|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:47 - |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Már vagy egy órája ugyanazt a kupát szorongattam. Voltaképpen nem is szoktam inni. A sör az én ízlésemnek keserű volt, így pontosan illett a jelenlegi hangulatomhoz. Hosszú ujjaim úgy fonódtak rá az edényre, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodóm a világban, és egyébként, fegyvernek sem volt utolsó. Ketten is céloztak rá, hogy közelebbről is megismerkednének velem, de mindkettőt sikeresen elűztem.
Aznap valahogy semmi sem akart összejönni; Igazából, ez az elmúlt időszakra is teljesen igaz volt. Minden azzal a fránya gyűrűvel kezdődött, amit azzal a csuklyással egyszerre néztünk ki magunknak. Hiába osztozkodtunk el a zsákmányon, és hiába került az ékszer a másik tolvajhoz, azóta úgy éreztem megátkoztak.
Örökségem egyetlen megmaradt darabját, a hajót, ami talán nem is létezik, odaígértem egy idiótának, aki azóta sem jelentkezett nálam a szükséges információkkal. Ráadásul Zsebmetszőt sem találtam. Úgy festett, hogy végérvényesen magamra maradtam, és a mesterem levette rólam a kezeit.
Minden okom megvolt arra, hogy fancsali képpel üljek egy lepukkant kocsma, még lepukkantam sarkában, és sajnáljam magam. Jelenleg több dolog nem is igent telt volna tőlem, ugyanis a múltkori úszás, és megázás nem maradt megtorlatlanul. Megfáztam. Majdnem mindenem elment arra, hogy legalább addig rendes ágyban aludjak, amíg kipihenem az egészet, és átgondolom mit kellene tennem.
Az utolsó rézgarasomat vertem el a sörre, ami érintetlenül gyöngyözött a korsóban. Nem szerettem a sört, de apám igen; Emlékszem, amikor kislánykoromban egyszer folyékony kenyérnek nevezte. Mennyivel jobb is lett volna egy szelet, meleg kenyér, mint ez a beazonosíthatatlan keserű íz a nyelvemen!
A hangra felkaptam a fejem. Kék szemeim egy pillanatra összeszűkültek, mert azt hittem, hogy az egyik korábbi zaklatóm tért vissza, de helyette egy nő állt az asztalom mellett. A tulaj, mint később elárulta.
A tenger mentén az ember sűrűbben találkozik radaganokkal, mint az ország belső részein; jómagam is láttam már néhányat, de ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy napsütötte teremtés ne keltett volna feltűnést. Volt valami elmondhatatlanul különös benne; Nem, nem a bőrszíne, hanem a kedves hang, amellyel hozzám szólt. Nem rémlett, hogy korábban Ő szolgált volna ki, bár igaz, máshol jártam gondolatban.
- A kérdés helyesebb lenne, talán, ha úgy kérdeznéd, hogy mi – vontam fel a szemöldököm. Természetemből, és foglalkozásomból adódóan mindenkire gyanakvással tekintettem, és ösztönös éllel feleltem meg minden felém irányzott kérdést, hiszen a legjobb védekezés a támadás erejében rejlik.
- Cala – osztottam meg vele a nevem röviden, majd megemeltem a poharamat. – Még megvan a korábbi – mondtam; elég tapasztalt kimérőnek kellett lennie ahhoz, hogy lássa, egy-két kortynál több nem hiányzik a pohárból. Fancsali képet vágtam, amikor a sör az ajkaimhoz ért, ahogy megint belekóstoltam.
Fehér parasztinget viseltem; leginkább arra emlékeztetett, amit a pusztán élő férfiak viselnek aratáskor. Lenge anyagból készült, de minden látnivalót elrejtett a felé húzott mellény, és a vállamra terített, laza köpeny. Hajam sötétszőke hajcsigái engedelmes fonatba csavarodva pihentek meg a vállamon. Jelenleg a szegény, átutazóban lévő parasztlány szerepében tündököltem. A kardom mindenre készen pihent a csizmám mellett, a fal felőli oldalon, hogy kevésbé legyen feltűnő a jelenléte. Az összes többi holmimat a táskámba csomagoltam, ami a szomszédos széken, mellettem terpeszkedett.
- Még sosem jártam itt – szólaltam meg rövid habozás után. – Régen megvan az a hely? – kérdeztem, kék szemeimet a radagan nőre irányítva. |
A Rézorrú Fred élénk volt, mint mindig; az öböl tavaszi szelei lengették az ablakok elé itt-ott belógó vörös borostyánt, mely az épület egész frontján végigfutott, idebent pedig a levegő a kocsmákra jellemző, meleg dohszagtól, sörtől és a matrózok fennhangú beszélgetéseitől volt nehéz. A torna a kereskedő hajók számát is jelentősen megdobta, ami nekem csak jó volt;a forgalmunk ilyenkor mindig legalább duplájára nőtt, bár az is igaz, hogy csak a mai nap két mihaszna hajóslegényt is ki kellett tessékelnem, akik azt sem tudták, hányadikán van elseje, és az egyik törzsvendégünk, Rossen is összeverekedett az egyik külföldi hajóssal. Nem beszéltek közös nyelvet, de a másik anyjának emlegetését, úgy hiszem, akár jelelni is lehet. Mindenesetre, helyre raktam őket, és most éppen ketten beszéltek két külön nyelven az egyik asztalnál, elérzékenyülve mesélve a múltbéli veszteségeikről. És az anyjukról.
Keelan elment Leelee-vel, hogy megnézzék a főtéri műsort; Aerten szakadatlanul pergett és forgott, mióta a király ideérkezett. Engem nem különösebben érdekelt sem a torna, sem a rajta részt vevők, s az sem borította volna fel törékeny lelki békémet, ha mind a nemes odaveszik az ostoba játékaik közben; számomra ez a pohár nem volt se félig teli, se félig üres, csak az volt a biztos, hogy a pohár az enyém, és valaki jobban jár, ha fizet a benne lévő piáért.
Elrendeztem a karjaim között azt a hét korsó sört, amelyet az egyik nagyobb társaság kért az asztalához (ebben egyébként a kebleim is nagy segítségre voltak, mint amolyan harmadik és negyedik kezek), és még arra is találtam módot, hogy két rövidet vigyek az egyik törzsvendégünknek, aki a söntésnél üldögélt.
– Megint itt esz meg a rossebb, O'Malley? Nem gondolod, hogy sokat iszol? – mosolyogtam rá szélesen a félig fogatlan, félig világtalan öreg tengeri medvére. Ő csak felnevetett, úgy, ahogy a hajók fája szokott recsegni, krákogva.
– Ha ecce' azon kapsz, csillagom, hogy nem iszom... Akkor dobass mán' be a tengörbe, mer' akkor megpurcantam, mint a pestises kutya.
– Első dolgom lesz – bólintottam, majd miután elé tettem a két pálinkáját, tovalibbenve megszabadultam a söröktől is. Csak ekkor vettem észre az egyik sarokban lévő asztalnál ülő lányt; egyedül volt, és úgy összegörnyedt, mintha a világ összes elsüllyedt hajója az ő lelkén száradna. Sovány volt, betegesen sápadt az aerteni nap tűzéséhez képest (bár hozzám képest tulajdonképpen mindenki hullaszínű volt), és a húgommal lehetett egykorú. Egyébként sem kellett sok ahhoz, hogy megsajnáljak valakit, de róla szinte ordított, hogy nem ölelték meg elégszer mostanában.
– Nem tudom, ki az, aki ennyire magad alá rugdosta a hátsód, kicsikém, de igazán nem lennék a helyében – álltam meg előtte oldalra biccentett fejjel és szeretetteljes mosollyal. Közelről még fiatalabbnak tűnt. – Ashara vagyok; enyém a szék, amit a popód koptat, de ezen kívül vállalok gyóntatási feladatokat és hullaelrejtést is, attól függ, épp mire van szükséged; bár főleg inkább valami búfelejtőt hozok... Téged mivel mérgezhetlek? |
- Aranyos, hogy hogy bízol az embereidben. - szólaltam meg, miután megerősített abban, hogy embere mennyire is hű hozzá. Hangomba enyhe gúny keveredett, hisz ökörségnek tartottam ily' botor módon megbízni az emberekbe; A vérünkbe volt a másik és még önmagunk elárulása is. Mindenesetre reméltem, hogy Bowennek van elég esze és épp úgy megválogatja bizalmasainak körét, mint ahogy azt én tettem volna az ő helyében.
Őszintén meglepődtem mikor felajánlotta segítségét, ami érzésem nem is igen palástoltam. Szemöldököm felvonva tekintettem rá és valami nevetés-szerű hangot adtam ki magamból, amit sokféleképp értelmezhetett az ember; Szórakoztatónak tartottam, hogy úgy gondolja szükségem van segítségére, de épp úgy azt is, hogy azt hiszi megbíznék benne annyira, hogy nem csak a saját, de Delilah életét is rábíznám - hisz akkor még abban sem voltam biztos, hogy akár egy szava is igaz és nem Dolmar legénységének tagjait csalogatja csapdába és vadássza le egyesével az éj leple alatt. Nem lett volna rendhagyó lépés köreinkben.
Feltételezését hallva mély levegőt vettem. Más helyzetben ilyenkor álltam volna fel a közös asztalunktól és kerestem volna más ivócimborát, de sajnos ez nem más helyzet volt. - Nőnek nincs helye egy hajón. - válaszoltam, szemeim az előttünk haladó férfi hátába mélyesztve, tovább nem is feszegetve a témát. Delilah sem maradhatott velem és én sem maradhattam vele, ez egy pillanatra sem volt számomra kérdés; Sokadszorra az éjszaka folyamán úgy tűnt, hogy Bowen mégis tud valamit amit én nem, vagy nincs tisztában valamivel amivel én igen.
Nem szívesen maradtam egyedül embereinek társaságában, de ekkora áldozatot kénytelen voltam meghozni. Még én is láttam, hogy céltalan lett volna ész nélkül berontani egy nemesi rezidenciára, ha ott volt mellettünk a jó öreg meglepetés is.
Kardom kivonva követtem Bowent, csendben, már amennyire az nekem sikerült. Az az embere intett neki vissza, amelyik a házig kísért minket, a félhomályban követve kapitányát; Én erre addig voltam képes és hajlandó, míg az első puffanást és fájdalmas nyögést meg nem hallottam a folyosóról felénk szűrődni. Azonnal felegyenesedtem és a rókaképű férfi után indultam, nagy lépésekben, hisz ha én meghallottam a párviadal zaját, akkor más is könnyedén; Bowen mindenesetre addig már épp a második őrrel viaskodott mire én a kiléptem a fényre. Minden bizonnyal a második őr adta ki az erősítést egy személyben. Hiába kerestem az első páncélos férfit a rövidke harc résztvevői közt, az már a földön hevert az orrát markolászta. A másik is hamar követte őt.
Egyszerűen csak elléptem a törött orrú mellett, nem foglalkoztam vele többet. Nem jelentett veszélyt továbbra: valószínűleg elég sokkot okozott neki ez az egy sérülés ahhoz, hogy ne álljon talpra.
- Hagyd ezt. - szóltam hátra Bowen embereinek úgy téve, mintha hűk lennének hozzám, mint a kapitányukhoz. A rókaképű férfihez és átmeneti társaságához közelebb lépegetve figyeltem, hogy tesz értelmetlen próbálkozásokat Bowen arra, hogy bármit is kihúzzon belőle. Elfintorodtam és kiköptem oldalra, nem hittem, hogy épp ő lesz az, aki dalolni fog, mint egy kismadár.
Meg is lepődtem, mikor mégis megszólalt, két riadt pillantás közt. Megszólalt és nekem több sem kellett, tenyerem azonnal erősebben szorítottam a markolathoz. Nem kellett megvárnom, hogy tudjam ki van bent nála: az a mocskos, senkiházi féreg volt az, aki elől azt hittem egy életre sikerült megszabadítanom Delilaht akkor és ott, mikor megígértettem vele, hogy velem jön. Annak utolsó fattyúnak az élete már akkor megpecsételődött az elmémben, mikor aznap megláttam az utcán, de akkor még nem volt merszem kiállni ellene; viszont ott, azon az ellenséges folyosón és még barátságtalanabb ajtó felé pillantva már az sem menthette volna meg, hogyha maga Dagda ült volna vállai felett és vigyázott volna rá. Hogyha ártani mert Delilahnak vagy utamban állt, a Thanenek tett ígéretem ellenére mártottam volna bele a szívébe a pengém.
Kardomat tartó kezem löktem be az épp akkor kilépő férfit, a másik pedig a súlyos kaput, ami elválasztott Tőle. Nem kételkedtem abban, hogy a nemes uraság hanyatt vágódott a földön, ha pedig mégse tette volna, akkor lábammal segítettem, hogy hamarabb kényelembe helyeződjön. Elég volt csak a szemem sarkából megpillantanom a szörnyen megviselt Delilaht, hogy ne hagyjam az uraságnak, hogy túl sokáig fetrengjen.
Fogaim összeszorítva guggoltam le vele szemben, ő pedig szemeit meresztgetve rám próbált felülni. Láttam, hogy szóra is nyitná a száját, de nem hagytam neki, hogy egy fájdalmas nyögésen kívül akár egy hang is elhagyja a száját; egyből inkább felszakadt ajkaihoz kapott, mint, hogy feleslegesen beszéljen.
- Hagy segítsek felkelni. - szólaltam meg olyan hanglejtéssel, mely távolabb nem is állhatott volna a kedvestől vagy segítőkésztől. Leraktam magam mellé a kardom és mielőtt még utána nyúlhatott volna ruhája nyakánál fogva megragadtam; Mondott valamit, de nem is tettem semmiféle erőfeszítést arra, hogy megértsem miközben talpra állítottam. Azonnal a falnak löktem, megelőzve, hogy ő érhessen előbb hozzám.
A másodperc tört része alatt megfeledkeztem mindenről ami idáig hozott, elmém minden szegletét csak a jeges gyűlölet és a megvetés járta át; Csak a hátam mögötti halk, vékony hang térített észhez és valószínűleg kímélte meg a nemes urat újabb, az arcát érő ütéstől.
Nem volt már ereje azzal törődni, mikor az övén lógó kulcsot letéptem, jobban lefoglalta, hogy fejét oldalra döntve lélegezzen.
Abban pillanatban mikor Delilaht megszabadítottam láncaitól és legyengülten, megtörten karjaimba zuhant, megértettem Bowen mit is próbált nekem mondani; „Ha el tudod engedni...” Akkor és ott képtelen lettem volna erre, képtelen lettem volna csak úgy elengedni magamtól és újból magára hagyni. A kezeim remegetek, ahogy zúzódásnyomos kézfejeimmel átöleltem, a szívem… A szívem pedig épp úgy lüktetett, mint mikor a düh vörös ködöt vonva szemem elé elvakított.
- Shhh… - öleltem óvatosan a madárcsontú teremtést, államat feje búbjának támasztva. Nem tudtam megnyugtatni, megvigasztalni másokat, de Őt mégis minden erőmmel biztosítani akartam arról, hogy ott vagyok mellette… hogy míg engem lát, nincs mitől félnie ezen a világon.
- Azt hiszem megszegtem az ígéretem. - suttogtam, közelebb húzva magamhoz, remegő kezeimmel hátán végigsimítva. - Mégis beleköptem ennek a ficsúr levesébe. |
Valójában nem ismertem túlságosan a Riker család tagjait ezért különösen kíváncsi voltam Kicsi Rikey személyiségére. Általában gyorsan vontam le következtetéseket emberekről, és noha ez nem volt valami jó tulajdonságom mégis élveztem a dolgot, ahogy különféle történeteket kreáltam a fejemben. Ahogyan felnéztem a fiatal lovagra muszáj volt megállapítanom, hogy nem volt egy túlságosan bőbeszédű férfi. Fegyelmezetten tornyosult előttem mintha még mindig szolgálatba volna és kissé feszülten egyik kezét a kardján tartotta. Elképzeltem, ahogy a fővárosban szorosan a hercegnő nyomában lépkedve kék szemeivel valami szörnyű merénylőt keres és egészen kezdtem összerakni magamban egy történetet, ahogyan kardját előrántva megmenti Aglanir legfőbb kisasszonyát és örökre egymásba szeretnek. Valahogy éppen egy rendkívül romantikus jelenetnél tartottam holdfénnyel meg minden, amikor Kicsi Rikey újra megszólalt. A királyi esküvő hallatára szélesen elmosolyodtam, valamit pletykáltak már a dologról, hogy a herceg megházasodik, de az, hogy biztos forrásból hallhattam a hírt egészen felvillanyozott. Az pedig, hogy Naryssát is meghívták végtelen büszkeséggel töltött el. Pár évvel ezelőtt talán a legvadabb álmainkba szerepelhetett, hogy egyszer majd hivatalos lesz a királyi udvarba tartandó eseményre.
- Őszintén nem gondoltam volna, hogy a herceg ilyen korán megházasodik. – tűnődtem el egy pillanatra és miután a saját szavaimat hallottam visszacsengeni a füleimben akkor jöttem rá, hogy megint illetlenség hagyta el a számat. Egy cseléd véleményt formál a herceg döntéseiről. Már láttam is magam előtt, ahogy az otthoni szolgák fejéből kifut az összes vér. Ez a gondolat meglepően szórakoztatott és egy apró mosolyt is elrejtettem azzal, hogy gyorsan az ajkaimba haraptam. Mint mindig most se éreztem igazán rosszul magam, hogy senki nem kérdezte a véleményemet mégis kimondtam. Naryssa sosem szidott le ezért szóval nem értettem miért is baj, ha az embernek vannak önálló gondolatai. Persze jól tudtam, hogy a férfiak mennyire szeretik azt gondolni, hogy egyedül nekik van agyuk az egész világon és ez meglehetősen dühített is. Ráadásul még szolgáló is voltam, ami nagyjából abból állt, hogy úgy kellett volna elvégeznem a teendőimet mintha valami láthatatlan szellem lennék. Természetesen ez nem volt az erősségem, de szorgalmammal próbáltam leplezni hiányosságomat.
Óvatosan pillantottam fel a fiú szemeibe, amikor megnyugtatott, hogy nem bántani akarta Naryssát. Kicsit megemeltem az államat, de még mindig gyanakvóan futattam végig az égkék íriszeimet a vonásain.
- Hát eddig valóban nem egy várban éltünk. – jegyeztem meg szórakozottan aztán próbáltam komolyabbra venni a szavaimat. – Higgye el nekem uram, a jobbhoz mindig könnyebb hozzászokni, mint a rosszabbhoz. Rike pedig úgy ahogy van csodálatos. Szinte olyan érzés itt lenni mintha az igazi királyi udvarban lennénk. – mosolyodtam el halványan és egyik kezemmel a fülem mögé tűrtem egy göndör tincsemet, ami kiszabadult a kontyomból. Csak a hasonlatom után jutott eszembe, hogy Kilian biztosan nem így gondolja, hiszen ő ismerte Rheyát. Egy pár pillanatra eltöprengtem a szavain, miszerint neki nehéz volt megszokni a fővárost. Elképzeltem, ahogyan kék kiskutya szemeivel elveszetten pillantgat a hatalmas falakra és úgy kóvályog, mint egy kisbirka, aki elcsatangolt a többiek mellől. Megint muszáj volt elfojtanom egy vigyort olyan jól szórakoztam a saját gondolataimon, egyedül a hangjára kaptam fel a fejem. Amikor olyan esetlenül kezdett bele a kérdésébe, újra felrémlett előttem az előbbi fantáziaképem és nagyon kellett erőlködnöm, hogy Kicsi Rikey nehogy azt gondolja, rajta mulatok ilyen jól. Akkor sem, ha pontosan így állt a helyzet.
- Oh..- jelentettem ki végül mikor rájöttem mire akar kilyukadni. Vagyis azt gondoltam, hogy rájöttem. – Csak keresse Sebastian Ninether-t a kereskedő negyedben, az ő nevét mindenki tudja. A legjobb ékszerész egész Aertenben. Lady Naryssa miatt pedig ne aggódjon én kiváló titoktartó vagyok.– Ha tudná mennyire. Suhant át az agyamon az a rengeteg minden, amiről csak én és a legjobb barátnőm tudtunk ezen a hatalmas világon. – Sok sikert. Engedelmével. – mosolyogtam rá az elveszett fiúra és gyorsan pukedlizve befordultam Naryssa szobájába. Sok volt a teendőm és ugyan Kicsi Rikey meglehetősen rendesnek tűnt azért nem hagyhattam, hogy feltartson a munkámba. Kicsit se zavartattam magam, hogy megint illetlenül viselkedtem és azelőtt ott hagytam mielőtt bármi is elhagyhatta volna az ajkait.
/ Lezárt kör. Köszönöm szépen a játékot. Meglehetősen kifogott rajtam ez a záró, szóval bocsi érte. / |
Nem tudom, mi lehetett az Freidában, amitől ennyire nehezen viselkedtem körülötte a rangomhoz méltóan. Ristar biztosan megjegyzést tett volna a nők terén való tapasztalatlanságomra, de tudtam, hogy Freida kinézetének semmi köze az egészhez; az udvar is tele volt gyönyörű kisasszonyokkal, én mégis gond nélkül beszéltem velük, ha épp ahhoz volt kedvük, hogy hozzám szóljanak. Nos, kivéve talán a hercegnővel... De ő hercegnő volt, természetes, hogy zavarba jöttem a közelében. Talán a magabiztosság zavart meg ennyire, amitől én éreztem magam úgy, mintha az Ő várának vendége lennék, és nem fordítva, vagy az, hogy egyenesen a szemembe nézett beszéd közben. Nem tudtam, a sógornőmék milyen körülmények között nőttek fel, és mit követeltek meg a szolgálójuktól, de akkor is különösnek tartottam, hogy sokkal inkább hangzott úgy a szavaiból, hogy gyermekkori barátnője, mint a cselédje.
– Azt hiszem, Lady Naryssának megvan rá a lehetősége – feleltem a kijelentésére kissé tétován. – Legjobb tudomásom szerint, mint a Llewellynek fő vazallusai... A Rikerek meg vannak hívva Celawan herceg és Lady Tyria esküvőjére, Rheyában. Lehet, hogy a bátyám elfelejtett szólni róla... – Hangomból is érződött, hogy tudnia kellett volna róla, de hamar rájöttem, hogy tényleg Joderick felejthette el közölni ezt az információt a feleségével. A meghívó érkeztekor valószínűleg még alig egy hét telhetett el az esküvőjüktől, és lehet, hogy kisebb gondja is nagyobb volt egy másik férfi távoli esküvőjétől. Talán azt is elfelejtette, hogy hivatalos rá. Feltétlenül meg kell majd kérdeznem tőle, határoztam el. Igen rosszul éreztem volna magam, ha a családom nincs jelen, holott meg voltak hívva, még akkor is, ha a hiányuk nem tűnt volna fel a Sagramouroknak, csak nekem.
– Mindenesetre... Szívesen – csóváltam meg a fejem; aligha volt kielégítő a beszámolóm, akárki, akit ismerek, különben tudott volna enyhíteni Freida kíváncsiságán, amitől felettébb békétlen érzés töltött el. Mindig igyekeztem, hogy az emberek elégedettek legyenek velem, de az én számra sosem jöttek olyan természetességgel, mint például Jodericknek, aki bárkivel megtalálta a közös hangot, és úgy tűnt, sosem feszengett senki társaságában. Mérhetetlenül irigyeltem ezért a könnyedségért – amiért nem irigyeltem viszont, az a házassága volt. Nem Lady Naryssával voltak gondjaim, csupán a ténnyel, hogy Joderick mindig is inkább tartozott a küzdőtérre, mint Rike élére, és nem gondoltam volna, hogy különösebben lelkesedik, amiért most már egy feleség is itt tartja. Azt sem tartottam valószínűnek, hogy saját ötlete lett volna a lánykérés, még akkor sem, ha emlékeim szerint Naryssa nagyon csinos és fiatal nő volt. Valójában csak a találkozásuk okaira voltam kíváncsi, ám Freida, úgy tűnt, az érdeklődésemet támadásnak vette, amiért szintén nem hibáztattam; fiatal, de rang nélküli nők gyakran csavarták el férfiak fejét, hogy a vagyonuk és nevük az övék legyen. Így volt ez a Llewellynekkel is, azt hiszem; Lord Howe jegyese alig egy-két évvel lehetett idősebb nálam.
– Én nem is úgy értettem, hogy problémának találom a származását – közöltem kissé meglepetten; ahogy Freida gyanakodva méregetett engem, úgy festett, mint a ragadozómadara, épp csak köröznie kellett volna körülöttem a tökéletes hatásért. Én is épp ilyen gyanakodva vizslattam Ristart, ha bármi olyat ejtett ki a száján felém, amely nem sértés vagy önbecsülés-sárbatiprás volt. Maga a Gonosz lakott abban a szőke fejében. – Egyszerűen arra voltam kíváncsi, mennyire került ide másabb környezetből... Hogy mennyire volt nehéz megszoknia. Mikor én Rheyába kerültem, hónapokig tartott. Ennek ellenére... örülök, ha neki nem voltak hasonló problémái... Ön biztos jól ismeri.
Joderick részéről örültem; sosem volt titok, hogy igazából egyikünk sem született igazi várúrnak, de akkor sem lehetett egyszerű dolga a megszokással. Arra gondoltam, hogy ha a felesége egy fokkal jobban idomulna az úrnői szerephez, talán az ő dolgát is megkönnyíti majd; Joderick volt az egyetlen a testvéreim közül, akit igazán szerettem. Még akkor is, ha ő ragasztotta rám ezt a borzalmas becenevet, ami örökké kísérteni fog.
A kardom markolatára pillantottam, ujjaim kellemetlenségemben az oroszlán fejét simogatták rajta, és láthatatlan koszt kapargattak.
– Freida, mondja... Ön jól ismeri az úrnőjét... Nem tudna... Segíteni nekem? Az ajándékban, úgy értem – magyaráztam, csak ekkor pillantva fel rá. Hivatalosan nem utasíthatott vissza egy ilyesféle kérést; azt viszont senki nem tilthatta meg neki, hogy elpletykálja, Rikey Riker mennyire esetlen, és hogy még erre sem képes egyedül. A legrosszabb az egészben, hogy tényleg nem voltam rá képes. – Holnap reggel szeretnék Aertenbe utazni... Mit gondol, Lady Naryssa megengedné...? Úgy értem, azt nem szeretném elmondani neki, hogy neki vennék ajándékot, de...
Nagyon borzalmas lett, sajnálom, ha gondolod, zárhatsz majd. :/ |
– A gazdagokat is, szép hölgyem – tettem hozzá széles mosollyal, s ösztönösen kihúztam magam; a páncélomat ugyan a tornára tartogattam (egyszer már kifényesíttettem, nem szerettem volna másodszor is költeni rá, ráadásul túl darabosan mozogtam benne), ám most is a lehető legfinomabb bőrbe öltöztem, a Szívtörő pedig ott csillogott az oldalamra kötve, nem is beszélve az ágasodó oroszlánról, mely vörös köpenyemen terpeszkedett. Ha a tükör nem lett volna olyan gondosan becsomagolva, azt is megmutattam volna a hölgynek.
– A torna porában mind egyenlőek vagyunk, hölgyem – bólintottam töretlen lelkesedéssel. – Az Istenek egyaránt osztottak nekünk esélyt arra, hogy a bajnokukká váljunk; nos persze, a tehetség sem árt hozzá, de az esély, az mindenkinek megvan! – Az más kérdés, hogy az Istenek esélye sokaknak kevés, ha például velem kerülnek szembe; az előköröket szükséges rossznak tekintettem, esélynek arra, hogy győzedelmesen mosolyogjak a közönségre, anélkül, hogy egy cseppet is megizzadnék. Természetesen bíztam (vagy inkább tudtam) a továbbjutásomban, és minden magabiztosságom ellenére éreztem, hogy akárkivel kerülök össze az utolsó körök alatt, nem fogják erőlködés nélkül adni a címet. Nem mintha ez letört volna; szerettem, ha valami gyorsan összejött, de az Istenek Bajnoka cím elég jól csengően és hölgyeket vonzónak hangzott ahhoz, hogy megküzdjek érte.
– Még egy tucat hasonlóan gyönyörű nap sem volna elég arra, hogy mindent megnézzen, amit érdemes, higgye el – igyekeztem sétára ösztökélni Isobelt, nem mintha különösebben szüksége lett volna rá; széles mosollyal nyugtáztam, hogy az udvarhölgy épp az a típus volt, akit szívesen behálóztam: gyönyörű és naiv. Nem is lehetett volna jobb; nos, talán akkor, ha szőke, de az ember ne legyen telhetetlen, ugye?
– Tornák mindenhol akadnak, kisasszony – jegyeztem meg, még mindig vidáman. Különösnek tartottam, hogy nemes hölgy létére még nem nagyon járt tornán, hiszen ha mást nem, a saját családjának kellett volna rendeznie; talán nem lett volna olyan magasztos, mint a tritóni, de igencsak jó mulatság. Rike-ban is gyakran rendeztünk hasonlót, két-három évente legalább, és még ha a királyi család nem is tisztelte meg a jelenlétével, vagy nem járt egész birodalomra szóló hírnév a nyertesnek, a csábító pénzösszeg oda-odavonzott híres lovagokat. Elvégre, én is épp egy ilyenen kaptam meg a lehetőségemet, hogy még jóval az öcsikém előtt lovag lehessek. – De szívesen segítek bepótolni az elvesztegetett időt; ráadásul alig kevés van, amely érdemesebb lenne a megnézésre, mint az itteni. Bár, ha lehetek őszinte magácskával, azért egyszer Rike-ba is érdemes lenne ellátogatnia, a bátyám, Joderick, szívesen látja a vendégeket. – És mióta felesége van, attól sem kell tartanom, hogy versenyeznünk kell majd a hölgyek szívéért; legalábbis, amíg el nem ér a házasság azon pontjához, hogy a drága kicsi Naryssa nem rejteget számára újat. Gondoltam én. Ilyenkor feltétlenül hálás voltam, amiért nem elsőnek születtem, hogy elvárják tőlem a házasságot; összetört szívek és bánatos könnyek hadát hagynám magam mögött, ha egyetlen nő mellett kötnék ki. Nem lett volna fair.
– A nyereségről szőtt szavai pedig nagyon diplomatikusak, és mégis igazságtalanok; nem gondolja, hogy méltatlan, ha Ön udvarhölgy és nemesi sarj létére senki karjára nem köt szalagot? Megfosztani egy szegény lovagot a szerencséjétől... Ön szívtelen, hölgyem, attól tartok – sóhajtottam fel drámaian, s a szívemhez is kaptam volna, ha nem abban szorongattam volna a tükrömet. Harsányan felnevettem. – Tréfa, csak tréfa, remélem, nem bántottam meg... Tudja viszont, mi nem tréfa? Hogy a tenger tele van borzalmas lényekkel; tudta, hogy a cápák itt néha egészen a part széléig jönnek? Bizony! És esküszöm, egy jó falatért a vízből is kiugranak, ha elég mély... Na és a tengeri sünök? Nagyon kedves kis nevük van, de olyan erős a tüskéjük mérge, hogy lebéníthat egy felnőtt férfit is. Aztán persze ott vannak a medúzák, és a tengeri kígyók... Amilyen szép a tenger, Lady Isobel, annyira veszélyes is. Még szerencse, hogy van Ön mellett valaki, aki pontosan tudja, mivel kell vigyáznia, ugye? – Velem például vigyáznia kellett volna. Ma azonban nem terveztem semmi illetlenségre még csak utalni sem; azokkal, akik ennyire közel állnak a munkaadóimhoz, vigyázni kellett, óvatos közeledést igényeltek, erre már rájöttem. Drusala hercegnő, a királynéval ellentétben, ritkán cserélte az udvarhölgyeit, és még csak az kellett volna, hogy rossz híremet keltse valaki köztük. Ezért ma tényleg csak sétára invitáltam a hölgyet, és élveztem a szépségét (habár észrevétlenül, a szemem sarkából figyeltem egy-két csinos és lenge öltözetű hölgyet is, akik az egyik ház ajtajából rebegtették szempilláikat az urakra). Elkísértem a part legszebb helyére, ahol egy darabig, amennyiben a társaságomat nem ellenezte, beszélgettem vele, olyan buta dolgokról, amikről a nők csak szerettek beszélgetni. Mikor úgy volt illendő, visszakísértem a szállására, és azzal a biztos tudattal váltam el tőle, hogy ha valaki rosszat is mond rólam a többi udvarhölgynek, az valószínűleg nem ő lesz...
Lezárt kör, legalábbis Ristar részéről; még írhatsz, ha szeretnéd :) |
Ellenkeztem volna Rivalennel, de az ismét értékes szavakba került volna, ráadásul nem éreztem indíttatást rá – ha én megszólalok, Rivalen ösztönösen tovább beszél, ilyenkor még lelkesebben folytatta a duruzsolást. A folyamatos beszéde egy idő után olyan lett, mint a tenger morajlása, értelmetlen katyvasz, ettől függetlenül kevésbé tűnt fárasztónak, ha nem biztatom tovább. Egyébként sem sokáig bírja a hangja nélkül; mintha a létezését próbálta volna azzal igazolni, hogy egy pillanatra sem fogja be.
Helyette inkább az utcán sétáló emberek tömegét figyeltem; az átlagos aerteni forgatagban is fel-felbukkantak külföldiek, akikkel sok dolgom akadt, mikor még kereskedőhajókat kísértem, de a torna miatt még többen voltak. Habár Rivalen ostoba szövegeit nem hiányoltam volna túlzottan, nem lett volna jó ajánlólevél a következő munkaadómnak, ha hagytam, hogy egy ümeni rabszolgakereskedő kést állítson az előző hátába, mert nem tetszett neki a vám, amit itt megfizettetnek vele.
– Hmf – morogtam érdektelenül; ha ahhoz érdekelnie kellett valakinek, hogy én sértegessem, akkor az illető véleményét is kellett valamire tartanom, hogy az ő sértéseit magamra vegyem. Rivalen számára egyébként is csak szárnypróbálgatás volt ez; kár, hogy nem tudott elszállni, pedig szívesen megnéztem volna, ahogy a nagy repülés közepette egy albatrosz elkapja vacsorára a színes tollas bí-bor hátsóját. Ennél csak rosszabbakat mondtak rám olyanok, akiket szerettem is.
– Uram – feleltem az előzőhöz hasonlóan bőbeszédűen, ám mint annyiszor, ezt az egy szót rengeteg jelentéssel tudtam felruházni, most épp egyetértő igenlés volt, már ami Clarine Deatryst illette. A legidősebb Deatryst nem sokat láttam rövid szolgálatom alatt, de a híre legalább annyira megelőzte őt, mint az öccseié; azzal a különbséggel, hogy az övét tisztelni is tudtam. A tiszteletem pedig csak nőtt volna, ha nőként tiporta volna a sárba Rivalent; ha férfi teszi ugyanezt, talán még élvezi is, az pedig elveszi az értelmét. Az ezirányú gondolataimból felbukkanó többé-kevésbé vidámságom (amely még mindig messze volt attól, amit mások bélyegeztek volna örömnek) hamar eltűnt, mikor Rivalen végül választ adott a fontosabbik kérdésemre.
Miért nem hagytam, hogy azok a rablók elvágják a torkát?, pillantottam fel az égre, mintha az Istenektől vártam volna a választ. Nem tudom, hogy ők hallottak-e meg, de ismerős gyerekhangra lettem figyelmes a távolban, amelyet csak azért hallhattam meg, mert nagyon próbáltam nem Rivalenre figyelni, a végén újabb színt jegyzek meg; ezért, meg azért, mert majdnem tíz éve ugyanez a hang próbált rávenni arra, hogy babázzak vele, és hogy meséljek neki a mamájáról. Egyik kérését sem igen teljesítettem; az elsőre mindig Fara vállalkozott, a másodikra pedig nem tudtam volna mit mondani, legfeljebb azt, hogy nézze meg a tükörképét; Renna az anyja kiköpött mása volt, a répaszínű hajával és csupaszeplő arcával. Fara is hasonlított rá valamicskét, a vonásaiban, azt hiszem, és a szeplőiben; szerencséjükre, tőlem csak a szemük színét örökölték.
– Ennél a bordélyház is fontosabb – jelentettem ki, miközben gondosan elfordultam a messze tovasétáló lányaim látványától; elfelejtettem, hogy Fara ilyenkor járt Rennával megnézni az egyik bábműsort. Minden héten. Én az első alkalommal is szereztem néhány ősz hajszálat, de Renna fáradhatatlanul rajongott érte, és ha jól hallottam, most is épp az egyik bugyuta dalocskát énekelte, a ritmusából ítélve. Esélyük sem volt észrevenni, mielőtt beléptünk volna a cipészhez, háttal voltak nekünk, ami jó volt; még csak az kellett volna, hogy Renna megpróbáljon idejönni.
– Gyűlölöm a maszkokat – közöltem még, ezzel azt is kijelentve, hogy belenyugodtam a dologba; nem örültem neki, de kis szerencsével Rivalen talál magának egy barátot a bálon, és hamar elbocsájt majd. A báloknál csak egy valami volt rosszabb, méghozzá a maszkos bálok; morbid és értelmetlen.
Rion részéről lezárt, nem akartam tovább hátráltatni Rivalent a báltól... :D |
Decker kérdése megmosolyogtatott. A biztonságos hely, mint olyan, valóban nevetséges gondolatnak tűnt, elvégre mind törvényen kívüli, akasztófáravaló nyomorultak voltunk, akik többre becsülték az aranyat és a rumot a becsületnél is... De persze a puszta akarat akár falakat is képes lehetett kidönteni, ha megfelelő erejű támogatottságot kapott.
- Minden azon múlik, kordában lehet-e tartani a gazfickókat – feleltem sejtelmes vigyorral. Követtem a célzatos pillantását, amivel az előttünk haladó emberemet figyelte és nem is hibáztattam érte; Jack ritka rosszarcú egy ördög volt, de én tudtam, hogy legalább olyan hűséges, mint amilyen ocsmány a képe. – Ő lenne az első, aki levágja a kezét bárkinek, aki egy védelmem alatt álló emberhez a parancsom ellenére hozzá mer érni – intettem a fejemmel az irányába.
A válaszát hallva egyetértően biccentettem, jó tervnek tűnt, csak a sikeres kivitelezés volt a kérdés; Weston képességeiben nem kételkedtem, a kapitányáéban annál inkább.
- Ha segítségre lenne szükségetek, tudod, hol találsz. Nem azért vagyok most itt, hogy Dolmar töketlensége tegye tönkre a lány életét a gazdái helyett, és gondolom te sem – tettem hozzá magyarázatként, hiszen kinek ne lett volna gyanús, ha csak úgy felajánlom a segítségemet. – Délen valóban jó helye lesz, ha el tudod engedni – jegyeztem meg csak úgy mellékesen; érdekesnek tűnt számomra a helyzet, miszerint kész lenne bárkit felkoncolni azért a szolgálólányért, mégis minden különösebb hezitálás nélkül otthagyná egy déli faluban.
Magam is elmosolyodtam a határozott válaszon, bár nem is számítottam másra az óriástól, még akkor sem, ha az alkohol hatása nem múlt el teljesen. Vagy inkább pont azért, mert nem múlt el teljesen; a mosolyom mindenesetre vigyorrá szélesedett, amikor Decker is ráébredt, hogy talán rajta kívül bárki más nagyobb eséllyel tarthatná fent a meglepetés erejét. Egyetértően bólintottam és én magam mentem előre, miután Benito kinyitotta az ajtót.
A zsanérok éppen annyi hangot adtak csak ki, amekkorát a kardom pengéje hallatott, ahogy kihúztam a hüvelyből. Információink szerint ugyebár nem kellett nagy ellenállásra számítanunk, de én mindig a ki tudja, mi vár a túloldalon elvet követtem, és biztosra mentem. A lépteim nem verődtek vissza túl hangosan a sötétbe boruló falakról, ellenben a valóban csörömpölő őr strázsálása jól hallható volt; a folyosó, ahol mi bejutottunk a házba, néhány lépés után jobbra kanyarodott, a kanyarban pedig már látható volt egy fáklya fényének sejtelmes imbolygása. Nem is kell olyan messzire mennünk, állapítottam meg magamban, miközben megszorítottam a kard markolatát.
A kanyar előtt a falhoz lapultam és óvatosan kilestem a már megvilágított szakaszra, de tényleg csak egyetlen őrt láttam, aki nem is olyan messze sétált éppen, nekünk háttal. Visszafordulva a mögöttem addigra már remélhetőleg hiánytalanul összegyűlt társaságra néztem és egy biccentéssel jeleztem, hogy nincs változás. Ha ők is jelét adták, hogy készen állnak, kiürítettem a fejem, és egy határozott mozdulattal a megvilágított folyosórészre indultam.
Gyors lépésekkel igyekeztem beérni az őrt, hiszen onnantól kezdve bármikor észrevehetett minket, én pedig a lehető legközelebb akartam lenni hozzá, amikor ez megtörténik. Csak akkor pördült meg a tengelye körül szánalmasan meglepett arccal, amikor már alig kétlépésnyire voltam tőle; mikor a kardjáért nyúlt volna, egyszerűen csak egy erőteljes mozdulattal orrba vertem a kardom markolatával. Fájdalmas és a füleimnek túl hangos nyögés-kiáltásszerű hangot adott, ahogy dobott egy hátast, nem is kellett sokáig várnom, hogy futó léptek zaját halljam nem is olyan távolról.
Átléptem a törött orrú szerencsétlenen, bízva benne, hogy az utánam jövőknek gondja lesz rá, amíg én elébe megyek az új látogatónknak. Pechjükre mindössze egyszemélyes segítség érkezett, már kivont karddal ugyan, de ettől még nem lett rózsásabb a helyzete; a katonák mindig a becsületes küzdelmet játszották, azért maradtak mindig alul velünk szemben. A kardom könnyedén felfogta a felé lendülő hasonszőrű fegyver támadását, a következő suhintása elől pedig egyszerűen elhajoltam, miközben egy gyorsan mozdulattal mögé kerültem. A pengék csak néhányszor ütköztek egymáshoz az ismerős fémes hang kíséretében, mielőtt sikerült volna határozottan ellöknöm a karját; a másik könyökével az arcomba vágott ugyan, de ez közel sem lepett meg annyira, mint szerette volna. Mielőtt kettőt pisloghatott volna, a csizmám talpa már a gyomrában volt, ő pedig volt olyan kedves és még közelebb is csúszott a többiekhez a padlón.
Megálltam felette, és miután kirúgtam a kezéből a kardját, a sajátom hegyét a mellkasának szegeztem, a talpamat pedig – egyelőre helyezve rá súlyt – a torkára. Nem érdekelt különösebben, hogy a másik életben van-e még.
- Hol van a lány? – kérdeztem halk, fenyegető hangon, bízva benne, hogy hallgat az ép eszére, de az ostoba csak tátogott és egyikünkről a másikra pislogott. – Hol van a lány? – ismételtem meg a kérdést, demonstráció gyanánt ránehezedve kissé a torka felett nyugvó lábamra.
- N-Ne! – szólalt meg végre. – Kérem... Kérem, ne! Ott... o-ott van – mutatott egy feketére festett, jóval kisebb vasajtóra a folyosó végén. – De bent van... bent van nála...
A talpam alatt éreztem, hogy próbál nagyot nyelni, miközben elhallgatott; egy pillanatra felnéztem Deckerre. Talán még tényleges bosszút is kaphat ma éjjel, csak azt reméltem, hogy még időben vagyunk – bár nyilvánvalóan nem őrizték volna a folyosót, ha a lány nem lett volna életben.
- Ki van bent? – tehénkedtem rá még erőteljesebben a katona nyakára, mire ő riadtan kapott a csizmám után.
- I-Icham uraság...
Csak vegyél egy mély levegőt és ne gondolj semmire, Delilah.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek!
Összeszorítottam a szemeimet és elfordítottam a fejem abból az irányból, ahol a fiatalurat sejtettem, amikor pedig ujjak nyúltak erőszakosan az állam után el is rántottam azt. A csuklóimra erősített túlméretes vasbilincsekhez csatlakozó lánc megcsörrent a durva kőpadlón, de az sem érdekelt, hogy a hirtelen mozdulattól a fém tovább horzsolta a bőrömet. Nem volt veszítenivalóm; többé már nem.
Pofon csattant az arcomon, de összepréselt ajkakkal tűrtem, csak a szemeimet nyitottam ki. Ujjaim öntudatlanul nyúltak a ruhám derekához, mielőtt még rájöhettem volna, hogy hiába keresem a kendőt. Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá...
- Soha nem tanulsz. Azt hiszed, hogy az az akasztanivaló senkiházi eljön majd érted? Bármelyik utcasarkon talál három olyat, mint te.
Kizártam a tudatomból a szavait, inkább a saját felkaromba töröltem a szám sarkáról lecsorduló vért. Nem tudott olyat mondani, ami megtört volna, már semmivel nem tudott hatni rám, mert Weston biztonságban volt; még ha szentül hitte is, hogy a bolondjárt járattam vele.
- Azt mondtam nézz rám! – rázta meg a vállaimat durván.
Egy pillanatra megszédültem, amikor a fejem a falhoz ütődött, nem is értettem a hirtelen mozdulatot, ahogy felegyenesedett és az ajtó felé kapta a fejét. Csak pillanatokkal később észleltem a zajt, fémes csattanások és fájdalmas nyögések furcsa elegyét. Homlokráncolva próbáltam elnézni a fölém tornyosuló alak mellett, fogalmam sem volt, mi történik odakint; az egész csak még érthetetlenebb lett, amikor már beszélgetés tompa foszlányai szűrődtek be a folyosóról.
- Mégis mit művelnek ezek a szerencsétlen barmok... – mormolta az orra alatt Icham, mielőtt az ajtóhoz trappolt volna, hogy egyenesen feltépje azt, mit sem sejtve arról, mi várhatott rá. |
Lord Kilian akit magamban még mindig Kicsi Rikeynek becéztem láthatólag megdöbbent a tényen, hogy milyen régóta is állok Naryssa szolgálatában. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy bizony hosszú idő volt ez az elmúlt közel két évtized. Szinte alig emlékeztem a gyerekkoromból olyan részekre, amiket nem az úrnőm oldalán töltöttem munkával vagy csupán közös játékkal. Persze voltak halvány képeim arról, amikor először adtak a kezembe tűt, hogy varrjak ruhát az egyetlen játék babámnak. Nem kellett sokáig várni, hogy kövér könnyekben törjek ki, miután sikeresen beleállítottam a hegyes kis fémdarabot az ujjamba. Aztán csak belejöttem és persze nem is engedték, hogy letegyem a kezemből a hímzéseket és a ruhákat, amiken már hat évesen is dolgoztattak. Sokszor üldögéltem a kunyhónk küszöbén és hallgattam a nagymamámat Aglanir legendáiról mesélni. Van egy olyan sejtésem, hogy az öreglány sokszor a saját gondolatait is hozzátoldotta az ismert történetekhez és olyan szerelmes drámákat kerekített egy-egy hatalmas hősről, hogy szerintem örült volna neki az áldozat, ha fele ilyen szerencsés lett volna nőügyekben. Alig voltam tizenkét éves amikor egy téli napon az édesanyám karon ragadott és könnyes szemekkel elvitt a Windwiggler házba. Azt mondta a büszkeségtől sír, hogy ilyen gazdag családhoz kerülhetek, és igazi szobalány lehet belőlem egy nagyon kedves lány oldalán. Azután már nem sokszor gondoltam a Naryssa előtti életemre, persze az első hónapokba sokszor álomba sírtam magam a honvágytól, de azután már csak a rengeteg kaland éltetett, amit együtt átéltünk. Szégyen vagy nem, be kellett vallanom, hogy a Windwiggler házban töltött tizenöt évem alatt alig pár levelet váltottam az otthon tartózkodókkal. Otthon? Valójában már új otthonom volt, és ha valaki azt mondta volna itt a várban, hogy menjek haza nagy valószínűséggel nem a kis kunyhó felé vettem volna az irányt. Volt bennem egy nagymértékű elfogultság Naryssa iránt, akit a legtökéletesebb úrihölgynek tartottam, akivel csak találkoztam életem során és úgy éreztem a nővére helyett is megfelelő testvére voltam. Az ő céljai éltettek engem is és közben kicsit se zavart, hogy saját életem nem igen volt.
Szürke a padozat. A csillogó kék íriszeim és az izgatott mosolyom szinte rekordgyorsasággal tűntek el az arcomról. Hát ez aztán élménybeszámoló a javából. Már éppen hangot adtam volna elégedetlenségemnek, amikor Kicsi Rikey újra belekezdett én pedig egy kicsit megbékéltem. Bevallom, mint minden kislány mi is sokat tűnődtünk Naryssával arról milyen lehet hercegnőként élni. Tehát eszerint hercegnőként hárfázol és sétálgatsz a kertben. Hmm. Lassan kezdtem magam elé képzelni Rheyát és a király udvarát. A rengeteg sürgő-forgó embert, azt a tengernyi hozzám hasonló szobalányt, aki az uralkodó családot szolgálta. Persze mint minden szolga én is eljátszottam a gondolattal milyen lehet a fővárosban dolgozni, de szerintem, még ha maga Thelion Sagramour rugdosott volna el Rheyáig akkor is kötekedve hagytam volna magára Naryssát.
- Oh. Egészen biztos vagyok benne, hogy gyönyörű. – sóhajtottam fel aztán sietősen hozzátettem. – Tudja, kétlem, hogy valaha is eljuthatnék messzebbre, mint Aerten. Kivéve, hogyha Lady Naryssa utazgatásra adná a fejét. – mosolyodtam el halványan és volt bennem némi keserűség. Talán épp, hogy csak egy csepp. – Köszönöm kedvességét uram, néha igazán jól esik messzi tájakról hallani. – egy pillanatra átnéztem a válla felett a Tritón habzó hullámaira, akik mint örök rabtársaim kacérkodtak velem. Talán egyszer Naryssa úgy határoz, hogy felutazunk a fővárosba meglátogatni sógorait. Talán egyszer. A kérdésére eszméltem fel és újra Kicsi Rikey kék szemeibe fúrtam a saját szempárom. Túl sokszor hallgattam az idősebb cselédeket ahhoz, hogy elsuhanjon minden figyelmeztetésük a figyelmem mellett. Freida! Hogyha egy nálad jóval magasabb rangú beszél hozzád úgy illendő, hogy lesütöd a szemed és csak felelsz minden kérdésére, de sose jártatod feleslegesen a szádat. Még mindig a fülemben csengett ez a mondat, olyan sokszor hallottam odahaza.
- Lady Naryssa rendkívül izgatott, hogy itt lehet Rike várában és szerény véleményem szerint minden örömét felülmúlja, hogy ezt Lord Joderick oldalán teheti. – mosolyogtam magabiztosan, mert ezekben teljesen biztos voltam. A kérdésére összevontam a szemöldökömet és a szavak megint maguktól kezdtek ömleni ajkaimon. – Valóban nem nemesi származású, de Lady Naryssa igazából egész életében olyan volt, mintha erre a feladatra született volna. Nem hiszem, hogy bármiféle problémája adódhatna származásából. – önkénytelenül is úrnőm védelmére keltem, még ha Kicsi Rikeynek nem is állt szándékában megsérteni a kérdésével. Sőt szinte biztos voltam, hogy a lovag fejében egy pillanatra se fordult meg rosszindulat, de akaratomon kívül is gyanúsan méregettem a vonásait. Hallottam pletykákat a szolgálók körében, akik nem értették Joderick választását, hiszen Naryssa nem volt nemesi származású. Sokak szerint a lány ügyes játéka miatt jöhetett létre a frigy. Még ha igazak is voltak a szavaik, senkinek se engedtem, hogy így beszéljenek a legjobb barátnőmről és próbáltam a legártatlanabb fejeket vágni, amikor a legtöbben sértetten kérelmezték a lótrágyát a cipőjükben. Neeem…fogalmam sincs, miről beszélsz. Oh, hogy láttál bemenni az istállóba? Szerintem az nem én voltam, hanem Rike szelleme, Daisy. Még sose láttad, pedig itt dolgozol három éve? Akkor jobb, ha figyelsz úgy hallottam rendkívül dühös azokra az emberekre, akik ocsmányságokat beszélnek Rike új úrnőjéről. Vigyázz, mögötted van! Volt valami szórakoztató a halálra sápadt szobalányokban, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Ha pedig Lord Kilian nem akarta lócitrommal a csizmájában végezni jobban tette, ha nem húzott fel engem. Sem pedig Daisyt. |
Van néhány dolog az udvarhölgyi pozícióban, amit én néha nem szerettem. Most nem azt mondom, hogy nem szeretek udvarhölgy lenni, mert igen is szeretek. Rengeteg előnnyel jár, de néha azért mégsem gondolom így. Az egyik negatívum az az, hogy szinte mindenki ismer, aki gyakran megfordul a rheyai királyi udvarban. Ez néha azért nem jó, mert ha csak egy kicsit is magányosan szeretnék egy még biztonságos területen sétálni, akkor ha egy ismerősöm észrevesz, akkor emlékeztet rá, hogy egyedül nem kéne bóklásznom, mert hát törékeny hölgy vagyok. Én ilyenkor meg szoktam fogadni a tanácsát annak a jó szándékú teremtésnek, de azért valljuk be melyik hölgy nem szeret az épületeken kívül a természetben járkálni? Illetve szerintem mindenkinek volt már olyan pillanata, hogy csak egyedül szeretett volna lenni egy számára szimpatikus helyen. A másik negatívum, hogy udvarhölgyként vigyáznom kell arra, hogy mit mondok. Mert ha véletlenül is kiszalad a számon egy értelmetlen vagy félreérthető mondat, akkor a beszélgetőpartnerem meg fogja jegyezni, és eszébe fog jutni, ahányszor meglát. Ez meg olykor negatív fényt vetít, amiből néha csak nehezen lehet kimászni.
Nem sokára Sir Riker ki is fejtette, hogy miért feltételezte hogy talán délibábot látott. Szóval az a helyzet, hogy a tengeri fény olyat láttat az emberekkel, amit valójában nincs is ott. Mármint ő ezt állítja, viszont a vásott stílus miatt nem nagyon tudtam elhinni, amit mond. Lassan kezdtem feltételezni, hogy ez talán valamiféle tipikus mondat, amit a tritóni hölgyeknek szokott mondani, hogy elnyerje a hölgyek csillogó tekintetű érdeklődését és talán bizalmukat is. Viszont mivel mindig próbálom a legjobb dolgokat feltételezni az emberekről, ezért csak tudomásul vettem azt, amit mondott ezzel kapcsolatban.
- A gonosz csalóka tengeri fény félrevezeti a szegény embereket... - húzódott huncut vigyorra az általános mosolyom. Nem tudom, hogy ezt most mégis miért is mondtam, vagy hogy egyáltalán mégis mit akartam mondani ezzel, de Sir Riker stílusa olyan, hogy előhozza belőlem azt a hölgyet, aki egy kis alkohollal a szervezetében lennék. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az erkölcseimet oldom lassan fel, hanem azt, hogy egyáltalán nem vagyok olyan karót nyelt, mint néhány esetben lennék. Illetve nem vagyok ideges amiatt, hogy mégis mit mondok, hanem csak mondom, amit gondolok.
Aztán jött az, amit én mondtam a mellette lévő biztonságról. Na ez az, ami relatív dolog. Nem feltételeztem, hogy nem lenne tisztességes, de mégsem ismertem annyira személyesen, és talán egy szoknyavadász. De mint ezelőtt oly' sokszor említettem, mindig a legjobbat feltételezem mindenkiről.
- Akkor szerencsésnek is érezhetem magamat, hogy Dagda óvó tekintete is rám mosolygott - mosolyogtam a két szép kék szemébe nézve.
Aztán jött az a hülye kérdés, amit a gondolatmenetem elején már kifejtettem. Előbb gondolkodj, aztán szólalj meg! Nem volt valami bölcs dolog megkérdezni egy lovagtól, hogy indul-e a tornán, de ha megkérdeztem, akkor megkérdeztem. A reakciójára számítottam is, ami az volt, hogy halkan elnevette volna magát.
- Hát számítottam erre a válaszra, buta dolog volt részemről megkérdezni - válaszoltam kínosan nevetve - Nem vagyok jártas a lovagi tornákban, de szerintem ebben az esetben a Herceg el fogja nézni, ha kardot fog rá - mosolyogtam rá kedvesen.
Aztán jött a kérdés, hogy merre akartam indulni.
- A szállásomra akartam visszavonulni, mert egyedül még a végén eltévedtem volna valahol Tritónban, de mivel hosszú még ez a gyönyörű nap, ezért talán mégsem a szállásra megyek vissza majd - ezt aztán értelmesen meg megválaszoltam, szó szerint nem mondtam semmi értelmeset - Én lennék megtisztelve, ha velem tartana - tartottam továbbra is mosolyt. Mivel konkrét irányt nem mondtam, ezért a tenger felé indultunk Ristar választására.
- Nem gyakran járok Tritón környékén, így nem nagyon voltam tornán. Talán kislánykoromban voltam még a szüleimmel, de arra nem tudok emlékezni tisztán. Én még nem szemeltem ki senkit, én mindig a győzzön a legjobb elvén vagyok, így ebben az esetben is így gondolkozom. Aki majd megnyeri, az szerintem meg fogja érdemelni. |
Nem azért említettem a koromat, mert a fiatalságorma akartam rávilágítani, épp ellenkezőleg; van, aki tizenhét évesen már családfő, és habár én ettől mindenképp messze álltam – amíg csak lehetett, a koronát és a Sagramourokat akartam szolgálni, s meg sem fordult a fejemben, hogy önös vágyaim után menjek –, épp ilyen távol akartam tudni magamtól a gyereklétet is. Elvégre, sok olyan dolgot láttam és tettem, amitől Freidát minden bizonnyal óvták a szülei; nem voltam rájuk büszke, és nem szerettem az erőszakot, de az embernek meg kellett tennie olyan dolgokat is, amikhez nem volt kedve, pusztán azért, mert senki másnak sem, és valakinek meg kell óvnia a többieket. Nem büszkeség kérdése; de ettől függetlenül úgy éreztem, némi tiszteletet talán megér, például azt, hogy nem neveznek kisgyerekesnek, vagy bájosnak.
Ha nem tudtam volna, hogy még a mágiának is vannak határai, még az is eszembe jutott volna, hogy Ristar nővé változtatta magát, és most azért jött, hogy még álruhában is engem tudjon zaklatni. A szolgálólány szem- és hajszíne valahol még hasonlított is a bátyáméra.
Minden kételyem semmivé foszlott, mikor Freida végül elismerő szavakkal illetett; a bátyám még tettetni sem tudta volna, hogy méltányolja, amit elértem (ami még mindig nem volt elég, hiszen Ristarnak sokkal kevesebb idő alatt is sikerült, pusztán azért, mert épp úgy gondolta, így lesz jó neki), nem hogy őszintén tenni mindezt. Nem volt elég tapasztalatom emberekkel, legtöbbször a munkámra figyeltem, még ha egy-két szobalány vagy udvarhölgy beszélgetni is próbált velem, de azt felismertem, ha valaki hazudik, Freida pedig őszinte volt. Meglepetten pislogtam le rá; hirtelen nem igen tudtam, mit mondjak.
– Igen, remélem... Köszönöm – ráztam meg a fejem végül, gátat szabva a további zagyválásomnak. Mikor kineveztek a testőrség tagjává, büszkén meséltem volna róla akárkinek, ám azóta, hogy Ristar még oda is követett, valahogy vesztett az értékéből, hogy bekerültem, kor ide vagy oda. Egyelőre úgy éreztem, akkor lehetek majd elégedett magammal, ha a testőrség parancsnoka lehetek; addig viszont még évtizedek kemény munkája szükségeltetett, úgy éreztem. Nem zavart; ha kell, hát addig küzdök érte.
Ugyanez a küzdelem vezetett arra a döntésre is, hogy megkérjem a sógornőm szolgálóját, hogy segítsen ki, ami az ajándékot illette. Még ha ahhoz nem is fűzött különösebb érdek, hogy Lady Naryssát közelebbről megismerjem, hiszen legfeljebb évente egy alkalommal fogunk találkozni, talán annyi sem, ha muszáj volt, jól akartam csinálni. Freida nem tűnt túl boldognak, amiért mégsem hagyom magára, ami akaratlanul is szemet szúrt; egyik szolgálótól sem várhattam el, hogy örüljön, ha zavarják a munkában, de legalább az ellenérzéseiket kendőzni volt illendő. Én sem mindig szerettem, ha Lady Earyn is csatlakozott a hercegnőhöz, mikor őt kísértem, a volt hercegné ugyanis meglehetősen... sok tudott lenni, nem csak a lányával, de velünk, testőrökkel vagy az udvarhölgyekkel szemben is. Ettől függetlenül, mindig gondosan ügyeltem arra, hogy ezt ne érezhesse rajtam; ha mást nem, tiszteletből. Freida különös szolgálónak tűnt, a mozdulatai természetessége alapján úgy tűnt, ő még otthonosabban érzi itt magát, mint én.
– Tizenöt? – vontam fel a szemöldököm, de reméltem, nem tűntem túl meglepettnek. Fogalmam sem volt, hány éves lehet a bátyám felesége, vagy épp Freida, de akárhogy néztem is, tizenöt évvel ezelőtt még gyerekek lehettek. Persze, a legtöbb szolgáló tizenévesen kezdi a munkát; azt hiszem, az egyik lovászfiú, aki bevezette a hátasom az istállóba, talán tizenhárom lehetett. Tizenöt év elég soknak tűnt ahhoz, hogy tényleg biztonsággal kérhetném ki a tanácsát, ami az úrnőjét illette.
– Az új ruhákat, igen... Mint mindenki... – Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem esik kétségbe ettől a választól. Igazából Freida beszámolója alapján annyit tudtam meg az újdonsült Ladyről, hogy nő. Ez, sajnos, nem nagyon vitt előre; habár időm legnagyobb részében előkelő hölgyek biztonságára vigyáztam, mindezt tisztes távolságból tettem, így még ha jártam is szabóknál vagy ékszerészeknél, sosem figyeltem a társalgásukra, és minden bizonnyal nem tudtam volna megkülönböztetni egy igazgyöngyöt a hamistól. A cseléd válasza nem nyugtatott meg, de legalább biztos voltam benne, melyik irányban induljak el, és reméltem, hogy egyik merész kereskedő sem adna el hamis holmit egy Rikernek.
Még mindig azon gondolkodtam, a szemöldökömet ráncolva, hogy hogyan oldjam meg a problémát, miszerint olyasmiből kéne minőségit vásárolnom, amihez egy cseppet sem értek, olyasvalakinek, akiről semmit nem tudok, mikor Freida rákérdezett Rheyára. Ezúttal nem tudtam palástolni a meglepetésemet; nem csak azért, mert cselédként érdeklődik, hanem mert tényleg érdeklődni látszott.
– Az udvarról? – kérdeztem vissza döbbenten; nem igen értettem, mit szeretne tudni róla, és még ha szeretne is, miért épp tőlem. A legtöbben inkább elkerülték, hogy beszéljünk. – Szürke a padozat – feleltem végül nagyokat pislogva. Tényleg nem tudtam, mit szeretne, de az biztos, hogy nem szó szerint az udvarra volt kíváncsi.
– Én igazán nem tudom, mit érdemes elmesélni róla – folytattam, remélhetőleg még azelőtt, hogy nyilvánvalóvá vált volna Freida számára, hogy az előbbi válaszom nem viccnek szántam. – Legtöbbször a hercegnőt kísérem, és Lady Earynt... A hercegnő a zeneszobában tartózkodik a legtöbbet és hárfázik, illetve ott vannak a kertek is, a szökőkúttal... Sok a folyosó – néztem el azon folyosó vége felé, ahol mi álltunk. Itt is sok volt a folyosó; ettől függetlenül nem Rheya volt. – Rengeteg az ember; az idegen, ha valaki nem figyeli meg őket eléggé. Mindig vannak vendégek is, most például a radagan nagykövet él a vendégszárnyban a húgával. Minden sokkal világosabb, mint itt, és a kövek szikráznak a napfényben; megfigyelési szempontból kellemetlen, de finomabb női szemmel, azt hiszem, szép... Gondolom. Sok az aranyozott dísztárgy, és minden folyosó a Sagramourokhoz köthető tárgyakkal, képekkel van díszítve, ahol épp nem a címerük van kifeszítve. Nagy a... forgalom. De valahol mégis rendezett; átlátható káosz, talán. Nem igen lehet elmondani, inkább látni kell – fejeztem be félig-meddig motyogva, mintha a palota túlzó szépségével tudnám magyarázni, hogy én nem szépnek láttam, amire valószínűleg Freida várt, hanem jelentőségteljesnek. Az a szépség, amit én láttam a palotában, abban rejlett, amit jelképezett; kételkedtem benne, hogy egy nő túlzottan értékelni tudná, amikor hajnalhasadáskor felkel az ember, és a járőröző katonák hangja, a páncél csörömpölése és kardok csattogása ér el hozzá. Teljesen más világ volt, mint Rike nyugodt kis vára, és nehéz volt elsőre beilleszkedni.
– Lady Naryssa hogy viseli a változást? – jutott eszembe a kérdés, az előző gondolatom folytán. – Ő... nem nemesi származású, ugye? – Tényleg nem sokra emlékeztem róla, ahhoz túl régen elmentem, de abban biztos voltam, hogy gazdag családból származott; elvégre, másképp nem engedhetett volna meg magának egy saját cselédet. |
A gúnyos válasz hallatára önkénytelen grimasz suhant át az arcomon, amit reményeim szerint a fiú nem vett észre. Végül is ilyesmi reakcióra számítottam, de azért mégis fájt egy kicsit a becsületemnek a felelet. Próbáltam kiolvasni valamit Kicsi Rikey keserű szavaiból és a megfeszült testtartásából, amiből áradt az elegancia. A lemenő nap sugarai beszűrődtek a vár folyosójára és narancssárgára festették a falakat. Csak akkor vettem észre az oldalán függő kardot, amikor megcsillant rajta a fény. Egyszerű női agyammal nem értettem miért érezte szükségét, hogy egy ilyen nehézkes fémtárggyal látogassa meg újdonsült sógornőjét, aztán valahogy kezdtem összerakni magamban a dolgokat. Jól tudtam, hogy Kicsi Rikey és Lord Ristar a királyi testőrség tagjai és egész évben Rheyában tartózkodnak. Akkor egész biztosan hozzánőtt már a fegyver az oldalához. Suhant át az agyamon a gondolat miközben íriszeimet még mindig a kardján pihentettem. Volt valami ijesztő abban, amikor belegondoltam, hogy vajon hány embernek a vére csöpögött le róla miközben a fiú az uralkodó család életét védte. Vajon személyesen ismeri a herceget és a hercegnőt is? Igazak a pletykák, amik a királyról és a királynéról szólnak? Milyen lehet a főváros? Milyenek ott az emberek? Vagy egy tucat kérdésem lett volna, amiket legszívesebben csicseregve kérdezgettem volna a lovagtól velem szemben, de az arckifejezéséből ítélve inkább csendben maradtam. Ismerve Naryssát szinte biztos voltam benne, hogy ő is hasonló dolgok után fog érdeklődni, amikor illendőnek ítéli meg a helyzetet.
Huszonkettő. Erre azonnal felkaptam a fejem és hitetlenséggel vegyes csodálattal pillantottam fel a fiúra. Hogyan lehet huszonkét évesen a királyi testőrség tagja? Még ilyen korú lovagról is alig hall az ember ő pedig immár komoly pozícióban dolgozott.
- Akkor maga meglehetősen tehetséges Lord Kilian. Sosem hallottam még senkiről, aki ilyen fiatalon már az udvarban szolgált volna. – állapítottam meg őszintén elcsodálkozva. Valószínűleg ő is tudatában volt, hogy mennyire rendkívüli az esete, de nem tehettem róla egyszerűen úgy éreztem muszáj tudatnom vele elismerésem. Ha már eddig nem igazán loptam magam a szívébe, legalább hallja, hogy igazából semmi problémám vele. Nem mintha valószínűleg nagyon adna egy szolga véleményére.
Millson. Talán ő volt az a testvér, akiről a legkevesebbet tudtam ezért kíváncsian hallgattam a legkisebb fivér válaszát. Annyit én is tudtam, hogy egy borászat örököseként élt egy másik birtokon, de többet most sem tudtam meg. A bort Naryssa esküvőjén volt alkalmam megkóstolni, amikor a barátnőm a kezembe nyomott egy kehellyel. Talán nem volt túl illendő a szolgát itatni, de az újdonsült Lady mindenképp hallani akarta a véleményemet a nedűről. Nem hiszem, hogy bárki is észrevette volna amint fintorogva kortyolgattam, hiszen valljuk be a legtöbb tekintet már alkoholmámorban csillogott addigra.
- Ahogy óhajtja Lord Kilian. – pukedliztem búcsúzóul és hosszasan néztem utána. Lehetett volna rosszabb is ennél. Suhant át az agyamon és muszáj volt sóhajtanom egyet a megkönnyebbüléstől, ahogy benyitottam Naryssa lakosztályába. Éppen örömmel állapítottam meg, hogy a ragyogó tisztaság, amit pár órával ezelőtt varázsoltam még mindig érintetlen, amikor meghallottam a hangot mögülem. Jaj. Kihátráltam a bejáratból még mindig a kezemben tartva Naryssa ruháját és most nem zártam vissza a faragott faajtót. Innen is érezni lehetett a friss virágokat, amit ma reggel metsztettem a kertésszel az úrnőm asztalára.
- Tizenöt esztendeje, uram. – bólintottam a kérdésére és akaratlanul is eszembe jutott az első napom, amikor szeppent gyerekként bámultunk egymásra a legjobb barátnőmmel. Naryssa akkor még csak épphogy betöltötte az első évtizedét, de már egy igazi úrihölgy állt velem szemben. Persze nem merülhettem el nagyon az emlékeimben, mert Lord Kilian kérdésére mélyen el kellett gondolkodnom.
- Lady Naryssa rendkívül szereti az új ruhákat, mint minden fiatal hölgy és természetesen soha nem vetne meg egy gyönyörű hajdíszt sem. Legalább annyira édesszájú, mint jómagam, de nem hiszem, hogy illendő lenne édességet vásárolnia a sógornőjének. – összevontam a szemöldököm miközben gondolkodtam. – Azt hiszem egy igazgyöngy karkötő vagy nyakék tökéletes lenne. – pillantottam le a kezemben tartott szoknyára. Biztos voltam benne, hogy csodálatosan harmonizálna az öltözékkel, amit szorosan magamhoz öleltem. Hát persze, hogy Kicsi Rikey nem volt tapasztalt ilyen dolgokban. Ugyan nem ismertem, de valahogy nehéz volt elképzelnem, ahogy a nőket fonja maga köré, mint ahogyan legfiatalabb bátyjáról hírlett. Azért mégis csak hallott róla a hercegnőnek miféle ajándékokat küldenek a férfiak. Legalábbis valahogy így képzeltem, ha az ember hercegnő. Jó sok ajándékkal és kérővel.
- Lord Kilian. Bocsássa meg merészségem, hogy ilyen ostobaságot kérjek magától egyszerű szolgáló létemre. Mégis felülírná minden örömömet, ha mesélne nekem pár szót a királyi udvarról. – pillantottam fel rá csillogó szemekkel. Mint mindig most sem tudtam féken tartani a kíváncsiságom, de mentségemre legyen mondva legalább megpróbáltam tiszteletteljes köntösbe csomagolni kérdésem. |
Freida, igen;valami derengett ugyan az esküvőről, ahol Lady Naryssa bemutatta az egyetlen szolgálóját is, akit magával hoz majd Rike-ba, de be kell valljam: ha nem itattak volna velem annyit, akkor sem igen törődtem volna azzal, hogy megjegyezzem a szolgáló nevét. Nem a származása miatt;egyszerűen én már nem éltem itt, így minden hasonló információ haszontalan. Rheyában mindenkiről tudtam, kicsoda, legyen bár szolgáló, őr, Sagramour-sarj vagy néhány éjszakát maradó szállóvendég. Kötelességem volt ismerni mindent és mindenkit, épp azért, hogy megfelelően tudjam végezni a munkámat, ehhez viszont sok név párosult, túl sok, s másra már nem igen maradt hely a fejemben, ha igazán hatásos akartam lenni.
Freida idősebb lehetett nálam néhány esztendővel, de biztosra vettem, hogy sokkal többnek gondolja Ő a korkülönbséget, mint amekkora valójában volt. Ott ült a szemében az a tipikus csillogás, amellyel az idősebbek néznek a fiatalokra, a gyerekekre; az a bizonyos majd megtudod nézés. Csakhogy én nem voltam gyerek, ez a gondolat pedig ismét savanyú grimaszra késztetett, helyette azonban csak a szorításom erősítettem a markolaton; az ujjbegyeim valószínűleg el is fehéredtek. A pukedlijét követő megszólalásra pedig az állkapcsom is megfeszült; nem a harag jele volt ez, amely egyébként rangomnál kifolyólag akár jogos is lehetett volna, hanem a feszültségé és kényelmetlenségé. Már megint helyben voltunk.
– Nos, ezt még sosem hallottam – feleltem több gúnnyal, mint amennyit jobb napjaimon megengedtem volna magamnak, még egy szolgálóval szemben is. Ristar rossz hatással volt rám, azt hiszem; persze, ő senkire nem is tudott más hatással lenni, mindig a legrosszabbat hozta ki az emberből, tehetsége volt hozzá, mint másnak a viccmeséléshez. Meggyőződésem volt, hogy számára nem csak külön helyet tartottak fenn az alvilágban, de egyenesen trónusnak hívták. A testvérem gondolata, mint mindig, most is frusztrációval töltött el, amelyet Freida akár félreértelmezhetett ellene irányuló haragnak is. Azt nem állítom, hogy örültem volna annak, hogy ezt a nevet még a vár legújabb lakója is ismeri (úgy sejtettem, Joderick keze van benne), de már túl régóta küzdöttem ellene ahhoz, hogy egy hasonló elszólásra dühvel reagáljak. A megfáradás, azt hiszem.
Persze, jobb lett volna, ha nem próbálja megmagyarázni, mert attól csak rosszabb lett.
– Huszonkét éves vagyok – mondtam, szinte motyogtam, ahogy kényelmetlenül áthelyeztem a testsúlyom a sarkamra, és Freida helyett is lesütöttem a szemem. Még, hogy kisgyermekes báj... Anyám is hasonlókat mondott; szerinte édes gyerek voltam (már amennyire ő egyetlen gyermeket is édesnek tart, akit Neki kellett kihordania és a testét s fiatalságát áldozni érte), és tanácsosi pályára szánt volna, diplomatának vagy effélének, de én makacsul ragaszkodtam a kardhoz. Szerinte efféle ocsmányságokkal, harccal és vérrel akarom bebizonyítani, hogy nem vagyok gyerek, és szerinte épp ez bizonyítja, hogy az vagyok. Sosincs kedvem vele vitatkozni; így akkor is inkább csak sóhajtottam, és úgy tettem, mint akit lenyűgöz a tenger látványa, és nem figyel a panaszáradatára, többek között miszerint nem látogatom meg elégszer.
A szolgáló válaszára, miszerint nem teljesítheti a kérésem, előbb felvontam a szemöldököm – ehhez nem voltam hozzászokva –, majd a magyarázatot hallva egyszerre nyugodtam meg, amiért nem a felém érzett általános tisztelet foszlott semmivé a becenév miatt, és csüggedtem el s lepődtem meg, amiért a bátyám és a felesége egyáltalán nincsenek is a várban. Joderick persze néha elfeledkezett dolgokról, így mikor rá akart venni, hogy ismerjem meg Naryssát, valószínűleg el is felejtette, hogy mára programjuk akad, vagy csupán ma reggel találta ki, és azt felejtette el, hogy velem lett volna találkozója. Rá emiatt nem tudtam haragudni, csupán magamat éreztem emiatt eléggé zavarban, amiért még azt sem tudom, hogy a tulajdon bátyám nincs házon belül. Biztosan tájékozatlannak hatottam; azt pedig gyűlöltem.
– Ó. Nos, ez... Kellemetlen – feleltem, igyekezvén úgy tűnni, mint akit bánt a dolog. Igazából nem szerettem volna túlzottan megismerni Lady Naryssát, még nem éreztem késznek rá magam, főleg, hogy Ristar akaratomon kívül azt is elmondta nekem, hogy annak idején ők ketten is egészen összemelegedtek. Nem akartam tudni, hogy ez mit jelent; akkor nem, ha Joderick feleségéről van szó, és ha Ristarnak bármi köze van hozzá. Sajnáltam a legidősebb bátyámat; azt hiszem, túl könnyen bízott meg az emberekben.
– A délután folyamán a bátyámhoz látogatok – ráztam meg a fejem lassan, majd egy cseppet gyorsabban, mintha össze akarnám rázni a gondolataim. – Úgy értem, a másikhoz. Millsonhoz. Csak az éjszaka folyamán térek vissza. – Valójában ehhez sem fűlött nagyon a fogam, és úgy éreztem, Millson sem fog repesni az örömtől; azt hiszem, ő mindig is kilógott egy kicsit a családunkból, és legszívesebben egyikünkkel sem találkozott. Anyánk azonban zokon vette volna, ha Őt nem látogatom meg; nekem pedig lényegében mindegy volt, hol érzem magam kellemetlenül.
– Holnap ismét megpróbálom majd. Elnézést kérek a zavarásért – mondtam végül szárazon, és egy halovány főhajtást követően már sarkon is fordultam, hogy a hálószobámig masírozzak, és ki se jöjjek onnan, míg indulnom nem kell. Épp csak néhány lépést tehettem csupán, mikor eszembe jutott valami, és inkább visszafordultam.
– Freida! – szólítottam meg fennhangon, és határozott léptekkel visszasiettem hozzá. – Ön régebb óta áll Lady Naryssa szolgálatában, ugye? Még ha most nem is áll módomban találkozni vele, illetlenség volna ajándék nélkül keresnem fel őt, ám az igazat megvallva... Nem tudom, minek örülne. Tudna esetleg segíteni? – A legegyszerűbb lett volna azt mondanom, hogy semmit sem tudok a sógornőmről, és ez teljesen igaz is lett volna; még arra sem igen emlékeztem, milyen színű a haja, egyedül az rémlett, hogy aprónak tűnt Joderick mellett, de az nem sokat segít. Reméltem, hogy Freida talán kérés nélkül is mesél róla egy kicsit. |
Az egyik dolog, amelyet a legjobban élveztem a királyi testőri pozícióban, az a sok ábrándos pillantás volt, meg az összesúgások a hátam mögött, mikor elhaladtam egy csapat palotabéli hölgy előtt, s édes kuncogásuktól csak még peckesebben szedtem a lábaim. Persze, lehet, hogy nem is a pozíció volt a ludas, hanem egyszerűen mérhetetlenül jól állt nekem az egyenruha. Úgy is volt. Jelenleg azonban nem viseltem – hiszen épp nem voltam szolgálatban, ráadásul a Riker címer sem jelent sokkal kevesebbet, legalábbis errefelé –, s mégis szándékomban állt ugyanazt a reakciót váltani ki Tritón szépségeiből. Az egyikük épp előttem állt;bár szigorúan véve rheyai volt, jelenleg épp itt állt, tehát tritóni. Kikezdhetetlen volt a logikám is, nem csak a szavaim.
– Pedig a csalóka tengeri fény gyakran láttat olyasmit, ami ott sincs – feleltem vásottan, pont úgy, aki tudja is, miről beszél; tudtam. Elvégre, habár Rike kissé arrébb volt, a látvány cseppet sem különbözött, és néha érdekes dolgokat látott az ember. Én legalábbis nem egyszer állítottam már hasonlót érdeklődő, pirosajkú lányoknak, akik minden szavamon csüngtek. – A hableányokat és sziréneket sem csak részeg tengeri medvék látják, tudja – tettem még hozzá, szinte suttogva, mintha hatalmas titkot osztanék meg vele. A színjáték kedvéért egy cseppet előre hajoltam, ám most ismét felegyenesedtem.
– Ez nem is kérdés, hölgyem – húztam ki magam büszkén, a mellkasom kidüllesztve, mikor Lady Isobel azt válaszolta, mellettem immár biztonságban lehetett. No persze, ez a kijelentés attól is függött, pontosan mit értett biztonság alatt, hiszen azt például biztosra vettem, hogy az öcsém, a drága Kicsi Rikey váltig állítaná a hölgynek, hogy tíz méteres körben kerülnie volna illő engem. Legtöbbször szinte szórakoztatott, hogy Kilian mennyire... Kilian. – Ámbár épp csak szerencse, hogy erre jártam. Az Istenek nyilván Önre mosolyognak, amiért nem csak Branwe szépségének ajándékát, de Dagda óvó tekintetét is magáénak tudhatja!
A kérdésére halkan felnevettem, mintha mulatságosnak gondoltam volna a gondolatot, hogy bárkinek kételkedni jutna eszébe az indulásomban. Elvégre, őszintén; látott már engem páncélban?! – Természetesen! – feleltem, nevetésem széles, fogvillantó mosollyá szelídítve. – Bizakodva állok a kihívás elébe, noha az idei igen elegáns küzdelem lesz; abban sem vagyok biztos, vajh' illendő-e egy királyi testőrnek a saját hercegére fogni kardot – nevettem fel ismét, noha, mint már említettem, akár a király ellen is szívesen kipróbáltam volna magam, már ha a lábsérülése nem volna, s indulna tornákon. Sokakkal megmérkőztem már, de a Sagramourok még hiányoztak a listámról; ők, és az Agenyrek. Lord Tomas olyan volt, mint Millson, elüldögélt a saját kis birtokán, és néha borgőzösen borult az asztalra. Nos, aki megtehette, hogy mást sem csinál, csak vedel, annak bizonyára aranyélete lehetett; én magam sem panaszkodtam azonban, elvégre, csinos hölgyek csípőjének ringását nézni sem volt rossz elfoglaltság, csak épp elég ravaszul kellett csinálni ahhoz, hogy nekik ne tűnjön fel.
– Megkérdezhetem, merre indult, Milady? – Főt hajtottam előle, kezem a mellkasom elé tartottam, míg a másikkal fennkölt mozdulatot tettem az előttünk elterülő, üres térre. – Elkísérném, amennyiben megtisztel a társaságával. Nem venném magamra, ha valami történne Önnel, miközben magam is tehetnék valamit ennek elkerülésére; a Nagyrabecsült Hercegnő bizonyára szomorú volna, ha az egyik udvarhölgyével valami szerencsétlenség történne, nem is beszélve kegyedről. Királyi testőrként, merem remélni, hogy az ő lelkének óvása is a feladataim közé tartozik.
Amennyiben Isobel irányt mutatott, a kezem nyújtottam felé, hogy belém karolhasson; amennyiben nem, úgy ugyanígy tettem, ám magam indultam el egy kívánt irányba, a tenger felé. – Ön járt már hasonló tornán? Tudja, habár én magam a küzdőterek másik oldalán szoktam ülni, úgy tudom, a hölgyeknek gyakran favoritjuk is van; Ön is kiszemelt már esetleg magának valakit? Udvarhölgyként nyilván sok lovaggal és nemessel találkozott már, van miből válogatnia! |
Rion pocsék társaság volt, amit bármiféle túlzás nélkül kijelenthettem. Izzó fogóval sem lehetett volna belőle annál több szót kihúzni, mint amit kedve szottyant megosztani velem, mikor épp megunta a meggyötört arcának mutogatását, csak hogy zord szavait hangoztassa. Becsülendő jellemvonás volt ez a szótlanság már az ő szakmáját tekintve; nem kérdezett a kelleténél többet, csak elvégezte a feladatát panaszkodás nélkül. Nekem sem volt szolgálataival semmi bajom - mert a semmitől eddig hősiesen védett -, de azért szívesen fogadtam volna ha hosszúra nyúlt beszédeimre érdemlegesebb választ is kaptam volna, mint egy tehén búgását utánzó hangot.
- Való igaz. - adtam igazat Rion szavainak fivéremre vonatkozóan. Hacsak egy kicsikét is tiszteltem volna Thanet, vagy a semmiből felgyulladt volna bennem a testvéri szeretet halvány lángja, akkor talán rászóltam volna a taranisi zsoldosra, hogy zabolázza meg nyelvét ha egy főnemesről beszél, ráadásul munkáltatója édestestvéréről... de sajnos soha nem ápoltam túl jó viszonyt öcsémmel ahhoz, hogy bele tudjak kötni testőröm szavaiba.
- Akkor legalább addig van mit csinálnod, míg vissza nem költözik Rheyába. - állapítottam meg, ahogy Rionra tekintettem. Szerencséjére - és az enyémre is - az a nap percről percre egyre közelebb volt; Nem tudtam eldönteni mit is vártam jobban: a tornát vagy azt, hogy Thane utána visszautazzon húgunk mellé a királyi udvarba és többet ne kelljen a vacsoraasztalnál látnom. Ilyenkor bántam csak igazán, hogy úgy döntöttem nem indulok egy versenyszámban sem idén; jó lett volna látni öcsém, ahogy a vereség szégyenével együtt utazik vissza Rheyába.
Lábam az utcára kirakva jöttem is rá arra, hogy mennyivel jobban szerettem a birtokunkon tartózkodni, mint a városban. Aerten egyébként is nyüzsgött az élettől, minden sarkon külhoni kereskedők árulták egzotikus portékáikat vagy bormámoros matrózok botorkáltak a kikötő felé vissza hajójukra... de a torna dátumának közelsége erre a sokszínű népességre rátett csak még egy lapáttal; esküdni mertem volna arra is, hogy a tegnapi nap folyamán már néhány kisebb rheyai és pusztai család zászlaját láttam lobogni a Lovag-mezőn. Kivételes tornának ígérkezett az idei, hisz az összes főnemesi dinasztia képviseltette magát, és míg néhány évvel ezelőtt Gildas Olwyn győzelmét már a a versenyszámok kezdete előtt meg lehetett jósolni, a dolgok mostani állása szerint senki nem tudta volna megmondani, hogy harmadszorra is az Istenek Bajnoka lesz e belőle.
- Ma különösen kedves vagy, Rion. - jegyeztem meg, kezeim csípőre téve tekintve hátra rá vállam felett. - És az illemedben sincs semmi kivetnivaló. - csóváltam meg a fejem, ahogy sokadszorra is megállapítottam, hogy a testőröm elfelejtkezik arról, hogy már nem Taranis seggfagyasztó pusztáin él és nem egy jött-mentet szolgál nevetséges összegért, hanem Rivalen Llewellynt, Aerten eljövendő urát aki előtt azért egy kis műveltség és etikett elvárható; Szerencséjére engem aztán nem érdekelt az amit a többi nemes fiúcskáról mondott egészen addig, míg engem nem kezd szidni a hátam mögött.
Kijelentésére, miszerint minden taranisi problémás, egy a tüdőmből feltörő mély sóhajjal reagáltam. - Csak a testvéreit ne hozza magával... Biztos vagyok benne, hogy az a nőstényördög nővére legszívesebben álmomba megfojtana. - emlékeztem vissza arra az egy alkalomra, mikor Clarine Deatryshoz szerencsém volt talán hat évvel ezelőtt. Úgy nézett rám mintha én okoztam volna az életét ért összes csapást vagy miattam esne a hó folyton a hegyekben, és még az én kedvem is elment attól, hogy odamenjek és váltsak vele néhány szót.
- Megyek a tornára, hát hogyne mennék. - húztam össze a szemeim szigorúan, ahogy átléptem egy kétes eredetű pocsolyán az utca szélén, csak hogy egy másik mellékutcába kanyarodhassak be. A cipészet onnan már nem volt olyan messze. - Rivalen Llewellyn nem hiányozhat, még a végén unatkozna a többi főúr. Mint pedig házigazda, kötelességeim vannak ahogy neked is; Jössz velem a nyitóbálra ez nem volt kérdés. - mondtam, mert ha valahol, hát ott kellett igazán az ember életére vigyázni. Itt az utcán talán megvédhetett a szépreptű pillangóktól nehogy tökéletes frizurámba szálljanak, a tornán viszont valóban meg volt az esélye egy merényletnek, hiába állíttattam minden négyzetcentiméterre egy katonát. Szükségem volt Rionra magam mellett, már csak azért, hogy idegeim nyugodtak legyenek. - Vagy más, fontosabb terveid voltak esetleg? - kérdeztem hátra sem fordulva vagy nézve, hangomban az érdeklődést a minimálisra fogva. |
Valójában hallottam a mögöttem kopogó lépteket és azt is megállapítottam, hogy nem éppen egy pihekönnyű cselédlány halad a nyomomban, de mégis valahogy megriadtam a mély férfihangra. Megtorpantam a faragott sötét ajtó előtt kezemben az úrnőm díszes selyemruhájával és óvatosan pillantottam hátra égkék íriszeimmel. Már a hanglejtésből sejtettem, hogy nem egy langaléta szolgálófiú szólt utánam, amikor pedig szembenéztem vele már biztos lehettem benne. Kicsi Rikey. Akartam volna mondani, de szerencsére időbe észbe kaptam és becsuktam már-már szólásra nyitott rózsaszín ajkaimat. Már egészen hozzászoktam, hogy a szolgák is becenevén emlegetik egymás között a Riker család legfiatalabb tagját. Amikor pedig kettesben voltunk Naryssával mi is szívesen használtuk azokat az aranyos beceneveket, amiket Joderick aggatott testvéreire. Talán ezzel úgy érezhettük már mi is idetartozunk egy kicsit. Ahogyan végigmértem Kicsi Rikey vonásait, valahogy egyetértettem azzal a névvel, ami ráragadt. Elképesztően fiatalnak tűnik. Vajon mennyi idős pontosan? Tizenhat? Nem annyi biztosan nem, talán megvan már tizennyolc is. Meglepődve eszméltem fel, hogy bemutatkozik. Nem egészen tudtam hova tenni tekintve, hogy mégis csak egy olyan házban dolgoztam, ami a családja tulajdona.
- Én pedig Freida Stutton. – böktem ki én is a saját nevemet és egy rövidet pukedliztem. – Maga aztán egy kicsit sem hasonlít a bátyjára, Kicsi Rikey. – állapítottam meg hangosan, amin még én magam is meglepődtem. Kék szemeim hatalmasra kerekedtek és a számmal egy néma O betűt formáltam. Oh ne. Már megint, gondolkodás nélkül járt a szád te ostoba lány. Szidtam saját magamat és mentve azt a maradékot, amit menthetőnek lehetett nevezni belekezdtem. Szerencsétlenségemre eszembe se jutott lesütni a szemem és habogva elnézésért könyörögni helyette inkább szemügyre véve egy régi portrét a fiú mögött próbáltam kivágni magam. Annak a Riker papinak aztán volt orrszőre rendesen. –Akarom mondani maga is rendkívül jóképű, mint természetesen az összes Riker. – Nem ez a papi határozottan nem az. - Csak maga egészen máshogyan, érti? Olyan ártatlan kisgyermekes bájjal. – Gratulálok Freida, most sértettél halálra egy lovagot. Pár pillanat néma csend után zavartan megköszörültem a torkom és úgy láttam itt az ideje, hogy válaszoljak a kérdésére. - Khm. Igen én, volnék Naryssa szolgálója. Lady Naryssa. – javítottam ki magam sebesen. – Sajnálom Lord Kilian attól tartok, hogy nem tehetem. – itt már eszemben tartottam a helyes megszólítást és óvatosan tereltem vissza égszínkék tekintetemet Kicsi Rikey arcára. Vajon holnap kivégeztet? Oh, nem. Először megfőzet és odaad a csaholó vadászkutyáinak. Biztos, hogy vannak csaholó vadászkutyái és az a hárpia szakácsnő még benne is lenne a dologban. A fantáziám szabadon szárnyalva elém is festette a jelenetet, ahogy a terebélyes asszonyság egy kis paprikát is szór a fejemre, csak úgy a biztonság kedvéért.
- Lady Naryssa jelenleg a városban tartózkodik és sejtelmem sincs, mikor érkeznek vissza. Azonban biztos vagyok benne, hogy odalesz az örömtől, mikor megosztom vele, hogy újdonsült sógora látni kívánta. – mosolyodtam el óvatosan és illedelmesen lesütöttem a pillantásomat. Ennek az az oka, hogy az előbb bevertem a fejem. Egész egyszerűen megbolondultam, mint a gyermekek, akiket a fejükre ejtenek és most mélyen megbántottam Naryssa sógorát. – Ha Lord Kilian úgy kívánja, esetleg megemlíthetném Lady Naryssának, hogy a vacsora előtt szívesen eltöltene vele egy kis időt a kertben. – javasoltam neki szorgalmasan, hogy egy kicsit mentsem az irhámat. |
Miközben sétálgattam elgondolkoztam pár dolgon, de azért annyira nem temetkeztem bele a gondolataimba, hogy ne vegyem észre, ha esetleg egy vagy több tolvaj ellop valamit tőlem. Mert hát tisztában vagyok vele, hogy ismeretlen vagy majdnem ismeretlen területre lépve mindig elővigyázatosnak kell lennünk mindennel és mindenkivel kapcsolatban. Szóval a gondolataim vegyesek voltak, inkább visszaemlékezés volt az egész. Egy pillanatra eszembe jutott édesapám rémisztő holt tekintete, de mivel nem akartam erre gondolni, ezért másra tereltem a gondolataimat. Inkább arra gondoltam, hogy hány olyan lovag vesz majd részt a tornán, akit én személyesen vagy inkább futólag ismerek. Valószínűleg azokat, akik gyakran megfordulnak Rheyaban vagy esetleg onnan is valók, azokat meg fogom ismerni, főleg ha esetleg a királyi testőrség tagjai is esetleg. A lényeg, hogy egyre izgatottabb vagyok magam is a torna közeledte miatt, még ha ez nem is látszik rajtam. De meg kell hagyni, hogy ez az érzés csak akkor kezdődött igazán, mikor megérkeztem Aertenbe. És még el se kezdődött maga a torna. Erre a gondolatra mindig próbáltam egy kicsit megregulázni magam. Vagy arra gondoltam, hogy ki fogja megnyerni a tornát. Remélem, hogy olyasvalaki, aki meg is érdemli vagy olyan akit ismerek is. Ideális esetben kedvelek is, de ezt inkább nem hangoztatnám vagy kötném senki orrára.
Egy idő után már úgy döntöttem, hogy elindulok visszafelé a piacra, mert a végén még eltévedek. Az meg számomra nem lenne annyira jó, főleg hogy még egyedül is vagyok. Nem azt mondom most, hogy egy törékeny virágszál lennék, aki könnyen hervad, de akkor sem szeretném falra festeni az ördögöt. Nem nagyon szeretném, ha egy valahonnan egy sötét alak megtámadna, mert látszik az öltözködésemből, hogy egy nemes hölgy vagyok. Hamarosan vissza is tértem a piac környékére és elindultam a szállásom felé. Alig tettem meg három lépést, amikor meghallottam egy ismerős férfi hangot, így gyorsan megfordultam. Egy kis ideig nem jutott eszembe a férfi neve vagy hogy honnan ismerem, de lassan eszembe jutott, hogy Rheya-ból ismerem, mert a királyi testőrség tagja. Aztán lassan eszembe is jutott, hogy Sir Ristar Rikerrel állok szemben, csak nem nagyon gyakran volt alkalmunk találkozni, mert ő főleg a királynét kísérte én meg ugyebár Drusala hercegnő egyik udvarhölgye vagyok. Sir Rikerről hallottam mende-mondákat a stílusával meg az egyéb dolgaival kapcsolatban, de én jobb szeretek úgy ítélkezni az emberek felett, hogy már ismerem őket. De azért észben tartottam, hogy egyszer valaki úgy jellemezte, hogy "A piperkőc lovag, aki tisztában is van a kedvező tulajdonságával" Hát észben tartom. Gondoltam én abban az áldott pillanatban, amikor az a teremtés megemlítette nekem azt a szerinte értékes információt.
- Nem a napsugarak űznek önnel tréfát, Sir Riker - mosolyogtam rá miközben én is pukedliztem egyet a két szép kék szemeibe nézve. Láttam benne valami furcsát, vagy az esetleg egy kis huncutság volt? Ez a tekintet valamiért emlékeztetett önmagamra, mert néha én is szoktam huncutságokat művelni, mint mindenki - Igen, egyedül vagyok ezen a gyönyörű napon. Lehet, hogy meggondolatlanság volt a részemről, de legközelebb majd észben tartom. De most már ön élvezheti a társaságom ékességét, illetve társaságában szerintem már nem kell félnem, hogy esetleg egy tolvaj bántódást okozzon nekem. Mellesleg ön indulni fog a tornán? - tartottam továbbra is a társasági csevegésre kifejlesztett megtörhetetlen mosolyomat. Nem mintha nem mosolyognék természetesen. Édesanyám mondta mindig, hogy egy nő arcán a mosoly többet jelent egy férfinak, mint a különböző kencék. |
Türelmetlenül róttam a köröket ideiglenes lakrészemben; nem lepődtem meg rajta, hogy engem is a vendégeknek fenntartott szárnyba helyeztek el, hiszen az is voltam: vendég. A szoba, amelyben felnőttem, már rég Anyánk pihenőszobájaként szolgált, állítása szerint azért, mert a felkelő nap így épp az ő arcára vetült, és ez jót tett a bőrnek. Nem zavart túlzottan; a vár sohasem volt annyira az otthonom, mint Rheya, ellenben Joderickkel. Kemény, határozott lépteim visszhangot vertek a falakon, kék szemeim pedig egyre csak az erkély felett vizslatták a horizontot. Odakint a Nap már jócskán elhagyta a delelőt, és lassan, de biztosan bukott egyre lejjebb, hogy majd néhány óra múlva a tenger felett tűnjön el, egyelőre azonban narancsos fénybe vonta a vár körüli vörös-cserepes parasztházakat. Az idilli kép ellenére, amely elém tárult, nem voltam nyugodt. Tegnap hajnalban érkeztem, de valójában egy percre sem tudtam lehunyni a szemem, oly idegennek éreztem az éjszaka fehér holdvilágát, hogy órákig forgolódtam a puha kelmés ágyban, mire végül inkább gyertyát gyújtva könyvet vettem magamhoz. A Westbrooke-féle kitörés-csel sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint az alvás gondolata.
Kellemetlenül éreztem magam, amiért magára hagytam a hivatásom, még ha csak néhány nap erejéig is, és ahelyett, hogy most is a Sagramourok épségéről bizonyosodnék meg, odahaza nyaraltam. Minden kétségem ellenére szükséges volt a látogatás; legutóbb a bátyám esküvőjére tértem csak haza, az esemény napján érkeztem, s másnap reggel már indultam is vissza Rheya felé. Igazából, ha rajtam múlott volna, már aznap éjszaka lóra pattanok s a magasztos szivárványvárosig vágtatok, ám Joderick ragaszkodott ahhoz, hogy igyak vele, akárhányszor "Egészség!", ami nagyjából minden második pillanatot jelentett. Én magam nem szerettem a bormámorral élni, s ha csak tehettem, kerültem is; ezúttal azonban az kényszerített maradásra. Most? Most csupán az ígéretem marasztalt, amit Jodericknek tettem, hogy töltök egy kevés időt idősödő szüleinkkel és persze velük is. A sógornőmet, például, csak az esküvő napján láttam; mikor megismerkedtek, én már rég Rheyában éltem.
Igazság szerint nem igazán érdekelt senki, aki nem Sagramour volt, vagy potenciális támadó, ám ezt nem tartottam jó ötletnek a bátyám orrára kötni.
Aertenben kellene lennem, gondoltam, ahogy kisétáltam a félig nyitott emeleti folyosóra, melyen végigsöpört a frissítő tengeri szellő. Joderick lakosztálya felé indultam. Úgy kellene lennie... Biztos voltam abban, hogy még legalább két-három álmatlan éjszaka vár rám, míg végül ismét elememben lehetek, s egy megfakult emlékektől hemzsegő személytelen vár folyosóinak céltalan rovása helyett ismét magamra ölthetem az egyenruhám. És abban nézhetem végig, ahogy Ristar lassan új babérokra tör. A legfiatalabb bátyám gondolatára ösztönösen rámarkoltam az oldalamnál lógó kard oroszlánfejes markolatára; nem csak, hogy a magam huszonkét évével a legfiatalabb voltam a királyi testőrök közül, ám még azzal a próbatétellel is vert a sors, hogy a tulajdon testvérem keseríti meg ott mindennapjaim. Legkisebb gyermeknek lenni biztosan előnyös is; ám én csak annyit kaptam bele, hogy Ristar már a testőrségben is úgy bánt velem, mint holmi gyermek apróddal, és úgy villogtatta rám a fogait, mikor vigyorgott, mintha reszkető egér fölött köröző ragadozómadár volna. Engem inkább emlékeztetett héjára, mint oroszlánra.
Nyilvánvalóan okkal lett testőr, emlékeztettem magam, mielőtt még túlzottan belemerültem volna a testvérem ócsárlásába. Máskülönben a Herceg nem ajánlotta volna fel maga a pozíciót. Mióta néhány hónapja ő is közénk került, igyekeztem meggyőzni magam, hogy csak a testőri érdemei számítottak; nem kellett kedvelnünk egymást, sőt, a szükséges tanácskozásokon kívül találkoznunk sem kellett.
Az viszont vitathatatlan volt, hogy sokkal szívesebben találkoztam volna Ristarral, ha nem viselkedne felfújt hólyag módjára. Erre a gondolatra kelletlenül puffogtam egyet, és ráfordultam a Rike jövendő urához és úrnőjéhez tartozó folyosóra. Rögtön megpillantottam az alakot, aki előttem sétált, ám először egyszerű szolgálónak néztem; csak akkor tűnt fel az ismeretlen ismerősség, mikor, elnyújtott, sietős lépteimnek köszönhetően, majdnem utolértem, és ő is ugyanazon ajtó felé fordult, ahol én terveztem bemenni. Rheyával ellentétben, itt nem akadtak ajtónállók, akik bejelentették volna az érkezőket.
– Hölgyem? – szólítottam meg tisztes távolságból. Ajkaim szigorúan préselődtek össze, bár ez nem neki szólt, egyszerűen ösztönösen grimaszoltam ilyesfolytán; most, Anyám külön kívánságára, nem viseltem még a családicímeres páncélomat sem, ám vörös bőrből készült tunikám mellett is az oldalamra csatoltam a kardom; valószínűleg nem lehetett kétséges a kilétem, én mégis a bemutatkozást választottam. Megállván haloványan főt hajtottam előtte; csak annyira, amennyire egy lovagnak illendő elismerni egy hölgy társaságát, ám figyelvén a valószínűsíthető rangbéli különbségeinkre.
– Kilian Riker vagyok. Ön Lady Naryssa szolgálója, jól sejtem? Lenne kedves megérdeklődni tőle, hogy alkalmas-e esetleg egy előre be nem jelentett látogatás? Nem szeretném zavarni, ám a bátyám tegnap este ragaszkodott hozzá, hogy megismerkedjem a legújabb családtaggal. |
Volt valami Rike várában, amitől úgy éreztem mintha egy tündérmesében lennék. Ha pedig egy szolga úgy érzi, magát mintha tündérmesében volna kíváncsi voltam, hogy a magasztos ház tulajdonosai hogyan élvezik az életet ezen az apró szigeten. Nem tudtam, hogy a sziget körül türkizkéken csillogó tenger; a sirályok vijjogása; a meleg tengeri szellő, ami minden egyes alkalommal kellemesen simogatta a karomat vagy az elképesztő festmények tehettek róla, de a vár tényleg olyan volt, ami felülmúlta miden álmomat. Szerettem a kertben téblábolni a fehér habokat figyelve, mélyen beszívva a sós levegőt, amit a szellő idáig fújt és szerettem a várban újabbnál-újabb apró zugokat felfedezni. Viszont nem szerettem azt az idegen érzést, ami körülvett, amikor a barátnőm nem volt velem. Nyílt titok volt, hogy a szolgálók nagy része nem kedvelt, amivel még meg is barátkoztam volna, hiszen nem nagyon tudott érdekelni az emberek véleménye, de féltem, hogy ezáltal újdonsült Lady Rikert sem fogják a szívükbe zárni. Azt pedig sosem bocsájtottam volna meg magamnak, így amennyire tudtam visszafogtam magam. Persze néha muszáj, volt megjegyeznem egy-két dolgot a cselédlányoknak hogyan fejlesszék munkájukat. Végül is nem hagyhattam, hogy az úrnőm házában szegényes munka folyjék. Persze ezt a legtöbben halálos sértésnek vették és a fejemhez vágták, hogy ők eddig is nagyon jól elboldogultak köszönik. A szakácsnő pedig majdnem két kézzel ugrott a torkomnak mikor megjegyeztem, hogy a kagylólevese túl sós és a csirke pedig furcsán keserű. Én már generációk óta itt dolgozok, te bestia. Beteszed, ide a lábad aztán azt hiszed most már főszakács lettél? Még mindig előttem van a kép, ahogy hajhálóval a fején az egyik fényes késsel hadonászik felém. Nem szokásom menekülőre fogni, de akkor jobbnak láttam elhagyni a terepet. Amikor nem Naryssa nyomában voltam akkor általában a kertben dolgoztam az egyik új ruháján. Persze híres aerteni szabók ruháit viselte, de szerettem saját magam díszítgetni az anyagokat. Néhol színjátszó igazgyöngyöket varrtam a felsőrészre vagy éppen hozzátoldottam egy két fodrot a szoknyához, hogy kiemeljék úrnőm derekát. Most is az egyik ilyen ruhán dolgoztam a hátsókertben, az egyik hűvös kőpadon ücsörögve. Valójában nem lett volna szabad itt tartózkodnom, de biztos voltam benne, hogy legjobb barátnőm egyáltalán nem szidna meg még, ha itthon is volna. Lord és Lady Riker viszont kimozdult otthonról emiatt pedig teljes nyugodtságban fűztem a következő sziporkázó gyöngyöt a mélykék ruhára, ami leginkább a tenger nyílt vizére emlékeztetett. Nem mintha valaha jártam volna a nyílt vízen, de Rike várából ha elég messzire pillant az ember akkor látja ahogy a kék minden árnyalata után átveszik a helyet a sötét hullámok és ha eléggé hunyorog akkor még egy-két lobogó vitorlát is ki lehet szúrni a horizonton. Az öltözék a közelgő tornára készült és reméltem, hogy Naryssa tetszését is ugyanúgy elnyeri, mint ahogy a terveimben szerepelt. A rengeteg selyem és bársony mellett a szekrényben mindig szorítottam egy kis helyet egy-egy új darabnak, de persze az újdonsült Ladynek rekordmennyiségű szépséges szoknyája volt. Az pedig még csak hab volt a tortán, hogy még mennyi sorakozott a fejemben. Például szerettem volna egyet a közeljövőben oroszlán motívummal, hogy mindenki tudja melyik család büszke asszonyával állnak szemben.
Az utolsó darab apró kerek igazgyöngyöt is rögzítettem és két kezemmel eltartottam magamtól a ruhát, hogy leellenőrizzem nem-e hagytam ki egy apró részletet. Hibátlan. Mint mindig. Állapítottam meg magamban és összepakoltam a varrófelszerelésem a faragott ládikába, amit még a barátnőm vásárolt nekem az egyik születésnapomra. Ezért is szerettem annyira Naryssát, sosem bánt velem úgy, mint egy egyszerű cselédlánnyal. Óvatosan összehajtogattam a ruhát, nehogy megsérüljön, ameddig visszaviszem a Lady lakosztályába. A ládikát is kézbe kaptam és kopogó lépteimmel elindultam a bejárat felé. Végighaladtam a szolgálók folyosóján és figyelmen kívül hagytam a pillantásokat, amivel többségük illetett. Néhány göndör tincsem kiszabadult a kontyból, amit még reggel fontam magamnak és most mulatságosan ugrándozva követték járásom ritmusát. Úgy döntöttem, hogy először Naryssa ruháját viszem a lakosztályába, hogy amint hazaér meg tudjam neki mutatni, így az emelet felé vettem az irányt. Éppen a művemen legeltettem a szemem mikor egy hatalmas koppanásra lettem figyelmes. Igen. A fejem koppant egy hatalmasat az előtte lévő oszlopon.
- Au. Azt a mindenit. Ez meg, hogy került ide? – kérdeztem zavartan magamtól. Tegyük hozzá, hogy annyira nem ismertem még a házat, hogy odafigyelés nélkül járkáljak, mert hamar ilyen dolog történt. Természetesen egyik kezem se volt szabad, hogy a fejemhez kapjak, de a szemöldökömet ráncolva próbáltam tompítani a fájdalmat és kikerülve a gonosztevőmet folytattam az utam. |
Esküszöm, hogy a tengeri levegő jót tesz az arcomnak, gondoltam jókedvűen, ahogy Aerten piacterén álltam, s a félig-meddig homályos képmásomra vigyorogtam. Ez az árus mindenféle pipereárut kínált eladásra, én az egyik díszes tükörrel szemeztem, különösen csábító volt az a nagy, szögletes rubint az alján. Hallottam szóbeszédeket olyan messzi helyekről, ahol olyan tiszta üveget tudtak készíteni, hogy ha akartál, át is láttál rajta. Habár átlátni nem szerettem volna, sokat fizettem volna azért, hogy életemben először a tükrökre jellemző torzítás nélkül lássam az arcom. Elvégre, az voltam én; igazán nem fair, hogy egyedül én nem láttam soha magamat.
Miután megállapítottam, hogy a szemöldököm aznap kivételesen szimmetrikus volt, végül megvettem a tükröt; az árus ismert, nem csak lovagi és testőri rangom végett, de azért is, mert a Rikereket nehéz összekeverni másokkal; persze, ő azt hitte, az édesanyámnak veszem, akinek hamarosan közeledik a sokadik születésnapja, ezért szépen becsomagolta nekem, én pedig nem fárasztottam magam azzal, hogy kijavítsam a tévedését. Zsákmányommal a kezemben (mely megérte azt a két aranyat, amivel most könnyebb volt az erszényem) indultam el ismét a színes aerteni forgatagban, mely a torna miatt legalább duplájára duzzadt, s a királyi jelenlét hatására háromszorosa is megvolt az átlagosnak. Nemesek, főnemesek, lovagok, testőrök, drága ékszerkészítők és kovácsok, a birodalom minden szegletéről, s még azon túlról is.
És ez a sok-sok ember mind ott lesz, amikor megnyerem a tornát. Erre a gondolatra csak szélesedett az arcomon ülő mosoly.
Bíztam a sikereimben, még akkor is, ha az idei különösen szépreményű társaság. Az általános versenyzők mellett – néhány nemes innen-onnan, főleg a pusztáról és innen, a tenger mellől, illetve Rheyából – idén szinte az összes főnemesi család képviseltette magát, még Deatrysék is. Az én ízlésemnek a hegyi népek túl barbárak voltak, nem sokkal különbek a nomádoknál kultúra-ügyileg, épp csak volt elég eszük ahhoz, hogy várat építsenek maguknak, és többé-kevésbé tiszteljék a törvényeket. Az öcsém is eljött a tornára, nem mintha sok választási lehetősége lett volna, lényegében az egész királyi pereputty leköltözött ide, és nem maradt, akit védeni kéne Rheyában; éltem-haltam az ötletért, hogy Kicsi Rikey végignézze, ahogy engem avatnak az Istenek Bajnokává őelőtte. Tudtam, hogy indulni is akart, csak nem érezte magát elég méltónak hozzá, vagy valami hasonlót szokott karattyolni; engem nem érdekelt. Az a rakás arany is vonzónak tűnt, amely a győztesnek járt, nem is beszélve a hölgyek pillantásaitól...!
Kíváncsi lettem volna, vajon Drusala hercegnő hogy viszonyulna hozzám azt követően, hogy a bátyját is túlszárnyaltam. Szerintem már betegesen ragaszkodott hozzá, mintha az apja lenne, és ha megtudott volna róla egyet s mást, amiket a harctéren akaratlanul is meglát az ember, összetört volna, vagy el sem hiszi. Sajnáltam egy kicsit ezt a naivságot, ugyanakkor hálás voltam érte. Csak a bolond szerette az eszéért a nőket, az olyan ravasz rókákkal vigyázni kellett; még szerencse, hogy a sógornőmnél is hamar rájöttem erre, különben a végén nagyot estem volna orra. A hercegnő egyike volt a birodalom szépségeinek, de soha egyszer sem tettem felé félreérthető lépést; pedig nem lett volna ellenemre. Főleg, mert pontosan jól tudtam, hogy Kilian belepirul a kishölgy egyetlen kedves szavától a csizmájába. Ettől függetlenül jól esett volna, ha csak negyed annyi vágyakozással pillant rám, mint Ohrmondra.
Nem, én sokkal szívesebben kergettem örömöket kevésbé elérhetetlen rangúak között, például néhány meggondolatlanabb udvarhölgy mellett. Hamar sikerült belopnom magam a szívükbe, még ha akadt is néhány kivétel. Mivel azonban Isanda királyné, áldom azt a válogatós természetét, gyakran válogatta az udvarhölgyeit, mindig akadt új, meghódítandó hullám Rheya tengerében – ilyen volt Isobelle Vosburg is, aki történetesen a hercegnő egyik udvarhölgye volt, így nem sokat találkoztam vele, hiszen én főleg a királynét kísértem.
– Délibábot látok, vagy nem a napsugarak űznek velem tréfát, s valóban ön az, Lady Isobelle? – szólítottam meg már kicsit messzebbről, hogy ne riasszam meg a jelenlétemmel a látszólag céltalanul kóborló leányt. Egyszer vagy kétszer találkoztunk csak, de különös gondot fordítottam a hölgyek nevének megjegyzésére. Széles mosollyal az arcomon álltam meg előtt,e tisztes távolságban, s miután mélyen meghajoltam előtte, huncutul csillogó kék szemekkel pillantottam fel rá ismét. – Egyedül van ezen a szép napon? Megbocsásson, de igazán nagy meggondolatlanság, nem csak a társaságának ékességétől foszt meg valakit, de arra is lehetőséget ad, hogy magának essék bántódása... Tudja, ilyentájt megsokszorozódik errefelé a tolvajlás – tettem hozzá szinte cinkos módra suttogva. |
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
