|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:47 - |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Lezárt kör
(köszönöm, én élveztem ^w^) |
|
Igyekeztem nem felfigyelni arra, ami Thane kitérő szavai mögött lapult, ború és sötétség; olyan érzések, amiket nem szívleltem. Természetesen szerettem Isát, és sajnáltam, amiért nem boldog a házasságában, de valahogy nem mertem belegondolni, hogyan érezte magát, nem mertem akárcsak gondolatban is átélni a sorsát, mert féltem, hogy amikor kinyitom a szemem, kiderül, hogy nem álom, hanem én is ebbe a valóságba lettem kényszerítve.
Valahogy úgy éreztem, az önzőséggel mit sem törődve, hogy ha figyelmen kívül hagyom, talán egy kicsit el tudom nyújtani a boldogságom. Csak még egy kicsit; a bókoló férfiak forgatagában valahogy sokkal könnyebbnek tűnt vidáman tekinteni a jövőre, mint így, mikor a testvéreimmel sétáltam a kertben. Thane saját szemével láthatta, mi történik Isával, és nyilván sokkal többet is tudott a helyzetéről, mint én akármikor fogok, mert Thane ott volt vele.
Velem senki sem lesz ott.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mielőtt még tovább nőhetett volna. Egyelőre itt voltam, a szép virágok között, aligha volt érdemes távoli gonosz dolgokkal foglalkozni.
– Ötletem sincs, miről beszélsz, édes bátyám – feleltem tettetett meglepettséggel, majd nevetve összeráncoltam az orrom. Mulattatott a gondolat, hogy Thane-nek mennyire fogalma sem volt bizonyos komiszságaimról, és az is, hogy jobb, ha ez így is marad; titokként, nem csak előtte, az egész családom előtt, habár valahol úgy sejtettem, Drystan tud egyet s mást, elvégre, elég sok időt töltöttünk együtt. Mindenesetre, többet, mint a családunk tagjai általában, igaz, azt a mennyiséget nem is nehéz túlszárnyalni.
– Kétlem, hogy Yorát bárki is kedvelné – sóhajtottam fel, bár azért megnyugtatott a gondolat, hogy Isa sem ápolt vele túl jó viszonyt. Mindig örömmel töltött el, akárhányszor valamiféle közös pontot fedeztem fel a nővérem és köztem; a korral együtt járó különbségek, néha úgy éreztem, túl messzire taszítottak egymástól, így nekem már csak a felfedezgetés maradt. Bár, azt is be kellett vallanom, hogy néha jobb volt „kicsinek” lenni; kezdve azzal, hogy sokkal egyszerűbben el lehetett bújni atyánk tekintete elől, ami a hasznunk keresését illette.
– Azt rebesgetik, volt férje, még valamikor néhányszáz évvel ezelőtt, de ő is inkább a sírba itta magát, minthogy vele legyen… Persze, nem szabad ilyen gonosz dolgokat mondani, Atyánknak biztos van valamiféle jó indoka, amiért ragaszkodik a nőhöz, csak néha úgy érzem, jobb volna, ha ezen rejtélyes indokait meg is osztaná velünk… No, nem mintha erre olyan sok esély lenne, igaz? – kuncogtam fel, majd Thane-re nézve felvontam a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy egyetlen szavamat sem hallotta, ahhoz túlzottan lekötötte, hogy az egyik fiatal cseléden legeltesse a szemét. Meg sem lepett, mikor hirtelen halaszthatatlan fürdenivalója akadt – az igazat megvallva, lassan én magam javasoltam volna neki, bár sejtettem, hogy nem épp efféle élményekben lesz része a továbbiakban. Azért reméltem, közben tényleg lesz ideje, hogy jobb illatot varázsoljon magának.
– Mi sem természetesebb, Thane. Bizonyára nagyon kimerült lehetsz, egy fürdő jót fog tenni neked, többek között – mosolyogtam fel rá hamiskás csillogással a szememben, tudva tudván, hogy aligha ér el hozzá a hangom. Drystanra pillantottam, majd látványosan megforgattam a szemem, és harsányan felkacagtam.
– Férfiak, ki érti őket, ugye? – csóváltam meg a fejem színpadiasan, majd gyorsan a számhoz kaptam, ekkor fogva csak fel, mennyire hangos is voltam az előbb. Biztos voltam benne, hogy Yora kopóhallása (és szaglása) ennél élesebb jelet nem is kaphatott volna; óvatosan kémleltem ki a pagoda oldala mögül, hogy a kert másik végéről egy acélos szempár meredjen rám.
– Lynet kisasszony!
– Ajaj – fordultam vissza gyorsan, bár félelmet épp csak a szavak jelezték, arcomon ott ragadt kedélyes, komisz mosolyom. – Szerintem fuss, ha kedves az életed, Drys, ha meglátja, hogy te is itt vagy, biztosan bűnbaknak kiált ki téged is! – figyelmeztettem testvéri szeretettel az öcsémet, majd egy boldog vállvonást követően belemarkoltam a szoknyám anyagába, és a lábam elől a gyorsabb járást lehetővé téve, felemeltem, így indultam meg a Yorával ellenkező irányba. Arra a vén satrafára is ráfért egy kis mozgás.
|
Nem tudtam nem elmosolyodni ismét, amikor kishúgom játékosan rám pirított, amiért olyan szavakkal illettem országunk hercegét, amelyért másokat talán fel is lógatnának. Aki olyan hosszú időt tölt a fővárosban, mint én, lát ezt-azt, s bár Celawan mindig rideg udvariassággal viselkedett velem szemben, mindig viszketni kezdett a csizmám orra, amikor megláttam. Nem kedveltem a Sagramourokat, bár ha őszinte akarok lenni, a hercegnő a vérével ellentmondásban egészen helyes volt.
- Csak nem akarom, hogy csalódj, Lyn – mondtam szelíden, kinyújtva a lányhoz közelebb eső kezem, hogy testvérien ujjaim közé fogjam vékony, kedves állát. – Te bármilyen hercegnél jobbat érdemelsz – mondtam, mintha bármi beleszólásom lett volna abba, hogy atyánk végül kihez láncolja hozzá élete végéig. Ha engedte, egy kissé megcirógattam, s csak utána engedtem le karom gondterhelt sóhajtással.
Drystan, mint mindig belekérdezett egyenesen a malaszt közepébe. Állkapcsom megremegett, mintha sógorunk említése kesernyés szájízt idézett volna elő a nyelvemen, gesztusaim pedig mintha önállósították magukat, mert akaratlanul is megforgattam a szemeimet az igazságos szóra. Hát hogyne?
- Ő a király, Drystan, és a sógorunk. Olyan véleményt kell formálnunk róla, amelyet a köznép elvár – tértem ki a válasz elől komorlón, mintha nem én lettem volna az, aki annyiszor Thelion fejére olvasta valós, vagy vélt hibáit, amikor Lady Ysolde-dal beszélgetet. Furcsán éreztem magam, amiért a kisasszonnyal képes voltam erről olyan őszintén beszélni, miközben tulajdon testvérem elől elhallgatom gondolataimat. Rájöttem, hogy ennek oka Isandánál keresendő, aki letekerné a füleimet, hacsak egyetlen szóval is azt a feltételezést ületem el kisebb Llewellynek fejében, hogy férje mellett boldogtalan.
Szerencsére sikerült elűzni ezen komoly gondokat, és helyükre jókedvet ültetni. Valóban örültem volna neki, ha olyan nemes, fiatal vitézt tudhatok magam mellett, mint a tulajdon kisöcsém. Fájt elutasítása.
- Minden lovag apródként kezdi, Drystan… Én is voltam apród – emlékeztettem felvont szemöldökkel. A tagbaszakadt, öregedő szeszhuszár nem tartozott kedvenc emlékeim közé, de neki köszönhettem, hogy végül egészen addig jutottam, hogy idén elindulhatok a Teremtésnapi tornán. Az ilyesmi nagy tisztesség. – Ha nem lennél ilyen jóvágású, most kételkednék benne, hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben – sóhajtottam lemondóan, amikor még a sárkányölés sem hozta lázba.– Hallod, Lynet? Drystan nem akar sárkányra vadászni – szóltam elképedve. Szó, mi szó, én magam sem repestem volna a boldogságtól egy efféle tűzokádó óriásgyík láttán, de a harci kedv bennem legalább buzgón pöfékelt.
Féltékenykedve néztem, ahogy a lány puszit nyom a legkisebb homlokára, és éppen a nyelvem hegyén volt az epés megjegyzés, hogy az öreget sem illik kihagyni az ilyesmiből, amikor megjelent Yora. Már akkor sem kedveltem az öreglányt, amikor még idősebbik nővérünk elméjét pallérozta.
Lynetnek nem kellett kétszer kérnie, hogy fürgén kövessem a bokrok között; Önszántamból engedtem a szelíd erőszaknak, hogy ujjai közé szorítva kezemet, vad vágtában elindult az ellenkező irányba.
- Mikor lettél Te ennyire komisz? – kérdeztem szikrázó szemekkel, levegőért kapkodván, mikor végül megálltunk a pavilon árnyékában. – Hol van az az engedelmes kislány, akit itt hagytam? – kérdeztem a mellkasomat dögönyözve, de mosolyom egy perce sem lankadhatott. – Óh, Isanda sem kedvelte – legyintettem.
Tekintetem a távolba révedt. A fiatal szolgálólány, aki akkor sietett elénk, amikor fivéremmel együtt megérkeztünk a házunkhoz, éppen egy kosárnyi mosnivalóval lépett ki a szolgálati bejáraton, hogy kiaggassa a fehér lepedőket a tavaszi levegőre. Arcomon koránt sem szokatlan, meglehetősen hetyke görbület formálódott, és a csizmám talpa újfent viszketni kezdett, de ezúttal teljesen más miatt.
- Ami azt illeti… Éppen fürdeni készültem – jegyeztem meg, megdörzsölve a szakállamat. – Azt hiszem, lassan elkészül a fürdővizem – mondtam, majd a fiatalok felé fordultam. – Megbocsájtotok? – kérdeztem, de nem igazán hatott meg a válaszuk; hátat fordítva testvéreimnek, mint egy holdkóros indultam meg abba az irányba, ahol eltűnni láttam azokat a formás bokákat…
Thane balra el, részemről lezárt! |
 Thane kérdésére szimplán bólintottam, habár elkerekedett a szemem, mikor azt ecsetelte, hogy az én számomra szándékozik lovat vásárolni. Csak jókat hallottam a Locke-féle istálló ménjeiről, számtalan előkelő személy náluk vásárolt állatot, így tudtam, hogy helyesen tesszük, ha arrafelé nézünk szét.
- Pompás ötlet – fejeztem ki kurtán egyetértésemet.
Számítottam rá, hogy Thane megerősíti a feltevésemet, hogy idősebb nővérem bizony nem éli oly’ felhőtlenül az életét Rheya falai között, mint azt a közvélemény állítaná. Sajnos ismertem Isandát, s, hogy milyen volt hajadonfőtt, így külön fájdalmat okozott nekem, hogy édesapánk így megkötötte a kezét.
- És Thelion király? Annyira igazságos, mint mondják? – tettem fel érdeklődve a kérdést, Thane felé fordulva. Vagy a pletykáknak nagyobb az igazságtartalmuk? – elmélkedtem magamban, mert bizony olyan messzire, hogy ezt is megkérdezzem már nem mertem elmenni. Hisz’ mégis csak a királyunk.
Semmi sem készíthetett fel Thane véleménynyilvánítására. Én sem bíztam Celawan hercegben túlságosan – főleg így, hogy apánkhoz is köze van-, de bátyám szavait illetően egy apró kacajhullám hagyta el a szám. Nem tudtam elégszer hangoztatni, hogy roppant hiányzott Thane kéretlen szószátyársága.
- Nem túl alantas ez az apródság? – kérdeztem fintorogva, ahogy kiütközött rajtam egy cseppnyi elkényeztetettség. Nem tartottam magam jó kardvívónak, sőt mások se, így abbamaradt minden ambícióm, ami efelé irányult, bár nem mondhattam, hogy teljesen hidegen hagytak volna a karforgatás rejtelmei.
Csak beletörődve a sorsomba, megadóan sóhajtottam, miközben bátyám felvázolta előttem az egyik lehetséges jövőképem, teátrális gesztusai közepette.
- A sárkányok nagyon veszélyes állatok – morfondíroztam, miközben megvakartam az állam. – Tudtad, hogy megfelelő táplálék mellet akár hatvan méterre is megnőhetnek? A Második Korban még kilencven métert is meghaladhatták – vázoltam fel bátyám előtt. Nem fűlött a fogam egy ilyennel szemtől-szemben találkozni.
Teljes mértékben megértettem a nővérem álláspontját. Vele ellentétben, nekem nem maradt más örökség csak az elmém pallérozása, így hamarost a könyvek váltak hű szövetségeseimmé. Minél többet olvastam, annál többet tudtam, és minél többet tudtam, annál jobban megrendített a világ jelen helyzete. Az édes tudatlanság néha nagyon csábítónak hatott, de ha valamit megtanul az ember azt már igazán nehéz elfelejteni. Talán egy alapos fejbekólintás megtenné – elmélkedtem.
Nem számítottam arra, hogy Lyn homlokon fog csókolni, így csak nagyokat pislogva nyugtáztam, hogy bizony teljesen alaptalan volt az aggodalmam. Elvégre mégis csak egy család vagyunk.
- Ezt csak azért mondod, mert én vagyok az egyetlen – húztam el a szám, arra utalva, hogy a legkedvesebb öccsének kiáltott ki. Próbáltam sértődöttnek látszani, de miközben bőszen a homlokomat dörzsöltem, egy aprócska mosoly kúszott az arcomra. – Azért örülök – feleltem végül.
Perceken belül feltűnt Lyn nem túl kedves, de mindenképp szadista dadája, nem hibáztattam a nővérem, hogy kereket akart oldani.
- De… - nyitottam szólásra a szám, ám Lynet hirtelen kézen ragadott, és magával húzott mindkettőnket. Beláttam, hogy inkább csöndben maradok, amíg egy Yora-mentesebb helyre érkezünk. Nem akartam kockáztatni a lebukásunkat, így csak megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy nővérem vezessen az úton. Lynet fölöttébb élvezhette a bujkálást, velem ellentétben, így megkönnyebbülten dőltem a pavilon oldalának, amikor megérkeztünk oda.
Valahogy nem irigyeltem Lynettet. Mert hát ilyen nevelőnő okítása alatt valószínűleg én is inkább választottam volna a tudatlanságot. |
Érdeklődve hallgattam Thane szavait, melyek őszintén megleptek; a hátsón billentős megjegyzés hatására ugyan mosolyra kunkorodott a szám sarka, végül mégis rosszalló kifejezést öltöttem magamra.
– Thane, ilyet nem illő mondani! – szóltam rá halk, de pirító hangon, s gyorsan körbenéztem, nem sertepertél-e néhány ember körülöttünk. Biztos voltam benne, hogy amennyiben a bátyámnak komoly indokai voltak, hogy így vélekedjen a hercegről (és ha másból nem, hát testvéri szeretetből feltétlenül bíztam az ítélőképességében), úgy ezt valószínűleg nem rejtette véka alá. Habár nem hittem, hogy nyersen a szemébe mondta volna a gondolatait, az ember egyszerűen érzi, ha nem kívánt személyiségnek számít valaki társaságában – a kivétel ez alól talán atyánk lehetett, habár az a sokkal valószínűbb eshetőség is fennállt, hogy érezte, csupán nem érdekelte. Drystan a mai napig félt tőle, ám ő minduntalan az öcsénket használta belső futárjaként.
Az igazat megvallva, még mindig jobban tetszett ez a lehetőség, mintha engem küldözgetett volna; a cipőim mind gyönyörűek voltak, ám ha egész nap a palotában rohangáltam volna fel s alá, félő, hogy a lábam látta volna kárát a szépséggel együtt járó kényelmetlenségnek, ez pedig olyan ár volt, mely talán megérte, hogy szemet hunyjak mások apró kellemetlenségei felett, ahelyett, hogy megpróbálnék segíteni.
Cseppet féltem, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésünket, és Thane nem is a herceg haragját vívná ki, hanem atyánkét; épp elég ellenségesek voltak egymással szemben már így is. Az aggodalom azonban épp csak egy pillanatig ült ki az arcomra, utána rögvest ismét tündöklő mosolyt villantottam.
– Tényleg ostoba gondolat volt, ugye? Olyan butaságokat mondok néha! – nevetgéltem legyintve, mintha a finom kézmozdulattal próbálnám elhessegetni az iménti komolyságot. – Yora, a nevelőnőm szerint túl sokat beszélek és túl gyorsan, képtelenség is volna okosat mondanom... No, nem mintha ez akkora bűn lenne, ugye? Ahogy észrevettem, a bölcs és nagy tudású emberek mindig savanyúak és komorak, mintha minél többet tudnának, annál kevesebb örömöt találnának az életben. Ha ez a másik lehetőségem, azt hiszem, mégiscsak jobban megéri boldognak maradni, nem?
Drystan és Thane párbeszédét csillogó szemekkel hallgattam, majd felnevettem. – Ne aggódj, legkedvesebb öcsém, aligha mostanában hagynálak magadra – léptem oda mellé, hogy testvéri csókot nyomjak a halántékára; szentimentális fátyol borult egy pillanatra a szívemre, ahogy észrevettem, hogy egy picit megint tovább kellett nyújtózkodnom, hogy elérjem.
Mielőtt ismét magamhoz ragadhattam volna a szót, a távolból Yora öregesen reszelős hangját hallottam meg, ahogy a nevemet rikácsolta; ha jól hallottam, elkapott egy cselédlányt, és vele pörölt, amiért nem tudta, hol vagyok. A szívem nagyot dobbant, majd komisz mosolyra húztam ajkaim, és megragadtam mindkét fivérem kezét.
– Gyertek, gyorsan! – suttogtam rosszcsont kisgyermek módjára, és hátra-hátra tekintgetve, futva indultam meg a kert belseje felé, oda, ahol a sövény már egészen magasra nőtt, és virágzó fák szegélyezték az utat, kiválóan takarva még Thane alakját is a vár ablakaiból. Lépteim egy pillanatra sem lassultak, és néha-néha vásott kuncogásom is felhallatszott, ahogy értetlenkedő kertészek és szolgálók mellett szaladtunk el. Csupán akkor lassítottam kopogó lépteimen, mikor az egyik szépen díszített pagodához értünk, melynek oldalain sűrűn futottak fel a rózsatövek.
– Vén csoroszlya – ingattam meg a fejem kacagva, elégedetten döntve a hátam az egyik fafalnak. Néhány pillanatig csupán némán pihegtem, arcomon levakarhatatlan mosollyal, majd bután grimaszoltam egyet a testvéreimre, meglehetősen nőietlenül. – Ha rajta múlna, egész nap történelmet tanulnék, és még álmomban is ott állna mellettem, hogy a körmömre nézhessen, vajon egyenes-e a hátam és kecses a tartásom. Tatsy barátnőm szerint csak azért kínoz ennyire, mert irigyli a fiatalságomat. Isának is ennyire meggyűlt vele a baja? |
Őszintén szólva, nem nyugtatott meg különösképpen azon gondolat, hogy Cesare Tulwin a saját kapujára játszik; Ahhoz túl sok időt töltöttünk együtt sihederként, a homokban fetrengve, hogy kitanuljuk a gáncsolás művészetét. Hirtelen sok minden világosnak tűnt, olyan dolgok is, amelyet régen nem is értettem. Hirtelen kedvem lett volna belehányni a legközelebbi rózsabokorba, de félő volt, hogy Lynet sérelmezné a virágok meggyalázását. Nézd a jó oldalát, Thane! Legalább a húgodat nem kell féltened tőle, summáztam kiszáradt torokkal. Az imént még hányni kívántam, most úgy éreztem magam, mintha port nyeltem volna. Az információ a közös gyermekkor tekintetében soknak bizonyult.
Akkor sem tudtam napirendre térni a dolog fölött, amikor Drystan és a szerencsétlenül járt hátasa történetét hallgattam. Az némileg megnyugvással töltött el, hogy a fiú nem mutatkozik lordokhoz méltatlanul, egy póni ló hátán, de az korántsem hogy az elhullott állat után nem szereztetett be másikat.
- Megvan még az öreg Locke istállója? – kérdeztem menten, hiszen annak idején, magát Ergont is a férfi gondos kezei alól szereztem be, és meg voltam elégedve az általa nyújtott portékával. – A napokban elmegyünk hozzá, és választunk neked egy szilaj csatamént, amivel büszkén mutatkozhatsz… De azért, maradj majd távol a Tulwin háztól, kérlek – borzongtam meg undorodva.
Szerencsére a gondolataim hamar elterelődtek, hiszen Lynet cserfes nyelve gondoskodott arról, hogy fülledt fantáziám elkalandozzék a formás kis cselédlányok irányába, akik egymást fröcskölve pancsikolnak a tenger sós vízében. Szinte láttam magam előtt az idilli képet, és kedvem lett volna rögvest csatlakozni hozzájuk. Tagadhatatlan volt, hogy rangjuktól függetlenül kedvelem a szép lányok társaságát. És ha már szép hölgyeknél tartottunk, különös melegséggel töltötte el a lelkemet, hogy Lady Ysolde szóba került, és anélkül beszélhetek róla, hogy szándékaimat félreértenék. Lynet ismét belém karolt, és csicsergő lelkesedéssel adta tudtomra, hogy örvend a boldogságomnak. Mosolyogtam.
- Igazán remélem, hogy így lesz, de félek, védelemre fogok szorulni haragjával szemben, mert sajnos köszönés nélkül szólított el mellőle a kényszer – felesleges lett volna tagadnom testvéreim elől, hogy teljesen önszántamból hagytam magam mögött a palota látszólagos kényelmét, hiszen édesapánk éppen előttük dörgölte az orrom alá, hogy többet tud a viselt dolgaimról, mint ahogyan azt korábban sejtettem. – Azonban azt hiszem, jól kijönnétek ti ketten – pillantottam húgomra szeretettel. – Te és Ő, mindketten finom úri hölgyek vagytok, oly’ tisztában az illem követelményeivel, ahogyan azt kell – mondtam. – Örülnék neki, ha megismernétek Őt – címeztem szavaimat ezúttal az öcsémnek is. – Azt azonban nem tartom jó ötletnek, hogy akár atyánk, akár Rivalen a közelébe jusson… Társaságuk nyomasztó.
Tudtam jól, hogy kisebbik húgom, akárcsak a másik, odavan az ajándékokért. Lelkesedése még szélesebb mosolyt varázsolt arcomra, mint annak előtte, de csak egy kacsintással feleltem kérdéseire. Isanda külön kért, hogy ne avassam be Lynetet abba, hogy mit csomagolt neki, de úgy sejtettem, hogy a lány oda lesz az örömtől, amikor megpillantja a finom kis hajdíszt, amely pontosan illeni fog a hajához, és legalább olyan boldogságot lel majd a fodros, haloványkék hálóköntösben is, aminek kiválasztásában nem voltam hajlandó segíteni a királynét. Nem olyasmi volt, amivel egy fivér szívesen foglalkozna.
- Aggodalmad sajnos nem alaptalan, Drystan – sóhajtottam, de igyekeztem megőrizni mosolyom fényét, miközben megpaskoltam a mellettem sétáló fiú hozzám közelebb eső vállát. Azt nem voltam hajlandó kifejteni, hogy miért is gondolom ezt, hiszen mindketten gyerekek voltak még, nem igen érthették azon problémákat, amelyek terhei a nővérük vállát nyomták a fővárosban. – Királynénak lenni több, mint bálokat és mulatságokat rendezni, Lynet – intettem a lány szelíd szóval, aki szokott lelkesedésével kezdte ecsetelni, hogy milyennek is gondolja a fővárosi pompát. Jól sejtettem, hogy maga is szívesen csatlakozott volna a rheyai forgatagba. Korábban beszéltünk már arról Isával, hogy húgunkat meghívja majd az udvarhölgyeinek sorába, de az idea végül mindig eltolódott egy másik időpontra.
Érdeklődve hallgattam, ahogy a fiatalok egymás szavát időnként átmetszve, meséltek a herceg látogatásáról. Lynet lelkesedése ezúttal nem töltött el örömmel, sőt, egyenesen mély barázdákat szántott a homlokomra a gondolat, hogy talán egy újabb Sagramourt köszönthetek a családban.
- Hogy mit gondolok róla? – kérdeztem vissza, és megköszörültem a torkomat. – Nos, minden alkalommal, amikor találkozom a herceggel, kedvem lenne letörölni az arcáról azt az álszent, behízelgő mosolyát, és úgy farba rúgni a csizmámmal, hogy meggyulladjon az a szép haja – igyekeztem véleményemet olyan szépen, és körültekintően megfogalmazni, ahogyan az lehetséges volt. – A herceg, bár igyekszik jó embernek tűni, egyáltalán nem az; A Sagramour név külön fajt jelképez, akikben nem lehet megbízni. Ha rám hallgatsz, távol maradsz tőle, és kivered a fejedből ennek a nevetséges házasságnak a gondolatát is – pillantottam nagy komolysággal húgomra. Az sem tetszett kiváltképpen, hogy atyánk éppen vele üzletel, de ha valóban megfordult ördögi elméjében azon gondolat, hogy az ártatlan, kicsi Lynetet ahhoz a behízelgő bájgúnárhoz adja feleségül, nem Garrus orra lesz az egyetlen, ami az öklöm által ítéltetett betörésre. - Azt hiszem, mindenképpen beszélek majd erről Rivalennel is – bólintottam öcsém szavaira, bár nem voltam biztos abban, hogy bátyám megfelelő alany lehet annak megtudakolására, hogy voltaképpen mit akar apánk a herceggel.
Drystan kétségbeesett kérdésére, miszerint mi történik vele, ha a nővére is férjhez megy, képtelen voltam nem nevetni. Ártatlan, gyermeki bája, és a kétségbeesett pillantása mély szeretett ébresztett irányába. Elengedtem Lynetet, majd másik karommal is kinyúltam a csöppség felé, hogy elkapva a grabancát a mellkasomra vonjam, és testvériesen összeborzoljam amúgy is kusza, sötét hajfürjeit.
- Akkor majd eljössz velem… Úgy is akartam egy apródot fogadni, miért ne lehetnél éppen Te? – kérdeztem vidám mosollyal, nem is sejtvén, hogy szavaim talán félelmet kelthetnek az ifjú szívében. Egyik karommal átfogtam a vállát, miközben a másikkal magasztos mozdulatot tettem az ég felé, mintha oda készülnék felfesteni a jövő képeit. – Képzeld csak el! Együtt ölnénk sárkányokat, és mentenénk meg csinos hölgyeket! – sóhajtottam ábrándosan. – Hát nem lenne szép? |
A Tulwin család említésére, csak mindentudóan elmosolyodtam és hagytam, hogy nővérem szóáradata Thane füleibe jusson. Engem valahogy nem Lord Tulwin kinézete zavart, hanem inkább a személyisége, bár ezt se látogatásukkor, se máskor nem hangoztattam.A mai nap már sokadjára konstatáltam: Lynet valóban sokat tudott fecsegni. Olyasformán alakította a szavakat, mint egy Llewellyn se a családban. Pedig rajtam kívül mindenki nagydumásnak számított.
Thane szavaira én is a távolban levő karám felé hunyorítottam. Albatrosz éppen ráérősen csócsálta a szinte természetellenesen zöld füvet, nem igazán foglalkozott a világ gondjaival. Miért is foglalkozna, hiszen egy póniló.
- Már három éve nem – feleltem leplezetlen büszkeséggel. Nem az, hogy nem szerettem azt a puffancs állatot, csak apám szerint már ideje volt annak, hogy végre egy igazi lovat is a tulajdonomba vegyek. Mondanom se kell, Rivalen szerint a póni még mindig teljesen megfelelő volt a számomra. – Miután Rheyába kerültetek azután kaptam egy új hátast. Bár szegény pára valami fura nyavalyában kilehelte a lelkét a múlt hónapban – fejeztem be a mondanivalóm, szomorúsággal a hangomban, majd megcsóváltam a fejem. – A lovász szerint kehes volt. Már nem lehetett megmenteni.
Szomorúvá tett a visszaemlékezés, hisz’ nagyon jó hátasnak tartottam szegény Cseresznyét. Ám a kegyetlen sors nem ezt a lóéletet szánta neki – sóhajtottam magamban.
- Ha módunkban áll, egy díjnyertes ötletnek tartom – bólintottam Thane kérdésre, de semmiképpen sem akartam erőltetni a dolgot. Már régen mozdultam ki a birtokról, pláne nem a tenger felé. Emlékeimben elevenen élt, hogy amikor még édesanyánk élt, esetenként lejártunk a partra sirályokat lesni és a hullámokban gyönyörködni. Amikor még minden rendben volt, hacsak látszólagosan is.
Fokozott figyelemmel hallgattam Thane mondanivalóját Lady Olwynról. Az említett család nagy befolyással rendelkezett Rheya városában, Lord Gareth a király tanácsosa, testvére Sir Gildas pedig messzeföldön híres lovag volt. És a Teremtésnapi tornán is indulni fog – summáztam a gondolataimat, miközben Lynet azokat szóban fejtette ki. Reméltem, hogy esetleg a híres-neves Lady Ysolde-dal is lesz szerencsénk találkozni.
- Rá is kitértem volna – mormogtam, mikor Thane Isandát emlegette. Nem feledkeztem meg az idősebb nővéremről, csak valahogy nem tudott érdekelni, hogy milyen fényűző bált tartottak, Hogyishívják úr tiszteletére. Különben is, már hallottam az ajándékaimról! Bár az atlaszok és különböző térképek gondolata is elég volt ahhoz, hogy megforduljon a fejemben az elképzelés, miszerint menten faképnél hagyjam őket és megkaparintsam azokat a ritkaságokat.
Még mielőtt bármit szólhattam volna, Lynet felé sandítottam, akinek szemei az ’ajándékok’ szó hallatán még nagyobb lelkesedést tükröztek, mint az előbb.
- Aggódok Isa miatt, jó lesz újra látni – adtam hangot a gondolataimnak, majd tovább kagylóztam Lynet szinte véget nem érő csacsogását.
Ahogy a beszélgetés a hercegre terelődött, kicsit jobban összehúztam magam. Lord Celawan jelenlétekor is ugyanaz a páni félelem fogott el, mint amikor édesapámmal társalogtam, vagy inkább ő beszélt hozzám. A társalgáshoz ugye két személy kell. A herceg nem igazán volt ellenszenves, sőt meglepően megnyerő modorú és jó kiállású uraság volt, de valahogy volt benne valami alattomosság, amit nem tudtam hova tenni.
- Véleményem szerint megfelelő üzlettársa apánknak – szólaltam meg halkan, de a hangom nem zsongott az elismeréstől. Tény, hogy a két uraság maradéktalanul kiegészítette egymást, ezzel növelve a kíváncsiságomat, hogy mi történhetett a dolgozószobában.
- Biztosan fog - erősítettem meg Lynet feltevését a herceg részvételét illetően a tornán, majd vállat vontam. – Hallottam őket beszélni róla, amikor apám kikísérte.
- Ha esetleg érdekel a dolog, Rivalen biztos többet tud mondani – tanácsoltam bizonytalanul Thane-nek, bár tudtam, hogy hamarabb fogja Aertent ellepni egy lavina, mint Riv valamiféle segítséget is nyújt fiatalabb fivérének.
Nem osztottam lánytestvérem rokonszenvét. Lynet feltételezésére kedvem lett volna megforgatni a szemeimet, de tudtam, hogy nővérem korántsem annyira naív, mint amilyennek beállítja magát. Vagy mégse.
-Hé! És akkor velem mi lesz? – kérdeztem fokozódó kétségbeeséssel a hangomban. Tudtam, hogy csekély az esélye, hogy Celawan herceg arájául választaná a nővéremet, de mégis megijesztett, hogy ő is képes lenne itt hagyni, Riv, na meg apám nyakán. Neem-nem. Még a legrosszabb rémálmaimban sem! |
– Hogy is fogalmazzak, Thane – kuncogtam fel, halkabbra véve a hangom. – Úgy érzem, jobban örülne Rivalen bátyánk két szép szemének, mint az enyéimnek... Persze, nem úgy mondom, mintha ez közismert tény volna, de jobban érdeklődött az ő szabója neve iránt, mint irántam. Beszélgetésünk legizgalmasabb része az volt, mikor feltártuk a brossok és csatok kapcsolatát.
Nem tudtam volna tagadni, hogy hízelgett a gondolat, Thane harcolna egy esetleges kéretlen udvarlóm ellen, még ha valószínűtlennek is tartottam volna, hogy ténylegesen bántaná. Ezt sem Rivalentől, sem Drystantól nem várhattam volna el, ilyen vagy olyan okokból, ám látva, apánk milyen könnyedén dobta oda Isát a megfelelő diplomáciai kapcsolatok reményében, akarva-akaratlanul félelem gyulladt a lelkemben, akárhányszor nemes férfi érkezett hozzánk látogatóba.
Elsöpörtem a kellemetlen gondolatot, mielőtt még megvethette volna gonosz lábát a kedvemen.
– Nem úgy, bátyám! – legyintettem ismét vállon. – Egyszer láttam, hogy néhány cselédlány ruhában belegázolt a tengerbe, és fröcskölték egymást, nevettek... Jó mókának tűnt. Sose jártam a fürdődézsámnál mélyebb vízben, no nem mintha illő volna, de azért álomnak szép, nem?
Magam is szerettem a parton sétálni, be kell vallanom, főleg este; csak nagyritkán találtam megfelelő őrt, aki hajlandó volt elkísérni oda s vissza, anélkül, hogy szólt volna Aerten jelenlegi vagy jövőbeli urának szándékomról. Aligha illett egy nemesi lánynak éjszaka a parton andalognia egy várőr oldalán, ám onnan voltak a leggyönyörűbbek a csillagok. Felettébb rossz alvó voltam, így esténként sokszor kerestem menedéket a csillagok ragyogásában, ismertem mindegyiket, láttam a formákat, amikről a csillagászok elnevezték őket. Tündöklőek voltak, pont olyan magasztosak, mint amilyen én szerettem volna lenni, még ha ez butaságnak hangzik is.
Szemeim csalafintán csillantak fel, mikor Thane beadta a derekát kérdésemnek, nem mintha különösebben kérlelni kellett volna. Szemeim végig az arcán függtek, a hölgy említése láthatóan megszelídítette vonásait, még akkor is, ha csak barátként emlegette. Nem voltam olyan törékeny virágszál, mint azt hitték, és habár az ilyesféle ügyeiket a férfiak mindig titkolni próbálták előttem, ismeretes volt számomra, pontosan hány hölgy kegyeit is élvezi fiatalabbik bátyám. Ő legalább boldognak tűnt miatta, aligha vetődött fel bennem a gondolat, hogy emiatt rosszul kéne éreznie magát, pláne nem szégyellni.
– Úgy örülök, hogy van Rheyában olyan, aki boldoggá tesz! – termettem ismét mellette, lelkes borzongás futott végig rajtam, ahogy megérintettem a karját. – Bizonyára elbűvölő társaság lehet, ha elnyerte a te jóindulatod, szívesen megismerkednék vele. Szerinted elkíséri a nagybátyját a tornára? Sir Gildas már jelezte, hogy számíthatunk az indulására, talán az unokahúgát is elhozhatná, hátha, az Istenek segítségével, ismét nyer! Az meglepő lenne, nem? Nagyon kedvelem a társaságát, felettébb szórakoztató, de be kell valljam, jobban örülnék, ha te nyernél...
Már rendkívül vártam az idei tornát, úgy tűnt, az idén az eddigieknél is pompásabb mulattság lesz, ráadásul lassan a birodalom összes nagynevű lovagja és nemese jelezte indulási szándékát. A sok, érdekes ember gondolatára hevesebben kezdett verni a szívem izgalmamban; vajon hány új ruhát kaphatok az alkalomra!?
– Ajándékot? Milyen ajándékot? – csillantak fel a szemeim, majd felkacagtam, jelezve, szavaim hevessége ellenére természetesen szívesen beszélgethetünk tovább, nem szükséges azonnal visszarohannunk a várba, hogy Thane a kezembe nyomhassa Isa ajándékát. Vagy ajándékait... Utóbbiban reménykedtem, és elmém mélyén már rég azon töprengtem, vajon nővérünk ruhát vagy ékszert küldött-e, s ha igen, milyen színben? Én a kékben reménykedtem, és bíztam Isában, hogy tudja, ezt a színt kedvelem mindegyik felett; főképp a világosat, hogy kiemelje a szemem színét, és elvonja a figyelmet az orromról. Sosem voltam elégedett vele, de aligha panaszkodott miatta egy férfi is.
– Ó, olyan jó volna újra látni Isandát! – sóhajtottam fel vágyakozva. – Őt még nálad is régebben láttam... Dehát nem olyan egyszerű az élete annak, aki királyné, nem? Idáig hallani hírét a sok báljának, és muszáj vagyok irigyelni titeket, akik a sok, nemes nép között foroghattok odafent. Persze, itt is tartunk estélyeket és fogadásokat, de aligha hasonlíthatóak össze a rheyai pompával. Remélem, Isa helyettem is szereti őket! – Az igazság az, hogy valahol sejtettem, a nővérem nem boldog; hogy az esetleges leveleiből (bevallom, az utóbbi egy-két évben már én sem siettem annyira visszaírni neki, mint régen, bakfis koromban) gondoltam-e ezt, vagy egyszerűen valamiféle testvéri kapcsolat volt közöttünk, egy fonál, ami még a távolságon túl is összekapcsolta az érzéseink, azt nem tudom. Az ő boldogtalansága csak újabb adagot pakolt egyébként is egyre nagyobbra növő félelem-halmomra, ami a házasságot érintette.
Épp azon tűnődtem, vajon ha a tornára mindig kaptam legalább két-három új, gyönyörű ruhát, ha Thane szavai igazak, és maga a király költözik le egész díszes kompániájával, vajon kétszer annyit kapok-e, amikor bátyám feltette a kérdését, mire ismét felragyogtak a szemeim.
– A herceg? Igen, képzeld, tényleg itt volt, nem is olyan régen! – bólogattam ábrándos mosollyal. – Sajnos nem maradt túl sokáig, és azt a keveset is apánk dolgozószobájában töltötte, pedig élveztem a társaságát. Annyi bizonyos, hogy egyrészt a torna vezérelte ide; azt hiszem, ő is indulni fog. Illetve apánk javaslatára meglátogatott egy lovászatot, ahol vett is két lovat; azt mondták, megtisztelő a Tritónnak, hogy a királyi család egy tagja innen választott magának hátast – magyaráztam a kezemben lévő virágot forgatva, habár Thane nem kérdezte pontosan, miféle ügyekben járt itt Celawan herceg, biztosra vettem, hogy érdekli. Pillantásomat bátyám arcára vetettem és megálltam.
– Te ismered őt, ugye, Thane? Mit gondolsz róla? Szerintem nagyon udvarias és gáláns, és persze jóképű – kuncogtam fel halkan, sejtve, két fivérem mennyire szeretné hallgatni, ahogy egy férfi szép szemeiről áradozom nekik. Ahogy egy gondolat, amit addig még nem öntöttem szavakba, lassan formát kezdett ölteni, beharaptam az alsó ajkam, és körülnéztem, nincs-e körülöttünk valaki. – Lehet, hogy buta gondolat, és túl sokat képzelek magamról, de… Azt hiszem, apánk abban reménykedik, talán a herceghez adhatna feleségül.
A gondolat kettős érzéseket keltett bennem; és bár a szavaim most őszinték és egyenesek voltak, arcomon kitartóan trónolt a mosolyom, s egy arcizmom sem árulta el: kétségbe vagyok esve. Habár tényleg kedveltem a herceg táraságát, épp annyira kedveltem az összes lovagét, mégsem mentem volna hozzá egyikkőjükhöz sem. Féltem, hogy a boldogtalanság talán engem is utolér, ahogy Isát, ám eme gondolatokat gondosan lepleztem. Főnemesi hajadonként nem volt választásom, csak reménykedhettem, hogy Howe Llewellyn egyelőre még nem szándékszik elígérni senkinek, addig pedig igyekeztem élvezni az életem. Amikor az egyik cseléd felvetette, talán hercegné lesz belőlem, megijedtem. Még nem álltam készen ilyesmire.
– Megtisztelő lenne, nem? – tettem hozzá gyorsan, esélyt sem adva Thane-nek és Drystannek, hogy rájöjjön, talán nem kedvemre való a gondolat. Arcomon a mosoly, ha lehet, még szélesebbé vált, és révetegen forgattam meg újra a virágot. – Minden kislány hercegné szeretne lenni, szép ruhákkal és fényes bálokkal, no meg egy sármos férjjel… Ha az lennék, ott élhetnék veletek, fent, Rheyában. Nem lenne fantasztikus? |
Rivalen tökéletesen beleolvadt a dolgozószoba berendezései közé; Látszólagos kényelemmel várta atyánk kioktató szavait, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon is élvezi a kibontakozó jelenetet.
Az Istenek szerencsére birkatürelemmel áldottak meg, így sikerült megfékeznem a nyelvemet még azelőtt, hogy atyám és köztem parázsvita alakulhatott volna ki; Rezzenéstelen vonásokkal, szinte teljes érdektelenséggel tűrtem, miközben vádjai sorát a fejemre olvasta. Egyedül akkor emeltem fel a hangomat, amikor Lady Ysolde-ot vette szájára, és akkor is a hölgy érdekeit néztem, nem pedig a magamét.
Nem kívántam annál több időt tölteni a medve barlangjában, mint ahogyan azt feltétlenül szükségesnek ítéltem meg; Amikor úgy döntött, hogy utunkra bocsát, eszemben sem volt ellenezni. A találkozás csak csalódást idézet lelkemben, pedig korábban botor módon reménykedtem abban, hogy félretehetjük a régi sérelmeket, és ebben a néhány hétben normális családként viselkedhetünk. Megfordult a fejemben, hogy talán valóban jobb lenne egy fogadóban eltöltenem az ittlétemet, de ahogy tekintetem húgomra, és öcsémre tévedt, rájöttem, hogy annyi időt szeretnék velük tölteni, amennyit csak lehetséges. Rivalen és az apám pedig egyedül a hóhért érdekli, gondoltam fásultan.
Jól esett volna már az a fürdő, és talán a hasam is éhesen zúgolódott, de képtelen lettem volna letenni a kerti séta örömeiről, főleg úgy, hogy két fiatalabb testvérem társaságát élvezhettem. Szerettem volna akképpen is társalogni velük, hogy sem legidősebb fivérünk, sem atyánk dorgáló tekintete nem zavarja meg őket az őszinte véleménynyilvánításban. Tájuk voltak kíváncsi, nem a családfőkre. Kellemes megnyugvás terjedt szét a mellkasomban, mikor magunk mögött hagytuk a két férfit.
Őszinte mosollyal tűrtem, ahogy Lynet belém karol, és vidám csicsergésbe merül. Legalább annyira imádtam hallgatni dallamos hangját, mint egykoron anyánkét. Vidám vehemenciája rám is rám ragadt ennél fogva pedig olyan széles görbület terült el az arcomon, hogy félő volt, megreped a bőröm.
Lady Cessa említésére mosolyom egy kissé megkopott, hiszen egykoron különös kapcsolat fűzött a hölgyhöz, aki szépségében hagyott némi kívánalmat maga mögött, de elég vagyonnal rendelkezik ahhoz, hogy bekerüljön a megfelelő partik közé; Atyám egy időben kardoskodott érte, hogy fűzzem szorosabbra viszonyunkat, és érjem el a két család egyesítését. Bármi áron, de erre nem voltam hajlandó.
- Lord Tulwin érdeklődik irántad, kishúgom? – kérdeztem semmis hanghordozással, mintegy mellékesnek szánva a kérdést. Valahogy apánkra vallott volna azon gondolat, hogy egyik frigy meghiúsulását egy másikkal igyekszik pótolni. – Ha kívánod, levágom neked a tornán – tettem hozzá csintalanul. Természetesen nem volt ez több üde tréfánál, hiszen jómagam szerettem becsülettel győzni, és ebbe nem tartozott bele az ellenfél kíméletlen meggyilkolása; azonban a lehetőség, miszerint megalázzam mindenki előtt, amiért szemet vetett Tritón legszebb virágszálára, nagyon is csábított.
Időközben kiértünk a kertbe. A Nap sugarai cirógatón sütöttek le ránk, megsimogatva a lengedező fűszálakat, és játékosan áttáncolva a távolabb eső karámban legelésző lovak szikrázó szőrén. Zöld szemeim furcsán összeszűkültek, amikor megláttam a formátlan, meghízott sötét pej pónit a többi között.
- Drystan, Te még mindig Albatroszt lovagolod? – kérdeztem csúfos hirtelenséggel. Az a bolyhoshajú póni éppen megfelelt arra, hogy egy gyermek megtanuljon lovagolni, de nem volt elég fejedelmi egy olyan fiatal urasághoz, amelyé az öcsémnek kellett volna válnia az elmúlt években. Lehet, hogy Rivalen igazat szólt? Az lehetetlen…, gondolataimat elnyelte a puha szóáradat, amelyben húgunk a tenger illatára tért ki. Jómagam is élveztem a friss, sós illatot, amely felüdülés volt a főváros mocska után.
- Mezítelenül úszni a tengerben? – ütött mellkason ama gondolat, hogy az én ártatlan kis Lynetem ilyesmire vetemedne. – Igazad van! Abszolút nem illik! – bólogattam hevesen, hogy még a megszületni látszó ideát is eltöröljem a csinos kis fejében; Kissé talán hevesebben reagáltam ahhoz képest, hogy egykoron mi gyakran megtettük ezt leendő mostohaanyánkkal, amikor senki sem látott.
- Szeretnél a parton sétálni inkább, Drystan? – pillantottam a fiúra testvérünk bodros hajcsigái felett. Semmi jónak elrontója nem voltam, de úgy éreztem, még azelőtt, hogy a partig merészkednék, szükségem lenne lemerülő energiáim feltöltésére, és valóban magamévá tenni néhány ínycsiklandozó falatot.
Lynet kibontakozott karjaink fogságából, és kecses hattyúként szökkent előre, hogy megpördüljék a kerti virágok között. Lelkesedése, amely bár csábító volt, nem ragadt rám olyan könnyedén, mint amennyire remélte. Elismertem én a kertészek munkáját, és a palotában is szívesen időztem a kertben az Isanda által választott növények sűrűjében, de sosem kötötték le igazán a gondolataimat.
A lány le sem tagadhatta volna, hogy kinek vére folyik az ereiben, így arcomra széles mosoly költözött rögvest, amikor teketória nélkül kérdezett rá Lady Ysolde személyére. A kisasszony kedves volt számomra. Pajkos pillantásom öcsémre tévedt, és úgy tűnt, Őt sem érdekli kevésbé a válasz, mint a nővérét.
- Lady Ysolde Olwyn, a legszebb virágszálak egyike, aki kellemes, puha, világos folt volt számomra a rheyai főnemesek között. Barátsága… - fontosnak éreztem eme szónak kihangsúlyozását. - … olyan kincs, amelyet ritkán érdemel ki az ember. Azt hiszem, mind ketten kedvelnétek éleslátását, és eleganciáját – fűztem tovább szavaimat, szokatlanul ábrándos sóhajjal kísérvén. Féltem, hogy hirtelen távozásommal haraggyúlt a fiatal leány szívében, és soha többé nem áll majd velem úgy szóba, mint előtte.
Szabaddá vált kezeimet udvariasan fűztem össze a hátam mögött séta közben, amidőn zöld tekintetem a mellettem lépdelő fiúcskára tévedt, aki érdekes történeteket kívánt hallani öregedő testvérétől.
- Nem kívánnátok inkább nővéretekről hallani? – kérdeztem csalafinta mosollyal. – Isanda mindkettőtök számára értékes ajándékot küldött, és reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy hamarosan mindkettőtöket keblére zárhatja; Az egész díszes királyi kompánia szeretne leköltözni a tengerhez a torna idejére, és maga a király fogja megnyitni majdan az ünnepséget – forgattam a szavakat a nyelvem hegyén, mintha csak kész tényekkel állnék a testvéreim előtt. – Celawan herceg valóban meglátogatta atyánkat legutóbb? – ezúttal rajtam volt a feleletvárás sora. Érdeklődve vártam a válaszaikat, miközben elmémben egyre csak egyetlen szó kongott. Miért? |
Egy pillanatra elkaptam nővérem fürkésző pillantását, bátorító mosolyát. Nem értettem, hogy hogy csinálja. Erős volt, mégis alázatos; egy pillanatig se ingott meg apánk metsző tekintete előtt.
Nagyot nyeltem, miközben átléptük az oroszlán barlangjának küszöbét. Valahogy jól esett, hogy mind Lynet és Thane is mellettem van. Még Rivnek is örültem, ahogy ott pöffeszkedett az egyik székben. Atyánk volt a szükséges rossz, a rém, akivel együtt kellett élnem, még ha rettegtem is tőle. Mióta anyánk meghalt, azóta édesapánk egymásra halmozta az erkölcstelen döntéseket. Nem az, hogy ezelőtt ne lett volna trükkös és számító; a házunk uraként a politika megkövetelte eme erényeit. Viszont, hogy anyánk teteme még ki sem hűlt, és már új szeretőért kutatott, na, az a maradék hitemet is megcsappantotta Aerten urában. Most is, mint mindig, mindentudó hanghordozásával oktatta ki Thane-t.
Nem tudtam bátyám mit követett el, amiért kényszerpihenőt kellett tennie nálunk, való igaz, nem is érdekelt. Annál inkább felbosszantott a hangnem, amit apánk megejtett az irányába. Lekezelő és fontoskodó. A testvéreim társaságában bátrabbnak éreztem magam, mint valaha, ám tudtam, hogy semmi jó nem gyökeredzik abból, ha én most megszólalok. Talán csak egy újabb lekicsinylő fejmosás.
Csendesen végigmértem apámat, majd Rivalent is, akit fölöttébb szórakoztathatott ez a kis színjáték. Apám parancsára tisztelettudóan bólintottam, de legbelül szomorúan vettem tudomást, hogy semmi sem változott három hosszú év alatt se.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, amikor Thane a vállamra tette a kezét, és már mosolyogva hallgattam Lynet szavait, ahogy elhagytuk azt a nyomasztó helyet. Bár kíváncsibb énem kérlelhetetlenül tudni akarta, hogy miről fognak társalogni a dolgozószobában, a másik már eszeveszettül menekült volna a helyszínről. Valahogy nem bántam, hogy a kertek felé vettük az irányt.
Kellemes tempóban andalogtunk a kert irányába, közben Lynet szája egy percre sem állt be. Nem mintha ezzel bajom lett volna. Szerettem a csendet, ám annak is örültem, hogy nővérem ennyire elszánta magát, hogy elfeledtesse velünk az előbbi kellemetlen perceket. Ahogy kiléptünk a szépen nyírt sövények és illatozó virágok tengerébe, valahogy megszabadultam az addig felgyülemlett nyomasztó érzéseimtől is.
- Ami azt illeti, nem. Nincsenek – feleltem teljes őszinteséggel. Sohasem próbáltam úszni a tengerben, mivel egyáltalán nem tudtam úszni. Kár lett volna próbálkozni. – De egy kellemes séta a parton biztosan üdítő változatosság lenne – tettem hozzá egy félmosoly kíséretében.
- Duncan tényleg csodákat tett a kerttel – értettem egyet Lynnel. Csak a frissen nyírt pázsitra ne lépjen az ember, mert akkor elszabadul a pokol! Amilyen pompás dolgokat művelt a kertészünk, annyira kényes is volt a szeretett növényeit illetően.
Ahogy nővérem felvezette a kérdését, kényszert éreztem arra, hogy élesen felkacagjak, viszont ahelyett csak egy jó kedélyű kuncogás hagyta el a szám. Nagyon érdekelhette Lynetet, hogy milyen kapcsolatok fűzik Thane-t Lady Olwynhoz, és nem is hibáztattam. A bátyám mindig is valódi nőcsábász volt.
- Mesélj nekünk valami érdekeset – néztem Thane felé, mosollyal az arcomon, miután kivártam a sorom a kérdést illetően. – Biztos sok érdekes dolog történt veled a főváros forgatagában. |
Lábaimat nyújtóztatva bámultam ki a szemközti ablakon, ami mögött a Nap sugarai sárgán táncoltak a lankákon. Apánk dolgozószobájából rá lehetett látni Aerten városra, ami az ablakból nézve igencsak aprónak tűnt és festőien épült bele a tájba... Soha nem nyűgözött le a látvány. Harminchat esztendeje látom immár ugyanazt a látképet. Minden egyes nap csak vágyakozva tekinthetek arra a vászonon való megörökítésért kiáltó tájra azt remélve, hogy az öreg Howe Llewellyn nem szándékozik legidősebb fiát túlélni. Természetesen nem kívántam apám halálát szándékosan. De mégis abban semmi nem lett volna, ha ágynak esik én pedig tisztán megkaphatom azt amit már túl régóta ígérget nekem. Nem, a természetes, békés halállal semmi gond nem lett volna. Az öreg már bőven eleget élt, megtapasztalta a földi élet minden örömét... épp ideje volt, hogy a túlvilágot boldogítsa jelenlétével.
Családom tagjaink beszélgetését hallgattam, ahogy a furcsamód ruhámhoz tökéletesen illő ülőgarnitúra karfáján lévő mintákat kapargattam. Megjegyeztem magamnak, hogy többet nem szabad atyám irodájába felvennem ezt az inget, mert még a végén úgy gondolja az öreg, hogy kanapénak készülök lenni és nem Aerten jövendőbeli urának.
Öröm volt hallgatni szavait, soha nem kellett azon gondolkoznom kitől örököltem kifogásolhatatlan modorom. Bár az öreg nyers modorának csak egy részével osztozkodtam én is, szavaimat szerettem díszes köntösbe öltöztetni.
Alighogy feltűntek mind a négyen a szobában fejemet oldalra biccentve fűztem össze ujjaim és tekintettem végig a népes társaságon. Nem is tudtam idejét már annak - legalább is jelenlétemben - mikor járultak apánk elé így, együtt. Már a nyelvem hegyén volt egy frappáns és gúnyos megjegyzés Thane modorát illetően, de Howe Llewellyn olyan témára lépett ami még belém is belém fojtotta a szót. Kíváncsian csillant fel szemem, ahogy homlokom magasra kúszott szemöldököm és még talán egy halvány vigyort is megengedtem magamnak, ahogy öcsém alakját figyeltem. Utáltam idősebb fivérem, a sokévnyi gyűlölet pedig hasznot hozott ha szavai vagy gesztusai mögött lapuló igazi szándékot kerestem. Elvégre az ember egy jó barátot is jól ismer, de az ellenségét... nos az ellenségét még jobban, minden gyengeségével együtt. Thane baja pedig az volt, hogy az érzései túlzottan magukkal ragadták és nem jól titkolta őket, ha azt is gondolta.
Érdeklődve hallgattam, nehogy akárcsak egy hang is elhagyja számat. Fürkészően lestem öcsém minden egyes szavát és gesztusát; Nem tagadhattam volna, hogy élveztem a fennálló helyzetet, azt ahogy Thane szenved. Mindenről tudni akartam, annak a futárnak minden egyes szavát hallani akartam én is. Úgy éreztem magam, mint azok a pletykás vénasszonyok akikről nem is olyan rég pont öcsémnek tartottam bemutató... De nem bántam. Minden egyes szó aranyat ért amit felhasználhattam fivérem ellen. Lady Olwyn, mint Gildas Olwyn unokahúga... Hogy is hívták? Yselda vagy Ysolda... esetleg Ysedra?
Gondolataimból az rántott ki, ahogy egyenesen apám szinte parancsba adta Thanennek hogy segítsen nekem. Szemöldökeim egyből homlokom közepén találkoztak, ahogy atyánkra vetettem tekintetem. Szemeim találkoztak a zöld szempárral, amikben nem jogosítottak fel az ellenkezésre. Hangosan és elégedetlenül fújtam ki a levegőmet, lejjebb csúszva a székben. Zsörtölődésem valahogy magamban kellett tartanom.
De azért azonnal megbékéltem apánkkal, amikor elküldte testvéreim. Az pedig ahogy elküldte őket különösen tetszett. Magabiztos félvigyor kúszott ajkaimra, ahogy a távozó seregre tekintettem. Ahogy a legutolsó Llewellyn is kitette a lábát az ajtó úgy álltam fel a székből, hogy megválaszoljam a birtok rémének válaszait és ő is feleljen az enyémekre.
Rivalen részéről lezárva! |
Tényleg gyönyörű napunk volt; a nap sugarai melegen cirógatták a bőrömet, a hűs, sós levegő pedig felfrissítette a szellemem, aligha akadt volna akármi, ami lelomboz, és ez alól nem volt kivétel se egyik, se másik Llewellyn sem. Nem sértődtem meg azon, mikor apánk csendre intett, tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy rám fog szólni, szinte vártam is, csupán az volt kérdéses, mikor. Amikor elérkezett az ideje, gátat szabtam a nyelvemnek, és továbbra is ragyogó mosollyal, immár csendben néztem Aerten urára. Idősebb testvéreink és apánk beszélgetésébe aligha akartam volna beleszólni; habár régen fájt, hogy valahogy Thane nem jött ki jól sem Rivalennel, sem apánkkal, ám hamar rájöttem, hogy ezen változtatni képtelenség, ahhoz túl mélyen gyökerezett az ellenszenv, hogy csak úgy kitépjük, mint valami makacs gyomnövény. Az évek alatt egyébként is ráeszmél az ember, hogy az, amit normálisnak gondol, sokszor merőben különbözik attól, ami számára mindennapi.
Figyelmem elfordítottam róluk, és inkább a mellettem ácsorgó Drystanra néztem; habár mosolyom rendületlen volt, kék szemeim jól leplezett kutakodással figyelték öcsém arcát. Félt. Nem lepődtem meg rajta, ám óhatatlanul is megesett rajta a szívem, sosem szerettem, ha valaki körülöttem rossz kedvű, az előbb vagy utóbb nyomasztó ködfátyolt ereszt mindenkire. Szótlanul követtem Thane-éket, és magammal tessékelte Drystant is, egy pillanatra sem engedve fogásomon, amivel a karjába kapaszkodtam. Mi több, bátorítóan megszorítottam, és széles mosolyt villantottam felé; szerettem volna, ha tudja, ha mást nem, én itt voltam mellette. Ha a végén verekedésbe torkollt volna a dolog, hát legfeljebb lyukat beszélek a hasukba, míg ő el tud szaladni.
A beszélgetésre csupán fél füllel figyeltem, sokkal jobban lekötött a tény, hogy Rivalen mellénye tökéletesen illett a szék kárpitjához, amiben ült, és kénytelen voltam elgondolkozni, vajon direkt öltözött hozzá? Az sem lett volna kizárt. Ezen elmélkedés mellett is felfigyeltem azonban egy női névre; akarva-akaratlanul is mindig odafigyeltem az ilyesmire, amolyan szükségszerűség volt, és ha ismeretlen volt a név, hát megannyi kérdés tódult a nyelvem hegyére. Lady Olwyn... A családnév ismerős volt (magam is voltam szerencsés élvezni Sir Gildas társaságát, mikor az utóbbi években errefelé járt), és mivel kételkedtem abban, hogy esetleg az idősebb generációról lenne szó, úgy sejtettem, talán a főtanácsos lánya lehet a szóban forgó hölgy. Én is épp eleget hallottam tündöklő szépségéről; habár azok a fiatal férfiak, akik említették, utóbb fogadkoztak, hogy nálamnál szebb leánnyal még nem találkoztak, s jól is tették. Egy hölgyet sosem dicsérünk másik hölgy társaságában.
– Természetesen, Atyánk! – biccentettem oldalra a fejem vígan, s előzékenyen fejet hajtottam; habár én is éreztem a távozásra való néma felszólítás súlyát, Thane keze mégis előbb érintette a hátam, minthogy megmozdultam volna. Változatlan lelkesedéssel lépdeltem vissza a folyosóra.
– Csodás lenne! – bólogattam hevesen, s ha engedte, másik, szabad karommal az övébe karoltam. – Aligha találnék jobb szórakozást, mint két ilyen fess férfiúval andalogni! Ha tudnátok, néha hogy irigykednek az emberek...! Persze, tudják, hogy testvérek vagyunk, de a szemrevaló rokon, hogy úgy mondjam, büszkeséggel tölti el a lelket, nem? Ott van például Lady Cessa, a Tulwin házból; tudod, kiről beszélek, ugye, Thane? No, hát nemrégiben családi látogatást tettek nálunk, a bátyja nevezni fog a Teremtésnapi tornára... Az istenek látják lelkem, nem szeretek gonoszul sugdosni senki mögött, de olyan arcot még életemben nem láttam! Nem tudtam másra gondolni, míg hozzám beszélt, mint egy csúnya tökön ülő formátlan krumplira. Pedig hát az öccse, mintha egy hősregéből lépett volna elő, valami káprázatosan szép zöld szemei vannak! Nagy kár, hogy sajnos remeteként él valahol a Taranis hegységben, fene se tudja, milyen vita miatt...
Habár szerettem volna rögtön feltenni a kérdéseim, tudtam jól, hogy még mindig túl közel voltunk a két legidősebb Llewellynhez, habár néha abban is kételkedtem, vajon létezett-e hely, ami elég messze volt. Ha kellett, hát még hasonló, értelmetlen, mégis őszinte és boldog fecsegéssel ütöttem el az időt, míg ki nem értünk a várat övező, hatalmas, gondos kezek által ápolt kertjébe. Amint ráléptem az üde zöld fű és gyönyörű növények övezte sétaútra, hatalmasat szippantottam a levegőbe, majd elégedetten engedtem ki a levegőt.
– Ó, úgy szeretem ezt a friss illatot! Messzire érezni a tenger illatát, de azért mégiscsak akkor a legszebb, ha ott van előttünk. – Egy kicsit lejjebb halkítottam a hangom, úgy tettem hozzá: – Néha, mikor már félig alszom, elgondolkozom, milyen jó is lenne úszni benne egyet. – Csilingelőn, hangosan felkacagtam. – Olyan csacska gondolat, nem? Én, úszni a tengerben! Mintha ugyan illő volna... De neked biztosan nincsenek ilyen gondolataid, nem, Drystan? – böktem meg a vállammal a karját. – Aligha tudnál olyan erőszakosan ellenállni a tenger hívó szavának és tölteni az időd a falak között, ha lenne rád bármi hatása. De mégis, nem felemelő érzés idekint? Olyan tiszta és meleg érzés, erre csak nem mondhatsz nemet!
Kicsúsztattam kezeim mindkettejük karjából, és egy szökkenéssel előttük teremve végigszántottam ujjaimmal az út mentén növő, tarka virágok szirmain.
– Nem sokkal azután, hogy elmentél, Thane, új főkertészt vett fel a családunk; azt hiszem, csak jót hozott az életünkbe ez az újítás, olyan pompásak a növények! – Lehajoltam, és az egyik sűrű bokorról leszakítottam egy kisebb, de gyönyörű virágot, és szórakozottan, gondtalanul kezdtem forgatni az ujjaim között. – Rheyában is biztosan gyönyörű virágok élnek; meg persze virágszálak... Mondd csak, Thane, ki az a Lady Olwyn? – pillantottam fel rá; leplezetlen kíváncsiság csillant kék szemeiben, ahogy elé perdültem. |
Igyekeztem gondatlan arcot vágni szavaimhoz.
- Akkor hát? Sétálunk egyet a kertben? – invitáltam csavargásra Lynetet és Drystant. – Odakinn feltehetitek a kérdéseiteket. Őszintén fogok felelni – ígértem. |
Három esztendeje is elmúlt már annak, hogy átléptem ennek a háznak a küszöbét, amelyet csak csúfolni lehetne otthonnak; No, nem mintha a tágas házzal, a szépen megmunkált bútorokkal és az őseinket ábrázoló festményekkel lett volna bajom. Korántsem. Azonban atyánk, és Rivalen gyermekkorom jelentős részét megkeserítették, mindig emlékeztetvén arra, hogy én mindenben csak második lehetek. Persze, a későbbi években vigaszt leltem a fiatalabbik testvéreimben, de az sors nyughatatlan természettel áldott meg; Kalandozni, és bizonyítani vágytam, azért hagytam el oly’ korán a családi fészket, hogy bejárjam szerte a vidéket. Ezen utakból rendszerint néhány havonta a jó Liyr hazavezetett, de amikor Isanda szorult a támaszomra a fővárosban látogatásaim előbb megritkultak, majd teljesen el is maradtak. Elmondhatatlan bánatot éreztem amiatt, mert édesanyámat is úgy helyezték örök nyugalomra, hogy nem búcsúzhattam el tőle, ahogyan Isanda sem; A lány hiába viselte fején azt az átkozott koronát, kezeit és lábait megkötötték az udvari feladatok – én pedig nem lettem volna nyugodt, ha egyedül hagyom abban a gyászos időszakban a hiénákkal.
Azt hiszem, hogy az udvarban töltött hosszú évek alatt, egy kicsit én is megfeledkeztem arról, hogy tengermentén több vár, mint egy nagyravágyó apa és egy arrogáns fivér; Akkor értettem meg igazán, hogy mennyi mindenről lemaradtam, amikor megpillantottam előbb Drystant, majd Lynetet. Mindketten sokat nőttek, és formálódtak a távollétemben, amely bepótolhatatlannak látszott számomra.
A mosolyom az arcomra ragadt, miután a kishúgomat is a karjaimba zártam. Akkor és ott meg voltam győződve arról, hogy még idősebbik fivérem morgolódása sem ronthatja el a kedvemet. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy a dallamos hangú teremtés óvatosan meggyőződik hajcsigái állapotáról.
- Nincs az a rheyai hölgy, akinek szépsége fogható lenne a tiédhez – reflektáltam udvariasan szavaira, ezúttal úgy adózva egy kisasszony szikrázó szépségének, hogy semmiféle hátsószándék nem vezérelte szavaimat.
A lány játékos gesztusára, amellyel megintett, amiért érces nyelvvel Rivalent sértegettem, nevetni kezdtem. Zöld szemeim fénysugara pajkos fénnyel Drystan felé irányult, de a fiú nem szállt be a játékunkba.
- Eszemben sem volt bátyánk érdemeit a föld alá süllyeszteni, húgom – biztosítottam a lányt szándékaim tisztaságáról egészen olyan hangszínt megütvén, hogy még én magam sem hittem volna el a mondottakat. – Ezt Rivalen is tudja, igazam van, fivérem? – pillantottam az említettre arcomon legalább olyan csipkelődő mosollyal, amelyet az Ő vonásain is felfedezni véltem egy másodperccel korábban. Természetesen a kérdésemre nem vártam valódi választ, de szó nélkül megvártam, ha kaptam.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy talán jobb lett volna megfogadni a férfi tanácsát, és sétálni egyet odakint, míg Ő fontos ügyeit intézi az öregünkkel, amikor az ajtó kitárult, és megláttam mögötte felbukkanni atyánk magasztos vonásait. Hajlott korára való tekintet nélkül állapíthattam meg, hogy az elmúlt években mit sem változott; Ugyanaz a feszes vonású, rettenthetetlen pillantású úr volt, mint aki eladta a húgomat a nagyobb befolyás reményében. A gyűlöletem mosoly mögé fojtottam.
- Hallgass, kislányom! – intette le a lelkes Lynetet Howe, egyik kezével csitító mozdulatot téve. – Nincs kedvem az időjárásról fecsegni veled! – dörmögte, miközben zöld szemei leplezetlen kíváncsisággal állapodott meg rajtam. Legbelül örültem neki, hogy megjelenésem ennyire váratlanul érte. Rivalen magabiztosan sétált el az öreg mellett, csipetnyi félelem nélkül lépett beljebb a medvebarlang gyomrába; látszólag egészen otthonosan mozgott odabent, mert azonnal talált helyet magának.
- Öröm látni, hogy még mindig ennyire kegyesen bánsz a gyermekeiddel – eresztettem meg egy zsenge félmosolyt atyánk felé, miközben szelíd mozdulattal betereltem a kicsiket a dolgozószobába. Elmúlt már azaz idő, amikor még tartottam apánk haragjától; Befolyása megszűnt felettem akkor, amikor saját önös érdekei miatt olyan Sorsot erőltetett idősebb lányára, amely a boldogtalanságba taszította.
- A modorod még mindig hagy kivetnivalót maga után, Thane – mondta dorgálóan, a szeme puszta villanása is félelmet keltő volt, megállapítottam, hogy még mindig nincs szüksége arra, hogy felemelje a hangját, ahhoz, hogy tiszteletet vívjon ki magának. – Ne hidd, hogy az udvari kihágásod nem ért el hozzám, fiam – fűzte tovább a szavakat, elérvén, hogy szemöldököm jó pár centivel feljebb kússzék a homlokomon.
– Még nem szoktad meg, hogy messzire elér a kezem? – kérdezte behízelgő mosollyal, majd bezárta az ajtót mögöttünk, hogy elzárja a sikoltások hangjait a kíváncsi szolgák elől. – A futár éppen reggel járt nálam, de bevallom, azt egy szóval sem említette, hogy éppen itt keresel majd menedéket – hangja kíméletlen volt, rideg, és olyan tudálékos, hogy a kezem, amelyen Lady Ysolde kötése pihent, megrándult, hogy ökölbe szoruljék mellettem. Nem hittem, hogy a sógoromnak első dolga lesz, hogy árulkodjon atyámnál. Még futárt is küldött? Az a kis…, a puszta ideám is felért egy fenségárulással.
- Reménykedem benne, hogy nősülésed hírével érkeztél haza. A Lady Olwyn szépségéről szóló pletykák bizonyára valósak…
- Atyám. Nem bujkálok senki elől, és nem is készülök nősülni – eddig csendben hallgattam, de úgy éreztem, hogy itt kell közbevágnom; Azt nem bántam, ha az én személyemmel szemben tiszteletlenül lép fel, de Lady Ysolde említéséhez egyáltalán nem volt joga. A kisasszony fedhetetlen jelleme, és meleg barátsága volt az egyetlen vigaszom a főváros intrikus forgatagában; Atyám már azzal is megsértette, hogy egyáltalán a szájára merte venni a nevét. – A Teremtésnapi tornára érkeztem, és bíztam házad vendégszeretetében, de úgy látom, itt nem fogadják szívélyesen a tékozló fiakat… - makacs pillantásom megállapodott apámon, aki időközben a díszesre faragott asztala mögé lépett. Nem volt ínyemre, hogy három testvérem szem- és fültanúja kellett, hogy legyen ennek a nevetséges perlekedésnek, de nyelvem megzabolázásában sosem volt szerencsém; gondolataim felszínre törtek pergő nyelvemen, és időnként arra is képtelen voltam, hogy tisztességes formába hozzam Őket.
- Természetesen addig maradsz, amíg a kedved úgy tartja – emelte fel a kezét atyám, mintha csak csitítani szeretne valakit, aki készül megszólalni. – Azonban maradásod mellé feladatokat fogsz kapni, a fivérednek elkél a segítség… - itt jelentőségteljes pillantással elnézett a vállam felett, ha jól gondolom, éppen abba az irányba, ahol Rivalen trónolt az egyik székben. Ellenkezése nem adott lehetőséget.
- Lynet, Drystan! – fordult a kicsikhez ellenállhatatlan, parancsoló hangján. – Utasítsátok a szolgákat, hogy készítsék elő Thane lakosztályát; Mondjátok meg azt is, hogy a fiatalúr hosszabb időre rendezkedik be. Gondoskodjatok arról, hogy fivéretek megfelelő kosztot és kvártélyt kapjon, nekem még meg kell beszélnem néhány dolgot az örökösömmel – az utolsó szót, mintha kegyelemdöfésnek szánta volna, mielőtt türelmetlenül az ajtó felé intett, hogy utunkra bocsássa hármas fogatunkat. Nem késlekedtem sokáig, és hacsak a másik kettő nem ellenkezett; egyik kezem Drystan vállára tettem, a másikkal pedig finoman megérintettem Lynet hátát, hogy az ajtó felé tereljem őket.
- Thane – szólt utánam az öreg, mielőtt kiléptünk volna az előszobába. – Itt tartózkodásod alatt, ne hozz szégyent rám! – figyelmeztetett szigorúan, amit én egy bólintással vettem tudomásul. Csak akkor szólaltam meg ismét, amikor már magunk mögött hagytuk a kellemetlen párost, és a folyosó végi keskeny lépcsőn ismét lementünk a földszintre. |
Ééés jött js a forgás! Na ezért nem maradtam a közelükben – summáztam magamban. Ahogy Thanetől várható volt, egy szépen ívelt, színpadias megpörgetéssel üdvözölte rég nem látott húgát. Nem lett volna kellemes, hogyha egy cipőnyommal az arcomon sikerült volna apánk elébe állnom. Nem kockáztathattam meg, hogy még jobban lenézzen, mint általában.
Megszeppenve ám, de birkatürelemmel figyeltem a testvéreim között lezajló könnyed évődést, ami a kezdeti idegességem ellenére egész szórakoztatónak bizonyult. Örültem, hogy Thane megjelenésével végre újra lett egy személy akin Riv újdon erőbedobással köszörülheti a nyelvét. Már valahogy kezdett elegem lenni, hogy rosszabb napjain vagy a szolgákat cukkolta, vagy ha nem volt más, akkor engem. Köszönöm szépen, szükségem van a feltöltődésre.
Lynet hirtelen ott termett mellettem, és olyan energiával rántott el Riv mellől, hogy meglepettségemben majdnem felbuktam a folyosón végigfuttatott vastag, különböző tengerhez köthető mintákkal szőtt szőnyegben. Ma már másodszorra találkoztam volna a padlóval, ha nem tudtam volna megkapaszkodni a nővérem kecses karjában. Megtartva az egyensúlyomat egy diadalmas mosolyt villantottam, és hagytam, hogy Lynet magával húzzon, akármerre is szeretett volna indulni.
- I-iigen, teljesen igazad van – feleltem a magabiztosra tervezett kijelentést eléggé határozatlanul, közben bizonytalan pillantásokat küldtem legidősebb bátyám felé, akin tisztán látszott, nincs ínyére, hogy nem a tervei szerint alakulnak a dolgok.
- Atyám – visszhangoztam halkan én is, a többiek példájára, mikor Aerten ura kilépett dolgozószobájából. Hiába volt öreg, valahogy még mindig a befolyásos nagyúr érzetét keltette. Tekintélyt tükröző megjelenésével egyszerre keltett tiszteletet és némi nyugtalanságot is; számomra inkább volt egy elérhetetlen státusszimbólum, mint egy igazi édesapa. Kedvem lett volna lelécelni, és bezárkózni a könyvtárba, mert, ahogy én a családomat ismertem, ami most fog következni az nem lesz szép látvány. Ha nővérem nem fogta volna a karom, akkor bizonyára már világgá is futottam volna.
Meg kell hagyni, néha irigyeltem Lynetet. Annyira könnyedén tudta csavarni a szavakat még apánk előtt is, mintha csak valamelyik énekóráján trillázná azt a milliószor hallott dalt, aminek minden strófáját kívülről fújta.
Nem csodálkoztam azon se, hogy Riv jó szokásához híven, mint valami sértett hercegnő bevonult a dolgozószobába. Tényleg kellemetlen lehetett neki ez az egész hacacáré. Úgy álltam ott, mint akit kővé dermesztett a különböző mítoszokról szóló könyvekben szereplő félelmetes szörny. Nem akartam én egyetlen apámat gorgónak titulálni, de a mozdulataimat – vagy azok hiányát- a félsz irányította. Így csak abban reménykedhettem, hogy Thane-nek van valami frappáns válasza, amivel megmenekít minket Howe Llewellyn kérdő tekintetétől. |
Thane bókját, vagyis valami hasonlóját meghallva felnevettem. Tudtam, hogy jól néztem volna ki még kötéllel a nyakamban is, semmi újat nem árult el nekem ezzel... De azért édes volt, ahogy próbálkozott. - Ha ezzel most bókolni próbáltál fivérem, még mindig csak azt tudom mondani, hogy nem vagy az esetem. Ahhoz túl szőrös vagy, meg túl... - mutattam végig rajta be se fejezve mondatom, arcomra pedig újból felkúszott az a fintor aminek nem tudtam parancsolni. Úgy gondoltam gesztusom megmagyarázta mi is lapult elfojtott szavaim mögött; Bár ő nem igazán tehetett arról, hogy a gének jobb felét én örököltem, neki csak apánk zöld szeme jutott ki. Nagyot szusszantva hallgattam el Lynet jelenlétében, azt figyeltem testvéreim mennyiféle hamis bókot tartogathattak egymásnak. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy én leszek megjegyzéseik célkeresztje ilyen hamar. Felvontam a szemöldököm Thane megjegyzésére, amit húgunk fülébe "suttogott", egyből elveszítve azt a plusz pontot amit nem is olyan rég szerzett bókjával.
- Valaki. - hangsúlyoztam, ahogy az arcom egy csúfondáros vigyorra húzódott. Kivételesen azonban nem fivérem jelenléte volt kedvem elrontója, bár igaz komorságomra csak rátett egy lapáttal mikor megláttam a domboldalon. Lynet védő szavait azonban nem tudtam mire vélni; Ha jó magam vagy öcsém mondott volna valami hasonlót az a gúnytól csöpögtek volna, viszont fiatalabb húgunkról nem gondoltam volna, hogy ennyire merész lenne. Meg is lepett, hogy egy családtagunk száját a ilyen szavak is elhagyhatják; Nem gondoltam volna, hogy bármelyikükben is megvan az ami a másik elismeréséhez kell... előbb estünk egymás nyakának, mint hogy a másikat dicsérjük, de húgaink nevelése úgy látszik nem volt teljesen reménytelen.
- Köszönöm húgom. - biccentettem elismerően, negédes mosolyogva rá. - Az aggódásod is értékelem, de félő, hogy ez az arc az év végére már az ismertetőjegyemmé válik és késsel se tudnám lekaparni. - mondtam grimaszolva, attól tartva, hogy szavai teljesülhetnek; Igaz ráncokkal sem hittem, hogy veszíthettem volna sármomból. Az idő vasfoga volt egyike azon kevéske dolgoknak amitől tartottam, bár korom ellenére sem éreztem magam öregnek... pedig színtisztán emlékeztem, hogy apánkat ebben korában már vénségnek tituláltam.
Thane nem akart elszakadni attól az ötletétől, hogy együtt látogassuk meg jó atyánk. Mély levegőt vettem. Reméltem, hogy számára Lynet húgunk és Drystan mondanivalója előrébb való, mint bármi más... De tudhattam volna, hogy tévedek. Fivérem mindig az ellenkezőjét tette annak amit én gondoltam, hogy tenni fog. Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, atyánk szobájának ajtaját hallottam nyílni. Tekintetem odakapva meg is láttam az öreget, majd Thane negédes hangja is megcsapta fülemet. Nem volt szükségem erre az egészre.
Hetykén odavakkantottam egy köszönést atyánk számára, hisz a mai napon mi már láttuk egymást... Ő sem várhatta el a színpadias köszöntést tőlem immáron másodszorra. Egy szót sem szóltam, kérdésére sem feleltem. Azt tudhatta én miért óhajtom felkeresni; testvéreim pedig csak tudtak beszélni saját védelmükben és nem szállt inukba a bátorságuk Howe Llewellyn látványától. Mindenféle jelzés nélkül kerültem ki a népes családot, eltűntem a már jól ismert dolgozószoba ajtaja mögött, még mindenki előtt. Nem volt szükségem a bájcsevegésre, ezért sem vártam meg testvéreim, se atyánk. Később ezt azzal magyaráztam volna, hogy akartam nekik hagyni egy kis időt.
Kényelembe helyeztem magam apánk dolgozószobájával szemben lévő székben, lábaimat kinyújtóztatva tekintettem ki a szemközti ablakon. Vártam, hogy a többiek beérjenek és vége legyen ennek a kellemetlen napnak, hogy nyugodtan térhessek pihenőre és ne kelljen semmiféle felelősség miatt aggódnom, mint Aerten örököse vagy mint fivér. |
Meg sem próbáltam leplezni, pontosan mennyire is hiányzott a bátyám – lehet, hogy három év, ha egy ember életét vesszük, nem tűnt olyan soknak, ám testvérek között ennél sokkal kevesebb is fájó lehetett. Én pedig szerettem azt gondolni, hogy Thane-nel vagyunk annyira jóban, hogy fájjon a másik hiánya. Egészen apró korom óta lelkesen és izgatottan követtem őt; habár belőlem hiányzott a kalandvágy, ami Isában megvolt, és túl sok a félsz ahhoz, hogy akárcsak részt venni szerettem volna az ő dolgaikban. Nem, sosem vonzott az a világ, mint a nővéremet; ellenben talán Thane-nek köszönhettem, hogy az lettem, aki. Ha szeretetről és dicsérő szavakról volt szó, aligha várhattam bármit is apánktól, vagy Rivalentől, fiatalabbik bátyám viszont sosem habozott a tudtomra adni, hogy ha jól csináltam valamit. Azt hiszem, ő volt az egyetlen igazi barátom, és amikor elkísérte Isát Rheyába, olyan volt, mintha egy kis részem vele együtt tűnt volna el. Habár élveztem a figyelmet, amit másoktól kaptam, az mégsem volt ugyanolyan; minden szóban és gesztusban azt az érzést kerestem, amit Thane váltott ki belőlem: bizonyosság. Volt, aki közel járt hozzá, de éreztem, hogy millió szava, ajándéka sem érhetne fel azzal az egyszerű mozdulattal, ahogy Thane átölelt és megforgatott a levegőben.
Csengve felnevettem, Thane kedves szavai pedig végleg az arcomra ragasztották mosolyom. – Ó, nem, semmiképp se válj meg tőle – ráztam meg a fejem, kikezdve a feltűzött frizurát, amibe az egyik szolgálólányom rendezte hullámos hajamat. Egyelőre, úgy tűnt, a hevesebb mozdulatok sem ártottak neki, bár azért beszéd közben óvatosan felnyúltam, hogy megbizonyosodjam állapotáról. – Nagyon sármos, és kiemeli a szemed színét! De hát, ezt biztosan mondták már neked a csinos rheyai hölgyek...
Thane Rivalenre tett megjegyzésére előbb cinkosan felkuncogtam, majd játékosan meglegyintettem a vállát. – Na de bátyám! Rivalen morcossága igazán érthető, hiszen egy egész országrész panaszai nyomják a vállát... Neked mennyi kedved lenne nevetni, ha újra és újra szembesülnöd kéne az emberek gondjaival? Igazán tiszteletre méltó, hogy Rivalen mindannyiunk helyett viseli ezt a terhet! Bár azért lehet, hogy jót tenne, ha kevesebbet ráncolnád a szemöldököd, nem gondolod, Rivalen? Nem lenne jó, ha idő előtt barázdált lenne a homlokod!
Érdeklődve biccentettem oldalra a fejem, úgy téve, mint aki nem érezte legidősebb testvérünk hangjából áramolni az elutasítást. Legjobb volt, ha az ember hagyta őt a pesszimizmusával együtt, és próbált nem az útjában lenni, mikor rossz kedve volt. Talán ezt kellett volna tennünk, hallgatni rá és inkább elmenni sétálni egyet, de illetlen lett volna, ha Thane nem találkozik előbb apánkkal, én pedig nem szerettem volna eltávolodni tőle, nem, mikor végre visszakaptam.
– Csodálatosan hangzik! – bólogattam serényen, életkedvtől pezsegve. Pillantásom az öcsénkre vetült, és a következő pillanatban már ott is álltam mellette, kikényszerítve Rivalen mögül, és belé karoltam. – Szerinted is, Drystan?
Tudtam, nagyjából mennyi kedve van sétálgatni, de igazán nem lehetett egészséges az a sok idő, amit egyedül tölt a könyvtárban. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy pont olyan poros és merev legyen, mint az imádott könyvei!
Az ajtó nyitódására oda kaptam a fejem, majd apánkat meglátva illedelmesen pukedliztem előtte, ám a mosolyom továbbra is lankadatlan volt. Mint mindig.
– Elbűvölő napunk van, atyám, nem de? Sétáltam már odakint, és az időjárás csodálatos, Aerten népe nem is kívánhatna szebbet! Ráadásul Thane is hazatért, hát nem kedves, milyen rég is voltunk már így együtt? – emeltem fel kissé a vállaim, mintha beleborzongtam volna az örömbe. Hogy ez mennyire volt igaz, és mennyire része annak a játéknak, melyet immár régóta játszottam, azt már én magam sem igen tudtam. |
Levakarhatatlan vigyor telepedett az arcomra, amikor Drystan lelkesen fogadta gondolataimat. Legalábbis, szerettem volna azt gondolni, hogy a félszeg félmosoly csak azért olyan halovány, mert nem tudja kifejezni abbéli reményeit, hogy imádott fivére hajlandó kimenekíteni innen. Örültem volna neki, ha atyánk szívében még lakozott volna annyi kegy, hogy elengedi velem legfiatalabb porontyát a főváros forgatagába; Remek lehetőség lett volna Drystan számára, hogy tanuljon, és talán Isanda is jobb kedvre penderült volna, ha a kisöccse körülötte téblábol. Bár az is igaz, hogy én magam sem vágyódtam igazán vissza a politikusok közé, de úgy éreztem, hogy tartozom annyival egy bizonyos hölgynek, hogy megmagyarázom eltűnésemet.
- Ne becsüld alá a lehengerlő modoromat – villantottam vidáman a fiúra a fogsoromat, miközben Ő együtt érzően megveregette a hátamat. – Sokat ellestem a fővárosi nagykutyáktól.
Megkönnyebbül sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor Drystan megerősítette abbéli reményeimet, hogy a jó öreg Howe Llewellynnek még nem sikerült nyélbe ütnie fiatalabbik húgom házasságát; És be kell vallanom, némiképp az is megnyugtatott, hogy Ő maga sem talált magának senkit. Nem, mintha túlzottan nehezemre esne elbeszélgetni azzal a ficsúrral, summáztam.
Nem tudom, hogy miért érdekelt oly’ annyira, hogy a fiú kijön-e leendő mostohaanyjával, vagy sem, mégis érdeklődve billentettem oldalra a fejem, hogy rásandíthassak válaszadás közben. Azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy miként fogok reagálni, amikor első ízben találkozom majd egykori kedvesemmel, aki immáron atyánk oldalán tetszeleg, és mosolyog.
- Remek – bólintottam végül, de hangomban semmi sem adta jelét ennek a remeknek. Szerencsére éppen ekkor értünk közelebb Rivalenhez, így nem kellett további magyarázatot tennem.
- Rivalen, Te még kötéllel a nyakadban is elragadóan néznél ki – Elragadóbban, mint most, tettem hozzá gondolatban, s hogy kimondott szavaimnak hitelt adjak, megengedtem magamnak egy szelíd, udvarias biccentést, amellyel a bókot illik kísérni. Nem tartottam kizártnak, hogy jó apánk a fülét az ajtónak támasztva hallgatózik, és egészen addig húzza majd a közbelépést, míg idekint ténylegesen vér nem folyik. Élvezetét lelné benne, sóhajtottam.
Nem tudtam meg, hogy Rivalen milyen elmés riposztot tartogat a számomra, mert mind a szemeimet, mind a füleimet eltakarta egy barnacsigás hajzuhatag. Lynet kislányos kacajjal vetette magát az ölembe, annyira meglepve az érkezésével, hogy majdnem kibillentett egyensúlyomból.
- Húgocskám, drága kicsi Lynet! – perdültek le a megilletődött szavak az ajkaimról, ahogy szőrös államat a feje búbjába fúrtam; de csak egy pillanatra, mert nem sokkal az első tétova ölelés után, kezem megállapodott a derekán, hogy a magasba emelvén megforgassam. – Hiszen már kész hölgy vagy! – álmélkodtam rajta miután lábai ismét biztos talajt érezhettek maguk alatt; Egészen olyan óvatossággal bántam vele, mintha egy üvegszobrocskát szorongatnék. Zöld szemeim leplezetlen boldogsággal fürkészték a bájos arcot, a kedves vonásokat. Trillázó fecsegéséből egy szót sem értettem, hiszen lekötött az, hogy megkeressem az én madárcsontú húgocskámat ezen csinos, cserfes, fiatal nő vonásai mögött. A szeme, az a hihetetlenül kék szeme még mindig a régi volt, belefacsarodott a szívem ha arra gondoltam, kitől örökölte. Vágytam rá, hogy eltöltsünk egy kis időt kettesben, pont úgy, ahogy Drystannal is, de sürgetőbbnek éreztem, hogy először atyánkat lepjük meg a hirtelen támadással.
- Én is láttalak Téged, de nem mertelek megszólítani, mert féltem, hogy esetleg egy csalfa driád űz furcsa játékot velem – szólaltam meg végül, miután kigyönyörködtem magam tündöklő szépségében. Éppen időben sikerült összeszednem magam, hogy ne tartson kótyagos bolondnak. – Én vagyok az, Lynet! El kellene gondolkodnom ezen a szakállon… - simítottam végig az állam vonalán, szeretetteljes pillantást vetve kisöcsémre, aki időközben fivérünkig pártolt. – Drystant is megzavarta, azt hitte, hogy a bátyánk hozott haza játékszernek – nevettem. Nem tudom, hogy meddig dagonyáztam volna még a testvéri viszontlátás örömében, ha bátyám időközben nem köszörüli meg a torkát sürgetően. Szemöldököm hetykén indult meg a homlokom közepe felé, miközben fél kezem még mindig húgom hátán pihentettem.
- Nem zavartál meg semmit, húgocskám. Valaki pusztán megint ráléphetett Rivalen tyúkszemére, azért ilyen haragos… Látod, hogy ráncolja a szemöldökét? Az árvaházi gyerekek sírva fakadnának tőle – hajoltam egészen közel a leány füléhez, de a bizalmaskodó gesztus ellenére éppen olyan hangerővel ejtettem ki a szavakat, hogy jelenlévők mind tisztán hallják.
- Miért nem megyünk be együtt atyánkhoz? – kérdeztem, hiszen nem láttam okát annak, hogy miért ne tehetnénk. – Utána sétálhatnánk egyet a kertben, biztos van mit mesélnetek – az utolsó mondatomat egyértelműen Lynetnek és Drystannak címeztem, hiszen fivérünk eléggé érthetően tudtunkra adta már, hogy nem kíván annál tovább osztozni a társaságunkon, mint amennyire szükséges.
Mintha az égiek meghallották volna gondolataimat, a dolgozószoba ajtaja kitárult, és mögötte ott állt atyánk; Rokonszín zöld szemei élesen kutatták a lármázás okát, a mellkasa pedig furcsamód megemelkedett, amikor megpillantott engem testvéreim körében.
- Atyám! – léptem egyet előre, negédesen udvarias mosollyal, és meghajoltam Aerten ura előtt. – Örvendek, hogy látlak! – emelkedtem fel gondosan kerülve a szemkontaktust, nehogy megvaduljék.
- Thane Llewellyn! Látogatásod igen meglepő, fiam! – húzta fel sötét szemöldökét, majd kitárta előttünk a dolgozószoba ajtaját, és invitáló mozdulatokat tett a helyiség belseje felé. – Minek köszönhetem, hogy az összes gyermekem egyszerre óhajt, látni? – kérdezte érdektelenül. |
Szemeimben újból reménysugár gyúlt, amikor megtudtam, hogy mégsem vágyálom; még lehet újra egységes a családunk. Tudtam, hogy sohasem fogunk súrlódásmentesen kijönni egymással, de elégedettséggel töltött el az, hogy legalább egy helyen tudhatom az egész famíliát. Még ha egy kis időre is.
- Az igazán nagyszerű lenne – feleltem, udvarias mosolyt villantva. Magam sem tudtam, hogy a mondandója mindkét végletére értettem-e ezt.
Szívesen láttam volna világot. Szívesen látogattam volna meg az olyan helyeket, amiket eddig csak a térképek és atlaszok lapjain véltem felfedezni. Ez alól Rheya sem volt kivétel. Sokat hallottam már a szivárvány minden színében pompázó falairól, tiszta utcáiról, csodás tereiről. Egy pillanatra el is képzeltem a lehetőségek széles tárházát; egy új mindenség, ami megismerésre vár. De akármennyire is hatott csábítónak ez a gondolat, az én helyem itt volt. Otthon.
- Nem hiszem, hogy rá tudnád venni apánkat, de sok szerencsét – mondtam halkan, majd együttérzően megveregettem a bátyám hátát.
Amikor a kérőket említette, olyan gondterhelt ábrázat telepedett az arcára, hogy egy pillanatra riadtan meredtam a bátyámra, majd mentve a menthetőt, derűsen megszólaltam.
- Ha arra célzol, hogy akad-e kit megfenyegetned, akkor tudtommal még nem – adtam át az információt. De ha valaki Howe Llewellynnel él egy fedél alatt, akkor nem lehet tudni.
Régen nem láttam a bátyám - és való igaz, elsőre nem is ismertem meg-, de tudtam, hogy személyisége nem változhatott annyit, mégha rheyai pompával is volt körülvéve. Ó, és mennyire örültem, hogy igazam volt.
A nő neve hallatára egy pillanatra elkomorult az addig jókedvet tükröző tekintetem. Próbáltam nem mutatni, de a kifejezésből, ami az arcomra ült, szerintem Thane is leszűrte az érzéseimet a témával kapcsolatban. Az ellenérzetem dacára próbáltam jó kapcsolatot kialakítani Yserone-nal. A hangsúly azon volt, hogy próbáltam. Akármennyire is látszott kedvesnek a nő, az a bizonyos benső hang mindig emlékeztetett: anyám helyét tölti be. A legjobban az zavart, hogy nem is voltam tudatában, kire haragszom igazán. Yserone-ra, amiért befészkelte magát a családunkba, vagy a nagy Howe Llewellynre, amiért oly’ hamar ismét házasságra adta a fejét. Butaság volt, tudom, de nem örültem a boldogságuknak.
- Ne aggódj bátyám, úgy gondolom, egész jól kijövök vele is – feleltem, miközben egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Valamilyen szinten örültem, hogy Riv hallótávolságán belülre értünk, hisz’ így reméltem, nem kellett több esetlegesen felmerülő kérdést megválaszolnom a témával kapcsolatban.
Alig értük be Rivalent, az ellentétes irányból Lynetet pillantottam meg, ahogy sietős léptekkel felénk robogott. Úgy látszik megint túljárt a nevelőnő eszén – konstatáltam egy sóhaj kíséretében, majd a nagy találkozás idejére elléptem Thane mellől. Nem udvariasságból, pusztán azért, mert féltettem a bőröm. Nehogy a végén még bajom essen a boldog egymásratalálás okán.
Kitörő örömmel konstatáltam, hogy nagyon régen volt már, amikor ilyen terjedelemben volt jelen a családunk. Egyúttal némi félelemérzet is vegyült belém; ha apánk mindannyiunkat együtt lát, azt nem fogja bírni az amúgy sem túl nagy szíve.
Ahogy Rivalen sürgető pillantást vetett felém, mellé araszoltam. Tudtam, hogy nem okos dolog a ház leendő urával kekeckedni, legalábbis nem nyíltan. Hát, akkor ennyit erről. Úgy látom ebben a hónapban sem fognak komolyan venni – sóhajtottam magamban, ahogy meghallottam Rivet. Ahogy Rivalen elénk tárta az opciókat, én csak lemondóan leszegtem a fejem, hogy még véletlenül se kelljen kajánul csillogó szemébe néznem.
Egy kis megkönnyebbültséget, de meglepően mélyről jövő csalódottságot is éreztem; megint elszállt egy esély, hogy végre belehallgassak a „nagyok” eszmecseréjébe. Féltem, persze, hogy féltem, de valahogy érdekelt is, hogy miről szokott folyni a vita apám dolgozószobájában.
- Ígérem, nem leszek útban – fogadkoztam, akármelyik döntés mellett is határoznak a többiek. |
 A falat támasztva gondolkoztam azon milyen sorrendbe is tájékoztassam atyánk az elégedetlenségről, hogy az el is jusson eszéig, de ne is zavarja. Nehéz volt az arany középúton maradni, főleg az ő esetében. Reméltem középső fiának hazajövetele legalább egy csöppet javít hangulatán és gond nélkül zúdíthatom a nyakába véleményem és mások véleményét. Öreg volt, felelőtlen és már nem tudta megállni a helyét; Én magam pedig nem voltam hajlandó az ő dolgait rendezni helyette, amit egyre többet is emlegettem.
Kezdésnek a kalóz ügyet megfelelőnek találtam, utána jöhetett a növekvő bűnözés ténye, aztán a halászok elégedetlensége, utoljára tartva az ütőkártyát amivel Aerten Urát rangja átruházását sürgethettem.
Hunyorogva elemeztem a velem szembe lévő portrét, amin valamelyik ősünk arca díszelgett. Nagyapa, dédapa, ükapa.... kitudja már kicsodám is volt ő. A közeledő léptek zaja rántott vissza elmélkedésemből, majd Thane hangja szakított ki onnan teljesen. Tüdőmből egy szaggatott sóhaj szakadt fel, ahogy fivéreim irányába fordultam arcomra egy bájos mosolyt teremtve.
- Köszönöm, hogy így aggódsz értem, de te is tudod, hogy vannak olyan napok amikor atyánk társasága helyett jobban örülnék, ha az akasztásomra vinnének. - jól tudtam, hogy nem is kell ennél többet mondanom, hisz minden bizonnyal mindkét testvérem érezte már így magát vele szemben. Még én sem - aki büszkén állíthatta magáról, hogy Howe Llewellyn kedvenc gyermeke volt - szívesen látogattam meg őt a rosszabb napjain. És tartottam attól, hogy most is egy ilyen pillanatot fogtam ki.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy apánk ne hallotta volna már meg a lépések és beszéd zaját, ami jól visszhangzott a folyosó falai között. Nem is akartam tovább várakoztatni a birtokunk rémét, nehogy engem vádoljon meg fivéreim miatt is, de még mielőtt kezem a kilincshez érhetett volna gyors, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülem. Mire pedig fejemet felemeltem a hang irányába már egy összetéveszthetetlen, barna hajkorona lógott Thane nyakán. Akkor már úgy éreztem végtelen türelmet szereztem, mert még csak a szemöldököm sem rándult meg, mikor megláttam Lynet húgunk. Már idejét se tudtam annak mikor voltunk mi így négyen egy légtérben. Ráadásul úgy, hogy se én, se öcsém nem estünk egymás torkának. Még.
Én milyen hálás lennék, hacsak az Istenek tréfálkoznának veled.
Nem szakítottam meg a testvéri szeretettől csöpögő nagy egymásra találást, elvégre a három év mégis csak három év volt, Thane pedig húgaink nagy kedvence volt... Lynetet mégsem akartam megbántani, ha nem volt muszáj, mindig kellett egy szövetséges. Vagy valami hasonló. De mégis el tudtam volna egy másik alkalmat képzelni erre a jelenetre, ami szemeim előtt zajlott le. Mondjuk néhány órával később amikor az én jelenlétem már nem volt kötelező és maguk között lebeszélhették ügyeiket.
Torkomat jelzésképpen kapartam meg, két fiatalabb testvérem próbáltam sürgetni, míg a legfiatalabbat valahogy pillantásommal próbáltam magam mellé inteni.
- Igen, oda készülnénk. - feleltem a lány kérdésére szinte egyből. - De nyugodtan maradhattok, így együtt... hármasban. - tekintettem Drystanra hirtelen, egy negédes mosollyal arcomon. - Én sem szeretnék megzavarni bármit is. Minden bizonnyal van egy-két dolog amit szeretnétek megbeszélni, atyánknak pedig nem szeretnék a kelleténél több fejfájást okozni. - nem tagadom, szerettem volna megszabadulni két fivérem társaságától és erre a legjobb lehetőséget Lynet jelentette. |
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Thane kérdésére szimplán bólintottam, habár elkerekedett a szemem, mikor azt ecsetelte, hogy az én számomra szándékozik lovat vásárolni. Csak jókat hallottam a Locke-féle istálló ménjeiről, számtalan előkelő személy náluk vásárolt állatot, így tudtam, hogy helyesen tesszük, ha arrafelé nézünk szét.
A falat támasztva gondolkoztam azon milyen sorrendbe is tájékoztassam atyánk az elégedetlenségről, hogy az el is jusson eszéig, de ne is zavarja. Nehéz volt az arany középúton maradni, főleg az ő esetében. Reméltem középső fiának hazajövetele legalább egy csöppet javít hangulatán és gond nélkül zúdíthatom a nyakába véleményem és mások véleményét. Öreg volt, felelőtlen és már nem tudta megállni a helyét; Én magam pedig nem voltam hajlandó az ő dolgait rendezni helyette, amit egyre többet is emlegettem.