|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:47 - |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Bowen magabiztosságára csak egy szemöldökrántással válaszoltam, részeg elmém pedig szívesen kötekedett volna ezzel az állításával, mert már pedig mindenki tévedett; Dolmar kibaszott sokszor, Bowen talán nála kevesebbszer, én meg pont annyit, mint amennyi az elvárható volt egy embertől.
- Van egyáltalán biztonságos hely ilyen társaságban? - kérdeztem vissza, Bowen előttünk haladó emberére pillantva, aki épp olyan rosszképű volt, mint kapitánya. Valójában semmilyen tervem nem volt Delilah épségét illetően és egészen addig, míg a kapitány kérdése el nem hangzott nem is gondoltam jobban bele abba, mi lesz vele miután kiszabadítjuk - mert ki fogjuk, ez nem volt kérdés. Nem szívesen vittem volna fel a hajónkra a sok féleszű anyaszomorító mellé, akik mellett ha egyszer is szemet hunytam volna a lány Aerteni börtönébe kívánkozott volna vissza; de nem kísértem volna a szárazföldön sem, mert az a saját bőrömre is és ezzel együtt az övére még veszélyesebb lett volna. - Néhány napig a hajón maradna, míg délre érünk. Vannak barátaim az ottani falvakban; biztonságban lenne ott és mi több, messze ettől a lepratanyától.
Ha nincs az az istenverte nagy büszkeségem és alkohol az ereimbe talán eszembe jutott volna, hogy nővérem családjánál keressek segítséget, talán gondolhattam volna akkor arra, hogy megkérjem sógorom, hogy vegye magához Delilaht, mert megengedhette volna magának. És mégis volt különbség egy csapat kalóz és egy nemesi család között; bármennyire is esett nehezemre belátni, az utóbbit pedig mégiscsak összekötötte a vér.
Hunyorogva tekintettem fel az ismerős ház sziluettjére, amihez egyre közelebb és közelebb érkeztünk, három fős társaságunk pedig még egy taggal bővült. Nem mondanám, hogy kifejezetten tetszett a terv, mellyel előrukkoltak, mert bármennyire is biztos volt Bowen önmagában, soha nem lehetett tudni mi is várt az emberre a zárt ajtók mögött... de nem tehettem mást ha segíteni akartam Delilahan, mint hogy vakon követtem a kapitányt.
Ahogy a méretes vaskaput Eric egyik embere kinyitotta, úgy léptem be a rókaképű kalóz után és hallgattam végig foghíjas társunk útmutatását. Egy őr nem okozott volna még egy tapasztalatlan betörőnek sem nehézséget, míg a meglepetés ereje az oldalán volt - és nekünk ott volt, meg egy kard is, ha a meglepetés elfogyott volna.
Halvány vigyor költözött arcomra és Bowenre tekintettem, mintha csak magától értetődő lett volna kérdésére a válasz. - Mehetünk. - feleltem halkan, kezemet jó magam is a kölcsönzött kardom markolatára csúsztatva, megtéve az első lépést előre. Nem volt az erősségem az osonás semmilyen formája termetemből fakadóan, így az az első imbolygó lépés volt egyben az utolsó is amit a csapatunk élén megtettem, még mielőtt csörtetésemmel magamra hívtam volna az őr figyelmét. - És valaki más menjen előre... valaki kisebb, akit nehezebben szúr ki szerencsétlen barom. |
Amióta visszatéretem a Rheya-i királyi udvarba Drusala hercegnő visszatérő udvarhölgyének nem nagyon szerettem volna mással foglalkozni, mint teljesíteni az eddig elmulasztott kötelességeimet a hercegnő felé. Csak etikettből ismerkedtem az esetleg az udvarban megforduló emberekkel, mert az igazat megvallva nem nagyon volt kedvem úriemberekkel, hölgyekkel és további emberekkel bájcsevegni. Abban a pillanatban nem voltam még olyan állapotban, hogy saját örömömre csináljak is akármit. Mit is mondjak, eléggé megviselt édesapám halála hiába gondoltam azelőtt, hogy nem szeretem annyira. Végül én is megértettem, hogy azt a tényt, hogy az atyám mégis az édesapám volt, és minden amit még életében tett, azt értünk tette: A Vosburg családért. Ez akár egy tragikus mesébe illő történet is lehetne, ami eddig történt velem. A fiatal hölgy, aki addig ellenezte édesapja gondolkodását, amíg élt. De amikor már holtan látja atyját, akkor hirtelen elkezdi tisztelni egy kicsit. Annyira mesébe illő szerintem, hogy el sem tudom hinni. De tény, hogy kezdem egyre jobban összeszedni magam.
Azóta több ismerősöm a híres Tritónban megrendezett torna felől kérdezgetett az esemény közeledtével, arról hogy majd részt fogok-e rajta venni, mint néző. Én mindig azzal hárítottam a témát, hogy még nem tudom vagy nem döntöttem el, mert tényleg nem tudtam. Egy ideig úgy is voltam vele, hogy inkább nem megyek, mert csak rontani fogom a nézőközönség hangulatát, de aztán az egyik udvarhölgy barátném rábeszélt, hogy dehogy fogom elrontani az emberek hangulatát. Inkább rám is fog ragadni a jó hangulatból. Így mivel mindenki elkezdett lassan Aerten, a híres tengerparti város felé vándorolni, így természetes, hogy én is eljutottam odáig.
Már a múlt héten megérkeztem ide, és szállást is kaptam. Én meg a torna közeledtével egyre izgatottabb vagyok, hogy idén Aglanir férfiúi mire képesek. Nem gyakran láttam Tritónban tornát, így emiatt még izgatottabb lehetek. Mivel nem bírtam egy helyben maradni egy szobában, ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatom az itteni piacot. Lassan körülnéztem és szemügyre vettem a külföldi- és luxuscikkeket. De végül kijártam a piacot üres kézzel, mert nem találtam semmi kedvemre valót. Azóta a piac körül sétálgattam és figyelgettem a látnivalókat. Az első dolog, amit rögtön észrevettem, hogy az épületek nagy része szögletes és még kupolájuk sincsen, a tetejük is lapos. |
A munkaadóm nagyot tévedett azzal, hogy azt hitte, sértegetem. Kezdjük ott, hogy a sértegetéshez előbb érdekelnie kellene a másik félnek, különben nem venném a fáradtságot, hogy megszólaljak. Egyébként sem szerettem a szavak eszközével élni; ha gondom volt valakivel, előbb töröm be az orrát, minthogy válogatott jelzőkkel illessem az anyját. Amit én tettem, az megfigyelés volt, amit abban a reményben osztottam meg az úrfival, hogy talán eláll attól az ostoba anyagtól, és életében először valami férfihoz méltót ölt magára. Naiv vagyok, hogy csak egy pillanatra is, de bíztam ebben; már évek óta próbálkoztam rávezetni a helyes útra, de nem igazán gondolkoztam azon, miért. Talán Roran miatt, mert nem volt itt, és bennem mégis megvolt az ösztön, hogy van egy fiam, akinek utat kell mutatnom; Rivalen egyébként is volt legalább annyi munka, mint egy gyerek. A lányaim például egyszerűbbek voltak.
– Azt hittem, a merényletek ellen fogad testőrt, nem azért, hogy hátba szúrja – jegyeztem meg szenvtelenül, egyértelmű utalást téve a középső Llewellyn-fiúra, és az idősebb testvérével való örökös harcára. Igazából, szerintem főleg Thane Llewellyn ellen kellett testőrt fogadnia Rivalennek. Ki tudja, mikor iszik eleget, hogy rájöjjön, a halott Rivalen a jó (és csöndes) Rivalen. Én épp elég jól tudtam, mikre rá nem veszi az ital az embert. Ha érzelmesebb személy lettem volna, valószínűleg erre a gondolatra felidéződnek a múltbéli hibáim; mivel azonban nem voltam az, inkább csak az egyik köteg anyagot néztem, amely a tükör előtt pöffeszkedő-forgolódó Rivalen mögött állt, a falnak támaszkodva. Valószínűleg az is zeke-anyag lehetett, de tényleg olyasminek tűnt, mint amiből a drágább babaruhákat szokták varrni, az udvari kisgyermekeknek. Talán azt is meggondoltam volna, hogy vegyek belőle egy keveset és hazavigyem Rennának, de félő volt, hogy ha megszólítom, a szabósegéd összepiszkítja magát ijedtében.
Már másodjára helyeztem át testsúlyomat a lábamról a másikra, ezért valamelyest megkönnyebbültem, hogy Rivalen elérkezettnek látta az időt a távozásra. Ezután a következő lépésem az lett volna, hogy megropogtatom a nyakamat, és annak legcsekélyebb jelét sem akartam mutatni senkinek sem, hogy talán fáradok. A negyven év az negyven év; amilyen riasztónak tűnt, hogy mondjuk húsz év múlva is Rivalent kísérgessem egyik üzletből a másikba, vagy álljak szótlanul a sarokban, míg ő a könyvtárban olvas, még akkor is, ha már kihullott az összes haja és pókhasat növesztett, pont olyan riasztó volt az is, hogy ne ezt csináljam. Nem a csodálatos társaságát hiányoltam volna, sokkal inkább a pénzt. A testőri munka nem volt túlzottan méltóságos. Sőt, egyáltalán nem volt az; egész nap követni valakit és úgy tenni, hogy érdekel, miközben azt figyeled, nem támadja-e meg valaki az egyik sikátorban minden volt, csak magasztos nem, és ha az apám ellátott idáig a taranisi sírjából, biztosan hét nemzetségre elátkozott, amiért idáig fajult a családunk: a Llewellynek harci ebévé.
De kellett a pénz, és minél több, most, hogy Fara és Renna is ilyen nagy volt már; megérdemelték, hogy szép ruhákban járjanak, és hogy ne csak hírből ismerjék az édesség fogalmát, ehhez pedig szükségem volt a tengeri urak pénzére. Az sem fizetett rosszul, mikor kereskedőhajókat kísértem, hogy a másik oldalon partot érve vigyázhassam az árut, de olyankor mindig hetekre eltűntem. Akkoriban az egyik ismerősöm gondjaira bíztam addig a lányokat, de azóta változtak a dolgok, és nem tudnám egyedül hagyni őket ilyen hosszú időre.
Ezért is szerettem volna jobban, ha a torna idején otthon lehetek; olyankor mindig kicsivel több a részeg, meg a tolvaj és szélhámos, nem biztonságosak az utcák, legalábbis azon a részen nem, ahol mi laktunk.
– Ugyanazt, mint az öccse. Lerészegedik, megdönt néhány nőt és tömegverekedésbe keveredik a kocsmában – vázoltam fel olyan egyszerűen, mintha nem testőr lettem volna, aki épp most illette ilyen vádakkal egy főnemes sarját. Vagyis, kettőt. Mondjuk, ezek nem épp vádak voltak, tekintve, hogy igazak; néhány rövid hónapig magam is szolgáltam őrként Deatryséknél, mielőtt rájöttem, hogy zsoldosnak lenni kifizetődőbb, de még utána is az utamba sodorta Meliont a seggfagyasztó taranisi hófúvás néha. Ha nem is őt, de a hírét bizonyára, és cseppet sem tetszett a gondolat, hogy még egy ilyen habitusú suhanc futkározzon szabadon abban a városban, ahol Fara él. Kicsi az esélye, hogy valaha is összetalálkoznának, de arra sem volt túl sok, hogy egyik éjjel pont Rivalen Llewellyn életét mentem meg néhány rablótól, így jobb szerettem volna nem a véletlenre bízni a dolgot. Nem volt kedvem nőmámoros ficsúrokat kenni fel a falra, ahhoz már öreg voltam.
– Meg is értjük – dörmögtem a vállamat megvonva, habár azt Rivalen minden bizonyára nem látta, mivel mögötte lépkedtem. Nem szerettem beszélni, főképp magamról, Ő is csak annyit tudott rólam, hogy a Taranisról jöttem, és zsoldos voltam, a nemesi származásomról egy szót sem szóltam, főleg azért, mert nem került szóba, és egyébként is mindent elvesztettem, amim akkor volt. Csak a lányaim maradtak; azt hiszem, Rorant is csak egyszer említettem neki az évek során, nem név szerint. Rivalen valamin mérgelődött, az apa-fiú kapcsolatokon, nem figyeltem rá, de azért megszokásból közöltem vele, hogy hülyeség, amit mond. Kérdésére, miszerint ezt meg honnét is tudhatnám, közöltem vele, hogy van egy fiam. Utólag már azt is megbántam, hiszen a szó szoros értelmében semmim sem volt, nem hogy fiam.
– Melion Deatrys igazi taranisi: csak a gond van vele – jelentettem kifejezéstelenül; ez lehetett bűnbánó beismerés is és büszkeség, tulajdonképpen én sem tudtam, melyik az igaz, egyszerűbb volt, ha nem is gondolkoztam hasonlókon. – Engem az foglalkoztat, velem mi lesz. Elmegy a tornára, vagy a várban duzzog? |
Ha őszinte akarok lenni, egyetlen röpke pillanatig sem csodálkoztam, amikor Sir Thane a lány nyomába eredt. Alapos meglepetéssel szolgált volna számomra a tény, ha éppen egy Llewellyn bizonyította volna, hogy az adott szava bármit is ér; legyen szó édesen elsuttogott ígéretekről, vagy éppen a becsületszóról. Le sem tagadhatták volna a rokonságot, bár Thane-t látszólag még csak nem is zavarta különösebben, hogy szembe köpte saját magát – Isanda szemeiben legalább láttam némi megbánást, miközben végignézte, ahogy a bitófa alá vezettek.
Én a magam részéről nem vártam a lovag magyarázatára; nem voltam rá kíváncsi, sőt, inkább reménykedtem benne, hogy nem is lenne mire várnom. Ennél mélyebbre csak akkor süllyedhetett volna a szemünkben, ha még meg is próbálja megmagyarázni, hogy miért fontosabb neki egy nő – aki ráadásul a tulajdon apjához készül feleségül menni –, mint az adott szó. Bár, ismerve a közös múltjukat és a jelenüket, igazából megérdemelték egymást.
Örültem, hogy Decker sem várt felesleges magyarázkodásra, inkább szinte rögtön felzárkózott mellém; ezek szerint annyit azért nem ivott, hogy felboruljon a prioritási sorrend a fejében. Bár egyelőre még nem tudtam, pontos mennyit és mit jelent neki a szolgálólány, abban biztos voltam, hogy volt ott valami; nem volt törvényszerű, hogy törődne a sorsával csak azért, mert látták őket néhányszor együtt, de a reakciói és a dühe nagyon is árulkodó volt. Most pedig egy potenciális ivócimbora elé is gondolkodás nélkül besorolta – persze az ő esetében ott volt az az aprócska tény is, hogy ez a cimbora épp most szegte szavát.
- Nem szokásom – mosolyodtam el magabiztosan Weston szavaira. Életemben egyszer tévedtem, de az életre szóló lecke volt. – Biztonságos helyre tudod vinni a lányt? – kérdeztem aztán; fel sem tételeztem, hogy nem hozzuk ki a házból, Dolmar alkalmatlansága azonban egyikünk szemében sem volt titok, ugyebár. Kellemetlen lett volna, ha azért szabadítjuk ki a nőjét, hogy utána egy töketlen kapitány miatt az akasztanivaló csürhe markában találja magát. Decker tudta kordában tartani az embereket helyette is, ezért a lány biztonságának kulcs is az ő kezében volt.
Persze ha csatlakozott volna az én hajóm legénységéhez, elég lett volna csak annyit mondanom az embereimnek, hogy a lány hozzá tartozik és a védelmem alatt áll; onnantól kezdve mindegyikük csak a lehető legkevésbé ijesztő, foghíjas mosolyával mert volna ránézni. Ezt viszont nem mondtam ki hangosan is, egyelőre.
Éppen akkor láttam meg Benito fejét előbukkanni az egyik ház mögül, amikor az élen haladó Jack is felemelte a kezét derékmagasságba, lefelé tartott tenyérrel intve minket óvatosságra és csendre. Megérkeztünk. Benito intett a fejével, majd ismét eltűnt a ház mögött, mi pedig a nyomába szegődtünk; az épület sarkánál bekanyarodva már csak néhány háztömbnyit kellett gyalogolnunk, mire felbukkant előttünk egy a többihez hasonló, de már első ránézésre is jóval terebélyesebb és enyhén szólva is túlcicomázott ház, amelyet még egy nehezen megmászható kőkerítés is határolt.
Kész szerencse, hogy mi a ház háta mögött bukkantunk fel, éppen egy kapunál; a kapu valamikor láncokkal és lakattal lehetett alaposan lezárva, de a láncok most tehetetlenül lógtak a fal mellett, a lakat pedig leverve hevert a földön. A zsanérok nem nyikorogtak, amikor Benito kinyitotta a kaput – kötve hittem, hogy ez eredetileg is így lett volna, inkább a fiúk olajozták be gondosan a sötétség leple alatt, hogy ne keltsünk feltűnést. Miközben sorban bementünk – Jack csak azután, ha Weston is követett, hogy bezárhassa a kaput –, Benito fojtott hangon beszélni kezdett.
- Őrségváltáskor feltörtük a zárat, úgyhogy gon’ nélkül be tu’unk menni. Egy őr van lenn, és eléggé csörömpöl, úgyhogy fegyvere is lesz, de azér’ csak elegen vagyunk hozzá – villantotta ránk az egyik elülső fogának üres helyét.
- Spike és James? – kérdeztem az ajtót méregetve.
- Figyelik az elő’ álló fijúkat, nehogy felfigyeljenek a zajra.
Elégedetten elmosolyodtam, ujjaim pedig a kardom markolatára kulcsolódtak. Egy őr és egy széles vasajtó; nem tűnt nehéz feladatnak.
- Mehetünk? – pillantottam Westonra. |
- Mert muszáj. - ismételtem el, épp úgy véve magamhoz egy mély sóhajt, ahogy akkor szoktam mikor Thane valamelyik képtelen őrültségét hallgattam lovagi kóborlásairól. Szerencsétlen nagyon elhitte, hogy megbékéltem vele, apánk pedig még rá is játszott és külön kalandokra küldött el minket, mint például a vazallusainak képviselőinek meghallgatására a rossz termésről, a rossz időjárásról, a rossz árakról... Thanenel az oldalamon pedig fergeteges mulatság volt mindez, főleg úgy, hogy drága, de nem egyetlen öcsém előszeretettel tűnt el nyom nélkül, hogy utána úgy kerüljön elő, mint akit megtépett egy kutya.
- Valóban muszáj, hisz szükségem van egy testőrre... - tettem úgy, mintha válaszán lett volna valami elmélázni való. - De azt hiszem rosszul fogalmaztam meg a kérdés lényegét: miért is fizetek neked ennyit, mikor csak állsz ott és sértegetsz? Ha erre lenne szükségem felbérelném Thanet testőrnek, hidd el, szívesen vállalná. - fenyegetőztem lecserélésével, mikor pedig a suhanc kölyök arrébb állt, kihúzva magam igazítottam meg mellkasomon a zakót. A tükör előtt fordulva néztem végig magamon, azt elemezve, hogy is áll a bíbor anyag, de miután már rám is lett igazítva semmi kivetnivalót nem találtam benne. - Node jobb a békesség. Nem áll szándékomban elbocsájtani Rion, ne aggódj. - nyugtattam meg a hegyomlást, gyorsan megigazítva a ruhadrab ujját.
Elengedtem a fülem mellett Lady Sangster nevére történő megjegyzését, de csak azért, mert egyetérteni tudtam volna csak gondolatmenetével, ami nem lett volna nemeshez méltó; Egyáltalán nem fűzött semmi érdek a nőszemélyhez, nevét is csak férje lévén jegyeztem meg.
A zakóból kibújva, a körülöttem sertepertélő kölyök kezébe nyomtam a ruhadarabot, arcomra egy kedveskedő mosolyt varázsolva, egy röpke pillanat előtt levetkőzve azt a férfit is, aki az előbb még a testőrével beszélt. Láttam a suhancon, hogy nem is érti a változást, megszeppenve tekintette bele szemeimbe. - Köszönöm, el is csomagolhatod. - utasítottam immáron az igazi Rivalenhez méltóbban, miközben leléptem a pódiumról, melyen egészen eddig álltam.
- Holnap a délelőtt folyamán küldetek érte egy embert, addigra legyen kész. - fordultam oda még utoljára az üzlet alkalmazottjához, negédes hangnemet megütve, majd mondandóm végeztével testőrömhöz. - Mehetünk, Rion. - vetettem oda félvállról. Nem kételkedtem abban egy pillanatra sem, hogy örömmel távozik innen, szinte biztos voltam benne, hogy még az alkalmi ruhák szagától is a hányinger kerülgeti és azért nincs egy se szekrényében - pedig aztán megengedhetné magának abból a pénzből amit tőlem kap.
- A tornával? - kérdeztem vissza, miközben kiléptem az üzlet ajtaján Aerten városának friss, sós szagú levegőjére. Mesés. - Miért érdekel téged mi lesz a tornával? Meg lesz tartva és ha minden igaz még Melion Deatrys is elindul rajta. Az pedig szerintem mindkettőnket egyformán foglalkoztat, hogy a hegyi nemes mit kezd itt lent magával. - ecseteltem Rionnak, a számára minden bizonnyal legérdekesebb aspektusát a tornának, miközben saját tempómban megkezdtem utamat a cipészhez. - Szinte semmit nem hallottam még a legkisebb Deatrysról, de már az magában meglepő, hogy megtisztelnek minket a jelenlétükkel... Volt egyszer-kétszer szerencsém Geraldhoz meg a nővéréhez és mind a kettő olyan, mintha citromba harapott volna. Szörnyű. Biztos megértenétek egymást. |
A magamtól telhető legnagyobb komolysággal hallgattam végig Bowen válaszát, magamban már össze is állítva egy tervszerűséget, amit józanul kétszer is meggondoltam volna, hogy használok. Nem érdekelt hány emberen kellett volna átküzdenem magam Delilahig, azonban sajnos sikerült egy rövidke késen kívül minden fegyverem a hajón hagyni és hát... elég kellemetlen lett volna talpig felfegyverkezett katonákba akadni, még nekem is. Szerencsére a fegyverkérdésről hamar gondoskodott, számomra idegen társa készségesen nyújtott felém két kardot. Csak egyet vettem el, de azt azonnal övemre akasztottam.
Mikor elhallgatott, akkor fordultam én is újdonsült társunk irányába és pillantottam meg a lovát vezető és felénk közeledő lányt. Ha elmém nem lett volna az alkoholtól tompább és lassabb, valószínűleg akkor sem értettem volna mi történik körülöttem. Sir Thane Llewellyn, aki az egyik pillanatban még becsületszavát adta segítségünkre, a másikban már behódolt egy rakás csipkének és selyemnek. Ráadásul az a csipkehalom úgy beszélt vele, mint ahogy felénk a gyengeelméjű erőszaktevőkkel szokás; A nemes uraság helyében még csak figyelemre se méltattam volna a valószínűleg épp olyan nemes hölgyet és sarkon fordulva magára hagytam volna, hogy szegényke, csomagjait cipelő szolgáló nélkül ne tudja felvásárolni az egész üzletet, csak a felét. Ilyen helyzetekben hiányzott igazán a nemesi élet - mint üvegesnek a hanyattesés - hacsak arra gondoltam nekem is csak tűrnöm kéne a parancsait, ha Lord Decker lenne a megszólításom.
Egyszerűen nem tudtam mit gondoljak, mikor minden ellenkezése ellenére Thane mégis fülét-farkát behúzva indult el az asszonyállat után, még egyszer megerősítve két akasztófáravalóban, hogy a becsületszó mit sem ér, főleg ha nő van a dologban.
Nem tudtam mást tenni, csak biccenteni egyet búcsúzóul - nem volt arra időnk, hogy megvárjam Thane magyarázatát. Szinte azonnal felzárkóztam Bowen és az emberei mellé, kardom markolatát szorongatva. - Szóval az alagsor... - ismételtem el magamnak, észben tartva minden részletet, még ha azt nem is kellett kiejtenem. - Remélem nem tévedsz, Bowen. - szólaltam meg újból, mély levegőt véve. Habár annak örültem volna, ha téved Delilahval kapcsolatban, akit mégis akarata ellenére rángattak oda vissza... Kitudja, lehet megbarátkoztam volna előbb-utóbb azzal a gondolattal, hogy egy szolgálólány túl járt az eszemen, ha az biztosította volna, hogy nem esett baja. |
Rivalen legtöbbször egy papagájra emlékeztetett, nem csak azért, ahogy illegette magát a tükör előtt, lenyűgözve önmagától, vagy amilyen bántóan asszonyian színesen öltözött; annyit is beszélt. És az én fülemnek nagyjából ugyanolyan értelmeseket is. Sosem próbálkoztam azzal, hogy megértsem, miért fontos, hogy bármi különbséget tegyünk a vörös különböző árnyalataiban, legalábbis nem úgy, ahogy azt az uraság tette. Én négyféle pirosat ismertem: a vér mély színét, a bor lilását, a vörös hajú asszonyok ravasz tincseit és az izzó acél narancsát. Sem a burgundi nem mondott nekem sokat, sem a bíbor, és attól is rosszul voltam, hogy vettem a fáradtságot, hogy megjegyezzem ezeket a nevetséges, értelmetlen elnevezéseket. A rókára sem mondtuk, hogy narancsszínű. Az csak róka volt; és legfeljebb bundának lett volna jó a taranisi teleken, de még annak is szegényes. A róka nem szín, a bíbor pedig baromság.
– Igen – válaszoltam szemrebbenés nélkül a kérdésére. Tudtam, hogy nem várt választ, de nem érdekelt annyira, hogy mögöttes tartalmak után kutassak a szavaiban. Ha akart valamit, mondja ki; ha nem akart választ, ne kérdezzen. Vele ellentétben én igen egyszerűen láttam a világot.
– Hm. – Mindössze ennyit reagáltam a következő mondatára, mély torokhangon hümmögve; nem annak jeleként, hogy elgondolkoznék az ajánlatán, vagy hogy megsértődnék rá, inkább jelezve, hogy hallom, amit mond, és továbbra is papagájra emlékeztet. Annyiszor ráaggattam már ezt a hasonlatot (magamban és ki is mondva), hogy szinte már hallottam is azt a jellegzetes, magas hangot: Rivalen kekszet kér, Rivalen kekszet kér! Kekszet, új cipőt az úrfinak! Bí-bor! Kekszet! A "hm" azt is tökéletesen kifejezte, hogy ha esetleg valóban arra vetemedne, hogy megpróbál rám erőltetni valami csicsás zekét, legalább szerzek Farának valami drága és nőies anyagot, amiből varrhat Renna babájának ruhát. Az, amit Rivalen épp viselt például, tökéletesen mutatott volna a sárban, vagy egy penészes sarokban. Semmiképp sem egy férfin.
– Mert muszáj – jelentettem ki, ez pedig kölcsönösen igaz volt mindkettőnkre. Én azért maradtam mellette, mert jól fizetett, és mert kicsit sajnáltam, azt hiszem, ahogy az ember a kerge kutyát sajnálja az utca végében, aki mókuskergetés közben nekirohan a falnak. Ő azért alkalmazott, mert muszáj volt; mert nem talál mást, aki mellett ennyit fecseghetett volna; mert nem talál mást, aki hosszútávon mellette marad és ne lenne kedve legalább egy kicsit hozzácsapni a fejét a falhoz; mert nem talál mást, akit annyira nem érdekelnek az emberek, főleg Ő, hogy arról se szóljon egy szót se soha senkinek, hogy miféle férfihangokat hallott kiszűrődni a lakosztályából. Ha nem lettem volna ennyire érdektelen ezirányban, talán zavart volna a tudat, hogy előbb játszana papás-mamást Lord Tulwinnal, mint a húgával, Lady Kitérdekellel. De ha nem lettem volna ennyire érdektelen, nem lettem volna itt. Ami, jobban belegondolva, nem hangzott rosszul. Aztán a zsebemben nehezedő arannyal teli csomagocska csörgése elnyomott minden hasonló gondolatot.
Jobban belegondolva, talán azért nem jegyeztem meg egyetlen nő nevét sem, mert Rivalent sem érdekelte egy nő sem, így nem kellett attól tartanom, hogy este esetleg összefutok velük. Engem pedig, őszintén, egyik finnyás tritónmenti ladycske vagy lordocska sem érdekelt. Nem volt okom emlékezni rájuk, a fejem így épp olyan nyugodt volt, mint a felföldek; fújt ugyan a szél, és néha az arcodba kaptál egy kis ürüléket, de legalább embernek nyoma sem volt a láthatáron belül.
– Ha azt akarja, hogy jegyezzem meg, legyen normális neve – közöltem, annyi szóval, amely egy időre, úgy éreztem, kimerítette a tartalékaimat. Csak korlátozott számban voltam hajlandó megszólalni; az ősidökben is boldogultak anélkül, hogy flancos szavakat pazaroltak volna egymásra. Szeretem a hagyományőrzést. Főképp, ha ezzel nem bátorítok másokat arra, hogy azt higgyék, beszélgetni szeretnék velük; Lady Lynetet például szerettem kerülni. Nem sok dolog kergetett a falra, konkrétan csak a tűzhalál lehetősége. Meg Ő.
Kis sóhajjal vettem tudomásul, hogy ma sem érek haza vacsorára; persze, ez az apró sóhaj az én tüdőmmel inkább passzátszél volt. – A tornával mi lesz? – kérdeztem végül, ismét értékes szavakat használva, holott legszívesebben jelnyelvvel, vagy inkább szemöldök-felvonással és hümmögéssel tettem volna ugyanezt, de félő volt, hogy a papagájok és az ősemberek nem beszéltek közös nyelvet. Nem volt sok kedvem ehhez az úri magamutogatáshoz;főleg, mert sokan jöttek le a hegyekből is, főleg most, hogy a király is látogatást tesz. Semmi kedvem sem volt úgy összefutni régi ismerősökkel, hogy bólogatójánost játszom Rivalen mellett. Ott volt a lehetőség, hogy nem megy a tornára; abban az esetben viszont szívesen vettem volna, ha rám sincs szüksége. Nem volt kedvem a duzzogását hallgatni a könyvtárban, vagy újra meghallgatni az alkoholmámoros történetét, amikor az öccse lepöckölte őt a nyeregből, és ez akkora lyukat ejtett az önbecsülését, amit csak a ruhatárának és egójának növelése hozhatott rendbe; majd, talán pár év múlva. |
Már harmadszorra dobtam félre az anyagot, amit a fiatal kölyök hozott oda hozzám nagy sietve, majdnem orra is bukva saját lábában. Amilyen jóvágású volt, olyan ügyetlen és értetlen, ami egy bizonyos az üzletükben eltöltött idő után már elviselhetetlenné vált.
- A bíbort! Ez nem bíbor... - lóbáltam meg az arany színnel sűrűn kihímzett anyagot, ami közel sem volt olyan árnyalatú, mint amilyet elképzeltem magamnak. - ...ez burgundi. Ott van, majd kiböki a szemed az a nyamvadt anyag, hát nem látod?! Vidd ezt vissza és hozd ide azt amire már vagy huszadszorra kérlek! Bíbor! Nem vörös, nem kármin és nem is burgundi, bí-bor!
Mondandóm végér fújva egyet fordítottam oldalra a fejem és igazítottam meg annak a vékony len ingnek nyakát, amit a méricskélések és próbálások közepette viseltem. A kényelmetlen és olcsó anyag kikészítette érzékeny bőröm, a suhanc csigához hasonlatos tempója pedig csak növelte a benne eltöltendő idő hosszát; Jelenléte pedig az egyébként jó hírű üzletbe vetett hitem is megingatta, nem tartottam lehetségesnek azt, hogy egy Ő, aki itt dolgozik ne tudná úgy a színeket, mint vásárlója. Igaz lehet hogy a többi jött-ment beérte egy egyszerű kárminnal vagy tűzvörössel, mert azt hitte az az amit ő keres, de ők akkor nem tudták hogy mit is csinálnak; A bíbor ugyanis az idei tavasz és nyár elejének színe lesz, a frizuráknál pedig újfent a rövid fazon fog hódítani számításaim szerint.
Néhány perc keresgélés után végre a fiú is azzal a darab ronggyal tért vissza, amire kértem. Láttam a szemében, hogy fel volt készülve arra, hogy megint ráordítok és édes anyukája szoknyája alá küldöm, de ezúttal erre nem került sor - helyette a külvilág felé szívélyes és kedves mosoly költözött arcomra. Államat büszkén felszegve hagytam, hogy a fiú rám adja a végre bíbor szövetet; Ha ötször nem, akkor egyszer sem bökött meg tűvel e folyamat közben, de jó vevő létemre figyelmen kívül hagytam keze remegését és arra koncentráltam, hogy hamarosan szabadulhatok.
Egészen addig, míg Rion hangját meg nem hallottam szinte el is felejtkeztem a zsoldos jelenlétéről. Soha nem volt beszédes azt belátom, de nem értettem meg hogy is tudott olyan sokáig egy sarokban lapítani némán, hogy még én is elfelejtkezzem róla. A fiú is láthatóan meglepődött, mert összerezzent tűvel a kezében.
- Mondjad, Rion. - szóltam oda a férfinak félvállról, majd a tükörbe tekintettem. Meg kellett, hogy állapítsam, hogy előnyös vonásaim ez a rendkívül különleges anyag csak kihangsúlyozta és - ha lehetséges volt - még szebbé tette. Igaz, a kölyöknek még csak rendesen hozzám igazítani sem volt ideje, a tekintélyes méretű férfi lépteinek visszhangja visszakergette a kabátok közé, odújába. Felsóhajtottam.
- Mondtam már, hogy nincs is kellemesebb egész Aglanirban, mint bókjaid Ser Hayward? - kérdeztem vissza felé fordulva, nem kis megvetéssel tekintetemben, ami a divat irányába mutatott érzéktelenségére vonatkozott. Talán Rion volt az egyetlen ember aki maga szenvtelen és tiszteletlen stílusával elő tudta belőlem hívni valódi mivoltom. Előtte nem érte meg megjátszani magam, mert nem érdekelte az sem ha a képébe mondtam, hogy legszívesebben elválasztanám fejét a testétől rosszabb napjaimon.
- Azok akikkel ez pedig valóban megtörtént, csak szeretnének így kinézni. Példának okáért, rajtad egy csapat vidám unikornis hányása sem tudna már segíteni. - mondtam és hogy szavaimnak nyomatékot is adjak, tetőtől-talpig végignéztem a zsoldoson, arcomat csúnya fintorba rántva sziszegtem, majd visszafordultam a tükrök felé. - Lassan megesik rajtad a szívem és veszek neked egy zekét, legalább ápoltabbnak hatna a megjelenésed.
Bármit is válaszolt úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg, mintha lefoglalt volna a gúnya ujjának igazgatása. Épp akkor került elő újból a fiatal fiú, mikor Rion a vacsoravendégek személyét kezdte részletezni; Már szavakba nem tudtam volna önteni milyen érzést is váltott ki belőlem az, hogy két nevet nem tudott megjegyezni, de már sokadszorra éreztem magam túlságosan intelligensnek az ápolatlanságától és nemtörődömségétől eltekintve jóképű férfi közelében.
- Áruld el nekem, miért is alkalmazlak én téged? - kérdeztem értetlenkedve, mintha saját magam döntését megkérdőjelezném. - Lady Sangster, Lady Hogyishívják múlt héten volt vendégünk, hát nem emlékszel? Hé! - néztem le a suhancra, aki újból egy tűt mártott bőrömbe élő tűpárnának nézve. Csak legalább ne szakított volna félbe. - Én pedig soha nem kések el sehonnan, mindig pontosan érkezek, az pedig pontosan akkor van amikor akarom. Ne kételkedj bennem Rion, lesz időm a cipészre... Főleg ha ott jobb a munkaerő. - fintorogtam, nem is leplezve, hogy ezt a bordáim alatt méricskélő fiúra értettem. |
– Nem.
A hangomban rejlő érdektelenséggel vegyes fenyegetés megdöbbentette ugyan a kereskedő-segédet, ám nagyot nyelt, és újfent próbálkozott. – De uram, tessék megnézni, hogy...
– Nem.
– Pedig az inge már igazán...
– Nem.
– Biztos nem szeretne semmit?
A nyelvedet kitépni és a sirályok elé vetni, azt igen, gondoltam morcosan, ám több szó nem hagyta el a számat. Az akaratos suhanc, aki már hosszú percek óta táncolt a nem létező jókedvemen azzal, hogy állhatatosan el akart adni nekem valamit, talán némán figyelmeztető szemeimből olvashatta ki, hogy bármilyen nagydarab alak is vagyok, a türelmem ezzel nem arányos, és jobb, ha más elfoglaltság után néz. Ádámcsutkája látványosan fel-le mozdult, ahogy nyelt egyet, és sűrűn hajlongva, olyan behízelgően, ahogy azt már csak egy szabóüzletben szokás a vendéggel szemben, elsietett valahová. Nem mintha én lettem volna a vendég, akivel szemben olyan tiszteletteljesen kellett viselkednie; miután megbizonyosodtam róla, hogy a fiú (nem lehetett idősebb Rorannél) békén hagy, jeges tekintetem megtalálta magának Rivalen Llewellyn hátát. Már legalább egy órája álltam mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal az ajtóban, várva, hogy Aerten örökösének minden lehetséges méretét megmérjék az új tunikájához. Nyilvánvalóan nem volt még belőle elég. Egy újabb óra telt el, míg az anyagok között válogatott, én pedig megengedtem magamnak a luxust, hogy a testsúlyomat a másik lábamra helyezzem.
– Uram – szólítottam meg, miután végül messzebbről úgy tűnt, végre döntött az egyik anyag mellett, habár a hangomba vegyülő szín híján ez az "uram" egyszerre lehetett megszólítás, kérdés és kijelentés is, mint a legtöbb dolog, ami elhagyta a számat. Három hosszú lépéssel tettem meg az ajtó és a tükrök közötti távolságot, közeledtemre a korábbi fiú, aki Lord Rivalen felé igyekezett volna, sarkon fordult és úgy tett, mint akit lefoglal néhány kabát. Felvont szemöldökkel pillantottam a zekére, amit épp viselt; ha jól láttam, a szabó most akarta méretre igazítani. Nem mintha ezzel érdemes lett volna csinálni bármit is; sokáig tartott hozzászoknom Aerten öltözködési stílusához, már ami a nemeseket illette. A Taranison még Deatrysék sem viseltek olyan tarka gúnyát, mint itt, és Lord Rivalen még az átlagon is túltett. Most épp valami kicsi-virágmintás, sokszínű anyag volt rajta, ami színt váltott, ha máshogy esett rá a fény.
– Úgy néz ki, mint akit lehányt egy csapat dühös unikornis – közöltem vele szenvtelenül. Hallottam, ahogy a fiú a kabátok mögött ijedten felszisszen; vele ellentétben én nem ijedtem meg attól, hogy nyíltan leocsmányozzam egy főnemes ruháját, főleg azért nem, mert már öt éve tettem ugyanezt, de Rivalen Llewellyn eddig egyszer sem vette komolyan, és nem csak azért, mert szerinte egyébként is "a sötétben öltözködöm". Hajlamos volt senki másra nem hallgatni, és már csak azért is azt tenni, amit ő akar; néha hálás voltam, amiért a lányom sosem volt ennyire makrancos.
– Lord Howe vacsoravendégeket vár; Lord Tamsint és a lányát, Lady Hogyishívjákot. Ha a cipészhez is el akar látogatni, Ön el fog késni. – Nem azért emlékeztettem erre, mert nem szeretném, ha Lord Rivalen hideg kacsamájat enne; én nem akartam hideg levest enni otthon. Már hetek óta ígértem Farának és Rennának, hogy idejében hazaérek vacsorára, ám mindezidáig nem sikerült. Reménykedtem benne, hogy ma talán mégis; egy vacsoránál nincs szükség a szolgálataimra, legalábbis nagyon reméltem. Bár plusz bérért azt is elvállaltam volna. |
Ha nem ismertem volna jobban az olyan nagyképű nemes férfiak gondolatmenetét, mint Lord Rivalené, szinte azt hittem volna, azzal, hogy Ladynek titulál, tiszteletét fejezi ki. Tudtam viszont, hogy inkább csak a sajátos szeszélye miatt döntött így, és mindennemű további kérés felesleges volna; ha egy Lord eldöntött valamit, hajlamos volt azt szentnek és sérthetetlennek vélni, még akkor is, ha ostobaság. Nem lett volna hasznos, ha ilyen aprósággal vívom ki Lord Rivalen nem tetszését.
Ha nem ismertem volna jobban magamat, azt hittem volna, hogy értékelem azt, hogy értékel. Nem volt nehéz meggyőződnöm az ellenkezőjéről; alighogy Drystan szóba került, olyasféle maliciózus mosoly ült ki a férfi arcára, hogy igazán nem kellett túl nagy erőfeszítés az ellenszenvhez. Nos, jó, az ellenszenv talán túl erős kifejezés volt; semleges voltam Lord Rivalen felé, akárcsak az emberek többségével szemben, ám most, hogy elbeszélgettünk, világossá vált számomra helyzetének megkérdőjelezettsége a játszmámban. Elbizonytalanított, vajon jobb vagy rosszabb esélyekkel nézek-e így szembe, ez a bizonytalanság pedig kellemetlenül érintett.
– Még szerencse, Uram. Főzni ugyanis nem tudok – jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Nem kerülte el a figyelmem, hogy sikeresnek tűnt a színjátékom, a férfi arcán ugyanis ama tipikus enyhe lenézés és sajnálat látszott, amellyel az idősebbek szokták illetni a fiatal szerelmeseket, amolyan mindentudóan. Az is figyelemre méltó volt, hogy nem éreztem a hangjában ellenzést; egyelőre jó jelnek könyveltem el, de nem bíztam el magam. Hosszú út vezetett még odáig, hogy az apám olyan házban élhessen, mint amit ténylegesen megérdemelt, én pedig ráértem véghezvinni a terveim.
Érdeklődve vizslattam a táblát, miközben Lord Rivalent hallgattam. Már alig maradt bábu a táblán, és mindketten nagyjából azonos esélyekkel indultunk a győzelemért;sajnos túlzottan figyelmetlen voltam játék közben, és hagytam, hogy az önérzetem uralkodjon a lépéseimen, így patthelyzetet alakítottam ki számomra. Totális vereséget csak úgy kaphattam volna, ha orbitális hibát vétek, aminek hamisságára még nyilvánvalóan a velem szemben ülő játékostársam is rájön. Én sem nyerhettem, hiszen az nem volt illő; meg kellett hát próbálnom döntetlenre vezetni. De hogyan?
– Megtisztelő volna ez a gondolat, Lord Rivalen – mosolyodtam el szerényen. Még mindig nem sikerült kitalálnom, mi legyen a következő lépés, pedig már ideje volt lépnem; Áldottam volna az Isteneket, ha ugyan hiszem a létükben, mikor meghallottam a folyosó felől közeledő lépteket.
– Mella! Mella! Mella? – Lynet kukucskált be a könyvtár ajtaján, aki nyilvánvalóan időközben visszaért a városból; szemei előbb engem találtak meg, majd a testvérét meglátva felcsillantak. Én tudtam, hogy ez már ösztönös volt nála; abban nem voltam biztos, vajon ezzel a fivére mennyire van tisztában. – Bátyám! Nem gondoltam volna, hogy téged is itt talállak... Sakkoztok? Mérhetetlenül unatkozhattok.
– Kiváló agytorna, és egyesek mégis játéknak titulálják – feleltem halovány mosollyal a Lynet arcán megjelenő fintorra válaszolva. A lány végül vállat vont, jelezve, hogy nem kíván beszélni többet a témáról.
– Röstellem, hogy félbeszakítom ezt a minden bizonyára izgalmas meccset, de Yora a nyomomban van, rájött, hogy megint elodáztam az énekórát... Megtennéd, hogy azt mondod, valamerre a vár másik oldalán láttál?
Pontosan jól tudtam, mire gondol; előbb erre kellett elvezetnem a nevelőnőt, aztán arra, míg végül beleunt az egészbe, és magától adta fel, azon zsörtölődve, hová fajul ez a világ, ha már a Hölgyek is ilyen szemtelenek.
– Remélem, megbocsájt, Lord Rivalen, ám fel kell adnom a játékot. Köszönöm, hogy rabolhattam az idejét – álltam fel kifogástalan meghajlást produkálva, majd amennyiben nem tartott vissza, kisiettem az ajtón. Mielőtt még hallótávolságon kívül értem volna, még hallottam Lynettet.
– Riv, ha már úgyis itt vagy, nem volna kedved vetni egy pillantást az új ruhákra, amiket a tornára csináltattam? Tudod, hogy senki ízlésében nem bízom úgy, mint a tiédben – kuncogott. Kíváncsi voltam, vajon minden testvérét annyira az ujjai köré tudta-e csavarni, min Sir Thane-t, ám ennél fontosabb dolgom is akadt, megküzdeni Yorával.
Mella részéről lezárt, bocsánat a sutaságért, és köszönöm a játékot! :D |
Mella okfejtés a logikus felépítettség látszatát keltette, szavaiban még én is találtam elgondolkozni valót. Meglepetésként ért az erre való rádöbbenés, ugyanis Isanda és Lynet eddigi beszélgetőtársait - vagy szolgálóját, vagy bármi is volt a foglalkozásuk - egyszerű libáknak tartottam, akik száját értelmetlen gágogáson kívül semmi nem hagyja el. Soha nem is próbáltam őket megismerni; Elég volt nekem Aerten bajait hallgatni, ha pedig bőrápolási praktikákról szerettem volna csevegni valakivel, minden bizonnyal érdekesebb társaságot kerítek magam mellé.
Ebből kifolyólag őt, Mellát sem ismerhettem; Természetesen néha kénytelen voltam beszélgetésbe elegyedni a fiatal lánnyal, de az mindig csak a szokásos bájcsevely volt amelyet bármely más emberrel is kénytelen voltam megejteni. Azt viszont tudtam, hogy kevesebbet beszélt, mint húgom és azt a keveset sem csak a ruhákról és férfiakról. Tudtam származásáról és családjáról mindent amit érdemesnek tartottam megtudni... de mást nemigen, amit egy pillanatra sem röstelltem. Elvégre nem az én alkalmazottam volt; elég volt nekem Rion dolgait észben tartanom.
Ahogy összegezte a főnemesi családok nősarjait és a bennük lappangó lehetőséget, az én gondolatmenetem láttam kirajzolódni az ő szájából hallva... És a "Habár ott van a hercegnő is." volt a mélázás vége, minden egyes alkalommal. Igen, ott volt a hercegnő; A hercegnő akinek lányos szépségeiről balladákat zengenek, a hercegnő aki a lányom is lehetne. Ritkán akadtam olyan emberbe akinek ne imponált volna egy ilyen fiatal jegyes gondolata... Valószínűleg, ha nem lettem volna más és a szívem nem húzott volna egészen más irányba, biztos nekem is tetszett volna a kialakuló helyzet. De amíg Tritón ki nem száradt, addig visszataszítónak találtam még a gondolatát is annak, hogy egy kislánnyal kössem össze az életem.
Mella ezt követő hízelgő szavait hallva, csak szám mindkét sarkát felhúzva bólintottam, mert valóban igaza volt: ha az özvegy nemesasszony lányának férjet akart volna keríteni felénk, Llewellynek felé kellett keresgélnie... Hacsak nem akarta unokáit Deatrys vagy Agenyr néven emlegetni.
- Mást nem is teszek, csak gondolkozom ezen. - mondtam huszárom a tábla közepére léptetve, majd mintha csak következő lépésére várnék felpillantottam arcára. Kitérő választ szándékosan adtam számára, nem akartam kifejteni számára miért is vannak fenntartásaim Drusala hercegnővel szemben. Nem tudhattam kinek a fülébe jut el bármi is rajta keresztül, már az is épp elég volt, hogy Lynet tájékozódni fog minderről... Az én drága húgom, aki így még jobban bele fog tudni mászni az életembe.
Érdeklődve figyeltem Mella vonásainak változásait, ahogy a szerelemről kezdett beszélni. Talán életében akkor osztotta meg velem először és talán utoljára gondolatait, érzéseit... hanghordozásából már tudtam, hogy nem hazudik. Egészen addig úgy gondoltam, hogy idealista, hogy mint húgom ő is álomvilágban él ahol örökké fiatal marad és álmai férfija fehér lovon menti meg a vérmes Lordok vasakaratától. Egészen addig a néhány szóig nem hittem volna el azt, ha valaki azt mondja Mella milyen józan lány, aki tisztában van a világ körforgásával... De akkor rádöbbentem, hogy rosszul alkottam róla véleményt.
- Eltekintve attól a ténytől, hogy kétségbe vontad döntéseim józanságát, van ráció szavaidban. - mondtam, egy pillanatra felpillantva rá lépését követően. Soha nem gondoltam volna, hogy ismeri ezt a különleges lépést, ezért parasztomat biztonságban éreztem mikor az övé mellé léptettem. Tévednem kellett, újból.
- Te nagyon távol akarsz látni ettől a háztól ugye? - kérdeztem felvonva szemöldököm, mikor sokadjára szóba hozta a hercegnőt. Szemöldököm felvonva, tetetett szigorral tekintettem a fiatal lányra, szinte számon kérően csavarva hanglejtésem. - Afelől nincsenek kétségeim, hogy a hercegnő kiváló feleség lesz, mert ez szinte biztos. Az kétséges, hogy kinek a felesége lesz Lady Drusala. - mert nem az enyém, tettem hozzá magamban halvány és negédes mosolyt varázsolva arcomra egy röpke pillanat alatt megfeledkezve komolyságomról. Beszélgetésünk kezdetén még volt is kedvem megosztani gondolataim vele, viszont addigra már legszívesebben csöndre intettem volna, hisz minden egyes kiejtett szavával csak megerősített félelmem: nős ember leszek.
- Mellának csak akkor neveznélek, ha egy parasztlány lennél aki egy összefüggő gondolatmenetet nem tud felépíteni saját erejéből. A lady-t már akkor kiérdemelted mikor szóba elegyedtél velem és nem csak sületlenségek hagyták el a szád. - magyaráztam intve egyet, ezzel jelezvén, hogy többet szóba sem kell hozni a megszólítás megváltoztatását, mert már elhatároztam magam e mellett.
Drystan beszélgetésünk új mederbe terelésének céljául szolgált, azonban hamar az érdeklődés lángja lobbant fel bennem. Még én sem számoltam azokkal a pillantásokkal, amiket válaszul kaptam. - Nocsak. - mosolyodtam el immáron mindenféle megjátszás nélkül, mert a hirtelen kialakuló helyzetet felettébb mulatságosnak tartottam; A lány aki még néhány perce épp azt részletezte, hogy a szív ostoba úgy látszott mégis hallgat arra a bolond eszközre és nem más, mint az én szerencsétlen fivérem, Drystan miatt. Jól választott, mert öcsém öröklés szempontjából borzasztóan előnytelen - vagy ha sokáig húzom-halasztom a dolgokat előnyös - helyzetét figyelembe véve, Mellának polgári származását sem figyelembe véve lenne esélye bekerülni a Llewellyn családba és egyből feljebb lépni a meredek létrán.
- Fivérem biztosan örülni fog egy ilyen szívből jövő ajándéknak. Különös fiú, akinek szívéhez furcsa mód halott állatok bőrére írt feljegyzésen át vezet az út és nem a gyomrán. - mondtam Mellának, hanglejtésemmel próbálva valahogy megerősíteni benne a gondolatot, hogy: Igen. Igen, csábítsd csak el a kisöcsém, én nem ellenzem. Vidd csak el mellőlem, én már nem látom hasznát.
- Nem fogok hazudni neked... - léptettem előre királyom, leütve vele egyik utolsó parasztját. Ezen kívül már se nekem, se neki nem maradt túl sok még a táblán lévő egységünk... Néhány lépésből nyerhettem volna, de a lány is esélyes volt, ha ügyeskedik továbbra is. - ...nem tudom elképzelni milyen lehet az életünk kívülről. Mindvégig ebben a közegben éltem, ami másoknak mese és elképzelhetetlen, az nekem megszokott. Megszokott, unalmas, monoton. Épp úgy, mint bármely parasztnak aki minden egyes nap a kis földecskéjét műveli. Talán épp Drystan az egyetlen aki tudja milyen lehet egy külső szemlélőnek mindez... Bizonyára Ő és Lynet is felettébb büszke arra, hogy ilyen barátot mondhatnak magukénak, mint Önt, Lady Mella. - mosolyogtam továbbra is, úgy csavarva a szavakat, hogy azok teljesen eltérjenek mondandóm elejétől. Hiába ígértem, hogy nem fogok hazudni, mire a végére értem nem egyszer takartam el valódi véleményem, amit jobb volt, ha magamon kívül senki nem hall meg. |
Lord Rivalen jó játékos volt; s ha ő nem lett volna Aerten örököse, én pedig egy egyszerű házi tanító lánya, akkor talán meg mertem volna kockáztatni, hogy valóban szabadon engedtem volna a kezem és az agyam, hagyva, hogy velős taktikát és magabiztos stratégiát alkalmazva élvezzem a játékot, megtornáztatva elmém. Ám ő a legidősebb Llewellyn gyermek volt, én pedig csupán a jelentéktelen Salwyck nevet tudhattam magaménak; kénytelen voltam előlépni a futómmal, és végigvezetni átlósan néhány színes négyzeten, mígnem levettem a huszárját, ennek árán azonban kínosan kiüthetővé téve a bábum az egyik gyalogjának.
– Nos, a hajadon főnemesi hölgyek száma valóban korlátozott – értettem egyet féloldalasan bólintva, türelmesen várva Rivalen ellen-támadását a sakktáblán. – Ha valóban igaz, amit pletykálnak Lady Ysolde-ról és az Ön öccséről, úgy talán valóban bölcs döntés az Ön részéről, ha nem... "ártja bele magát". Lady Clarine, úgy hírlik, teljes uralommal bír a döntései felett, ám Észak Őreként valószínűtlen, hogy maga mögött hagyná a Taranist. Kiesett hát mind a Deatrys, mind az Olwyn család, s Celawan herceg, a hírek szerint, jegyese az egyetlen Agenyr lánynak. Sajnos vagy nem sajnos, Aglanir nem bővelkedik főnemesi dinasztiákban; habár ott van a hercegnő is...
Magam is meglepődtem azon, milyen mélyen elgondolkoztam Rivalen problémáján; racionálisan végiggondolva, az, ha ő elbukik, és atyja esetleg beváltja szavát, s nem teszi meg örökösének, az nekem csupán nyereség lehet. Valahogy mégis elhatalmasodott rajtam az érzés, amely mindig hatalmára kerített, ha gondok akadályába ütköztem; kényszert éreztem, hogy megoldjam. Tűnődésem ennek megfelelően valós volt, és igaz.
– Ha megengedi, Lord Rivalen, a pletykák szerint Earyn Sagramour némely kérdésben jobban feje a családjának, mint a fia; és felettébb eltökélt abban, hogy Drusala hercegnő gazdag és nemes családba házasodjon. Létezik gazdagabb és nemesebb család az Önökénél, uram? – pillantottam fel ártatlanul, mintha valóban nem érteném, hogy nem tettek még lépéseket a két család kötelékének megerősítése felé. Sosem lehetett eléggé szoros kapcsolatokat kötni ilyesféle házasságokon keresztül, pláne, ha a királyi családról volt szó. Az igazság azonban az, hogy megértettem, Celawan herceg miért ellenezhetné a húga házasságát Rivalen Llewellynnel; kezdve azzal, hogy kétszer olyan idős, mint a hercegnő.
A kor azonban sokszor nem számított, pláne a férfiaknak, akik mind fiatal, csinos, halk szavú és bájos feleséget szerettek volna maguknak. Habár Lord Rivalen talán mást akart, mint az átlagos férfiak, úgy éreztem, a hölgy személye mégiscsak kompromisszum-kész megoldás lehetett volna, és büszke voltam arra, hogy ezt végül alá is tudtam támasztani magamban.
– Talán érdemes volna elgondolkodnia rajta, Uram; elvégre, egy hercegnőnél méltóbb társat nehezen találna magának.
Megjegyzését a nők álmairól egyelőre figyelmen kívül hagytam, egészen odáig, míg kisebb-nagyobb változtatásokkal ismét az érdekházasságok kérdésénél lyukadtunk ki. Akkor már nem bírtam magamban tartani a véleményemet.
– Már korán belénk, nőkbe nevelik, hogy álmodhatunk szerelemről, ám érdekházasságnál többet nem szabad várnunk. A legtöbben, meglepő, de elfogadják, főleg, mert nincs más választásuk... És nagyon sokan boldogságot is találnak a házasságukban – méláztam, egy pillanatra engedve megmutatkozni az érzelmeim az ügyben: én sosem álmodtam szerelemről. Gyermekként sem; és a létezését is kétkedve fogadtam olyan házasságoknak, amelyek szerelemből fakadtak, kitartottak és boldogok voltak. Ha jól tudtam, a szüleim is az ő szüleik megbeszélésének eredménye voltak, habár amikor elnéztem Apámat, ahogy némely éjszakán sóhajtva mered fel a tiszta, csillagos égre, biztosra vettem, hogy szerette az édesanyámat.
– A szív ostoba – jelentettem ki magabiztos könnyedséggel, mintha csak a napos időről beszélgettünk volna. – Ostoba vezértől pedig csak ostoba döntések születhetnek, amelyek végül semmi máshoz nem vezetnek, mint fájdalomhoz, bánathoz és halálhoz. A döntéseink alapjának a józan, számító észnek kell szolgálnia, ám az sem feltétlenül diktálja, hogy pusztán a vagyonáért és rangjáért cserébe el kellene tűrnie egy házsártos nemes hölgyet. – Tettem egy tétova lépést előre egy gyalogommal, en passant levéve az övét, majd felpillantottam rá a sakktábla felett. – Ön a Llewellyn ház örököse; sok olyan nemes hölgy van az országban, aki csupán ezért cserébe is odaadó felesége volna bárkinek. Mások talán nem lennének ennyire örömteliek, ám tudják a kötelességüket; mivel a saját szememmel látom Lady Lynet taníttatását, biztosra mondhatom, hogy a nemes hölgyeket első lélegzetüktől kezdve arra nevelik, hogy engedelmes feleségek legyenek. Képzelje el, ez mennyire beivódik egy főnemes lányának elméjébe;vagy egy hercegnőébe.
Nem tudom, miért próbáltam továbbra is segíteni Rivalennek; talán arra gondoltam, hogy tényleg feleségül kéri Drusala hercegnőt, és épp úgy végzi, mint az előző kérője. Talán egyszerűen épp olyan témát érintett, amiben nagyon határozott véleményem volt, amit nem tudtam magamba fojtani. Mindenesetre, annyira nem tűnt égető kérdésnek, hogy forszírozzam; mi több, biztos voltam benne, hogy a mostani beszélgetésünket később alaposan át kell majd gondolnom.
– Csak Mella, kérem, uram – mosolyogtam rá szendén. – Távolról sem vagyok Lady.
Még nem.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, vajon hazugsággal áltassam a Lordot, vagy mondjam el az igazat, ám hamar az utóbbi mellett döntöttem. Sosem lehetett oda nem illő kifejezésére juttatnom a megfelelő embereknek, hogy kedvelem Drystant; ki tudja, ki mikor mondják vissza neki. Ez olyan csel volt, amelynek közvetlen haszna nem sok akadt, ám bíztam benne, hogy előrelendítheti az ügyem.
–Az igazat megvallva... Valóban nem Lady Lynet kérdését szerettem volna tolmácsolni neki. Nem főleg azt. – Oldalra pillantottam, majd lesütöttem a szemeim, szemérmesen, ahogy egy korombeli hölgy szíve választottjára gondolva tette volna. Hazugság volt; túljátszás. Tudatos, ám meggyőző. – Mivel nem akadt dolgom a mai napra, szerettem volna egy kis időt eltölteni Lord Drystannel; nem ismerek mást, aki úgy osztozna a könyvek iránti szeretetemen, mint ő, és épp néhány napja kaptam egy új kötetet édesapámtól, amit feltétlenül szerettem volna megmutatni neki. A Radaganokról szól; egy kereskedőtől kapta, aki abban a reményben hozatta át a tengeren, hogy a követek érkeztével megnő irántuk a kereslet. Térképeket is tartalmaz, amolyan kalandos útinapló... Reméltem, hogy tetszene neki.
Némán tűnődtem egy darabig, lépve egyet a sakktáblán, amint rám került a sor.
– Az öccse felettébb... Különleges ifjú. Rendkívül emberséges és figyelmes. Hogy őszinte legyek, kislányként sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy Lordot és egy Ladyt mondhatok barátaimnak. Ahogy azt sem képzeltem volna, hogy Önnel fogok sakkozni – mosolyogtam rá jelentőségteljesen. Az iménti hazug, megjátszott viselkedés után ideje volt egy kis igazságot is mutatnom, természetesen általam szabott keretek között. – A főnemesek világa mesének tűnik, ha egy dohos kis szobában alszik az ember, szakadt takarókba bugyolálva. Bár azt nem tudom, Ön mennyire érezheti mesének azt, amiben él... |
Elképzelni nem tudtam mit gondolhatott Mella, az mögött az közömbös arckifejezés mögött, pedig biztosra vettem, hogy több lapul az mögött, mint amit mutat. Bármennyire is örültem meg egy pillanatra annak, hogy nincs semmi mondandója és magában tartja véleményét, mégis mielőtt elbízhattam volna magam elkezdte zúdítani nyakamban, hogy belefulladjak szavai özönébe. Udvariasan végighallgattam míg, bástyámat előreléptetve ütöttem le az egyik parasztját, amit egy át nem gondolt lépés miatt rossz helyzetbe hagyott. Szavait hallva és felfogva halvány mosoly költözött arcomra; volt igazság abban amit beszélt, de mégis fülemnek naívan csengett.
- Természetesen. Mindennél fontosabb lenne az, ha hirtelen egy örökös pottyanna ölembe a semmiből, de ahhoz egy megfelelő feleség is kéne, ami sokkalta problémásabb, mint Lynetnek férjet keríteni. - adtam magyarázatot arra, miért is lenne könnyebb húgomat kiházasítani, ami miatt reméltem én későbbre maradok. - Lady Clarine Daetrys a családjával való szövetség és a nevük mögött megbúvó katonai hatalom miatt kézenfekvő választás lenne, de kétlem, hogy Lord Gerald könnyen elengedné magam mellől szeretett húgát. Drusala hercegnő személyében ugyanez a probléma áll fent; ugyan édesanyja bizton örömmel adná hozzám, de úgy érzem abba a nászba Celawan hercegnek is lenne beleszólása. Lady Ysolde személye is szóba kerülhetne, de semmi kedvem nincs öcsém szerelmi ügyeibe belemártani magam, mert az egy olyan ingoványos talaj ahol attól tartok könnyen elvesznék. - mondtam bőre eresztve magyarázatom arra, hogy miért is lenne nehéz névben is hozzám méltó asszonyt találni magam mellé - ha egyszer megnősültem volna, legalább olyan neves társat akartam volna szerezni, mint jó magam. Csak egyetlen dolog motivált abban, hogy egyszer majd teljesítsem apám kérését, és mindenki más, de legfőképp saját ellenérzésem ellenére hozzámenjek valamelyik asszonyhoz: nem hagyhattam volna, hogy Thane vagy a fiai örököljenek bármit is utánam.
- Úgy látszik nem, Lady Mella. - feleltem egyszerűen ezek után elhangzó kérdésére. Nem, nem minden férfi álma, hogy egy nap apa legyen, az enyém egyértelműen nem ez volt, mert jóformán eddig a gondolata sem fordult meg a fejemben egy örökösnek. - És azt hiszem ez fordítva is igaz. Nem akarom elhinni, hogy minden nő álma az lenne, hogy egyszer gyönyörű fiúkkal ajándékozza meg urát... főleg, ha akarata ellenére adták hozzá az illetőhöz. - festettem fel álláspontom a témával kapcsolatban, az előttem kiszolgáltatott helyzetben hagyott gyalogot huszárommal könnyedén leütve. Kezdtem úgy érezni, hogy az ifjú hölgyre mégis ragadt valamicske húgom cserfességéből, mert hirtelen úgy megeredt a szája, hogy alig bírtam követni. Mégis sikerült kibogoznom valamicskét szavaiból; Csak szemöldököm ráncoltam a gondolatra, hogy bármelyik öcsém is érdemes lenne az öröklésre... De nem mondhattam meg neki őszinte véleményem, főleg nem Drystannal kapcsolatban, akivel úgy tűnt jó viszont ápolnak.
- Addig míg sok víz lefolyik a Varunán, mire ezt a döntést meg kell hoznom. Ha meg kell hoznom. - válaszoltam kitérően, fiatal arcába tekintve, kedveskedően elmosolyodva. Azt hittem ezzel a kérdésével beszéde abbamaradt és már nincs több mondandója, de alábecsültem a képességeit... még tudta folytatni.
- Ha nem tudnám, hogy Lynet mellett vagy naphosszat nem érteném, hogy nem fogysz ki a levegőből. - mondtam fejemet csóválva, vicceskedve előadva és remélve, hogy különösebb parancs és kegyetlen szó nélkül megérti mire szeretnék kilyukadni. - Hogy miért nem szeretnék feleséget...? Mert nem csak a nők álmodnak arról, hogy majd egyszer szerelemből házasodnak. Semmi kedvem nincs életem hátralévő napjait egy hárpiatermészetű, kényes nemesasszonnyal leélni, akivel csak addig foglalkozom, míg nem szül nekem örököst. - mondtam a lehető legszelídebb hangnemben beszélve, nyugodtságom egészen az utolsó szóig megtartva, pedig tudtam volna cifrább szavakkal is kifejezni magam.
- De hagyjuk is, szóra sem érdemes. - legyintettem és még mielőtt bármit is hozzáfűzhetett volna az egészhez, mint megjegyzést, gyorsan új mederbe tereltem társalgásunk. - Inkább mesélj te Lady Mella, mi dolgod lett volna öcsémmel? Természetesen Lynet kérését leszámítva, nem hiszem, hogy azt olyan lelkesedéssel a hangodban adtad volna át neki, mint ahogy szólongattad. |
– Ebben nem kételkedem – jegyeztem meg, elnézve az arcán itt-ott húzódó barázdákat, és a hajába vegyülő ősz hajszálakat, amik akaratlanul is szemet szúrtak az embernek. Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon tisztában van-e azzal, hogy a saját teste kiáltja világnak a korát, mellyel úgy éreztem, ő maga nincs egészen tisztában, de azután gyorsan elvetettem minden kétségemet. Minden bizonnyal többször nézte a saját arcképét, minthogy ilyesféle dologra ne eszméljen rá már korábban – persze, a tagadás lehetősége mindig fennállt. Valószínűleg ez vezette el Aerten eljövendő urát a könyvtárba is, mint ahogy az nem sokkal a játszma kezdete után ki is derült.
Figyelmesen hallgattam végig a férfit – úgy értem, teljes és komoly figyelemmel, első néhány szavával ugyanis sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Nem érdekelt az, mi vehette rá, hogy ténylegesen őszintén vallja be a gondolatait és az eseményeket, mikor könnyen rám nem tartozónak ítélhette volna őket (talán a nyilvánvaló frusztrációja miatt esett a beszédre a választása), ám amit mondott, az fontosabbnak bizonyult számomra, mint eddig nagyjából akár egyetlen szó is, amit váltottunk az évek során. Eddig biztos tényként állt képzeletbeli sakktáblámon az, hogy Rivalen Llewellyn lesz Aerten következő ura, pusztán azért, mert első fiúként született; máskor és máshol talán megeshetett volna, hogy az örökös személye ennyire nincs bebiztosítva, ám Lord Rivalen aligha volt életveszélyben, nem volt sem beteg, sem nem állt háborúban, és arra is igen kevés esélyt láttam, hogy esetleg egyszerűen közli, nem óhajtja átvenni apja helyét. Mégis, most úgy tűnt, biztos pozíciója, és ezzel együtt az életemre való kihatása most megváltozni látszott. Lord Howe valóban képes lett volna megvonni elsőszülöttjétől az utódlás jogát, csupán azért, mert nem óhajtott feleséget választani, hogy aztán ő fiút szüljön neki?
Vadul cikázó gondolataimat gondosan érdektelen arcom mögé rejtettem, s ha mégis észrevette volna szemeimben a tűnődést, vagy az enyhén összeráncolódó szemöldököm, könnyedén annak vehette volna, hogy a következő lépésemen agyalok a sakktáblán, ahová kék íriszeim is szegeződtek.
Érdekes csavar volt; nagyon érdekes.
– Nos – kezdtem bele végül, enyhén megemelkedő szemöldökökkel –, habár Lady Lynet személye kétségkívül fontos, és a birodalmi hatalmi játszmákban akár sarkalatos is lehet, ha megfelelő ház sarjához adja az Atyjuk, aligha ér fel Önnel és jelentékenységével, Uram.
Ahogy azt Lynet már többször kifejtette számomra, semmit sem fél (már a koszt, a piszkot, a betegségeket, és hasonló undorító dolgokat leszámítva) úgy, mint azt az érdekházasságot, amelybe belekényszerítik majd. Biztosra vette, ahogy én is, hogy kényszer lesz; a rangja béli hölgyeknek aligha adatik meg a választás lehetősége, és a férfiak döntenek a sorsa felett. Valószínűsítettem, hogy mivel Lady Isanda már ott van kapocsként a Sagramour-házzal, legcélszerűbb volna valamely másik főnemesi családdal fűzni szorosabbra a kapcsolatokat a többi Llewellyn személyében.
Ahogy a velem szemben ülő férfi is megjegyezte, Lynet rangban, vagyonban és befolyásban elfogadható társra lelhetett volna mind Lord Gerald, mind Lord Melion, mind Lord Tomas személyében, habár Lynet valószínűleg hamar elsorvadt volna a hóbuckák közepette a Taranis-hegységben, egy kis kellemetlenség aligha lett volna akadály, ha cserébe a Deatrysek szövetséget kötnek a Llewellyn családdal. A főtanácsos családjával is kifizetődő lett volna ugyan egy frigy, ám Sir Gildas talán túl idős volt Lynethez; ha a pletykák igazak voltak, úgy az Olwyn-Llewellyn kapcsolat talán még biztosítva is lehetett volna, Sir Thane-en és Lady Ysolde-on keresztül.
Megfelelő feleséget találni Lord Rivalennek sokkal nehezebbnek tűnt, mint férjet a húgának, és ebben nem csak az játszott közre, hogy ő maga sem szándékozott megnősülni.
Ha Lord Howe valóban nem lett volna hajlandó Aertent a legidősebb fiára ruházni, amiért nem nősül meg, és nem lesz örököse, vajon mi következett volna? Nem csak a megválaszolandó, nehéz kérdés maga fokozta fel az érdeklődésem és terített szét meleget a mellkasomban, mint olyan sokszor, hanem a lehetséges válaszok is. Ha Rivalen kiesett volna az öröklésből, ilyen vagy olyan okból, az egyértelmű válasz Sir Thane lett volna, mint Aerten elkövetkezendő ura; a másodszülött kapcsolata az apjával azonban talán elég haragos volt ahhoz, hogy érdekfeszítően megnövekedjenek Drystan esélyei, mint lehetséges örökös.
Azzal, hogy úgy tűnt, Rivalen nem szándékozik saját örökössel szolgálni, különös jövőképeket állított kilátásba.
– Nem minden férfi vágya az, hogy fiú-örökösökkel biztosítsa saját vérvonalát, az öröklés rendjét? – kérdeztem, miután léptem egyet előre az egyik gyaloggal. gyenge lépés volt, a huszárral könnyedén leüthette, ha akarta. – Kiváltképp, ha valaki olyan rangos és fontos személy, mint Ön. Az atyja szándékai, ilyesféleképp, minden bizonnyal érthetőek. Ha nem a saját fia örököl Ön után, kicsoda? Persze, két öccse is van, ám úgy tűnik, az egyenesági öröklés mindig biztonságosabb, mint az oldalág... Nem is beszélve arról, hogy Sir Thane nem ugyanolyan nevelést kapott, mint Ön, amely talán gondot okozhat, ha ő következne Ön után. Vagy talán inkább Lord Drystant tenné meg örökösének? – néztem fel rá kíváncsian; az érzést teljesen befolyásom alatt tartottam, még akkor is, ha egyébként valóban érdekelt a válasza, ezt a típusú, ártatlan érdeklődést, csupán tettettem, ahogy oly sok minden mást.
– Természetesen az is teljesen érthető, Ön miért szeretne saját akaratából származó döntések szerint élni – tettem hozzá, ám mielőtt még folytattam volna, inkább becsuktam a szám, és óvatosan megráztam a fejem. – Megbocsásson, hogy beleártom magamat, Lord Rivalen, ám nem igazán értem, miért nem szeretne megházasodni. Talán ki tudná fejteni, hogy én is megérthessem? Meglehet, mint külső szemlélő, hozzá tudnék járulni az érveléshez, érjen az vajmi keveset. Ha pedig mégsem, úgy tartják, ha az ember hangosan is kimondja a gondolatait, a letisztult szavak segíthetnek az elmélkedésben – pillantottam fel rá. Ügyeltem rá, hogy mind hanghordozásommal, mind arckifejezésemmel hangsúlyozzam: az Ő bölcs útmutatása nélkül az én egyszerű női elmém nem fogja megérteni bonyolult és összetett érveit. |
Lord Rivalen. Mindig olyan jól esett hallani tisztes megszólításom más szájából, főleg olyan mosoly kíséretében mint amilyet Mella megeresztett irányomba; Holott szinte biztos voltam abban, hogy az a mosoly közelében sem állt valódi érzéseinek, de ha nem akart tiszteletlennek tűnni nem tehetett mást mint hamis mosolyt varázsolt arcára. Azonban tudatosan nem kezdtem tovább fejtegetni a témát. Ha azon járt volna az eszem ki mosolyog rám őszintén vagy csak kényszerből valószínűleg nem lett volna másra időm.
- Ha a hölgy ragaszkodik hozzá. - kaptam szaván, mert valójában igenis nehezemre esett volna várni, míg végez. Példáját követve visszapakoltam a fekete bábukat helyükre, hogy új játszmát kezdhessünk. Ha lett volna aznap kedvem a beszédhez vagy a nemesi cicomához, már minden bizonnyal Lynethez illően be nem állt volna a szám Mella örömére... de aznap egyszerűen csak sakkozni szerettem volna mindenféle felelősség nélkül. Örültem is annak, hogy a fiatal lány sem tűnt úgy, mintha nagyon erőltetni szeretné a beszélgetést. Az asztalra könyököltem, államat öklömnek támasztva léptettem előre először az egyik parasztot, majd szép sorjában a többi bábumat is. Mella lépései könnyen kiszámíthatóak voltak, nem kellett túl sokat gondolkoznom előre azon, hogy mit is tegyek. Kezdett olybá tűnni, hogy vagy túlbecsültem a lányt vagy alulbecsültem a saját képességeim - esetleg mindkettőt.
Szemeim lassan emeltem fel a fiatal lányra, mikor meghallottam érdeklődő hangnemet megütő szavait. Bármennyire is szottyant volna kedvem ahhoz, hogy egyszerűen azt mondjam "Nem, nem kérdezhetsz." mégsem tehettem meg, mert az nem lett volna egy Lordhoz illő. Aprót biccentve jeleztem, hogy hallgatom bármi mondandója is volt, de tekintetem hamar visszavezettem a táblára, hogy lépjek a huszárommal.
Halvány mosoly kúszott fel arcomra szavait hallgatva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyed hangnemben beszél majd velem és, hogy így beszél magáról... szórakoztatott merészsége és gondolat, hogy úgy hiszi előbb rátalálna arra, amit keresek.
- Igazán hízelgő a kedvességes, de attól tartok valamivel több időm volt könyvtárunk sorait járni és az őseimmel ismerkedni. - mondtam kedveskedően, mintha megfontoltam volna ajánlatát akárcsak egy pillanatra is és csak udvariasságból utasítanám el. Szerencsére nem voltam rászorulva más közreműködésére.
- Természetesen megkérdezheted mit keresek, de attól tartok a válaszom épp csak körülírja a valóságot. Atyám szeretné ha megházasodnék, én pedig nem szeretnék. Én szeretném megkapni az örökségem, ő pedig nem szeretné ezt valaki olyannak adni, akinek se örököse, se felesége. - magyaráztam általános lelkesedésemmel ellenkezően szinte felháborodottan, még a gondolata is sértett annak, hogy meg kéne nősülnöm. Hiába, Howe Llewellyn értett gyermekei zsarolásához és manipulálásához, hisz mást sem csinált egész életében... és jól tudta akármennyire is ellenzem a gondolatot, hogyha egy asszonyon múlott volna örökösödésem hamar szereztem volna magam mellé valakit - igaz unokákra haláláig és még azután is várhatott volna. Számtalan dologra képes lettem volna a hatalomért, ahogy azt apám is tudta, de azt nem tudhatta,hogy előtte járok egy lépéssel: Ha a történelmünkben találtam volna olyan embert mint én Aerten élén, érvek seregét tudtam volna felsorakoztatni ellene.
- A vicc az egészben az, hogy azt gondoltam következő gyermeke akit kiházasít az Lynet lesz, hisz annyi helyre adhatná... Ott van Lord Tomas, ott volt Celawan herceg, de még a Daetrysek is, most mégis nekem kell ettől veszélytől tartanom? Nevetséges, hogy még idős korában is azt ennyire befolyásolhat. - mondtam kelletlenül, egy fintorral az arcomon. Családunk feje még halála után is minden lépésem kísérteni fogja, az egyetlen dolog ami vigasztalt az pedig az volt, hogy nem csak engem fog egyedül. |
– Úgy hiszem, Lady Lynet egy sárkányt is hajlandó volna álmából felböködni, ha úgy új ruhához jutna – jegyeztem meg az egyértelműt. Habár én magam azt mondhattam, alig akadt ember, akitől megilletődtem volna, Lord Howe határozottan egyike volt ezeknek; kora ellenére épp ugyanolyan éléseszű volt, mint egy fiatalabb férfi, és úgy tűnt, az állóképességével sincsenek gondjai. Nem kedveltem, de tiszteltem. És eme tulajdonságai alapján kérdőjeleztem meg azt is, vajon az előttem álló Rivalen vajon lesz-e valaha Aerten ura, vagy előbb utoléri a halál, mint az apját. Mármint, nem az én vagyok mások keze által, hanem inkább természetes okokra gondolva – az Apám mesélte, hogy az egyik unokatestvérének anyósa kilencvenhét évet élt, túlélve ezzel az unokatestvérét, bár épp csak pár nappal. Az, hogy nem kedvelték egymást, nem volt kérdéses, mi több, tudomásom szerint a hölgy egyszer sárkány módjára vicsorogva közölte is a férfival, hogy ha addig él is, sem fogja rátenni a piszkos mancsait az ezüst étkészletére. Nos, nem is tette. És tényleg addig élt.
Kíváncsi voltam, az öregkori betegségek vajon meddig kerülik el Aerten urát, vagy legalábbis mikor döntik le véglegesen a lábáról. Nem kívántam neki rosszat, mi több, ha valakinek is kívánnék valamit, az legkevésbé az öregséggel járó elsorvadás lenne. Borzalmas lehet, hogy nem tehet semmit ellene az ember, a saját teste lesz a börtöne, még ha az elméje ép is marad. Vajon milyen érzés lehetett? A kíváncsiságom sok dolog felkeltette, köztük ez is. Talán egyszer meg kellene kérdeznem Lord Rivalent, jutott eszembe. Ő úgyis olyan öreg.
Az ötletet egyelőre elvetettem.
Habár nem izgatott különösebben, a férfi mivel foglalja el magát, mindig kényszeredetten feltérképeztem a körülöttem lévő dolgokat, így tudtam egy lopott pillantást vetni a kezében tartott könyvekre is. Nem lepett meg, hogy a saját családjáról olvasgat, elvégre, a nemesi leszármazottakban mindig találni lehetett egyfajta büszkeséget az őseikre nézve, amit még gyerekként plántáltak beléjük, ráadásul Rivalen narcizmusa szinte már elismerést érdemelt. Az viszont piszkálta az elmémet, hogy jól láthatóan keresett valamit, nem pedig csak kikapcsoló délutáni olvasgatásra keresett magának alanyt. Nem kérdeztem rá; nem csak azért, mert illetlen, hanem mert akkor a szükségesnél többet kellett volna beszélnem vele, azt pedig szerettem volna elkerülni.
Ez egészen addig jól is ment, míg oda nem masírozott hozzám. Egykedvűen, közönyös arccal pillantottam fel rá. Még épp csak néhány lépést jutottam előre, megindultam két fekete gyaloggal, egy fehérrel, valamint egy fehér huszárral, és épp a fehér lófejet tartottam a tábla felett, készen a lépésre, mikor kizökkentett a koncentrálásból.
Semmi kedvem nem volt vele játszani, vagy akárkivel, ha már itt tartunk. Lynetet és Drystant leszámítva jobb szerettem, ha az emberek békén hagytak. – Megtisztelne, Lord Rivalen – eresztettem meg felé egy olyan művi pontossággal kimért mosolyt, amit évek alatt sikerült kifejlesztenem. Olyan megnyerő volt, hogy a tükörbe nézve néha én magam is elhittem, hogy valódi kedvesség lapul mögötte. – Szeretné elölről kezdeni?
A válaszától függően tettem végül le a huszárt, hogy aztán vagy folytassuk, vagy pedig visszapakoljam a néhány előlépett bábut a helyükre. Nem volt kedvem a társaságához (nem mintha máskor lett volna... Vagy, ha jobban belegondolok, bárkinek lett volna, eddigi megfigyeléseim alapján), de ha már úgysem volt választásom, inkább elfogadtam a helyzetet, és próbáltam előre elfogadni a vereségem. Nem kételkedtem a képességeimben, biztosra vettem, hogy néhány lépésből meg tudnám verni a férfit, de nem tehettem. Elvégre, én csak egy társalkodónő voltam, nememnél fogva valószínűleg egyáltalán nem is volt illendő, hogy szeressem az ilyesféle elmejátékokat, ami szigorúan a férfiaké volt, mint annyi minden más, ráadásul az apám csak tanító. Nem lett volna jó ómen, ha rútul porba taposom Aerten eljövendő urának tekintélyes egóját.
Aktív támadás helyett hát inkább védelmező taktikába kezdtem, és óvatosan, aprókat lépve igyekeztem annyira pocsék játékosnak mutatni magamat, ami még nem volt szégyenteljes, és nem gyalázta meg a saját önérzetemet sem, ám bőven az illendőség határán belülre esett. A másik célom az volt, hogy később soha fel se merüljön benne, hogy velem játsszon.
– Megenged egy kérdést, Uram? – kérdeztem néhány lépés után. Talán jobban kényelmetlenül kellett volna éreznem magam egy főnemes társaságában, ám én a legkevésbé sem éreztem magam kompromittálva. – Úgy vettem észre, a családjuk történelmében keres valamit... Megkérdezhetem, mi az? Kérem, bocsássa meg a tolakodásom és most következendő szerénytelen kijelentésem, de úgy hiszem, legalább annyit olvastam a családjukról, mint Önök maguk. Talán épp belebotlottam abba is, amit keres; nem volna helyes, hogy feleslegesen fecsérelje a drága idejét, mikor talán tudom a választ.
Igazából szinte az összes könyvet olvastam már az összes nemesről, amit itt csak fel lehetett lelni – muszáj voltam ismerni őket, tanulmányozni, mert az ilyen tudás esszenciális volt, ha közéjük akartam tartozni, noha születésileg semmi közöm hozzájuk. Igazából a legkevésbé sem érdekelt, hogy Rivalen megtalálja-e, amit keres, felőlem bóklászhat itt a haláláig, hogy aztán a könyvtár kísértetévé avanzsáljon, de féltem, hogy ha túl sokáig ereszkedik közénk csönd, megszólal, és valami olyan témára terel, amihez nem fűlik a fogam. Biztosra vettem, hogy megszólal – Rivalen Llewellyn túlzottan szerette a hangját ahhoz, hogy sokáig anélkül maradjon, s ha mást nem, saját szórakoztatására beszélne. Jobb szerettem volna inkább magamhoz ragadni a kezdeményezést. |
Kitérő válaszát hallva széles mosoly költözött arcomra és elismerően biccentettem. Nem sétált bele csapdámba, kegyelemből pedig nem firtattam tovább családunk történelmére vonatkozó tudását. Volt egy olyan érzésem, hogy a többi kérdésemre is hasonlóan hízelgő, de kérdésemre nem felelő választ kaptam volna csak, hisz Mella, húgom beszélgetőtársaként sokszor gyakorolhatta mit is szeretett hallani egy főnemesi sarj.
- Igen-igen, ha más nem is, akkor idősebb öcsém biztosan felébreszti benne a harci kedvet. - egy olyan hely nem volt ahol állításom fedte volna valódi véleményem, mégis könnyedén perdültek le a szavak és olyan bizakodóan az ajkaimról, hogy még maga Sir Thane is elhitte volna, hogy ez az őszinte véleményem. De persze a valóságban, kétségbe vontam mindkét öcsém képességét; Drystan nem lovagnak való volt és ezen már az sem segíthetett volna, ha Thane személyét Sir Gildas Olwynéra cseréljük és felkérjük a királyt meg az egész udvartartását arra, hogy nézze a gyakorlásokat. Az egyetlen dolog ami talán motiválta volna az az, ha a harcokat könyvekkel vívták volna és neki mást se kellett volna tennie, mint hozzávágni egy súlyosat a másikhoz. Drystanról jó magam már rég lemondtam, nem bíztam képességeiben - pedig volt idő amikor én is próbáltam ráerőltetni a gyakorlást... Már csak az váratott magára, hogy Thane is belássa kisöcsénk inkább papnak való, mint lovagnak.
Fejemet csóválva hallgattam végig Mellát, ahogy Lynet tervét ecsetelte. Olybá tűnt Drystannak én voltam egyetlen testvére aki nem próbált ráerőltetni valamit: se a lovaglétet, se a divatos öltözködést. - Szóval ez volt az a nagyon sürgős ügy. - nevettem fel halkan, mert valóban szórakoztatott húgom nézete a világról és annak fontos dolgairól. Válaszom átgondolandó fordultam vissza a polchoz és kezdtem új olvasnivaló keresgélésébe, de hallgatásom nem tartott sokáig:
- Kérlek mond meg majd húgomnak, hogy hogyha elmer ragadni apánk fojtogató karmaiból bármikor szívesen megejtem vele ezt a beszélgetést. Ha viszont inkább nem zavarná fel házunk bestiáját, akkor majd én felkeresem szabadidőmben. - valóban szívesen beszéltem volna kisebbik húgommal, ha netalán pedig kötelességeim elől rántott volna el még hálás is lettem volna. Drystan minden bizonnyal felvette volna azt a ruhadarabot amit az orra alá nyomunk csak azért, hogy hagyjuk békén, viszont tudtam, hogy nekem és Lynetnek hosszas vitánk lesz ahogy próbáljuk majd elképzeléseink egyeztetni. Magamban már kirajzolódott mit szeretnék felvenni és abból már nem voltam hajlandó engedni - húgomnak kellett majd hozzám igazodnia.
Kezem megakadt annak a könyvnek gerincén, amit kinéztem magamnak, Mella kérését hallva. Sokatmondó mosollyal az arcomon fordultam felé, ahogy magamhoz vettem a kötetet. - Megtisztelve érezném magam társaságában, Lady Mella. - mondtam negédesen, majd megforgattam kezemben az előző könyvnél valamivel fiatalabb "Aerten Lordjai" címre hallgató kötetet. A fiatal lány jelenléte a továbbiakban nem zavart volna, nem volt kötelező nekem beszélgetésbe elegyednem vele, elvégre megtaláltam azt amit kerestem; Már csak teljes figyelemmel át kellett rágnom magam a lapjain.
Szemem sarkából követtem figyelemmel Mellát, ahogy sarkon fordul és az egyik asztalhoz ül, hogy letakarítsa az ott hátrahagyott sakktáblát. Jó magam meg sem mozdultam irányába. Hátamat visszavetettem a polcnak, ugyanabba a testhelyzetbe rendezve magam mint azelőtt, hogy megzavartak volna, majd fellapoztam a biztosan egy vagyont érő művet. Már borítóján aranyozottak voltak a betűk, reméltem a könyv színvonala is vetekszik megnyerő külsejével.
Belelapoztam a kötetbe, a legelső feljegyzett úrnál, aki még nem a Llewellyn nevet viselte. Ha jól emlékeztem csak később került családunk kezére Tritón területe, de az a később is elég régen volt ahhoz, hogy az emberek szemet hunyjanak az előttünk uralkodó családok neve felett. Egyértelműen a Llewellynek uralma hozta meg a virágkort Aertennek és az egész partvidéknek, én pedig nem akartam, hogy a terület fénye kialudjon néhány rosszul meghozott döntés miatt.
Viszont hallva, hogy a Mella nem messze tőlem magában sakkozik hamar unalmassá tette a keresgélést az uraságok között. Szerettem sakkozni és ritkán akadt alkalmam más ellen játszani... Ezért is döntöttem úgy, hogy csatlakozom Mellához és kihasználom az alkalmat egy játékra. A kezemben tartott könyvet a tábla melletti szabad helyre helyeztem, majd a szomszédos asztaltól egy széket húztam magamnak.
- Nem bánod, ha csatlakozom? - kérdeztem engedélykérően, de válaszától függetlenül foglaltam helyet vele szembe. - De ha esetleg szeretnéd még lejátszani ezt a kört szívesen megvárom. Rég sakkoztam már, kijöttem a gyakorlatból. - vallottam be halvány mosollyal arcomon a táblára, majd a lányra vetve egy pillantást. Nem számítottam arra, hogy pont az ő személyében fogok kihívást találni, de sajnos volt már arra alkalom, hogy tévednem kellett. |
Rivalen kérdésére felvontam az egyik szemöldököm, és élesen oldalra billentettem a fejem. – Érdekfeszítő információ. A családjuk felmenői nyilvánvalóan legalább annyira hősregékbe illők, mint Iwein Sagramour. – Mindig irigyeltem a Llewellynekhez hasonló nagynevű családokat; Llewellyn, Sagramour, Olwyn, Deatrys, Agenyr... Ezeket a neveket mindenki ismerte szerte a birodalomban, talán a legutolsó főművesig, még akkor is, ha köptek a nevükre, vagy épp soha nem láttak akárcsak egyetlen olyan embert sem, aki birtokolta. Ki ismerte Salwyckéket? Senki. Ez pedig dühített; biztos voltam benne, hogy sem intellektusban, sem emberségben, sem jóságban nem ér fel egyikük sem az édesapámmal, és mégis, pusztán azért, mert nem voltunk címeresek, máris kevesebbet értünk. Az apám megérdemelte volna, hogy ismerjék a nevét; hogy ne kelljen egész nap keményen dolgoznia, csak azért, hogy fenntartsa magát és engem.
Ám az olyanoknak, mint mi, akikhez nem csatoltak vagyont és hírnevet születésüktől fogva, nem maradt választásunk, mint dolgozni. Az olyan névtelen lányoknak pedig, mint én, és mint még megannyi másik az országban, csak egy út vezetett a nemességhez: a házasság. Rút igazság volt ez, de aligha lehetett változtatni a világ kényes rendjén.
Igyekeztem nem különösebben észlelni azokat a kis nüanszokat, amik úgy bosszantottak Rivalenben, például a lekezelő válaszai, a drámai mozdulatai, vagy az, hogy kényszeredetten becéző szavakat tett a nevem elé, ezzel is érzékeltetve, hogy ő megtehette. Nem kellett sokszor elviselnem őt, így azt a néhány alkalmat gond nélkül ki kellett bírnom, és egyébként is... Fel kellett mérnem, a személyében pontosan mivel állok szemben, akár a Llewellyn család összes tagjánál. Valójában meglepett, hogy a bátyja gyakorolni vitte Drystant, ám ennek csepp jelét sem mutatta, csupán bólintottam. Reményeim fűződtek hozzá, hogy Thane jelenléte a gyakorlópálya közelébe csalhatja Dryst (elég sokat látogattam a helyet Lynet társaságaként, hogy megállapítsam, egyszer sem láttam arra kószálni, még csak véletlenül sem), elvégre, minden férfinak illendő volt megtanulnia kardot forgatni, legyen akármilyen szelíd lelkű. Kettőnk közül valakinek muszáj volt, és én mégsem tehettem, elvégre, hölgy vagyok, hogy vette volna ki magát, ha valaki karddal a kezemben lát meg? Nem, az olyanoknak, mint én, a legapróbb hibát sem volt szabad elkövetniük, különben a gondosan építgetett kártyaváruk könnyen összedőlhet.
– Öröm hallani, hogy Sir Thane jelenléte ösztönzően hat Lord Drystanre. – Talán megcsillogtathatja mindeddig jól titkolt harctéri tudását is. Ahogy észre vettem, valahogy az ész és az erő egyszerűen kizárták egymást, ha személyiségjegyekről volt szó, vagy ha valahogy mégis összejött, hát olyasféle arrogancia társult mellé, amellyel nem lehetett hosszútávon megbirkózni. Biztos voltam benne, hogyha választanom kéne egy arrogáns lovag és az édes Drystan között, utóbbi mellett tenném le a voksom, de egy kis vívótudás sosem ártott. Ráadásul még csak tizenhat volt, ki tudja, mit hoz a jövő? Harmadik fiúként tanácsadóként vagy lovagként lett volna a legnagyobb esélye az életben. Kivéve, ha belefojtom Lord Rivalent a tengerbe, ötlött fel bennem a gondolat, ám hamar rájöttem, hogy akkor Lynet szomorú lenne, és nincs annál rosszabb, mikor szomorú, mert az nála egyet jelent a hisztissel. Tehát, Rivalen megölésének terve egyelőre hatályon kívül tevődik. Egyelőre.
– Úgy hiszem, a tornáról kíván diskurálni a fivérével; pontosabban, szeretné összeegyeztetni az öltözékük színét. Ha jól tudom, Önnel hosszabban szeretne majd értekezni a témában, lévén... hasonlóan érdekeltek. Amikor Ön ráér, természetesen. – Tulajdonképpen kételkedtem abban, hogy Drystant akárcsak érdekelné is, hogy milyen inget húz fel majd aznap, nem hogy ennyivel előre tudja, de biztos voltam benne, hogy a legidősebb testvérével ennél jóval bővebben tud majd beszélgetni. Olyankor, ha ők ketten egyeztettek, rendszerint órákig kellett reszelgetnem a körmöm a sarokban, ami még az én türelmem is kikezdte. Arról nem voltak tapasztalataim, Sir Thane hogyan vélekedik a ruhákról; igazából reméltem, hogy Lynet majd vele is szeretne több időt tölteni, hátha megtudhatok ezt-azt a középső Llewellynről is. Felszínes találkozáson kívül még nem volt hozzá szerencsém. Aggasztott, vajon milyen szerepe is lesz abban a bizonyos emlegetett kártyaváramban.
– Megengedi, hogy a társaságommal terheljem Önt, s könyvtárban várjam meg Lord Drystant? Úgy sejtem, nem tarthat sokáig, míg visszatér. – Vagy inkább menekül. Azt hiszem, számára a gyakorlótér olyan idegen lehetett, mint számomra a Taranis-hegység fagyos zordsága, a gondolat pedig szimpátiát ébresztett bennem. Amennyiben akárcsak a leghalványabb igenlő választ is kaptam, úgy ismét térdet hajtottam, majd élesen fordulva az egyik asztal felé vettem az irányt, ahol emlékeim szerint egy sakktábla állt, és nem is csalódtam. Mivel most túlzottan fáradtnak éreztem a szemeimet arra, hogy olvassak, míg Drystanre várok, így inkább leszedtem a táblán lévő figurákat (akárki játszotta is az előző kört, mindketten rettenetesen ügyetlenek lehettek, és stratégia helyett inkább taktikát alkalmaztak), és elkezdtem a kezdő-pozícióba rakosgatni őket, készen arra, hogy mint annyiszor máskor, ismét magamban játsszak. Volt benne valami olyasféle nyugodtság és erőfeszítés, amit kifejezetten élveztem. |
Rivalen így, Rivalen úgy. Rivalen majd ezt megoldja, Rivalen majd azt megoldja. Rivalen, Rivalen, Rivalen; Változatlanul mást sem hallottam az édes drága egyetlen szülőatyám szájából, mint lehetetlen kéréseket. Kezdtem úgy érezni megtébolyodott az öreg, mintha kisebbik fia érkezése valami borzasztó kórságot hozott volna fejére ami arra kényszerítette volna, hogy örökösét kínozza. Kezdte azzal, hogy Thanet a nyakamba varrta, aki palotaeb követett minden tanácskozásra és hacsak nem tűnt el nyomtalanul egy-egy megbeszélésről, akkor okos megállapításaival tartotta elmém élesen annyiszor adva okot azon rágódni hogy is lehettünk mi ketten rokonok. Ha pedig eltűnt, hazudtam volna ha azt mondtam volna, hogy kerestettem; Először még ugyan küldtem nyomába őröket (elvégre mit mondtam volna apánknak ha fia mondjuk belefullad a tengerbe?), de ők látván, hogy uruknak más fontosabb elfoglaltsága akadt eredmény nélkül oldalaztak vissza hozzám. Utána már nem érdekelt ha egy-egy hivatalos megbeszélés ideje alatt eltűnik, elvégre én mindent megtettem azért, hogy ne fulladjon bele egy szajhája mellébe.
De a torna még bolond öcsém is felülmúlta. Ó a torna volt a legszörnyűbb mind közül. Élveztem a szervezkedést, ha volt alkalmam örömmel segédkeztem kisebb tornák szervezésében, de senki nem készített fel arra stresszre ami a Teremtésnapi Tornával járt. Ha nem figyeltem volna tökéletes hajamra az összes szálat magam téptem volna ki egyesével. Szerény személyem is megszerette volna magát mérettetni, de a sok munka mellett nem maradt időm felkészülni... meg legalább annyira élveztem pompázatos selyemdíványon növeszteni a hátsófelem, mint ellenfelemnek rontani egy bottal, kockáztatni a bordatörést. Ráadásul az idei torna hanyagolása mellett szólt az is, hogy sokkal élvezetesebb volt a férfiak küzdelmét külső szemlélőként figyelni, utána pedig egy széles mosollyal ódákat zengi győzelmükről, mert annál csak egy dolgot szerettek jobban. Áh, a tornák.
De mégis, minden bosszúságom mellett Howe Llewellyn, az egyszeri és utánozhatatlan Howe Llewellyn szavai nyomasztottak aznap. Apám egyike volt azon kevés embereknek akik előtt még legsötétebb titkaim sem tudtam eltitkolni... És szeretett visszaélni ezen előnyével. Nem szerettem ha úgy kezelt mint bármely másik gyerekét, akik felett befolyása volt, elvégre elég egyértelműen nem bármely másik gyereke voltam; Mégis parancsba adta, hogy negyven éves korom előtt kerítenem kell magam mellé egy asszonyt és felmutatnom neki egy édes kicsi unokát, vagy különben idézem: "Nem hiszem, hogy méltó lennél Aertenre.". Soha nem titkolta véleményét ugyan döntésemmel kapcsolatban, de ezzel a húzásával még engem is meglepett és felmérgesített. Ki volt ő - azt leszámítva, hogy az apám és Aerten ura -, hogy beleszóljon az életembe?
Haragjától menekülvén (mert természetesen kifejtettem neki véleményem) kötöttem ki a könyvtárban. Kisöcsémet Thane valahova magával rángatta, így nem kellett számolnom Drystan jelenlétével, egyedül, gondolataimba feledkezhettem az egyetlen helyen ahol nem zavartak. Fiatalon egész sokszor menekültem ide, a könyvekbe temetkeztem apám elől. Aztán felnőttem, fontosabb dolgaim lettek amibe menekülhettem, de most mégis úgy látszott a régi szokásokat nem lehetett levedleni - harminchat évesen ugyanúgy elbújtam apám elől, mint tizenkét évesen.
Egy vaskos kötetet emeltem le az egyik polcról, hátamat a vele szembe lévőnek vetve lapoztam bele. A könyv felmenőink neveit és fontosabb vonásait, tetteit tartalmazták; Bizonyítékot akartam szerezni arra, hogy igenis méltó vagyok Aerten urának lenni, gondolhatott bármit is az a vén kecske... Lassan futtattam végig tekintetem a sorok között, minden egyes szót, mondatot gondosan elemezve. Magam sem tudtam mennyi időt töltöttem el az öreg könyv felett gubbasztva, de egy túlságosan is ismerős női hang megzavart fontos elfoglaltságomban.
Csak Mella hiányzott nekem. Meglepett ugyan azzal, hogy öcsémet keresi, de kíváncsiságom hamar elapadt. Tudtam, hogy ha megszólalnék azzal magamra vonnám a figyelmét. Úgy gondoltam, hogyha nem adok ki hangot rájön, hogy öcsém nincs itt és sarkon fordulva visszabilleg húgomhoz. De persze Melláról beszéltünk... Miért is fordított volna csak úgy hátat?
Kifújtam az addig bent tartott levegőmet, szemem sarkából oldalra pillantva a fiatal lányra, elkapva az egy pillanat alatt megváltozó arckifejezését. Tekintetem azonnal visszaemeltem a könyvre úgy téve, mintha valami nagyon érdekeset olvasnék, ami annyit sem várhat, míg őt üdvözlöm. Az érdeklődés teljes hiányával hallgattam végig, jobb kezem egyik ujját végighúzva a soron amit épp néztem.
- Tudtad-e, édes Mella, hogy a Llewellyn-ház leszármazottja annak a Jepson Dereonnak aki levadászta az északi sárkányt, Eriltorent? - kérdeztem tettetett kíváncsisággal, összezárva kezemben a könyvet. Csak játszottam a lánnyal, a válasz kérdésemre csak nem lehetett, de ahogy ismertem nem akart butának látszani előttem... És azt nem tudhatta, hogy még jó magam sem hallottam ezelőtt e két nevet - Jepson ősünknek hírneve úgy látszik hamar feledésbe merült.
A könyvet gondosan visszaraktam a helyére, a lány felé fordulva a tőlem telhető legkedvesebb mosolyt varázsoltam arcomra, immáron érdeklődést színlelve. Mella akár húgomnak is beillett volna, vonásai úgy emlékeztettek egy Llewellynére.
- Megbocsájtok, ma kegyes kedvemben vagyok. - válaszoltam szórakozottan, ahogy kezeimet összefontam magam előtt. - Úgy? - vontam fel a fél szemöldököm, fejemet is megbillentve, mintha csak meglepődtem volna azon, hogy Drystant keresi. Nem mintha nem lett volna fájdalmasan egyértelmű.
- Attól félek nem láttam öcsém, Sir Thane elrabolta magával a délelőtt folyamán gyakorolni ha emlékezetem nem csal. Mit szeretne az én egyetlen Lynetem Drystantól? - kérdeztem megenyhült hangon, mint mikor idősebb öcsém beszélt valamelyik lánytestvéréről. |
A kisgyermekek vagy lehetetlenül édesek, vagy a sátán eltitkolt fattyai, köztes megoldás nincs, ez hamar kiderült számomra, ám most ismételten megerősítést nyert, ahogy elnéztem a maszatos ujjacskájú, fülszaggatóan hangos kis koboldok fel s alá szaladgáltak, belecsimpaszkodva Lynet ruhájába. Unottan néztem, ahogy úgy tesz, mintha nem zavarnák a kölykök, miközben hangosan nevetgélt az egyik gazdag kereskedő fiával. El kellett ismernem, jóvágású férfi volt, gödröcskés állú, magas, ébenfekete hajú és majdnem olyan tisztakék szemű, mint Lynet, ráadásul ügyesen csűrte-csavarta a szavakat. Habár nekem alig jelentettek valamit a szavai, Lynet helyzetébe gondolva megértettem, miért tűri el a férfi három kistestvérét.
Szinte tudtam, mi a protokoll: elvileg új ruhát varratni jöttünk, a tornára, valójában azonban Lady Llewellyn néhány kedveskedő szóért cserébe örömmel odázta el a szabót, és szökött el a minket kísérő két őr elől, akiket minden bizonnyal gutaütés kerülgetett, vagy halálfélelem, amiért képesek voltak elhagyni Howe lányát.
Ajkaim sarka mosolyra görbült, ahogy Lynet odasúgott valamit az újdonsült szerelmének, majd megindult felém. Ismertem a protokollt, hogy hogy is ment ez, nem lepődtem meg, mikor sokat sejtetően pillantott rám, majd megkért, hogy hagyjam őt magára, és inkább menjek vissza a várba, falazzak neki akárki előtt, aki kérdezősködne utána. Gondolkodás nélkül indultam útra, hogy teljesítsem a kérését, és visszafelé menet összeszedtem a két holtsápadt őrt is, biztosítva őket arról, hogy Lynetnek semmi baja, a gazdagnegyedben találják, a tenger mellett, és legalább fél tucat városőr kíséri szemmel. Ha Lynet, vagy akármelyik Llewellyn el is hagyta volna a személyes testőreit, a városőrök túl jól ismerték őket ahhoz, hogy ne figyeljenek rájuk. Cseppet sem volt veszélyben, így gondtalan szívvel léptem be a Llewellyn-vár ajtaján; egyébként sem tudom, meddig bírtam volna elviselni a sikoltozó gyerekeket.
Most, hogy Lynet társaságára legalább néhány órán keresztül nem kellett számítanom, úgy döntöttem, figyelmemet egy másik Llewellyn felé irányítom, és mosolyt varázsolva mindaddig semleges arcomra, elindultam, hogy megtaláljam Drystant. Talán ő volt az egyetlen ebben a kastélyban, akit kedveltem, Lyneten kívül; a Tritón urait (a hivatalost, meg az igazit) leginkább kerültem, Yserone felé tiszteletet éreztem csupán, hiszen meg tudtam érteni, miért teszi, amit tesz, ám kifejezetten irritált a túlzott finomkodása, Thane-nel pedig nem igen volt szerencsém találkozni.
Drystan, a testvéreivel szemben, akik ilyen vagy olyan módon mind akaratosnak látszottak, dominánsnak, határozottnak, sokkal... Egyszerűbb volt. Problémamentesebb. Esetlen, de jószívű; még tettetnem sem lett volna nehéz, hogy kedvelem, ám hála a könyvek iránti közös szeretetünknek, valóban volt közös témánk, ami oly ritkának tűnt (az apámon kívül talán nem is igen volt szerencsém máshoz), hogy akaratlanul is becsültem, mint különleges kincset. Drystan kétségkívül aranyos volt, akár egy kölyökkutya, és minden, a terveim miatt saját magam irányába érzett gyűlölet és megvetés enyhülni látszott, amikor más irányból közelítettem meg a dolgot. Eltökélt szándékom volt, hogy legalább annyit adjak a fiúnak, mint amennyit én kaphatok általa, még akkor is, ha ez csupán a védelmemben és támogatásomban merül is ki. Nekem fair ajánlatnak tűnt, ha azért cserébe, hogy soha ne veszíthessem el az apámat csak azért, mert nem királynak született, bizalmast ígérek a legfiatalabb Llewellynnek személyemben, akár óvást is, a testvéreitől, az apjától, a világtól, amit szeretne. Elvégre, történhetnének sokkal rosszabb dolgok vele, mint én, sőt; ami azt illeti, valószínűleg javarészt csak rosszabb dolgok történhetnének. Ez a gondolat még csírájában fojtott el minden ellenérzést bennem, és szelíd, joviális mosollyal az arcomon nyitottam be a könyvtárba, kopogás után.
– Drys! Drys? Itt vagy? – dugtam be a fejem az ajtó résén, aztán mikor sem őt, sem mást nem láttam, beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor megfordultam, kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött, és felsőtestem kissé előredöntve kukucskáltam be a sorok közé, közben folyamatosan a fiút szólítgatva csengő hangon. Ez utóbbit, azt hiszem, Lynettől tanultam. Úgy rémlett, hogy Lynet azt mondta, Drystan ma egész nap a könyvtárban lesz, és bújja az atlaszokat, amiket a királyné küldött, így igencsak meglepődtem, hogy végül nem őt találtam a polcok között.
– Dryst... Oh. – Arcomról úgy tűnt el a mosoly, mintha az álarcom oldottam volna le, ami majdnem így is volt. Rögtön kihúztam magam, hogy szinte már belefájdult a hátam, és illedelmesen ujjaim közé csippentve könnyűanyagú, lila és barackszín ruhámat, pukedliztem Rivalen Llewellyn előtt. – Bocsásson meg a zavarásért, Lord Rivalen – szabadkoztam, s bár a hangom továbbra is dallamosan könnyű maradt, a jókedv eltűnt belőle. – Nem tudtam, hogy Ön az, azt hittem, Lord Drystant találom itt. Lady Lynet küldött érte, sürgős ügyben, megengedi, hogy megkérdezzem, nem látta-e esetleg errefelé? – Szemrebbenés nélkül hazudtam Lynetről, bár tulajdonképpen félig mégis igaz volt;valóban szeretett volna találkozni Drystannel, azt hiszem, azzal kapcsolatban, hogy megkérdezze, milyen színű inget húz a tornára, nehogy véletlenül üssék egymást... Bár igaz, hogy az öccse hamar kiszállt a gondolatai közül, amint megpillantotta a kereskedő jóvágású fiát. |
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
