|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:47 - |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Borzalmasan unalmasnak találtam a könyveket. Nem az összeset, épp csak azt a néhány darabot, amit a nevelőnőm a kezembe nyomott; csupa politika, csupa gazdaság, csupa vallás, csupa töménytelen unalom. Ahogy a könyvtár egyik puhán bélelt foteljában üldögéltem, vetettem egy vágyódó pillantást azokra a sorokra, ahol krónikások művei, mesék és legendák papírra vetett replikái sorakoztak, majd szinte rögtön vissza is néztem a kezemben tartott könyvre. Szívesebben lettem volna valahol odakint;a Teremtésnapi torna közeledtével a város is kezdett felpezsdülni, egyre több ember érkezett a birodalom messzi tájairól. A herceg korábbi látogatása csak a kezdet volt, hamarosan lovagok és nemes urak fogják tiszteletüket tenni a családomnál, előbb vagy utóbb, teli mesélésre váró történetekkel, és kihívással – elégedett mosoly kúszott ajkaim szegletébe. Szerettem az embereket, a társaságukat, hiszen soha nem akadt két ugyanolyan, s így nem csak a mondandójuk különbözött, vagy az, amit nyújtani tudtak nekem – egy-egy hízelgő dalocska szegény bárdoktól épp olyan jóleső érzéssel töltött el, mint egy-egy gazdagabb lovag nekem ajándékozott drágaköves nyakéke –, de újra és újra próbára tehettem magamat is.
Szemeim gondolkodás nélkül suhantak végig a sorokon; amíg olvastam, a nevelőnőm addig sem próbálta elvenni az életkedvem. Nem kedveltem túlzottan az asszonyt, mogorva volt, ráncos, és kiveszett belőle minden fény, s csupán az illemtan, meg egy adag rosszindulat tartotta mozgásban. Természetesen sohasem mutattam ki nem tetszésem, és engedelmesen követtem minden utasítását, épp csak akkor találtam kiutat, ahányszor csak tudtam. Különösen élveztem például elszökni előle, s a várfalak között töltött, monoton órák helyett, ahol újra és újra kifogásolta a tartásomat, lesétáltam a parthoz, magammal invitálva egy-egy fiatal őrt.
Volt valami szívdobogtatóan izgalmas az ilyenben – a kisasszonyi illetlenség határán táncolni, kecsesen és gyönyörűen, majd a megfelelő időben visszavonulót fújni, s olyan sebes léptekkel suhanni tova, hogy mások elméjében épp csak a mosolyom marad meg. Az viszont, tapasztalataim szerint, sokáig tud kísérteni; s ebben a világban, ahol az ember nem tudhatta, pontosan meddig is élhet, s mi jut ki neki, éltető volt a tudat, hogy valahol valaki gondol rá, és égi látomásként kísérti gondolatait. Sosem tettem semmit, amivel akármelyikőnknek is árthattam volna, és bíztam benne, hogy mikor valakit a szürkeség készül bekebelezni, legyen az mardosó félelem vagy gyötrő unalom, megváltás lehet néhány kedves szó, vagy szép arc a múltból.
Nekem sem ártott volna valami efféle.
Mintha csak az Istenek hallották volna meg néma fohászom, az egyik cseléd – aranyos lány volt, még ha kicsit szánni való is azokkal a fogakkal, de hát nem csak a szép embereket illeti meg a kedvesség –, gondosan elkerülve nevelőnőmet, hírt hozott számomra. Illedelmesen megköszöntem, amiért hozzám fáradt, s mondtam egy-két dicsérő szót a hajára, majd a könyvet magam mögött hagyva siettem ki a könyvtárból.
Könnyű anyagból készült, mellrészénél aranyos rózsákkal hímzett ruhámat nem futásra tervezték, és az illemtan óráim is átívelhetetlen gátat képeztek lépteimnek, mégis, úgy éreztem, szinte suhanok a hosszú folyosókon. Megtettem volna, ha képes vagyok rá; immár három éve nem láttam Thane-t, és nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk, rá és Isára. Felesleges volt tagadni, hogy irigyeltem őket, amiért Rheya pompájában forgolódhatnak, míg én...
Nos, nekem itt volt Rivalen.
Ő egymaga legalább annyiszor öltözött át, hogy annyi gyönyörű anyagot Isanda híres báljain is aligha látnék, tehát nem volt okom panaszra. Ha valamit, hát az ízlését mindenképpen el kellett ismernem.
A szívem nagyot dobbant, mikor a dolgozószoba előtt megpillantottam mindhárom fivéremet, és bár őt is szerettem, ezúttal örömöm nem Drystannak szólt. Döbbenettel vegyes boldogságom épp csak egy pillanatig hatalmasodott el rajtam, ám azalatt elég időm volt, hogy egy szempillantásnyi időre ismét kislány legyek.
– Thane! – szólítottam meg már messziről, ahogy arcomon széles, ragyogó mosoly terült el. Hogy én siettem felé, vagy ő zárta be a köztünk lévő távolságot, azt igazán nem tudtam, ám amint lehetőségem volt rá, boldogan omlottam a karjaiba, hogy megölelhessem. Az illata, meg kell mondjam, nem volt a legjobb, ám eszembe sem jutott megjegyezni, vagy máshogy a kifejezésre juttatni, mennyire égető szüksége is volt egy fürdőre.
– Láttalak korábban az udvarban, ám azt hittem, csak a szemem káprázik! – szólaltam meg, mikor kibontakoztam az öleléséből. – Ugye nem az Istenek játszanak velem gonosz tréfát, s valóban te vagy az, valahol a szakáll alatt? Meg kell mondjam, rendkívül jól áll! Igazán férfias!
Tengernyi kérdés nyüzsgött a fejemben, ám egyelőre nem is tudtam, melyikkel kezdjem. Sokuk olyan volt, melyet jobb szerettem volna kettesben megbeszélni, és semmiképp sem legidősebb testvérünk orra előtt... Nem mintha titkolózni akartam volna, ám akadtak dolgok, amiket Rivalen jelenléte, nos, meg tud keseríteni.
Kérdőn pillantottam hármójukra, főként Rivalenre és Thane-re; igazán furcsa látvány volt együtt látni őket. Főleg úgy, hogy még egyikük sem, nos, halott, vagy ígér hasonló jövőt a másiknak. Néha magam sem tudtam eldönteni, két bátyám között mennyire komoly az ellenségeskedés. – Bocsássatok meg, talán megzavartam valamit? Apánkhoz készültök? |
Az Istenek látják ártatlan lelkemet, eszemben sem volt fizikai fájdalmat okozni a kisebbik fivéremnek; Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy szegény gyermek annyira nyegle, hogy egy közönséges fivéri hátba veregetés arra ösztökéli majd, hogy homlokával köszöntse a falat. Meglepődve, enyhe csalódottsággal konstatáltam, hogy Drystanból hiányzik valami. Egy egészen apró, jelentételen kis szikráját sem láttam a báránybőr mögött megbúvó férfinak. Ezen majd segítünk, döntöttem el, jobb kezemmel megkapaszkodva a vállában, hogy segíthessek a megingó egyensúlya visszaszerzésében addig, amíg Rivalen nem figyel különösebben.
Igaz, nem terveztem ilyen korai találkozást a jó öreg Howe Llewellynnel, de valahogy megnyugtatott a tudat, hogy nem egyedül kell szembenéznem a barlangjában kuksoló medvével. Bár valószínű, hogy Rivalen szándékosan lökne a fenevad karmaiba, Drystan pedig leszúrja magát a kardommal, miközben azon igyekszik, hogy megmentse az életem. Szép kilátások.
Zöld szemeim érdeklődve függtek bátyám hátán, aki kiskirályként vonult felfelé a lépcsőn az átöltözéshez. Még mindig kissé értetlenül álltam azelőtt, hogy mikor nőtt akkorára az a golyó a nyakán, hogy ellent merjen mondani atyánk kívánságának, és megváratja őt ilyen botorsággal.
- De Riv… - kezdtem, de aztán egy lemondó sóhajjal elnyeltem a mondat további részeit, hiszen ha már eddig szerencsésen megúsztunk a veszekedést, nem éppen az előtt akartam összeakasztani vele a bajszomat, hogy találkozunk apámmal. Nehéz volt elnyomni a büszkeségemet, de ezúttal úgy döntöttem, hogy nem viselkedem úgy, mint ahogyan azt a család fekete bárányától elvárnák. Nem, ezúttal félretettem önérzetemet, és nyeltem egy nagyot. Egyébként is, az egyik kézfejemen billogként virított az elmocskolódott fehér zsebkendő, amit napokkal korábban Lady Ysolde kötött fel rá, miután megsérült a Garrus orrával való ütközetben – nem akartam mellé hamar másikat szerezni, arra ott volt a közelgő torna.
Rivalen eltűnt a folyosón, én pedig figyelmemet teljes egészében a legkisebb Llewellyn felé irányíthattam.
- Hát, az az eb még nincs teljesen elhantolva, édes öcsém – penderült széles mosolya szakállam mögé. – Meglehet, hogy a torna idejére az egész királyi kompánia letelepül a tengerhez, akkor majd találkoztok… Vagy talán, ha lesz kedved, és atyánk elenged, néhány hónapra felviszlek magammal a fővárosba, és akkor magad győződhetsz meg sejtéseidről. Úgy is szükségem van egy új apródra – gördültek le ajkaimról a könnyed szavak, reménykedvén abban, hogy a fiú nem neheztelne meg rám azért, mert holmi apródnak szerződtetném. Igazából szívem szerint mind Őt, mind Lynetet magam mellé vettem volna, de kételkedtem abban, hogy atyánk és Rivalen repestek volna a boldogságtól ezen gondolataimra. – Lynet gyönyörű teremtéssé serdült, láttam az imént a kertben, de csak egy pillanatra csodálhattam meg… Biztosan rengeteg kérője akad hamarosan – mondtam csendesen, egy rövid ideig elkomoruló tekintettel. Féltettem a fiatalabbi húgomat attól, hogy atyánk Őt is hasonló kelepcébe csalja, mint az idősebbet, és belekényszeríti majd egy szerelem nélküli menyegzőbe. A gondolat is taszító volt számomra.
Érdeklődve hallgattam arra vonatkozó válaszát, hogy fivérünk nem bánik-e méltatlan keménységgel vele szemben; Szerencsére úgy tűnt, hogy a bátyám mégsem olyan kegyetlen, mint gondoltam. Nevetnem kellett a megjegyzésen, amit testvérünkre tett, hiszen fifikásan igaz volt.
- Okos kölyök vagy, hallod-e? – borzoltam meg sötét üstökét, midőn felértünk a lépcső tetején. – Úgy döntöttem, hogy ma követem a Szelíd Istennők duruzsolását, és nem hagyom, hogy testvérünk egy percre is felbosszantson… Talán még tudom tartani ezt az elhatározást. Úgy öt percig – magyaráztam kaján, éltes vigyorral a szám szegletében. – Yserone-nal hogy boldogulsz? – kérdeztem rövid elmélkedés után, némileg komolyabb hangot ütve meg. – Atyánk új házassága nem riaszt? Tudom, hogy mennyire ragaszkodtál édesanyánkhoz… - próbáltam szóra bírni, de nem voltam olyan akaratos, hogy kötelessége legyen erről szólni.
A beszélgetésünk miatt sokkal tovább tartott elérnünk a dolgozószobát, mint egyébként, de csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire hosszúra nyúlt, amikor atyánk ajtajában állva megpillantottam az átöltözött Rivet.
- Óh, hát te nem fulladtál meg a puha selymek között? – kérdeztem hetykén. – Igazán kár… Khmm. Mármint az, hogy az átöltözés után is olyan képet vágsz, mintha akasztani vinnének. |
 Bátyám erőteljes hátbacsapása olyannira váratlanul ért, hogy a lendülettől meglódultam előre, és ha nem tudtam volna megkapaszkodni az ingében, akkor bizony nemesi vonásaimmal töröltem volna fel a padlózatot. Ahogy újra sikerült egyenesbe hoznom magam, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elengedtem a ruházatát, és kicsit megigazítottam az enyémet.
Sokat jelentett a számomra, hogy testvéreimmel karöltve járulhatok apánk elébe, bár tudtam, hogy ez mind csak a véletlen rendkívüli egybeesése. Teljes valómmal tiszteltem Aerten urát mindenért, amit a város és a környező települések érdekében tett, viszont meg kell hagyni, csapnivaló egy apa volt. A napok többségében még szóra sem méltatott az öreg; fölöttébb nagy meglepetés lesz a számára, ha mind Thane, mind jómagam egyszerre látogatjuk meg.
Persze, hogy nem neheztelt. Miféle butaság volt ezt hinnem. Hisz’ ő volt Thane Llewellyn, és az egyetlen személy akire Thane Llewellyn a végtelenségig orrolt, azt a személyt Rivalennek hívták; és vice versa.
Csendesen figyeltem, ahogy Riv eltűnt a hosszú folyosó végtelenségébe, ám Isanda nevének említésére kíváncsian fordultam Thane felé. Már-már azt hittem, hogy bejelenti, hogy a nővérem is hazatér, és ő csak előfutárként van jelen, aki mindent elrendez a királynő érkezésére, de csalódnom kellett. Naivan azt hittem, hogy valamikor az életben a családunk végre újra teljes létszámában ülhet az ebédlőasztalnál. Ám ennek a csodának még váratnia kell magára.
Az atlaszok szó hallatára felkaptam a fejem, majd egy pillanat erejéig mosolyra húztam a szám.
- A lehető legjobb helyre kerültek – bólintottam, majd kicsit csalódottam hangnemben folytattam. - Félig-meddig azt reméltem, hogy Ő is hazatér egy időre – utaltam a nővéremre. – Jól megy a sora Rheyában? És itt nem arról érdeklődök, hogy megkapja-e azokat a ruhakölteményeket, amiket királynői kénye megkíván – néztem a bátyám tengerszín szemébe, miközben az enyémben aggodalom csillant.
– Hiányoztok Lynetnek – mondtam lágyan, ahogy már felfelé lépdeltünk a díszes szőnyeggel terített lépcsőn. Nem mintha az én részemről ez nem lett volna igaz, de amit az idősebbektől megtanultam, az az, hogy a Llewellyn férfiak mindig kertelnek.
- Vagy úgy… - hümmögtem, Thane magyarázatára ittlétét illetően. Nem akartam tovább feszegetni a témát, így inkább tartottam a szám, és örültem annak, hogy végre itthon van.
A megszólalására majdnem felnevettem, de ehelyett csak széles mosolyra húztam a szám. Az aggodalma figyelemre méltó volt, bár teljességgel alaptalan is. Na, nem a bánásmód tekintetében, hanem abban, hogy ennyire óvni akart. Nem voltam már kisfiú – Riv és apám ezt mostanában egyre többet is hangoztatta -, aki nem tudta megvédeni magát. Na jó. Hazudtam. Gyámoltalan és túlontúl félénk voltam. De elég érett, hogy feltaláljam magam, pláne a saját családom körében, akiket már születésem óta volt lehetőségem kiismerni; nagyjából.
- Csak a szokásos. Semmi, ami miatt aggódnod kellene – sóhajtottam teátrálisan. Próbáltam elhessegetni a témát. Rivalen Rivalen volt, mint ahogy a levelek is lehullnak ősszel a fák ágairól, úgy bátyánk se igazán tudta megváltoztatni vérmérsékletét. Ahogy mondani szokás, a természetében volt. És ez így is van rendjén.
– Ha nem vágna napjában egynél több sértést valaki fejéhez, valószínűleg menten megpukkadna – válaszoltam derűsen, miközben már az őseink portréival teletűzdelt folyosót róttuk.
– Viszont ti nagyon egy húron pendültök a mai nap. Vagy ez csak valami iszonyú csend a közelgő vihar előtt? – érdeklődtem.
Mielőtt Rivalenhez értünk, nagyot nyeltem. A rossz előérzetem azt súgta, hogy talán bölcsebb lett volna visszautasítani az invitálást, és folytatni az olvasmányaimat a könyvtárban. Én úgyis mindig csak kilógok a sorból. |
 Sok baj volt a családommal, de az egyik legfőbb, hogy nem értették az iróniát - tisztelet a kivételnek. Gúnyos hangvételemre egyik fivérem sem reagált, Drystan leragadt a mondat első felénél, amit egy invitálásnak fogott fel. Nehezemre esett, hogy ne vonyítsak fel fájdalmasan két fivérem butaságán; Nem tudták összefűzni a mondat két felét, amik egyáltalán nem álltak külön.
Nem vágytam fiatalabb öcsénk társaságára, de még az idősebbére sem apánk dolgozószobájában. Bolond voltam, hogy megengedtem magamnak egy ehhez hasonló kétértelmű butaságot, de utólag okos az ember. A megjavult és megbocsájtó testvér látszatát minden erőmmel igyekeztem megtartani... így hát csak beletörődtem fanyarú sorsomba, miszerint mindkét fivérem jelenlétében jelenthetem be, hogy csak bugrisok alkotják Tritón tengerének népét.
Lábamat az utolsó lépcsőfokra emeltem, amikor is meghallottam Thane szavait a hátam mögül. Egy rövidke pillanatra megakadtam mozdulatsoromban, kezem pedig megrándult, ahogy ellenálltam a kényszernek, hogy hátraforduljak és szócsatába kezdjek vele... de aztán magamat emlékeztetve arra, hogy nem éri meg könnyedén tettem meg az utolsó lépést.
- Mert én megtehetem, drága öcsém, azért. - feleltem szenvtelenül a kérdésre, még mielőtt eltűntem volna szemük elől. Nem szerettem, ha kérdőre vonják tetteim, főleg azt nem szíveltem ha az a valaki aki ezt megtette Thane volt. Három év telt el és erről úgy látszik még így is megfeledkezett; Nem volt itt az utóbbi három esztendőben, hogy látta volna mi minden változott, mert akármit is gondolt, nem csak Drystan nőtt meg. Már nem követtem vakon apánk szavait, nem számoltam be neki mindenről és nem csak másodlagos szereplője voltam a gyűléseknek, mint egykoron. Ha pedig Howe Llewellynt megvárakoztattam volna... hát akkor így járt.
Komótosan ballagtam be szobámba, ahogy azt említettem időt hagyva ezzel a két testvérnek. Az ajtót magam mögött becsapva dőltem hanyatt a vörös bársonnyal művészein leterített ágyon, csak azért, hogy a szolgálók azt megint nagy műgonddal megigazíthassák. Felültem, úgy véve le lábamról a térdem fölé nyúló marhabőr csizmámat, lecserélve azt egy könnyedebb és rövidebb szárú darabra. Ezenkívül még díszes kabátomtól vettem búcsút, csak azért, hogy azt egy szabadabb mozgást biztosító, sűrűn hímzett fekete ingre cseréljem.
Semmivel sem éreztem magam felfrissültebbnek, de el kellett szakadnom fivéreim fogságából még mielőtt apánk elé járulok. Át kellett gondolnom mit mondok neki. Nem tudtam mire hívhatnám még fel a figyelmét, hogy utána közönyösen csak annyit mondjon "Rivalen, tégy úgy ahogy azt jónak látod".
Hát tudod mit apám? - zsörtölődtem magamban - Ha úgy tennék, ahogy én azt jónak látom már rég kirugdostalak volna abból a te fészkedből és a néped elé állítottalak volna, hogy nesze; Ő a ti híres uratok, Őt fárasszátok nevetséges követeléseitekkel, amikbe a fejem belefájdul.
Persze ebben sem lett volna hála, akkor az lett volna a baj, hogy Rivalen kedve szerint cselekedett. Nem tehettem ezt meg, bármennyire is vágytam rá... Howe Llewellyn mégis egykoron Tritón dicsőséges ura volt, de fénye leáldozóban volt - legalább is szerettem ezt hinni.
Kelletlenül tápászkodtam fel ágyamról, makacsul oldalra rúgva levedlett ruhadarabjaim, hisz tudtam azok majd varázslatos módon a helyükre is kerülnek. Még nagyobb kedvetlenséggel, de magabiztos vonásaim megtartva léptem ki az ajtón és indultam el atyánk ajtaja felé. Thane és Drystan még sehol sem volt. Mélyet sóhajtottam, hátamat a falnak vetve álltam meg az ajtón előtt. Ahogy ígértem ott vártam felbukkanásukra. |
Jobbnak láttam megőrizni az állandó két lépésnyi távolságot köztem, és a bátyám között; Sosem lehetett tudni, hogy mikor készül kigáncsolni, hogy nyakam szegjem a házunk küszöbén egy kellemetlen balesetben. Mosolygott, és könnyed barátságossággal viseltetett irányomba, ami még gyanúsabbá tette Őt, ezért különösen ügyeltem arra, hogy karjai éppen elég messze legyenek tőlem ahhoz, hogy ujjai ne csavarodjanak a nyakam köré, persze teljesen véletlenül, ahogy fulladásom után állítaná.
Drystan megjelenése hamar megfeledtette velem efféle aggályaimat, és teljes szeretetemmel a legifjabb Llewellyn felé fordultam, aki látszólag nem ismerte meg jóképűbb bátyját; Nem hibáztattam érte, hiszen ha nekem kellett volna három éven keresztül minden egyes napon Rivalen ábrázatával szembesülnöm, én magam is elfelejtettem volna, hogy van egy sokkal ragyogóbb fizimiskájú fivérem is.
- Hát persze, hogy a szakáll a hibás – borzoltam meg elnézően a sötét üstökét, miközben olyan vehemenciával szorongattam meg ismét, hogy félő volt, a végén még megfullad. Meg sem próbáltam lelkesedésemet palástolni a találkozásunkat illetően, s meg sem fordult a fejemben, hogy idősebb testvéremnek talán rosszul is eshet, hogy az Ő megjelenésétől közel sem repestem ennyire. Ennek egyszerű magyarázata volt; Drystan még sosem próbált megölni. Rivalen is csak egyszer próbálkozott, évekkel ezelőtt egy lovagi torna alkalmával, amelyen oly’ csúfosan elvertem, hogy haragja azóta sem csitulhatott.
- Megpróbálhatnál visszatartani, de jól sejted… Nem mennél vele sokra – húztam széles vigyorra ajkaimat a szakállam mögött. Fivérem látszólag nem repesett különösebben az örömtől, amiért atyánk az öcsénket küldte elé az üzenettel, de számomra ez maga volt a boldogság; A viszontlátás örömében egyedül Lynet hiányzott, de hiába nyújtogattam a nyakam, a lány nem bujkált Drystan mögött.
- Persze, hogy velünk jön – csaptam öcsém hátára lapáttenyeremmel, amitől valószínűleg szegény kölyök majdnem lefejelte a szembe falat, de ha így is volt, erről udvariasan nem vettem tudomást. A lelkem mélyén húztam volna még egy kicsit a találkozást a jó öreg Howe Llewellynnel, de aztán rájöttem, hogy minél hamarább esek túl rajta, annál korábban moshatom le magamról az út porát néhány pohár borral; Az ország egyik szegmensében sem termeltek olyan finom nedűt, mint itt.
Nem vettem tudomást bátyánk gúnyolódásáról, sőt, egyenesen bátorító mosolyt villantottam a kezem ügyében tartott zöldfülűre, amely magában hordozta ama üzenetet, hogy ne foglalkozzék Rivalen zsörtölődésével. Látszólag neki sem volt különösebben ínyére, hogy atyánk látni szeretné, de azért elmellőzött minket, hogy megtegye az első lépéseket az emelet felé. Átöltözni, ahogy mondta.
- Miért váratnád meg apánkat azzal, hogy átöltözöl? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Magam is kedveltem a díszes öltözéket, a divatot, és szívesebben vettem volna egy kellemes fürdőt azelőtt, hogy bekopogtatok a jó öreg Howe-hoz, de üzenete sürgetőbbnek tűnt. Nem értettem, hogy Rivalen miért akarná magára vonni a haragját azzal, hogy késlekedik. Bármit is felelt, vagy nem felelt, csak megráztam a fejem, majd figyelmemet ismét öcsémre irányítottam, aki valószínűleg csendesen állt mellettem.
- Úgy nézek ki mint aki neheztel? – kérdeztem könnyedén, egy legyintéssel elintézvén azon fiaskót, hogy nem ismert meg. – Isanda el fog alélni, ha elmesélem neki, hogy mekkorát nőttél… Atyánk nyújtófára kötözött? Hamarosan utolérsz – perdültek le ajkaimról egymásután a könnyed szavak. – Apropó Isanda… - ha nem bánta, szelíd erőszakkal arra ösztökéltem, hogy magunk is induljunk el a lépcső felé, és menet közben, bizalmasan hajoltam közelebb kisfivéremhez. - …küldött neked néhány értékes atlaszt, azt mondta, Te vagy az egyetlen, aki igazán értékelni tudja a régi, poros térképeket – nevettem fel szelíden, ismét megborzolván a sötét üstököt. Hiányzott már nekem ez a kis kópé kölyök.
- A Teremtésnapi tornára érkeztem, s bár tudom, hogy csak hetek múltán lesz, de úgy gondoltam, hogy eltöltenék egy kis időt idehaza, a családom körében – feleltem tompán, kissé szebb köntösbe bújtatván az igazságot. Mégsem mondhattam azt szegény gyermeknek, hogy finoman kidobtak a palotából.
Nem kételkedtem szavai igazságában ifjabb húgom fogadtatását illetően; Sőt, a legszívesebben azonnal megkerestem volna, hogy szoros, testvéri ölelésben vonjam keblemre, de jobbnak láttam, ha előtte az apánk felé teljesítem kötelességeimet. Magam sem tudtam, hogy mire számíthatok tőle.
- Jól bánik veled? – kérdeztem hirtelen, megtorpanva a lépcső tetején. Fejemmel finom intéssel a fivérünk után böktem, aki addigra bizonyára már eltűnt szobája rejtekében. – Megmondhatod bátran, ha nem… Teszek róla, hogy ez változzék – bizonygattam testvéri aggodalommal. |
Az ölelés hirtelen jött. Nagyon hirtelen. Amikor öblös hangjával a nevemet kiáltotta, egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy olyan sebességgel menekülök vissza a könyvtárba, mintha egy troll kergetne. Kivéve, hogy egy troll lomha, és amúgy sem férne el az előtérben. Mégis…
Nem volt időm elmélkedni, hisz a borostás alak karjába vont, és olyan erővel szorított magához, hogy azon nyomban ropogni kezdtek a csontjaim. Egy rossz mozdulat, aztán hívhatják a papot.
Nem kellett csak egy pár pillanat – na meg Riv becsmérlő pillantásai-, hogy elérjen a felismerés, mekkora baklövést követtem el az imént. Elástam volna magam a birtok hátsó kertjébe szégyenemben, ha azok az izmos karok ki nem szorították volna az élő szuszt is belőlem. Alig akartam elhinni, hogy nem ismertem fel a tulajdon bátyámat. Hunyorogva figyeltem őt, miközben próbáltam felidézni a testvérem emlékeimben élő homályos alakját, de valahogy teljesen másként nézett ki régebben. Mondják is, hogy a múlt mindent megszépít…
- A szakáll volt a hibás – utaltam arra, hogy idegennek véltem tulajdon testvéremet, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem. Megszeppenten álltam Thane mellett, miközben zavartan húzogattam kék ingem ruhaujját. Nem hiszem, hogy csúszhattam volna lejjebb a család tagjainak szemében. De semmi ok a pánikra, hisz’ még nem láttak mindent!
Nem mertem megszólalni, sem elhúzódni amikor Thane a vállamra emelte a kezét. Egy helyben toporogtam. Már lassan émelyítő volt, ahogy kavarogtak bennem az érzelmek. A kitörő öröm jó adag szégyenérzettel vegyült, de ennek ellenére valahogy kezdett úrrá lenni rajtam a boldogság.
Hát akkor nem lesz kivégzés. Hála az isteneknek! Bár ahogy a két bátyámat ismertem, két rossz szó és könnyen egy akasztáshoz hasonló hangulat kerekedhet. Három év hosszú idő, de azért annyira biztosan nem, hogy változott volna az egymással szembeni hozzáállásuk.
Kellett egy kis idő, mire Rivalen szavait megemésztettem. Hogy ÉN? Velük tartani? Nem hittem a saját fülemnek.
- Én? – kérdeztem vissza álmélkodva, mintha nem hallottam volna elsőre kristálytisztán az imént. A gunyoros megjegyzést, amit hozzátett csak elengedtem a fülem mellett, hisz’ Ő volt az idősebbik bátyám. Csupa kedvesség és odaadó szeretet.
Nem tudom megmondani, hogy mikor volt az utolsó alkalom, amikor az apám dolgozószobájában tartózkodhattam. Talán akkor, amikor anyánk jobb létre szenderült, és valakinek át kellett adnia az üzenetet, hogy a felesége nincs többé. Ez voltam én. A Llewellyn-család személyes küldönce. Valahogy éreztem, hogy apám nem lát ennél többet bennem, nem is beszélve a többiekről.
Még mindig színtiszta meglepettség tükröződött vissza a szemeimből, amikor Riv elmellőzött bennünket és felbaktatott a lépcsőn. Hezitálva toporogtam egy helyben, majd Thane felé fordultam, bűnbánó tekintettel.
- Elnézést kérek az előbbiért – szegtem le ismételten a fejemet, mert valahogy a padló mindig érdekesebbnek tűnt akkor, ha szégyelli magát az ember. Meg tulajdonképpen minden más esetben is. – De tényleg, a szakáll… - folytattam volna, ám csak legyintettem, majd összeszedve a bátorságomat felemeltem a tekintetem. A bátyám arcát vizslattam. Lássuk be, három év alatt is meg lehet öregedni.
- Mi szél hozott haza bátyám? Jól utaztál? – kérdeztem csillogó szemekkel. Bár a szégyenérzet még mindig vasmarokkal szorította a gyomromat, jobb lépésnek éreztem, hogy nem veszek róla tudomást.
- Lynet ki fog ugrani a bőréből, ha meglát – mosolyogtam szélesen, majd kicsit komorabban hozzátettem. – Apánkról azt hiszem, nem mondható el ugyanez.
Tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot, de boldogsággal töltött el a tudat, hogy eggyel több Llewellyn tartózkodott a házban. Ám akármennyire is örültem Thane-nek, kíváncsivá tett, hogy vajon miért tért vissza hozzánk a szokásos nagy csinadratta nélkül, ily’ hirtelen. |
Biztosra vettem, hogy életem legátkozottabb órái lettek volna azok, ha Thanet a tanácstermek közelébe engedtem volna. De azért jót nevettem az általa felrajzolt képen kettőnk együttműködéséről és egyaránt a feltételezésen, hogy én képes lennék belefojtani egy dézsába. Már majdnem heves tiltakozásba is fogtam hogy mit mer feltételezni rólam a jó testvéréről aztán rádöbbentem: nem voltam én jó testvér és valóban szívesen megfojtottam volna életem bizonyos pontján akár egy kiskanálnyi vízben is.
Hiába törtem magam, hogy férfiúi kötelességeire egykori szeretőjével szemben rávegyem, láttam, hogy már a "városban" szónál elvesztettem mentális jelenlétét. Szeme idétlenül csillant fel, ahogy mosoly költözött szája sarkába; Ezzel együtt én pedig lemondóan sóhajtottam fel. Újból, a mai napon már sokadszorra.
Engem és mind öcsémet megzavart a hátam mögül a lépcsők irányából felhangzó monton hangocska. Lassan, kimérten fordultam meg, félig felvont szemöldökkel tekintve fiatalabb öcsénkre. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar előkerül. Nem szerettem ha apám Drystanon keresztül vágott fejemhez valami egyértelmű üzentet, de nem volt mit tennem ellen azon kívül, hogy a mai napon is megemlítem számára, hogy nem vagyok hülye, tudom mi a kötelességem.
Viszont hamar rádöbbentem, hogyha nem én, akkor ki volt a hülye a családból. Szemöldököm még magasabbra kúszott ahogy tekintetemmel követtem végig fiatalabb fivérem aki olyan udvariasan köszöntötte bátyját, mintha akkor találkoztak volna életükben először. Tudtam, hogy Drystan nem rendelkezik azzal a karizmával, hogy eljátssza mindezt... Ő valóban nem ismert rá Thanere.
Azonban nem úgy tűnt, mintha imádott öcsémet ez zavarta volna. Ölyan szeretettel ölelte keblére a fiatalt amit én nem érthettem. Hogy bántam e ezt...? Talán a mellkasom mélyen egy aprócska láng égett ami vágyott volna egy ilyen szívélyes gesztusre öcsémtől... de akkor, abban a környezetben csak végtelenül idiótának tartottam mindkettőjüket. Azt a lángocskát már rég eloltotta az őt körülölelő jéghideg fagy.
- Vissza tudlak tartani...? - kérdeztem választ nem is várva rá, sejtettem, hogy engedélyem nélkül is velem tartana. - De akkor már gyere te is Drystan, apánk biztos elalélna az emelkedett színvonaltól. - gúnyolódtam fogam fehérjét akkor már engedetlenül megvillantva. Nagy ívben kerültem el kettejüket, hogy lábamat az első lépcsőfokra helyezhessem, ahol nem is olyan régen még fiatalabb fivérem állt. Szerettem volna menekülni ebből a kínos helyzetből a lehető legrövidebb úton.
- Először átöltözök, adok egy kis időt a szerelmes gerlepárnak. Megvárlak apánk ajtaja előtt. - szavaimat Thanehez intéztem, de nem tekintettem rá miközben a lépcsőkön haladtam felfelé, pontosan azzal a szándékkal amit feltártam előttük. Szerettem volna átvedleni mielőtt megtisztelem drága atyánk jelenlétemmel. |
Valóban komolyan gondoltam, amikor felajánlottam a segítségemet a fivéremnek. Igaz, nem teljesen önszántamból tértem haza a tenger mellé, de ha már itt voltam, akkor a legkevesebb, ha a családom segítségére leszek ezekben a kényes ügyekben. Tudtam, hogy Rivalennek kicsit sem lesz ínyére a dolog, de ha esetlegesen ellenkezett volna, készen álltam arra, hogy atyánknak is felajánljam segítő kezemet.
- Hidd el, valódi éke leszek a tanácsteremnek – rebegtettem meg a pilláimat olyan huncutsággal, amelyet korábban a rheyai nemes kisasszonyoktól lestem el, amikor éppen azon ügyködtek, hogy férjet fogjanak maguknak a királyné egyik estélyén. – Te beszélsz, én bólogatok… Vagy a kardot állítok az asztalba. Ahogyan éppen a helyzet megkívánja – helyeseltem a szavaira, amiben arra mutatott rá, hogy nem tarja sokra tanácskozói képességeimet; Fogalma sem lehetett arról, hogy mennyi mindent ellestem már a főváros nagyjaitól. Nem voltam ostoba, de jobbnak láttam, ha egy darabig még meghagyom ellenkező hitében a fivéremet. Rosszul viselné, ha rá kellene jönnie, hogy az összes sármján túl, még a legtöbb eszet is én magam örököltem. Leesne a magas lóról, és a végén nyakát szegné!
Egy szép női arc látványa mindig is jó hatással volt a bioritmusomra; A szalmaszőke szolgálóleány, gondoljon Rivalen bármit, nagyon is csinos volt ringó csípőjével, opálos szemeivel – mivel nem mosolygott, azt nem tudhattam, hogy rothad-e a foga, és bátyám emiatt tartja távol magát tőle.
Szerencsére fivérem vette a lapot, és ahelyett, hogy megsértődött volna, elmés riposzttal felelt megjegyzésemre.
- Nem ülök veled egy dézsába, a végén még meg találnál fojtani – mondtam teli szájas vigyorral, de a felvetést nem találtam teljességgel lehetetlennek. Idősebbik fivéremből sok minden kitelt, félek, még olyasmi is, ami az én elmémben meg sem fordult. Emlékeztettem magam arra, hogy jobb óvatosnak lennem.
Vigyorom egészen addig terpeszkedett az ábrázatomon, amíg rá nem készültem arra, hogy átlépjem a küszöböt. Fél lábam már a házban volt, és a másik is, éppen csak egy kicsivel maradt le a nyomában. Nem készültem fel arra, hogy szembetalálkozzam atyám jegyesével, akinek az én jegyesemnek kellene lennie. Érdeklődő zöld szemeim kétségbeesetten függtek a bátyámon, várván a válaszára.
- Óh, Dagda kacskaringós szakállára… Hála az égnek! – eresztettem meg egy könnyed mosolyt, amikor Riv biztosított arról, hogy Yserone nincs a közelben. További szavaira nem reagáltam, a megkönnyebbülés hullámai ugyanis elsodorták a sértődöttség magjait a mellkasomban. No meg, éppen ezt a pillanatot választotta a legkisebb Llewellyn, hogy lábát törve bátyánk elé igyekezzék.
Zöld szemeim olyan átszellemültséggel figyelték a fiút, mintha egyenesen fel akarnám falni. Sötét üstök, kedves mosoly, és helyes arc; Mintha magamat láttam volna fiatalabb koromban.
- Drystan! – nevettem el magam, és egyetlen könnyed lépéssel levágtam a kettőnk közötti távolságot, hogy szorosan a keblemre öleljem a fiút; Régebben könnyűszerrel felkaptam volna, de ahhoz már túl korosnak ítéltem meg. – A Teremtő mosolyára, de meg nőttél! – borzoltam meg üstökét lelkesen, és észre sem vettem, hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok szegény, beteges párának. Nem vettem magamra, hogy nem ismert meg; úgy hittem tekintetét pusztán elhomályosította atyánk üzenete Rivalenhez.
- Riv, kívánod, hogy veled tartsak apánkhoz? – egy percre sem engedtem el Drystant, pusztán annyit másítottam mozdulataimon, hogy fél karomat átvetettem a vállán, és féloldalasan vontam magamhoz a gyermeket. |
Az ebédlő valahogy még a szokásosnál is elhagyatottabbnak tűnt. Úgy hatott, mintha távol lévő testvéreink üresen kongó székei megsokszorozódtak volna, pedig csak a kelleténél több Llewellyn hiányzott az asztaltól. Nem múlt el úgy hét, hogy ne gondoltam volna Isára, vagy akár Thane-re is; milyen emberek között élnek, mennyire élvezik az életet a fővárosban. Saját magamnak hazudtam volna, hogyha azt mondom, nem érdekelt Rheya, de valahogy túl valótlannak tűnt, hogy én akármikor ott lyukadjak ki. Tartottam az ismeretlentől. Meg amúgy is, Llewellynként ott a helyem, ahol a családom.
A dadus szerint Rivalen ment apánk helyett ügyeket intézni Aertenbe. Eszerint az öregúr még mindig a dolgozószobájában kuksolt, mivel a reggeli közben se őt, se bátyám színét nem láttam. Valahogy Yserone-t se találtam a házban nagy megkönnyebbülésemre, így Lynettel kettesben fogyasztottuk el a szolgálónép által elénk készített ételmennyiséget. Annyi baj legyen. Legalább nem kell hallgatnom Riv kreatív ércelődéseit – summáztam magamban, miközben kényelmes tempóban kanalaztam be a levesemet, miközben Lynet szája be nem állt az egész étkezés alatt. Nem mintha zavart volna, legalább valaki hozzám is szól.
A nap ugyanolyan csigalassúsággal telt a birtokon, mint mindig. A reggeli után Lyn a nevelőnő társaságában sietve távozott a hallból, mivel igencsak késésben volt az órájáról. A tanító teljességgel fel volt háborodva, hogy a nővéremnek fontosabb dolgai is akadtak a táncleckénél és az éneklésnél.
Miután nővérem távozott, végre a ház urával is találkozhattam, hisz’ apánk végre volt olyan kedves és kibújt a dolgozószobának nevezett barlangjából. Persze, csak annyi időre, hogy ételt kéressen magának és megkérjen engem, hogy adjak át egy üzenetet legidősebb testvéremnek. Miért is vártam többet – sóhajtottam, ahogy a mondanivalóját befejezve ráérősen kiballagott a teremből.
A magam részéről a könyvtár felé vettem az utam, hogy végre befejezhessem az aglanir-i heraldikáról szóló elég vaskos példány a Tritón partvonalára eső részét. A lapok elég tépettek voltak és az írás is egész haloványan derengett a pergamenen, így a szántnál több figyelmet és időt kellett fordítanom a mondanivaló kibogarászásához. Némely címer félig megkopott képét igen nehéz volt értelmezni, ezért nemsoká belefáradtam a dologba és magára hagytam a poros kötetet. Ahogy kiléptem a folyosóra, rögtön megütötte a fülem az ismerős hang, ami a bejárat felől szűrődött. Nem tudtam mennyi ideje gubbasztottam a könyvtárban, de ahogy meghallottam Rivalen hetyke hangját, önkéntlenül is összerezzentem. Megindultam a zaj felé; ekkor ötlött fel bennem, hogy nem egyedül érkezett vissza.
Ahogy lefelé baktattam a lépcsőn, láttam, hogy egy sötét borostás, széles vállú férfival állított be. Az alak nem volt valami jólfésült se. Biztos feldühítette Aerten leendő urát. Azt hiszem Riv kivégezni hozta haza. Csendben. A pincében. Nem lesz egy tanú se.
Mikor a lépcső aljára értem, megtorpantam és szépen lassan végigmértem az egyént, tetőtől-talpig. Volt valami ismerős a vonásaiban.
- Rivalen, apánk üzente, hogy rögvest látogasd meg a dolgozószobájában – szóltam monoton hangon, miközben fél szememet még mindig az idegenen tartottam. Reméltem, hogy szegény csóka nem keveredett semmilyen nagy balhéba, mert Riv kifejezetten szívélyesen társalgott vele. Az pedig csak egyet jelenthet…
- Üdvözlöm uram a Llewellyn birtokon – biccentettem az idegen felé. Ha már úgyis a bátyám karmai közé került, legalább a fennmaradó óráit kellemesebbé tehetem egy szívélyes köszöntéssel. |
Amikor azt feltételezte rólam, hogy ocsmányságok járnak a fejemben eszembe sem jutott tiltakozni. Csak megvontam a vállaim nem lett volna értelme elmém titkait tagadni; inkább volt meglepő az, hogy erre a feltételezésre még csak most jutott ki. Pedig mindig is ilyen voltam, mindig kimondtam azt ami épp fejemben járt... bár könnyen meglehetett, hogy ezeket a gondolataimat előtte még ilyen nyíltan nem fedtem fel.
A néma asszony ötletére egyből érdeklődve felkaptam a fejem. Nem gondoltam volna, hogy öcsémnek ilyen okos gondolat hagyhatja el a száját a sok bolond bölcselet mellett. Egyetértően bólintottam az igazságra amit kimondott; néha már Lynet pörlő szavai bántották a fülem. Igaz húgunk ritkán adott okot haragom kimutatására, de mint minden családtagomnál egy idő után nála is elszakadt az a bizonyos cérna.
Örömmel könyveltem el, hogy a fattyú témát Thane nem fűzte tovább, egy vigyor kíséretében elvetette. Hiába azért mégis csak kíváncsi lettem volna mennyire döbbent volna meg, ha valóban találkozott volna egy gyermekkel akinek arcán az ő vonásai tükröződnek. Szegény fiú, akinek ő volt atyja... Nekem is bőven elég volt, hogy néhány vonásomon közös ősünk révén osztozkodnunk kellett, de Thane fattya akár egészben örökölhette apja előnytelenségeit.
Felnevettem feltételezésén, miszerint az itteni levegő bármilyen nyavalyát is gyógyítana. Inkább még többet okoz, főleg ha az ember Llewellyn nevet viseli. Mindenki tőlünk várt választ bugyuta kérdései, mindenki minket okolt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt tervezte. Jól tudtam, hogy hova vezet ez a mocskos út; ha a nép elégedetlen az a család végét is jelenthette. Apánkat mégis mintha nem érdekelte volna a helyzet. Úgy tűnt jobban lekötötte a menyegzője azzal a Crudel lánnyal, mint felelősségei amiket az országrész uraként kapott címe mellé... Nem értettem miért nevezte magát még Aerten urának; megérdemeltem volna már a rangot ő pedig békében vonulhatott volna vissza, hogy hátralévő teleit drága feleségével tölthesse el. Semmi rosszat nem kívántam neki, csak azt, hogy lássa be már képtelen felelős döntéseket hozni.
Meglepetten kaptam a fejem fivérem irányába, amikor magabiztosan kijelentette, hogy segítségemre lesz. Majdnem kinevettem. Thane annyira értett a politikához, mint én a földműveléshez, pedig egészen tizenöt esztendős koromig azt hittem a burgonya fán terem.
- Majd te leszel a csinos ara a vállam felett. - gúnyolódtam. Nem tudtam megállni, hogy egy széles, fogatvillantó vigyor kíséretében ne fűzzek hozzá valamit. Az alkalom szinte tálcán kínálta magát, csak meg kellett ragadnom. - Ha apánknak nincs ellenvetése vele, hát legyen. De... - emeltem rá szigorúan összehúzva a szemeim, szinte már fenyegetően. - ...én beszélek. Még a végén valami túl nagy okosság hangzik el a bajszod alól.
Az ajtónál megállva a hajamba túrtam majd így fordultam hátra, hogy ellenőrizzem idősebb öcsémet, aki éppen félreérthetetlen pillantásokkal nézett a segítésünkre siető szolgálólány után. Igénytelen, forgattam meg szemeim.
- Ó még csak az kéne, te sem vagy igazán az esetem. - fintorogtam látványosan, ahogy felvetette a közös fürdő ötletét. Jó ötlet lett volna ha bele akarom fojtani fürdővízébe, de erre most még nem adott okot; még a vállamba való öklözés sem volt elég nyomós arra, hogy ilyen szívtelen módon vegyek búcsút drága fivéremtől. - De remélem a lány sem értette félre. - tettem hozzá gyorsan, öcsémre meredve egy pillantra, mielőtt könnyed mozdulatokkal kitártam volna az ajtót. Már épp léptem át a küszöbön, mikor hátam mögött meghallottam kétségbeesett hangját.
A vörös márványpadlóra lépve értetlenkedve fordultam meg magam körül, kezeimet az arannyal kihímzett kabátom előtt összefűzve.
- Oh az istenekre, Thane azt hittem ebből már kinőttél. - fogtam meg egyik kezemmel a homlokom hitetlenkedve. - Tudtommal a városban van. Ha meg mégsem akkor meg kapard össze a maradék férfiasságod és nézz szembe a nővel.
Nem akartam elhinni, hogy egy asszony miatt képes lenne visszafordulni a küszöbről; bár az igazat megvallva pontosan valami ilyesféle reakciót vártam az öcsémtől. Csak a szája volt nagy, de mint egy felnőtt képtelen volt lerendezni ügyeit. |
Büszke voltam magamra, amiért még nem vesztem össze a fivéremmel, pedig már lassan negyed órája élveztem szerény társaságát. Egyébiránt úgy tűnt, hogy Rivalen sem igyekszik azon, hogy összeakassza velem a bajszát, amit én némiképp megnyugvással vettem tudomásul; Csúnya lett volna, ha Sir Garrus orra után a testvéremét törném be, amit talán Isanda húgunk sem fogadna olyan könnyedén.
Egy magabiztos bólintással vettem tudomásul azon szavait, amivel rámutatott arra, hogy nem változtam az évek alatt. Nehezemre esett, de be kellett vallanom, hogy igaza van; A rheyai úri népek között nemhogy megkomolyodtam volna, de még inkább elkanászodtam, hiszen emlékezzünk csak vissza: Nem olyan rég egy döglött macskát akartam vetni a főváros politikusai közé, hogy megnézzem, kit találok el vele. Kételkedtem abban, hogy Riv olyan jól szórakozott volna ezen a felvetésen, mint ahogyan Lady Ysolde. A kisasszony gondolatára homlokom bosszúsan megrándult, hiszen nem volt alkalmam elköszönni tőle, pedig éppen aznap délután vette erre becsületszavamat.
- Ocsmány dolgok járnak a te fejedben, bátyám – néztem Rivalenre hitetlenül. Igaz, én magam említettem meg, hogy egy szép asszony látványa előnyösen formálhatja az ötletet, de közel sem úgy gondoltam, hogy atyánk kérdés nélkül üzletfelei ágyába lökné Yserone-t. Olyat még Ő sem tenne. Remélem, futottak át a tétova eszmefutások a fejemben, aminek következtében egyik kezem ujjai szinte azonnal ökölbeszorultak. Puha ajkak, rakoncátlan sötét fürtök, csábító illat… Elég legyen!
Szerencsére a kéretlen emlékképek hamar a semmibe vesztek, hála éppen az előttem álló Lord Llewellynnek, aki olyan humorérzékről tett tanúbizonyságot, amiről nem gondoltam, hogy birtokában lehet.
- Előbb vennék el egy néma asszonyt… Azzal, amelyik beszél, és pöröl csak a baj van – legyintettem könnyedén, ajkaimon vidám mosollyal. Eszemben sem volt még megnősülni, ráadásul, ha mégis megtenném gondoskodnék arról, hogy arám és gyermekem elég távol maradjon családfőnk ártó szellemétől. Tiszteltem atyámat, annyira, amennyire egy fiúnak tisztelnie kell az apját, de nem szerettem.
Tudtam, hogy a fattyúkról szőtt mesém túl megy majd Rivalen tűréshatárán; Maga sem volt éppen karót nyelt uraság, de sokkal jobban ragaszkodott a szabályokhoz, mint én magam. Egy kis túlzással, ha neki születne fattya, a gyermeket és az asszonyt is képes lenne eltemetni az erdőben, hogy ne kerüljön kényes helyzetbe. Neki fontosabb volt, hogy hogyan tekintenek rá az emberek, mint nekem.
Szélesebb vigyorral ráztam meg a fejem, de nem szóltam többet, hisz nem lett volna bölcs dolog tovább táncolni érzékeny idegszálain; Eddig olyan szépen megvoltunk egymással, nem szabad ezt így felrúgni.
A bátyám mellett haladva érdeklődve hallgattam a szavait, szokatlan komolysággal mérlegelve azokat. Ismertem az embereket, és tudtam, hogy a pánik keserű tanácsadó, amivel fivéremnek és atyámnak meggyűlhet a baja, ha a kalózok sokat garázdálkodnak a környéken. Mindenki tőlük vár megoldást, és ha nem kapják meg, amit akarnak, könnyen lehet lázongás a vége, és az rossz. Nagyon rossz.
- Kezdek aggódni, hogy az itteni sós levegő közel sem olyan egészséges, mint ahogyan azt a fővárosi gyógyítók mondogatják – ráztam meg a fejem. Bár szavaim némileg könnyedén csendültek, pontosan tudtam, hogy a probléma közel sem ilyen egyszerű. Arra a döntésre jutottam, hogy a napokban utánakérdezek az erre portyázó kalózoknak, és kiderítem, hogy pontosan milyen veszett fene hozta őket ide, a Tritón mellé. – Számíthatsz a segítségemre az ügyben, Rivalen – jelentettem ki határozottan, talán a férfit is meglepve ezzel. A probléma terhe nemcsak az Ő vállát nyomta, hanem családunkét.
Ekkor futott elénk az egyik szolgálólány; Világosbarna haja volt, a hamutól piszkos világos bőre mögül szinte kivilágított ragyogó kék szeme. Tekintetem elidőzött a teremtésen, ajkaim szegletébe pedig olyan mosoly költözött, ami nem túl sok jót jelenthetett a jövőre nézve. Ergon kicsit makrancosan fogadta, amikor a szárát lehengerlő mosollyal a lány kezébe helyeztem; nem emlékeztem rá, hogy atyámnak ilyen szemrevaló szolgái lettek volna, de úgy tűnt, hogy legalább egy édesítője lesz az ittlétemnek.
Míg én hosszan a fürgelábú teremtés után néztem, Rivalen a ruháját porolta le – talán nem is vette észre, hogy milyen vizslatón mértem végig azt a teremtményt, akiről Ő tudomást sem vett. A fürdő ötlete nem volt egészen elvetendő gondolat, így egy köszönő biccentéssel fogadtam gondoskodását.
- Remélem nem úgy gondoltad, hogy velem együtt fürdenél meg… Már ne is haragudj, de kissé szőrös vagy az ízlésemnek – helytelenkedtem egy rossz viccel, és testvériesen vállba öklöztem a férfit, reménykedvén abban, hogy nem veszi zokon a komolytalanságomat. Ismerhetett már, hogy milyen vagyok.
Már készen álltam arra, hogy kövessem a házba a testvéremet, de a küszöbön megtorpantam.
- Yserone nincs itt, ugye? – kérdeztem hirtelen, olyan hangsúllyal, hogy egészen világosnak kellett lennie, hogy ezen a válaszon múlik az, hogy végül itthon szállok meg, vagy egy tavernában. |
- Örömmel tölt el a tudat, hogy bölcsességedből mit sem vesztettél ez idő alatt. - tekintettem öcsémre egy röpke gúnyos mosoly kíséretében, ahogy az aranyról és a nőkről okoskodott. Valóban nem úgy tűnt, mint akit a királyi palota megváltoztatott volna. Bár én sem mondhattam el magamról, hogy bármit is változtam volna az évek folyamán. Bár hova is változnál Rivalen? Így vagy tökéletes. - szólt a hencegő hang a fejemben. Mosolyomat rövid tincseim közé való túrással lepleztem, úgy gondolkozva el azon mit is mondjak Thanenek.
- Miért mit csinálsz vele? Felajánlod, hogy le tudd alkudni az árat? Százötven arany helyett száz arany meg asszony egy éjszakára, vagy mi? - kérdeztem magasra emelve fél szemöldököm. Kételkedtem abban, hogy apánk házasságának oka a csinos jegyesének üzleti világban lapuló hasznában lelt volna. Sokkal inkább erősödött benne a gondolat, hogy öcsém miatt vette el a lányt. Én sem tettem volna másképp, ha úgy alakult volna még gratuláltam is volna neki a nagyszerű tervért.
Szemöldökömet összeráncolva tekintettem idősebb öcsémre amikor nevetésben tört ki, ebből sejtettem, hogy már neki is volt tapasztalat az általam felvázolt öregasszony típussal. Nem tudtam megállni, hogy idétlen megszólalásom sikerén ne vigyorodjak el büszkén, ráadásul öcsém nevetése is felettébb szórakoztató volt - mint akit fojtogatnának.
- Oh én nem is várok el semmi ilyet tőled. Ha kölyköd születne többet kéne látogatni a büszke nagyapát, akit jobb nem megvárakoztatni... többet szállnál meg itt egy minden bizonnyal házsártos feleséggel és egy állandóan bőgő csecsemővel; amiből pedig ha megbocsájtasz nem biztos, hogy kikérem a részem. - magyaráztam szinte sértődött hangnemben, ahogy kimondtam valós félelmeim. Ha Thane esetleg valóban megállapodott volna, akkor apánk elvárta volna a legalább kéthavi látogatást, mert a nagyságos úr maga nem teszi ki lábát a városból, hacsak nem nagyon muszáj. A kéthavi látogatás pedig felesleges asszony és gyereksíráshoz vezetett volna, megzavarva békémet amit az elmúlt években felépítettem magamnak a ház falain belül. Ráadásul öcsémnek is meg kéne jelennie az ilyen látogatások alkalmával.
Kissé meglepetten kúszott fel szemöldököm homlokomon újból, mikor a lehetséges fattyáról kezdett beszélni. Nem mintha olyan döbbentet okozott volna a gondolat, hogy valahol a nagyvilágban egy gyermek apának nevezhetné öcsémet, aki mindig is nagy szoknyapecér hírében állt. Egyszerűen a tény, hogy ilyen jól tisztában van a dolgokkal volt meglepő; szavai inkább úgy csengtek, mintha az enyémek lettek volna.
- Kérlek, ne is részletezd tovább. Ez is bőven több volt, mint szerettem volna tudni. - mondtam fejemet megrázva, ahogy pillanatnyi meglepettségem hamar átváltotta a fintor. Az inkább undorodó arcmimikát az idézte elő, hogy belegondoltam abba, hogy voltak olyan nők akik önszántukból feküdtek volna össze Thanenel.
Nem szólt egy szót sem arra, hogy miként beszéltem öcsénkről. Pedig számítottam egy vita kirobbanásának okát adó fellengző riposztra. Lehet rádöbbent, hogy szavaim mögött akár igazság is lapulhatott; elvégre én voltam itt az elmúlt években, míg ő a tomporát növesztette húgunk udvartartásában, én néztem végig Drystant és Lynetet felnőni.
A kalózok szó hallatán újból csak fájdalmas fintorba rándult az arcon. Újból eszembe jutott a nemes aki azt állította, hogy egy kalóz kirabolta a házát, ami leírta a kétségbeesett tusát amit vívtam. Mindenki úgy gondolta, hogy mindent a kalózokra foghat: Megcsalt a feleségem? A kalózok tehetnek róla. Megemelkedett a kenyér ára? A kalózok tehetnek róla. Akkorára fújták fel az ügyet, hogy néhány hét leforgása alatt a kis probléma óriási méretűre duzzadt a szóbeszéd útján.
Thane mellém szegődött a házhoz vezető út maradék szakaszára, úgy kérdezősködve tovább. Én pedig mi mást tehettem, mint a már megbocsájtott testvér maszkját megőrizve félválaszokat és témát kerülő magyarázatot adtam neki.
- Nem, nem olyan rossz. Te is jól tudod milyenek az itteni földesurak; ha apály van az a baj, ha dagály van az a baj. Ha sok a ragadozóhal az a baj, mert azok megzabálják a kicsikéket, ha kevés akkor meg az a baj, mert akkor meg nincs mit eladni a parton és nincs hasznuk. - panaszkodtam amihez az elmúlt években kitűnő talentumot szereztem. Apámnak nem panaszkodhattam, húgunkat nem érdekelte volna az amit mondani akarok, Drystan pedig biztosan a nemesek védelmére kelt volna ha neki jár el a szám véleményemről. Ezzel a témával kapcsolatban, viszont tudtam, hogy Thannel részben egy véleményen osztozunk.
- Így van ez a falvakban is... A tenger nyugtalan, nem kerül annyi hal a hálóba, mint régebben és ahelyett, hogy Liyrhez fohászkodnának mindenféle pletykákat szülnek csalódottságukban. Remélem hallottad azt az igaz történetet, miszerint a kalózok nem csak hajókat fosztogatnak, hanem egy krákent megszelídítve a tengert is kiszipolyozzák, mert az az óriás gyomrába beszívja a tenger minden gyümölcsét. - mondtam szórakozottan, utolsó szavaimra pillantva csak Thanere. Egészen addig a közeledő ház falait figyeltem, nem sok figyelmet szentelve öcsémre. Már egész közel jártunk a ház ajtajához, amikor egy szolgálólány futott ki az épületből, olyan fürgén szedve lábait, hogy azt hittem orra esik szoknyája végében mielőtt megállt volna előttünk. Elvette a kezemből Hawken szárát, egyből megerősítve arról, hogy majd ő gondoskodik az állat ellátásáról. Minden bizonnyal így járt el öcsém lovával is; Az igazat megvallva akkor már nem figyeltem. Lefoglalt, hogy mellényemet és nadrágomat poroljam le, hogy legjobb formámban jelenthessem a családnak öcsém jöttét.
Még mielőtt folytattam volna utamat a szolgálólány után szóltam, épp annyival tisztelve meg, hogy szemem sarkából rátekintettem.
- Szólj a társadnak és hozzátok be Thane öcsém holmiját. Mire végez a családi formaiságokkal egy fürdőt is szeretne... és a fene esne bele nekem is jól esne egy. - parancsoltam hetykén, de a lány tekintetéből láttam, hogy felfogta jobb ha nem felejti el kötelességeit amit adtam neki. Megvártam válaszát, csak utána indultam meg könnyed léptekkel, ha idősebb öcsém is megindult mellettem az ajtó irányába. |
Hogy meglepett-e, hogy Rivalen nem különösebben rajong apánk új hitveséért? Kicsit sem. Valójában, ha visszaemlékszem, akkor sem zárta különösen a szívébe Yserone-t, amikor még én fontolgattam, hogy megkérem a kezét; Igaz, annak, hogy végül nem tettem meg, nem volt köze a fivéremnek. Egyszerűen rájöttem arra, hogy a Tritón kicsi, én pedig kalandokra vágyom. A sors agyafúrt fintora volt, hogy végül egy díszesebb, és szűkebb aranykalitkában végeztem a főváros forgatagában.
A múlt húrjai között bukdácsolván tekintetem egy kissé elhomályosodott, és réveteggé vált; Puha ajkak, édes kacajok, bársonyos illatok és rakoncátlan sötét fürtök között jártam, amibe mellkasom belesajdult. Erőt kellett vennem magamon, hogy végül újra széles mosoly kerekedjen az arcomon, és lenyeljem a számból a keserűség ízét. Nem adhattam meg Rivalen számára azon örömöt, hogy búsulni lát; Meg aztán tudtam, bárhogyan is alakultak ezen dolgok, a döntéseimnek része volt bennük.
- Valld be Rivalen, az arany sok mindenre jó, de az ágyad felmelegítéséhez édeskevés – mondtam pimasz mosollyal a számon, ismét összefonva a kezeimet a mellkasom előtt, hogy magabiztosan kihúzhassam magam. – Talán az üzletfeleket is könnyebb meggyőzni, ha egy takaros menyecske áll a vállad fölött… Én nem tudhatom, nem értek ezekhez a dolgokhoz – vontam meg végül a vállamat, mintha az egész nem is lenne fontos. Magam sem igazán tudtam, hogy Howe Llewellyn mit akar elérni azzal, hogy feleségül veszi a fiatal nőt, hiszen se rangja, se különösebben nagy vagyona nincs a családjának.
Teli torokból röhögni kezdtem, amikor Rivalen előadta némelyik házsártos vénasszony kérdéseit, olyan hangon, hogy egy pillanatra szét is kellett néznem, hogy nincs-e a közelben egy görnyedt hátú nénike, akit eddig nem vettem észre. Nem emlékeztem arra, hogy fivéremnek ilyen jó humora volna; Megint kegyetlen gyanú kezdett éledni bennem azt illetően, hogy talán az előző esti borozgatás jobban sikerült a kelleténél, és most álmodva fekszem ama poros tanyaház egyik asztalán. De nem álmodtam.
- Rheyában hemzsegnek az olyan nők, akik erkölcseiket beáldozván, akár eskü nélkül is szülnének számomra porontyot, de egyelőre nincsenek ilyen terveim – hárítottam el a feltevést, amit botor módon én magam indítottam útnak a korábbi kérdésemmel. – Könnyen lehet, hogy van olyan gyermek, aki az én szemeimet örökölte a vidéken, bár a fattyak egyik nagy előnye, hogy az ember nem mindig tud róluk – fejtettem ki olyan hangsúllyal, mintha az egész nem lenne számomra fontos. Pedig az volt; Ha tudomást szereztem volna arról, hogy valamelyik szeretőmnek gyermeke született tőlem, nem hagytam volna a sorsára sem az anyát, sem a gyermekét; Ha erkölcsi támaszt nem is, de az anyagiakban mindenképpen a segítségükre lettem volna. Az Isteneknek hála eddig ilyen kérés nem érkezett.
Nem állt szándékomban vitába szállni Drystan miatt a bátyámnak, ámbár kötelességemnek éreztem az öcsköst megvédeni az efféle lekezeléstől. Nem szóltam, de magamban eldöntöttem, hogy mihelyt lehetőségem lesz, a gondjaimba veszem a fiút, és úgy megerősítem, mint lélekben, mint fizikailag, hogy fivérünk komoly meglepetésben részesüljön. Csak reménykedtem abban, hogy lesz lehetőségem.
- Hallottam valamit a kalóztámadásokról – bólintottam értőn, miközben magamhoz intettem Ergont. A mén büszkén felszegett fejjel, pusztán egyetlen mozdulatomra mellém ügetett, és engedte, hogy megfogjam a szárat. Amennyiben a testvéremnek nem volt ellenvetése a dologgal szemben, és hajlandó volt velem együtt megtenni a házhoz vezető lépéseket, séta közben felé fordultam, és úgy folytattam a megkezdett eszmecserét. – Valóban annyira rossz a helyzet a partmenti falvakban, mint mondják? – kérdeztem érdeklődve. Mint mondtam, régen jártam már idehaza, s bár hírek eljutottak a fővárosba, hitelesebbnek gondoltam volna a szavakat, ha Rivalen szájából hallom őket. Ebben nem hazudott volna nekem, hiszen otthonunk legalább olyan fontos volt számára, mint nekem, vagy még fontosabb. |
Apánknak nem lett volna egy rossz szava se Thane maradását illetően, főleg nem annak tudatában, hogy mennyire rosszul jövünk ki a másikkal. Semmivel sem volt jobb nálam az öreg, néha úgy éreztem tudatosan húzza keresztül számításaim. Minden bizonnyal ki tudtam volna alkudni nála azt, hogy öcsémnek más szálláshelyet kerítsen a környéken és csak látogatóba járjon... beszélgetésünk forgatókönyve már szinte össze is állt a fejemben. De mégis fontosnak tartottam, hogy öcsém maradjon, az oka pedig igen egyszerű volt; hisz mégis három esztendőt töltött a királyi udvarban. Létfontosságú dolgokat tudhatott Sagramurékról és hogy mi folyik a királyi palotán belül. Tritón mégis csak kiesett a főváros vonzáskörzetén és embereim információi megbízhatatlanok voltak. Könnyebben lehetett informálódni egy húgáért aggódó báty szerepében, mint a hataloméhes örökösként.
Nem felejtettem el megtartani annak álcáját, hogy apám hitvesével jó viszonyt ápolok, így muszáj volt a beszélgetést olyan mederbe terelnem amiből nem az jön ki, hogy a fehérnéppel, hanem az ünnepléssel van problémám. Nem kerülte el figyelmem Thane arca hogy elkomorult a menyegző említése után, amit alig álltam meg egy gúnyos vigyor nélkül. Nem volt számomra titok kettejük egykori viszonya, nem igazán tetszhetett neki a tény, hogy apja veszi el egykori szerelmét. De ilyen az élet, ha az ember Llewellyn.
- Szerintem drága apánk azt a boldogságot már rég megtalálta a vagyonában. Nem értem mire fel ez az egész hűhó. - mondtam ki őszinte véleményem, amit még maga Howe Llewellyn előtt sem titkoltam. Így öcsém is tudhatott róla, hisz előbb-utóbb megtudta volna azt. A nősülés gondolatát meghallva pedig csak elfintorodtam, hangomban nem is titkoltam mennyire ellenzem az egésznek még csak a gondolatát is.
- Inkább hagyjunk engemet meg a nőket... A helyedben inkább félteném a saját bőröm, neked sem ártana már megállapodni. Még ha a menyegzőt meg is úszod, ebben a pár hétben a célkeresztje leszel az erre irányuló kérdéseknek. "Jaj, Ser Llewellyn hát mikor tetszik már végre felcsinálni valami nemes kisasszonykát?" - utánoztam szenvtelenül azoknak az asszonyoknak hangját akik az ünnepségek folyamán ilyen és hasonló kérdésekkel traktáltak. Természetes nem épp ilyen nyíltan. - Azt hiszem apánk unokákat szeretne már látni a dűlőn rohangálni és hacsak nem rejtegetsz egy fattyút a holmid között ezt az ő szájából is hallani fogod. De csak puszta szeretetből... Meg persze, hogy kényelmetlenül érezd magad. - világosítottam fel a sorsomról és a sorsról ami minden bizonnyal rá is vár. Valójában nem tudtam miért is árultam el neki mindezt. A háttérben nevethettem volna ahogy a nyakán egyre jobban szorul a hurok, ahogy próbál menekülni a kényelmetlen és meglepő helyzetből... Hiába élveztem volna és vágytam volna arra, hogy láthassam Thanet egy ehhez hasonló helyzetben mégis együtt éreztem vele egy alacsony szinten; Legalább is én mit sem utáltam jobban, mint mikor valami olyasmire akartak rávenni amit én egyáltalán nem akartam. És a nősülés... na az egy ilyen dolog volt.
Nem igazán értettem Thane mosolyát mondandója végén, de akkor nem is álltam neki fejtegetni a furcsa gesztust. Túlságosan is lekötött az a gondolat, hogy Isanda megajándékozott valamivel. Nagyon reméltem, hogy nem valami ruhadarab volt az, amit öcsémmel küldetett. Húgunk ízlésvilága vetekedett öcsémével, ami számomra semmi jót nem jelentett... Mindkettejük csak azt hitte, hogy tudnak öltözködni. De nagy esélyt láttam arra, hogy egy díszes kabát lesz az ajándékom, elvégre annyit még ő is tudhatott rólam, hogy adok a megjelenésemre.
Öcsém célzását egyből megértettem miszerint ideje lenne betérni a házba. Nekem sem állt szándékomban tovább az út szélén állni, mint valami bolond aki nem talál haza... Ráadásul apámnak is ideje lett volna beszámolnom a mai nap cselekményeiről. Hawken szárát még mindig kezemben tartva voltam kész arra, hogy bármikor nekiinduljak a házhoz vezető rövidke útnak.
- A kötelesség, természetesen. - mondtam már-már gúnyosan, de vigyázva arra, hogy véletlenül se sértsem meg öcsém. Az istenekre sem akartam még vele összeveszni, mindez csak a természet velejárója volt. - Drystan már nem gyerek, Thane. - mondtam legalább olyan komolyan, ahogy ő bölcselkedett a Llewellynekről.
- Az ő korában mi már rég egymást öltük igazi pengével a kezünkben... Ő még csak a fakardot sem tudja használni. Ha hatással leszel rá, akkor ott akarok lenni. - mondtam hallható megvetéssel hangomban legfiatalabb öcsém irányába. Nem az volt a baj, hogy nem fenyegetett azzal, hogy pengeélre hány... hanem az, hogy ez még csak a fejében sem fordult meg a gondolat. Ez miatt csak anyánkat okoltam, ő nevelte így a fiút. Ha rám bízta volna vagy apámra a nevelését, minden bizonnyal nem egy ilyen fiú nevezhette volna magát a családunkból valónak.
- Ügyeket intéztem. Gondolom a pletykák Rheyába is elértek. - magyaráztam meg tömören, hogy merre is jártam és miért. Ha több érdekelte, akkor sem mondtam többet. Volt szája, tudott kérdezni olyantól, aki szívesen elmondta neki a cselekményeket. Mindenesetre nekem nem állt szándékomban megosztani vele több részletet, nem éreztem úgy, hogy orrára kéne kötnöm mennyire nem vagyok a helyzet magaslatán.
Ekkor fordultam el tőle, fejemmel hetykén intettem irányába, majd megindultam a családi birtok irányába. Arra kértem fel, hogy kövessen, ahogy meglátják belépni a ház kapuján a szolgák úgy is tudni fogják dolgukat; Arra voltak, hogy a holmiját cipeljék én feleslegesen nem erőltetem meg magam. |
Kezdtem élni a gyanúperrel, hogy a halál árnyéka jól láthatóan ott lebeg a fejem felett; Másképpen a fivérem nem mosolygott volna rám olyan negédesen, és nem fogadná jöttömet ennyire könnyedén. A kettőnk kapcsolata már a születésem pillanatától kezdve túl mutatott a bonyolult fogalmán. Nem voltunk jó testvérek – nem mintha ez bármelyikünkben is mély törést okozna. Míg a fivérem egész életében lenézett engem, én mindent elkövettem annak érdekében, hogy borsot törjek az orra alá.
Talán Isandának igaza van, és ideje lenne megbékélnünk egymással? fordult meg a fejemben. A fenét, az túlságosan egyszerű volna, hangzott a felelet a két fülem közti űrből kikiáltva, de azért kedvesen somolyogtam. Nem akartam atyánknak bosszúságot okozni azzal, hogy az érkezésem utáni ötödik percben vitázni kezdek a fivéremmel. Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukik ki a szög a zsákból.
- Ez igazán megnyugtató – bólintottam Rivalen egészségét bizonyító szavaira, s bár mosolyogtam, legbelül mégiscsak elfogott egyfajta csalódottság; Nem, mintha testvérem halálát kívántam volna. Mindez nagyon is távol állt tőlem, bár a vagyon, aminek örököse volt, nagyon indokot adott volna ennek. A hölgyek társasága után ugyanis a pénzt szerettem a legjobban. A rangját felőlem meg is eheti.
Azt vártam, hogy a fivérem ágálni fog hosszú maradásom ellen, hiszen atyánk után mégiscsak neki volt a legnagyobb szava a családban; Könnyedén meggyőzhette volna az öreget arról, hogy maradásom és szabados életvitelelem rossz hatással lehet a fiatalabb testvéreim fejlődésére. Rivalentől sok minden kitelt. Meglepett, hogy fivérem fintora ezúttal nem nekem szólt, hanem Yserone-nak.
- Nem tölt el nyugalommal, hogy atyánk újra boldogságra lelt? – kérdeztem színtelen hangon, elkomoruló tekintettel. Évek óta nem láttam már a Crudel-lányt, és nem készültem fel, hogy ilyen hamar szóba kerül. – A Sors érdekes játékokat űz, igaz fivérem? Neked kellene nősülnöd, nem neki – fűztem tovább a szavakat. Keserédes kacaj szakadt fel a mellkasomból, majd megráztam a fejem jelezvén, hogy nem várok feleletet.
- Semmiképpen sem maradok a menyegzőn, más terveim vannak – húztam mosolyra a számat a szakállam mögött, de arra nem voltam hajlandó, hogy beavassam a testvéremet a későbbi terveimbe. Nem volt köze hozzá, és ahogyan egyébként is ismerem, boldog lesz, hogy nem akarom itt rontani a levegőt.
- Isanda üzenete mellé ajándék is jár, de ha megengeded, azt majd odabent adnám át… Még ki kell csomagolnom – bal kezem hüvelykujjával lazán a birtok épületei felé mutattam, lassan tényleg ideje lett volna bemenni, éhes voltam, és már Ergonra is ráfért volna egy alapos ellátás; Egyikünkről sem gondoskodtak jól azon a szálláshelyen, ahol múlt éjjel megszálltunk a kíséretemmel. Lerobbant tanya volt.
Rivalen szavai az öcsémet illetően nem leptek meg különösképpen. Drystan közel sem rendelkezett olyan nyughatatlan természettel, mint a bátyjai, és kételkedtem abban, hogy ennyire sokat változott volna az elmúlt évek alatt. Bűntudatosan vontam össze a szemöldökömet, és bólintottam egyet. Valóban rég jártam már itthon; Isanda húgomat a többiek elé helyeztem, ami visszatekintve nem vallott éppen jó testvérre – de akkoriban így éreztem helyesnek, hiszen húgunknak szüksége volt rám.
- A kötelesség elszólított, és ezt Te magad is tudod, Rivalen – mondtam nyugodtan. – Egyébiránt, Drystan még gyermek, ráér megtanulni azt, hogy az emberek mit várnak el egy férfitől; Mit várnak el egy Llewellyntől – bölcselkedtem a tőlem kitelő legnagyobb komolysággal, bár mint mondtam, eszembe sem jutott összeveszni a fivéremmel. Ilyen hamar semmiképpen. – Majd kezelésbe veszem a fiút, amíg itthon leszek – olvadt szét arcomon egy veszett, pajkos mosoly. Emlékszem, hogy jómagam mennyire kedveltem a kardvívást az Ő korában, kételkedtem benne, hogy oly sokban különbözne tőlem. Nem sejtettem, hogy később talán hatalmas csalódás fog érni, és reményeim porba vesznek. alig vártam, hogy Drystanra és Lynetre is vethessek egy pillantást. Valóban rég volt már.
- Merre jártál, Riv? – kérdeztem, állammal a város felé bökve; elég gondterhelt ábrázatot vágott azon a lovon, még mielőtt pillantása felfedezett volna engem. Időközben Ergon és Hawken békésen legelészni kezdtek egymás mellett. |
Soha nem csináltam titkot abból, hogy mennyire nem kedveltem idősebb öcsémet; de őt sem kellett félteni. Igaz az évek folyamán az irányába érzett gyűlöletem tompult, de egy élet nem lett volna elég arra, hogy én megbocsájtsak neki; bár most már csak úgy utáltam mint a gombaféléket amiktől pedig a hányinger kerülgetett. De ez mégis egy előrelépést jelentett számára, egy lépést előre, hogy befogadjam a szívembe.
Öcsém meglepettsége egyből kiütközött arcán és mozdulatain is. Egyértelmű volt, hogy valami egész másra számított tőlem, a gondolat, hogy megölelem is csak egy hirtelen felindulás szüleménye volt. Kérdését meghallva őszintén felnevettem. Minden bizonnyal ezek voltak Thane irányomba intézett legaggódóbb szavai három évtized alatt. Ha a testvéri szeretet és a családi összetartás pártján álltam volna ez a gondolat minden bizonnyal elszomorított volna ahelyett, hogy jókedvre derített... de ha a testvéreimmel ápolt jó viszony olyan fontos lett volna számomra, akkor nem most láttam volna három év után ismét az öcsémet.
- Nem tudok róla. - feleltem egy vigyorral az arcomon, bár biztosra vettem, hogy ő azért örült volna annak, ha a válaszom igenleges. Mégiscsak második volt a sorban és csak azért nem volt apánk kedvence és örököse, mert én megelőztem őt. Ha nem lettem volna, már Aerten várományosa lett volna... Nem is értem miért nem szúrt még hátba és miért beszélgettünk még egymással.
Szemöldökömet kissé összeráncolva hallgattam, hogy meddig áll szándékában maradni. Biztosra vettem, hogy apánknak nem lett volna ellenvetése maradását tekintendő és mégis csak neki volt a legnagyobb szava a családban.
- Még a végén itt fog a menyegzőre is, kinézem az öregből. - mondtam egy halvány fintorral az arcomon. Nem kedveltem apánk jegyesét és nem akartam egy hosszú napon keresztül játszani magam előtte. Az ünneplés se hiányzott, ráadásul nem Howe Llewllyn második menyegzőjéé. Már fülemben csengtek a kérdések amik megállapodásomra vonatkoztak, a szavak amikkel a násznép eszesebb fele próbálta rám tukmálni lányát, hátha szerelembe esek valamelyik fehérnépbe és feleséget választok. Persze, egyik sem volt eszemben, a feleségválasztás gondolatától pedig még a hideg is futkozott a hátamon. Ha pedig Thane is maradt volna, akkor elszabadult volna a poklok pokla azon az estén.
Felvontam fél szemöldököm amikor meghallottam húgunk üzenetét öcsém szájából. A lányt ugyanolyan furcsa humorral áldotta meg a sors, mint Thanet, minden bizonnyal ezért értették meg egymást olyan jól. Különösképp nem volt idősebb húgommal semmi bajom, már meg is látogattam volna Rheyában csak hát öcsém is vele tartott, ami maradásom mellett érvelt.
Mikor meghallottam kérdését, újból elvigyorodtam és megvontam a vállaim. A húgaink szócska nem csak nyelvbotlás volt. Drystan természetesen az öcsém volt, nemével teljesen tisztában voltam, de elég nyámnyila egy fiú volt ami anyánk halála után csak egyre rosszabb lett. Thaneben legalább megvolt a küzdőszellem az ő korában, legalább megpróbált nagyobb lenni, mint bátyja... de Drystanban ezt hiába kerestem volna.
- Dehogy követett el rosszat, szerintem nem is tud ő olyat. - intettem le, még mielőtt öcsénk védelmébe kél. - És nehogy megpróbáld védeni. Nagyfiú ő már, hogy a saját védelmére keljen. Tényleg, mikor is láttad utoljára? Mikor tizenkét, tizenhárom éves volt? Nem mondom, nem siettél a hazajövéssel, öregem.
Felvont szemöldökkel is szinte számon kérő hangnemben beszéltem hozzá, miközben reakcióját figyeltem. Kíváncsi voltam bánja e azt, hogy kamasz öcsénk életének egy jelentős szakaszáról lemaradt, de ahogy ismertem legalább egy kis bűntudatot érezhetett. |
Nincs olyan hely egész Aglanirban, amely felett olyan ragyogó kék ég ragyogna, mint szülővárosom felett; Most, hogy itt álltam a ragyogó napsütésben, a családi fészektől mindössze néhány lépésnyire, szinte botorságnak tűntek az okok, amiért eddig távolmaradtam Aertentől. Még anyám temetésére sem tértem haza, amit utólag visszatekintve, szégyellek. A tenger friss, sós illata alattomosan szivárgott be az orromba, és a ruhámba, a szívem azonnal hevesebb ütemre váltott. El is feledtem már, hogy mennyire hiányzott az itteni levegő – a hazám aromája. Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Ajkamon szelíd, nosztalgikus mosoly olvadt szét, míg gondolataim a régmúlt vizei felé kalandoztak. Otthon voltam.
A lódobogás ebből az édes nyugalomból rángatott ki, és amidőn megfordulván szembetaláltam magam az érkezővel, mosolyom nosztalgikus fénye is megkopni látszott. Nem hittem, hogy éppen Rivalen lesz az, aki elsőként fog szembesülni visszatérésem tényével.
Bátyám szokatlan jó kedéllyel fogadott; Elsőként arra számítottam, hogy egyszerűen elüget mellettem, és úgy tesz, mintha csak valamelyik parasztja szólította volna meg tiszteletlenül nagyurát. A görbület a szája szegletében meglepett, de az egyenesen megdöbbentett, amikor lecsusszanva a nyeregből, gondolkodás nélkül a keblére vont. Ajkaim hangtalan Ó-t, formáltak, miközben tétován viszonoztam a fivéri hátpaskolást. Rivalen heves üdvözlése merőben szokatlan volt, de olyan régen nem találkoztunk, hogy egy pillanatra őszintének gondoltam.
- Rivalen, ugye nem emészt semmiféle ocsmány kórság? – kérdeztem gyanakvóan felvont szemöldökkel, és amennyiben a válasza esetleg nemleges lett volna, gondolatban hozzátettem; Milyen kár!, amiért Isanda biztosan megfedett volna, ha tudomást szerez róla, de húgom távol volt.
Pillantásom a mutatott irányba, a csomagjaim felé irányult. Jobb kezemmel zavartan vakarásztam meg a tarkómat, hiszen tudtam, hogy abból, hogy egyetlen szónélkül érkeztem haza, bizony még lehet bonyodalom. Meg sem próbáltam rejteni a sérült öklömet, amelyen még mindig Lady Ysolde könnyed kötése pihent. Bocsánatkérő grimasszal fordultam vissza testvéremhez, és magyarázatképpen így szóltam:
- Úgy tervezem, hogy a Teremtésnapi tornáig élvezném családom meleg vendégszeretetét, de atyánkkal még nem beszéltem – követve fivérem példáját már-már egészen könnyed, barátságos hangnemet ütöttem meg. A torna néhány hét múlva volt esedékes; éppen elég időt töltöttem volna ahhoz Aertenben, hogy senki ne tegye szóvá, ha esetleg kihagyom apánk utóbbi időpontra kitűzött menyegzőjét; Abban a színjátékban nem akartam részt venni. – Isanda királyné szerény üdvözletét küldi szeretett testvéreinek, de ha nem bánod, a mellékelt puszit kihagynám – kedélyeskedtem reménykedvén abban, hogy fivérem nem veszi sértésnek eltorzult humorérzékemet. Még mindig nem tudtam hová tenni a viselkedését.
- Húgaink? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel. – Már megbocsáss fivérem, de mikor legutóbb itt jártam, Drystan még fiú volt… Elég nyegle, de azért mégiscsak fiú – szólottam, de volt egy sanda gyanúm, hogy szándékosan sorolta ifjú öcsénket a szoknyások táborába; Rivalen mindig is értett hozzá, hogy hogyan kell mások önbecsülését a sárga földig tiporni. Onnan tudtam, hogy korábban rajtam gyakorolta ezen talentumát. – Elkövetett talán valamit szegény gyermek, hogy ezzel bünteted? – kérdeztem félrebillentett fejjel, keresztbefonva kezeimet a mellkasom előtt. Készen álltam arra, hogy jó fivérként, akár látatlanul is védelembe vegyek a kisebbik fivéremet. |
 Fárasztó tudott lenni a műveletlen nemesi népség társasága. Megerőltető volt vissza folytanom elégedetlen megnyilvánulásaim, de a sok mihaszna még talán azt sem értette volna. Apám, a drága egyetlen szülőatyám nyíltan közölte, hogy ő nem hajlandó konzultálni a pornéppel, így rám maradt kéréseik meghallgatása és az arra való válaszadás.
Borzalmas volt; Kinek a kalózok és fosztogatásaik volt a baja, kinek a növekvő bűnözés és a szökött tolvajok... Valaki egy túlszínezett mesét adott elő arról hogy, hogy fosztotta ki egy kalóz a házát. Egy kalóz, a házát, a szárazföldön.
Szinte bele se kellett avatkoznom a dolgok körforgásába, egyet pislogtam és két kisebb nemes már fegyverrel fenyegette a másikat ami az érzelmek teljes elszabadulásához vezetett, onnantól kezdve pedig az egész megbeszélés csak még kaotikusabb lett. Cifra sértések repkedtek a levegőben, de olyan ötletesek, hogy pillanatra megbántam, hogy nem volt nálam papír és penna, hogy le tudtam volna jegyzetelni őket. De a helyzet csak egy darabig volt élvezhető. Székemben kényelmesen nyújtózkodva figyeltem a színházba beillő előadást és hallgattam az üres fenyegetéseket. Legalább én ha valakinek azt mondtam, hogy lenyakazom azt le is nyakaztam, nem csak kardomat lóbálva játszottam a nagyúrt. A színdarab hamar unalmassá vált, csak egy dolgot tehettem; felemeltem a hangom, amit addig valami isteni csoda folyamán sikerült alig hallatnom és berekesztettem az ülésnek se nevezhető káoszt. A reakció természetesen megfizethetetlen volt, a teremben síri csend lett, hirtelen senki sem érezte magát elég nagy legénynek ahhoz, hogy Rivalen Llewellyn szavába vágjon. Nem is számítottam másra, nem járt volna jól az, aki ellenszegül.
Mindez után gond nélkül hagyhattam el a termet, látványosan becsapva magam mögött az ajtót. Könnyed léptekkel masíroztam lovamhoz, hogy véget vethessek ennek a napnak és hazatérve pihenhessek egyet, de előtte apámnak beszámolhassak a cselekményekről. Biztosra vettem, hogy ő majd örömét leli az egész történetben.
Fakó ménem egyből szemet is vetett jobb vállam felett hetykén átvetett vörös köpenyre, de nyakát megpaskolva hamar eltereltem a véleményét, mielőtt megrágja a drága szövetet, vagy az azt helyén tartó oroszlánfejes gombot. Utazáshoz öltöztem, de még ezen ruhadarabjaim is gazdag aranyhímzés borította, hogy már messziről látni lehessen kivel is áll szembe az ember.
További, a családi birtokhoz vezető utamon nem akadt semmiféle problémám se, gond nélkül kanyarodtam rá az útra ami a kúriához vezetett a fák árnyékában. Pontosabban megfogalmazva egészen addig semmiféle gondom nem akadt, mert ahogy egy alakot véltem felfedezni az egyik fa tövébe egyből tudtam, hogy az aznapi szenvedésem ennyivel nem is ért végett, sőt csak lehet akkor vette igazán kezdetét.
Ügetésből lépésre fékeztem lovamat, miközben egy negédes mosoly kíséretében meg is állítottam fivérem, Thane mellett.
- Azt hittem már soha nem látom viszont az én öcskösöm. - mondtam játszott jó kedéllyel, majd leugrottam Hawken nyergéből. Mondatom arról nem nyilatkozott, hogy örültem is annak, hogy most láthatom, bár a válasz igen egyértelműen egy nem volt.
Mint jó testvérek között volt szokás keblemre öleltem és hátba veregettem, bármekkora meglepettséget is okozhattam számára neki ezzel a gesztussal. Már ahogy megpillantottam eldöntöttem, hogy úgy teszek, mint aki megbékélt vele és visszafogadta a családba, már csak a saját szórakozásom miatt is.
Csak miután elléptem tőle néztem végig rajta és el is könyveltem, hogy divathoz való érzéke még mindig olyan pocsék, mint amilyen volt. Kedvesnek tűnő mosolyom akkor sem tűnt el az arcomról, mikor megpillantottam poggyászait. Ezek szerint hosszabb időre marad. Lehet Isanda ráunt a bamba képére.
- Miért nem mentél már be és vitetted be ezeket? - intettem a fejemmel a megnevezett tárgyak felé, miközben elkaptam a lovam szárát. Valóban nem értettem okát, bármelyik szolga örömmel ugrott volna a segítségére. - Esetleg megijedtél húgaink örömétől? - vontam fel fél szemöldököm egy halvány vigyor kíséretében, ami magamban nagyon is gúnyos volt, a külvilág számára pedig inkább viccelődőnek tűnhetett. |
A Garussal való összetűzésemnek, bármennyire igyekezett sógorom elkendőzni a híreket, mégiscsak hamar híre kélt a kastélyban; Bár a híresztelések szerint, a katona és én, egy bizonyos hölgyön szólalkoztunk össze, azt senki fejében nem fordult meg, hogy Isanda lehet az a hölgy. Miután elváltam Lady Ysolde-tól, Thelion követelte, hogy jelenjek meg a tanácsteremben, ahol nyomatékosan arra kért, hogy egy időre hagyjam el a fővárost. Csak amíg lenyugszanak a kedélyek, mondta, de arcvonásaiból nyitott könyvként olvastam ki az üzenetet, miszerint nem bánná, ha nem térnék vissza. Féltette a titkait, na meg tartott attól, hogy még inkább ellene fordítanám Isanda húgomat.
A sógorom hamar elrendezte az indulásomat; Másnap hajnalra már az összes szükséges készlet a rendelkezésemre állt, és még két katonát is mellém rendelt, hogy véletlenül se jusson eszembe a városhatárról visszafordulni. A búcsúztatásomra egyedül Isanda jelent meg, egy száll hálóingben, mezítláb didergett az istálló sötétjében. Nem értette, hogy miért kell ilyen hirtelen távoznom, de nem volt szívem felvilágosítani a valódi miértekről. Szelíden, szeretetteljesen zártam a karomba, ígérve a visszatérést.
- Öleld meg a testvéreinket a nevemben – mondta szelíden, amire biztosan érdekes képet vághattam, mert csilingelő nevetés után így folytatta. – Igen, Rivet is. Ideje, hogy megbékéljetek egymással… Emlékszel, hogy mit mondott a mama? Akinek testvére van, az sosem lehet egyedül a világban. Ki másban lelhetnél szövetségest, ha nem a tulajdon véredben? – finom, törékeny ujjával az orromra koppintott, majd rövid időre visszavackolta magát a karjaim közé. – Mi lesz itt velem nélküled, bátyám?
Nem húzhattuk sokáig a búcsúnkat, hiszen hamar pirkadni kezdett, nekem pedig még a sötétség leple alatt el kellett hagynom a várost. Isanda lelkére kötöttem, hogy a szobámban talált csomagot, ami tegnap estére ért vissza a szatócstól, eljutatja majd Olwyn kisasszonynak. Levelet nem csatoltam az ajándékhoz, de egy ezüstprém vállkendőt tartalmazott, amit abból a bundából készítettem, amit a piacon vásároltam attól az éles nyelvű árustól. A vörös róka szőrméje már napok óta a testvérem ruhatárát erősítette. Kérésemért cserébe Isa bízta rám a testvéreinknek szánt ajándékok sorsát; Megígértem, hogy átadom, de kikötöttem, hogy nem vagyok hajlandó mellé puszit adni Rivalennek. Nevetett.
Megráztam a fejem. A búcsú óta eltelt néhány nap, de emlékei pont úgy égtek az elmémben, mintha percekkel korábban lett volna. Már egy negyedórája bámultam a házunk falait, figyelvén a szolgák jövés menését; Egy pillanatra még Lynet húgomat is látni véltem, amint egy könyvvel a kezében, mosolyogva átsétál a kerten dajkája társaságában. Kedvem lett volna utána szólni, de megráztam a fejem. Túl hamari lett volna a találkozás, még nem készültem fel rá igazán. Egy gyáva lovag, sóhajtottam.
A kíséretem magamra hagyott, amikor elértük Aertent. A házunk közvetlenül a város határán állt, üde zöld mezővel, termékeny földekkel határolva. A nagy birtok elég munkát adott a szolgaságnak ahhoz, hogy senki se figyeljen fel rám hosszú ideig. Ergon elégedetten legelészett mellettem, míg én egy fa oldalának dőlve figyeltem a ház népének mozgolódását. A lódobogás már messziről feltűnt, a közeli út felől érkezett azt jelezvén, hogy valaki éppen felém, és a birtok felé tart. A vállam fölött, lustán pillantottam hátra, hogy aztán a megsemmisülés érzése telepedjen a mellkasomra. Szemöldököm a homlokom közepéig kúszott, miközben darabos mozdulatokkal végül teljes testtel az érkező felé fordultam.
Zöld zekét viseltem, fekete, lovagláshoz kényelmes nadrággal és magas szárú csizmámmal; A kardom egy nemes úrhoz méltóan, fénylőn lógott az oldalamon. A holmim nagy része a fa tövében hevert, arra várván, hogy valaki bevigye a házba. Jó néhány hétig maradni szándékoztam, bár magam sem tudtam, hogy mit várok ettől a találkozástól.
- Szervusz, Riv! Hogy ityeg? – kérdeztem hetykén, ha a bátyám hallótávolságon belül ért. |
 Szavakkal nem kötöttem az orrára, hogy eszembe sincs túlbecsülni, de azért egy önkéntelen horkantással mégiscsak sikerült elárulnom magam; Pusztán csak azért tettem fel a kérdésemet, mert pont olyan akasztanivalónak tűnt, mint azok, aki a tolvajláson túl talán máshoz is konyít egy kicsit. A gyilkoláshoz mindenképp, vertek visszhangot a szavak a fejemben. Annyira bizonygatta, hogy képes lenne végezni velem, hogy ebben az egy dologban bizony bizalmat szavaztam neki. Persze, hogyne…
Egy fejcsóválással jeleztem, hogy egyáltalán nincs ellenemre, ha megtartja az ékszert. Miből is gondolta, hogy lenne? Hiszen én magam ajánlottam fel neki a csecsebecsét csak azért, hogy végre megszabaduljak a kellemetlen társaságtól. Ki kellett találnom, hogy hogyan maradhatnék a városban észrevétlenül.
Hosszú, feszült óráknak tűnt az a néhány másodperc, mire a férfi elfogadta a felé nyújtott jobbomat. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy mégsem fog ilyen könnyedén lemondani az aranyakról. Búcsúszavait hallván azonban arcomon szelíd, már-már barátságos mosoly olvadt szét. Elengedett.
- Az Istenek óvjanak meg az akasztástól – biccentettem felé, ajkaim szegletében a görbület ravasszá, egészen cinkossá változott, hála a megkönnyebbülésnek. Pár pillanatig még meredten fürkésztük egymást, majd ki-ki megindult a maga dolgára.
Már készültem felmászni egy, a ház oldalán felfutó indahálón, amikor utánam szólt. Hangja csendes volt, kicsit sem követelőző, de mégis megtorpantam. Felvontam a szemöldököm, hirtelen nem értettem, hogy mit ért pontosan a fele-felén, hiszen a gyűrű volt a préda nagyobb része, Ő járt jobban. Aztán a keze meglendült, és egy kisebb erszény repült felém, amit ösztönösen kaptam ujjaim közé. Mire értetlen kérdést intéztem volna felé, már el is tűnt a ház sarkán. Nem volt alkalmam megköszönni, de nem aggódtam emiatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.
Lezárt kör! Köszöntem szépen! |
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Bátyám erőteljes hátbacsapása olyannira váratlanul ért, hogy a lendülettől meglódultam előre, és ha nem tudtam volna megkapaszkodni az ingében, akkor bizony nemesi vonásaimmal töröltem volna fel a padlózatot. Ahogy újra sikerült egyenesbe hoznom magam, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elengedtem a ruházatát, és kicsit megigazítottam az enyémet.
Sok baj volt a családommal, de az egyik legfőbb, hogy nem értették az iróniát - tisztelet a kivételnek. Gúnyos hangvételemre egyik fivérem sem reagált, Drystan leragadt a mondat első felénél, amit egy invitálásnak fogott fel. Nehezemre esett, hogy ne vonyítsak fel fájdalmasan két fivérem butaságán; Nem tudták összefűzni a mondat két felét, amik egyáltalán nem álltak külön.
Szavakkal nem kötöttem az orrára, hogy eszembe sincs túlbecsülni, de azért egy önkéntelen horkantással mégiscsak sikerült elárulnom magam; Pusztán csak azért tettem fel a kérdésemet, mert pont olyan akasztanivalónak tűnt, mint azok, aki a tolvajláson túl talán máshoz is konyít egy kicsit. A gyilkoláshoz mindenképp, vertek visszhangot a szavak a fejemben. Annyira bizonygatta, hogy képes lenne végezni velem, hogy ebben az egy dologban bizony bizalmat szavaztam neki. Persze, hogyne…