte karöltve lengedeznek a kellemesen langyos, esti szellőben.
Az évnek ezen éjszakáján a jajszót, a nyögéseket és a kardcsattogást felváltotta a zene, a jókedv és a kacagás. Idén, mivel a királyi pár is részt vett a mulatságon úgy illet, hogy a házigazdává avanzsált Howe Llewellyn tömör, de fennkölt szónoklata után a táncot Ők nyissák meg; nyomukban a leendő hercegi párral. A szépen lassan megérkező nemesek legszebb ruháikban, és kiegészítőikben parádéztak – de egyikük arcáról sem hiányozhatott a míves maszk, amely vonásaik egy részét jótékonyan eltakarta.
Sokan akadtak megfelelő táncpartnerre, és voltak olyanok is, akik csak elmélyülten beszélgettek, túlharsogván a zenét. A mulatság közben szorgos szolgálók gondoskodtak az italok és az ételek megfelelőségéről, és mennyiségéről. Az alkohol kvantumával párhuzamosabban az erkölcsök oldódni látszottak…
Kezdődhet a báli játék!
- szabályok -
- Sorrend nincs, mert ha több részt vevő van, és valaki nem tud hirtelen írni, csak állna a sor – ha valaki karakterének írtál, és fontos reakcióra vársz… hát akkor vagy vársz, vagy veszel egy mély levegőt és átugrod az illetőt
- Az event ideje alatt a 300-350 szavas reagok lesznek célra vezetőek, mivel így tudunk pörgősen haladni
- A játékban résztvevő karaktert az event ideje alatt más körbe bevonni tilos!
AMÍG AZ EVENT TART A TOPICBAN MÁS TÉMÁJÚ JÁTÉKOT FOLYTATNI TILOS!
|
Sarafinával rendkívül könnyű volt beszélgetni; ez nem lett volna így, ha Ő nem érdeklődik és nyújt legalább annyi érdekességet számomra, mint amennyit reményeim szerint fordítva talált Ő is. A mosolyom töretlen maradt; épp csak akkor halványodott el, mikor bevallotta, elvesztett egy testvért.
– Ezt sajnálattal hallom – feleltem őszintén, majd megértő, biztató mosolyt küldtem felé. Sarafina nem tűnt letörtnek, és hamar visszarázódott a beszélgetésbe, ám nem feltételeztem volna, hogy ez azt jelenti, esetleg nem kedvelte a bátyját. A testvéri szeretet érdekes dolog, de biztos voltam benne, hogy a síron túl is tart, bár reméltem, hogy ezt nem kell átélnem, nem egyhamar. De minden fájdalom csitul az ember szívében idővel, én legalábbis így vettem észre; egy gyereknek Istenek adta átka, hogy előbb vagy utóbb el kell temetnie a szüleit, amely fájdalmas emlék.
Előbb Atyám távozott el az élők sorából, már sok-sok évvel ezelőtt, majd utána az édesanyánk; egyikük halála sem sújtott le, mert ők sosem féltek tőle. A tőlük telhető legteljesebb életet élték, több unokájuk születését is megérték, és az élet már csak így ment, ahogy azt Sarafina is megjegyezte később. Ha az ember azzal van elfoglalva, hogy a múltbéli hasonló események miatt lógatja az orrát, egyszercsak ott találja magát a saját halálos ágyán, és rájött, hogy mindjárt vége, pedig még nem is élt. Ez olyasféle érzés volt, amit magam rettentően szerettem volna elkerülni; és, úgy tűnt, Sarafina is.
– Teljesen igaza van, szépkisasszony – mosolyodtam el szélesen; a szemem sarkában összegyűltek a nevetőráncok, ahogy elfojtott nevetéssel folytattam. – Milyen kár, hogy magácska diplomata, nem? Kimarad az élet jó részéből, és cserébe a bátyám felemelő társaságát kapja. Bár persze, bőven van még ideje követnie a kalandok hívó szavát, amilyen fiatal... Az élet még előtte, ahogy mondani szokás!
Mindig sejtettem én, hogy még az idegen sem annyira idegen, mint ahogy azt a közvélemény szereti beharangozni, hanem a saját környezetünk egy variációja, amelyet egyszerűen nem is vagyunk hajlandóak megismerni, ezért csak a különbségeket vesszük észre, és a másikat idegennek bélyegezzük. Ennek a szónak volt egy bizalmatlan, távolságtartó felhangja; ahogy Sarafina édes hangon az ő arénaharcaikról mesélt, ismét rá kellett jönnöm, hogy nem különbözik annyira ember az embertől. Még a tündétől vagy törptől sem; a mellettem sétáló tünemény haja vagy bőre talán szokatlan volt az itteni szemeknek, és minden próbálkozása ellenére sem tudta teljesen sajátjaként formálni a szavakat a mi nyelvünkön, de ezen jelentéktelen külsőségeken kívül épp ugyanolyan volt, mint bármelyik aglaniri fiatal hölgy. Hasonló érzést váltott ki belőlem, mint a Kicsilány; mindkettejükben érezni véltem a burokban feszülő harciasságot és kalandvágyat, habár Ysolde lobbanékonyabbnak tűnt, mint Sarafina, aki inkább egy politikus hidegvérével bírt. Akaratlanul is segíteni akartam neki, még ha nem is kért rá; egyszerűen úgy éreztem, megérdemelné, hogy itt is önmagát adhassa.
– Szinte sértő, hogy ezt kérdeznie kell – feleltem a kérdésére, ám sem a hangomban, sem arckifejezésemben nyomát sem lehetett találni a sértettség árnyékának sem; habár tényleg csábítóan hangzott mind a küzdelem, mind az ismeretlen tájak meghódításának lehetősége, Radagan olyan útnak tűnt, melyet az ember még utoljára tesz meg, mielőtt végleg megállapodna valahol. Messzi volt, fárasztó s hosszadalmas; egyelőre nem hiszem, hogy készen álltam rá. Az, hogy hónapokra eltűnjek, egyelőre nem jöhetett volna szóba, még nekem sem; nem hagyhattam volna magára olyan sokáig Ysolde-ot, de az egészen biztos, hogy az apjától sem szakadhatott volna el. Nem, Gildas Olwyn egyelőre nem ment Radaganhoz; helyette azonban Radagon jött el őhozzá, állapítottam meg, a díszleteket csodáló Sarafinán legeltetve a tekintetem. Határozottan elfogadható kompromisszum volt.
– Ó-hohó, és én kezdtem azt hinni, hogy Ön nekem szurkol! – nevettem fel harsányan Sarafina kijelentésére; kíváncsi lettem volna Stepharo Vieira képességeire is, de valamiért úgy éreztem, ő sokkal kevésbé lenne készséges bemutatni a tudását, mint a húga, és előbb keveredne amolyan alattomos, mások számára érzékelhetetlen diplomata szópárbajba a bátyámmal, minthogy velem akasszon kardot. Kár, pedig én szívesen vívtam meg másokkal már csak azért is, hogy szélesíthessem a mozdulataim körét, elvégre, sok különböző ember teljesen máshogy reagál erre vagy arra.
– Nos, fa akad elég – vontam meg a vállam, érezve Sarafina hangjából, hogy ő nem épp pozitív értelemben van lenyűgözve az építkezéstől. – És a hasonló, talán feleslegesnek ható mulatságok errefelé rengeteg munkát adnak a közembereknek; tudja, bár valahol pazarló életmódot élünk mi, főnemesek és nemesek, de ez a pazarlás újabb és újabb lehetőségeket ad a parasztoknak, ácsoknak, kőfaragóknak, pékeknek és lovászoknak, hogy pénzéhes jussanak. Valahol végül is ez tartja életben a királyságot, azt hiszem; arról nem is beszélve, hogy a szórakozás épp olyan fontos része az életnek, mint az étel.
Sarafinával tényleg könnyű volt beszélgetni, és ugyanilyen könnyű volt elfelejteni, hogy mennyi idő tellett is már el. Csak akkor eszméltem erre rá, mikor a távolban egy nagyon is ismerős, ezüstszőke üstököt véltem felfedezni, mellette a bátyám deres haja nyújtott sokkal kevésbé kellemes látványt. Idáig látni véltem, hogy ismét ráncolja a szemöldökét; bizonyára történt valami, ami ismét előhozta a főtanácsadói reflexeit. Ha jól láttam, Ysolde integetett nekem, én pedig viszonoztam; rémlett, hogy közös ebédet ígértem neki.
– Attól tartok, elrabolnak Ön mellől – sóhajtottam fel, nem különösebben bánatosan, inkább elfogadva a helyzetet; mindig szerettem időt tölteni Ysolde-dal, ám Sarafina társasága egészen más okból volt vonzó. Szembefordultam a lánnyal. – Kérem, ne haragudjon meg, de adott szavam kötelez rá, hogy magára hagyjam, kivéve persze, ha esetleg Ön is szeretne csatlakozni a bátyámhoz és az unokahúgomhoz ebédre – magyaráztam a távolba biccentve, ahol ők vártak rám. Én komolyan örültem volna a társaságának, s a meghívásom is épp ennyire komolyan gondoltam, ám valamiért úgy éreztem, akad olyan diplomáciai szabály, amely megakadályozza, hogy csak úgy, előre meg nem beszélve ehessenek együtt. Mindig is tudtam, hogy a szabályok csak a jótól fosztanak meg.
– Igazán élveztem a társaságát, kisasszony; remélem, nem fárasztottam le túlzottan, és a bálon sem fog bujkálni előlem – hajoltam meg előtte mosolyogva, majd a keze után nyúltam, hogy annak rendje és módja szerint, kézcsókkal búcsúzhassak el tőle; az illem mellett persze akadt némi személyes önzőség is a dologban, hiszen egy puha női kéz érintése mindig kellemes élmény, s úgy sejtettem, egy darabig nem lesz részem benne. – Utólag is üdvözlöm Aglanirban; és jó szórakozást kívánok a Teremtés napi tornához. Remélem, így, hogy a fivére nem indul, talán Radagan legszebb diplomatája is megtisztel a szerencséjével.
Egy utolsó, tiszteletteljes főhajtást követően, amennyiben Sarafina sem érezte további szükségét a maradásomnak, végül hátat fordítottam, és ruganyos léptekkel indultam meg a bátyámék felé. Nem haragudtam rájuk, amiért megszakították a beszélgetésünket; valószínűleg a végtelenségig képes lettem volna a kisasszonnyal beszélgetni, így előbb vagy utóbb valakinek gátat kellett szabnia a szóáradatomnak.
Gildas részéről lezárt, köszönöm szépen a játékot! És a tornán még elkaplak. :D |
 Furcsa. Ha Radaganban valaki nyíltan bánt erőszakosan a nőkkel, akkor bevett szokás volt, hogy kamatostul vissza is kapta az arcátlanságát. Kedvelt ajándék volt például a méreg az italba, és a kés a hátba a sértett hölgytől csupán csak tisztelete jeléül. Nem tudtam megérteni, hogy az aglaniriak miért szorítják ki az élet oly’ sok területéről a női nem képviselőit. Tapasztalataim alapján nem igazán számított az, hogy valaki rátermett volt-e a harcban, vagy kitűnően értett a politikához, mindenképp a háttérben maradt, amíg a férfiak igazgatták az országot. Büszkének éreztem magam, hogy nem tartozom egy olyan nép közé, akik holmi kicsinyes különbségek miatt nem engedik kibontakozni az arra rátermetteket, legyenek azok férfiak vagy asszonyok.
- Úgy gondolja? – pillantottam kétkedően a lovagra, mikor az akcentusomra terelődött a szó. – Pedig mindent megpróbáltam, hogy megszabaduljak tőle. Tudja, jó benyomást kell tennünk leendő szövetségeseinkre – mosolyodtam el udvariasan. Örültem, hogy Ser Gildas úgy látja, nem kell saját kultúránkat megtagadni ahhoz, hogy újabb értékes diplomáciai kapcsolatokat köthessünk. Szándékomban persze sohasem állt teljesen aglanirivé válni, ám Királyságunk felvirágoztatása érdekében bármilyen áldozatra képes voltam. Talán még erre is.
A mellettem lépkedő férfi nem is mondhatta volna pontosabban. Mindannyian bátyaink árnyékai voltunk, ha tettszett ha nem. Ők voltak azok a személyek, akik előttünk jöttek a világra, ők voltak azok a személyek, akik előttünk jártak az élet ösvényén. Megmásíthatatlanul a sorsunk részei voltak, ahogy mi az öveiké. Akármilyen útra is tévedünk, a testvéreinkre mindig számíthatunk.
- Volt még egy bátyám – mondtam csendesen, miközben ajkamon halovány mosoly derengett, próbáltam nem bánatosnak hatni, hisz’ nem állt szándékomban elrontani a hangulatot, még ha a szomorú emlékképek vissza is köszöntek. Nem kívántam minden részletet megosztani Ser Olwynnal, de ha már megemlítettem, úgy illett, hogy őszinteséget próbálok gyakorolni. – Sajnálatos módon egy diplomáciai út során életét vesztette.
Mérhetetlenül nehéz ügy volt Jehanról beszélni, főleg Stepharo társaságában. Nem mintha én nem éreztem volna ugyanazt a gyötrelmet, mint családunk többi tagja, pusztán elfogadtam, hogy az élet körforgása más ösvényt szánt neki, mint amin elindult. Mindig is úgy véltem, hogy bátyámat sokkal mélyebben érintette a legidősebb fivérünk eltávozása, mint jómagam, habár Stepharo sohasem mutatta, mennyire fájt számára a veszteség. Kétségkívül Ő volt a legerősebb közöttünk.
- Nem választhatjuk meg a családunkat, ez igaz. De szentül hiszem, hogy okkal adta őket az élet mellénk – szóltam lágyan.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy végre ismét a lovagi torna felé terelődtek a lovag úr gondolatai. Nem szólaltam meg monológja alatt, de magamban megjegyeztem, hogy mennyire szenvedélyes egyénre vall, ha ennyire bele tudja élni magát valamibe.
- A halál elől senki sem menekül, mert mindenkit megtalál, valakit hamarabb, mint másokat, úgyhogy az a legbölcsebb lépés, ha az ember kihozza belőle a legtöbbet. Nemde? – érdeklődtem, miközben eddig összefont kezeimet magam mellé engedtem. Egy pillanatig gondolataimba merülve próbáltam legjobban megfogalmazni, hogy mifelénk miként folynak a küzdelmek, ám hamar rájöttem, hogy amíg az ember fia (vagy lánya) nem maga éli át addig leírhatatlan.
- Radaganban a megmérettetések célja nem az ölés, inkább a pénzszerzés – tükröztem vissza szavaimban Ser Gildas mondandóját, kicsit a saját fajtám ínyére alakítva. Mivel igazán elszigetelt társadalom voltunk a hadseregünkre nem minden pillanatban volt égető szükség, ám a jó haderőt, mint kardot karban kellett tartani, hisz senki sem harcol eredményesen egy rozsdás, életlen pengével. Erre jelentett megoldást az arénaharc, ahol harcos kasztú testvéreink kisebb-nagyobb vagyonok ellenében viadalra keltek.
- Arénáinkban sem az ellenség végleges kiiktatására törekednek. Ha így lenne, akkor elég hamar kifogynánk a tehetséges harcosokból. A halál… csak esetenkénti mellékhatás – magyaráztam. Az utolsó kérdése gondolkodóba ejtett, mivel zömében radaganok mérték össze erejüket arénáinkban, de mintha derengett volna, hogy más földről érkezettek is megjelentek volna a harctéren.
- Azt hiszem igen – gondolkodtam el a válaszon. – Mintha arra emlékeznék, hogy egyszer egy tünde harmadmagával harcolt s győzedelmeskedett. Miért, talán próbát szeretne tenni Ön is? – sandítottam a férfi felé.
A jó Ser hozzászólását, miszerint Stepharo is küzdhetne a tornán halk kuncogásra késztetett. Nem hittem, hogy ezekben a harcművészetekben bátyám fényeskedne.
- Ha a saját stílusában harcolhatna, biztos vagyok, hogy feltörölné a padlót magukkal aglaniri lovagokkal – feleltem udvarias mosollyal, bár szavaim hangyányit gúnyosnak hatottak.
Azt kellett észrevennem, hogy alig telt el egy kis idő, már egész messze jutottunk a kiindulópontunktól. Nem hittem volna, hogy Ser Olwyn társasága ennyire kedélyes és kellemes meglepetés lesz az ítélkező szemek tengerében. Ám örömest vettem tudomásul, hogy vannak még kivételek.
- Nem tudom elhinni, hogy minden évben újból és újból megépítik ezeket az építményeket – csodálkoztam rá ismét a Lovag-mezőre, amint egy csapat munkájába merült ács mellett haladtunk el. A magam részéről pocséklásnak tartottam, ha így volt, nem értettem, hogy miért nem építhetnének mindent tartósabbra. |
– Mindig megtehetem, a bók semmibe sem kerül, ellenben a nők lelkének simogatása megfizethetetlen érzés – feleltem szemtelenül, nem csinálva titkot abból, hogy Sarafina (szigorúan csak ebből a szempontból) nem egyedülálló eset. – Esküszöm, hogy minden szavam igaz, amit Önnek mondtam, de be kell valljam, sajátos célom az életben, hogy minden hölgy napjába csempésszek egy kis örömöt, ha máshogy nem, hát azzal, hogy elismerem az érdemeit. Épp elég férfitársam sérti meg őket az illetlen közeledésükkel, viselkedésükkel és alpáriságukkal, hogy legyen mit felvidítanom.
El kell ismernem azt is, hogy nem átalltam néha minden kegyet felhasználni, amit a szavaimmal elérhettem egyes hölgyeknél, elvégre, legyen a legtöbb szándékom bármilyen magasztos, a lovagiasság értelmét veszti, ha egy dús kebel láttán a vér az agyból délibb tájak felé evez. Azt hiszem, ez már csak így ment mifelénk; az összes ismert barátom hasonlóan élt, hiszen, lássuk be, csábító a nők ölelése, de a házasságot nem feltétlenül éri meg. Nem is beszélve arról, hogy a hölgyek sem mindig vágynak rá; ettől függetlenül, miután a test s a vágy elcsendesedett, illő volt meghálálni az asszonyi jóságot. Ez az a rész, amit sokan elfelejtettek.
Ez, meg a hűség.
– Jól esik, hogy ezt gondolja rólam – mosolyogtam Sarafinára, könnyed, tiszteletteljes főhajtást produkálva. – Köszönöm. Ön pedig remélem, nem próbálkozik annyira beilleszkedni közénk, hogy a végén megszabadul az akcentusától; imádnivaló, higgye el. Ne akarjon olyasvalaki lenni, aki nyilvánvalóan nem, inkább vállalja büszkén azt, hogy más; tényleg nem értek a diplomáciához, de egy nagykövetnek jobb, ha a saját kultúráját éli, és tisztelettel adózik a másik iránt, nem?
Habár sosem tanultam róla (vagy lehet, hogy mégis, de a családi tanítónk szavai valahogy sosem alkottak igazán maradandót az elmémben, ellenben jóanyánk unokatestvérével, akinek fogait az idő, a féltékeny férjek és kocsmai verekedések egyaránt kikezdték), voltak fogalmaim arról, miben lelődzik a diplomácia, és milyen módszerekkel igyekeznek tárgyalni egymással a fejek. Hadd ne mondjam, hogy a diplomaták mind téves úton jártak, és még csak nem is azon a kis mellékes ösvényen, ami izgalmakat rejteget – úgy tekintettek egymásra, mint a ragadozók, aki próbálja felmérni, a szemben álló préda vagy őt eszi-e meg. Miért nem tudtak úgy gondolkodni, mintha egyszerűen új emberekkel kellene megismerkedniük, akikkel akár még barátok is lehetnek? Ha én mindig ilyen gyanakvóan álltam volna szembe másokkal, valószínűleg teljesen magányos lettem volna.
– A bátyja szava kétségkívül elsődleges – bólogattam a szavaira megértően, de cseppet sem letörten, amiért nem kaptam azonnal igenlő választ. Elnézve Thelion bújócskáját, a radaganok még jó sokáig élvezhették a palota vendégszeretetét, és ha még most esetleg nem is jönne össze ez a vacsora, még volt alkalmam ellopni a társaságukat. – Azt hiszem, ha még nincs is túl sok közös tulajdonságunk, azt mindketten elmondhatjuk magunkról, hogy egy idősebb testvér örökre az idősebb marad... Még akkor is, ha már elméletileg saját döntéseket hozhatnánk. A mai napig félek attól, hogy egy-egy Rheyából való szökésem alkalmával ő már a kapuban vár majd, és azzal fenyegetve, hogy elmond jóanyánknak, amiért megint rosszban sántikálok... Önnek nincs másik testvére, ugye? Nekem még egy nővérem is van, és csak Gareth jelenlétének hiányában merem megsúgni Önnek, hogy bármilyen csendes szavú teremtés is Gylda, ha Ő is itt volna, még a bátyámnak is akadna konkurenciája döntések terén.
A nővérem igazi mintafeleség volt, azt hiszem, társaságban halszavú, de végtelenül barátságos, remek házigazda, aki sosem hagyta, hogy a vendége unatkozzon, de nem is mászott rá a kérdéseivel. Az illemet annyira ismerte, hogy még Tyriának is sikerült megtanítania, még ha ki nem állhatja is, és a mai napig képes Tomasra befolyással lenni. Az, hogy Trevant kénytelen volt elengedni olyan űrt hagyott maga után a mellkasában, amit csak a feltétlen szeretettel és odaadással tudott elviselni, amit minden és mindenki iránt tanúsított. Fiatalon ment feleségül Rianonhoz, én pedig még kisebb voltam, de emlékszem, hogy folyton arról beszélt, egy tucat gyermeket szeretne, és tudtam, hogy nem túloz a számmal; ezért is tartottam különösnek, hogy végül csak két gyermeket szült, s az egyiket el is vesztette. Most pedig a másikat is, tettem hozzá gondolatban kissé búsabban, mint az átlagos hangulatom. Biztosan nehezen viselte, hogy már a lánya sincs vele; ha Gylda eljött volna Rheyába vagy a tornára, biztosan túlzott nővéri szeretettel (vagyis orroskodással) próbálna meg jókedvű maradni, főképp most, hogy a sógorom állapota sem kecsegtetett jó hírekkel.
– Ó, az is! – feleltem csillogó szemekkel, korábbi gondolataimat egy csapásra elkergette a jelenlegi két kedvencem, Sarafina és a torna. – Összjátéka az erőnek, koncentrációnak, pontosságnak, a képességnek, hogy jó csatamént válasszon... Tudja, sokan nem gondolnak rá, de a lónak legalább fele része van a dologban, talán több is. Fontos, hogy az ember és a hátas megbízzanak egymásban, ehhez pedig nem elég néha megetetni és ha kell, megülni. A lovam, Füstös, legalább olyan közel áll hozzám, mintha családtag lenne; és ennek ellenére is jobban szeretem, ha egyedül szállhatok ringbe. A kedvencem azt hiszem, az egyszerű kardvívás; amikor csak én vagyok, és csak magamra számíthatok. A csoportos küzdelmek sem rosszak, bár azok járnak a legtöbb veszteséggel; néha csak egy-két törött csont, repedt borda, duzzadt szem, de sajnos láttam már elvérezni lovagokat a küzdőtér porában...
Az arckifejezésem egy pillanatra elkomorult, ahogy azt a mondatom meg is kívánta. Összevont szemöldökkel, elsötétült arccal néztem magam elé, karjaim összefontam a mellkasom előtt, mielőtt megráztam volna a fejem és hagytam volna, hogy halvány mosoly kússzon vissza az ajkaimra.
– A lovagi tornák célja nem az ölés, inkább a bemutatás, a hírnévszerzés. Sokan bosszúból, becsületből indulnak, hölgyek kegyeit keresik, vagy épp a busás jutalomra fáj a foguk. De akaratlanul is megesik, hogy fegyverek közelében baj történik, még ha a versenyszabályok szerint tompák is. A kopjatörésnél, például, minden évben megesik, hogy egy-egy óvatlanabb mozdulattal a másik kopjája rossz helyre üt és eltör egy-két csontot, vagy szerencsétlenül érkezik, aki nem tud jól esni. A véresebb részből is kijut néha, például a kopja egy szilánkja épp utat talál magának a páncél résein át, de mindig imádkozom az Istenekhez, hogy ilyesmi ne történjen meg. Nem magamat féltem, inkább általánosságban gondolom; értelmetlen halál, bár az, véleményem szerint, csak harcban értelmes és dicsőséges.
Nem tudtam sokat a radaganiakból sem, de immár tudván, hogy a mellettem sétáló tünemény sem olyan ártatlan, mint első pillantásra tűnt, nem féltem olyasmi feléről beszélni a tornáknak, melyeket a legtöbb udvari hölgy előtt meg sem mertem említeni. A nemeshölgyek, s általában a nők, lelke finom volt és érzékeny, ráadásul az illem is fontosabb volt számukra, minthogy érdeklődnének a hasonlók iránt. Örültem, hogy Sarafina személyében olyasvalakire találhattam, aki legalább többé-kevésbé tisztában volt a világ csúnyábbik oldalával is. Akárcsak Ysolde.
– Önöknél hogy zajlanak a hasonló megmérettetések? Hasonlítanak valamelyest, vagy teljesen eltérnek? – tereltem mégis kellemesebb vizekre a beszélgetést, ha lehetett. Szélesen elvigyorodtam. – Külföldiek is indulhatnak? Igazság szerint, én a bátyját is szívesen megnézném a mi tornáinkon, de attól tartok, ahhoz nemesi származást kellene igazolnia... Hacsak nem rejteget a köpenye alatt néhány aglaniri nemes nagybácsit, talán kevés az esély rá, ráadásul a diplomaták néha mintha meg is feledkeznének róla, hogy kézbe nem csak toll való. Már meg ne haragudjon. |
Széles mosolyra húztam ajkaim vásott hozzászólásán. Való igaz, hogy Ser Olwyn mindennek tűnt, csak nem a babérjain ülő könyveket bújó nemesembernek. Csodáltam, hogy élete során annyi helyen járhatott, annyit harcolhatott, annyi tapasztalatot gyűjthetett amennyit csak akart, s nem kötötték holmi státuszból adódó kötelességek. Legalábbis ő nem hagyta.
- Törpöt? – csodálkoztam el. – Sajnos még nem volt szerencsém hozzá. Tényleg annyira modortalanok, mint mondják?
Csak rajzolatokon és könyvek lapjain láttam az aglanirban kisebbségben élő tömzsi alakokat, akiket a feljegyzések minduntalan iszákosként, pénzéhesként, faragatlanként és kalandvágyóként említenek. Nem is csodáltam, ha az én népem is ennyire alacsony és kis létszámú lenne, magam sem tennék másként. Fenébe azzal, hogy a világ mit gondol rólam! Csapos! Még két sört!
Bárcsak másként tehetnék! Örültem volna, ha én is saját kényem-kedvem szerint elindulhatnék a vakvilágba, hogy megismerjem a vidék számtalan csodáját, ám nem hagyhattam el tisztemet egész addig, amíg nem nyújtottunk előrehaladást a kapcsolatépítés terén. Hogy nézhettem volna akkor saját fajtársaim szemébe, ha elhanyagolom a kötelességemet, holmi kíváncsi vágy fejében?!
- Szívesen meghallgatnám egy-két ilyen kalandját – kotyogtam ki. – Töredelmesen bevallom, hogy diplomata létemre először tettem ki a lábam királyságunkból, és mostani helyzetem tényleg megkívánja azt, hogy politika közelében maradjak.
Szívesen mutattam volna be szülőföldemet akármilyen aglaniri embernek, hogyha az megszabadított volna minket a valótlan megkülönböztetéstől, miszerint barbárok vagyunk. Igaz mostanság nem voltunk éppen a sors kegyeltjei, de ha sikerrel jártunk itt, akkor királyságunk újra egykori pompájában fényeskedhetne, újra az ismert világ ékkövévé válhatna.
- Azért nem kell pánikba esnie – nevettem el magamat, látva lélegzetvételnyi megtorpanását. – Ha netalán úgy hozza a sors, magam leszek az útikalauza - javasoltam. Nagyon kevés radagani beszéli e ország fura nyelvét, így szükségszerűnek láttam felajánlani a lehetőséget. Nem mintha Ser Gildas társasága nem szórakoztatott volna.
- Tessék? – húztam fel ismét a szemöldököm az újabb megfoghatatlan megszólalására, ám reakcióm nem tudott kiteljesedni, mire egy meglepett sóhaj hagyta el az ajkaim. Az érintés nem tartott tovább egy pillanatnál, de éreztem a tenyeréből áradó hőt; heves, mint Radagan homoktengere a déli nap tüzében. Tapintása érdes volt, olyan kéz, ami már ezer csatát megért s még fog is, ha sors úgy kívánja.
Mindentudó mosolyt villantottam eszmefuttatása iránt. Lamine valóban kivételes harcos volt az egész világ kék ege alatt, ám engem sem kellett félteni. Persze, nem volt sem tehetséges, sem mesteri, csupán értettem a harchoz, ami ezen vidéken ritkaságszámba ment.
- Ugyebár aglaniri keretek között nem illendő, de roppant örülnék egy ilyenféle meghívásnak. Még talán egy pár fürge mozdulatra is megtaníthatnám - nyugtáztam mondandóját széles vigyorral s ártatlan szemekkel. Valójában majd kicsattantam az boldogságtól, s csak nagy önmegtartóztatás révén sikerült nyugodalomra parancsolnom örömtől repeső szívemet. Már alig emlékeztem rá, mikor ragadtam utoljára fegyvert.
- Ser Gildas! – köszörültem meg a torkomat. Igyekeztem, hogy akcentusom s hibáim szinte észrevehetetlenek legyenek. - Úgy érzem, nem csak törhetetlen hírnevét s gigászi mértékű közlékenységét kell megdicsérnem, hanem emberfeletti képességét is, amivel a női nemnek csapja a szelet. Vajon mindenkivel ugyanígy kacérkodik? Vagy csak amikor megteheti? – húztam össze szemeimet, miközben utána indultam.
Szavaim után nem vártam, hogy őszintén megnyílik nekem a királyukról, főleg azért sem, mert idegen voltam egy idegen országban. Gyanúval kellett viselkedniük irányomba, hisz’ kizsákmányolásukra is készülhetek. Az ország népe nem állíthatja be királyát gyengének vagy bizonytalannak, pláne egy kívülállónak Gildas mégis megtette. És nem is akárhogyan. Szavaiban nem bujkált ellenérzés, csak valódi, jószándékú aggodalom. Érdeklődve hallgattam a lovag eszmefuttatását saját nemzetük uralkodójáról.
Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy újabb hasznos információkat szereztem Thelion Sagramourról, úgy, hogy nem hágtam át semmiféle szabályt, s nem sértettem meg semmilyen fontos urat. Annyi tudást kellett összegyűjtenünk az államukról, amennyit csak lehetett. Mindig jobb volt felkészültnek lenni.
Mondandóját sűrű biccentésekkel s sokatmondó pillantásokkal jutalmaztam, azt sugallva, hogy értem amit felém kíván közvetíteni. Ekkor tudatosult bennem, hogy a lovag annyival több volt, mint amit első benyomásra gondoltam róla. Eddig nem találkoztam olyan emberrel ebben a zöldellő zagyvaságban, aki ilyen őszinte tisztelettel beszélt volna delegációnk akármelyik tagjával. Persze, a látszólagos elismerés és a formaságok a tárgyalóteremben sem maradtak el, hisz’ ők is jobbnak látták nem újat húzni egy szövetséget ajánló ország szülöttjeivel, mégis minden olyan fájdalmasan mesterkélt volt és mű. De mit is reméltem. Diplomata voltam, mint ahogy tárgyalófeleink is, nem irányíthattak az indulataink.
- Maga jó ember és igaz barát Gildas Olwyn – fúrtam metsző tekintetemet az övébe. – Ne veszítse el ezt a tulajdonságát - fejeztem be jelentőségteljesen. Nocsak, a becsületesség is fellelhető Aglanirban!
Ser Olwyn valóban sok hasznos tanáccsal látott el az elkövetkezendő tárgyalásokra, már csak kis delegációnkkal kellett egyeztetnem az előbb említett mozzanatokat.
- Lekötelezne – válaszoltam udvariasan, majd egy kis gondolkodás után újra szóra nyitottam a szám. Nem akartam kihagyni egy ilyen jó ajánlatot, viszont nem engedhettem meg azt a luxust sem, hogy igent mondok valamire bátyám beleegyezése nélkül.
– Valóban páratlan elgondolás, ámbár a kezeim meg vannak kötve, attól félek. Mindenesetre előterjesztem az ötletet Stepharo nagykövetnek, aki szerintem örömest bele fog egyezni az összejövetelbe – fejeztem be egy mosoly kíséretében.
Balra elnézve csak a tenger végeláthatatlan kékjét láttam melynek vonalán itt-ott megcsillant egy fénysugár. Radaganban még azt mondtam, hogy bármit megtennék, hogy a világ ezen felén ismerkedhetnék egy idegen nép szokásaival, ám a hullámzó mindenség láttán akaratlanul is megfordult a fejemben a gondolat. Vajon, hogy megy a soruk odahaza?
- Melyik a kedvenc megmérettetése? - érdeklődtem, miközben levettem a tekintetem a tengerről, s az ellenkező irányba pillantottam. Tanulmányaim során annyi különféle tevekénységről olvastam, amikben ezen tornákon megmutathatják, hogy ki a legjobb, hogy igazán elveszettnek éreztem magam.
– A kopjatörés igazán szórakoztatónak tűnik – biccentettem jókedvűen annak küzdőtere irányába, ahol már kezdtek befejeződni a munkálatok. Bár a lovagi lándzsák nagyban különböztek az általam használtaktól, mégis valamennyi szimpátiát éreztem a torna e ága iránt. |
– Gonosz sors egy királyé, nem gondolja? Olyanra kényszeríteni valakit gyermekkorától kezdve, amihez talán sosem lesz kedve; amihez az embernek nincs kedve, abban nem szerez tapasztalatot, tapasztalat nélkül pedig bizonytalan lábakon áll. Na már most, egy részeg a sarki kocsmában állhat bizonytalan lábakon; egy birodalom királya nem. Egy fiatal király sem lehet képes mindenre; van, amiben jó, és van, amiben tanácsadókra, bizalmasokra van szüksége. Thelion királyra kétségkívül lehet számítani, ha hadvezetésről van szó, ám a diplomácia, nos... Azt hiszem, abban mindig inkább az unokatestvére jeleskedett, Celawan herceg; még akkor is, ha hivatalosan a bátyám a király fő tanácsadója, az ember mégiscsak a saját vérében bízik meg leginkább, nem?
Nem azért válogattam meg óvatosabban a szavaimat, mert a király alattvalójaként árulás lett volna rosszat mondani róla, hanem mert valóban a barátaim egyikének tekintettem is őt, még ha a megkoronázása óta már nem is igen beszélünk. Muszáj voltam kiállni mellette, baráti hűségből.
– Az Ön neheztelésük is érthető, persze – folytattam, biztatónak szánt mosollyal tekintve le Sarafinára. – Egészen idáig jöttek, maguk mögött hagyták az otthonukat, hogy kapcsolatot kínáljanak két virágzó ország között, miközben aglaniri nagykövetek sohasem mentek Radaganba... Nagy feláldozás, amit honorálni illik. Idővel, biztos vagyok benne, hogy Thelion király is felenged az irányukba, de addig talán próbálkozhatnának a hercegnél. Bizonyára tettek már efelé hivatalos lépéseket, de talán a hivatalos jelzőt lecsippenthetnénk onnan, és kezdhetnék egy egyszerű vacsorával. Talán bonyolultabb, mint hangzik, de kifizetődő megismerni egymás, mielőtt az ember tárgyalni kezd; és nem csak könyvekből tudni, mi merre – tettem hozzá, jelentőségteljesen pillantva Sarafinára. Eszem ágában sem volt megróni, amiért diplomáciai úton, hivatalosan közelítette meg a dolgot, de én magam szívesen segítettem volna úg, ahogy tudok; kifizetődőnek láttam egy radagani kapcsolatot, még ha nem is értek a politikához. Az embernek mindig kellenek barátok;az országokkal sincs másképp, gondolom.
– Ha gondolja, szívesen segítenék ebben az ismerkedésben – ajánlottam fel. – Tyria, az egyik unokahúgom a herceg jegyese, és őt ismerve legalább olyan lelkesen érdeklődne az Önök kultúrája iránt, mint én. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül meg tudnánk szervezni egy ebédet vagy vacsorát, ahol megmutathatnák, hogy nem csak Aglanir Nagy Enciklopédiáját bújták fáradhatatlanul, de Önök is hús-vér emberek. Azokkal sokkal könnyebb tárgyalni, mint diplomatákkal, higgye el. Mit szól hozzá? Ön és a bátyja, Celawan herceg, Tyria, ó, és Drusala hercegnő is biztosan szívesen segédkezne! Semmi hivatalosság. Vagy Lady Earyn, ha érti, mire célzom... |
– Akkor rossz emberekkel ismerkedik – jelentettem ki, bár nem próbáltam tagadni, hogy élvezetes valamiben az elsőnek lenni, kiváltképp ha olyasmiről van szó, ami tulajdonképpen bóknak is felfogható. Tudtam, hogy más vagyok, mint a legtöbben errefelé, de azt is tudtam, hogy nem egyedülálló a gondolkodásmódom, szerencsére sok hasonló habitusú és indíttatású emberrel, törppel és néha tündével is sikerült megismerkednem az évek során. Ha csak tehettem, nem időztem sokat Rheyában, és ha Ysolde nem lett volna ott, talán évente csak néhányszor álltam volna meg a fővárosban; hatalmas volt, egy igazi nagyváros, de ha választanom kéne, Aertenben telepednék le. Nem csak a tornák közelsége miatt; ez a város igazi olvasztótégely, és mindig akad egy-két kalandvágyó lelkitárs valamerre – nem is beszélve a csodaszép nőkről, akik nélkül épp úgy értelmetlen élni, mint izgalmak nélkül.
Sarafina Vieira mind csodaszép nő volt, mind pedig izgalom; a tornát úgy rugdosta ki a gondolataim közül páros lábbal, mint ahogy Gareth tette velem ifjonc koromban, mikor részegen tántorogtam haza. Csak Sarafina sokkal csinosabban festett a bátyámnál.
Ezt külön be is bizonyította, mikor kérdését feltéve a háta mögött fűzte össze a kezeit, ezzel (hogy tudatosan-e vagy akaratlanul, azt nem tudom) felhívva a figyelmem kebleinek vonalára; én pedig sosem tagadtam meg magamtól semmiféle élvezetet. A pillantásom, amivel felmértem őt, szándékom szerint nem volt tolakodó, sem vágyakozó; inkább csodáltam Őt, minden külső és belső adottságával egyaránt. Habár a gondolataimban fel-felvillant a képe, tiszteletlenebbül és mezítelenebbül, mint azt szavakban ildomos lett volna valaha taglalni, szokásos férfias sóvárgásom a női test puha melege után ezúttal vegyült a kívánalommal, hogy egy ismeretlen világot – mind Sarafinát, mind a radaganokat – megismerjek. Igaz, nem tudtam, ez mennyiben enyhített volna Sarafina visszakozásán, ha Ő is látta volna a gondolataim; már ha abból a kusza halmazból ki tudott volna hámozni valamit.
– Miért is olvasnék bármiről, ha magam is átélhetem? – húztam a számat széles, komisz vigyorra, mint egy zöldfülű suhanc, aki nyíltan vállalja arcátlanságát. Egy főnemes általában letelepszik valahol és ott marad;én azonban megtehettem és meg is tettem, hogy oda menjek, ahová kedvem támad. – Sajnos arra nem volt módom, hogy Aglanirt elhagyjam; főleg azért, mert nem vagyok jóban a hajókkal. De az egész birodalmat bejártam, a rengetegtől kezdve Taranis hósipkás hegycsúcsaiig, és annyi különböző illetővel találkoztam, hogy akaratlanul is világlátott lesz tőle az ember. Az a sok különböző tapasztalat, életfelfogás, történetek... Önnek is szívesen ajánlanám, ha a diplomáciai hókuszpókusz nem kötné Önt Rheyához. Pedig higgye el, nem lehet úgy megismerni Aglanirt, mintha egy héten át egy arduinnai tünde mesél olyan háborúkról, melyeket az emberek csak történelemkönyvekből ismernek, aztán a következő holdtölte már egy tarannisi törpkocsmában éri. Látott már törpöt? Itt is akad néhány, a torna idején; nem csak a kovácsoláshoz értenek, szórakozni is elsőrangú társaság!
Ismét sokat beszéltem, de reméltem és úgy sejtettem, Sarafina nem bánja; úgy tűnt, valóban érdeklődik Aglanir iránt, én pedig mindig is szívesen meséltem, jól esett, hogy figyelnek rám, és az is, hogy másokkal is megoszthatom a tudásomat. Elvégre, ha fiatalabb koromban nem találkozom én is annyi csodás mesével itt-ott, talán sosem lesz belőlem az a kalandor-lovag, aki most vagyok. Én legalább olyan lelkesen hallgattam Sarafina szavait a sivatagról, mint ahogy ő az enyémeket, reményeim szerint.
– Hogy aztán sose halljanak felőlem sem többé? – kérdeztem vissza nevetve, elnézve az épülő királyi páholy felé, ahol épp kisebb lárma csendült, mert az egyik munkás elejtette az egyik tartóoszlopot. A hirtelen mozdulattól az oldalamba hasított a fájdalom, ám a mellkasomban rekedt levegőt a jókedvemnek is be lehetett tudni. Már korábban is éreztem, mikor felnevettem, hogy a tüdőm kellemetlenül nyomódik a bordáimnak, de figyelmen kívül hagytam a szúrást; most egy fokkal nehezebb volt, de erőt vettem magamon, hogy meg se rezzenjek. Ha nem hiszed el, nincs is ott.
– Szaván fogom. Ha rútul kudarcot vallok a tornán, akár menten oda is költözöm – mondtam végül, az oldalam bizsergésétől vezetve ezúttal halovány mosollyal. Az ötlet azonban nem volt rossz, végre Aglanirt is magam mögött hagyni, hogy igazán bejárhassam a világot; Sarafina társaságának ígérete, még ha valójában talán csak udvariasság volt is, csak még csábítóbbá tette a gondolatot. Megtehettem volna. Talán néhány hónap múlva...
– Biztos, hogy Ön valódi személy, nem csak delírium? – kérdeztem hitetlenkedő fejcsóválással, majd mintha csak a valódiságát szeretném ellenőrizni, a kezem nyújtottam felé, s ha megtisztelt azzal, hogy ujjait az enyémbe helyezze, egy pillanatra végigsimítottam rajtuk a hüvelykujjammal. – Nem, Ön tényleg itt van. Pedig azért álomnak sem lett volna semmi. – Nem raboltam el sokáig a kezét, nehogy kellemetlenül érezze magát az érintésem miatt. Vágyódást láttam felcsillanni a szemeiben; nem olyan heveset, hanem mint egy régi kedvtelést hiányoló hölgy izzását az izgalom iránt. Túl sokszor láttam ugyanezt a kívánalmat Ysolde szemeiben is ahhoz, hogy összekeverjem mással.
– Lamine! Igen! – csettintettem egyszerre a kezemmel és a nyelvemmel is. – A hölgy szintén roppant érdekfeszítőnek tűnik, bár talán kikérné magának ezt a megnevezést... Gondolja, hogy hajlandó lenne egyszer kardot-akasztani velem? Még sohasem láttam radaganit harcolni; bár úgy tudom, az egyik királyi testőr, Nicholas Ravenwood is próbálkozott nála az ismerkedéssel, de a módszerei talán nem úgy értek célt, mint szerettek volna... Talán biztonságosabb volna, ha Önt kérném meg a demonstrálásra – sandítottam rá mindentudó mosollyal. – Talán a diplomácia nem fér össze a harccal, a figyelő tekintetek kereszttüzében... De ugyanígy egy úrihölgy sem forgathat mifelénk kardot. S mégis, talán, esetleg, lehetséges, hogy én tudok olyan helyszínt, ahol mindkettő elképzelhető. Persze, csak ha lesz kedve és ideje hozzá.
Reméltem, hogy igent mond, úgy, ahogy a megelőző táncfelkérésembe is beleegyezett. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Ysolde talán nem lesz túl boldog, ha a nagybátyja ismét minden idejét egy nőnek szenteli, aki nem ő, még akkor is, ha valószínűleg a Kicsilány maga is megtalálta volna a közös hangot Sarafinával. Aztán elhessegettem az ideát; Ysolde a legszeretetreméltóbb lány volt, akit valaha ismertem, és még ha abban a pillanatban, hogy ismét lemondok egy lovaglást, egy kanál kumiszban is meg tudna fojtani, biztos voltam benne, hogy megérti. Ha nem, később egyébként is megpróbálnám kiengesztelni valamivel, vélhetőleg sikerrel.
– Higgye el, ha érhet a megtiszteltetés, hogy elrabolhatom egy-két táncra, akkor bódulatomban a legkevésbé sem fogom érezni, ha összetiporja a lábamat – biztosítottam őt mosolyogva; a nevetést nem kockáztattam meg ismét, legalábbis egy darabig. Helyette invitáló mozdulatot tettem a kezemmel, némán kérdezve, nem szeretne-e esetleg tovább sétálni. Bár el kell ismernem, a pódium szép volt a maga nemében, akadtak job látnivalók is a mezőn.
– Nos, Thelion nem mindennapi király – feleltem, oldalra biccentve a fejem. Most sem a szavaimat akartam szépíteni, nehogy megsértsek valakit, csak nem egészen tudtam, hogy fejezhetném ki a gondolataim anélkül, hogy a lány esetleg magára venné királyunk viselkedését. – Nagyon hasonlítunk, Ő és én, többször volt szerencsém vele gyakorolni és mellette harcolni, akkor is, mikor még herceg volt; még az apja ütött lovaggá. Szeretném azt gondolni, hogy baráti a kapcsolatunk, és így, barátjaként szeretném arra kérni, hogy legyenek vele türelmesek. Gonosz sors egy királyé, nem gondolja? Olyanr |
Sir Gildas akadékoskodása felettébb imponáló volt, de nem hagyhattam lebeszélni magamat a saját igazamról.
- Igen, legtöbbször az emberek természete – feleltem még mindig magabiztosan, pogányok voltunk az aglaniriakhoz képest, ám törhetetlen bizonyossággal tartottuk a saját nézeteinket. Nem az istenek tehettek arról, ha valamelyik nagyúrnak eszébe jutott megtámadni a szomszédos nemzetet, mint ahogy semmi másról sem.
– Ne értsen félre, hiszek én világot összefogó erőben; az élet erejében. Viszont nem nevezném tudatos lénynek, mint a maguk istenei – vázoltam föl az álláspontom.
Némán hallgattam az itteni harcosokról való monológját. Népünk földje a legtöbb szempontból egységes volt, de mindig is meglepőnek találtam, hogy egy ilyen kis földdarabon, mint Aglanir, ennyiféle akarat van mozgásban. Nomádok, szakadárok, a királyság lovagjai… mind-mind más értékeket képviselnek, s mind azt hiszi, hogy ők a legnagyobb harcosok.
- Akkor lehet, hogy egész eddig rossz helyen próbálkoztunk – nevettem el magam a lovag úr feltevésére, miszerint bátyám sokkal eredményesebben találná meg a közös hangot az erdőben megbúvó nomádokkal. Talán igaza is volt.
Ser Gildas fura ember volt a többi honfitársához képest. Sokat beszélt, és nem dőlt be az egyszerű tömjénezéseknek. A kétségkívül felém irányuló bókjára óhatatlanul is felhúztam a szemöldököm, amelynek helyzete még magasabbra szökellt, amikor folytatta a mondandóját.
Őszinte, örömteli nevetés hagyta el az ajkaim.
- Még nem találkoztam itt olyan emberrel, aki így vélekedik világról. Maga az első – feleltem derülten még mindig kuncogva, miközben le nem vettem a szemem a férfiról. Meg kellett fejtem, hogy hogyan lehet egy ember ennyire jellegzetesen aglaniri s mégis mennyire más a saját népétől.
- De örülök, hogy így gondolja – villantottam egy kedves mosolyt Ser Olwyn felé. A férfi majd két fejjel magasodott fölém, így kicsit magasabbra kellett emelnem a pillantásom, hogy aztán egy magabiztos, zöldeskéken csillogó szempárral találjam szembe magam. A radaganiaknál ritkaságszámba mentek a zöld szemszínű illetők, s így még könnyebbnek találtam elveszni a férfi metsző tekintetében.
- Nem tudok nem rácsodálkozni, de honnan tud ennyit a világról? Nem tűnik könyvmoly típusnak – érdeklődtem, miközben még mindig markáns arcát fixíroztam; kezeimet egymásba fontam a hátam mögött. Nagy meglepetésemre senki sem vizslatott minket árgus szemekkel, egy-két pillantást kiérdemeltem a mellettünk elhaladó, ételt osztogató asszonyoktól, de még így sem éreztem magam oly’ kényelmetlenül, mint mikor egyedül sétáltam.
- A legnagyobb sivatagunk neve – világítottam rá a számára ismeretlen szóra. - Ameddig a szem ellát forró homok és szélfútta dűnék. Lenyűgöző látvány, de nem szabad elfelejtkezni veszedelmeiről sem. A sivatag egyik nagy szabálya, hogy ami gyönyörű, az minden bizonnyal veszélyes is. Sok idegent láttam, akik nem fogadták meg e tanácsot, mielőtt nekivágtak a homoktengernek. Többé nem hallottunk felőlük – fejeztem be baljóslatúan, ám hangomban nyoma sem volt a komorságnak.
- Talán ha majd visszatérünk, tartson velünk egy kalandra. Biztosra veszem, hogy élvezni fogja – ajánlottam fel készségesen, bár tudtam, bizonytalan, hogy hazatérünk-e valaha. A nagy feladat, hogy megnyerjük Aglanir szövetségét még nagyon távolinak tűnt, s senki sem garantálta, hogy terveink úgy fognak elsülni, ahogy azokat még szülőotthonunkban elterveztük.
Mókás megszólalásai hallatán ajkaim udvarias mosolyra húzódtak. Az említett személyek nem jelentettek számomra többet, mint nevek és leírások egy vastag könyv lapjain. Nem ismertem őket, nem tudtam miként viselkednek, így a személyeik valamennyire üresnek hatottak számomra, de ez nem gátolt meg abban, hogy valamiképp tiszteletteljesen viselkedjek irányukba.
Kérdésére egy határozott bólintással válaszoltam.
- Bár kicsikét kijöttem gyakorlatból – nevettem el magam. Hiányzott már, hogy kimozgassam a hetek óta felgyülemlett feszültséget, de nem találtam hozzá megfelelő helyet se időt. Főleg nem úgy, hogy fél Aglanir árgus szemekkel figyeli minden mozdulatunkat. És a fegyvereim sincsenek meg. Hogy nézhetett volna ki, ha a radagani diplomaták fegyverrel állítanak be oda, ahol elvileg a békés együttműködésről kellene tárgyalni. – A diplomataság nem igazán fér össze a harcászattal Radaganon kívül – jelentettem ki derűsen.
- Ó, Lamine-ra gondol? – neveztem meg a szóban forgó személyt. – Sohasem láttam nála jobb harcost, férfit se – pillantottam fel, miközben büszkén kihúztam magam. – Egyszer szemtanúja voltam, hogy három útonállóval végzett úgy, hogy egy karcolást sem szerzett.
Szemeim vidám csillogtak, ahogy a lovagot hallgattam. Mióta Aglanir földjére tettük a lábunkat, senkivel sem volt ilyen érdekfeszítő s egyben mulattató diskurzusom. Való igaz, hogy Isanda királyné és hölgyei is sok érdekes témát feszegettek az összejöveteleiken, ám valahogy számomra inkább hatott üres fecsegésnek, mint valódi társalgásnak.
- Ha szemet tud hunyni botrányos tánctudásom felett; örömmel – válaszoltam. Felkészítésemnek hála, megtanultam legalább három fajtáját az aglaniri nemesek köreiben kedvelt táncoknak, így nem éreztem tehernek a bálon való részvételt. Az ország legjelentősebb alakjai vesznek részt az eseményen, így nem követhetünk majd el hibákat.
- Mondja csak Thelion király mindig ennyire elutasító? – tudakoltam csendesen, kicsit komolyabb hangnemben, mint az előbb. Összeszakadna alatta a trón, ha nem lenne ennyire fennhéjázó?!
– Mert minden tiszteletem királyuké, de néha úgy érzem, hogy csak velünk nem akar foglalkozni – húztam el egy picit a számat, majd újra egy udvarias mosoly váltotta fel a komorságot. – Viszont a bátyja igazán remek munkát végez! |
Bűbájos, okos, gyönyörű és jól bánik a fegyverekkel? Biztos, hogy az volt, egy egészen különleges driád. – Mondhatta volna előbb is; az öreg lovag, aki mellett apród voltam, tudja, elsőnek az élet nagy igazságát tanította meg nekem. Féld és becsüld a nőt, aki egy nyisszantással megszabadít a fejedtől, vagy valami mástól, ha rosszat szólsz! Meg sem merem kérdezni, hogy ha Ön is harcos, mire lehet képes a testőrük.
Valójában mertem megkérdezni, de sokkal szívesebben láttam volna élesben is; reménykedtem benne, hogy talán lesz lehetőségem megismerkedni vele is (sajnos nem jutott eszembe a neve), és esetleg hajlandó lesz mutatni néhány fogást, ha az egész radagan harcmodorra nem is volna hajlandó megtanítani.
– Ha már a táncnál tartunk – köszörültem meg a torkom, egy pillanatra elnézve a távolba, oda, ahol majdan a torna népe vonul ki a nyitóbálra –, megtiszteli jelenlétével a nyitóbált is? Még akkor is, ha esetleg megfenyegetem azzal, hogy amint megpillantom, felkérem Önt? |
– És ki tesz róla, hogy aki rossz ember, megjárja a következő életében? Úgy értem, a dolgok nem történnek csak úgy, maguktól, valaki vagy valami mindig áll mögöttük, nem? – vontam fel a szemöldököm évődve. Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni egy másik nép vallását és hitét, én osztottam az álláspontot, miszerint mindenkinek joga van eldönteni, hogy miben hisz, és hagyni, hogy a többiek is így tegyenek. Egyszerűen élveztem olyasvalakivel beszélni, aki ennyire más világból származik, mint én, és szerettem volna megérteni az ő álláspontját is, ehhez pedig kérdezni kellett. Ráadásul nehéz volt olyasvalamit megközelíteni, amit nem értek, épp azért, mert teljesen eltér attól, amit én ismerek. Azt hiszem, azzal, hogy az Ő vallásukban is keresek egyfajta istenséget, megérteni próbáltam a radaganokat, a magam módján.
– Azt hiszem, a ti népeteknek a kiváló harcosokról is más képe lehet talán – jegyeztem meg egy cseppet komolyabban, halványabb mosollyal, mint addig. – Itt, Aglanirban, attól még, mert valaki kitűnő harcos, még nem jelenti, hogy meg is védi az embereket, és méltó lehet az Istenek Bajnokának címére. A nomádok, például, akik az Arduinnai rengetegben élnek, elképesztően dobnak célba baltával; csak épp az értékrendszerük más, ami az emberi életeket illeti. Persze, nem ítélkezni akarok, én magam például érdekesnek tartom az ő életvitelüket is, irigylésre méltóan szabadok; lehet, hogy a bátyja is hamarabb megtalálná a közös hangot Garaf Rochwadorral, mint nagyra becsült királyunkkal. – A mondatom utolsó fele persze már ismét inkább tréfálkozó hangnemet ütött meg, mint addig. Ha volt egy dolog, amit különösen ellenszenvesnek találtam a nomádokban, akkor az a nőkhöz való viszonyuk volt; két olyan harcos hercegnővel, mint amilyenek az én unokahúgaim voltak (bár azt hiszem, Ysolde sokkal inkább volt harcos, mint hercegnő, míg Tyriánál talán a fordítottja állt fenn), nem is gondolhattam másként. Habár ismertségünk még igencsak kurta volt, úgy éreztem, Sarafina sem szívlelné túlzottan a nő másodrangú elvet.
Nos, igen, az ismertségünk kurta volt, de reméltem, hogy legalább addig élvezhetem még jó párszor a társaságát, míg Aglanirban tartózkodik. Az a nevetés például, amivel a bókomra reagált, szívmelengetően bájos volt.
– Hát, eddig csak egyet ismerek, de Ő igencsak kezdi elrabolni a szívem – feleltem, az ő kacagása engem is nevetésre késztetett. Igazából, ha mosolygott, és én egy kicsit oldalasan álltam mellette, abban a ruhában, amit viselt, egészen hasonlított az egyik faragványra, amit egy tengeren túlról jött zsoldos díszes kulacsán láttam néhány évvel ezelőtt. Nem radagani volt, de a bőre épp olyan sötét; azt mondta, az ő népe az ilyesféle nagyhatalmú szellemekben hitt, akik a harcosok mellé szegődtek, s egész életükben oltalmazták őket, majd ha hősi halált haltak, személyesen jöttek el a lelkükért, és ha kiérdemelték, örökre velük maradhattak a túlvilágon. Meg kellett volna kérdeznem, honnét jött; jó helynek tűnt. – Tudja, nem vagyok túl jártas a diplomáciában, az mindig is a bátyám területe volt, de óhatatlanul is azt kell gondolnom, Ön szerény próbál lenni, és saját népének lealacsonyításával imponálni az enyémnek. Bár az is lehet, hogy csupán kíváncsi, mit gondolok Önökről? Hadd biztosítsam róla, hogy sokakkal ellentétben, nekem nincsenek tévképzeteim, ami a mi népünk fontosságát illeti. Túl sokat láttam már ahhoz, és túl sok emberrel találkoztam, hogy azt mondhassam, ez vagy az a nép jobb ennél vagy annál, csak más, legfeljebb, de nem jobb vagy rosszabb, ha az egészét nézzük. Talán aglaniri szemmel barbárabb néhány törvényük vagy a ruházatuk, de ez nem jelenti, hogy az is, objektíven szemlélve a dolgot... De, őszintén, a leghalványabb dunsztom sincs, eszik-e vagy isszák az Önök törvényeit. Még a sajátjaink sem igen érdekelnek. Nem politikus vagyok, hanem egy kalandkedvelő lovag, aki nagyon szívesen hallana távoli népek kultúrájáról és mindennapi életéről egy csinos hölgytől, ha megengedi.
Aztán Sarafina ismét felkacagott, én pedig éreztem, hogy ismét szerelmes leszek valakibe. Azt azért le kell szögeznem, hogy nálam a szerelem nem egészen olyasmi volt, mint ami más lovagokat túlfűtött érzelmű versírásra, sárkányvadászatra vagy épp házasságra sarkallt; a szerelem nálam egy tünékeny dolog, néha csak néhány pillanatig tart, de akkor és ott minden mást felülmúlt, és a személy vagy dolog, ami kiváltotta belőlem, megtestesített nekem mindent. Valószínűleg nem is szerelemnek hívták ezt, de nem tudtam, minek másnak nevezzem; azt a szerelmet, amikről a tündérmesék szóltak, sosem éreztem, így az is lehet, hogy számomra ez volt az.
– Kuu'Jangwa skorpiószörnyei? Hát, most már aztán nem aggódom! – nevettem fel, de igazság szerint gondolatban már épp ott jártam, és magam néztem meg ezeket a bizonyos szörnyeket. És még a méreg-részét sem bántam volna a dolognak, ha esetleg halálom pillanatában ismét megüti a fülemet Sarafina édes kacaja. Szép halál; majdnem, mint a driádos elképzelés. – Ha ilyen csábító dolgokat mond, a végén még magukkal tartok, mikor hazatérnek, úgy vigyázzon.
A fő baj velem az volt, hogy tényleg komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. Minden gyermekben ott van az a makrancosság, hogy ha valaki azt mondja, ne, csak azért is megteszi; a legtöbben ezt kinövik, ám én valamilyen oknál fogva a mai napig tulajdonosa voltam eme késztetésnek. Öt évesen arra sarkallt, hogy magam győződjek meg a tűz forróságáról, nem volt elég megboldogult édesanyám – nyugodjék békében a drága – intése; felnőtt fejjel ez buzdított arra, hogy olyan hegyeket másszak meg, amelyeket mások öngyilkosságnak tituláltak. Néha szó szerint.
Néhány ember például azt sem tartotta helyén valónak, hogy ennyit beszéltem; habár engem sosem zavart, ha ezt vágták a fejemhez, elvégre, ettől függetlenül is rengeteg barátom volt, megértettem, hogy mások talán meglepődnek rajta, így Sarafina is. Lehet, hogy a radaganok jobb szeretnek csendben lenni?
– Néhányan igen; mások inkább csak kukán ülnek az ember mellett a fogadásokon. A Deatrysek például ilyenek; mintha mindig savanyú lenne nekik a szőlő, azt hiszem, bár lehet, hogy csak azért nem szeretik kinyitni a szájukat, mert a hegyekben túl hideg van hozzá – tréfáltam, majd gondtalanul folytattam a mondanivalóm. Nem úgy tűnt, hogy Sarafinát kifejezetten zavarná, hogy ennyit beszélek; és azt hiszem, talán udvariasságból, talán bizonytalanságból, Ő maga nem is kezdeményezett volna velem beszélgetést úgy, ahogy én tettem vele. Azt mégsem hagyhattam, hogy az új szerelmem faképnél hagyjon, mert nincs mit mondanunk egymásnak.
– A megszokás unalmas lehet – vontam vállat. – Én jobb szeretem az izgalmas dolgokat, s ha ehhez az kell, hogy mindig meglepődjek valamin, boldogan állok elébe. A megszokás gonosz, vaskos mancsa azonban igen hamar utoléri az embert; nehéz egy helyben maradni nélküle, tudja. Bár lehet, hogy Ön azon szerencsések között lesz, aki tényleg nem szokja meg az itteni létet. Őszintén kívánom, hogy minden itt töltött pillanata érje Önt az újdonság csodálatos varázsával. Ezért éri meg élni, ha hallgat egy korosabb kóborlovag szavára – mosolyogtam le rá; Sarafina tényleg fiatal lehetett, bár nem ismertem más radaganit, az is lehet, hogy természetüknél fogva nem látszik meg rajtuk a kor. Mégis, legalább egy évtizeddel fiatalabbnak tippeltem volna magamnál; habár én is fiatal vagyok, természetesen, fiatal és fiatal között is van különbség, a tapasztalatban, azt hiszem. No meg, én egyébként is örök fiatal voltam, ugye, akinek néha jól esett elnevetgélnie azon, hogy a kor sem hat rá.
– Ön is képes esetleg a fegyvertáncra? – biccentettem oldalra a fejem érdeklődve. Kezdtem biztosra venni, hogy Sarafina igazából az a driád, akit egészen eddig keresgéltem. Bűbájos, okos, gyönyörű |
Nem értettem mire fel a nagy nevetés. Talán valami vicceset mondtam? Bizonyára. A radagan nép nem éppen humorérzékéről volt híres, ellenben hatékony eszközünk volt a maró gúny.
Tanácstalanul néztem Sir Olwynra mikor visszakérdezett. Miért is kellenek az embereknek Istenek? Hogy ne magukban kelljen keresni a hibát, ha nem volt jó az aratás? Vagy ha az időjárás szörnyűségesre fordul legyen kit okolni a történtek? Őszintén próbáltam megérteni, hogy miért hisznek ezek az emberek efféle megfoghatatlan erőkben.
- Mi úgy hisszük az ember a közösségért él. Nem az Istenekben bízunk, hanem az emberben. Hogy jól cselekszik. Máskülönben megjárja a következő életében – osztottam meg vele ideológiámat. Nem akartam homlokegyenest elutasítani az aglaniri vallást, bár ebben a pillanatban pont ezt tettem. Nem azért jöttem Aglanirba, hogy a hitük helytelenségéről győzködjem e föld lakóit, ezért inkább elfogadtam a másságukat, még ha nekik küszködniük is kellett azzal, hogy a miénket eltűrjék.
- Másszóval legkitűnőbb harcos – morfondíroztam, mialatt a szemeimet le nem vettem a szélben lengedező lobogókról. - Végtére is, tiszteletet érdemel az, aki harcol s mások védelmére fegyvert ragad, legyen az Istenek bajnoka vagy sem.
Feltevése, miszerint a szép nőkért meglátogatná Radagant nevetésre késztetett. Jó volt hallani, hogy valaki a népemet magasztalja.
- Miből gondolja, hogy tetszenének önnek radagani nők? - kérdeztem vissza jókedvűen. - Nem vagyunk olyan mértékben kifinomultak, mint az itteni hölgyek. Hiszen egy barbárabb kontinensről jöttünk.
Próbáltam udvariasan kifejezni magam, nem kockáztathattam meg, hogy megsértsem az Olwyn-ház egy jelentős tagját, bár azt hiszem, ezen irányba tett próbálkozásaim halálra lettek ítélve. Volt valami Sir Gildasban, amitől furcsamód kevésbé éreztem feszélyezve magam. Talán a jókedvű természete miatt, vagy pusztán azért mert nem kezelt idegenként, mint Aglanir nagytöbbsége. Sohasem bókolt még nekem senki sem a világ e féltekéjén, de el kellett ismernem, hogy Sir Olwyn dicsérete valamelyest hiúsággal töltött el, mégha tudtam is, hogy pusztán az udvariasság beszélt belőle.
- Ne aggódjon Sir! Előbb tépnék szét a Kuu’Jangwa skorpiószörnyei mielőtt szabad városba botlana, feltéve, ha túléli a tengeri utat – kacagtam fel jóízűen. Nem kívántam a jó Sir Olwyn halálát, de úgy éreztem valamivel el kell, hogy oszlassam a képzeteit. – Azt mondják, hogy nappal a forróság elől homokba ássák magukat, s onnan támadnak a gyanútlan utazókra. A méreg pillanatokon belül szétárad testükben, aztán pedig skorpiók vacsorái lesznek, mielőtt leszáll az éj – meséltem lelkesen. – Szóval azt ajánlanám, hogy jó kalauz nélkül ne induljon útnak, ha teheti.
Való igaz, hogy királyságunk nem tartozott az ismert világ legbarátságosabb helyei közé, de bizton állíthattam, hogy a sok vadság között tengernyi szépség is rejtőzött. Csak az avatatlan szemeknek meg kellett találni.
Egy határozott bólintással vettem tudomásul, hogy bizony a Sir Olwynról hallott mesék igaznak bizonyultak. Nem tudhattam, hogy miféle kihívást jelent ez a lovagi torna, de ha kicsit is hasonlított az otthoni arénaküzdelmekre, akkor a mellettem álló lovag tényleg fergeteges harcos lehetett.
- Fogadja gratulációmat, Sir! – feleltem udvariasan. – Szívből remélem, hogy most is szerencsével jár. Az unokahúga pedig egy igazi gyönyörűség! Bár még nem volt szerencsém megismerkedni vele, biztosra veszem, hogy nagyon büszke önre.
Sir Gildas Olwyn sokat beszélt. Olyannyira sokat, hogy kezdtem azt hinni, valami átkot szórtak rá, hogy aztán örök szószátyárságra kárhoztasson.
- Elnézést, de minden aglaniri nemes ennyit beszél? – kotyogtam bele a monológjába. A radagan politikában nem lehetett hasznát venni a mellébeszélésnek, így célszerű volt lényegretörően fogalmazni a tárgyalásoknál, Aglanir viszont teljesen más talajt képviselt ebben a tekintetben.
- Természetesen, mi is meghívást kaptunk. Thelion király megesketett minket, hogy nem hagyhatjuk ki királyság egyik legfontosabb ünnepét - feleltem egy udvarias mosoly kíséretében. – Még sohasem láttam lovagi-tornát, bár rengeteget hallottam róla. Tényleg annyira érdekfeszítő, mint mondják?
Sir Olwyn kérdése meglepetésként ért, ám annál nagyobb örömmel fejtettem ki a véleményem. Amikor eme fura országról kezdtek okítani, sok hónapnyi gyakorlás következtében sem esett természetesen, hogy itt, a nők nem válhatnak azzá, akivé akarnak. Mondjuk, ha egy aglanirit kérdezne az ember a kasztrendszerünkről, ugyanilyen értetlenül állnának a helyzet előtt.
- Úgy érzem, sohasem fogom megszokni – kacagtam el magam, egy keserédes mosoly kíséretében, majd egy simítással rendeztem kósza fürtjeimet, amiket összekuszált a szél.- Kérem, ezt ne mondja el a bátyjának. Olwyn tanácsos úr igazán vendégszerető ember.
Még a tulajdon királyotok helyett is – gondoltam. Nem voltam túl jó véleménnyel az uralkodójukról, ám a politika ugyanannyira forgandó, mint a szerencse, így reménykedtem benne, hogy meggyőződésem változni fog. Bár a személyes érzelmeink nem lényegesek.
– De az az egyik kereskedő többé kevésbé igazat mondott. Nem teszünk különbséget a nemek között. Persze, mindenkinek van szerepe, amit csak az adott fél tud ellátni és ugye köti a bizonyos személyt a kaszt, amelybe beleszületett, de ha az ön hazájához kellene hasonlítanom, hát bizton állíthatnám, hogy egyenlő esélyt kap, bármilyen hovatartozású is legyen az illető. A nők is ugyanúgy forgathatnak kardot, mint ahogy a férfiak is beállhatnak gyermeket nevelni – feleltem büszkén, hetyke mosollyal a szám szegletében. És még minket neveznek barbároknak! Felháborító. |
Már messziről is feltűnt, hogy mennyire másabb a nagykövet húga, mint az aglaniri hölgyek, de akkor vállt csak igazán szembetűnővé, mikor már ott álltam előtte. Aglanirban is lehetett találkozni olyannal, akinek legalább az egyik őse egy másik országból érkezett, onnét, ahol a Nap szinte feketére süti az embereket, de egyikük sem rendelkezett olyasféle különleges kinézettel, mint az előttem álló hölgy. Az emberek mindig szeretik magukénak tudni a legszebb nő jogát, minden város büszkén hangoztatja, hogy övéik a birodalom legszebb asszonyai, és minden apa meg van győződve róla, hogy az ő lánya a legszebb a világon, akkor is, ha több van belőle. Az én szememben igen sokan birtokolták a legszebb címét, családias vonatkozásban is, az unokahúgaim tekintetében, és olyan nők is, akikkel életem során hozott össze a szerencse. Sosem voltak ideáljam, mindenkiben és mindenben találtam valami szépet, ám Sarafinában keresni sem kellett, a szépség már ott rejtőzött a másságában. Sosem láttam olyasféle arcot, mint az övé; mintha más Istenek kezei faragták volna a vonásait, mint az itteniekét. Akaratlanul is mellé képzeltem Ysolde-ot, aki minden színében elütött tőle.
Már csak ezért is örültem a társaságának; azonban szinte az első szavaival levett a lábamról. Nem csak az volt különleges, ahogy a szavakat formálta és pakolta egymás után, de mintha a hangja is más zöngéjű volna. A kérdésével pedig harsány, vidám nevetésre is sarkallt.
– Hát... Miért kellenek az embereknek Istenek? – kérdeztem vissza arcomat feszítő mosollyal, noha kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni. – Hogy reménykedjenek, és hogy fordulhassanak valakihez, ha gondjuk akad; no meg mégiscsak kevésbé őrült dolog egy teremtőhöz beszélni, mint magunkban, nem? De az Istenek, azt hiszem, eléggé elfoglaltak lehetnek ennyi emberrel. Az Istenek Bajnoka nem az Isteneket védi, hanem az embereket, az ő nevükben; azzal, hogy megnyeri ezt a tornyát, több számban bizonyítva erejét és kitartását, bebizonyítja, hogy bármilyen veszedelemmel kész szembeszállni, és a teremtőink áldásával nyerni. Én legalábbis szeretek így gondolni rá.
Sarafina bőre legalább olyan puha volt, mint amilyennek a haját képzeltem volna, de éreztem rajta, hogy nem jön számára természetesen ez az üdvözlési forma, és valahol megértettem az idegenkedését. Valószínűleg nem sok alkalma volt még aglaniri szokásokkal találkozni, főleg azért, mert ahogy észrevettem, és ahogy Gareth is megjegyezte, az udvarban mindenki kerüli a radaganokat, habár felettébb illedelmesen igyekszenek közeledni. Egyik oknak feltétlenül azt gondoltam, hogy egyszerűen mások, és az emberek általában félnek attól, amit nem ismernek; a másiknak pedig azt, hogy nem is mernek véleményt formálni, míg a király maga is úgy kerülgeti a nagykövetet, mint az unokahúgaim a kérőket. Mindig tudtam, hogy Thelion királyból hiányzik a politikai vér, épp, mint belőlem, csakhogy ő nem hagyhatta annyiban a dolgot, mégis helytelennek tűnt, hogy ennyire kerüli a tanácskozást. Mit árthatott volna megismerni egy másik kultúrát? A király azonban a maga ura volt, én pedig a magamé; és én nagyon szívesen ismerkedtem idegenekkel.
– Semmi szükség a szabadkozásra, kisasszony – nevettem fel halkan –, bóknak szántam, még ha félre is sikerült. Elbűvölő látvány volt, bár most sem kevésbé az. – Szemeim akaratlanul is ismét Sarafina hajára vándoroltak, majd a szigorúságában is finom vonásaira. – Bocsásson meg a faragatlan egyenességemért, de az Ön szépsége magával ragadóan rendkívüli. Ha az Önök földje hasonló szépségeket rejteget, lehet, hogy megérné megfontolnom a költözést! Ha nem valószínűsíteném, hogy az első napom végére nem maradna más belőlem, mint napon-sült rák-kotorék, és ha nem lennék tengeribeteg már a fürdővízben is... Akkor azonnal hajóra szállnék.
A fiatal lány szavai legalább annyira lenyűgöztek, mint a külseje; nem sok külföldivel találkozhat az ember, aki a mi nyelvünkön próbálja kifejezni magát, ám mindig is elbűvölőnek találtam egy-egy különböző akcentust. Abból is sokat lehetett következtetni az emberre, hogy más népek nyelvén hogy szólal meg, ha megszólal egyáltalán; és ez sokszor rádöbbentett arra is, mennyi különlegesség és nehézség leledzik az olyan alapvető dolgokban is, amik az ember mindennapjaiban fel sem tűnik, mint a nyelv, mely még gondolataiban is ott lapul. Már csak ezért is széles mosollyal az arcomon hallgattam Sarafinát, nem csak azért, mert érdekelt, amit mondott; a hanglejtése kellemes, új dallam volt a fülemnek.
– Igen, hát, azt hiszem, a győzelem az egész élet célja, legyen szó bármiről – vakartam meg az állam eltűnődve. Magam sem sokat tudtam a radaganokról, habár talán többet, mint egy átlagember, hiszen én egyrészt alapvetően érdeklődtem, másrészt pedig utaztam, amennyit csak megtehettem, és számtalan érdekes emberrel hozott már össze a sors, akiktől rengeteg érdekes történetet hallottam. Az egyike volt ezeknek egy idős kereskedő, aki azt taglalta felháborodottan, hogy az aglaniri asszonyok hogy elkanászodnak, és hogy az ő idejében még világos, éles volt a vonal a férfiak és nők dolgai között. A nő gyermeket szül és nevel, gondoskodik a házról, s főz a férjének, míg a férfi megvédi a családját, s ellátja mindennel, amikre szükségük lehet. A kereskedő azt nehezményezte, hogy az ő menye pedig már abba is beleszól, a férje mikor mehet le az ivóba; azt mondta, a végén odajutunk, mint a radaganok, akiknél még a nők is kardot forgatnak. Én nem voltam benne olyan biztos, hogy az borzalmas lenne; Ysolde-nak például egészen biztosan tetszene egy olyan társadalmi berendezkedés, ahol szabadon lehetett volna, aki lenni akart. Hát, már a kasztján belül, azt hiszem; a kereskedő ezt a részét annyira nem taglalta a dolognak.
– Hát, valakinek fenn kell tartania a családunk hírnevét, ha már a bátyám kardja évek óta a hüvelyében rozsdásodik – húztam a számat szemtelen vigyorra; valójában tudtam, hogy Gareth is jó harcos, másképp nem volna az, aki, de már kijött a gyakorlatból. És persze öreg is volt. – Már kétszer ért a megtiszteltetés, hogy azon a mesterien mívelt fadarabon állhattam – mutattam a bajnoki dobogóra. – A három a szerencseszámom; remélem, sikerül ismét elnyernem ezt az isteni kegyet, főleg, mivel idén az unokahúgom is tanúja lehet a megmérettetésnek. Nem is beszélve arról, milyen szégyenletes volna kudarcot vallanom, most, hogy eldicsekedtem Önnek; a testvére és Ön is a nézőtéren lesz, ugye? Meg kell mondjam, nem választhattak volna ennél jobb időpontot a látogatásra, az egyik legelitebb indulótábor az idei, az összes nagy ház képviselteti magát, a Deatrysek is maguk mögött hagyják a hegyeiket, de indul Celawan herceg is, és Sir Thane, a Llewellyn házból. Egyedül a sógoromék maradnak ki a jóból, de sajnos néhány hónapja súlyos beteg lett, így a fia nem hagyhatja maga mögött a várat... Habár az unokahúgom szívesen képviselné az Agenyreket, azt hiszem, ahogy Lady Clarine is a saját házát, ez a megtiszteltetés csak a férfiakat érinti, sajnos. – Biztos voltam benne, hogy Ysolde szívesen indult volna, például, s ha kell, még a gatyáját is kitömi és álbajuszt visel, hogy kellően hiteles álcája legyen.
– Az egyik kereskedőtől azt hallottam, Önöknél nincsenek hasonló megkülönböztetések – ráncoltam végül össze a szemöldököm, majd érdeklődve pillantottam a lányra. – Ez valóban igaz? Ismerek néhány fiatal hölgyet, akik igen sokat adnának azért, ha hasonló privilégiumokat kapnának... Önnek nem furcsa, hogy ennyire más világba csöppent itt? |
Alig egy pár hete léphettünk Aglanir zöldellő földjére, de már most honvágy fogott el, ha Radagan forró, véget nem érő sivatagjaira terelődtek a gondolataim. Hiányoztak a jéghideg éjszakák, a tűzforró, olykor véget nem érő nappalok, a főváros poros utcái és még a kiszáradt függőkertek is. Nem egy álmatlan éjszakán át forgolódtam a bársonyos selymekkel bevont ágyamban, azon elmélkedve, hogy vajon miként megy a sora az otthoniaknak. Rettegtem a gondolattól, hogy minél több napot vesztekelünk az aglaniriaknál, annál több honfitársunk táncol az éhhalál küszöbén. De mint minden máshoz az életben, a politikához is türelem kellett, s ha időszűkében is voltunk, nem siethettük el a lépéseinket. A hetek múlásával a gyanakvó fogadtatásnak, ami érkezésünket körbelengte, már csak írmagját véltem felfedezni, s ez újult bizalmat ébresztett bennem, hogy tervünk sikerülhet.
Kellemes meglepetésként ért tehát, amikor az aglaniri király meghívott minket, hogy ünnepeljük velük a Teremtésnapot, illetve tiszteljük meg társaságunkkal az ekkor megrendezésre kerülő lovagi tornát is.
Stepharoval egyetértettünk azon az állásponton, hogy a meghívás inkább szándékozott minket eltávolítani Rheyából, vagy a nemzet hiú mivoltát kívánta a szemünk elé tárni, de semmiképp sem vezérelhette a vendégszeretet.
Ahogy nem volt más választásunk, hát leutaztunk az uralkodó díszes kíséretével a Tritón-tenger partjára, ahol a megmérettetést megrendezni szándékozták. Maga Aerten ha nem is volt a megtestesült gyönyörűség, de még így is élettel telibbnek, és kellemesebb éghajlatúnak látszott, mint a főváros. A jó idő és az eseménytelen út okán, jóval hamarabb érkeztünk a helyszínre, mint terveztük, így Stepharonak maradt elég ideje, hogy elinduljon és felderítse az erőviszonyokat.
Bátyám és Lamine távollétében egyedül maradtam, s a legjobb unaloműző megoldásnak az tűnt, ha jómagam is információszerzésre indulok, csak úgy a magam feje után. Testőrök hiányában sem éreztem magam veszélyben a környéken, nagylány voltam már, tudtam vigyázni magamra. A nagyobb problémát leginkább a helyismeret hiánya jelentette számomra, így a reggelt azzal töltöttem, hogy valamennyire felfedezzem a vidéket.
A nap már jóval elhagyta a legmagasabb pontját, amikor a helyiek által csak Lovag-mezőnek hívott vívótérre érkeztem. Mivel közeledett a torna napja, a hely nyüzsgött az élettől, mindenki azon szorgoskodott, hogy a helyszín idejében elkészüljön.
Az emberek között sétálva nem egy gyanakvó, vagy éppen érdeklődő pillantással kellett megküzdenem, ami még így, jó pár hét elteltével is zavaróan hatott. Tudtam, hogy bőrszínem, vagy éppenséggel ében hajam okozza a riadalmat, s a tömegben való elvegyülésre tett próbálkozásaim halálra vannak ítélve, ezért inkább a munkálatok felé fordítottam figyelmemet.
Rengeteget tanultam az aglaniri nemzetről még azelőtt, hogy földjükre tettem volna a lábam, így nem volt nehéz visszaidéznem a különböző indulók dinasztiáinak címereit, szavait és családjait. Miközben ezeket próbáltam maradéktalanul megfejteni, egy férfi szólalt meg, mondandóját kétségkívül nekem címezve.
- Inkább...furcsa - méláztam, csak egy gyors pillantásra méltatva a mellém sétáló alakot. – Sohasem láttam még ehhez foghatót – jelentettem ki, bár hangomban egy szemernyi ámulat sem bujkált. Persze, hogy láttam ilyenforma fatákolmányokat - bár azok közel sem ilyen díszesen voltak megmunkálva-, mégis ami érdekessé tette számomra az egészet, az az emberek feltétel nélküli rajongása az eszméért. A tanulmányaimból felsejlett, hogy ezt a napot a főistenük, Dagda tiszteletére tűzték ki, s már emlékezet óta nagy becsben tartják. A mi népünk valahogy kézzelfoghatóbb dolgokat tisztelt, mint holmi istenségek, ezért is esett nehezemre azonosulni az úr szavaival. Az élet körforgása felsőbbrendűbb volt akármilyen elképzelt alaknál.
- Miért kell az Isteneknek bajnok? Nem tudják megvédeni magukat? – fordultam kérdő tekintettel a férfi irányába. Az mellettem álló kétségtelenül nemes volt, kiállása s hanghordozása elárulta. Ismerősnek tűnt – legalábbis annyira, amennyire egy futó pillantással megjegyezhető egy személy-, úgy sejlett, Ő volt a király főtanácsosának egyik rokona.
Amikor a férfi a kezem után nyúlt, ösztönösen vissza akartam húzni azt, de a végén mégis elfogadtam a gesztust. Azt tanultam, hogy a kézcsókkal tiszteletét fejezi ki az egyén a másik fél iránt. Micsoda fura szokás!
- Teljes valómban - erősítettem meg feltevését egy udvarias mosoly kíséretében. – És ön… – kezdtem volna bele, ám Sir Olwyn túlságosan közlékeny volt ahhoz, hogy félbeszakítsam, így ráhagytam a mondandóját.
- Olwyn főtanácsos úr öccse? Örömömre szolgál, hogy megismerhetem – szólaltam meg közlékeny hangnemben. – Biztosíthatom, én is csupa érdekfeszítő dolgot hallottam Önről!
Mielőtt elindultunk volna aglaniri útunkra, a szövetségre lépésünk minél sikeresebb lebonyolításáért felkészítettek bennünket a királyság jelentősebb neveiből s ikonikus személyiségeiből. Valójában annyit tudtam a mellettem álló férfiről, amennyit elmondott: közel semmit. A nevét. És, hogy kivételes lovag. Jelentsen az akármit is.
- Oh, bocsásson érte! Imént túlságosan gondolataimba merültem - szabadkoztam szelíden, tört kiejtéssel. - Egy mesterien megmívelt fadarab, mondhatom.
Amennyire próbáltam természetesen és akcentus nélkül társalogni, annál többször sikerült valamilyen nyelvtani hibát ejtenem a mondandómban. Való igaz, hogy rekordidő alatt tanultam meg az aglaniriak nyelvét és nem is rosszul, bőven rám fért még a gyakorlás.
- Azt nem mondanám, hogy nincsenek megmérettetéseink, mint olyan – kezdtem neki tétován. – Pusztán kivitelezése más. De lényeg ugyanaz. Győzni.
Szerettem azt hinni, hogy a mi arénáink fikarcnyit sem hasonlítanak az itt megrendezett lovagi-tornákra, ám tévednem kellett, legalábbis abban, hogy az erőszakot a legkifizetődőbb pénzszerzésre fordítani.
- Maga is részt vesz a tornán? – érdeklődtem mosolyogva, miközben a baglyot ábrázoló lobogó irányába vándorolt a tekintetem. |
Arcomon széles mosoly trónolt, ahogy jól esőt szippantottam a tenger sós illatából, amit a késő tavaszi, kellemes szellő sodort felém. A távolban kopácsolás hallatszott, és az ácsok kiabálása; még mindig a királyi páholyt építették, azt hiszem, talán Howe azt szerette volna, ha tényleg teljesen, frissiben épült tribünnel lepheti meg a lányát és a vejét. Egész évben erre az alkalomra vártam, és elégedetten sóhajtottam, ahogy végignéztem a torna helyszínén. Jó pár sátor állt már, holott még napok voltak vissza a kezdésig, és az árusok is kezdték már felállítani saját standjaikat a mező másik oldalán, de a helyszínek nagy része már úgy ki volt pucolva, hogy nem is hinné az ember, milyen régóta áll minden ugyanazon a helyen. Az első és a második nyereségem alatt is pont ugyanott álltak a cölöpök, az oszlopok, pont ugyanolyan színű volt az eredményjelző tábla is, melyen külön voltak osztva a párbajnemek is; egyelőre üres volt. A nemesi házak címerei azonban lassan, de biztosan kerültek kifüggesztésre az indulók tribünjén, s köztük többek között ott lógott az Olwynok fekete baglya is; azzal a morcos szemöldökráncolásával mindig is a bátyámra emlékeztetett.
Abban biztos voltam, hogy Gareth Olwyn főtanácsos jelenleg mosolyog; Ysolde-dal indult sétára Aertenben, csak ők ketten. A kicsilány engem is hívott, ám visszautasítottam, arra hivatkozva, hogy előtte még felmérem a terepet, és gyakorolnom is illene kicsit. Valójában csak tudtam, hogy ha holnap a király maga is megérkezik, valamikor délelőtt, akkor onnantól a bátyámból ismét a király fő tanácsadója lesz, aki folyamatosan mellette van, meghallgatja az emberek jelentéseit, vigyáz a biztonságra, és mindenre van ideje, csak a lányára nem. Szívesen voltam Ysolde második apja, de nem vettem volna el az időt, amit egy lány az igazi atyjával tölthet.
Arról nem is beszélve, hogy, szégyenszemre, addig igyekeztem minél kevesebb időt tölteni vele, míg el nem kezdődik a torna. Onnantól ugyanis nem volt visszalépés, hogy az első kürtszó nem jelezte a torna kezdetét; addig viszont még bármikor szóvá tehette volna a bátyámnak, hogy nem vagyok jól. Mármint, csak szerinte, természetesen – Gildas Olwyn ugyanis nem hagyta, hogy egy kis nomád hosszúkardocskája bármiben akadályozza. Ysolde már aznap rájött, hogy valami nincs rendben velem, és miután sikerült azzal a fitos orrával megtalálnia a vértemet is, nem átallt oldalba bökni, majd megfeszülő arcom látván közölte, hogy így nem indulhatok. Hah! Az igazán nem lett volna túl legendás, ha visszamondom az indulást, márpedig ha Gareth arra gyanakodott volna, az egészségi állapotom nem megfelelő, a végén képes lett volna maga közölni Howe-vel, hogy nem hagy indulni. Még az kellett volna!
Különben is, minek suvickoltattam volna ki a páncélom olyan fényesre, ha aztán még csak nem is parádézhatom benne? Még csak az kellett volna, hogy valamelyik Llewellyn, vagy Sagramour, vagy Deatrys lenyomjon engem, ami a külsőségeket illeti. Még a teljes arcszőrzetem is leborotváltam ideérkezésem tiszteletére, és a hajamat is megkurtítattam, ami így egészen rendezetten hullámosodott a fejem tetején.
Nosztalgikusan fütyörészve sétáltam végig a kopjatörés helyszínéül szolgáló küzdőtéren, a lábam alatti, odahordott homok egyelőre lópatát még nem látott, nem úgy a masszív fakerítés, amely a két szemben lévő lovat hivatott kordában tartani. Kíváncsi voltam, hány ló rohanhatott már egymásnak, mire rájöttek, hogy talán célszerű lenne két részre osztani a helyet. Végighúztam ujjatlan kesztyűs kezem a fán; lelakkozták, de ez akkor is a régi volt. Vajon az a bemélyedés onnan származna, mikor öt esztendeje Joderick Riker ellen lovagoltam, és a tornapajzsa majdnem beékelődött a fába, mikor leesett a lóról? Az az ember volt olyan magas, mint én, és legalább kétszer olyan nehéz; még mindig emlékeztem arra a puffanásra, amit a lovon keresztül is éreztem, mikor földet ért.
Teljesen végigsétáltam a palánk mellett, végig rajta tartottam a szemem, ismerős, régi emlékeket keresve rajta. Annyira belemerültem a simogatásába, hogy észre sem vettem, valaki megközelítette a bajnokok tribünjét, amely pont az indulók címerei előtt helyezkedett el. Már hátulról is különös volt a női alak; habár jó pár méterre lehettem tőle, a ruhája sem volt teljesen aglaniri, de az a haj! Láttam én már göndör hajat, de egyik sem volt ilyen. Szinte éreztem, milyen puhák lennének azok az ágas-bogas tincsek, ha hozzájuk érnék, nem mintha ilyesmire vetemedtem volna, a lovagok nem tapogatják csak úgy szép hölgyek haját. Kivéve, ha engedélyt kapnak rá.
Széles mosollyal indultam meg az idegen felé, akinek személyéről ekkor már volt fogalmam. – Szép, ugye? – kérdeztem, mikor már elég közel értem hozzá; lépteim lassúra váltottam, és a kezeim is összefűztem a hátam mögött. Fejemmel a bajnoki tribün felé biccentettem, ha esetleg nem lenne teljesen világos, mire céloztam, ami nem volt szép, a szó szoros értelmében;de az, amit képviselt, nagyon is csábító volt számomra. – Vagy inkább megtisztelő. Itt kapja meg az Istenek Bajnoka a koszorúját, és oda függesztik ki a címerét. Nincs ennél nagyobb megtiszteltetés a birodalomban – magyaráztam, pedig nem kérdezte, valahol mégis biztosra vettem, hogy érdekli. Mi másért nézegette volna?
Megálltam a hölgy mellett, és ha engedte, a keze után nyúltam, hogy kézcsókkal üdvözölhessem; ha nem, úgy csak meghajoltam előtte, őszintén, érdeklődéssel vegyes tiszteletből. – Kegyed Sarafina, ugye? A radagan nagykövet húga, ha jól gondolom. Sokat hallottam Önről, bár nem eleget; nagyon örülök, hogy megismerhetem egy távoli ország szülöttjét! Sir Gildas Olwyn vagyok, a hölgy szolgálatára; talán Önöknél nincsenek lovagi tornák? Még sosem láttam kisasszonyt olyan érdeklődéssel szemlélni egy darab fából épített dobogót, mint Önt az előbb. |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
