aranyköpések Grafika-sarok karaktertérkép
aglanir családjai kapcsolati háló tumblr

naptár

Aglanir.  A középkori birodalom, melyet észak felől a Taranis hegység, délről a Tritón tenger határol. Ez a nem mindennapi vidék az a hely, ahol a legendák életre kelnek. A viszályoktól szétszabdalt világ új hősöket, és szélhámosokat teremt, akik történetét időről-időre elmeséli Anders, a Krónikás.
Légy egy, a világ hősei közül. Válassz oldalt, és csatlakozz egy új kalandhoz.






 

 

 

 

 

 



képre vár: -

 

Téma: NRT, Középkori, Fantasy RPG - hosszú reagok
Szerkesztő: Andes  Mindenes: Kaya
Nyitás: 2016.01.22 Re-start: 2017.07.07.

Évszak: nyár - a harmadik évad végéig!
Regisztrált felhasználók: 13
Játékosok száma: 13
Karekterek száma: 88 (ebből njk: 14)
ebből nő:  43 ebből férfi: 45
Hozzászólások száma a fórumban: 1680

utoljára frissült:
2017.07.21. (15:00)


 

 

 

Aglanir világa
Fórumok : Tritón tenger mentén : Aerten Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
Anders

2016.01.22. 12:47 -

A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
 

[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]

Tinwe Előzmény | 2017.07.11. 22:36 - #120

Ha nem tudnám, hogy a látásommal éppenséggel semmi baj sincs, biztosan azt képzelném, hallucinálok, és elfojtott, bűnös vágyaim kivetülését látom felém közeledni az úton. De a szemem hibátlan, sőt, olykor élesebb is, mint kéne, így aztán a látvány nagyon is helytálló: Rheya városőrségének legsármosabb és legpimaszabb lovagja, a birtokon vakációzó hölgyek legkellemesebb velejárója érkezik daliás lován. Azt hittem, hogy a búcsú, ha nem is örökké, de huzamosabb időre szól majd köztünk. Azt reméltem, a távozásával helyre tehetem magamban a dolgokat, megfeledkezhetek kitartó udvarlásáról és hízelgő szavairól, melyekkel heteken át édesgetett. De nem így lett, a távozása megkönnyebbülés helyett csak magányt hozott, és kitágította azt a jéghideg, tátongó űrt a mellkasom közepén, mely éjszakánként nem hagyott nyugodtan álmodni. Hirtelen kettős érzések kavarogtak bennem: egyfelől örültem, hogy viszont láthatom, másfelől dühített, hogy képtelen végre normálisan távozni. Nem akarok olyan ígéreteket hallani, melyeket nem teljesíthet. Nem akarom őt látni, ha rövidesen úgyis mennie kell.
Természetesen újfent bókkal nyitott, finom köntösbe bújtatott, mézédes szavakkal, melyek könnyen függőséget okoztak még az olyan romlott lelkek számára is, mint az enyém; hiszen felpezsdítették és megörvendeztették, akárcsak a hiúságomat.
- Kinőttünk már a mesékből, drága Gavin. Jobb, ha ön sem hisz már bennük.
Kimért biccentéssel üdvözöltem, a szokottnál szélesebben és vidámabban mosolyogva. Feleslegesen lepleztem volna, hogy örülök neki, hiszen az esetek többségében nyitott könyvként olvasott belőlem. Ennek ellenére úgy tűnt, hiába lát át rajtam, mégsem ábrándítja ki a látvány. Nem értettem, mit eszik egy ilyen besavanyodott, vehemens nőszemélyen, de sosem próbáltam meg lebeszélni a szándékairól, egyszerűen csak magamat adtam, úgy sejtvén, idővel úgyis belefárad az örökös szúrt sebekbe, melyeket tőlem kap.
- Részemről az öröm, hogy újra láthatom - megeresztettem felé a kelleténél egy árnyalattal bizalmasabb mosolyt, csak hogy ne érezze úgy, lelkesedése a viszontlátás iránt egyoldalú. Meghúztam a szárakat, megállásra késztetvén a fekete mént, hogy a férfi lova mellénk húzódhasson. Érdeklődve figyeltem, mit húz elő a zekéje alól. Szerettem a virágokat, és annál jobban szerettem virágot kapni, még ha az első találkozásunk során el is beszélgettünk a papírvirágokról, mint alternatívákról; az élőnek mégis csak tapintása, illata van, színektől és élettől pezseg. Így hát boldogan s vigyázva vettem át tőle a virágot, hogy megszagolhassam.
- Nem illendő nincstelen katonáktól virágot elfogadnom - feleltem élesen, a szirmok felett pillantva rá. - Az Ön hódolata viszont melengeti a szívemet. Köszönöm!
A blúzom zsebébe tűztem a virágot, gondosan elrendezgetve a szirmait, majd tekintetem a férfiét kereste, miközben sarkammal elindítottam magam alatt a lovat. Reméltem, állam célzó intése elég lesz ahhoz, hogy kövessen.
- Mi szél hozta ismét Aertenbe? Csak nem felejtett itt valamit?
Vagy valakit. Enyhén gunyoros grimaszba torzultak vonásaim egy rövid pillanatra, míg vállam felett hátrapillantottam rá, mohón várva a válaszát. Nem reménykedtem olyan naiv képzetekben, mint hogy miattam tért vissza, így hát nem is vártam tőle, hogy hazudjon. Azt azonban reméltem, most, hogy itt van, már hajlandó lenne újra nekem szentelni a figyelmét. Észrevehette például, hogy irányt váltottunk, és a lovamat már nem a birtok felé kormányoztam, hanem a mező irányába, a kastély mögött húzódó, több hektárnyi legelő és termőföld felé. Nem kérdeztem és nem kértem semmit, egyszerűen bíztam benne, hogy követ.
- Ha az esküvőre érkezett, korán jött. Úgy emlékszem, még a meghívókat sem küldtük szét, habár már megterveztük az uralkodó színeket. Fehér és vörös, állítólag ez az új trend idén. Elég morbid választás, ha a forrongásra gondolunk... A béke és a halál színei - meséltem, s közben igyekeztem egyre messzebb csalni az épülettől, egyre messzebb a jövetele eredeti céljától. Azt akartam, hogy újból csak rám figyeljen, és ettől az elhatározásomtól nem voltam hajlandó tágítani.


Anders Előzmény | 2017.07.09. 19:00 - #119

Nosztalgikus mosollyal biccentettem oda egy virágárus lánynak, akik megrakott kosarát lóbálva átsétált a lovam előtt a poros úton; A mozdulat, amellyel könyökhajlatához fogta a kosár fülét, és ahogyan vigyázva megemelte a ruhája szegélyét nehogy a sárba tiporja, emlékeztetett Gillianra. Mozgása is felettébb hasonlatos volt húgoméhoz, és ha a fejét vörös helyett szőke haj díszítette volna, elgondolkodom rajta, hogy nem-e a testvérem keveredett ilyen messzire hazulról. Egy ideje nem láttam már testvéremet – ámbár a lázadások leverése után első dolgom volt Vidarig vágtatni, hogy meggyőződjek róla, Lord Agenyr betartotta szavát, és vigyázott reá. Kértem ugyan, hogy tartson velem, intézek neki helyet a palotában, de nem akart. Az Ő szíve a Pusztához húzott, oda, ahol édesanyánk felnevelt bennünket. Voltam olyan vak, és bolond, hogy más okát ne keressem maradásának.
Verőfényes délután volt, az ég búzakéken ragyogott, a frissen sarjadt mezők zöldje pedig Brighid anyaistennő kezének nyomát dicsérte. Mély levegőt vettem, és megrántottam Robin kantárszárát, hogy a megfelelő irányba tereljem a poroszkáló mént. Hosszú út állt mögöttünk, és mindkettőnk torka kiszáradt már – különösképp, mert utolsó pihenőnket is elmulasztottam, hogy mihamarabb ideérjek.
Küldönc, küldöncnek néznek! Engem? Ah, dohogtam gondolatban első ízben, amikor a király lepecsételt levele a kezembe került. Különös úgy szemközt állni a bátyáddal, hogy neki fogalma sincs arról, hogy ki vagy – a legszívesebben a képébe dögölném a származásom, de tudtam, hogy egyelőre nem lehet hasznom belőle. Még mindig veszedelmes Sagramourként élni, na meg nem is volt éppen rossz helyem a palotában. Nem lettem gazdagabb, de nem is éheztem. Robin is megfelelő ellátásban részesült, és számomra is volt hely álomra hajtani a fejemet; a pénzem így is hamar elfogyott, pedig arra is ügyelnem kellett, hogy haza is küldjek valamennyit. A forradalom sem tett túl sok jót a gazdaságnak…
A harcokból nem igen vettem ki a részem; főként testőri feladataimat láttam el, és gondoskodtam a palota hölgyeinek védelméről, amikor azok a tengerhez telepedtek. Ehhez kapcsolódik a második íz; Bár kezdetben haragudtam, hogy engem jelöltek ki a levél futáraként, hamar ráébredtem, hogy voltaképpen ez az egész nem is akkora tragédia. Lord Howe jegyese már régóta mozgatta a fantáziámat, és itt tartózkodásom alatt nem átalkodtam udvarolni számára; bókoltam, vadvirágot tűztem a hajába, finoman hozzáértem, amikor már nem látta… Talán merészség ezt állítanom, mégis úgy festett, mintha nem lett volna teljesen ellenére a dolog. Tudtam jól, hogy hamarost bekötik a fejét, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy sosem lehet az enyém teljesen. Ezért még inkább akartam.
 Kiismertem már magam Aertenben, így könnyedén megtaláltam a Llewellyn házhoz vezető utat. Az impozáns épület már messziről látszott, mégsem azt kötötte le a figyelmemet. Szemben velem az út másik vége felöl egy másik lovas közeledett – először egyre növekvő fekete foltként, vágtázva, aztán valamivel lassabban. Először nem ismertem fel, ahhoz messze volt, valami mégis arra ösztökélt; Várjak.
- Hallottam legendákat csábító szirénekről, akik tengeri paripákon vágtatva csábítják el az utazókat, de bevallom, eddig nem hittem bennük – szólaltam meg mosolyogva, amikor az érkező elég közel ért ahhoz, hogy megismerjem. Belső érzeteimben ezúttal sem csalatkoztam; Gondolataim éppen előbb jártak nála, és most, éppen Ő jön felém. – Örömömre szolgál, hogy újra láthatom, Yserone kisasszony – Robin, mintha kitalálta volna gondolataimat, az ében hátas mellé lépdelt, hogy oldalvást szembe fordulhassak a menyasszonnyal. Bordó zekém zsebéhez nyúltam, hogy kivegyem belőle az a szál virágot, amit imént a lánykától szereztem. Kissé ugyan meggyötörte a városon át vezető út, és a felhevült testem melege, de az, hogy a szívem felett őriztem, megmentette az értékét. Átnyújtottam hát.
- Elfogadja ezt, mint egy szegény katona hódolatának zálogát? – kérdeztem, egészen megfeledkezve jövetelem másik, igen fontos céljáról.


Tinwe Előzmény | 2017.07.09. 17:05 - #118

Képtelen voltam egy légtérben maradni a menyasszonyi ruhámmal, mely a szekrényemre akasztott fogason lógott, fenyegető hófehérségével a jövőm sötétségét hirdetve. Sosem hittem volna, hogy valaha örülni fogok annak, hogy egy csapat elkényeztetett királykisasszony ellepi a birtokot, a polgárháború mégis tökéletes ürügyet biztosított az esküvőnk elhalasztására. Ilyen politikailag terhes időszakban, állandó bizonytalanságban nem voltam hajlandó férjhez menni - nem mintha Tritónt elérte volna a forrongás hulláma, de gondolnunk kellett a vendégeinkre is. Tökéletes alibi! Tény, voltak napok, amikor belefojtottam volna némelyik csitrit egy tál levesbe, de végtére is a biztonságuk többet ért az én kényelmemnél, és nem tudtam eléggé hálálkodni nekik, még ha nem is értették, miért villanyoz fel annyira, hogy a szörnyű politikai helyzet meghiúsította az esküvőmet. Jobb is, ha nem értik, habár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az itt töltött hetek alatt világossá vált számukra is sanyarú helyzetem. Nem mintha kritizálni szeretném az újdonsült családomat, de még a vak is láthatja, hogy ahhoz képest, vagyonilag milyen jó fogást jelentenek, nem egy főnyeremény velük együtt élni. Persze az én kisded játékom sem húzódhatott túl sokáig. Amint a vihar elült, Howe kész volt háttérbe helyezni minden mást, hogy végre megtarthassuk az esküvőt és ne kelljen tovább húznunk a dolgot, sem pedig egymás idegeit. Kénytelen voltam kifejezni enyhe tiltakozásomat, hiszen csak most zökkent vissza a világ a régi medrébe, ám amikor jelét adtam a félelmemnek, válaszút elé állított: ha hozzá akarok menni, még a nyáron megtartjuk az esküvőt, ha pedig nem, szedhetem a cókmókomat. Sosem láttam még testközelből ezt az erőszakos, türelmetlen oldalát, így hát befogtam a számat és hagytam, hogy rám szabják a gyönyörű, habos-babos, hófehér ruhát, és igyekeztem kiüríteni az elmémet, hogy ne törjem állandóan a menekülésen az agyam.
Ki kellett szakadnom a birtokról. Kihasználván, hogy nincs otthon senki, aki megtilthatná, felnyergeltem a lovamat és kilovagoltam a tengerpartra. Élveztem a sós szelet az arcomon, a vágtától elgémberedett combjaim kellemes sajgását, a homokot a talpam alatt, a tenger simogatását. Fogalmam sincs, mennyit időzhettem a parton, a gondolataim közt elveszve, mérlegelvén az eddig meghozott és a jövőben meghozandó döntéseimet, a saját érzéseimet mások és önmagam iránt, mire végre rászántam magam, hogy hazainduljak. Nem éreztem, hogy különösebben megkönnyebbültem volna, de a gondolataimat fogva tartó feszültség enyhült, már nem éreztem annyira a mellkasomra nehezedő nyomást. Lesz ami lesz, nincs mitől tartanom. Még mindig szabad vagyok, bármikor nemet mondhatok. De mégis hogyan hagyhatnám cserben a családomat? S hogyan kéne beismernem, hogy mindenkinek igaza volt, mikor be akartam bizonyítani nekik, mennyire tévednek?
A nyomasztó gondolatok azonban szép lassan tovaszálltak a nap végére. Egész jókedvűen ügettem vissza a birtokra éjsötét ménem hátán, lefordulván vele a kastélyhoz vezető, salakos ösvényre. Hajam kibomlott a nap folyamán, sűrű fodrokban verdeste a hátamat. Már messziről kiszúrtam az ismeretlen lovast, így visszafogtam a kantárszárakat és lépésre váltottam a lovammal. Kihúztam magam a nyeregben, méltóságteljesen felszegve az államat, és csak imádkoztam, hogy ne az egyik fivér legyen az, sem pedig egy kellemetlen ismerős, akivel a délután hátralévő részében kénytelen volnék jóindulatúan elcseverészni. Abban bíztam, talán nem is hozzám jött, nem engem keres, és elléptethetünk egymás mellett egy kurta biccentéssel.
Ám amint elég közel ért ahhoz, hogy a lágy napfény megvilágíthassa vonásait, a felismerés ledöbbentett és hirtelen szóhoz sem jutottam.


Anders Előzmény | 2017.07.07. 14:51 - #117

Időugrás után!


Anders Előzmény | 2017.02.04. 12:45 - #116

Rendszerint nem egészséges dolog, ha az ember magára vonja mások irigységét; Különösképpen akkor nem, ha azoknak a bizonyos másoknak fegyverük van.  Csak akkor tűnt fel, hogy két alak egészen a fogadótól követ, amikor bevetettem magam a piaci forgatagba. Bizalmatlanul pillantottam hátra a vállam felett, és homlokomra azonnal takaros barázdákat szántott az a felismerés, hogy mindkettejük oldalán kard pihen. Nem tűntek túl barátságosnak, de úgy véltem, hogy nagy közönség előtt talán nem próbálnak meg majd hátba szúrni. Milyen világ az, ahol az embernek még a tisztességesen kicsalt aranyai sincsenek biztonságban? Volt egy olyan érzésem, hogy a férfiak nem ingyen jövendőmondás reményében eredtek a nyomomba, de csak reméltem, hogy nem is a két szép szemem vonzotta őket. Azt reméltem, hogy megbízómmal való találkozás talán lelohasztja majd számomra egészségtelen lelkesedésüket. A lány azonban nem az volt, akire vártam. De ez most nem számított.
Ügyeltem rá, hogy szavaimat átitassa a jól begyakorolt akcentus, amely egy külföldi ország egzotikumával ruházta fel a személyemet. Rendszerint bevált, de a finom ívű szemöldök rándulását látva rájöttem, hogy most elmaradt az elvárt, lenyűgöző siker – mégsem feszengtem. Még akkor sem, amikor az általam választott titulus hallatán kétkedve visszakérdezett. Könnyedén felnevettem, hogy ezzel is azt jelezzem, kicsit sem sértődtem meg azon, hogy nem hisz nekem. Majd fog, gondoltam eltökélten.
- Az én birodalmamban más szabályok uralkodnak, mint az önökében; Nálunk a koldusból is éppen úgy lehet egy napon király, mintahogyan a király is könnyedén kerülhet a koldusok közé. Nem az számít, hogy minek születik az ember, hanem az, hogy mivé nő fel – gördítettem nyelvemen a szavakat kissé ködösen, minden egyes szót úgy forgatva, hogy az akcentusom egy másodpercre sem ingott meg. Olyan régen játszottam már ezt a szerepet, hogy néha már az okozott komoly fejtörést, hogy hogyan kellene önmagamnak lennem. Mondjuk, akkor nem nehéz, ha az ikerbátyád késsel fenyeget! Az emlékre majdnem megborzongtam, de sikerült palástolnom egy újabb meghajlással.
- Megtisztelő tulajdonság, amikor valaki nyitottan tekint a túlvilág adottságaira – zsolozsmáztam előzékenyen, miközben a szemem sarkából láttam, hogy a két alak, akik az imént még nem is olyan messze cövekeltek le tőlünk, időközben beolvadtak a tömegbe, elhalasztva a kirablásomat és megölésemet. Képtelen voltam elrejteni a megkönnyebbülésemet, de nem hittem, hogy a lány túl jó megfigyelő lenne. A mosolyomra úgy is tekinthetett, mint a szavai utóhatására, hiszen gúnyolódott rajtam.
- Mindenkinél más – feleltem kérdésére készségesen, miközben ragyogó kék szemeimmel az arcát fürkésztem. Fiatal kora ellenére vonásai keménynek tűntek, mintsem bájosnak; hamvas bőre, gondosan elrendezett haja, és a ruhája patyolattisztasága arról árulkodott, hogy előkelő családból származik, de ahhoz nem volt elég cicomás, hogy nemes legyen. A jó megfigyelés volt a jóslataim alapja.
- Önt gúzsba köti a félelem – állapítottam meg; ebben nem volt nehéz dolgom, hiszen általános tény, hogy minden embernek van rettegnivalója, még a legbátrabb lovagnak is. Csillogó gyűrűkkel felszerelt ujjaimmal az államat simogattam, mintha gondolkodnék valamin. Kék szemeimet egészen összeszűkítettem, mintha éppen egy bolhabetűkkel írt pergament olvasnék. – Vár valamire… Vagy inkább valakire. Talán egy kérőre? – kérdeztem szelíden. Vaktában lövöldöztem, olyan általános ismeretekre alapozva felvetéseimet, amelyek általában a fiatal lányokra igazak lehetnek. Aglanir szabályai egyszerűek volta, ha házasságról volt szó; Az apák rendszerint ahhoz adják a lányaikat, akik a legtöbbet adhatják a családnak – különösképp, ha a lány maga is vagyonos. Nem voltam hajlandó többet mondani. Nagyot sóhajtva, színpadias csalódottsággal tekintettem körbe, de a megbízómnak nyoma sem volt. Úgy festett, hogy aznap este éppen én voltam az, akit felültettek. A jövő kiszámíthatatlan.
- Úgy fest, hogy Lord Kerwyn mégsem tart igényt a szolgálataimra – nevettem fel, miközben karomat előzékeny gesztusként a kisasszony felé nyújtottam, jelezvén, hogy karoljon belém. – Megengedi, hogy hazakísérjem? Közben talán mesélhetne a házasságtól való félelmeiről – villantottam felé tudálékos mosolyomat.


wolfie Előzmény | 2017.01.07. 21:03 - #115

Igazán nehezen tudtam úgy tenni, mint akit különlegesebben mélyen érintett az az esemény, amely alkalmával az édesanyám kiadta az útját az öcsém, Leo nevelőnőjének. Miközben szánakozó tekintettel figyeltem a megtörtségről árulkodó mozdulatait, rájöttem, hogy egyáltalán nem hatott meg a lány bánata és reményvesztettsége, valamint az időnként felhangzó jajveszékelése. Arról a megaláztatásról nem is beszélve, mikor legalábbis a piac kellős közepén szó szerint fülön csípett, s így ösztökélt arra, hogy az otthonom, avagy a személyes poklom felé vegyem az irányt. Számomra az, hogy többé nem kellett látnom az arcát, csupán egyfajta elégtételnek bizonyult.
Ugyanakkor, ez azt is jelentette, hogy hamarosan egy újabb nevelőnémber jelölt érkezett, aki meglepő módon nem követte az elődei által felállított, íratlan hagyományokat, és kivételesen nem volt láb alatt. Illetve, az újabban tett sétáimról sem számolt be neki, míg az anyám odavolt. Ezért cserébe még az undok és pórias nevét is megbocsátottam neki; mégis milyen emberek adnak olyan nevet a lányuknak, hogy Flora?!
Elégedetlenül csettintettem egyet a nyelvemmel, miközben az egyik nyakéket forgattam meg az ujjaim közt. A kereskedő, akinek a portékáját vizslattam át, a hang hatására összerezzent, aki addig árgus szemekkel nézte, hogy éppen mi ragadta meg a figyelmemet. Még mindig az ékszert mustrálva forgattam meg a szemeimet, nemtetszésem jeléül.
Mivel az atyám és az édesanyám ismételten házon kívül tartózkodtak, szabadon járhattam-kelhettem, mikor éppen nekem tetszett. Eredeti terveim szerint a mai nap folyamán a tengerpartra lopakodtam volna ki, ám a sétám közben megpillantottam az aerteni piacok egyikét, s utólag belegondolva, nem tudtam eldönteni, végül is mi vett rá arra, hogy a város falain belül maradjak. Motoszkálhatott bennem valamiféle ötlet, hogy esetleg az öcsém dajkája kapjon valami szépet, viszont ez közel sem jelentette azt, hogy kedvelném. Leginkább csak amolyan jelként kapta volna, miszerint honorálom a hallgatását, semmi egyéb célból.
Nagyot sóhajtva tettem vissza a nyakláncot az eredeti helyére, majd a férfi irányába biccentettem egyet köszönésképpen, és tettem hátra egy lépést. A Nap már jócskán túljárt a delelőn, amely azt jelentette, hogy ideje volt hamarosan hazaindulnom. A tekintetemmel óhatatlanul kutakodtam az olyan alakok után, akik netán túlzottan emlékeztettek volna arra a Monte nevezetű artistára, akivel legfőképpen a rémálmaiban szoktam találkozni.
Az a szívesség, amit ígért, nagy jelentőségű volt számomra, de amíg nem jutottam előrébb abban, hogy mire is vágyom, addig egy porcikámat se mozdítottam volna meg Yara Dollonért. Kétség sem fért ahhoz, még mindig felkuncogtam, ahogy felidéztem a lehetséges arckifejezéseit, de a szórakozás számomra nem tűnt elég fizetségnek. Főként, hogy semmiféle fogalmam nem volt arról, miféle házban, nemhogy környéken lakik.
Elgondolkodó arckifejezéssel torpantam meg az egyik saroknál, és ugyanígy igazgattam meg a barackvirág színű ruhám fodrait. Az anyagról felpillantva már éppen útnak indultam volna, mikor az egyik oldalról valaki megszólított. Morcosan ráncoltam össze a szemöldökeimet, és tökéletesen felkészültem arra, hogy tőlem aztán nincs miért elnézést kérnie, mikor az ő irányába tekintve hirtelenjében a torkomon forrt a szó.
Lélekben felkészültem arra, hogy egy ágról szakadt, szintén a templom egere mellett éldegélő koldust kell leráznom magamról, azonban arra egyáltalán nem, hogy a jövevény szemmel láthatólag jómódú. Már-már zavartan köszörültem meg a torkom a titulusa hallatán, amikor a következő szavaival együtt megérkezett a hidegzuhany: jövendőmondó.
Óhatatlanul is hitetlenkedve vontam fel az egyik szemöldökömet, a karjaimat pedig összefontam a mellkasom előtt, ahogy egy fél lépéssel teljesen szembekerültem az idegennel. Tartottam attól, hogy Aertent lassacskán ellepik a haknisok; majdnem minden napra jutott egy, akik akartak valamit. Pénzt, a kavics rezdüléséből kiolvassák azt, mi fog történni hatvan esztendővel később, vagy éppen azt, hogy jutassák el szívük választottjának házához. Amit meg én szeretnék, az meg nem számít, ugyebár…
– Herceg? – visszhangoztam kétkedve, s őszinte megdöbbenést mímelve látványosan a szívemhez kaptam. Tetszett a kialakult szituáció. – Eddig fogalmam sem volt arról, hogy a jövendőámítók között is megválasztják az uralkodókat. Vagy ez csupán egy felvett titulus? Kérem, ne szomorítson el – feleltem láthatóan kedélyesen. – Ámbár szeretem a meglepetéseket, ami a jövőmet illeti – hazugság –, attól tartok, néhány elejtett információval nem árthat, ha tisztában vagyok. – Még nagyobb hazugság.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Attól tartok ugyan, hogy nem én vagyok az, akit maga elé küldtek, mindenesetre, azért élnék az ajánlattal. De, kérem, előbb mondja el azt, mégis hogyan működik ez? Szellemek sugdosnak a fülébe? – érdeklődtem, és félig oldalra döntve a fejemet enyhén összeszűkítettem a szemeimet. Egy kívülálló nagy valószínűséggel nem tudta eldönteni, hogy éppen élcelődök-e, vagy valójában érdekel a válasz.
Az igazság az, hogy egyszerre űztem a kettőt mesteri szinten.


Anders Előzmény | 2017.01.07. 12:13 - #114

Késő délután betértem egy útszéli vendégfogadóba. Becsületesen megszerzett aranyam, és rangom révén külön szobához és száraz lepedőkhöz jutottam. Miután meguzsonnáztam és felmelegedtem a kandalló ropogó tüzénél, egy darabig kockáztam egy másik vendéggel, és közben mindketten bőségesen kortyoltuk a sört. Úgy éreztem magam, mint egy szórakozó, kalandozó aranyifjú. Élveztem.
- Az ördögbe is, barátom, ma este melléd szegődött a szerencse – jegyezte meg partnerem; hangjában nem ült semmiféle elismerés. Sötét tekintete a kezemre szegeződött, azt hitte, hogy csalok. Ez persze igaz is volt, de elég hosszú ideje csaltam már ki mások pénzét ahhoz, hogy ne bukjak le.
- Valóban – bólintottam a kijelentésére vidáman, és magamhoz vettem a nyereményt. – Játszunk talán valami mást? – kérdeztem a lehető legártatlanabb hangon, de jól ismertem én a Gregor-féléket. Egyszerűen nem tudnak veszíteni, így egészen addig fog játszani, amíg az utolsó garasát is el nem veri.
- Ugyan, hadd guruljon az a kocka! – Gregor kelletlenül elmosolyodott, és újabb pénzérméket tolt az asztal közepére. – Nem lehet mindig ekkora malacod – érvelt, és árgus szemekkel figyelte a kockákat; én az arcát fürkésztem. Szája szeglete dühödten rándult meg, innen tudtam meg, hogy megint alulmaradt. Értetlenül csóválta a fejét, a keze pedig egyre vadul remeget, amikor töltött magának a söröskancsóból. Hetykén sepertem össze az érméket, hogy azok csatlakozhassanak a társaikhoz az erszényemben.
Ahogy a többi vendég felénk fordult, világossá vált számomra, hogy talán ideje lenne tovább állnom. Nem igyekeztem láthatatlan maradni az emberek között; igyekeztem az előkelő, messziről érkezett úr látszatát kelteni, aki ősei tudományát hirdetni érkezett a városba. Annak ellenére, hogy nem lóháton közlekedtem, hanem gyalog, sötét lovaglónadrágot, finom batisztinget és ezüstpitykés, sűrűn díszitett dolmányt viseltem, amely tökéletesen rám volt szabva. Nem volt olcsó, meg kell hagyni, de megérte. Máskor mindig ragyogó csizmámon nyomott hagyott ugyan az út pora, de még így is messzire lerítt róla, hogy első osztályú bőrből szabták. Vékony ujjaimról pedig nem hiányozhattak a gyűrűim.
A torna, és azaz apróság, hogy Bűvész a nyomomban járt elég indokot adott arra, hogy egy kis időre magam mögött hagyjam a fővárost. Még Sabrine-tól sem búcsúztam, mert úgy hittem nem maradok néhány hétnél tovább a tengernél, de immáron két hónapja itt időztem, bejárva a környező falvakat, és elhintve jövőbelátó tudományom hírét. Akadt is kuncsaftom elég, néhanapján még házhoz is hívtak – mint például aznap estére is.
Amikor három ismeretlen férfi elhagyta előttem a fogadót, friss tengeri levegő áramlott be a helyiségbe. Alig tudtam úrrá lenni türelmetlenségemen, amit a tarkómra szegezett, villámló tekintetek okoztak. Ha már eddig épp bőrrel megúsztam a napot, szerettem volna időben tovább állni.
A nyugalom csak akkor ért utol, amikor már a koraesti fénybe burkolt piacra értem. Nem egészen tudtam, hogy merre áll a ház, ahová elvárnak, de a családfő megígérte, hogy a piac egyik csücskébe elém küld majd valakit. Látszott rajta, hogy Ő maga nem hisz a tudományomban, de a felesége reménykedett abban, hogy a jövő csak jó hírekkel szolgál majd gyermekei számára. Felkészültem a hazugságra.
Egy lány állt a piac azon csücskében, amit a megbízóimmal megbeszéltem – táskám szárát meghúzva, magabiztos léptekkel haladtam a tünemény felé; még ha tévedtem is, örömömre szolgált megszólítani.
- Elnézést, kisasszony – szólítottam meg, és rögtön az után, hogy pillantását rám vette mély, színpadias meghajlásba görnyedtem. – Bravos herceg vagyok, jövendő mondó és utazó! Esetleg Ön az, akit elém küldtek? – tudakoltam, miközben feketével keretezett kék szemeimet állhatatosan az arcára szegeztem. – Mondja csak, nem kíváncsi a jövőjére?


Kaya Előzmény | 2016.11.21. 18:59 - #113

A mi szamánkban, mondhatjuk, esszenciális volt egy bizonyos mértékű óvatosság, amelyet avatatlan szemek akár tévesen paranoiaként is diagnosztizálhatnak, holott mi egy sokkal egyszerűbb névvel illettük: túlélési ösztön. Ez a bizonyos ösztön hiányzott az olyanokból, mint Rhett, akik az ostobaságukért drágán megfizettek, és ez az ösztön volt az is, amelyik ezidáig a helyén tartotta mind a szép hátsófelem, mind a még szebb elülső részeim. Na, és pont ezt az ösztönömet nyomta el a vágyálmom, hogy Lia keze végre az enyém legyen; az álomfolyón felém ringaóozó hajó, amelyet Calától kapok, ha végre meglelem Yara Dollont, annál közelebb imbolygott hozzám, minnél több időt töltöttem el Myrine társaságában. Az sem érdekelt, hogy gyanúsan könnyűnek tűnt az előttem álló út.
– Természetesen. Egyértelmű – bólogattam a lehető legegyetértőbben, válogatott időközönként szúrva be néhány előre kikészített szót. Egy szót sem hallottam abból, amit igazából mondott, akár arra is rábólintottam volna, hogy eladjon örömfiúnak. 
Már rég félmeztelenül álltam a hajó orránál, és a hirtelen megnövesztett mellizmaimon lobogtatta a szél a szőrt, majdnem olyan szépen, mint Dahlia haját, amikor a lány további szavai is elértek a tudatomig. 
– Várj, hogy mi? – pislogtam bambán a lányra, hirtelen a magázásról is elfeledkezve. Ugyan nem láttam, de éreztem, hogy az arcomból kifut a vér, ami különösen feltűnő lehetett az én bőrszínemmel. Talán a szám is tátva maradt néhány másodpercig, amíg igyekeztem felfogni, miről is volt szó az elmúlt percekben, míg én gondolatban távol jártam. Valami a barátságról, bizonyításról, kedvességről... A fene vigye el az Isteneket, amiért a szép arcom mellé nem járt különleges, kettős figyelemmel!
– Természetesen érthető a kérése – mosolyodtam el, remélve, hogy a lány inkább arra figyel, nem az ideegsen fel-alá járó ádámcsutkámra. Hirtelen túl szorosnak tűnt a bő ingem is. Ebből hogyan jöhettem volna ki jól? Ha szól Yarának, nyilvánvalóan rájön, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, és nem csak a kapcsolatot veszítem el, de Dollonék is éberebbek lehetnek. Hogyan jutok el hozzájuk, ha már előre tudják, hogy valaki feléjük szaglászik? Aztán rájöttem valamire; ha Myrine el akar árulni Yarának, akkor el kell mennie hozzá. Követni valakit úgy, hogy ne vegyen észre, sima ügy volt, és ha egyszer már rájönnék, hogy merre is van a Dollon-ház, onnantól a többi már a Kiskecske dolga volt, az alku rám tartozó része véget ért. 
– Nem is kérhetnék mást – villantottam ezúttal magabiztosabb és szélesebb mosolyt. Ismét hullámokon lovagolt az álomhajóm. – Illetve... talán mégis. Megkérhetném, hogy mihamarább kerítsen sort a tudakolózásra? Igazán nem szeretném a drága idejét rabolni, de minden egyes nap szenvedés számomra. – Ha valamihez nagyon értettek az olyan utcagyerekek, mint én, akkor az az empátia kiváltása volt és a lehető legfájdalmasabb arc vágása. – Bármit megteszek, amit csak szeretne... Időt is hagyhatok gondolkodni, ha szeretné. Mit szólna ahhoz, ha néhány nap múlva itt találkoznánk? Én mindig itt vagyok, Ön pedig addigra biztosan jól át tudja gondolni, mit kér a szolgálataiét cserébe. Megegyeztünk? 
A kezemet nyújtottam felé, mosolyogva, egyenesen a szemébe néztem. Ha elfogadta az ajánlatomat, úgy sokszor hálálkodva búcsút vettem tőle, még integettem is, és a mosolyom akkor sem hervadt le, mikor már eltűnt a látóteremből. Másokat követni könnyű; és egyébként sem volt jobb dolgom, mint Myrine-t figyelni. Az egyik félreeső, kihalt utcában másztam fel a ház oldalára, majd a tetőre, hogy a cserepeken egyensúlyozva, némán kövessem a lány mozgását. Nekem volt időm; és Lia megérte.

Lezárt kör


wolfie Előzmény | 2016.11.05. 22:40 - #112

Soha nem értettem meg azokat, akiket lehetetlenül optimistán és vakon nyilatkoztak a szerelemről; ugyan, jó magamnak még nem volt szerencsém ehhez az érzelemhez – hála az Isteneknek –, és őszintén reméltem, hogy ez így is fog maradni éltem hátralevő részében. Képtelenségnek tűnt számomra felfogni, mi lehet ennek a mozgatórugója, hogy emberek, mintha csak egy kórt kaptak volna el, egyik percről a másikra megbolondulnak, és bármire képesek, hogy beteljesülhessen ez a valami. Ez a valami, amely kézzel nem fogható, mégis létezik, legalábbis egyes elmondások és a mesék szerint – én viszont nem láttam benne mást, csakis a nyűgöt. Nem vágytam a mesebeli legédesebb cukormázra, amely egyszeriben körülöleli az életet, mert egyetlenegy dologban azonban bizonyos voltam.
A szeretet fáj és teljes egészében felesleges, tehát a szerelem is.
Éppen ezért figyeltem félig-meddig szánakozva Montét, akit láthatólag alaposan utolért a szerelem nevű sorscsapás, és mikor nem figyelt eléggé a háta mögé, fejen kólintotta a bunkós botjával. Ellenben nem szándékoztam kiábrándítani, hiszen az nem tartozott a kötelességeim közé, egyedül a következőek foglalkoztattak: az a szívesség és egy jó nagy adag bors törése Yara Dollon orra alá. Ráadásul ez utóbbi értéke vetekedett az elsőével, mivel számításaim szerint elég kevés volt annak az esélye, hogy rájön, tulajdonképpen kitől is származik az előttem álló ifjú információja.
Vettem egy mélyebb lélegzetet, mielőtt megszólaltam volna. Egy halovány, akár még kedvesnek tűnő mosollyal figyeltem Montét, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy a negatív visszájaim vele szemben még véletlenül se mutatkozzanak meg az arcomon. Így is pontosan annyival több időt szántam rá, a templom egere mellett lakó artistára, mint amennyit töltöttem a társaságában a megszólítását követően.
A néhány percig tartó nevetésemről pedig nagylelkűen megfeledkeztem, és magamban, szótlanul ugyanezt kívántam az artistának is. Nem különösebben izgatott, mit gondolt rólam kimondatlanul, mert azok közé tartozott, akik ilyen szempontból egyáltalán nem mozgatták meg a fantáziámat, viszont a nevetésem akkor sem létezett. Pont.
– Ugyan, kérem, ne gondoljon ilyen jégszívűnek – feleltem. Meglepően könnyedén lendültem át a kedves lány szerepébe, aki csupán a kezdetek kezdetén illette meg a másikat a zord viselkedésével, ám ez semmiféleképpen sem kapcsolódott ahhoz, hogy az elmúlt percekben megkedveltem volna a fiút. Egyedül az elérendő cél lebegett a lelki szemeim előtt, amelyet bármi áron (illetve, azért bizonyos keretek között mozogva) el szerettem volna érni, s ennek érdekében megmozgattam azokat a köveket, amelyeket tudtam. – Nincs ebben semmi rossz, sőt, meggyőződésem, hogy valamennyi hajadon leány ilyen mentalitású fiatalemberre vágyik. – Főként azok, akik ostoba módon naivak és álmodozók, tettem hozzá gondolatban. – Más kérdés, hogy ezt a családfők sajnálatos módon, nem feltétlenül veszik számításba, mikor közeleg a menyegző napja, nemde?
Miközben felsorolta az ajánlatait, továbbra is mosolyogtam – meg mertem kockáztatni a tényt, hogy begörcsölt az arcom, s hamarosan inkább vicsorgássá alakul –, de legszívesebben egy szemöldökfelvonással díjaztam volna. Kosárcipelés? Nagy tál pacalpörkölt? Szentséges egek, annyi esze van, mint amennyi látszik! Továbbá, szívem szerint ekkor fordultam volna sarkon, s önként és dalolva választottam volna a nevelőnő általi megaláztatást, semmint tovább hallgassam ezen képtelenségeket, de mégse perdülhettem ki ilyen könnyen a szituációból.
Nem bíztam az artista ép elméjében. Mert mégis, melyik ép elméjű esik szerelembe? Másrészt, nem szívesen intettem volna búcsút a potya szívességnek, amelynek a lehetősége felkínálkozott.
– Ez mind nagyon jó, sőt, nagyon szép – főleg a pacalpörkölt, fűztem hozzá magamban gunyorosan –, és igazán kedves, viszont… az általam felállított próba, amivel meggyőződhetek, hogy az elmúlt percekben nem hazudott, itt következik – jelentettem ki, az elején egy rövid megakadással, mikor gondjaim akadtak a megfogalmazással. Természetesen álmomból felkeltve is tudok lódítani, ha úgy adódik, viszont a színtiszta szándékaim leplezése nem egyszerű hazugságokban merült ki; nem gabalyodhattam bele az általam kitalált történet valamelyik részébe, amely viszont pontos megfogalmazást igényelt. A szavak csűrése és csavarása pedig nem kifejezetten tartozott az erősségeim közé. – Később árulnám el magának Yara Dollon hollétét. A türelem nagy erény, ráadásul én is megnyugodhatok afelől, hogy nem csupán kihasználná az én kedves Yarámat. – Vagy hol nem létét mondanám el. Kedv kérdése. – Nem óriási távlatokat kell elképzelnie, csupán annyit váratnám magát, amennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy engem is meggyőzzön. A szó elillan, a tett megmarad.
Főként, hogy addigra kitalálom, mit is szeretnék ezért cserébe. Csupa-csupa-csupa haszon!
– Míg maga egy reménytelenül szerelmes fiatalember, addig én egy aggódó, egyben kételkedő ismerős vagyok. Azonban – emeltem fel a mutatóujjamat – megérdeklődhetem addig Yaránál, hogy mit gondol magáról. Már amennyiben emlékszik önre. Mit szól ehhez? Hiszen mégiscsak több ez, mint a semmi.
Hangtalanul, ajakmozgás nélkül elmormoltam párszor Dagda nevét, hogy az előttem álló Monte minden egyes szavamat elhiggye, s ne jöjjön rá, hogy tulajdonképpen az, amit felvázoltam, egy játék a játékban. Arra az eshetőségre, miszerint felfedezi ezt, az improvizálás miatt nem voltam felkészülve; szóba jöhetett egy hangos sikoltás és a hazudozás, miszerint Monte megállíthatatlanul zaklat engem és elsurranva hagyom, hogy a városőrök elvégezzék a kötelességüket, valamint a futás, mint terv, ám az valahol ott bukott meg, hogy nem bírtam szaladni.
Így hát, az ujjaimat morzsolgatva, szenvtelenül fixíroztam Montét. Túl jó vagyok, hogy nyakon csípjen, túl jó vagyok, hogy nyakon csípjen, túl jó vagyok, hogy nyakon csípjen…


Kaya Előzmény | 2016.11.01. 13:15 - #111

Ha nem tudtam volna, hgy milyen lehengerlő vagyok, szinte hagytam is volna, hogy a lány csípős szavai a velőmig hatoljanak, és tomporon rúgja az önbecsülésem, hogy a kétségek lejtőjén bucskázzon le. Még szerencse, hogy tudatában voltam minden értékemnek, és egyébként sem szép szavakért kerestem a lány társaságát. Sokkal kézen foghatóbb dologra vágytam tőle, mint a hiúságom legyezgetése, ez pedig egy válasz volt;hogy pontosan hogyan veszem majd rá az együttműködésre, hát, az egyelőre még a jövő homályába veszett.
Azért, amikor elkezdett fennhangon nevetni, egy pillanatra lefagytam, és buta arckifejezéssel, tátott szájjal meredtem rá, mielőtt egy vizes kutyákra jellemző test- és fejrázással összeszedtem volna magamat. Megköszörültem a torkom, és eldöntöttem magamban, hogy a lány nem százas. Nem számított. Egyébként is bírtam a félhülyéket, én is az voltam, és valószínűleg ezért volt kedvem megpaskolni a Kiskecske fejét is, ahányszor felfújta magát mérgében, mint egy hörcsög.
– Természetesen bármit! – ismételtem meg határozottan, s az oldalamra tettem a kezem. – Talán, elismerem, szegényebb rétegből származom, de a kitartásomat a király is megirigyelhetné, ezt garantálom, a becsületszavamra pedig várakat lehetne építeni, olyan szilárd! Tisztesség ember vagyok, hölgyem. 
Fogalmam sincs, hogy sikerült mindezt nevetés nélkül kimondanom, de mindig is tudtam, hogy a színészi képességeim irigylésre méltók, és még csak a szemem sem rándult meg úgy, ahogy igazán nagy mulatság közepette szokott. Az ígéretem ettől függetlenül komoly volt; nem tudtam semmi olyat elképzelni, amelyre ne lettem volna képes annak érdekében, hogy megtaláljam Yara Dollont, majd eme hírt átnyújtván egy hajót szerezzek magamnak cserébe. Arról, mondjuk, fogalmam sem volt, miért hittem ennyire abban, hogy Yara nem vág át, elvégre, a betyáreskü már csak amolyan dolog, amit az ember úgyis megszeg. Miért bíztam Yarában? Ő bízott egyáltalán bennem, vagy csak le akart rázni magáról? Az a típus volt, aki nem utált, hanem inkább nem szerette, hogy létezem; ez, meg egy kézfogás azért igen kevés indok a bizalomra, s mégis itt voltam, a hátsómat veszélyeztetve, hogy valaki belerúg, amiért folyton Yara Dollon után kérdezősködöm. A végén azt hiszik, tényleg belehabarodtam, és zaklatni akarom, mint valami perverz; de Liáért, azt mondom, megérte zaklatónak is lenni.
– Teljesen megértem, amit mond, kisasszony – bólogattam serényen. Amúgy egy szavára sem figyeltem, épp azon gondolkodtam, Liára melyik leírás illik jobban, a gyönyörű vagy a másvilágian fenyegető. Innentől kezdve azonban fülelni kezdtem, Lady Hagyjon ugyanis nem úgy tűnt, mint aki rögtön rám hívja a városőrséget. Egyelőre fogalmam sem volt arról, mit akarhatott, de mindig megéreztem a lehetőségek szagát; na jó, lehet, hogy az általában inkább csatornabűz volt, de az elég antiklimatikus. Korábban mintha el akart volna bújni valaki elől; talán akad egy kéretlen udvarlója, vagy ilyesmi? Reméltem, nem nagy darab. Szégyen a futás, de nagyon jól ment.
– Nos, kedves Myrine, ezennel akár cserkész becsületszavamra is esküszöm arra, hogy nincsenek tisztátalan szándékaim Yara Dollonnal – tettem a szívemre a kezem. Tényleg nem voltak, úgyhogy nem is kellett hazudnom; hát, leszámítva a cserkészes részt. Az sosem voltam. – Csak egy fiú vagyok, aki mérhetetlenül vágyik arra, hogy méltó lehessen a szerelméhez, rendes, jól fizető állást találjon, és örökre boldoggá tehesse. Van ebben bármi rossz?
És ez is mind igaz volt, csak épp nem Yarára, hanem Liára; és Brom atyának még volt mersze az arcomba vágni, hogy az én számat csak hamis szavak hagyják el! Az és-eim, hogy-aim és előszóim mindig igazak.
– Tudom, hogy amit kérek, nagy dolog, de épp ennyit hajlandó vagyok tenni is érte. Mit szeretne cserébe? Cipeljem a kosarát egy napig? Mondjam azt a kéretlen udvarlójának, hogy magácska már foglalt? Szerezzek egy nagy tál pacalpörköltet? Itt helyben leölöm a disznót is, ha kell! – bizonygattam hevesen, majd elmosolyodtam, mert még ha a leányzó úgy is tűnt, hogy nem vevő a nagyon is létező sármomra, nem tudtam kiölni magamból a hasonló ösztönös cselekedeteket. – Mondja, mi vagyon a szíve vágya? Esküszöm, hogy bármi az, megteszem. Bármit a szerelemért.


Kaya Előzmény | 2016.11.01. 11:20 - #110

Cala szabadkozására megvontam a vállam, a sörömet lötykölvén. – Aki egy kis tiszteletlenségen vagy hálátlanságon megbántódik, annak semmi keresnivalója egy kocsmában. Ne sértődj meg, de kismiska vagy az átlagos törzsvendéghez képest. – Sosem voltam olyasfajta, aki könnye megsértődött volna, egyszerűen nem vettem fel a dolgokat; talán ezért nem sértett meg az sem, hogy Cala kikérte magának a becézést. Persze az, hogy értettem, mit akar, nem jelentette, hogy meg is teszem; a becézés a részem volt, azzal pedig az ember nem kezd semmit, egyszerűen elfogadja, mert megszökni nem tud előle. Ha Calát annyira zavarta volna, bármikor ott hagyhat. Azon sem kaptam volna fel a vizet. Vagy a sört.
– Én is. Jó ember volt. A jó emberek sokszor korán halnak – vontam meg a vállam. Régen volt már, ne érte meg ezen fennakadni; ha még mindig azok a fehér disznók után kutakodnék, hogy jól megmondjam nekik a magamét, vagy esetleg én magam is hasonló sorsa juttassam őket, mint ők az apámat, akkor semmi másra nem jutott volna időm. A bosszúval ez volt a gond, az ember egész életét rá kellett áldoznia, nekem viszont ez még csak meg sem fordult a fejemben. Elvégre, Keelan tisztes férfivá nevelése sokkal nemesebb és szeretetreméltóbb célként lebegett a szemem előtt, mint bármi más. Érte még a kocsmát is bármikor feláldoztam volna; bár akkor azt hiszem, a két szép szememből kellett volna megélnünk.
Csendben hallgattam végig Cala meséjét, melyeknek néhány része az én fülemnek sántított, és bár az orrom makacsul bele akarta ártani magát a dologba, végül mégis az ellenkezője mellett döntöttem, és csak részint azért, mert vissza kellett mennem dolgozni. Épp egy nagyobb társaság ült le az egyik asztalhoz. Volt valami Calában, ami megfogott, valami, ami felkeltette az érdeklődésem, és úgy éreztem, ennek az érdeklődésnek csak akkor lehet bári foganatja, ha nem üldözöm el a leányzót a temérdek kérdéssel, vagy azzal, hogy rögtön a szemére vetem, hazudik nekem. Megértettem a hazugságok értékét is. 
– Dollon? – kérdeztem vissza, még egy utolsó pillanatra hátradőlve a székemben. Elpillantottam a söntés felé, ahonnét Damos félreérthetetlen pillantással jelezte, ideje volna visszamennem segíteni. – Ismerős, de csak halványan... Valamelyik csőcselék itt bent biztosan említette néhányszor, de semmi több. Sajnálom, húsom. – Valós együttérzéssel nyúltam át az asztal felett, hogy megpaskoljam a kezét. Ha engedte, ha nem, én közben lassan felálltam.
– Sajnálom, hogy ebben nem tudok segíteni, de tudod... Elég sok vendég fordul meg itt napközben, és nem épp csendesek azzal kapcsolatban, hogy mi nyomja a szívüket. Ha tudnál rá szánni néhány napot, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb találnál valakit, aki ismeri őket. Azt hiszem, talán épp akad is egy szabad szobánk... És bár nem kétlem, hogy tudnál fizetni azért és mindezért – mutattam rá a sörre –, maradjunk annyiban, hogy... A megnyerő személyiséged a fizetség. És a lehetőség, hogy egy szegény parasztlányt visszajuttassak a családjához. – A mosolyomban bujkáló célzást már nem is akartam rejtegetni. A válasza remélhetőleg igenlő volt, még ha nem is fűlött hozzá a foga; szerettem segíteni, de legfőképp, szerettem az érdekes embereket, Cala pedig egyértelműen az volt. 
– Szép napokat kívánok a Rézorrú Fredben, Cala, a parasztlány – hajtottam még fejet, mintegy elbúcsúzásképpen, ahogy elhátráltam az asztaltól, majd a pult felé indultam. 
Akkor is kiérdemelte a húsom becenevet.

Asha részéről lezárt :)

Részemről is lezárt! - Bandi


wolfie Előzmény | 2016.10.29. 19:15 - #109

Furcsálltam ezt az artistát; a legtöbb embert, akit megismertem éltem röpke tizenhét esztendeje alatt, rendkívül önérzetesnek bizonyultak, s az első alkalom után, ahonnan a sértéseket kapták, oda nem is fordultak többet. A szívem mélyén elhittem azt, a gúny és a csipetnyi megvetés, amit Monte iránt tanúsítottam, bőven elég lesz ahhoz, hogy alábbhagyjon a lelkesedése a kezdeményezés terén, azonban csalódnom kellett. Szinte már-már hitetlenkedve figyeltem a megtorpanásom és fordulásom után, legbelül megfeszülve a hasztalan nevelőnő megjelenése végett. A pillanatnyi felindulásom, miszerint lekenyerezem valamivel, szertefoszlott, helyette maradt az, amely mindig is reszortom volt: a burkolt zsarolás. Ha még szerencsém is lesz, édesanyám megelégeli, hogy az a boszorkány hétről hétre ritkítja a törékeny tárgyak sorát, s végre kiadja az útját.
A sárm emlegetése után félig felvontam az egyik szemöldököm, és a mellkasom előtt összefont karokkal néztem hol jobbra, hol balra, úgy téve, mintha keresnék valamit, illetve valakit.
– Sárm? Milyen sárm? Nem látok itt semmiféle sármot – tettettem értetlenséget. Mindeközben a legnagyobb megkönnyebbülésemre távolodott annak a libának a hangja, és bőszen reménykedtem is abban, hogy nem látja az esélyét a felkutatásomnak. Vettem az előzőeknél mélyebb lélegzetet, elnyomva ezzel a sóhajtásomat. A legkevésbé se vágytam rá, hogy egy nálam alig három évvel idősebb lány a fülemnél fogva ráncigáljon végig Aerten utcáin, teljesen megszégyenítve. Mintha bármi hatalmat is gyakorolhatna fölöttem…!
Monte vallomása számomra úgy érkezett, mint a derült égbe viharfelhő; egészen a magyarázkodásáig – amelyre szerencsére nem kellett sokat várnom – a pislogással egyetemben még levegőt is elfelejtettem venni, ám végül, ahogy folyamatosan áramlottak felém a szavak, úgy engedtem fel. Unottan forgattam meg a szemeimet, majd emeltem égnek; ó, szentséges egek, ments ki innen, kérlek! Nem feltétlenül érdekelt mások búbánata, panasza vagy éppen jajveszékelése. Volt nekem elég bajom anélkül is, hogy az övéket is a szívemre vegyem, bár, az egyedüli kivételt az öcsém, Leo jelentette.
Éppen ezért fogalmazgattam magamban az elutasító beszédet, amelyet a fiú kérlelésére regéltem volna el, részletesen belefoglalva, hogy felőlem akár térdig is legyalogolhatja a lábát, de tőlem egy fikarcnyi segítő szót se várjon, amikor a tudatomig egymással ugyan semmi kapcsolatban nem levő, két kifejezés jutott el: Yara és a bármi. Az utolsó szó pedig egészen olyan kontextusban szerepelt, hogy erősen előfordulhatott, hogy kedvezett nekem, viszont nem bíztam meg teljesen a másikban. Az emberek ugyan nagy reménytelenségükben kimondják ezt a mondatot meggondolatlanul, amikor viszont a reménytelenség megszűnik, az erre vonatkozó ígéretük is. Márpedig nem szándékoztam egy helyzetből vesztesen kisétálni; a nagylelkűségemnek és a segítségemnek ára volt. S a szívességet nem lehetett aranyban mérni.
Másrészt, Yara. Yara Dollon. Nem túlzottan ismertem a családot, a leányokat is csupán futólag, társaságból, ám az a néhány eltöltött alkalom is tökéletesen elégnek bizonyult ahhoz,hogy egyáltalán ne kedveljem, még a legminimálisabban sem. Egyszerűen frenetikusnak képzeltem el a helyzetet és maga Yara arckifejezését, mikor odaállít ez az artista szerelmet vallani… Akaratom ellenére kuncogtam fel, amelyet hiába igyekeztem visszatartani, minduntalan visszatért, egészen addig, míg ki nem tört belőlem a hangos nevetés. Egek!
– Bo-bocsánat – dadogtam kacarászva, a kibuggyanó könnyeimet letörölve az egyik kezemmel. – Nem önön derülök jót, csupán eszembe jutott valami… – hazudtam szemrebbenés nélkül, aminek egy része ugyan igaz volt, de mégsem. Néhány percet követően vettem egy mély lélegzetet, igyekezvén megregulázni önmagamat. – Nos, komolyra fordítva a szót: valóban bármit megtenne? – néztem rá érdeklődve. Eszembe sem jutott egyből elmondani mindazt, amit tudok: hogy nem tudom, merre és hol laknak Dollonék, csupán egyetlen helyet, ahol mindketten megfordultunk, ám ezt nem szándékoztam elmondani a fiúnak. – Tudja, nem teljesen bízom meg magában, csupán ezért teszem fel ezt a kérdést. Bizonyára ezt megérti, hiszen, bármennyire is bizonygatja, hogy az érzelmei tiszták, Yara mégiscsak az egyik legkedvesebb kebelbarátom – ferdítettem az igazságon, burkolva a valódi hátsószándékomat. – Tehát nem szívesen mondom el mindenféle jött-mentnek a tartózkodási helyét. Gondolom, ön sem árulná el a szívéhez közelállókat, nemde? – Tettem egy lépést az irányába. – Éppen ezért remélem, hogy nem bánja, hogy előtte megbizonyosodom arról, hogy nem rossz helyre teszem a tudásom.
Majd nem szívesen ugyan, de további megelőlegezésként hozzátettem:
– Mellesleg, a nevem Myrine Godfrey, bár a Lady Hagyjonnal is megelégszem. – S még kevésbé szívesebben, mint előzőleg, szélesen elmosolyodtam.


Anders Előzmény | 2016.10.28. 16:30 - #108

Nem szerettem, ha bárki is beleütötte az orrát a dolgomba, mert annak rendszerint az lett a vége, hogy majdnem lecsuktak; Fikarcnyi vágyat sem éreztem ahhoz magamban, hogy az életem hátralévő részében egy koszos tömlöcben sínylődjek, hiszen ott nemhogy pogácsa, de kenyér is alig akad. Fényesebb jövőről álmodtam, mint egy félhomályos, nyirkos lyuk, ahol az egyetlen társaságot a patkányok jelentik. Ha a mostohaanyám a felét el is herdálta annak, amit az apám rám hagyott, akkor is elegendő pénznek kellett maradnia ahhoz, hogy ha egy éltre nem is, de hosszú időre megváltsam magamnak a függetlenségemet. Nem vágytam férjhez menni és gyermekeket szülni, így a jövőről szőtt gondolataimban egyik sem szerepelt; Egy üzletet akartam nyitni. Egy sajátot. Azt még nem döntöttem el, hogy mit árulnék benne, de azt igen, hogy bármi is legyen az, mindenképpen jól fogom csinálni. Mivel a szerelem szele rövid életem folyamán egyszer sem legyintett meg, nem is reméltem többet.
- A nevem Cala – emlékeztettem a radagan asszonyt felvont szemöldökkel, amikor újfent Húsomnak szólított. A becézést nem szívleltem, mert úgy esett, mintha tulajdon személyem létezését kérdőjeleznék meg vele. Bár a Húsom még mindig kedvesebb volt, mint a Kiskecske, amellyel Monte illetett.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom számodra – engedtem meg magamnak egy ravasz mosolyt, miközben a kosárkába nyúltam, hogy egy újabb pogácsát tegyek magamévá; olyan éhes voltam, hogy fel sem tudtam volna idézni az emlékeimben, hogy valójában milyen is, amikor az ember jóllakik. Az életformám egyik hátulütője volt, hogy mindig csak annyi élelem jutott osztályrészül, ami elég ahhoz, hogy életben tartson, de ahhoz kevés, hogy teljesen megtömje a bendőmet. Hálával tartoztam Ashának.
- Kérlek, nézd el nekem a modortalanságot. Régen volt már társaságom, ha pedig valaki annyi időt tölt egyedül, mint én magam, előfordul, hogy jelleme a természet komiszságaihoz viszonyul. Ne hidd, hogy hálátlan vagyok – mondtam, szinte megszelídülve. A bocsánatkérés nem tartozott azon dolgok közé, amelyet gyakran teszek, így nem is időztem túl sokat a pillanatban, és inkább a bort emeltem a számhoz. A kellemesen fűszeres, meleg ital kellemes borzongást idézett elő testem minden szegletében. Újdonságként hatott számomra, hisz Zsebmetsző, mint leányt, óva intett az alkoholfogyasztástól, s bár elég régen kikerültem védőszárnyai alól, azóta sem ittam túl gyakran ilyesmit.
Hallottam már radagan szót néhányszor, de a nyelv túl furfangos volt az én nyelvemnek, így meg sem kíséreltem megtanulni belőle néhány kifejezést; Ellenben a tünde szavakkal, amiket Zsebmetszőtől hallottam, de azok is leginkább káromkodások voltak, amikkel nem mentem volna sokra a metszett-fülűeknél.
- Sajnálom az édesapádat – bólintottam megértőn, amikor utolsó szavai értelmet nyertek a fejemben. Találkozásunk kezdetén nem hittem, hogy van valami közös a kocsmárosban, és bennem. Tévedtem. Az, hogy Asha éppen úgy elvesztette az apját, mint ahogyan én magam is, rokonszenvet ébresztett bennem. Tovább erősített abban a döntésemben, hogy egy árnyalattal kedvesebb leszek vele.
- Nincsenek szüleim – rántottam meg a vállam a kérdésére, mintha a könnyed mozdulattal arra utalnék, mennyire hidegen hagy ez a tény; Jobban utáltam a szánalmat a becézésnél. Nem kértem belőle. – Az egyedüllét nem rossz; biztonságban tart, főleg ha nem vagyok olyan ostoba, hogy túl közel engedjek magamhoz bárkit is – feleltem, de hamar meg is bántam könnyelműségből született őszinteségemet. Azt hiszem, nem egészen úgy feleltem, ahogy az a parasztlányi álcámnak megfelelt volna, igyekeztem hát menteni a menthetőt. – Éppen távoli rokonaimhoz tartok látogatóba. Farrah néném, és a kuzinom, Yara, meginvitáltak magukhoz a nyárra; Nem szeretném ilyen sokáig kihasználni vendégszeretetüket, meg aztán ilyenkor van a legtöbb munka a Pusztán, de úgy döntöttem eljövök, hogy örömet szerezzek… De sajnos elhagytam a levelet, így a cím is oda lett. Fogalmam sincs, hogy melyik házba kellene bekopognom, melynek ajtaja mögött kedves rokonaim várnak – sóhajtottam egy nagyot, mintha mérhetetlen bánatomat semmi sem tudná eloszlatni. – Talán Te ismered őket… Dollonékat? – emeltem kék szemeimet asztaltársaságomra reménykedőn. Az Istenek valamilyen okból elém sodorták a fekete őrangyalomat; talán azért, hogy megetessen, talán azért, mert tudott valamit a mostohámról, és a lányáról. Nem bíztam teljesen Monte fedhetetlenségében.


Kaya Előzmény | 2016.10.23. 20:50 - #107

A leányzó kérdésére jóízűen felnevettem. – Húsom, engem minden porcikám bajba sodor. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít már? Főként, ha nyitott füllel és éles szemekkel járni néha egészen jövedelmező; például azelőtt megtudhatod, ki akar az életedre törni, hogy valóban megtörténne. Az sosem hátrány. – Cala elutasítása és szkepticizmusa egészen mulatságos volt; a húgomra emlékeztetett ezzel a különös, titkolózó elzárkózással, mikor nem akart beszámolni róla, éppen merrefelé húzza a szíve. A vége persze mindig csalódás volt, s sírva jött hozzám vígaszért, ám nem találta magamban a kárörvendés, vagy a "megmondtam!" felsőbbrendűségi érzés szilánkját sem; csupán dühöt, amiért nem tudtam megvédeni a kishúgomat, és olyan mérget az éppen aktuális fiúcska felé, hogy legszívesebben azonnal mentem volna, hogy egy isteneset húzzak be a két szeme közé. Valószínűleg az ilyesféle tapasztalatok marasztaltak Cala asztalánál is.
– Épp elég nagy az orrom ahhoz, hogy akarva-akaratlanul is beleütődjék mások dolgába... És elég csinos ahhoz, hogy a legtöbben ne is bánják. Te, Cala, a kivételhez tartozol, azt hiszem; és minő borzalom, hogy mellbedobással sem győzhetek nálad. – Helyette inkább forralt borral és pogácsával próbálkoztam. Úgy tűnt, utóbbi egészen hatásos is volt; egy pillanat erejéig még biztos voltam abban, hogy esetleg azt hiszi, a pogácsa mérgezett, vagy a gyanakvását akarom elaltatni az ajándékokkal, de aztán beadott a gyomra korgásának, amit még én is hallottam. Abban biztos voltam, hogy nem ehetett túl sokat;ahhoz túlzottan vékony volt, csont és bőr. Legszívesebben az egész tál pogácsát belé tömtem volna. 
– Én pedig jártam már templomban; ettől még nem leszek apáca – vontam fel a szemöldökömet sokat mondóan. Volt a felcsattanásában valami büszkeség is, valami túlzó duzzogás, de valamiért nem kételkedtem abban, hogy igazat mond. Néha a legártatlanabbnak tűnő kis madárka csípi a legnagyobbat. Akkor sem tűnt helyesnek, a lány minden ellenkezése ellenére sem. Az egyszerű parasztlány léte pedig minden alkalommal kevésbé tűnt hihetőnek, minél többször elismételte; főleg, hogy miután visszatértem hozzá a pogácsákkal, a sarok zugának sötét rejtekében egy fegyver formáját véltem felfedezni. Nem féltem használni ezt-azt, mindig tartottam egy kést a szoknyám redői között, de az, hogy egy húszéves lány karddal mászkáljon, valahogy igencsak különösnek tűnt. Anyai szívem jobban kezdett aggódni, mint azt szerettem volna bevallani; akadt valami rezignáltság Calában, amitől kedvem lett volna keblemre ölelni őt, de valószínűleg nem kedvelte volna túlzottan. 
– Igen, hogyne, parasztlány. Kiment a fejemből – mosolyodtam el, de nem szándékoztam tovább húzni a kérdést. Épp elég fura figurával hozott össze az élet itt, a Rézorrú Fredben ahhoz, hogy tudjam, melyik az a vonal, amelyet nem szabad átlépnem. Calánál, úgy tűnt, egyelőre ez az. 
A mosolyom szélesedett érdeklődő kérdését hallva. – Csak félig vagyok hófehér, nem teljesen néma – feleltem a radaganiak nyelvén, épp csak annyi akcentussal, amelyet egy igazi radagani kihallott volna belőle, az aglaniri füleknek azonban aligha lehetett különbség. A közös nyelvünkön folytattam. – Az édesapám gyakran énekelt nekünk altatókat radagani nyelven... És az édesanyám kérésére a nyelvet is megtanította, bár soha nem volt hajlandó az aglanirin kívül máshogy beszélni velünk. Túl erősen igyekezett beilleszkedni, azt hiszem; mintha nem lett volna világos, hogy nem itt született. Ez lett a veszte is, végül.
Nem feltétlenül azért árultam el néhány perces ismertség után, kicsit ködösítve, az édesapám halálát s körülményeit, hogy megenyhítsem az irányomba, bár ha éppenséggel így volt, az sem volt hátrány. Egyszerűen nyílt lapokkal szerettem játszani; nem volt szégyellni való egy-egy családtag halála, épp csak azt bizonyította, hogy ezek után is képes valaki tovább menetelni előle még ha vérző szívvel is. 
– Felesleges tagadnunk azt, akik vagyunk, én azt mondom; ha akarjuk, ha nem, lerí rólunk, legyünk bár félig radagani kocsmárosnők vagy egyszerű parasztlányok – taglaltam tovább kaján mosollyal, ahogy lehúztam a söröm maradékát. –Hogy lehet... Egyedül lenni? Nem hiányzik a családod? Persze, gondolom ők túlzottan elfoglaltak a földműveléssel... De nyilván fontos ügyben járhatsz el errefelé, ha a szüleid egyedül utadra engedtek. Bár, gondolom, ez a történet sem elmesélésre szánt, ugye?


Kaya Előzmény | 2016.10.22. 20:39 - #106

Voltak azok az emberek, akikkel nagyon nem tudtam azonosulni, az olyanok, akiknek életük legalább kilenc tizede abból állt, hogy gonoszan nézett a többi emberre. Az igazság az, hogy már ránézésre is látni lehetett, hogy a lány, akinek a neve egyre csak elkerülte az emlékeimet, ezen emberek csoportját gyarapítja, és ezt nem csak az éles szemeimmel és még élesebb eszemmel szúrtam ki, az egész arca tulajdonképpen egy nagy szemöldökráncolás volt. Még ha nem is szó szerint. Ha nem reménykedtem volna abban szívem minden apró mazsolájával együtt, hogy a lány hasznos információkkal láthat el, valószínűleg nem ragaszkodtam volna annyira ahhoz, hogy szóra bírjam.
Első válaszait hallgatván talán úgy éreztem, mégis okosabb lett volna. A szavai úgy csattantak rajtam, mint a hetyke és méreteikhez képest marhára erős kocsmárosnők érdes tenyerei, ha félreértették, amit mondani szerettem volna. A visszavágása rombolóbb volt, mint a bányarém, ha megjött a holdvérzése, de természetesen nem hagyhattam, hogy kívülről is látsszék, mennyire elszomorít, hogy nem találta fenomenálisnak a jól belőtt humorom.
Legalább valaki nevet a poénjaimon. Én. Én nevetek rajtuk; szerintem fergeteges vagyok.
– Ahogy tetszik, Lady Hagyjon, a pokol csodálatos helynek tűnik. Csak az lehet, ha ilyen jó kedélyű hölgyek járkálnak arrafelé – feleltem, igyekezvén elodázni a dolgot, mintha nem a szívem törte volna össze az elutasításával. Természetesen a bókjaim csakis a női szívek meglágyításának szóltak, hátsó szándék nélkül; hűséges voltam az én Liámhoz, s mióta az Ő barna szemei rabul ejtették az egész lényem, igazándiból nem is láttam úgy az asszonyokat, mint régebben, mintha minden vonzalom és minden szépség, amit bennük láttam, egyszeriben elpárolgott volna. Egy feszülő húr, kötél, fonál, amit hirtelen elvágtak, és az egyetlen, ami maradt, az egyenesen Dahliához vezet. 
Habár részemről nem volt tétje a szép szavaknak, sértette a férfiúi önérzetemet, hogy úgy tűnt, a lány nem vevő rájuk. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy talán... Talán elkezdtem veszteni a sármomból?! Á, nem. Az kizárt.
Annyira belemerültem az ezen való elmélkedésbe, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy nem egyedül vagyok, és hogy a lány épp készül faképnél hagyni, ezzel együtt elvágni a lehetséges útvonalamat a hajóhoz és Liához. Hirtelen kaptam észhez, meghallván a macskakövön kopogó cipősarkakat, melyek kétségkívül távolodtak tőlem. 
– Dö-dö-dö-dö-dö! – Hadartam sebesen, ahogy a saját lábamban is majdnem elzúgván utána eredtem, hogy útját álljam, mielőtt még szem elől vesztethetné magát. Valószínűleg nem ezért állt meg, hanem valami más állta útját, ám én mindenképpen elértem, amit szerettem volna. Előbb megdöbbenve, majd ismét szélesen elmosolyodva fogadtam megadását. – Elkapott a sármom, most szólj hozzá... Oké, oké, befejeztem. Szóóóval... Monte vagyok, Miss Hagyjon Békén. És... a segítségére volna szükségem. 
Kinéztem mindkét oldalra, mintha attól tartanék, hogy valaki belehallgat a beszélgetésünkbe; valójában inkább attól tartottam, hogy városőrök tűnnek fel a láthatáron, ám egyelőre minden tisztának tűnt.
– Szerelmes vagyok – nyögtem ki, szívem minden bánatával egyetemben, majd gyorsan hozzátettem. – Nem, nem, nem magácskába! Ne tessék megharagudni, kisasszony, de az én szívem másé, forrón és őszintén ég egy hölgyért, akit, minő csapás! Szem elől vétettem. – Mélyet sóhajtottam, s nem kellett túlzottan előhúznom tarsolyomból színészi képességeimet ahhoz, hogy minél hitelesebben igyekezzek előadni a törött szívű szerelmes figuráját;elvégre, valóban az voltam, elég volt csak az én Liámra gondolnom, a szívem máris összeszorult, s arcomra valós fájdalom ült. – Úgy hiszem, az édesanyja elöltöztette őket máshová, valószínűleg azért, mert nem szívleli, hogy a leányának udvarolok, pedig minden Istenségre esküszöm, hogy szándékaim őszinték és tiszták! De főleg tiszták! S míg megértem, hogy a szerelmetesem szüléje milyen érzésektől vezérelve nem hagyott meg számomra új címet, képtelen vagyok az én drága... az én drága Yarám nélkül élni! 
Megráztam a fejem, és a kezeim a zsebebe csúsztattam, vállaimat pedig tudatosan görbítettem előre, hogy az egyébként is elragadóan édes kinézetem még szeretetre (de legalább sajnálatra) méltóbb legyen. 
– Tudom, hogy sokat kérek, főleg ilyen... röpke találkozás után, bár ez már nem az első alkalom. Tudja, részt vettünk egy közös mulatságon, néhány hónappal ezelőtt... s míg szemeimet szerelmemen legeltettem a távolban, akaratlanul is észrevettem, hogy Ön is a társaságához csatlakozott. Megtenné azt a hatalmas szívességet, hogyha zaklathatnám ezzel, hogy kielégítse egy szerelmes vágyódását kedvesének pillantására, és esetleg, ha tudatában van Yara Dollon hollétének, elárulja nekem? Bármit megtennék érte. 


wolfie Előzmény | 2016.10.22. 17:29 - #105

Nem különösebben kötötte le a figyelmemet az előadás, leginkább a szemem sarkából pásztáztam a környéket, egy percnyi nyugtot sem lelve. Bíztam a logikámban és abban, hogy egész Aertenben nem létezik olyan személy, akit ne ismernék ki egy társalgásnyi idő alatt, azonban soha nem lehetett tudni, mikor érkezik meg a cáfolat személyesen. Abban azért reménykedtem, hogy jóval később érkezik meg, mint amire számítanék. Mindenesetre, az artista hókuszpókuszálásáról a leghalványabb fogalmam sem volt, így annak végeztével csupán ösztönből, no meg egy kevés illemből kifolyólag tapsoltam meg. Mivel a tömeg hátánál álltam, az éledező zsivaj közepette ugyan észleltem, hogy még mond valamit, nem hallottam tisztán, leginkább csak szófoszlányok jutottak el hozzám. A szájról való olvasás tudományága még nem jutott el hozzám, amely ebben az esetben nem számított olyan egetverően nagy tragédiának, de csúnya titok megtudásánál igencsak nagy előnynek bizonyulna.
Csúnya, otromba, de nagy titkok!
Elhatároztam magamban, hogy amint időm és lélegzetem engedi, megtanulok szájról olvasni.
Eme elhatározásból származó lendülettel és pozitivitással fordítottam hátat, hogy egy kevésbé drága ajándékot keressek a nevelőnőnek, viszont az újonnan szőtt terveimmel nem úgy haladtam már most, ahogy azt elképzeltem. Kérdően összeráncolt szemöldökökkel meredtem az engem megszólítóra, majd óhatatlanul is végigmértem, rögtön levonva a konzekvenciát mindenről. Az ajkaim szélei akaratlanul is egy gúnyos vigyorra rándultak nem egészen pár másodperc erejéig, és szinte ugyanilyen derülten hallgattam végig a fiú habogását, elkendőzve ezzel a bosszúságomat.
Mindaddig némán álltam, amíg a tekintetem rá nem vetült a fiú – mint néhány szóval később kiderült, Monte – kinyújtott kezére, és megilletődöttséget mímelve pillantottam fel az arcára.
Vajon bele lehet pusztulni egy kézfogásba…? Az önmagamban feltett költői kérdésemet – ámbár megválaszolatlan maradt – követően elhatároztam, hogy nem szándékozom egyelőre kihajózni a merészség tengerére, így egy porcikám se rándult a gesztus viszonzására.
Minden vágyam a továbbállás volt, abban azonban biztos voltam, hogy az előttem álló, viselkedés szempontból talán úriembernek tűnő egyén határozottan gátolni szándékozik ebben. Ösztönszerűen résnyire szűkültek a szemeim gondolkodás közben, miközben fixíroztam a vonásait, amelyek esetleg magával ragadóak is lehettek volna, ha a tulajdonosuk nem az akadályt jelentette számomra.
– Igazán örvendek a szerencsének. A becses nevem Hagyjon Békén, a pokolból érkeztem, s éppen oda is tartok, tehát, ha megbocsátana… – Azzal minden lélekbeli határozottságomat összeszedve oldalra léptem, s lehetőségeim szerint megpróbáltam kikerülni és ellépni mellette. Ezzel egyetemben még szólásra nyitottam a számat: – Az emberek többségének a pénz az álma, szóval kellemes futkorászást kívánok a pénzérmék után – biccentettem oda, a lelkiekben élő anyám pedig megvetően felsikkantva kapott a szájához. Az ő tanítása szerint egy nő nem szurkálódik, nem tesz megjegyzéseket, pláne nem epéseket, a második neve Csend, s úgy egyáltalán, hacsak valamelyik férfi úgy nem kívánja, addig a levegővel egyenlő. Márpedig, a levegő nem tesz ilyesfajta kijelentéseket. No, nem mintha egy pillanatig is szégyenérzetet véltem volna magamban felfedezni…
A következő minutumban s a legnagyobb fejfájásomra, feltűnt a láthatáromon az öcsém dajkája, az öcsém nélkül, a nevemet kiáltva. A pillanatnyi arckifejezésem úgy fagyott rá az arcomra, mintha csak egy vödörnyi jeget nyomtak volna rá, és a kocka még számomra is ijesztően gyorsan fordult át.
Eszem ágában sem volt belegyalogolni a végzetembe és visszamenni a házba; bármiféle kedves mosolyt mellőzve korrigáltam a helyzetem, s az előző kijelentésem után nem sokkal, szinte irreálisan gyorsan fordultam vissza. Hogyha választanom kellett volna kettejük közül, inkább a kisebbik rosszra esett a voksom, Monte személyében.
– Rendben – jelentettem ki hűvösen, eközben remélve, hogy az a némber nem ismer meg hátulról. – Mit kíván?


Kaya Előzmény | 2016.10.17. 17:51 - #104

Szóval, akadt az az apró-cseprő, minimális probléma a csodálatosságában egyszerű, és ebből kifolyólag kikezdhetetlen tervemmel, hogy az alak, aki információval szolgálhatott volna nekem, hát szóval, egy kicsit meghalt. Kicsit... Véglegesen. Ostoba bolond volt, mindig is tudtam, de még a legostobább utcakölyök is tudja, hogy az élet nem összeegyeztethető egy akasztással, így nem árt, ha az ember elkerüli, ha még akar ezt-azt lopkodni gyatra élete során. Mikor meghallottam ezt az egyik kocsmában, ahol megtalálni reméltem az ismerősömet, képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy a fejemet az asztalba verjem. Nem csak az asztalt ért kárt akarta kifizettetni velem a tulaj (inkább gyorsan el is futottam), de még az egyetlen közös pontom is elveszett, ami Yara Dollonhoz vezethetett volna.
Calának talán kicsit könnyebben adtam be a dolgot, mintha valóban tudnám, milyen lányról vna is szó, miközben a sztori története mindösszesen annyi, hogy jelen volt egy bálon, ahol én is. A gond az, hogy míg ő vendég volt, én artista, akinek mocskosul keveset fizettek ahhoz képest, milyen bravúrosak a szaltói és mennyire marconán jóképű. A késői Rhett volt az, aki beszervezett engem, egy felfelé törekvő "üzletember", ahogy ő hívta magát, valójában azonbna szélhámos, aki két átverés között történetesen vállalt efféle beszállításokat is. Senki nem tudott olyan olcsón rheyai bort szerezni, mint ő;hát, főleg azért, mert lopta, de a részletekbe ne menjünk bele, cska ködösítik a dolgot. A lényeg, hogy Rhett kikiáltotta magát mindenki tanítójának is, így mikor megálltam, hogy igyak egy kortyot a műsor közben, az aerteni ki-kicsoda rejtelmeibe is bevezetett,  említette a Dollon nevet is, és az egyik csoportosulásra mutatott; Yara Dollon annyira nem foglalt le, az, hogy megpillantottam Dahliát is, annál inkább. Rhett viszont most lebukott az egyik üzelme közben, így ötletem sem volt, merre keresgéljek. Csak nem csengethettem be Aerten minden házába azzal, hogy "Csókolom, ismeri Dollonékat?". Hamar az őrséget hívnák rám, a mi kapcsolatunk pedig inkább amolyan plátói, távolról szeretem nézni őket, lehetőleg azt, ahogy az ellenkező irányba mennek. Előítéletesek, én azt mondom; akkor is bitóra akarnak juttatni, ha épp nem loptam el semmit. 
Kétségbeesésemben a kelleténél többet ittam a Rézorrú Fredben, az összes összegyűjtött pénzemet elverve, így mikor két nappal később magamhoz tértem, többé-kevésbé tiszta fejjel és zsúgó fülekkel, rá kellett ébrednem, hogy éhes vagyok, de nincs pénzem. Ez a legtöbbször nem lett volna gond, ám amióta volt az a kis incidens a tornán, az egyik nemesi ház meghúzta a másik copfját a lovagosdi közben, megduplázták az őrséget. Nem volt kedvem kockáztatni, hogy magam kérdezhessem meg Rhettől, merre vannak Dollonék valahol az Istenek lábánál, így úgy döntöttem, ismét elsődleges foglalkozásomat fogom űzni. Az egyik piac mellett foglaltam el a placcot, harsányan szólítva fel az embereket arra, hogy produkció készül, kezeket tessék behúzni, a formás hátsóm nem tapogatásra teremtetett. Ez egy komoly munka volt, kérem szépen. 
Az emberek legtöbbje nem érdeklődött, de így is elég szép kis tömegecskét sikerült magam köré gyűjtenem, és az érmék és szépen csörömpölve-csillogva hevertek előttem a kövön. Élveztem ezt, a szórakoztatást, azt, hogy minden szem rám szegeződött, és még csak meg sem akartak ölni; erre teremtettem, mindig is tudtam, épp csak megélni nehéz belőle. Persze, eldöntöttem, hogy ha hajóskapitány leszek, a kormányosra bízom majd az irányítást, míg én a hajóhídon egyensúlyozok. Ahhoz viszont előbb nem ártott volna betartanom a Calával kötött egyezményem rám eső felét. 
Aztán megláttam Őt.
Na, nem Dahliát. Ha őt láttam volna meg, azonnal meg is szédültem volna a hirtelen mellkasomban előtörő boldogságtól, hiszen már hetek óta nem volt bejárásom hozzá; túl szigorú volt az őrizet. Nem, ez a lány, bár feltétlenül csinos volt, és valaki más valószínűleg az ő két szép szemének is úgy örült volna, mint én Dahlia sötét íriszeinek finom melegségének, de... De nekem más szempontból volt fontos. Azon a bizonyos bálon ugyanis nem csak artistaként profitáltam; az a néhány érme, amivel Rhett ki akarta szúrni a szemem, nem is lett volna elég. Helyette azonban sikerült elcsennem néhány kellemesebbnek ható ruhadarabot az egyik sikátorban gyomortartalmát ürítő vendégtől, és csillogó mosolyomat magamra öltve vegyültem el a tömegben, keresvén a szebbnél szebb rózsaszálakat, akikkel el is tudtam hitetni, hogy azok, és amíg épp el voltak foglalva azzal, hogy a csinos topánkáikba pirultak, én megszabadítottam őket egy-két vagyontárgyuktól. Természetesen úgy, hogy egyikőjüknek se tűnjék fel, csak amikor már késő, és ha rá is eszmélnek a hiányzására, semmi esetre se gondolhassák, hogy én voltam az. Ez a csinos arc, aki épp engem bámult fejjel lefelé (vagyis persze nekem; épp kézen álltam) egy csicsás hajdíszecskével gazdagította a gyűjteményemet, egy apró csattal, vagy mi is volt az, amiből több is ült a hajában, az újgazdagokra jellemző nagyzolás jeleként. 
Eszembe jutott az is, hogy Yara Dollon társaságának tagja volt. Lehetett ekkora mázlim?
Behajlítottam a kezeim, majd ellöktem magam a földtől, hogy egy macskásan-kecses mozdulattal kétlábra érkezzek, majd a látvány kedvéért még helyből csináltam egy hátraszaltót is. A tömegecske tapsolt.
– Köszönöm, hölgyeim és uraim, köszönöm! Aerten népénél csodásabb közönsége tnem is kívánhat az ember, itt vagyok minden hétfőn, szerdán, pénteken, meg az összes többi napon, ha meg mégsm, akkor valahol máshol. Jó utat haza, jó vásárlást, és vigyázzanak értékeikre! – integettem, ahogy a töeg lassan oszlani kezdett. Sebesen felkapkodtam a földön lévő pénzt (láttam ám, hogy az egyik vén csoroszlya már nyúlt volna az egyik elgurult ezüst után!), majd sietősen az erszényembe töltöttem őket, és körülnéztem, az előbb megpillantott lányt keresve. Nem került messzire tőlem, én pedig tettem róla, hogy ne is kerülhessen.
– Szép hölgyem, egy pillanatra! – álltam meg előtte, kifulladván a sok ugrálásban. Vöröslő arcom ellenére lehetetlenül széles mosolyt villantottam a lány felé, akinek a neve valahogy nem rémlett. – Elkísérhetem az úticéljához? A szüleim arra tanítottak, hogy mindig kövessem az álmaim! ... Nem, nem, ez nem volt jó, hadd próbáljam újra. Szóval... Milyen érzés, hogy megfordított az egész világomat? Mert, tudja, az előbb még fejjel lefelé, és... Tessék, tetszik látni mit csinált velem? Elfelejtettem a saját szövegeimet. Hallatlan. – csóváltam meg a fejem, majd a kezem nyújtottam felé. – Monte vagyok. Mostantól ismerjük egymást. 


wolfie Előzmény | 2016.10.16. 15:42 - #103

A mai napon sem édesapám, sem pedig édesanyám nem tartózkodott otthon, amely számomra felért a tökéletes nappal. Míg atyám, ahogy eddig is, az üzlet felvirágoztatásán fáradozott és abban reménykedett, hogy a távolabbi tájakon is igencsak nagy érdeklődés irányul az ékszerek irányába, addig anyám egy régi, ám a szívéhez oly’ közel nem álló ismerősét látogatta meg. Amióta az Istenek akaratából a szerencse ránk ragyogott, azóta nem győzi felkeresni az ifjúkori barátnőit, csakhogy áradozhasson az általa fenségesnek feltüntetett életéről. Ezt rendszerint egy szemforgatással szoktam nyugtázni, a háta mögött, kifejezve ezzel diszkréten a véleményemet a személyes, fegyver nélküli hadjáratáról. A közös étkezéseink alkalmával egyszer sem felejtett el róluk társalogni, egyes részeket már-már unalomig ismételgetve, ám a hosszú, együtt eltöltött időnek is megvan a maga előnye: szemrebbenés nélkül hagyom figyelmen kívül. Mára már azt mondanám, hogy olyan, mint egy lecsaphatatlan, idegesítő rovar: ott zümmög a fülednél, s hiába hadonászol, a világ összes kincséért sem adná fel a döngicsélést.
Így, ezen ünnepélyes lehetőséget kihasználva, hogy mellőzhetem a felmenőim rosszalló tekintetét, felszabadulva léptem ki Aerten macskaköves utcáira. Abszolút biztos voltam abban, hogy édesanyámat a rosszullét kerülgetné, ha megtudná, kíséret nélkül szándékoztam nekivágni a főváros piacainak felderítéséhez, azonban… amiről nem tud, az nem fáj neki. Ugyanakkor az öcsém dajkájának némaságáról nem voltam meggyőződve, ebből kifolyólag őt még valamilyen kelmével vagy csecsebecsével meg kellett vesztegetnem a nap folyamán, biztosítva a hallgatását.
Szótlanul, mosolytalan arccal vegyültem el az emberforgatagban, a tekintetem hamar átsiklott a kiakasztott cégértáblákon és az épületeken, ahogy sodródtam a főváros központja felé. Mikor még kislány voltam, elkápráztatott a látvány és egyenesen büszke voltam arra, hogy a Tritón tenger menti Aertenből származom; ám az évek múlásával ez a csodálat megkopott, az utcák pezsgő hangulata pedig monotonná változott számomra. Noha, a kisebb csavargásaim közben – ezzel menekülvén az édesanyám örökké tartó pörölése elől, miszerint megsavanyodott asszonyként fogom végezni ilyen hozzáállással – mindig sikerült egy-egy újabb városrészt és vásárt felkutatnom, az ebből származó izgalom hamar kihunyt.
Egy jó járásnyi időt követően, a város legnagyobb piacához érve, érdeklődően néztem végig a kirakodott portékákon, hátha valami megragadja a fantáziámat, ám a legtöbb kereskedőnél egy-két percnél aligha töltöttem több időt. Néha esett úgy, hogy egy számomra végtelenül idegesítő, nem szívesen látott alakot elkerülvén szándékosan másik irányba fordultam; az anyámmal ellentétben, nem különösebben leltem örömömet a bájcsevejek szépségében, főként, hogy kis számmal a keresetlen kérők is képviseltették magukat.
Talán ezen elkanyarodásaimnak köszönhetően lyukadtam ki egy artista – noha a foglalkozása után magamban tettem egy nem éppen kisméretű kérdőjelet – előadásánál, amelynek környékén még hírből se fordultak meg olyan személyek, akiket a szenvedés legmélyebb bugyrába taszítottam volna szívem szerint, tehát maradtam, s egy apró mosolyt erőltettem az arcomra. 


Anders Előzmény | 2016.10.12. 17:40 - #102

Férfiak; a szóra a szemöldököm cinikus magasságokig szökött, mintha sosem hallottam volna ennél nagyobb ostobaságot az életemben. A radagan asszony nem is sejthette, hogy milyen távol áll az igazságtól – vagy éppen azt, hogy valójában milyen közel is van hozzá. Voltaképpen akadt egy férfi, aki miatt főtt a fejem, no nem olyan értelemben, amire Ashara gondolhatott. Monte nem szolgált új információkkal a családomról, és minden fejlemény nélkül elvesztegetett nap közelebb sodort a reménytelenséghez.
- Igazán? – kérdeztem vissza, továbbra is sandán figyelgetve a kocsmárost; Amikor először léptem be ebbe a lebujba még nem sejtettem, hogy a látványom mennyire nem illik majd a hely régi bútordarabjainak számító iszákosok közé. Zsebmetszővel karöltve számtalan hasonló koszfészekben jártam már, de legtöbb helyen még a felszolgálók is félrepillantanak, ha olyasmit tapasztalnak, ami nem átlagos; Könnyebb utána letagadni, hogy látott-e valamit, ha esetleg később a jard kérdezősködik.
- Nem vagyok idevalósi, csak átutazóban járok erre – mondtam végül, olyan könnyedén gördítve le a szavakat az ajkaimról, mintha igazság volna. Olyan régen tagadtam már a származásomat, hogy nem esett nehezemre most sem. Hála a mesteremnek, még a tengermenti akcentusom sem árulhatott el könnyedén.
- Nem félsz, hogy az éleslátásod egyszer komoly bajba sodor? – kérdeztem cserfes hangon, miközben a szavakkal egy időben eltoltam magam elől a sörrel teli kupát. Igaza volt. Nem ízlett. – Te valami gyóntató féle vagy, vagy csak szereted az orrod más dolgaiba ütni? – tudakoltam hetyke vidámsággal. Voltaképpen szórakoztatott, hogy minden erőlködésem ellenére olyanokat lát, amiket nem akartam megmutatni.
Hátradőltem a széken, összefonva a két karomat a melleim alatt. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy mire készül, amikor felpattant az asztal mellől, és üde léptekkel átlavírozott a vendégei között; érdeklődő kék szemeim egészen addig a hátára szegeződtek, míg serényen el nem tűnt a pult mögött.
Amíg elvolt, a szemeim ismét átfutották a tömeget, mintha abban reménykednék, hogy bármelyik felhajtott csuklya mögül a jól ismert, őszes halánték, vagy magabiztos szempár kerül majd elő. Hazugságnak véltem a szóbeszédet, hogy a Zsebmetsző a vidéket járja, az eszemmel legalábbis mindenképpen.
Elgondolkodva meredtem magam elé, jobb kezem ujjaival észrevétlenül érintve az ingem alatt az apámtól kapott csepp alakú medált. Akkor tértem magamhoz, amikor egy kupa koppant az asztalon. Asha továbbra is úgy mosolygott rám, mintha világi cimborák volnánk, akik ezer éve ismerik egymást. Elbizonytalanított.
Vegytiszta bizalmatlanság pumpált az ereimben, s ha a gyomrom a pogácsa láttán nem kordult volna olyan hatalmasat, talán nem engedtem volna magam ilyen könnyen megvesztegetni. A bor kicsit sem érdekelt, pedig a finom, meleg fűszeres illat azonnal az orromba költözködött, de én a pogácsáért nyúltam.
- Jártam már kocsmában ezelőtt is! – mondtam kissé felháborodva, miután nagy mohósággal legyűrtem az első falatokat. Sértette az önérzetem, hogy a lány túl puhánynak talál egy ilyen helyhez. Ha tudta volna, hogy miféle helyeken fordultam már meg életem során, közel sem tartott volna ártalmatlannak.
- Nem mindenki történetét szánták arra, hogy elmeséljék – bújtam ki a válaszadás kötelezettsége alól menten, ahogy veszedelmesnek ítéltem meg a beszélgetés folyamát. – Az enyémet biztosan nem. Egyszerű parasztlány vagyok – mutattam végig magamon, mintha azzal bizonyíthatnám, hogy nincs mit elmondanom. Ashara talán kedves volt, de Zsebmetszőtől tudtam, hogy nincs veszedelmesebb a mosolygó ellenfélnél. Jobbnak láttam támadással hárítani; vagy éppen kérdéssel, mert amíg Ő beszélt, addig nekem nem kellett. – Szóval az őseid radagan földről jöttek? Mármint, a tejeskávéd sötétebbik része – engedtem meg magamnak egy csalafinta mosolyt. – Tudsz a nyelvükön? – érdeklődtem, ezúttal sokkal őszintébben. Ritkán adatik meg, hogy az ember egy radagannal beszélhessen.


Kaya Előzmény | 2016.09.29. 18:37 - #101

– A bánat legfőbb okai mindig a férfiak, csak a gond van velük. Nekem egy egész kocsmányi kijut belőlük, csupán ezért feltételeztem, ezek szerint rosszul – sóhajtottam fel; úgy tűnt, az érzékelőim kezdtek berozsdásodni, ám még vénségükben is volt bennük annyi erő, hogy érzékeljék az ismeretlen lányban forrongó tehetetlen düht és a gyanakvást is tisztán hallottam a hangjában. Nem mintha ez újdonság lett volna errefelé; mindenki bánatból és méregből ivott, és minden valamire való matróz hunyorogva figyelte a másikakat, várván, mikor próbálják kizsebelni. Önismeret beszélt belőlük; őket is csábította mások pénze vagy vagyontárgyai.
– Kirísz a tömegből, Cala – jegyeztem meg mosolyogva. Nem sok fiatal lány járt ide, épp azért, amiért egyik másik kocsmába se; nem finom léleknek való hely volt ez, még akkor sem, ha igyekeztem rendet tartani. A neme és kora mellett azonban az öltözéke is feltűnt; parasztlány lehetett; a legközelebbi földek és a Rézorrú Fred között azonban tucatszor tucatnyi másik kocsma húzódott. Mi vette rá arra, hogy épp ide térjen be? Sovány volt, és mintha betegség tompította volna a szeme fényét, nem olyasvalakinek tűnt, akinek bármi köze is lehetett a tornához.
– Azt látom – bólintottam, vetve egy pillantást a korsójára, melyet minden bizonnyal Damos szolgálhatott fel neki. Szinte tele volt. – De azt is látom, hogy nem nyeri el túlzottan a tetszésedet. – Ha nem sejtettem volna, miért rendelte ezt, talán megkérdeztem volna; tudván viszont, hogy ez a legolcsóbb ital a választékból, úgy sejtettem, ez állhatott a dolog hátterében. Oldalra húztam a szám és néhány pillanatig gondolkodva meredtem a lányra, majd feltartottam az ujjam, jelezve, hogy várjon; ruganyos léptekkel indultam vissza a söntéshez. Néhány perc múlva tértem vissza az asztalához, a kezemben lévő fatálcán egy korsót és egy kosár pogácsát egyensúlyozva.
Miután letettem elé a korsót, utóbbit az asztal közepére helyeztem, majd leültem a lánnyal szemben; a lábam csak ekkor kezdett igazán bizseregve fájni, néma tüntetéssel jelezve, milyen régóta vagyok is talpon.
– Próbált meg ezt. Forralt bor, talán jobban ízlik – toltam közelebb hozzá a kupát, majd a következő mozdulattal magam elé húztam a sört. – Csereüzlet. Csirió! – emeltem meg, majd két nagyot kortyoltam belőle; számomra minden italnak megvolt a maga szépsége és finomsága.
– Legalább olyan régen, mint ahány foga hiányzik az itt lévőknek – húztam ki magam büszkén. – A szépszüleim cserélték el rá a földjeiket; mármint, a tejeskávém fehérebbik fele, ha érted. Fene tudja, megérte-e a csere. Hadd ne mondjam, hogy ha az ember itt nő fel, nem csak a kinti fény túl világos, de a pohár sem félig teli vagy félig üres, mert csak az számít, feles van-e benne. És a te történeted mi, húsom? Ahogy arra a sörre fintorogtál, aligha vagy gyakori vendége a kocsmáknak. Csak nem O'Malley szép mosolya vonzott be ide? – dőltem hátra a székben, felvéve a kosárból egy pogácsát, majd felé intettem, jelezve, hogy vegyen ő is nyugodtan. 


[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre