|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.12. 16:15 - |
Közvetlenül Aerten vára mellett helyezkedik el, a városon kívül a Lovag-mező. Nevét is abból kapta, hogy állandó helye a lovagi tornáknak, ennek megfelelően szépen kialakított küzdőterei vannak, alkalmas mind kézitusákra, mind kopjatörésre vagy íjászversenyre. Kialakított tribünök is helyet kaptak, páhollyal, lelátókkal, hiszen a tornák közönség nélkül mit sem érnek. A mezőn külön helye van az induló bajnokok sátrainak és az őket követő árusok standjainak is, torna idején a hatalmas, zöldellő rét, mely egészen a tengerig nyúlik le s előbb homokban, majd kéklő hullámokban végződik, megtelik élettel. Folyamatos a zene, hömpölyögnek az emberek, gazdag nemesek és szegényebb nézelődők egyaránt, heroldok sietnek egyik helyről a másikra, biztosítva, hogy minden rendben haladjon; itt egy páncélos lovat vezetnek, amott pedig egy állhatatos törp hirdeti fennhangon portékája értékét. A rendre számtalan városőr vigyáz. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Nem volt sok elvárásom, mikor a Tritón felé vettem az irányt, családi címerünkkel díszített páncélomban, épp csak annyi, hogy igyekezzem elkerülni Ristart a torna alatt, és az hogy minél előbb visszatérhessek a királyi testőri feladataimhoz. Minden napomat alaposan megterveztem, már hetekkel korábban, azt, hogy mit fogok látni, érezni, hogy mit fogok reagálni; Viserra azonban mindent megváltoztatott. Vele eszembe sem jutott számolni, legalábbis korábban, most pedig minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy a hirtelen döntésekből fakadó kételyeket elkerülendően kellő időt szánhassak az újratervezésre. Ezért makogtam és dadogtam és tettem megkérdőjelezhető átgondoltságú kijelentéseket, melyeknek súlyát talán nem is fogtam fel, ésszerűen biztosan nem. De valahol... Valahol igen. Valahol a mardosó kétségek és a döbbenet-szülte tompaság puha felhői mögött, valahol egy olyan részemben, melyhez akkor sem férhettem hozzá, ha belegebedtem... Ott megértettem; megértettem, hogy ha Viserra erre a kérdésemre igent mond, azzal az egész életem megváltozik, az övé is.
Nem is akarok belegondolni, született meg az elhatározás. A gondolkodás eddig mindig csak bajba kevert; például olyan bajba, amivel majdnem elvesztettem az egyetlen embert, akit ténylegesen érdekeltem, és tíz évbe telt, hogy ezt egyáltalán felismerjem.
Habár ez nem olyasmi volt, amit esetleg régóta terveztem volna (és bizonyos szempontból mégis), ezért ha Viserra nemet mond, hónapok vagy évek felkészülése fog megsemmisíteni az elutasítás nyomán, egyszerűen képtelen voltam nem úgy izgulni, mint annak idején az unokabátyám érkezésekor.
Hevesen kalapáló szívvel és visszafojtott lélegzettel vártam a lány válaszát; annyiban biztos voltam, hogy ha nem viszi komolyan a kérdésemet, vagy esetleg mégis, és cseppet sem a kedvére való, még jobban elrontottam a dolgokat, mint korábban, pedig ez már önmagában is példaértékű volt. Elveszteni valami olyasmit, aminek visszaszerzését még fel sem tudtam fogni, hányatottabb sors volt, mint soha nem is ismerni. Amikor Viserra beszélni kezdett, az első szavaiból azt a következtetést vontam le, hogy ostobaságnak tartja; egy pillanatra nagyot nyeltem is, aztán Ő folytatta, én pedig heves pislogásba kezdtem, hátha valaki gonosz varázslattal delíriumképet szőtt a szemeim elé, és így ki tudnám pislogni a mágia lila porszemeit. Akárhogy pislogtam is, a kép mégse változott.
– Én... Komolyan? Komolyan. – A saját kérdésemet válaszoltam meg, és közben döbbenten oldalra fordítottam a fejem. Ha Viserra szólt, ha nem, néhány másodpercbe beletelt, mire az agyam csendes, de egyenletes zsúgásán túl meghallottam valami mást. Egy férfi lépett mellénk, Lord Valaki, akiről tudtam, hogy hívják, ám abban a pillanatban nem tudott érdekelni. Halványan hallottam, ahogy arról érdeklődik, lekérheti-e Viserrát, vagy esetleg még egy táncra elrabolnám. – Nem, én... nekem mennem kell. Viserra... köszönöm. Később megkereslek, esküszöm!
Kissé hebehurgyán köszöntem el tőle, ám egyrészt a férfi társasága is kellemetlen helyzetbe hozott, másrészt pedig a zsúgás erősödni látszott. Hamar rájöttem azonban, hogy ez nem is zsúgás volt igazából, hanem a csend fülsüketítő hangja. Képtelen voltam gondolkodni; vagy inkább túl sok gondolatom volt egyszerre. Még utoljára Viserra keze után nyúltam, hogy csókot nyomjak rá, majd kába mosollyal hátráltam el tőle, átadva a helyem Viserra mellett Lord Valakinek. Viserra mellet... A menyasszonyom mellett?! Egyáltalán hogy működik ez az egész? Kimondjuk, és akkor... és akkor megvan? Ennyi kellett ahhoz, néhány szó, hogy a gyerekkori barátomból a jegyesem legyen? Ezt ilyenkor egyáltalán ki szabad jelenteni? Elvégre, nem mentem el Viserra apjához, hogy tőle kérjem meg a lánya kezét... Mi van, ha nemet mond? Biztos voltam benne, hogy nem fog. Az anyám pedig... Anyám! Nekem esküvőm lesz?! Gyűlölöm az esküvőket! Másokét biztosan, nem hiszem, hogy a sajátom kivétel volna. Lehet páncélt hordani egy esküvőn?
Minden zavaros volt és kusza, kezdtem kétségbeesni. Összevont szemöldökkel vágtam át a tömegen, az egyik asztalról felkapva egy kupát, melybe bort töltöttem, és úgy indultam az egyetlen ember keresésére, akitől tanácsot mertem remélni. Joderick és Naryssa alakját percekig tartó bolyongás után, a parton véltem felfedezni. A kóborlásom során még több gondolat cikázott át a fejemen, kérdések, melyek megválaszolására képtelen voltam, és amiket nem mertem feltenni senkinek, még talán a bátyámnak sem.
– Jod – szólítottam meg őt, már messzebbről; igyekeztem megregulázni az arcvonásaimat, így mire odaértem a bátyám és a sógornőm alkotta pároshoz, az arcom ismét kifejezéstelen volt, a morcosnak ható szemöldökráncolás mellett. Ha nem ittam volna meg a fele bort, és nem táncoltam volna a túlterhelés okozta ájulás szélén, nem zavartam volna meg őket, és nem csak azért, mert Naryssával szemben még mindig bizonytalan voltam.
Megálltam mellettük, mereven, mintha épp gyászhírt akartam volna közölni velük. Olyan szorosan markoltam a kupát, hogy elfehéredtek az ujjbegyeim. – Megkértem Viserra kezét. Igent mondott. Hogy mondjam el anyánknak? |
Valóban nem ismertem Lady Clarine-t, és ami azt illette, sem más Deatryshez nem igen volt szerencsém, sem pedig taranisihoz; majdnem olyan elszeparált helynek tűnt, mint a Berith, ahonnét hírek is ritkán érkeztek, emberek meg főleg. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mi folyik egy messzi tájon; addig nem, míg nem bálokról esik szó, amelyekre meghívást kapok, vagy különleges ruhákról, melyeket nekem rendeltek. Bár, ha jobban belegondoltam, taranisit talán mégis ismertem, mintha Riv bátyám jóképű, de szörnyen morcos és néma testőre onnét származott volna. Mivel más hegyszülöttet nem ismertem, azt hittem, minden onnét jövő pont ugyanilyen szótlan és zord, mintha nem akarná kinyitni a száját, nehogy a torkára fagyjon a szó. Melion azonban, úgy tűnt, cseppet sem aggódik ilyesmi miatt; habár néhol nyersek voltak a szavai, és érződött, hogy a hangja inkább faragatlan szavakra teremtetett, mintsem illedelmes közhelyekre, én azonban talán épp ezért fürdőztem olyan lelkesen a bókjaiban, és simultam jókötésű teste ellen tánc közben.
– Helyes – búgtam egyenesen a fülébe, vagy legalábbis a vállába, s egy pillanatra csupán sokat sejtetően néztem fel rá sűrű pilláim alól; majd amilyen hirtelen közel kerültem hozzá s komolyodott el az arcom valami olyasmi felé, amelyet Thane egészen biztosan nem helyeselt volna, épp olyan könnyen forogtam ki a karjaiból és varázsoltam csalafinta mosolyt az arcomra. – A jóképű urak szenvedtetése a szép asszonyok egyik passziója.
Ruhám könnyű anyaga vízesés módjára hullámzott a lábam körül, ahogy Melion megforgatott, s még akkor is súlytalan habot vert a lábaim körül, mikor már a szavait hallgattam. Nem szerettem különösebben a kardvívást vagy a harc egyéb formáit, szimplán azért, mert nem értettem, untatott, és nem leltem bennük csepp örömömet sem. A lovagok és nemes urak megfigyeléséhez azonban a hasonló eseménye épp tökéletesek voltak; tapasztalataim szerint az, ahogy a harctéren teljesítettek, sokat elárult magukról az emberekről is, és arról, miféle fogadtatásra számíthatok tőlük. A bál legtöbbször nem nyújtott elég időt arra, hogy kitapasztaljam, kire érdemes időt szánnom, habár a mostani találkozásom Melion Deatrysszal minden bizonnyal Branwen rafinált koponyájából pattanhatott elő. Mindig is akadtak bizonyos okok, amiért hozzá imádkoztam a legnagyobb örömmel.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy ha valaki, Ön igazán könnyedén leterítene több trollt is, hogy aztán a legkevésbé ocsmányat kiállítsa a régi helyébe; vagy a legrondábbat, igazén nem tudom, egy trollnál mi számít értékesnek. Egy apa munkáját mindig a fia kötelessége folytatni, nem gondolja? – Melion persze ugyanabban a helyzetben volt, mint Thane és Drystan is; Rivalen örökölte a javak nagy részét, így a saját szerencséjük kovácsának kellett lenniük, épp csak sokkal több támogatást adott hozzá a nevük, mint bárki másnak. Nem tudtam, Melionnak miféle tervei vannak (bár elnézve őt, gyanítottam, hogy még kevesebb, mint nekem), de az apja nyomdokaiba lépést hivatalosan mindenképp a bátyja orozta el előle.
A zene halkulása is csak sokára vezetett rá arra, hogy a közelünkben valamiféle kisebb felfordulás zajlik, mivel túlzottan a gondolataimba merültem, arra koncentráltam, mi lesz a következő lépésem. A felénk rohanó böszme szőrgörgeteget csak akkor vettem észre, mikor Melion a nevén szólította a jószágot, és az minden súlyával mellénk érkezett.
– Milyen bájos! Raider? Megsimogathatom? Nem harap, ugye? – tudakoltam sugárzó mosollyal, és ha Melion esetleg biztató szavakkal válaszolt nekem, úgy néhány pillanatra lehajoltam (gondosan ügyelve arra, hogy az eddigieknél is jobb belátást engedjek meg a legkisebb Deatrys felé a dekoltázsomba), és megpaskoltam a kutya (farkas?) oldalát.
Nem szerettem a kutyákat. Nem mondanám, hogy különösebben bajom lett volna velük, semleges érzéseket tápláltam feléjük, és bár néha meg tudtam látni bennük a szépet, ebben a dögben minden volt, csak szépség nem;helyette viszont rendesen bűzlött, és ahogy elhúztam tőle a kezemet, úgy éreztem, mintha ragadna, bár ezt valószínűleg csak beképzeltem magamnak. A mosolyom viszont mindenképp rendületlenül és sugárzó maradt; úgy tűnt, Meliont ugyanis egészen elvarázsolta a négylábú.
– Marhát? Atyám őrére gondol, vagy erre a borjú méretű jószágra itt? – kuncogtam fel vidáman, pedig aligha érdekelt, mi lesz az ebbel, vagy az őrrel. Utóbbi rettentően savanyú volt, és szerintem cölibátusi fogadalmat is tett, nem volt egyikükben sem számomra semmi érdekes. Mégis, egyelőre úgy éreztem, egy kis időt még a taranisi uraság mellett, hogy a kellő felépítés után végül eltűnjek valahol a fáklyák fényében vagy a ruhák forgatagában; egészen addig töretlen is volt a tervem épsége, míg meg nem hallottam egy hangot, mely épp mellettünk szólalt meg.
Voltam már annyira jártas a színészkedésben, hogy meg se rezzenjen az arcom, mikor felegyenesedve egy idegen nővel és a bátyámmal találtam szembe magam. Úgy szélesedett ki a mosolyom, mintha nem épp abban a pillanatban törték volna össze a dédelgetett terveim.
– Micsoda meglepetés! Lady Clarine, a ruhája egyszerűen bűbájos; ki hitte volna, hogy ilyen jó szabókat rejtegetnek Taranisban. – Kár, hogy az Ön izmos karja még ezt is elrontja, tettem hozzá, ezt már csak fejben; egyébként is mindig kíméletlenül végigmértem minden férjezetlen nőt, minden potenciális vetélytársamat, hogy a legapróbb hibát is megtaláljam rajtuk, ám most külön élvezetet leltem ugyanebben a nővel szemben. Biztos voltam benne, hogy Ő akart ide jönni hozzánk, nem Thane; s ezzel minden esélyemet elszalasztotta, hogy kellően meg tudjam lepni Meliont a kilétemmel. Úgy fordultam, hogy ne igen lássam az imént említett férfi arcát, miközben Lady Clarine a szavaival is megerősítette sejtelmeim. Mindent elrontott.
– Mi sem természetesebb, Lady Clarine! Szégyen, hogy a Deatrysek és a Llewellynek milyen kevés alkalommal érintkezhetnek egymással. Noha néhányunknak talán ez is több, mint elég – nevettem fel csilingelve, üres szavakkal. Nagyobb társaságokban a bájos kisasszonyok a kívánatosak; a bájos és naiv kisasszonyok. Thane előtt egyébként is akadtak dolgok, amiket jobb volt titkolnom. Bókjára kislányosan felkuncogtam; elvégre, a szemében az voltam.
– Én hiszem, hogy az igazi szépségeket nem lehet szem elől téveszteni, legfeljebb akkor, ha egy másik épp elvakít – jegyeztem meg cserfesen, a testvéremről ismét Lady Clarine-ra pillantva. – Mondja, a ruhája boróka vagy abszintzöld? Ezek a fények nagyon csalókák, bár mintha volna benne egy kis bürök is, nem?
Pontosan jól tudtam, Lady Clarine miben jártas, és a színek, az anyagok, ezek az egyszerű dolgok, úgy tűnt, kiesnek a látóterén; szánt szándékkal akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert ő is épp ezt tette velem. Még ha tudott is válaszolni, legalább egy kicsit szerettem volna megizzasztani. Nem olyasvalaki voltam, aki feladná a hasonló törekvéseit; főleg, ha olyasmit vettek el tőlem, amit élveztem.
– Ó, azt hiszem, ha Melion csempészne is valamit errefelé, az nem egy kutya volna – kuncogtam fel ismét, megérintve a férfi karját. Még nem volt veszve minden; ha jól láttam, a döbbenet, az itt volt, épp csak kevesebb, mint ami lehetett volna. – Nem igaz, Melion? |
Szégyellnem kellett volna magam, amiért rajtakaptak. Egy úri lány biztosan szégyellte is volna magát miatta; azonban én minden voltam, csak éppen nem úri lány. Eszembe sem jutott, hogy játsszam a szégyenlőst. Milyen rideg, gondoltam rögtön, ahogy szemei háborgó kékje megragadta a pillantásomat. Arca marconán jóképű volt, az ilyesmit azok tudják igazán értékelni, akik ott nőttek fel ahol én – a bertihen ritkán potyognak az égből kölyökképű lovagok, vagy angyalarcú megmentők. Egy valamirevaló bandita már az élete első felében szerez legalább egy sérülést az arcára, és nem feltétlenül azért, mert ügyetlen volna. A komor arckifejezés, és a hegek már önmagukban veszélyt kiáltanak.
Idősebb volt nálam, az enyhe borosta, és a kemény arcélek miatt legalább kétszer többet élt, mint én, de a rideg szempár, amely szikrázó rosszallással vetült rám, fiatalított rajta egy keveset. Szemem kékje leplezetlenül kúszott le az arcáról az öltözékére; A vért, és a viharvert köpeny nem olyasmi volt, amelyben az ember szívesen mutatkozna egy olyan estén, ahol mindenki a legjobb formáját igyekszik mutatni.
- Ön pedig felettébb bátor, hogy számom kér – fűztem össze az ujjaimat magam előtt, fejem finoman biccentve oldalra. Ebben a helyzetben a legkézenfekvőbb védekezést a támadásban láttam. Alany pedig aznap akadt bőven. – Meglehet, hogy hallgatóztam, de nem én vagyok itt az egyetlen, aki olyasmibe üti az orrát, amihez nincs köze, vagy éppen helytelenül viselkedik; Lady Earynt nem kívánja kérdőre vonni? Az imént, mintha éppen gyanúsan súgott volna össze a testvérhúgával; Talán éppen merényletre készülnek, vagy nézze csak… - léptem mellé, finoman megérintve a karját, hogy a megfelelő irányba tereljem figyelmét, ahol Lord Llewellyn menyasszonya éppen vidáman karolt bele Lord Gavinba, és édes susmusba merülve eltűntek a tömegben. Nem fejeztem be a mondatot, elég idősnek és tapasztaltnak látszott ahhoz, hogy tudja, miféle bűnt szagolok a viselkedés mögött. Nevetséges!
- Úgy nézek ki, mint egy kém? – bukott ki belőlem a kérdés; A felvetést, amely közelebb állt az igazsághoz, mint ahogyan azt a katona sejthette volna, csilingelő kacajjal koronáztam meg, mintha remekül szórakoznék. – Ön aztán igazi lovag, uram! – emeltem meg játékosan szoknyám szegélyét, hogy pukedlivel köszönjem meg a mélyről jövő figyelmességét. Kezdtem élni a gyanúval, hogy a férfi azelőtt, hogy hozzám lépett, egész este citromot nyalogatott, és attól vág ilyen fancsali képet, és van besavanyodva.
Már készültem, hogy faképnél hagyom, amikor édes kis hang tört utat magának a báli zajongásban. Megállva a mozdulatban, amellyel készültem tőle elfordulni, kék szemeim réveteg kíváncsisággal állapodtak meg a csöppségen, aki akár Dove is lehetett volna; Egy pillanatra képzelőerőm meg is csalt, hogy aztán a valóság még undokabbul vághassa szívembe a hiány ürességét. Már csak pár hét, sóhajtottam.
- Renna! – ízleltem az apróság nevét az ajkaimon, miközben meg sem gondolva mit teszek, felhúzva szoknyám szegéjét, széles mosollyal eléje guggoltam. – Szia, kicsi lány! – köszöntem neki édes hangon, amellyel a lányomat is olyan könnyedén az ujjaim köré tudtam csavarni. Az apjával, és a behúzott nyakával mit sem törődve, előre nyúltam, hogy szelíd játékossággal megérintsem az orrát. Ha természetben egy kicsit is hasonlított az én gyermekemre, már mozdulattól is elkuncogta magát. Édesem!
- A hercegnők nem szoktak ilyen későn egyedül kóborolni – mondtam. Felbukkanása meglepő volt ugyan, de tapasztalatomnak hála, ösztönös gondoskodással fordultam felé. – Úgy látszik, hogy a papádnak erről senki sem szólt – villantottam vádlón a férfi felé a kislány feje felett, amely nem tartott tovább egyetlen másodpercnél; Arcom csakhamar visszaöltötte barátságos ábrázatát, miközben mindkét kezem a lányka felé nyújtottam. – A nevem Nora. Legyünk barátok. Akarsz velem táncolni? – kérdeztem; úgy éreztem, hogy ezzel megakadályozhatom, hogy az apja durván ráförmedjen – bár, a kislány olyan ragaszkodással kapaszkodott az oldalába, hogy aztán a gondolatot is megbántam. Látszott, hogy szeretik egymást, s ha nem tudtam volna, amit, akkor is látható volt összetartozásuk.
- Megengedi, ööö…? – fogalmam sem volt, hogyhogy hívják a katonát. – Csak egy táncot. Utána kimentem, hogy hazavihesse – mosolyogtam hátrahagyva iménti fölényes viselkedésemet, hála a gyermeknek. |
 Komoly bajban voltam Lady Clarine-nel, pontosan úgy, ahogyan minden férfi bajban van az erős nőkkel. Mindannak ellenére, hogy volt egy közös túránk a havas taranisi vadonban, nem mondhattam el magamról, hogy túlságosan is ismertem a kisasszonyt; Vagy csak annyira, hogy tudjam, nála nem sokat érhetek el udvarlással, vagy humor mögé bújtatott bókokkal. Sündisznó volt, egy jégtüskés sündisznó, aki magas páncélt húzott maga köré az évek folyamán, amely mögé nem lehetett csak úgy, egyszerűen bejutni. Már azzal is komoly meglepetéseket okozott, hogy egyáltalán szóba állt velem. Azt pedig, hogy hagyta magát táncba csalni, külön csodaként, és kis győzelemként könyveltem el.
Levakarhatatlan, de udvarias mosollyal igyekeztem segíteni darabos, kicsit talán karcos mozdulatait. Egészen bájosnak tartottam, hogy van olyasmi, amelyben még Észak Őre sem jeleskedik igazán; Annak tudatában, milyen könnyedén lendíti a kardot, a táncban való járatlansága még kedvesebbé tette számomra a róla alkotott képet. Sokkal inkább láttam nőnek akkor, ügyetlenkedve, mint előtte bármikor.
- Szóval nem szeret táncolni? – kérdeztem, játszván meglepetett, miközben szabad kezem a tánc szokásainak megfelelően megtámasztottam a derekamon, hogy akadálytalanul foroghassunk egymással. – Ha nem félnék attól, hogy a férfiúi becsületemen csorba esik, erre a kijelentésére kihívással felelnék – arcomat még szélesebb mosoly feszítette szét, mint az este folyamán egyszer is. Szavaim megerősítéseként, még Lady Clarine felé is biccentettem jelezvén, bármikor állom a szavamat. Volt alkalmam tapasztalni a kisasszony harctudását, így tudtam, hogy kemény ellenfél volna.
Nem éltem meg különösebb szégyenként, amikor rövid elrévedésem botlást eredményezett; Lady Clarine elég ügyetlen táncpartner volt ahhoz, hogy fel se tűnjön neki, ha pedig mégis, akkor sem volt joga szóvá tenni számomra. Rivalen látszólag remekül szórakozott Lady Ysolde-dal, ami felettébb bosszantott. Nem, mintha attól tartottam volna, hogy a fivérem lecsapná a kezemről a bál legszebb hölgyét.
- Micsoda remek zenészek, micsoda hangok – csaptam össze a tenyereimet elégedetten, amikor a dal véget ért. Igazából az iménti momentum, és az aznap este benyakalt bor mennyisége éppen elég gondolkodnivalót adott ahhoz, hogy az utolsó ütemeknél már az sem érdekelt volna, ha birkák bégetnek ritmusra a teremben. Az már csak hab volt a tortán, amikor a húgom, és a partnere került a képbe.
Volt már olyan, aki rámutatott a Lynet által űzött alattomos játékokra; Természetesen ezen pletykákra éppen úgy hazugságként tekintetem, mint az idősebb fivérem másságára vonatkozó rágalmakra. Most, ahogy elnéztem a kisebbik húgomat, és a lovagját, a tenyerem szörnyen viszketni kezdett, de nem tehettem semmit; Lord Melion Deatrys tiszteletnek örvendő uraság volt, ráadásul éppen a nővére társaságát élveztem, így nem vetett volna rám túl jó fényt, ha a fejét bemutatom az asztallapnak.
- Mit sem tennék nagyobb örömmel – nyújtottam a karom előzékenyen Lady Clarine felé, jelezvén, hogy akkor és ott kész vagyok átvezetni a tömegen a testvéreinkhez, hogy megtörténhessen a bemutatás.
- Remek-remek – bólogattam serényen a véleményére; A tömegen át éppen a fivérem, és társasága mellett vezetett el utunk, így nem szalasztottam el az alkalmat arra, hogy egy figyelmeztető pillantással jutalmazzam Rivalent, hogy ne merészeljen túl messzire menni. Nyugtáztam magamban, hogy a következő táncot mindenképpen fővárosi barátnémnak kell tartogatnom, amúgy is akadt megbeszélnivalónk.
- Szép estét mindkettejüknek! – hajtottam meg a fejem udvariasan, amikor elértük Lynet és Lord Melion társaságát; Szinte azonnal ki is nyúltam előre, hogy a behemót kutya felett átnyúlva, markos kézfogással üdvözöljem a fiatal nemes urat. – Melion! Cimbora! Hogy érzed magad? – tudakoltam úgy, mint ahogy az régi barátokhoz illik; A hegyekben töltött időm alatt már megittuk a pertut egymással. Megvártam, amíg felel a kérdésemre, majd előzékeny, szeretetteljes mosollyal Lynetre pillantottam.
- Szégyelld magad, Lynet! Ma még nem is táncoltál velem! Pedig megígértem magamnak, hogy a bál összes szép hölgyét megtáncoltatom, erre éppen a legszebb tűnik el a szemem elől? – bókoltam neki, titkon remélve, hogy Lady Clarine nem veszi személye elleni sértésnek, ha a testvéremet ilyen szavakkal illetem. – Ismered, Lady Clarine Deatryst? – kérdeztem, karommal finoman a mellettem álló felé intve, majd zöld szemem is rajta állapodott meg. – Lady Clarine, engedje meg, hogy bemutassam a húgomat. A kisebbiket. Lady Lynet Lewellyn – mondtam ünnepélyesen, majd engedtem, hogy a többi már alakuljon magától. Nem is sejthettem, hogy mi mindent zavartunk meg.
- Melion! A kutya a tiéd? – pillantottam a lihegő ebre. – A köpenyed alatt csempészted be? – rántottam számat vidám, cinkos mosolyra. |
El kellett fojtania egy úrihölgyhöz méltatlan kacajt a Lord Lanettet leíró jelzők elhangzásakor. Igazán ironikusnak találta, hogy mennyi inkompetens nemes tartja magát nagyra és veszi túl komolyan a saját fontosságát. Pedig, mint az említett úr esetében az egyetlen ok arra, hogy akkora vagyonra tett szert az volt, hogy oldalágon ő maradt az egyetlen örökös. Fel nem foghatta, hogy a többséget ez miért nem érdekelte. Megvolt az a sanda gyanúja, hogy néhány kisnemes örömmel fogadta, hogy a Lanett birtokok várományosát kikosarazta. Sajnálta azt a szerencsétlent akit hozzákényszerítenek, hiszen ahogy azt Kilian nagyon találóan lefestette nem volt sok sütnivalója a testes uraságnak, akinek minden vonzereje a pénzében rejlett. Viserra őszintén remélte, hogy egyszer majd mérhetetlen pazarlása visszaüt rá. Megfelelő büntetés lenne számára elveszítenie azt, ami valami értékkel is bírt a kezei között.
- Azt nem tudom, hogy az egyetlen vagyok-e, de azt igen hogy hosszú távon nem lehet a hazárdjátékot fenntartani. Senkinek sincs mindig szerencséje. - felelte határozott meggyőződéssel. A családja a kereskedelemből élt, tisztában volt azzal, hogy mennyire forgandó a szerencse kereke. Egyszer fent, egyszer lent, meg lehet próbálni befolyásolni, de a végén mindig átbillen a másik oldalra. Van, hogy megy az üzlet és akkor előre kell tekinteni és felkészülni arra, amikor már nem fog.
- Nem hiszem, hogy annyira kifizetődő, ha az embernek nincsen veszítenivalója. Meggondolatlanná teheti. Különben pedig gondolj bele: ha majd te is eléred a célod mennyivel boldogabb leszel, mintha csak egyéb ötlet híján választottad volna. - igyekezte bíztatni Kiliant. Az abban való hite, hogy gyermekkori barátja egy napon lovag lesz az évek alatt töretlen maradt. Amikor az udvarukon játszva, pónijára felpattanva közölte, hogy a királyság hűséges vitéze lett a felnőttek kedves, elnéző mosollyal reagáltak, hiszen melyik kisfiú ne álmodozott volna ilyesmiről legalább egyszer? Viserra azonban értette, hogy ez nem valami buta szeszély csupán. Aenar is erre vágyott, még a balesete előtt.
Izgatott, lázas készülődés jellemzi a nemes leányokat a Teremtésnapi torna előtt, egymás szavába vágva csacsognak és sóhajtoznak arról ábrándozva, hogy talán éppen a bálon ismerik meg jövendőbeliüket. A legidősebb Tanselle-lány pár éve nem vesz részt ezekben a körökben. Egyszerűbb volt elvárások nélkül elutazni Breakwaterből és akkor nem kellett csalódnia.
Ennek ellenére összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy mi lesz a vége idén. Visszakaphatta egy időre a barátját és ennyi? Abbéli meggyőződésében, hogy Kilian csak jobb kedvre akarta deríteni nem vette teljesen komolyan, amikor kibökte hogy ő feleségül venné. Nevetett, mert őszintén jólesett neki. Olyasmit érezhetett, ami nagyon rég hiányzott az életéből. Szeretett volna megkapaszkodni ebben az érzésben, újra a magáénak akarta. A férfi megértő volt vele, egy rossz szava sem volt a viselkedésére. Nem volt túl sok, túl szókimondó, illetlen vagy kiállhatatlanul makacs az ő számára. Szerette volna, ha nem vet bukfencet a gyomra, amikor azt mondta: az egyetlen.
- Én... - akadt el a szava, hiába kezdett bele. Nem is próbált többször beleszólni a másik monológjába. Olyan sűrűn kergették egy mást a gondolatok a fejében. Nem hittem, hogy komolyan beszélt. Az egyik fele egyből rávgta volna az igent, a másikat azonban még nem ahgyták el a kétségek teljesen. Mohón vágyott arra, hogy ismét együtt legyenek és ez alatt a képzeletében nem csak a barátságot értette. Ezt több volt annél, mintsem hogy nem bánná ha hozzá kéne mennie. Mégis, örlődött magában és ez valószínűleg kiült az arcára is. Nem lesz egyszerű megint azt az állhatatos bizalmat éreznie iránta és az elemi szükséglet volt neki. Töprengésében alig érzékelte a külvilágot, bár valahol eljutott hozzá a halkuló zene és a kitörő tapsvihar. Hosszú perceket követően ekkor kereste ismét tekintetével a kék szempárt. Kilian biztosította, hogy ez csak egy ajánlat és ő dönthet és talán ezt volt az, ami végül meggyőzte.
- Amikor kislány voltam az lett volna a leghőbb vágyam, hogy feleségül vegyél - mosolyodott el nosztalgikus révetegséggel - Aztán felnőttem és rájöttem, hogy a házasság nem ennyire egyszerű, hiába szeretném hogy az legyen. Tudom, hogy nem szabad ezt a döntést teljes mértékben a saját akaratomnak alárendelnem, át kéne gondolnom mit jelent ez a... - hagyta félbe a mondatot és a gondolatot inkább - Szívesen veled mennék ha.. ha te is biztosan ezt szeretnéd. - harapta be az alsó ajkát idegesen, megerősítésre várva. Talán hirtelen volt ez az egész és váratlan, mégis határozottan kiállt volna a választása mellett. Mindössze annyit kellett tudnia, hogy ezt Kilian is megtenné-e. Ha megkapta azt a feleletet, amire várt kiszélesedett a mosolya.
- Akkor hozzád megyek. - egyezett bele végül. |
Egyik szemöldöke akaratlanul is felszaladt, amikor a lány a kötelességeit említette. Egy kezén meg tudta volna számolni hány nemes hölgyet ismert, akiknek nem ponthogy a bálokra járás, a társasági események szervezése illetve az abban való segédkezés, esetleg saját otthona irányítása lett volna a kötelessége. Édesanyja mást sem tett, mint építgette a kapcsolatrendszerüket, hiszen származása révén nem akadtak olyan feladatai, mint a köznépi asszonyoknak. Lady Bethany részére mindig volt valami levele a küldöncnek, egy-egy meghívó. Annyit kapott, hogy néha ütköztek az időpontok és választania kellett. Domericet lenyűgözte az a természetesség, amivel a méltóságos asszony rendezte az ügyeit. Úgy figyelt minden részletre, úgy tökéletesítette a terveit, mintha azok nem lennének többek egy átlagos délutáni teázásnál. Ahogy Margaret elsuhant mellettük összetalálkozott a tekintete a húgával, aki azon nyomban küldött felé egy grimaszt. Úgy tűnik a fiatalúr nem kápráztatja el túlságosan. Nem meglepő, Margson nem könnyű jó benyomást tenni. Minden stratégiai érzéke dacára idősebb testvére gyakran dölyfösen és lekezelően viselkedett azokkal is akikkel amúgy nagyon udvarias lett volna muszájból, ha rossz kedve volt. Lord Osgrey például. Persze, kivételek akadtak, annél több esze volt neki. Mindenesetre, voltak akik értékelték a fanyar humorát, voltak akik nem. A mesékbe illő nemes hölgy inkább Rowena lehetett mások szemében. Ő, minden helyzetben türelmes és bájos maradt, kissé távolságtartó stílusa ellenére. Domeric mindkettejüket szerette.
- Ezt örömmel hallom. - reagált őszinte mosollyal. Semmi oka nem volt rá, hogy ne akarja Loranne-t többé a társaságban látni. Egy csinos arc, mindig feldobta a kedvét.
Nem hagyta, hogy elszaladjon mellette az este, folyton képben maradt a történésekkel. Fél szemmel édesanyját és nagynénjét figyelte, na meg a hahotázó királyt és Lord Howe Llewellynt. Próbálta magát a helyébe képzelni. Nyilván ostobaság lenne minden ifjú titánra féltékenyen merednie, ám Domeric személyes véleménye szerint a jegyesét táncba hívó szőke férfire ajánlottabb lett volna óvatos gyanakvással tekinteni. Ha nem ismerte volna a keringő páros női tagját, mást hitt volna róluk mint, amit illendő egy ilyen eseményen megfogalmazni. Kedélyes mosollyal az arcán intett vissza kuzinjának, amikor ismét felé és Lord Gerald felé pillantva a fiatal nő is észrevette őt. Drusala az az unokatestvére volt, aki inkább egy harmadik húg helyét foglalta el. A jámbor és jóságos hercegnő mintha nem is egy családba tartozott volna velük. Nem volt benne semmi a számító ambícióból, ami pedig mélyen gyökerezett a rokonságban, Domeric vér szerinti testvéreibe is megtalálva az utat, bár talán Rowenába jóval kevésbé.
Meglepettségében maga is megtorpant egy másodpercre. Hogyan lehet, hogy nem hallottam erről? Domeric szintén elvesztette az édesapját, noha úgy vélte egyészen más lehetett a körülménye Lord Aldamer halálának, mint az ő apjáé.
- Nem, kérem Lady Loranne. Ön bocsásson meg nekem. Fogalmam sem volt, hogy...Nem kívántam felzaklatni ezzel, többet nem kell beszélnünk róla. - biztosította a lányt. Amennyiben szükséges lesz, hogy mást is megtudjon agyafúrtabb módszerei is vannak rá, mitnhogy egy hölgyet gyötörjön. Fel akarta ajánlani, hogy kicsit hagyják el a táncteret, ám Loranne gyorsan összeszedte magát és folytatta a félbehagyott lépést.
- Ez esetben szeretném is ezt a találkozást megejteni, de még nem most. - felelte sejtelmesen elrejtve, hogy akkor pontosan mikor. Ki kellett még találnia, hogy mit kezdjen az új helyzettel. Lord Thamundot régi ismerősként üdvözölhette volna, viszont semmit sem tudott a fiáról. Azt se tudta, hogy van egyáltalán. Egyre furcsább lett az egész. Utána kell még nézetnie ennek a dolognak, ennek a családnak és annak, hogyan áll most hajdanán jelentős kereskedelmi helyzetük.
A zene váltott és Domeric az új ritmusnak megfelelően forgatta ki partnerét, hogy aztán az a következő akkordnál a tornáról érdeklődjön.
- Igen, remélem idén már semmi sem jön közbe. Tudja, az utóbbi két évben nem volt szerencsém...meg előtte öt évvel sem. El sem tudtam indulni. Talán elég hiba csúszott be eddig ahhoz, hogy ez most zökkenőmentes legyen, egyetért? - nevetett fel halkan, mintha mulattattná a múltbéli balsorsa. Újabb kilépés oldalra, aztán vissza.
- A kopjatörésben természetesen. - egészítette ki mondandóját, miután Loranne tovább kérdezte. Valahogy evidens volt számára, hogy az illik hozzá. A legtöbb nemes, sőt a főnemesek midnig abban a számban indultak. Nos, inkább többnyire. Mindenhol voltak kivételek.
- Az Ön bátyja is indul? Kíváncsi lennék összemérhetném-e a tudásom az ifjabb Lord Tharmunddal. - tudakolta csevegő hangon, apró utalással igyekezve bővebb információt szerezni. |
Sosem szerettem a pletykákat; kétszínű, alakoskodó dolognak tartottam őket, s mivel hittem abban, hogy a lovagoknak többek között az igazság védelme is a dolguk, minden alkalommal, mikor akár csak az udvarhölgyek osztottak meg egymás között hasonló fámákat, rendszerint más elfoglaltságot találtam magamnak, például a köveket számolgattam. Mindig meglepődtem, az emberek miért tartották szórakoztatónak vagy hogy gondolhatták helyesnek, ha hamis, elferdített dolgokat mondanak egymásról. Viserra ráadásul egyetlen kedves gyerekkori emlékeim állandó szereplője volt, így nehezemre esett elhinni, hogy valaki hasonló dolgokat mondana. Az igazság persze az, hogy tisztában voltam vele, a sértett Lordok mire képesek.
Nehéz sóhaj hagyta el az ajkaim.
– Lord Lanett... Egy flúgos fafej – közöltem halkan, úgy ejtve ki ezt a szót, mintha a világ legcsúnyább szavát kiáltottam volna ki a tánctérre, holott biztos voltam benne, hogy Viserrán kívül senki sem hall, s még talán ő sem rendesen. Ismerős volt a név, és majdnem biztos voltam benne, hogy találkoztam már a férfival; habár szívesen mentem volna el Viserra menyegzőjére, talán nem annyira szívesen ittam volna Lanett egészségére. Túlzottan hasonlított Ristarhoz; Viserra válaszára ezt illetően halkan, humortalanul felnevettem.
– Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki így van ezzel – morogtam, inkább a beletörődésem mintsem rossz kedvem jeléül. Ristar mindig mindenki kedvence volt; valahogy még anyánkat is sikerült annyira az ujja köré csavarnia, hogy csak fele annyit zaklassa a házassággal, mint engem, holott hat esztendővel idősebb volt nálam. – Rheya tárt karokkal várja az olyanokat, mint Ristar; aki könnyedén lavírozik a nagyot mondások és bókok között, és aki sosem fél kihasználni a lehetőségeket, nem fél, hogy elbukik. És abszolút semmi szégyenérzete nincs, pletykák ide vagy oda.
Mindig tudtam, hogy Ristar minden volt, ami én nem, de amikor róla kellett beszélnem, még inkább rájöttem, hogy ez mennyire így van. És még is, ha Rheya tele is volt olyanokkal, mint a legfiatalabb bátyám, úgy ragaszkodtam hozzá, mint még soha semmihez. Rheya volt az én esélyem, a bizonyításra, az előrelépésre, arra, hogy olyan életet építsek fel magamnak, amivel végre elégedett lehetek, noha még mindig nem láttam, ahhoz mégis mi kellhet pontosan. Most azonban, hogy egy szerencsétlen vagy épp szerencsés véletlen folytán (ahonnét nézzük) úgy tűnt, visszakaphatok valakit a múltamból... Rá kellett jönnöm, hogy az elégedettséghez néha nagyon, nagyon jól esne olyasvalaki társasága, aki nem azért van mellettem, mert egy vérből származunk, vagy mert együtt osztottak be őrjáratra.
Eddig csak koloncként gondoltam akárkire magam mellett; azonban valahogy az, ahogy most Viserrával tudtam beszélni, az, amit most éreztem, ezt a könnyedséget és felszabadultságot, már évek óta nem találkoztam ilyesmivel. Folyamatosan készenlétben voltam, és egészen idáig eszembe sem jutott, hogy talán... Hogy talán.
Azt hittem, Viserra kinevet, amiért ilyen arcátlanul egyszerűen kijelentettem, hogy feleségül venném; feltételes módban mondtam, ám igazság szerint... Inkább ígéretnek szántam. Vagy kérdésnek? Magam sem tudtam. Túl gyorsan beszéltem ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodni tudtam volna. Aztán rájöttem, hogy nem kinevet, hanem velem együtt nevet, azt leszámítva, hogy én magam nem tudtam nevetni, ahhoz túlzottan is benne voltam a magyarázásban.
– Ismétlem: te vagy az egyetlen – motyogtam, valószínűleg fültövig vörösödve az arcom égő érzésének alapján, amikor azt mondta, szeretett és talán tudna szeretni. Én persze úgy gondoltam, valószínűleg barátilag gondolja; de az is több volt, mint amit az életem nagy részében kaptam, persze saját hibámból. Életem legnagyobb részében az érzések, mint olyanok, zavaros, távoli katyvasznak tűntek, így most, hogy egy ennyire telített örvény közepébe kerültem, valahogy megzavarodtam, lehettem bármilyen büszke is arra, hogy mindig képes voltam hideg fejjel gondolkodni. Nem tudtam, vajon Viserra váltja-e ki belőlem személyesen, vagy ha több barátom akadt volna, esetleg ők is hasonló reakciót váltottak volna ki belőlem, de nem számított, mert nem volt más, csakis a lány.
– Nem. Ez emberséges gondolkodás – ráztam meg a fejem csöndesen, de az agyam vészesen pörgött egy gondolaton, ami nem hagyott nyugodni. Viserra bízni akart bennem, én pedig önző gyerek módjára akartam, hogy így legyen; ugyanakkor, az a kevés józan eszem, ami a helyzet láttán nem futott el messzire, tudta, hogy az ígéreteim ide vagy oda, el fogom felejteni, hogy írjak a lánynak. Nem gonoszságból, legalábbis reméltem, hogy ez nem az;de ismertem magam annyira, hogy tudjam, amint ismét szolgálatba állhatok, semmi és senki nem fog érdekelni, ami távol van tőlem, csak az itt és a most. Egyetlen egy módot láttam arra, hogy be tudjam tartani az ígéretem, mégpedig azt, ha Viserra is itt és most lesz, ez pedig egy ijesztően komoly lehetőséget hagyott csak nekem.
– Gyere velem Rheyába – böktem ki épp olyan hamar, mint korábban. Most azonban az átlagos riadalmon kívül inkább... izgatott voltam. – Gyere velem! Úgy értem, nem most azonnal... Még... Még legalább másfél hétig itt leszünk, és ha szeretnéd, én maradok, a felettesem így is mániákusan pihenni akar küldeni, és... Én szeretném, ha velem jönnél, de csak akkor, ha tudod, hogy nem bánod meg. Ha... Ha tudnád, hogy jól döntesz, és hogy tudnál bízni bennem, és elviselni... Akkor szeretném, hogy velem gyere, és ott maradj, velem maradj, és... És ha a feleségem lennél. Gyere hozzám!
A tánc nagyjából ekkor érhetett véget, a felhangzó taps pedig megzavart annyira, hogy kilábaljak a hirtelen hévből, és nagyokat pislogva nézzek Viserrára. Amint elhalkult a közönség, hozzátettem, most sokkal halkabban: – Úgy értem, nem követelőzésként értem, csak... Ajánlat. Igen. Ajánlat. Olyan... házassági-féle... |
Akárki volt is, aki feltalálta a nyelveket, nyilvánvalóan csak azért csinálta, hogy elpanaszolja a gondjait, és olyan érdektelen dolgokról beszéljen órákon át, amitől legszívesebben a kardomba dőltem volna. Lynet Llewellyn például mestere volt ennek a művészetnek; ha jól láttam, épp Melion Deatrysszal kerülgették egymást. Biztos voltam benne, hogy ha ez valóban az volna, aminek kinéz, mindketten szenvednének a következményeitől; én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy eggyel kevesebb ember lenne a közelemben, aki félreérti barátságos arckifejezésemet, és szóáradatba kezd. Nem voltam beszédes típus; ez pedig azzal is járt, hogy nem csak szólni szoktam limitált mértékben, a fejem is zsongani kezdett, ha túltöltötték szavakkal, amelyek felesleges aerteni puccal voltak borítva. Rivalen többször is megállapította már, határozott, ellenséges és elutasító hümmögésem ellenére, hogy az általam kedvelt öltözködési stílus a rideg és mérges; ő ezt úgy mondta, mintha rossz dolog volna, ám én épp ezt akartam elérni. A mai estére sem voltam hajlandó mást húzni, mint egy új inget, föléje pedig a kemény bőr vértemet és a köpenyemet; kopott csizmám épp olyan jól kifejezte lelkesedésem az estély iránt, mint a folyamatos ránc a homlokomon. Szerettem a rideg és mérgest, amiben azonban több volt a mérges, mint a rideg; a ridegséget egyértelműen az az udvarhölgy képviselte ma az egyik legsikeresebben, akit a hallgatózáson kaptam. Lehetett bár finom ruhája és felöltött mosolya, pontosan érződött a csontjaiból is áradó hideg; egy aerteni kora őszi reggelre emlékeztetett. Már azt leszámítva, hogy ott ilyen ruhában fél perc alatt halálra fagyna, és a kihűlt, elkékült, felpuffadt holtestét csak a következő olvadáskor találták volna meg.
– Akkor bizonyára kerge, amiért újra és újra beszélgetésekre fülel, más eredményt várva. – Egyértelműen bántó volt az, ahogy ezt a lánnyal közöltem, ám egyrészt ő sem tűnt különösebben tiszteletteljesnek felém (holott az apja lehettem volna), másrészt pedig rendkívüli mértékben nem tudott érdekelni az illem, sem magam felé, sem másoktól. Én mindösszesen annyit láttam, amennyit kimondtam; még a Taranison volt egy kutyánk, amelyik folyton a farkát kergette, és nem értette, hogy lehet, hogy az a valami mindig követi. A lány hazugsága sem tűnt sokkal értelmesebbnek ennél.
Az első kérdésére csak mélyről jövő hümmögéssel feleltem; ostoba kérdésre csak ostoba válasz járt, ám ostoba válaszra nem volt érdemes szavakat pazarolnom. Levágott füllel egyébként is lehet hallani, épp csak a kinézet változik meg tőle. A másodikra szintén hümmögtem, legalábbis először, ezúttal rosszallóan, amiért tréfára vette a dolgot. Sajnos nem a humorérzékemről voltam ismeretes. – A kémkedést mindenhol büntetik – mondtam végül. – Szerencsére időben észrevettem, és figyelmeztetni tudom, hogy sétáljon arrébb, mielőtt még bárki hasonlóval vádolhatná. – Tettem egy lépést közelebb, így a lány elé állva, eltakarva előle Rivalent, aki még mindig Lady Ysolde-dal beszélgetett. Igyekeztem egyértelművé tenni, hogy nem kívánatos tovább a társasága. Mielőtt azonban akár ő megszólalhatott volna, akár én próbálhattam meg ismételten hümmögéssel és szemöldökráncolással kommunikálni felé az akaratom, vékony gyerekhangot hallottam valahol magam mögött, a zenén túl.
– Papa! – Változatlan arckifejezéssel, ám jelentősen feszesebb testtartással fordultam félig a sötét felé; a kivilágítatlan füves részen Renna közeledett felém, apró testét köpeny mögé rejtve. Ahogy meglátott, jól kivehető mosoly jelent meg az arcán, és olyan sietősen szaladt felém, hogy majdnem elbotlott a ruhája szegélyében. Úgy csimpaszkodott bele a derekamba, mint a kígyók szoktak az áldozatukra; erősnek szánt szorítást azonban szinte meg sem éreztem.
– Renna? Mit csinálsz itt? – kérdeztem, s habár a hangom színtelen maradt, a kezem, mellyel addig a kardom markolatát szorítottam, a vállára simult. A kislány arcát előbb a köpenyembe fúrta, majd csillogó kék szemekkel pillantott fel rám.
– Megleplek! |
Lord Thane a könnyed humor jégcsákányával esett neki jeges páncélomnak, de még csak karcolást sem ejthetett rajta. Magamban azért el kellett ismernem, hogy a szóbeszéd igaz, és a lovag valóban megnyerő személyiség: a mesterkéltségnek halvány nyomát sem véltem felfedezni a modorában, és úgy tűnt, mindig tudja, mit és mikor kell mondania. Saját személyem szöges ellentétével volt dolgom, és sima beszédét hallgatva még nekem is egyértelművé vált, mások mit kedvelhetnek benne annyira – innen tudtam, pontosan mi is az, aminek nem szabad bedőlnöm. Nem volt könnyű a bizalmamba férkőzni; nem azért, mert mások nem voltak rá érdemesek, hanem azért, mert egyszerűen nem engedtem, és ez így volt jól. A szalagokról és a házasságról tett megjegyzéseire eleresztettem hát egy erőtlen, kimért mosolyt, és semmi többet.
Egészen biztos voltam benne, hogy Lord Thane selymes hangja egy komplett testőri gárdánál is több biztonságérzetet tudott volna kelteni a körülöttünk forgolódó, gondtalan úrikisasszonyok bármelyikében. Én azonban régóta nem voltam már gondtalan úrikisasszony, és nem csábított a gondolat, hogy egy másik ember védelmére vagy támogatására szoruljak – azonban a középső Llewellyn-fivérnek feltűnt, hogy nem állok biztosan a saját lábamon, tehát eddig nem sikerült lenyűgöznöm. Természetesen eszem ágában sem volt hagyni, hogy a tánc végén ügyetlen bakfisként vélekedjen rólam, aki képtelen lépkedni egy párat anélkül, hogy összegabalyodnának a lábai.
Utasítására tehát magasra emeltem az állam és tekintetemet karakán módon az övébe fúrtam. Azt akartam, hogy ugyanúgy egyenlő félként tekintsen rám a tánctéren, ahogy a csatatéren. Hiába fordult felém jószándékkal, én szerettem azt gondolni, hogy nem szorulok mások jóindulatára, és nőként ezt lépten-nyomon bizonyítanom kellett, ha akartam, ha nem. Tudom, hogy rideg, hölgyhöz méltatlan viselkedésem sokak ellenszenvét elnyerte már, viszont ha nem olyan volnék, amilyen, Gerald talán már rég úgy döntött volna, jobb lenne férjhez adni engem.
Lényegtelen, hogy Lord Thane szavai, vagy a saját akaraterőm tette, de a partnerem kezének tengelyén tett fordulat meglepően lendületesre sikerült. A végén a lovag befejezte a félbehagyott mondatot, én pedig igyekeztem leplezni, mennyire koncentrálnom kell a ritmus hibátlan követésére.
– És harc közben senki sem fogja az ember kezét. – egészítettem ki őt monoton hangszínnel, ahogy tenyereink egymásra fektetve emelkedtek fejmagasságba, hogy ritmusra írjunk le köröket körülöttük. Ezt a részt sokkal egyszerűbbnek találtam az átlós lépkedéseknél. – Épp ezért részesítem előnyben a párharcot. – tettem hozzá, szokás szerint anélkül mondva ki a véleményemet, hogy az előzőleg bármiféle szűrőn átment volna. A hangomban nem volt semmi játékosság, csupán nyers, szinte már gyermeki őszinteség.
Lord Thane meglepő módon visszakérdezett a hangszerről tett megjegyzésemre, azonban magam sem tudtam a helyes választ, ezért meglehet, hogy túl hosszúra nyúlt a közbe ékelt szünet. Remélhetőleg nem tűnt fel neki.
– Úgy van. – bólintottam óvatosan, és reménykedtem, hogy ez nem valamiféle próba.
Thane Llewellyn tekintete elkalandozni látszott, mielőtt a felé szegezett kérdés visszarántotta volna a talajra. Valami vagy valaki annyira magával ragadta a figyelmét, hogy a lovag még a ritmusból is kiesett. Csupán a véletlen műve lehetett, hogy ebben megelőzött engem, így bármiféle rosszmájú megjegyzést mellőzve hagytam figyelmen kívül a malőrt. Vele ellentétben nem remekeltem mások aggodalmának eloszlatásában, így inkább hagytam, hogy maga küzdje le pillanatnyi zavarát.
A feleletével nem értettem egyet, hiszen a vak is látta, hogy Lady Lynet már régóta nem gyermek – mégis átéreztem a férfi helyzetét, méghozzá saját tapasztalat nyomán.
Jól ismertem az öcsémet, és valójában én magam sem repestem az örömtől, amiért épp egy Llewellynre vetette ki a hálóját. Lady Lynet nem egy névtelen senki volt a szomszéd faluból, hanem a királyné húga, és elég jól ismertem Meliont ahhoz, hogy úgy gondoljam, őt ez egyáltalán nem zavarja majd, amikor faképnél hagyja, ahogy szokása tartotta. Kivéve persze, ha történt valami, amiről még nem tudok, és hirtelen benőtt a feje lágya.
Arra eszméltem fel, hogy a tánc véget ért, a zenészek pedig csupán egy pillanatra ugyan, de szünetet tartottak, hogy mindenki kifújhassa magát és új partner után nézhessen. Ujjaim közé fogtam smaragdszín szoknyám anyagát, és udvarias pukedlivel köszöntem meg Lord Thane-nek az élményt, mielőtt válaszoltam volna neki.
– Csak ha magának sem jelent gondot. – mondtam tapintatosan. Valójában nem is annyira Lady Lynetre voltam kíváncsi, de inkább arra, hogyan teljesít a tulajdon öcsém, aki épp annyira konyított az etiketthez, mint én vagy Gerald – egyszóval semennyire.
Amennyiben a lovagnak nem volt ellenvetése, az oldalán indultam el a szóban forgó páros felé. Rövid utunk során épp annyi idő állt rendelkezésemre, hogy egy bólintással válaszoljak a feltett kérdésére.
– Felelősségteljes ember. Úgy gondolom, alkalmas a pozícióra. – fejtettem ki a véleményem lényegre törően. Az elismerő szavakkal természetesen nem csupán Andret Lyones felé próbáltam kíméletes lenni; ha nem lett volna olyan értékes, mint amilyennek lefestettem, nem tartottam volna érdemesnek a hírnevét és becsületét védelmező jelzőkre. Ezeket kemény munkával kellett kiérdemelni, ahogy én, Lord Thane, vagy éppen a parancsnok-helyettes is tette.
A tömegen átvágva törtünk utat testvéreink párosa felé, és amint melléjük értünk, engedtem, hogy először Lord Thane jusson szóhoz.
– Örvendek a szerencsének, Lady Lynet. – szóltam a kölcsönös bemutatást követően, és megismételtem a térdből hajlongás nevetséges gesztusát. Meliont szükségtelen volt bemutatnom a lovagnak, hiszen szerencsétlenül végződő ansari látogatása során már megismerték egymást, így csupán saját üdvözletemet közöltem öcsém felé egy fejhajtással és egy nevetségesen formális megszólítással, melynek végén felvittem a hangsúlyt: Testvéröcsém.
– Remélem, nem zavartuk meg a társalgást; magam kértem Lord Thane-től, hogy ismertessen meg bennünket. – szóltam, és a tekintetem a kelleténél kicsit hosszasabban időzött öcsémen, néma kérdések és figyelmeztetések armadájával bombázva őt, amiből tudhatta, hogy valójában miatta vagyok itt. Tudni akartam, mégis mik a tervei egy Llewellynnel. |
– Egyesek szerint néhány ember is akad, aki képes a telepátiára; pedig a legtöbben azt sem értik meg, amit mondanak neki, nemhogy, amit mások gondolnak – feleltem halk kuncogással, tudván, hogy ha valaki, akkor a mellettem álló fiú megérti, amire célzok, és amivel kiskorom óta küzdök. Nem baj, ha valaki nem olyan intelligens, mint én, mindenkinek másféle tehetség jutott az életben, csakhogy a legtöbben még büszkék is voltak az ostobaságukra, mi több, úgy tettek, mintha sokkal okosabbak lennének, mint valójában. Ráadásul, ez eléggé limitálta azon személyek számát, akikkel meg tudtam értetni magam, nemhogy jól érezzem magam a társaságukban; Drystan egyike volt ezen kevés személyeknek. Ezzel, kedves jellemével és bizonyos dolgokra való előnyös naivságával könnyedén megkedveltette magát bárkivel, aki az ilyesmit értékeli, ami szintén kevés embert jelentett; elvégre, a legtöbb korombeli, s még az idősebbek is, egyedül az izmokat és a kardok csattogását élvezte, egy magas szőke herceget, aki hazug szavaival bármelyik nő fejét elcsavarja.
Még ha bizonyos szempontból tisztességtelenek voltak is az indítékaim Drystannel szemben, értékeltem őt; és biztos voltam benne, hogy ez később sem változik. Valóban úgy gondoltam, racionális esélyünk van arra, hogy a későbbiekben boldog házasságban éljünk. Tudtam volna szeretni, néhány éven belül biztosan. Nem forró, égető szeretettel, amelyről a versek szólnak; semelyik érzelmem sem volt olyan kirobbanó, mint amiről mások hazudnak. Az én szeretetem inkább izzó parázsra hajazott, mintsem ropogó tűzre; talán nem olyan szemet szúró, de sokkal tovább ég, melegen tart, kitart. Az ilyenre érdemes bármit is építeni, beleértve egy házasságot.
– Nagyon örülnék neki – bólintottam, ezúttal nem is kellett tettetnem az udvarias beleegyezést, ugyanis Stromm boltja egyike volt azon kevésnek, amelyet szívesen látogattam; épp csak lehetőségem adódott kevés, no meg pénzem, hogy mindent megvegyek, amit szeretnék. Mióta a Papa Llewellynék házi tanítója lett, sokkal több pénzünk volt, mint előtte, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a feltétlenül szükségesnél többet költsek bármire, beleértve a könyveket is. Drystant viszont nagyon szívesen elkísértem volna; ha ő vásárol valamit, az a családi könyvtárukba vándorol, amelyhez nekem is hozzáférésem volt. – Az unokatestvérem egyik matróz-társa azt mondta, hozott a tengeren túlról néhány zsugorított koponyát... Akkorák, mint egy baba, de állítása szerint igazi emberkoponyák, amiket valamelyik törzs használ a szertartásaihoz. Szerinte persze mágia, de szerintem tudomány lehet benne... Azt mondta, eladta őket Strommnak. Szívesen megnézném őket, de Lynetet sehogy sem tudtam rávenni, hogy akárcsak a bolt közelébe menjünk.
A lány szerint önmagában undorító és morbid volt, hogy emberi koponyákat akarok nézegetni, de nem is vártam el tőle, hogy megértse azt a tudásvágyat, amely ilyenkor hajtja az embert; a tudomány valahol csoda, az, hogy ha ezt és azt összekeversz, mi mindenre lehet használni, vagy a semmiből valamit előállítani. Égtem a vágytól, hogy megértsem, hogy lehet egy masszív dolgot ennyire megváltoztatni, mágia nélkül; hogy valaha élt-e vagy sem, az nem érdekelt különösebben.
Bíztam benne, hogy Drystan megérti, és valahol reméltem azt is, hogy osztozik az érzésben; ha már az ambíciókról szőtt terveim egyelőre inkább megijesztették, mint előre lökték volna. Ráértem; ráértünk. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb ő is ráébred a lehetőségeire, addig is pedig szívesen osztoztam az együtt öltött időben mindösszesen olvasással.
Követtem Drystan mozdulatait a szemem sarkából, az egyik szemöldököm felvonva, majd a kérdését hallva ismét halványan elmosolyodtam. – Egy Lordot nem lehet visszautasítani – feleltem, épp csak annyi tudatos célzással a hangomban, amely még nem lehetett túl feltűnő, és akár a Drystan által kezdett élc folytatásának is lehetett venni. Leeresztettem a karjaim, melyekkel addig tudatosan morcosságot és érdektelenséget sugároztam, és a kezem Drystanébe helyeztem, hagyva, hogy a tánctérre vezessen. Nem szerettem különösebben táncolni, nem láttam az élvezetet az ostoba mód körbe-körbe forgásban, de természetesen megtanultam, ahogy az el is volt várható tőlem; gondoltam, hogy a fiú sem kedveli jobban, mint én, és a felkérésének inkább a megivott borhoz lehetett köze.
Annak rendje és módja szerint helyeztem a kezem a vállára, és reméltem, hogy jobban szeretne a tér szélén maradni. Nem kedveltem különösebben a fennhangon kacarászó párok közelségét.
– Tudod... A minap beszéltem a bátyáddal. Rivalennel – kezdtem bele színtelen, szenvtelen hangon, mintha nem valami fontosat készülnék mondani. – A könyvtárban találkoztam vele, épp a családotok krónikáit nézte át... Olyan őst keresett, aki sosem házasodott meg. Ha jól értettem, Lord Howe nem szeretné olyannak átadni a helyét, aki nem tudja tovább vinni a Llewellyn-nevet. Tudom, hogy nincs hozzá közöm, mégis... Aerteni vagyok, így azt hiszem, a családotok sorsa az enyémet is befolyásolja. Te jobban ismered a bátyádat, mint én. Szerinted hajlandó lenne csak azért megházasodni, amire nyilvánvalóan nincs ingere, hogy ő maradhasson atyátok örököse? És, ami még érdekesebb kérdés... Vajon ha Rivalen erre nem hajlandó, Lord Howe viszont komolyan gondolja a kijelentését, vajon Sir Thane-re szállna az öröklés, vagy esetleg valaki mást keresne? |
Lord Ristar, vagyis helyesebben Sir Ristar hízelgő szavai kellemesen csengettek fülemnek, ám még jobban hangzottak volna csinos szájából ha felük is olyan őszinte lett volna, mint ahogy azt próbálta előadni. Túl sok időt töltöttem el fivérem mellett és túl sok esetleges férjjelöltet ismertem ki ahhoz, hogy ne véljem látni az igazságot; lehet valóban szépnek és gyönyörű jelenésnek tartott, de ennyi. Nem lehettem számára más, mint egy szemnek kedves arc, csak a következő jelölt akit magába bolondíthat. De persze semmit nem tudhattam biztosra, lehet csak kitalált rémeket láttam… És ha így lett volna akkor igazán nem akartam volna elriasztani magamtól egy olyan valakit, mint Őt.
- Én is örvendek a találkozásnak, Sir Ristar. - mosolyogtam kedvesen, szoknyám szélét megemelve hajtva végre egy elegáns pukedlit miután kiderült, hogy nem csak egy egyszerű Lorddal állok szemben. Csak annyit kellett mondania, hogy „királyi testőr” és már tudtam, hogy valamelyik férfi rokonomtól hallottam nevét és nem valami bálocskán találkoztam vele. Valószínűleg látni sem láttam még a mai nap előtt.
Almer katonatiszt volt, voltak cimborái a testőrségen belül… Egy pillanatra meg is fordult elmémben az is, hogy Ristar Riker is egy ilyen barátja lehetett, holott közel sem tűnt olyan alamuszi alaknak, mint amilyennek fivérem ismerőseit képzeltem.
Arcomra bájosnak szánt mosoly kúszott fel, mikor a hölgyek magányosságáról kezdett szavalni. Örömmel fektettem volna bele kezem az övébe és hagytam volna, hogy mentsen meg attól a szörnyű magánytól miről beszélt, ha utolsó szavánál egy a gúnyban tocsogó hang meg nem zavart volna a mozdulatsorban és vette volna el tőlem egy kellemes tánc lehetőségét.
- Sajnálom Sir Ristar, de attól tartok húgom már elígérte nekem következő táncot. - fivérem vizenyős szemei egyből szigorúan engem találtak meg, mintha rosszat tettem volna azzal, hogy szóba elegyedtem egy idegennel az ő távollétében; Csak néhány másodperccel később varázsolt arcára egy negédes, megjátszott mosolyt és tette Ristar vállára kezét. A vak is láthatta, hogy a gesztus minden volt, csak nem baráti, ma még Almer barna hajának állása is árulkodni tudott volna arról, ha fivéremnek rossz kedve van. Nem tudtam, hogy ez az ellenséges viselkedés a szőke lovagnak vagy sokkal inkább azoknak a híreknek szólhatott amiket apám partnerétől kapott.
- Bizonyára a későbbiekben is lesz majd szerencséje táncba vinni a húgom, viszont ha most megbocsájt lenne egy kis megbeszélnivalóm vele. - Almer ezekkel a szavakkal búcsúzott el még mielőtt sarkon fordult volna és eltűnt volna a táncolók közt. Mind hangneme és tekintete parancsolta, hogy kövessem, hogy hagyjam faképnél szegény Ristart… De jobb volt nem kötekedni fivérem parancsaival.
- Újból csak azt tudom mondani, hogy örvendtem a szerencsének Sir Ristar. Remélem még találkozunk az éjszaka folyamán. - pukedliztem, majd siettem Almer után olyan gyorsan, amennyire azt cipőm engedte; Csak reméltem, hogy semmi idióta ötlet nem fordult meg fejében addigra mire végre utolértem. |
Meg sem próbált tovább haragudni. Soha nem volt az a típus, aki könnyen elengedte a megbántottságát, mégis Kiliannak különös tehetsége volt ahhoz, hogy a kivétellé váljon. Egymással szinte nem is veszekedtek és ha Viserra őszinte akart volna lenni, bevallja, hogy azok inkább a saját kislányos hisztijéből álltak. A gyerekek néha buta dolgokon sértődnek meg, a kicsi Viserrának azonban mindig Kilian volt a lovagja, nem izgatta az hogy mások mit gondolnak erről és úgy valóban sose tudott rá mérges lenni. Mindig megbocsátott neki. Egyedül a bizalmával nem tudott elszámolni. Látta, érezte hogy gyermekkori barátja szívből sajnálja az elvesztegetett időt és talán már mindent másképp csinálna, ha lehetősége lenne visszalépni arra a pontra, amikor még módja lett volna fenntartani a barátságukat. Azon töprengett, hogyha csak egy levéllel többet küldött volna ő maga, vajon arra sem érkezett volna válasz? Vajon más lett volna ha nem hagyja, hogy túlzott önérzete győzzőn? Akkor megalázkodásnak vélte, az összes Isten sem tudta volna rávenni egy újabb próbára, hogy kapcsolatot létesítsen a fiúval. Évek múltán majdnem elhitte, hogy nem foglalkoztatja mi lehet vele. Félfüllel hallott hírek jutottak el hozzá, semmi több.
- Engem ismertél valamikor. Én is téged. - mutatott rá. Meglehet, az ifjonci szókimondás és töretlen lojalitás a másik felé nem tarthat örökké. Viserra az apró, szőke kölyökre emlékezett az óvatos kacajával és szerénysége elleni céltudatosságával. A nevetése ismerős volt, ám korántsem egy kisfiú állt előtte. Kíváncsi lennék, mikor lett ennyivel magasabb nálam.
- Tisztában vagyok vele. Talákoztam édesanyáddal, nemde? - kúszott fel a mosoly az arcára, amikor feltette a költői kérdést. Lady Riker vitathatatlanul egy jelenség volt. Sokan utálták és még többen... szóval megvolt a maga köre, ám azon kívül nem viseltettek iránta nagy szeretettel. Viserra nem kételkedett benne, hogy ez az asszonyságot a legmesszebbmenőkig hidegen hagyta. Ha mást nem, ezt mindenképp tisztelte benne. Legidősebb fia menyegzőjén látta utoljára, ahogy a Kilian által említett újdonsült arát, Lady Naryssát pedig legelőször. Joderick mellett egyből törékeny teremtésnek lehetne ítélni, ha nem tudná jobban hogy aki egy ilyen anyóst jól visel, az biztos nem nebántsvirág.
Nem szeretett volna belemenni az öröklésbe. Bökte a csőrét, hogy mennyire igazságtalan az egész rendszere a nőkkel kapcsolatos elbánásra kihegyezve. Jelenleg ahogy állt, az öccséé minden vagyon, a vár és az ahhoz tartozó birtokok, kereskedelmi eszközök. Viserra és a húgai mindössze hozományt kaptak és bár az a nemesek körében sem volt túl szegényes összegnek nevezhető, meg sem közelítette a teljes készletből jövő hasznot. Nem Aenarra volt morcos emiatt, hanem összeségében az egészre. Jó volt a számokkal és nem volt nehéz összeadni a kettő meg kettőt, hogy kijöjjön az aránytalan elosztás. Kétsége sem volt afelől, hogy lehetne akármilyen rossz híre, sokkal-sokkal durvább vádakból összekoholt válozatban, ha férfi lenne az sem lenne probléma, hiszen még úgy is lenne olyan szerencsétlen lány akit a nyakába akaszthatnak. Ez volt az, amit nem akart, hogy ő ugyanúgy egy ilyen lány legyen, akit csak úgy rásóznak a jövendőbeli férjére. Nem hitte, hogy azzal, hogy mindezt közli kérőjével micsoda lavinát indít el.
- Lord Lanett személyes sértésnek vette, hogy mindamellett hogy visszautasítottam, még volt merszem arról tájékozatni, hogy mégis miért, amikor ő abban a meggyőződésben élte az életét, hogy a nagyapámmal kötött formátlan megállapodásuk valójában királyi oklevél. A rend kedvéért megjegyezném, hogy a szüleim sem tudtak róla. Úgy vélte láthatóan, hogy a nemesi önteltségét ért csorbát a legjobb rólam szóló hazugságokkal elfedni. - sóhajtott nagyot, nyomatékosítva megközelítőleg mennyire van elege az említett uraságból. Néhai anyai nagyapja a fél családnak előre eltervezte a sorsát és szegény apját mindössze az mentette meg a további magyarázkodásoktól, hogy a többi unokájának kinézett jelölttel nem tárgyalt még. Egyik napról a másikra ment el az öreg, valószínűleg ő sem hitte hogy az lesz a vég és nem rendezte el függő ügyeit.
- Könnyű úgy tenni, mintha tényleg nem törődnék velük, viszont szinte lehetetlen úgy is éreznem. Te sem hagyhattad ki, hogy rögtön pontosíts. Nem mintha velem szükséged lenne rá...Ristarnak azt sem hinném el, hogy a lónak négy lába van és azt is tudom hogy világéletében a kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy téged piszkáljon. - forgatta meg a szemeit. Nem értette mitől ilyen a harmadik Riker és rövid ismeretségük alatt eldöntötte, hogy meg sem próbálja megfejteni. Elvégre, megannyi vitája Lenával soha nem fajult addig, hogy az ócsárolni kezdje vagy lekicsinyelje mások előtt.
- Csodálom, hogy az ő híre nem ért el Rheyába - rázta meg a fejét értetlenkedve - Ó, vagy... azt ne mondd, hogy de és mégis... elvesztem a bizalmam a fővárosban teljesen! - nevetett fel. Néha elképzelte milyen, hiszen hiába járt a birodalom megannyi részén, ha pont mindig Rheyát hagyta ki. Látta már messziről, ám az nem volt ugyanaz.
Hirtelen nem tudott volna mit reagálni Kilian kijelentésére, annyira meglepte hogy milyen egyszerűen mondta ki azokat a szavakat. Feleségül venne? Fél pillanatra megtorpant, szája apró "ó"-t formázott, aztán gyorsan összeszedte magát és a másikba kapaszkodva hagyta, hogy vezesse. Attól félt, hogy szörnyen elvörösödött a bókoktól, ennek ellenére a mosolya mind szélesebb lett, ahogy a férfi tovább szőtte a beszédét. Felkuncogott a végén.
- Már nem aggódom. Habár nem szívesen várnék negyven éves koromig és ne hidd, hogy az utolsó választásom lennél - döntötte kissé oldalra a fejét arcán megőrizve a derűt, de nem volt kétséges, hogy komolyan beszélt - Én...szerettem a fiút, aki voltál és talán szerethetném a férfit is, akivé váltál. Szeretném, ha megint bízhatnék benned - vallotta meg - Nekem nem kell csak úgy valaki...nem jó akárki mindegy hány kastélya van csak...csak azt szeretném, hogy megbecsüljenek, jól bánjanak velem és talán egy kicsit szeressenek is. - fejezte be. Nem fordította el a tekintetét a másikéról.
- Tudom, hogy mit várnak tőlem, akkor is ha nem unszolnak vele. Nem akarom kihúzni magam a kötelezettség alól, mindössze többre vágyom, minthogy búzazsákokban kifejezhető értékkel bírjak. Olyan önző dolog lenne ez? - kérdezte. |
Yserone kisasszony nem is sejthette, hogy rajta kívül nem sokan szólítottak Lord Gavinnak. A családom, az anyai, már régen elvesztette megbecsülését, még az előtt, hogy anyám a király szeretőjévé vált volna; amikor pedig az asszony két gyermeket is szült, ki tudja, hogy miféle apától, egyszeriben mindenki megfeledkezni látszott arról, milyen fényesen is ragyogott egykoron a csillagunk.
Úgy éreztem, hogy az én feladatom visszaemelni meggyötört történelmünket az égiszekbe, új értelmet adni a d’Evreux névnek voltaképpen úgy, hogy eldobva azt, egy újat vegyek fel helyette. Már vártam a megfelelő alkalmat arra, hogy elfoglalhassam méltó helyemet a fivérem oldalán, a trónus mellett… Vagy annál is feljebb, cincogta egy hang, alig érthetően formálva a szavakat elmém feslett homályából.
- Szeretek mindent tudni, kisasszony! Kissé komisz a természetem – vontam vállat, ajkaim szegletében ádázul megtapadó, széles mosollyal; voltaképpen, meg kellett volna sértődnöm, amiért kisasszonynak bélyegzett a kíváncsiságom miatt, de valójában szórakoztatott a kettőnk vagdalkozós játéka. Nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen ügyesen tereli úgy a szót, hogy ne kelljen felelnie a kérdéseimre.
Szőttem már hamis ígéretet mindenféle kisasszonyoknak arról, hogy a szívem csak értük ég majd, amíg a világ a világ, s egy napon, egy szebben felvirradó hajnalon bizony értük megyek, hogy együtt lovagoljunk el a lenyugvó naplementében. Megtehettem volna most is, de neki nem tudtam volna hazudni.
- Tudja, hogy mi jár annak, akinek igaza van? – tettem fel a csalafinta kérdést, égig vont szemöldökkel, s mielőtt még feleletre méltathatott volna, megadtam a választ. – A szája, kisasszony! - élcelődtem.
A papírvirágokról font elméletem nem nyerte el Yserone kisasszony tetszését, de ez nem lepett meg, ahogyan az sem, hogy nem kedveli kiváltképpen a rózsát; Abban a pillanatban magam sem tudtam volna eldönteni, hogy melyik virág volna az, amely akár képes volna ahhoz, hogy szépségben és erőben felérjen ehhez a különös teremtéshez. Biztosra vettem, hogy a mai estét sosem tudom majd elfeledni; Őt, sosem tudom majd igazán elfeledni, javítottam ki magam, az érzéseim miatt bűntudatos ábrázattal.
- Igen, az apjáról – erősítettem meg kérésemet egy bólintással, miközben elindultunk a bálozók gyűrűjében az italok felé. Örömmel vettem tudomásul, hogy ezúttal nem tért ki a válaszadás elől, s további kérdések nélkül mesélni kezdett az apjáról. Elnézve a lányát, még nem tudtam eldönteni, hogy nevelési elvei csődöt mondtak-e, vagy éppen ellenkezőleg; Yserone kisasszony egyelőre egy kiismerhetetlen sziget volt számomra, s bármennyire is igyekeztem, aznap este nem volt esélyem minden titkát megfejteni. – Azt hiszi, hogy az a fajta ember vagyok, aki fél bepiszkítani a kezét? – kérdeztem. A feltételezés szinte szórakoztató volt; Aznap ugyan nem különböztem a legtöbb nemes úrtól, aki meghívást kapott erre a kirakatestre, de velük ellentétben nekem már fiatalon meg kellett tanulnom dolgozni. A kisasszony nem tudhatta, hogy a lócitrom lapátolás éppen úgy nem állt messze tőlem, mint a fondorlatos bókok, de nem is akartam erről felvilágosítást adni számára. Számított a látszat.
Olyan meglepődve pislogtam, mint a hal a szákban, amikor a kisasszony egyszeriben megfordított, hogy tekintetem egy fiatal lord felé irányítsa; az egyik leendő mostohafia felé, ha nem tévedtem nagyot.
- Az édes… - forgattam a szavakat nagyon lassan, miközben a gondolataimban egészen más jelzők törtek utat maguknak. Az esetlen, beesett arcú Llewellyn fiút sok mindennek neveztem volna, de édesnek semmiképpen sem. – Hát, innen nagyon is lánynak látszik – erősítettem meg a feltevését, és minden figyelmeztetése ellenére, nagyon kis megbámultam a fiatal párost. Szép dolog a kamaszszerelem…
Hagytam, hogy a kisasszony tovább kormányozzon a tömegben, egyenesen az italokkal megpakolt az asztal felé, miközben a maga bájos módján kifejtette, hogy neki mindent szabad. Nevetnem kellett. Nagyon.
- Mivel ma este Ön az én szívemnek királynője, maga alkotja a szabályokat – mondtam végül beletörődően. A mosolyom azonban csakhamar lehervadt az arcomról, amikor visszapasszolva korábbi kérdésemet olyan témát kezdett feszegetni, amelyről aznap este nem kívántam beszélni.
- Atyám meghalt, évekkel ezelőtt – zártam rövidre a témát, miközben búzakék szemeim makacsul az asztalra szegeződtek a puncsot vadászva. Hamarosan meg is leltem, és kérés nélkül mertem belőle egy üres ezüstkupába, és nyújtottam a lány felé. – Ezt óhajtotta? – kérdeztem megrántva a szám sarkát.
Időközben valahol valaki felsikoltott; Ösztönösen kaptam a kardom után, ami az ünnepi öltözéknek nem képezte részét, így nem volt a helyén. A sikolyt aztán kacagás váltotta fel, amikor egy kajla, farkasszerű kutya surrant át a táncolók tömegén, egyenesen az egyik vendéghez. Átkozott dög, sóhajtottam.
- Nem tudtam, hogy ide állatokat is beengednek – jegyeztem meg félig epésen, majd magamnak is mertem a puncsból. Nem foglalkoztam többet az állattal. – Úgy látom, hogy a Deatrysek lassan, de biztosan hálózzák be a neveltgyermekeit, Yserone kiasszony – jegyeztem meg a poharam árnyékában. – Imént, mintha Ser Thane-t láttam volna Lady Clarine-nel keringőzni, a kutya pedig éppen Lord Melion és Lady Lynet társaságát támadta be, ha nem tévedek. Bár a fővárosban azt beszélik, hogy Thane úrfi Lady Ysolde-ot fogja megkérni a torna után… Az egyik társam szerint a főtanácsos csak emiatt jött egészen a tengerig; Ön mit gondol, igaz a pletyka? – kérdeztem nem is sejtvén, hogy mibe tenyerelhetek ezzel. Mentségemre szóljon, semmiről nem tudtam; pusztán a kíváncsiság hajtott. |
Az idegen, déli hölgy olyan szépen fűzte a szavakat, hogy a rideg északi beszédhez szokott fülem nehezen tudta csak követni azokat a színes, érzésekkel átitatott szófordulatokat amiket ő használt. Hiába volt saját hanghordozásom valamivel simulékonyabb és fülnek kellemesebb, mint testvéreimé, néha (vagy inkább mindig) nekem is nehezemre esett a jól nevelt fiúgyermek látszatát fenntartanom. A fiatal lány előtt sem volt ez másként, szinte nyelvemre kellett harapnom ha valami olyan akaródzott elhagyni a szám, ami nem volt főnemeshez méltó. Sokkal egyszerűbbnek tűnt egy csapat banditával szót értenem, mint egy rakás nemesebbnél nemesebb emberrel, akik valamiért úgy gondolták nevem miatt ítélkezhetnek majd felettem.
Széles, elégedett mosollyal figyeltem ahogy megpördül körülöttem, kuncogva dobva meg haját; A barna hajú szépség egyszerre volt szörnyen bájos és vonzó is, egyszerű elmémmel pedig nem tudtam eldönteni törékeny virágszálként, vagy tekintetével ölni képes lányként kellett volna kezelnem…
- Úgy érzem Önnek még nem volt szerencséje a nővéremhez, Clarinehez. Ő igenis kötelez: szeretné ha jó benyomást tennék a többi nemesre az első nyilvános szereplésemen. - nevettem jóízűen a feltételezésen, hogy tartani is fogom magam ehhez. Szerettem volna megfelelni neki, de ahogy azt neki, Clarinennak is megmondtam ha a helyzet amibe belekerülök megkívánta volna, akkor gond nélkül vetkőztem volna le ezt az álarcot… Persze közben gondosan elkerültem volna Őt, mert ha kettejük közül választanom kellett volna akkor inkább Geraldnak engedtem volna, hogy felpofozzon.
A radaganok említésére csak megvontam a szemöldököm és tekintetemmel kezdtem el keresni az említetteket. Nem tartott sokáig, míg megtaláltam őket, barna bőrükkel épp úgy nem illettek bele a bál képébe, mint én fekete ruháimmal a papagájok közé… Viszont a radagan kisasszony hajára és megjelenésére egész más szavaim lettek volna, mint a mulatságos, de természetesen ezt egy másik hölgy előtt nem mondhattam volna ki őszintén. Helyette beleegyezően, arcomon mosollyal bólintottam szavaira és kulcsoltam ujjaim még szorosabban övéire.
Már kuncogásából tudtam, hogy tőle nem tudok majd meg semmit kilétét illetően, szavai pedig csak egyértelműsítették bennem ezt. Szemeim lesütve, fejem megadóan meghajtva hódoltam be a szépség akaratának, aki tarka déli szavaival sarokba szorított.
- Ördögi egy játékot játszik velem, M«lady. - adtam gondolataimnak hangot, maszkom alól tekintve le rá, ahogy kék szemeim a övéibe mélyesztettem. Nem tudtam már eldönteni kinek céljai voltak egyértelműbbek, hogy kettőnk közül ki játszott kivel; Hogy én csavartam ujjaim köré őt modorommal, vagy ő csavart az övéi köré engem bájaival. Nem is akartam tudni a választ; Szerettem volna elhinni, hogy mindkettőnknek ugyan azon jár az esze, mert nem kedveltem ha bolondját járatják velem. Közelebb húztam magamhoz, hogy közelebbről nézhessek a hasonszín szempárjába és mosolyom még őszintébbnek hasson. - Higgyen nekem, ha akarnám, Önt akkor sem tudnám felejteni. Még halálos ágyamon is kísérteni fog az az egyetlen gondolat, hogy nem tudtam meg a nevét annak a szépségnek akit egyszer egy bálon megismertem.
Következő kérdésére csak szemöldököm rántottam meg és a zene ütemére (de leginkább a többi ember példáját követve) megforgattam magam körül. Sejtettem, hogy lesz célja az eddig semmihez sem fűzhető kérdésnek a harci szellememről a későbbiekben, de szerencsére még mielőtt túl sokáig gondolkoztam volna el a válaszon, a déli hölgy folytatta mondandóját.
- Igen. Sőt, mi, Deatrysek többet harcolunk a saját földjeinken, mint tornákon. Nekem ez lesz az első hivatalos megmérettetésem, ami nem csak erőfitogtatás a katonáink közt. - mondtam magabiztos nyugodtsággal. Nem volt okom az idegeskedésre hisz teljesen tisztában voltam önmagam erősségeivel és gyengeségeivel is: tudtam, hogy nincs okom tartani a tornától, mert az csak kicsit nevesebb és kicsit nagyobb szabású volt, mint azok a nem hivatalos tornák amiken én részt vettem. Igaz ugyan, hogy azokat nem is tornának hívták is nem is ilyen nemes lovagok vettek rajtuk részt… de ez már csak más nézőpont kérdése.
- Én pedig nem gyűjtök trófeákat. - ráztam meg a fejem mosolyogva. - Ugyan több trófea is van családunk birtokában, de tudja, csak a legértékesebbeket tartjuk meg; Nem lógatjuk tele az erődöt például őzkoponyákkal, meg szarvasagancsokkal. Emlékszem gyerekként például volt egy kitömött troll apám termében, csak sajnos lángra kapott és nem érezte senki fontosnak, hogy pótolja. - ecseteltem gyermeteg lelkesedéssel, ahogy fordítottam még egyet táncpartneremen.
A zene lassan végére ért, az egyre lassuló és halkuló ütem mögött pedig esküdni mertem volna, hogy kiabálását hallottam ismerős hangon; Leginkább a „korcs” és a „gyere vissza” szavak hívták fel figyelmem, majd az az elfojtott sikoly amit a mellettünk táncoló pár női (vagy férfi?) tagja hallatott, mikor az asszony bő szoknyája alatt egy farkas futott tova.
- Raider! - emeltem fel hangom talán a kelleténél jobban, és kelleténél vidámabban mikor megláttam, hogy nem akármilyen korcs rontott be a táncparkettre, hanem az én farkaskutyám. Elengedtem az idegen hölgyet és a térdeimre támaszkodva paskoltam meg az eb nyakát, aki füleit hegyezve és farkát csóválva dőlt neki a tenyeremnek. - Látom megint nem tudtál viselkedni. - tekintettem az állat szemeibe, majd a táncparkett túloldalán felbukkanó őrre, akire nem is olyan rég rábíztam a jószágom őrzését; Mit ne mondjak, nem végzett túl jó munkát.
- Hölgyem, segítene megmenekíteni ezt a marhát? - kérdeztem bocsánatkérően feltekintve a déli lányra. - Tudja féltem, még a végén valami baja esik szegény őrszemnek. - mondtam cinkosan mosolyogva. |
A bókok. Olyan kiejtett apró szavak, amiket a legtöbb ember nem is vesz komolyan. Sokan nem értik, miért követeli meg a formalitás, hiszen a beszélgetések tömkelegéből le lehet venni, ha két ember nem szimpatizál egymással, mégis olyan szavakat használ, hogy fent tartsa a látszatot. Milyen látszatot? Az idősebb Tharmund lány sokszor részt vett bátyja kereskedelmi tárgyalásain, ám mostanság a felszólalás jogát sokszor elvenni kívánják tőle, hiszen a véleményük sokszor ütközik. Ilyenkor csak figyelte az embereket, próbált kiigazodni a bókok mögötti rejtett tartalmon.
Lorának persze jól estek Domeric szavai, kedvesnek találta őt már így az első percekben, de közben még sem tudta komolyan venni. Megtartotta nőies báját a beszélgetéseknél, de igazából nem a férfi hibája. Mindig a formalitás mögé akart látni, talán a bizalomhiány tette az emberek felé. Nem a férfiban kételkedett, csupán a bókok erejében.
- Ha a kötelességeim nem tartanak vissza, minden bálon örömmel részt veszek. - társított hozzá egy mosolyt, ami őszinte volt részéről, nem csupán illem. Lora vidám személyiség, idegességnek nyoma sem volt, a feszültség húga részéről elpárolgott, élvezte a bál minden egyes pillanatát.
Domeric jóval magasabb volt mint ő, pásztázó tekintetéből nem látott mondhatni semmit sem, nem egy szinten voltak. Lora néha-néha testvérére nézett, aki tánc közben fejével egy irányba bökött. Egy fél pillanat erejéig Sophie hatására az idősebb Tharmund lány arra pillantott összevont szemöldökkel, amikor meglátta féltestvérét egy fényesre csiszolt fekete álarc mögött, ahogy egy nemesekből állított kör szélén társalog partnereivel. Lora könnyedén felismerte, a ruha, a tartás, a haj, minden stimmelt, csak egy valami nem... Mi a fenét keres itt?
Amikor eljöttek otthonról Laron leszögezte, hogy egy kocsist küld majd értük, de hogy ő nem szándékozik betenni ide a lábát, mert megbeszélése van. Lora csak arra tudott kilyukadni, hogy minden bizonnyal az nem sikerült jól és testvére csak kikapcsolódás végett, vagy bosszankodásból jött ide. Netán azért, amit persze erősen elutasított, hogy Sophie, vagy az ő érdekében jött. Lorannet elfogta az érzés, mintha megint csak egy zsák liszt lenne, amit el akarnak adni, de elhessegette.
Gondolataiból Domeric szavai zökkentették ki, a lépéseit ugyanolyan egyszerűséggel tette meg a gondolatfelhőkben, mintha a tánc csak séta lenne. Tekintetét a férfira helyezte, majd illedelmesen válaszolt:
- Semmilyen hátsó szándék nem illette, sosem. - egyszerűsítette le a dolgokat, de már nem merte bátyja felé fordítani tekintetét. Különben is... ő kikapcsolódni jött ide. Minek idegeskedni?
A következő szavak viszont eltolták tőle az aggodalmat egy szempillantás alatt. Hogy látni? Domeric látni akarja az... Szóval nem tudja. Mindez kavarodott a fejében és a tekintete valamilyen szinten tükrözte meglepettségét, bár nem is akarta palástolni a dolgot.
- Attól tartok az lehetetlen. - állt meg a táncban. - Sajnálom, de apám már évekkel ezelőtt elhunyt. - többet nem igen szándékozott róla mondani. Fájt neki, amikor róla kérdezték, de ezek szerint ennyi idő után is még van, aki nem tud arról, hogy a testvére viszi a hátán a családot. Pedig Laront könnyű felismerni... sokan nem is tartják igazi Tharmundnak. - Bocsásson meg. - eszmélt fel, hogy csupán egy helyben állt, és a következő mozdulatot követve ismét táncba kezdett. Tekintete a komolyság után ismét felderültnek tűnt, igyekezett nem bele gondolni a múltba. Bőven elég problémájuk van így is, nem kell ezt az egészet még tetőzni.
- Minden esetre a bátyám itt tartózkodik. - csodák csodájára... Közölte diplomatikusan a tényeket. - Ha vele akar esetleg beszélgetni, az könnyedén megoldható. - ajánlotta fel, miután csalódást kellett okoznia. Egy könnycseppet sem ejtett, anyja kinevelte, hogy az érzelmeit tartsa távol magától, amikor kell. Húga minden bizonnyal ezt máshogy kezelte volna, talán oda sietett volna hozzá, hogy magyarázza meg a dolgokat. Minden esetre anyja gyengélkedése miatt a sarkára kellett állnia. A Tharmund családnak ismét szociális életet kell élnie, és a mostani még csak a kezdet. Nem szabad eltűnniük, főleg a bátyja érdekében, aki a nemesekkel mindig hadilábon fog állni. Viszont ő ott lesz neki, ha akarja, ha nem.
A zene váltott, a ritmus más volt, kicsit lágyabb, de még sem lassú. Loranne megejtett egy mosolyt, összeszedte magát, mintha mi sem történt volna és örömmel folytatta a táncot.
- És ön is részt fog venni a tornán? - érdeklődött szelíden. Nevetés hallatszódott oldalról abból a bizonyos nemesi körből, ahol Laron is tartózkodott. Lora egyik fülén bement, a másikon ki. Nem kívánt most ezzel foglalkozni.
Ha Domeric igennel válaszolt, megérdeklődte, hogy milyen számban indul. |
Ha Ysolde Olwyn fele olyan természettel is volt megáldva, mint nagybátyja, akkor ügyelnem kellett arra mi is hagyja el a szám. Gildas szeretett beszélni, a kéretlen pletykák amiket pedig véletlenül továbbadott úgy terjedtek mint a futótűz egy forró, nyári napon.
A főtanácsos lányának éles válasza nem kerülte el figyelmem, ő is érezhette azt az élt hangomban amivel köszöntettem; Mégsem volt olyan teszetosza a szociális tevékenységekhez, mint azt legelőször leplezetlenül gondoltam, néhány szavából pedig már azt tudtni véltem, hogy nem volt olyan mint a többi főúri és nőtlen sarj közelében ájuldozó nőszemély, akik szempilláik rebegtetésén és a folytonos hajbókoláson kívül másra nem voltak képesek - mintha azt hitték volna néhány szép szó után többnek látszanak mint egyszerű kurtizánok és képesek lennének meggyőzni bárkit is arról, hogy feleségükké kell őket fogadniuk.
Viszont Ysolde Olwynnal nem akartam éreztetni, hogy kevésre tartottam volna; nem szabadott tudnia, hogy csakis azért voltam hajlandó szóba elegyedni vele mert drága fivérem számára kedvesebb volt, mint az őt megelőző nők tucatja.
- Bocsásson meg nekem hölgyem, valóban nem szabadott volna hinnem a pletykáknak, főleg nem azoknak melyek szépségét ecsetelték. - húztam ajkaim cinkos mosolyra, éreztetve hangnememben és mozdulataimban azt, hogy a jó öreg Rivalen csak a megivott almabor hatása alatt ilyen merész.
Gildas kihívó szavaira csak mindkét szemöldököm megemeltem, kezeim mellkasom előtt összefűzve fordultam a lovag felé, a megsértett úri hölgyet játszva. Meglepődtem volna ha ő hasonlóképp reagál szavaimra, zengő nevetése csak egy lemondó mosolyt tudott kényszeríteni az arcomra. Nem válaszoltam, mert maga is tudta a választ.
- Borzalom. - mosolyogtam kedvesen Lady Ysoldera, majd csak rosszalló pillantást vetettem nagybátyjára aki épp akkor karolta át a fiatal lány vállait szélesen és büszkén mosolyogva, mint akit épp megdicsértek volna
- Attól függ melyik húgomról beszélünk. - kötöttem bele Gildas gondolatmenetébe, melyet kekeckedő szavaimra vezetett fel. Fejem kissé oldalra döntve tettem úgy, mintha épp gondolkoznék mielőtt újból megszólaltam volna. - Lynet például minden bizonnyal jobban értékelné ha a részeges lovagok őt csodálnák még ha az azzal is jár, hogy holnap ő nem csodálhat senkit.
Kezeim csak akkor engedtem le magam elől mikor poharam után nyúltam és a látszatot feltartandó kortyoltam aprót az édes nedűből. Hallgattam, mert úgy tűnt a mi bajnokunk is inkább elmerült a minket közrefogó táncoló párok kémlelésében, mint hogy bármit is hozzáfűzzön beszélgetésünkhöz; Tekintete teljes csodálattal követte a barna bőrű népek valamelyik tagját – annyira nem érdekelt a dolog, hogy eldöntsem melyiküket is nézte ki magának, mert Lady Ysolde úgy döntött megtöri a közöttünk lévő csendet.
- Köszönöm, hölgyem. - fordultam vissza felé, mikor az ő hangja törte meg a csendet és nem nagybátyjáé. - Úgy hiszem megérte a több hetes készülődés, magam is úgy látom minden kedves résztvevő jól érzi magát. - mondtam büszkén, tudván, hogy a készülődésből legjobban én vettem ki a részem. Mondandójának második felére viszont már nem tudtam érdemleges választ adni, mert Gildas hangos tapsolásban tört ki, amit követően pedig szinte egyből hozzánk fordult.
Nem gondoltam volna, hogy olyan könnyedén kettesben hagyja hűn szeretett unokahúgát velem, mint ahogy azt végül megtette; Bár épp így az sem fordult meg a fejemben, hogy épp ő lesz az aki majd bemutatja nekem. - Pedig már kezdtem azt hinni egész éjszaka boldogítani fogsz, Gildas. - szóltam után erélyesen, mikor visszafordult és kellemes táncot kívánt kettőnknek.
- Nos Lady Ysolde, most hogy nincs itt nagybátyja, hogy belekössön minden szavamba, elmondhatom, hogy Ön pedig azzal tisztelne meg engem és az egész Llewellyn családot ha minél többször ellátogatna hozzánk e nemes alkalomból. Mindig kellemes érzés új személyekkel találkozni. Tudja hogy van ez… egy idő után eltűnik az egész bál varázsa, ha minden évben ugyanazokba az emberekbe botlik a nézelődő. - nevettem fel jókedvűen, mintha valóban olyan mulatságosnak tartottam volna az egészet és nem untam volna már tizedik éve ugyanazon uracskák társaságát.
- De ezek szerint Ön még nem is látta a tornát sem! - lepődtem meg, mintha csak épp akkor jutottak volna el elmémhez szavainak további része. - Talán mégis van esélye nagybátyjának győznie az idén újból, ha egy ilyen különleges hölgy az ő oldalán áll, természetesen ha Gildas megérdemli ezt a megtiszteltetést. Jól gondolom ugye, hogy Sir Gildas fogja kapni kendőjét és nem valamely másik induló? - mosolyogtam szélesen, minden erőmet bevetve arra, hogy a lehető legártatlanabb és legtudatlanabb módon érdeklődjek egy igen kényes téma felől – legalábbis úgy éreztem számára kényes lehet, mert én kivételesen élveztem a kialakuló helyzetet. A főtanácsos lányának nem kellett tudnia arról, hogy én tudnék bármit is róla vagy az ő és fivérem kapcsolatáról, hisz a legtöbben úgy tudták, hogy én és Thane szökőévente egyszer váltunk egymással szót; Azt sem kellett tudnia, hogy bókjaim épp oly üresek voltak, mint az érdeklődés amit mutattam felé és csak azt akartam tudni, hogy a keringő pletykáknak mennyi részét hihetem el és mennyi részét használhatom fel. |
A radagani nyelv most is ismeretlen hangok halmazának tűnt csupán, és valahogy úgy, hogy nem Sarafina szólt rajta, sokkal erőszakosabbnak és durvábbnak tűnt. Ettől függetlenül nem kevésbé nyűgözött le; és igazából, ha tudtam is volna, hogy a nagykövet nem épp jókívánsággal illetett engem, valószínűleg akkor sem sértődöm meg. Két eltérő kultúra máshoz van szokva, így az, hogy az Ő szemében különös vagy épp nevetséges a viselkedésem, nem lett volna sértés számomra. Mivel azonban még csak nem is értettem a szót, a mosolyom egy pillanatra sem változott meg.
– Becsülendő tulajdonság, kisasszony – bólintottam Sarafina válaszára. Csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy a kutakodás és illetlenség szándékától mentesen vezessem tekintetem Sarafina ruhájára és maszkjára; még ha szerettem is a szépséget, a fejemet is kedveltem a nyakamon, és ha valóban igaz volt, amit a lány állított a bátyja harci képességeiről, jobb volt nem a véletlenre bízni, hogy fivéri érzelmektől vezérelve nyakamat szegje a kupájával. – Ha megengedi, Ön káprázatosan fest! Az eddigieknél is még inkább, úgy értem; remélem, nem haragszik meg, nagykövet, amiért az Ön külcsínét nem dicsérem meg, de az az igazság, hogy Önt később nem szeretném táncra csábítani. Hacsak nem szeretné külön.
Sarafinán is érződött a diplomatákra jellemző távolságtartás és az, hogy folyamatosan figyelt az illemre és etikettre, de a bátyja ezt egészen új szintre emelni látszott – még akkor is, ha csak néhány pillanat óta ismertem őt. Nem lepődtem meg azon, hogy Thelion király és Ő nem találták meg a közös hangot, ahogy azon sem, hogy Celawan herceg vagy a bátyám nehezen nyitott felé és a Radagan Királyság felé. Nem tudtam, hogy a tréfálkozásom mennyire ér el hozzá, vagy mennyire vevő rá, de sem ebben, sem abban az esetben nem szerettem volna abbahagyni, szimplán azért, mert az olyan lenne, mintha a személyiségem adnám fel a beszélgetés kedvéért; és én, ugyebár, nem voltam diplomata.
– Úgy? Nem is gondoltam volna, hogy Ön borszakértő – pillantottam ismét a lányra, miután Stepharo kitért a kérdésem elől; feltűnt, hogy egymás között passzolgatnak, de nem érintett különösebben mélyen. – Talán hiányoznak Önöknek az otthoni ízek? Ilyen szempontból Aerten a legszerencsésebb hely a birodalomban, akad néhány kereskedő, akik Radagan honból térnek vissza, és hoznak magukkal ezt-azt... Egyszer ittam kókuszdió-levet, az valami egészen különleges volt! Azt mondják, a kókuszpálma még itt, a tenger menti melegben sem élne meg igazán, ami nagy kár... Nehéz elképzelnem, hogy Radagan még ennél is melegebb, páncélban már itt is megfő az ember sej-haja, mire végez egy kiadós gyakorlással, nem is beszélve az igazi harcról. Önök, gondolom, ezt könnyű páncélzattal küszöbölik ki, ugye? A testőrükön, Lamine-on hasonlót láttam, bár csupán messziről csodálhattam a hölgyet...
A zenén túl is harsány nevetés hallatszott, és önkéntelenül is a hang forrása felé fordultam; a király nevetett ilyen kedélyesen, néhány barátja társaságában. Meg szerettem volna kérdeni a nagykövettől, hogy állnak a tárgyalások, de attól tartottam, nem sok változhatott az elmúlt napok során.
– A húga szerint Ön épp olyan kiváló harcos, mint amilyen diplomata – fordultam vissza Stepharo felé mosolyogva. – Mit gondol, lenne majd kedve valamikor összemérni a tudásunkat? Barátilag, persze! |
 A történetem sajnos sokkal bonyolultabb annál, mint amit Lord Gavin első pillantásra láthat. Ha még csak egy boldogtalan menyasszonyról lenne szó, akit meg kell szöktetni! Howe azonban nem akármilyen jegyes volt, s akkor még nem is említettem a kalandot a fiával... Úgy éreztem, bűnös dolog ennyire félrevezetnem Gavint, ugyanakkor szinte biztos voltam benne, hogy a szöktetési ajánlattal csak fel akart vidítani. Nem hittem benne, hogy a torna után is eljönne értem, és az egyik felem azt súgta, jobb is. Nem olyan egyszerű kilépni ebből a családból, ha az ember lánya már kettejükhöz is kötődik belőle. Nem mintha Thudjukki nem fontolgatná, hogy boldog házasságot köt Lady Napsugárral.
Gavin kíváncsisága bosszantott. Mintha meggyengült volna az álcám vele szemben, már nem tudtam olyan könnyedén félrevezetni, egyre jobban átlátott rajtam és a gondolataimon. Borzasztóan pikkeltem rá ezért.
- Mondták már, hogy a kíváncsisága vetekszik a kisasszonyokéval? Még a szobalányaim sem olyan kotnyelesek, mint ön. Kiborít - szűrtem halkan a fogaim közt, de arcomon mosoly játszott, jelezve, hogy valamilyen beteges hajlamnál fogva remekül szórakoztam azon, ahogy a férfi bosszant. Reméltem, arra nem figyel fel, hogy én pedig az összes kínos kérdésére egy másik, szúrós kérdéssel feleltem eddig.
A görbület az arcomon villámgyorsan kisimult, ahogy megéreztem Gavin kezét az enyém felett. Komolyan elhittem, hogy nekiáll ígéreteket szőni és belelovallja magát néhány szenvedélyes vallomásba; még levegőt venni is elfelejtettem, így megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végül valami teljesen mást mondott. Örültem, hogy nem áll szándékában szorítani a csomón, melybe belegabalyodtunk. Szerettem volna megőrizni ezt a könnyed élcelődést, elegem volt a bonyodalmakból, melyek elkerülhetetlenül a nyakamba zúdultak volna, ha megígéri, hogy márpedig várni fog rám.
- Ezer örömmel vitatkozom bármiről. A végén úgyis nekem lesz igazam - feleltem cserfes mosollyal, ráébredve, hogy ez félig-meddig Gavin társaságának köszönhető.
- Papírvirágok? Igazán romantikus gondolat, de a papírnak nem olyan finom a tapintása és illata sincs - tétován ingattam a fejemet. Tetszett is az ötlet, meg nem is, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hasonlatot, amit beleláttam. - Azt hiszem, ha öntől kapom, bármelyiknek örülni fogok. Kivéve a rózsának; kíméljen meg a sablonoktól, kérem!
Derűsen mosolyogtam az ugratásán és boldogan elfogadtam a felém kínált - kierőszakolt? - kart. Butaság volt, de megnyugvással karoltam bele, Gavin mellett úgy éreztem, lepereg rólam mások véleménye, és kedvem szerint tágíthatom az illendőség határait. A jelenléte gondtalansággal és bátorsággal töltött fel, remekül mulattam.
- Apámról? - kérdeztem vissza értetlenül. Azt gondoltam, előbb érdekli Howe vagy valamelyik Llewellyn, mint az apám. - Nem nevezném szigorúnak. Vannak elvei, azok alapján felállítja a maga szabályait, melyekhez aztán eltökélten ragaszkodik. Ezek a szabályok azonban elég rugalmasak. Szerette megjátszani a könyörtelen, rettenthetetlen apát, de mindig volt ideje a szerepe közben rám kacsintani.
Most döbbentem csak rá, hogy valószínűleg apámtól örököltem a tehetséget, hogy elrejtsem a valódi személyiségemet és belebújjak egy másik szerepbe. Édesapám mindig megjátszotta magát az összes ügyfele előtt, mert fontosnak tartotta, az emberek szemében milyen kép alakul ki róla; ugyanakkor azt is fontosnak tartotta, hogy a családja szemében sose veszítse el az emberségét.
- Elkényeztetett. Még mindig elkényeztetne, ha velük élnék. Nem az a fajta ember, akinél könnyen be tudna vágódni a sármjával. Az apámat mindig is mélyebb dolgok érdekelték. A pimaszságát és az eszét például lenyűgözőnek találná, aztán befogná trágyát lapátolni, hogy megnézze, milyen fából faragták. Nekünk nincsenek lovaink, szóval a szomszédnál - meséltem egy nagy sóhajjal, mert sajnos volt már rá példa, hogy apa vasvillát nyomott az udvarlóm kezébe és átzavarta a szomszédhoz elrendezni a lovak állását. Sosem felejtem el, milyen megszeppent arcot vágott a fiú; mintha legalábbis a vesztőhelyre küldték volna. - Az apám szentül hitte, hogy csak az való hozzám, aki hajlandó lócitromba gázolni értem.
Aztán jött Howe a lehengerlő vagyonával, és rájöttem, hogy egy teljesen más történetbe kéne belefognom, ha folytatni szeretném. Így aztán elhallgattam inkább és körbepillantottam a táncparketten. Most, hogy távozóban voltunk, szemügyre tudtam venni minden Ll-t és T-t és egyebet. Drystanon akadt meg a tekintetem, és egy elegánsnak nem nevezhető mozdulattal magam elé perdítettem Gavint, hogy a karja mellett kikukucskálhassak.
- Egy pillanat! Nézzenek oda! Drystan táncolni hív egy lányt! Egy hús-vér lányt! Ó, de édes... Mondjuk, ilyen messziről nem látszik biztosan, szóval ki tudja, tényleg hús-vér-e... Oda ne nézzen! - szidtam meg halkan a férfit, akár szándékában állt feléjük fordulni, akár nem. - Olyan édes...
Egy pillanatig még szemtelenül leskelődtem Gavin takarásából, aztán amint sikerült felocsúdnom és felszednem az államat a földről, ahová örömében puffant, rendeztem a vonásaimat, visszaléptem Gavin oldalára és tovább indultam vele. Az italokkal megpakolt asztalok csak már lépésre sorakoztak tőlünk, így a karja helyett a kezét érintettem, magammal húztam arra a néhány lépésre.
- Ha most arra gondol, hogy bezzeg én megtiltottam önnek, hogy elkallódjon a figyelme, akkor csak annyit hoznék fel mentségemül: én hölgy vagyok, ezért megtehetem. Drystan mindig olyan zárkózott, a szívemen viselem a sorsát. - elgondolkodtam egy pillanatra. - Ha ezt bárkinek is elárulja, kénytelen leszek gondoskodni róla, hogy élete végéig a szekrényembe zárva éljen. Jobban belegondolva, nem is lenne olyan rossz... Édesapámról beszéltünk, igaz?
Igyekeztem felvenni a beszélgetés elejtett fonalát, és ahogy így elmélkedtem, rájöttem, hogy Galvin beszélt a testvéréről és az édesanyjáról is, az apját viszont nem említette. Most fogok belegázolni a lelkébe, ugye? Próbálj diszkréten érdeklődni!
- És az ön atyja?
Ez aztán diszkrét volt...
- Lát valahol puncsot? |
A kisasszony érdekes teremtés volt; egyfajta kihívás, amely újabb, és újabb nehézséget görget a kalandor elé. Élveztem ezt az adok-kapok játékot, amely kialakult kettőnk között; Ha egyikünk feldobott egy labdát, a másik könnyűszerrel pattintotta tovább anélkül, hogy az unalom egy pillanatra is felütötte volna a fejét. A mosoly levakarhatatlan görbülete immáron leplezés nélkül feszítette szét arcomat.
- Valóban? Milyen kár! – indult meg a szemöldököm a homlokom közepe felé, miközben Yserone kisasszony elutasította ajánlatomat. Egy pillanat erejéig kótyagos fejem azt sem zavarta volna, ha másnap valóban bitóra kerülnék, amiért elszerettem egy főúr menyasszonyát. A haragkék szempár csábított.
Azonban a második javaslatom, amelyet a szöktetés köré csavartam, úgy festett, mintha valóban gondolkodóba ejtené a leendő Lady Llewellynt. Valamiért úgy festett számomra, hogy az arcán megvillanó mohó vágy volt az egyetlen őszinte gesztusa azon az estén, ami érdekes érzelmeket hívott életre a mellkasomban; Hirtelen kedvem támadt, hogy valóban a karomba kapjam, és elfussak vele az éjszakában. Elmémben felsejlett egy édes kép, ahogy futástól kimerülten elterülünk a parton, majd egymás testének kölcsönös felfedezésével ismét kifulladunk, ezúttal az aranyló homokban, a Hold fényénél.
- Kit próbál meggyőzni, kisasszony? – kérdeztem a megszokott, szenvtelen éllel hangomban. – Engem, vagy talán saját magát? – fűztem tovább a gondolatot, amikor kijelentette, hogy nincs szüksége szöktetőre; Először azt hittem, hogy vágylohasztó monológba kezd, majd elzavar arcátlanságomért, de nem így történt. Mondandója második fele, s a befejezetlen gondolat ismételten felcsigázott. Szinte éreztem, ahogy az eskü szavai a torkomba szöknek, hogy azzal bizonyítsam mennyire komolyak a szándékaim a megmenekítését illetően. De végül makacsul hallgattam. A mi szerelmi történetünk pusztán a ma estének szólt, nem lett volna foganatja a holnapokban. Olyannyira tudnia kellett ez Yserone kisasszonynak, mint amennyire én magam is tudni véltem.
Az Istenek arra rendeltek engem, hogy megkönnyítsem a lány sorsát aznap este, legalábbis így véltem; de amikor keze megérintette a mellkasomat, a ketyegőm, amely eddig nem vert hevesebben, mint ahogyan akármelyik másik hölgyért tette volna, hirtelen meglódult. Kezem ösztönösen helyezkedett a kézfeje fölé, megnyújtva a pillanatot, amíg a finom ujjak az ingemen pihentek.
- Vitatkozhatnánk arról, hogy ki kísért kit – szóltam kiszáradt torokkal, elrévedve a törékeny pillanatban. Szavaim mögött nem ült gúny, hirtelen még az élcelődésről is megfeledkeztem; Yserone kisasszony megérintette a szívem, s hiába húzta el kezét a mellkasomról, annak nyoma örökre beleégett a szívembe, mint egy letörölhetetlen névjegy. Megbabonázott, akár egy gonosz boszorkány. Hirtelen már nem tűnt ostoba képzetnek, hogy a torna végeztével valóban várni fogok rá.
- Akkor talán papírvirágot kap; Az nem hervad el, mint az élő, és nem kell végignéznie, ahogy a szirmai szép lassan elfonnyadnak – bólintottam nagy komolysággal, de mosollyal a szám szegletében. Voltaképp meglehet, hogy nem is a virágokról szóltam; Az elfonnyadás éppen úgy igaz egy boldogtalan asszonyra, mint a rózsákra, amelyeket kedvtelésből szakajtanak le, és tűznek a gallérokra.
- Akaratos volna? Észre sem vettem – ugrattam nevetve, miközben kezem ismét megtalálta a derekát a forgatás után. A dal véget ért, a zenészek pedig bezsebelték a tapsokat a muzsikáért. Úgy hittem, hogy az este meghittségének itt véget kell szakadnia, hiszen a kisasszonyt várta a hites ura, nekem pedig illett volna megkeresnem Lady Tyriát; hosszú ideje volt annak, hogy szem elől tévesztettem a hercegnő társaságában, ami aggodalomra adott okot a lány vérmérsékletének ismeretében, tudtam, ha bármi baja esik a torna alatt, vagy éppen útközben, Lord Tomas a legféltettebb kincseimmel fog golyózni.
Az elválás azonban nehezebbnek tűnt, mint hittem; Megkönnyebbült sóhajként szakadt fel belőlem a megnyugvás, hogy egy kis időre még a kisasszonnyal lehetek, amikor az kijelentette igényét a szolgálataimra.
- A legnagyobb örömmel – hajtottam meg felé alázatosan a fejem, és kinyújtottam a karomat, hogy könnyebben kulcsolhassa belé a sajátját; Amennyiben nem vette tolakodásnak, másik kezem kézfejét nyugodalmasan helyeztem el a karján, mintha azzal is oltalmaznám azt a köteléket, ami így kialakul közöttünk.
- Meséljen nekem az atyjáról – kértem; nekem, az árva fiúnak, akinek sosem volt igazi apja, mindig kellemes szórakozást jelentett, ha másokéról hallhatok. – Milyen ember? Szigorú? – biccentettem fejem oldalra, hogy a léptek közben a kisasszony felé tekinthessek. |
 A feszült hangulatom kezdett feloldódni. Biztos voltam benne, hogy nem csak az egy fokkal kellemesebb beszédtémának volt ez betudható, hanem a fehérbor alkoholtartalmának is. Így példát statuálva öntöttem magamnak még egy pohárral. Hiába volt borzalmasan savanyú.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy apám is feltűnt a cicomás forgatagban karöltve újdonsült kedvesével. Szemöldököm sértődött ráncokba szaladt a pár láttán, s makacsul elfordultam, hogy ne kelljen feléjük néznem. Csak életem további részében kell majd látnom őket, minden egyes nap. Nem nagy ügy.
- Ha így történne, soha az életben nem tudnám megkedveltetni vele a sárkányokat – vontam le a következtetéseket, s széles vigyor terült el az arcomon. Imádtam a nővéremet, s nem is voltam valami vásott kölyök, sőt pont az ellenkezője, de mégis úgy éreztem, élveztem volna ha az újdonsült házikedvenc Lyn cipellőiben látja a mellékhelyiséget.
- Azt olvastam, hogy a telepátiára is képesek, vagy legalábbis meg tudják érteni a beszélt nyelveket – kacagtam fel, miközben megráztam a fejem, azon tanakodva, hogy vajon higgyek-e a könyvekben leírtaknak. Valahol mindig logikus embernek tartottam magam, és ezúton kétkedtem mindenféle fantázia szülte csodákban. Miért ne kételkedtem volna? Hisz’ az élet kemény és kérlelhetetlen, s nem egy könyvből felolvasott tündérmese, ahol minden rossz elnyeri a büntetését, s a jók pedig ünnepelve eltáncolnak a naplementében.
Nagyon valószínűtlennek tűnt számomra, hogy az álsárkányok ennyire intelligens lények lettek volna. Ódákat zengtek a kis bestiák eszéről, ám ahhoz, hogy a beszédünket megértsék, még őket is kevésnek tartottam.
– Véleményem szerint, ők is csupán a hanglejtésünk alapján határolják be a szándékunkat. Nem mintha megértenék az emberi beszédet...– vázoltam föl nevetgélve a véleményem, majd rövid gondolkodás után kérdést intéztem a lányhoz. – A torna után szívesen elnéznék Stromm boltjába. Lenne kedved velem tartani?
Stromm Orepike Bizarr Bazárja volt az egyetlen hely Aertenben ahol a különböző egzotikus csecsebecséken kívül az én érdeklődésemet is felkeltő könyveket bocsátottak áruba. A dörzsölt törp valódi üzleti zseni lehetett fajtársai között, amiért Tritón partján nyitott boltot, habár stílusa egyáltalán nem hasonlított a törpök hagyományos személyiségéhez. Talán a zsugoriság az klappolt.
- Öhm – szólaltam meg ismét sugárzó magabiztossággal. Aztán ez ennyiben is maradt.
Sebtében elrongyoltam az asztalhoz, hogy időt szerezzek magamnak, majd a kupámat már a boroskancsó mellett hagyva, újra Mella mellé léptem. A lehető legudvariasabb mosolyomat villantottam a lány felé, majd félig meghajolva a kezemet nyújtottam irányába.
- Salwyck kisasszony! Megtisztelne egy tánccal? – kérdeztem olyan mesterkélten, ahogy csak tudtam. Nem szerettem kifigurázni az fölösleges udvariasságokkal túlfűtött nemesi életvitelt, ám két kupa bor után ez már egyáltalán nem érdekelt. |
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Komoly bajban voltam Lady Clarine-nel, pontosan úgy, ahogyan minden férfi bajban van az erős nőkkel. Mindannak ellenére, hogy volt egy közös túránk a havas taranisi vadonban, nem mondhattam el magamról, hogy túlságosan is ismertem a kisasszonyt; Vagy csak annyira, hogy tudjam, nála nem sokat érhetek el udvarlással, vagy humor mögé bújtatott bókokkal. Sündisznó volt, egy jégtüskés sündisznó, aki magas páncélt húzott maga köré az évek folyamán, amely mögé nem lehetett csak úgy, egyszerűen bejutni. Már azzal is komoly meglepetéseket okozott, hogy egyáltalán szóba állt velem. Azt pedig, hogy hagyta magát táncba csalni, külön csodaként, és kis győzelemként könyveltem el.
A történetem sajnos sokkal bonyolultabb annál, mint amit Lord Gavin első pillantásra láthat. Ha még csak egy boldogtalan menyasszonyról lenne szó, akit meg kell szöktetni! Howe azonban nem akármilyen jegyes volt, s akkor még nem is említettem a kalandot a fiával... Úgy éreztem, bűnös dolog ennyire félrevezetnem Gavint, ugyanakkor szinte biztos voltam benne, hogy a szöktetési ajánlattal csak fel akart vidítani. Nem hittem benne, hogy a torna után is eljönne értem, és az egyik felem azt súgta, jobb is. Nem olyan egyszerű kilépni ebből a családból, ha az ember lánya már kettejükhöz is kötődik belőle. Nem mintha Thudjukki nem fontolgatná, hogy boldog házasságot köt Lady Napsugárral.
A feszült hangulatom kezdett feloldódni. Biztos voltam benne, hogy nem csak az egy fokkal kellemesebb beszédtémának volt ez betudható, hanem a fehérbor alkoholtartalmának is. Így példát statuálva öntöttem magamnak még egy pohárral. Hiába volt borzalmasan savanyú.