Belső
Pozitív: bájos; illedelmes; megvan a magához való esze; szereti a társaságot; törődik másokkal; engedelmes; odafigyel az elvárásokra; értékeli a szépséget; életvidám; ügyesen forgatja a szavakat; barátságos, még ha csak a felszínen is

Negatív: nárcisztikus; pazarló; hiú; manipulatív; folyamatos megerősítésre van szüksége, különben kételyek gyötrik; hajlamos az önzésre; minden emberről van véleménye, és örömmel gázol át azokon, akiket nem kedvel; mindig butának tetteti magát;

Külső
Átlagos magasságú, orra pisze és kissé felfelé kunkorodik, felső ajka keskeny, arca pedig kerek, és darázsderékkal sem áldotta meg az ég, ennek ellenére Lynetről soha senki sem mondana mást, minthogy gyönyörű, és nem csak azért, mert a királyné húga. Pontosan jól tudja, hogyan emelje ki magán azt, ami előnyös, kezdve a háta közepéig érő, lágy hullámokban leomló hajával, melyet mindig gondos kezek formáznak; színe alapvetően sötétbarna, szinte már fekete, ám nyáron, mikor a szokásosnál is forróbban süt le a Nap, rendszerint világos árnyalatot vesz fel, melyet néha még a téli hónapokban is magán visel. Bőrét gondosan óvja a barnulástól finom kendőkkel és ruhákkal, így az a szabadban töltött órák ellenére is krémes fehér. Finom vonású, bájos arcán a legfeltűnőbb lehetetlenül kék szeme – átható, tiszta és meglepően világos színű. Ha valaki ismeri Lynettet, s tulajdonképpen még akkor is, ha nem, jól tudja, mennyire is rajong a szebbnél szebb ruhákért, drága ékszerekért, és büszkén felemelt fejjel hordja őket, ahogy könnyed, magabiztos léptekkel sétálgat, ajkain elbűvölő mosollyal.

Amióta csak Lynet a világra jött a gazdag Llewellyn család negyedik gyermekeként, azzal töltötte idejét, hogy mindenkit az ujja köré csavart, akit csak ért. Soha nem volt benne gonosz szándék; egyszerűen csak élvezte a gondoskodást és törődést, sőt, egy idő után már ő maga követelte meg a figyelmet, és mindent meg is tett azért, hogy megkapja. Gyönyörű, virgonc kislány volt, akinek gurgulázó nevetése gyakorta hallatszott a vár számtalan folyosóján. Már kiskorában megtanulta, mit is várnak el tőle, s ennek megfelelően személyisége manapság tömény báj, jól neveltség, és dicsérő, kedves szó, még ha valójában ennek legnagyobb része kötelességtudatból fakad is. 
Idejének szinte egészét emberek között tölti, s csak este, mikor nem jön a szemére álom, akkor élvezi a könyvek társaságát. Mindig szerette a meséket, és régen egyfajta romantikus lepellel borította a jövőt, rózsaszín habba burkolva minden rosszat, míg el is feledkezett róla. A gyerekévek azonban hamar elmúltak, számára talán hamarabb is, mint néhányaknak; a családjával többnyire jó viszonyt ápol, kivéve talán legidősebb fivérét és az apját, ám ettől függetlenül soha egy tiszteletlen szava sem volt velük szemben. Azóta azonban, hogy a nővére férjhez ment, és saját szemével látta Isandán, milyen lélekpusztító is lehet egy nem kívánt házasság, rettegésben él, fél attól, hogy ő maga is így jár, s ha oda kerül, Isával ellentétben nem lesz mellette senki. 
Ami a jelent illeti, Lynet határozottan élvezi mindazt, amit a rangja nyújthat számára; gyönyörködve szemléli az újabb és újabb ruháit, élvezettel mutogatja drágaköves nyakékeit, és mindemellett az összes lehetséges társasági eseményen megjelenik, melyre csak el tud menni, és élvezettel gyűjti be a bókokat, kihasználja a hatást, amit egy-egy kedves szóval és szép mosollyal ki tud váltani másokból. Lynet Llewellyn egyáltalán nem rosszmájú vagy érzéketlen – ám kétségbeesetten kapaszkodik az álomvilágába, és igyekszik azt teljesen élvezni, míg erőszakkal ki nem rángatják onnan.
Ez a "kirángatás" hamarabb eljött, mint gondolta volna, és minden olyan gyorsan történt, hogy ideje sem volt felocsúdni. Az egyik pillanatban még a Torna nyitóbálján forgott, élvezte a jóképű Melion Deatrys bókjait, az ártatlan játékot, a következőben pedig egy hintónak csúfolt faládában zötyögött Taranis felé. Lynet hisztizett, toporzékolt, sírt, kérlelt, de Howe Llewellynre nem tudott hatással lenni; a mai napig nem heverte ki teljesen az elárultság érzését, hogy úgy adták el a Deatryseknek, mint valami tenyészkancát, és hónapokig még csak azt sem mondta meg neki senki, melyikükhöz kell hozzámennie. Gerald Deatrys a mai napig félelmet ültet el a szívében, és a kisebbik fiút sokkal kompromisszumképesebb választásnak nevezné, de ez nem jelenti azt, hogy felhőtlenül boldog.
Lynet határozottan úgy érzi, hogy szenved, hogy a Taranis hegyei összenyomják, bezárják, megbetegítik. Még mindig nem tudott megbarátkozni a hellyel, habár próbálkozik a saját ízlésére formálni a várnak csúfolt erőd kijelölt lakrészét, még a tenger mellől is hozatott mesterembereket, hogy kielégíthessék igényét a szép holmikra. Sokat betegeskedik, és igyekszik olyan kellemetlen lenni, amennyire csak tud; még mindig reménykedik benne, hogy a Deatrysok egyszerűen megelégelik, és hazaküldik, habár Melionnal viszonylag normalizálta a viszonyát, más lehetőség híján.