|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:47 - |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
 Nem tudom mióta álltunk a sikátorban, de óráknak tűnt. Minden bizonnyal a fogadós is rossz néven fogja venni, ha ilyen időben török rá. Arról nem is beszélve, hogy reggelre bizonyára már körözést is adhatnak ki a fejünkre. Gyors fejszámolást követően úgy döntöttem, hogy kockáztatok. Egy kényelmes ágyban töltött éjszaka sok mindent megér.
A megjegyzés hallatára sejtelmes mosoly jelent meg az arcomon. Szerettem amikor az emberek lebecsülik a képességeimet, mert ezzel jómagam előnyhöz juthatok. Még hogy nem tudnék elmenekülni…
- Kedves, hogy túlbecsülsz – jegyeztem meg, miközben az ékköves gyűrűt vizsgáltam. Tényleg összeszedtem valamennyi ismeretet az évek során, de közel sem tudtam annyit, mint Gault, vagy akármelyik sunyi ékszerkereskedő. Az én munkám az értékek eltulajdonítására, vagy esetlegesen a tulajdonosok likvidálására specializálódott.
- Azt hiszem, megtartom, ha nincs ellenvetésed – néztem a fiatal nő felé, majd a gyűrűt az egyik zsebem mélyébe rejtettem. Nem voltam benne biztos, hogy ez a helyes döntés, és, hogy nem lenne jobb ötlet eldobni az ékszert két utcával arrébb, de valami azt súgta, többet érek vele, ha magamnál tartom egy időre. A városban bizonyára figyelik az ékszerkereskedőket, így itt semmiképp sem tudom pénzzé tenni a gyűrűt, viszont ha a megbízatás letelik, meglátogatok egy-két hozzáértő szerzetet.
Egy kicsit kételkedtem abban, hogy olyan könnyen fog menni a hiányzó pénz összegyűjtése, főleg így, hogy még fel is hívtuk magunkra a figyelmet.
A kérdésére bólintottam egyet, majd feléje nyúltam és elfogadtam a kézfogást, ezzel lepecsételve az üzletet.
- A Tolvajlás Istene legyen veled – biccentetem a lány felé búcsúzóul, majd még egyszer fürkészőn a szemébe néztem és memorizáltam az arcvonásait, aztán indulóra fogtam a dolgot. Olyan embernek tartom magam, aki tisztában van előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Ebből kifolyólag nem is tartom magam jótékonynak, sőt kifejezetten önző egyén vagyok. Ám ha az üzlet nem az én terveim szerint alakul, megpróbálok úgy eljárni, hogy a lehető legközelebb álljon hozzá.
- Majd elfelejtettem – fordultam sarkon, miközben leoldottam két övemre erősített erszény egyikét. Már elég messze jártam, de még mindig hallótávolságban. – Az én ajánlatom szerint fele-felében egyeztünk meg.
Ezzel fogtam magam, és felé dobtam a zsákot, amiben tudomásom szerint a kevesebb – úgy hét-nyolc - aranypénz csengett. Reménykedtem, hogy ügyesen elkapja, de már nem vártam meg a reakcióját, hanem lefordultam a környező kis utcácskába, újból az arcom elé húzva a maszkot. Tudtam, hogy a gyűrű messze többet ér, mint holmi aranypénzek, és milyen tolvaj az, aki nem tartja tiszteletben a betyárbecsület íratlan törvényét |
 A Tolvajlás Isteneire esküszöm, hogy nem akartam megbámulni, de fizimiskája vonzotta a tekintetemet. A világos bőr, a kemény vonások, és a sötét pillák árnyékában ülő, ragyogó szempár olyan múlt elfedője volt, amiről nekem fogalmam sem lehetett; Senki sem születik tolvajnak, pusztán kitanulja a mesterséget, ha van rá oka. A saját miértjeimet ismertem, de a velem szemben ácsorgó fiú okairól még csak fogalmam sem lehetett. Végül megráztam a fejem, elűzvén a késztetést, hogy megfejtsem.
Szerencsére meghajolt az akaratom előtt, és engedte, hogy én bontsam ki az erszény tartalmát elzáró csomót. Meg kell hagyni, hogy bárki is bogozta össze a vékony zsineget, értette a dolgát; majdnem a körmöm bánta a műveletet – szándékosan nem használtam a csizmám szárában rejtőzködő tőrömet. Időt akartam nyerni arra, hogy kitaláljam mi legyen, ha a bugyelláris olyasmit rejt, amit képtelenség elosztani.
- Nem jutnál messzire – feleltem a megjegyzésére, felpillantva rá a csomóbontogatás közepette. – Nem miattam, hanem az őrök miatt… Kétlem, hogy eléggé ismernéd a várost – húztam a szám ravasz mosolyra. Egészen szórakoztatni kezdett azzal, hogy minden második szavában megfenyeget, miközben, leszámítva azt az apró incidenst a piactéren és a móló alatt, egyszer sem próbált még megütni.
Megforgattam az ujjaim között az aranygyűrűt, ami értékesnek látszott ugyan, de ebben a formájában nem volt hasznomra; nekem pénzre volt szükségem ahhoz, hogy Aertenben, vagy legalábbis a város közelében maradhassak. Az ékszer csak felhívná rám a figyelmet, ha eladásra kínálnám. Eszembe sem jutott ellenkezni, amikor a fiatal férfi érte nyúlt, hogy közelebbről megnézze.
- Csak tessék – feleltem nagy kegyesen átadva neki a csecsebecsét. Úgy tűnt, hogy Őt nagyon is érdekli. – Értesz hozzá? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, miután hosszú ideig szavak nélkül szemlélte azt, de következő mondatával meg is adta a kérdésemre a választ. Érdeklődésem hirtelen megkopott, mikor kiderült, hogy csak orvgazdákat ismer, akik ki tudja merre lehetnek szerte az országban.
- Hát vidd el hozzájuk. Nem érdekel – ráztam meg a fejem, kezeimmel visszaseperve az aranyérméket a zsákocskába. Úgy tűnt, hogy közelebb kerültünk a megállapodáshoz, mint ahogyan azt korábban remélni mertem. – Kezdetnek elég lesz, a hiányzó részt pedig majd megszerzem magam – feleltem epésen a kérdésre. Színtelen hangja sértette az önérzetem, ahogyan az is, hogy látszólag úgy gondolja, egyedül képtelen volnék boldogulni. Igaz, hogy hosszú ideje először dolgoztam a Zsebmetsző nélkül, de a mesterem oltalmazó szárnyainak hiánya nem okozott gondot az elmúlt napokban.
Felegyenesedtem, és visszaakasztottam az erszényt az övemre. Részemről ezzel lezártnak tekintettem a kettőnk történetét, és reménykedtem abban, hogy az idegen sem tervez vendégmarasztaló mészárlást velem szemben. Az nem vetne túl szép árnyékot átmeneti barátságunkra.
- Tied a gyűrű – mondtam ismét, majd az alku lezárásaként felé nyújtottam a jobbomat, hogy kezet rázzunk rá. – Megegyeztünk? – kérdeztem gyanakvón. Ha elfogadta a gesztust, akkor röviden megszorítottam a kezét, ha nem, akkor csak egyszerűen leengedtem a karomat magam mellé.
- Rendben van – biccentettem bárhogyan is volt, majd ingem ráncait kiigazítva felkészültem a fájdalommentes búcsúzásra. Későre járt, szerettem volna elmenni a holmimért, és keresni egy helyet éjszakára. |
Nem értettem mit bámul rajtam ennyi ideig, és kezdett feszélyezni a dolog, így megkönnyebbülve bólintottam, amikor arra ajánlkozott, hogy kikötözi az erszényt. Akaratos teremtés volt, azt meg kell hagyni.
- Te csinálod – sóhajtottam megadóan, nem akartam kötni az ebet a karóhoz, mert akkor talán még a hajnali őrjárat is itt talál minket. Ahogy leguggolt a fal mellé, picit kiegyenesedtem, fél szememet a szerzeményünkön, fél szememet a kietlen sikátoron tartva. Soha sem lehet elég biztos a bűnöző, hogy nem leskelődik-e utána valaki.
- Tudod, már-már azon gondolkodtam, hogy leütlek és elviszem a zsákmányt – jegyeztem meg szimplán, miközben a lány a zsákot bontogatta.
Első ránézésre tényleg csak egy közönséges rubingyűrűnek tűnt. A tolvajkának megvolt a magához való esze, hogy a pénzérméket nézte ki magának. Biztos sürgősen kellett neki némi arany, különben fogadtam volna rá, hogy a gyűrűre esik a választása.
- A látszat néha megtévesztő lehet – kezdtem tárgyilagosan. – Amíg nem nézetjük meg egy hozzáértővel, addig csak találgathatunk az értékéről. Lehet, hogy jóval többet ér, mint elsőre kinéz – érveltem, remélve, hogy sikerült bogarat ültetnem a fülébe.
Beszéd közben lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a gyűrűt, majd érte nyúltam megfigyelés céljából.
- Megengeded? – kérdeztem rá. Fölösleges volt, de nem akartam, hogy megint rikoltozni kezdjen – netalántán verekedjen is-, ismét a nyakunkba szakajtva az városőrséget. Kisvártatva kezembe vettem az ékszert.
A gyűrű közepébe ágyazott rubinkő halványan derengett a sötét éjszakában, körülötte valamiféle szépen megmunkált levélminta helyezkedett el, amely aztán végigfutott a gyűrű egészén. A maga nemében gyönyörű volt, és ha találgatnom kéne, akkor nagyon régi is. Pár percig az ujjaim között forgattam, megvizsgálva minden centiméterét, hátha találok rajta valami jelzésfélét, de be kellett látnom, hogy az én kevéske tudásom nem elég a gyűrű megfejtéséhez. Akárkié is volt a gyűrű azelőtt, biztos nem jogos úton juthatott a kövér lordhoz, így csak természetes, hogy szerencsétlen úton vesztette el az uraság is. Ilyen a tárgyak sorsa. Kézről kézre kerülnek.
- Ismerek egy pár különleges tárgyakra szakosodott orvgazdát Aglanir-szerte, hátha valaki tudja, hogy miféle csecsebecse ez – magyaráztam a gyűrű vizslatása közben. – Biztos, hogy elég lesz az a pár arany? – pillantottam oldalra, a lány ölében nem több mint kilenc-tíz aranypénzt számolva. – Ha a városban tervezel maradni valószínűleg kicsit többre van szükséged, hogy elrejtsd magad a nemkívánatos szemek elől – jegyeztem meg objektíven. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy miféle rangú embertől csenhettük el tulajdonát. Csupán találgatásokba bocsátkozhattam, de abban biztos voltam, hogy holnap úgyis kiderül, kit bosszantottunk fel. A magam részéről nem aggódtam, hisz pár nap múlva úgyis elhagyom a várost Neldor úr kíséreteként, ám a lány oldaláról ugyanebben nem voltam biztos. |
Talán nem a legokosabb cselekedeteim egyike volt, hogy nyíltan, szenvtelen stílusban feleseltem az enyveskezűvel. Hiába bizonygatta olyan vehemensen, hogy megölne, valahogy képtelenségnek tűnt – pedig hangja nagyon is komolyan csengett. Valami azt súgta, ha még is erre kerülne a sor, biztosan nem én lennék az első, akit hidegvérrel eltenne láb alól. Miféle tolvaj lehet ez? lüktetett fejemben a kérdés, miközben leplezetlen, nyílt tekintettel fürkésztem arcának azon részét, ami kilátszott a maszk mögül.
Zsebmetsző gondosan megtanított a hazugságra, ahogyan arra is, hogy hogyan ismerjem fel, ha valaki más hazudik nekem. Ajkaimon magabiztos mosoly bujkált, miközben lelkem mélyén már gyökeret vert a bizonytalanság. Elvégre, nem ismertem a férfit, így nem bízhattam a szavában sem. Hiába a betyárbecsület, attól függetlenül még simán végezhet velem, hogy megállapodunk az osztozkodás mértékében. Nő voltam, de nem ostoba; Ezt számára is világossá akartam tenni.
- Azt bízd csak rám! – mondtam cinikus mosollyal, megmarkolván az erszényt, ami az övemen fityegett. Biztosra akartam venni, hogy ez az akasztanivaló nem nyúlta el le menetközben, de a bugyelláris a helyén volt. – Birtoklevélnek elég súlyos – akasztottam le végül, de még nem nyitottam ki.
Vártam.
Mint mondtam, nem bíztam a fekete ruhásban, és talán ezért is akartam annyira, hogy megszabaduljon az arcát fedő anyagtól. Úgy éreztem, ha nem egy arctalan árnyékkal állnék szemben, nem esne olyan nehezemre hinni neki. Hogy miért akartam hinni neki? Na, azt én magam sem tudom.
Az indulatos szusszanásból leszűrtem, hogy nem igazán leli örömét a szavaimban, de végül engedelmeskedett burkolt kérésemnek. Egy kicsit hátrébb húzódtam a döbbenettől. Fiatal volt, szinte még gyermek, akárcsak jómagam. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a fiú egyezik azzal a személlyel, aki oly’ hidegvérrel beszélt imént a gyilkolásról. Bőre fakó volt, beesett, mintha ezerévnyi gyötrelem nehezedett volna a vállaira, sötét szemöldöke alól szinte kivilágított az acélkemény szempár. Elrévedtem a vonásaiban. Már értettem, hogy miért viselt maszkot; ezt az arcot sosem feledem majd el.
Amikor rádöbbentem, hogy hosszú másodpercek óta meredten bámulom az arcát, elfordítottam a pillantásom, és megköszörültem a torkomat. Ideje volt, hogy megnézzük, mit is rejt a méretes erszény.
- Én csinálom! – rántottam el a tarsolyt az orra elől, ha esetleg felé nyúlt volna. Csak abban lehettem biztos, amit a saját szememmel látok; nem akartam esélyt adni a számára, hogy jó pár érmével megrövidíthessen.
Továbbra is a fal mellett maradtam, de ezúttal leguggoltam, hogy hátam megtámasztva a hűvös köveken, összeszorított combjaimra ürítsem a lopott árut. Legalább húsz arany hullott az ölembe, és egy rubinköves pecsétgyűrű. Utóbbi finom tündemunkának látszott, amit lehetetlenség úgy eladni, hogy az emberek ne figyeljenek fel rá. Képtelen voltam leplezni csalódottságomat. Többre számítottam.
- A tiéd lehet a gyűrű – számomra méltányos alkunak tűnt, hiszen az ékszer legalább annyi ért, mint a zsákban talált arany, vagy talán sokkal többet is, de én nem kockáztathattam. Sürgősen kellett a pénz, nem volt időm arra, hogy holmi ékszerésszel alkudozzak. – Kell, vagy nem? – néztem fel rá, az említett ékszert felé nyújtván. |
A lánynak igaza volt. Nem ölném meg, és nem is fogom. Egy átkozott gyilkos vagyok, de nekem is megvoltak a magam szabályai. Ha egy valamit megtanultam Gaulttól az az, hogy nem tehetem kényem kedvem szerint azt, amit szeretnék. Mint minden másnak az életben, a vérontásnak is megvannak a maga miértjei. Folytonos figyelmeztetése ellenére ezt a magam kárán tanultam meg és a Rimadar-félék között töltött éveim, ha másra nem, arra jók voltak, hogy örökre elmenjen a kedvem az ok nélküli öldökléstől. Mégis mi előnyöm származna abból, hogy valami elmeháborodott módjára minden második szembejövőt brutálisan meggyilkolnék?! Hosszú még ez az élet ahhoz, hogy a bitón végezzem.
- Megölnélek, ha nyomós indokom volna rá – válaszoltam csendesen. Hangom semmilyen fenyegetést sem hordozott, hisz’ tudtam, hogy csak a tettek tudnák bizonyítani azt, hogy képes vagyok elvenni egy életet.
Valamilyen oknál fogva, büszkeséggel töltött el, hogy nem tudtam átverni a lányt. Talán több sütnivalója van, mint az elsőre látszik. A magabiztos mosolya ellenére, éreztem rajta a félelmet, mint valami ismerős illatot. Az illatot, amit már vagy ezerszer szagoltam, így sohasem tudtam igazán elfelejteni az aromáját. Mindenesetre ő egész jól titkolta a létét.
A hirtelen jött vakmerőségét nem tudtam mire vélni, így köhintettem egyet, majd megszólaltam:
- A makacsságod sok bajt fog hozni rád a közeljövőben. Vagy talán már hozott is – jegyeztem meg, és egy sóhaj kíséretében folytattam. - Előbb nézzük, hogy mit találunk a nevezetes erszényben. Kíváncsi lennék, hogy milyen varázslatos eszközzel tudnál elosztani, mondjuk egy tulajdonlevelet.
Kétség sem fért hozzá, hogy valami értékesre bukkantunk, amikor eltulajdonítottuk a tarsolyt jogos tulajdonosától, de az, hogy ez a bizonyos érték milyen természetű, azt nem sikerült meghatároznom. Reméltem, hogy valamennyi arany lesz, esetleg drágakő, hogy minél egyszerűbben túlessünk az alkudozáson. De a Tolvajlás Istenei trükkös bestiák, így előre féltem, hogy mit eszeltek ki a számunkra.
A megszólalása folytán, szemöldököm centiméterekkel húzódott feljebb. Értettem én a viccet, csak éppen nem voltam vicces kedvemben Ocsmány kórság? Maszk? Már szinte az életem részévé vált, így néha teljesen megfeledkeztem róla, hogy rajtam van. Egyszerűbb volt így. Identitás nélkül, szabadon.
Egy ingerült szusszanással lehúztam az arcomat védő kendőt, majd egy siettető kézmozdulattal az erszény kibontására ösztökéltem. Már nagyon kezdett érdekelni, hogy mi rejtőzhet benne… |
Osztozni? Eszembe sem jutott. Miatta romlott el minden, neki köszönhettem, hogy az uraság ujjainak nyoma még napok múlva is meglátszik majd világos bőrömön, ahogyan azt is, hogy még nem mertem visszaosonni az éjjeli szálásomra a maradék holmimért. Amilyen szerencsém van, már azt is rég ellopták!
Talán elkeseredett dühöm erősítőként hatott a térdemre, amely sikeresen betalált a férfiú legnemesebb testrészébe. A riadalomtól még mindig gyorsan szedtem a levegőt, de arcomon csakhamar szétolvadt egy elégedett mosoly, mikor konstatáltam, hogy sikerült számára meglepetést, és fájdalmat okoznom. A hangja, mintha egy oktávval feljebb csúszott volna, ahogyan elhátrált tőlem.
- Ne érj hozzám – ismételtem meg önmagam, egy árnyalattal talán pimaszabban, mint elsőre. Készen álltam arra, hogy akár a kardommal is bizonyítsam, hogy mennyire gyűlölöm, ha mindenféle akasztanivaló fajankók fogdosnak. Aztán rájöttem, hogy talán mégsem túl okos ötlet, mert a fémes zajra felfigyelnének a városőrség éber tagjai, és a végén az éjszakát egy nyirkos tömlöcben kell töltenem.
Utóbbihoz kicsit sem fűlött a fogam, éppen ezért választottam a kisebbik rosszat a másik tolvaj személyében. Az íratlan betyárbecsület sajnos összekötött bennünket abban a szent pillanatban, amikor mind a ketten ugyanazt a pocakhuszár uraságot néztük ki magunknak a piactér forgatagában. Még mindig nem akartam osztozni, de úgy hittem, ha elég rámenős vagyok, kialkudhatok egy méltányos alkut; Természetesebben úgy, hogy magamnak tarthatom meg a préda nagyobb részét.
Nem voltam biztos benne, hogy el fogja fogadni az ajánlatomat a kelepcéből való kijutást illetően, de végül úgy tűnt, hogy megvan a magának való esze. Könnyedén a nyomomba szegődött, miután felkapaszkodtam az alkalmi kötélhágcsón, és eltűntem az egyik hátsó utcán. Macskamód lopakodtam a házak között, ki-kilesve a sarkon, hogy nem kószál-e arra az éjjeli őrjárat valamelyik tagja. A Tolvajlás Istenei aznap ránk mosolyogtak, hiszen egyetlen kéretlen páncélosba sem botlottunk bele.
A férfi megtorpant mögöttem, én pedig makrancos hölgyikeként fordultam szembe vele, hogy megtudakoljam, most éppen mi bántja a pici szívét. Duzzogva fontam össze a kezeimet a mellem alatt.
- Azt jól gondolod – bólogattam egyetértőn, amikor kifejtette első gondolatait. Most már egészen sokat láttam az arcából, attól függetlenül, hogy eltakarta a kendője. A kék szeme, a markáns arccsontja arra engedett következtetni, hogy a gazdája nem is festhet rosszul, ha éppen nem akar kirabolni. Burkolatlan fenyegetésére csak egy gúnyos cöccentésre futotta tőlem, már megtanultam, hogy a világ tele van szájhősökkel. – Ha meg akartál volna ölni, akkor már a móló alatt megtetted volna – világítottam rá okoskodón. – Vagy talán nincs igazam? – kérdeztem tőle mosolyra görbül ajkakkal.
Egy kicsit kezdett inamba szállni a bátorságom, amikor a gyilkolást emlegette, mert volt egy olyan érzésem, hogy talán nem is viccel, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy az életemért könyörögve a kezébe nyomjam a jogosan megszerzett jussomat; nemhogy az egészet, de a felét sem. Elvégre én végeztem a munka nehezebbik részét, gondoltam magamban megacélozva vonásaimat. Eltökéltem, hogy addig nem hátrálok meg, amíg ki nem alkudom a szerzemény nagyobbik részét.
- Mivel én végeztem el a munkát, bármi is legyen az erszényben, annak a nagyobb hányada engem illet – mondtam eltökélten, és bátorságom jeleként tettem egy lépést a férfi felé. Egy eldugott sikátorban ácsorogtunk, messze a nagyobb utcák sűrűjétől. Ha végezni akart volna velem, könnyedén megtehette volna, hiszen a sikoltásomat elnyelte volna az utca, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lelné túl nagy örömét a vérem kiontásában. Fürkésző kék szemekkel figyeltem a vonásait mielőtt megszólaltam:
- Valami ocsmány kórság emészt, hogy maszkot viselsz? – kérdeztem szenvtelennek szánt hangon. Persze tudtam, hogy nagy valószínűséggel a rejtőzés céljából viseli a fekete anyagot, de már kezdett bosszantani, hogy nem látom, hogy kivel alkudozom. Ha meg akar ölni, ugyan mindegy, hogy látom-e, vagy sem, gondoltam fásultan, vékony vállammal megtámasztva a falat. Követtem a férfi pédáját. |
Számítottam rá, hogy tolvaj „barátom” nem fog boldogságban úszni a képem láttán, de azt, hogy ennek az érzésének még hangot is ad, nem töltött el kitörő örömmel. Őszintén, szorult helyzetünkre nézve még az is jobb hatással lett volna, ha egy ’Tolvaj vagyok, verjetek vasra!’ táblával parádézunk végig a főutcán.
A kitörését néma csöndben, karba font kézzel hallgattam végig. Nem éreztem kényszert, hogy beleszóljak az mondandójába, mert abból csak még több veszekedés származott volna. Így kivártam. Egészen addig, amíg félre nem értelmezte a szándékomat.
- Megkergültél?! – sziszegtem olyan halkan, ahogy csak tudtam, miközben próbáltam túltenni magam az imént ért traumán. Az övön aluli ütés nem volt szép húzás. Főleg nem így, hogy segíteni próbáltam.
Aztán csak leesett neki. Az arckifejezését látva megforgattam a szemeimet, majd határozottan bólintottam. Ha megtalálnak, fikarcnyi esélyünk se lesz harc nélkül kijutni a balhéból. Nekem pedig nem volt kedvem még egy problémával foglalkozni a jelenlegiek mellett. Pláne, ha a kliens bármelyik nap visszaérkezhet Aertenbe.
Teljes csöndben követtem a lányt, aki határozott léptekkel indult meg egy háló felé, hogy aztán felmásszon azon. Kérdésére egy mélyről feltörő sóhajjal válaszoltam. El kellett volna fogatnom magam – motyogtam, majd megráztam a fejem és a lány után kapaszkodtam. Reméltem, hogy jobban ismeri ezt az istenekverte várost, mint én. Ha meg nem, arra is van megoldás…
Amikor felértünk a partra egy pillanatra megtorpantam és feszülten hegyeztem a fülem a homályban. Halovány fáklyafény tükröződött vissza a tenger vízéről, ahogy az őrök elhaladtak a part mentén, sötétséget hagyva maguk után. Így már rendben leszünk – konstatáltam, majd újra a nő nyomába szegődtem.
Ránézésére ismerte a járást a környéken, valószínűleg a hazai terepnek volt köszönhető, hogy nem fogták el idő előtt. Az íratlan betyárbecsület ellenére felmerült bennem a gyanú, hogy akár félre is vezethet, - hogy félre fog vezetni. Nem egyszer fordult már elő. Mindenesetre tartottam magam annyira felkészültnek, hogy egy ilyen apró nehézség fölött könnyen felülkerekedek. Elvégre csak születésem óta csinálom ezt.
Már elég messze jártunk a kikötőtől – na és az üldözőinktől -, mikor megtorpantam.
- Azt hiszem ez elég messze lesz – jegyeztem meg, majd követelő tekintettel a lányra néztem. Ki kellett eszelnem valamit, ha meg akartam szabadítani az erszénytől, mert önszántából biztos nem fogja odaadni. Hosszas gondolkodás, és egy nagyra nyújtott lélegzetvétel után rávágtam az ajánlatom:
- Van egy olyan érzésem, hogy nem fogod nekem átnyújtani az erszényt. Ahogy magamat ismerem, én sem fogok meghátrálni a benne lévő tartalom megszerzését illetően. Így, alighanem harc lesz a vége – magyaráztam nyugodt hangnemben, miközben árgus szemekkel a reakcióját figyeltem. – Márpedig hidd el nekem, hogy nem áll messze tőlem a gyilkolás – fejeztem be, az övébe fúrva fagyos tekintetem. Persze, eszem ágában sem volt bántani a lányt, főleg, hogy nem sok hasznom származott volna belőle, de nem ártott megijeszteni egy kicsit. Pusztán csak okító szándékból.
- Szóval az ajánlatom a következő: elfelezzük, amit a tarsolyban találunk, én pedig nem öllek meg - mondtam, ahogy karbatett kézzel a környező ház falának dőltem. |
A Zsebmetsző tanulmányaim elején sokat foglalkozott azzal, hogy tökéletesre fejlessze a tudományomat. Különböző szénabábúkat öltöztetett fel, a zsebek és a hajtókák közelébe pedig aprócska csöngőket fűzött, amelyek minden egyes óvatlan mozdulatra csilingelni kezdtek. Kezdetben ezeken a bábokon kellett gyakorolnom a lopást, ami nem ment mindig fényesen. A csengettyűk túl sokszor szólaltak meg, olyankor pedig úgy éreztem magam, mintha rajtam nevetnének. Borzalmas volt.
Rengeteg időbe telt, mire megtanultam észrevétlenül elemelni egy bugyellárist, de ezzel a mostani fiaskóval ugyanott tartottam, mint zöldfülű koromban. Kissé magamba roskadtam a kudarctól, így össze kellett szednem a gondolataimat a következő lépésem előtt. Félő volt, hogy hamarabb adnak ki rám körözést, mint ahogyan számítottam rá, így pedig a további terveim kerültek veszélybe. A francba is, pufogtam magamban epésen, elátkozva azt a szerelmes éjszakát, amelyen a másik tolvaj megfoganhatott.
Nem számítottam rá, hogy lesz olyan ostoba, hogy a nyomomba eredjék. Szemeim dühös szikrákat vetettek közeledő alakja felé, miközben jobb kezem a kardom markolatába kapaszkodott a vállam felett. Készen álltam arra, hogy megharcoljak vele, ha úgy hozza a sors, bár nem szívesen éltem volna az erőszak fegyverével. Annál azért többre tartottam magam, és a mesterem. Lopj, de ne ölj!
Természetesen botorság volt azt gondolnom, hogy képes lennék legyőzni, de nem adtam volna magam könnyedén; azért az én tarsolyomban is volt néhány trükk, amiknek nagy hasznát vettem a túlélésben.
- Megillett? – kérdeztem fojtott hangon, de hitetlen mosollyal meredve a csuklyás arcra. A rávetülő árnyéknak hála csak a jegeskék szempárt láttam, de azok nem kecsegtettek túl sok jóval. Mindenesetre elengedtem a kardomat. Egyelőre. – Lebuktattál! Szerinted ezek után adok én neked bármit is? – pöfögtem epésen, és éreztem, hogy a vér az arcomba szökik az indulattól, ahogy tettem felé egy magabiztos lépést. Biztosítani akartam róla, hogy bármennyire fenyegető is, én nem félek tőle.
- Te akarsz engem kioktatni? – kérdeztem grimaszolva. – Ha egyesek nem az én célpontomra vetettek volna szemet, akkor könnyedén megúsztam volna. És ha egyesek nem próbáltak volna meg kibuk… - kezdtem volna bele a szónoklatomba, hogy a fekete ruhás összes hibáját a fejére olvassam, amikor hirtelen előrébb lépett, és tenyerével betapasztotta a számat. A váratlan mozdulattól megtántorodtam, és a hátam a mögöttem lévő tartógerendának feszült. Ösztönösen emeltem a térdem, hogy megcélozzam vele a legnemesebb testrészét. Ha a lépésem sikeres volt, és elengedett, a korábban védekezőn magam elé tartott kezeimmel taszítottam egyet férfin, hogy távolabb tudjam magamtól.
- Ezt többé ne merészeld! – pöfögtem felé, és kirántva a kardom a helyéről a megfelelő pozícióba helyezkedtem, hogy kivédjek egy újabb támadást. Ekkor ütötte meg a fülemet a dübörgő hang, ami a katonák érkezéséről adott bizonyságot. Minket kerestek. Pontosabban engem kerestek. Csak percek kérdése volt, hogy ránk akadjanak a móló sötétségében lapulva. Csapdában éreztem magam, hisz fejem fölött az őrség, előttem pedig a másik tolvaj állta az utamat. A kisebbik rosszat kellett választanom.
- Ki kell jutnunk innen, utána beszélhetünk az erszény sorsáról – mondtam, és visszacsúsztatva a fegyverem a helyére elindultam a móló alatt a part irányába. A legvégén egy ósdi háló lógott le a támfal oldalán, ezen felmászva az egyik épület mögé lehetett jutni, ahonnét, ha elég óvatosak leszünk remek útvonal nyílt az egyik zeg-zugos utcácskába. – Jössz? – pillantottam a vállam fölött az ellenfelemre, de én már egyik kezemmel a hálóba kapaszkodtam. A betyárbecsület jelenleg összekötött minket, reméltem, hogy nem készül éppen most hátbatámadni. |
Amikor újra a látóterembe került a lány, már módszeresen megvált lila köpenyétől. Egy pillanatra láttam a sziluettjét a szomszéd utca forgatagában, majd ismét eltűnt a szemem elől. Mindenesetre kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy emiatt aggódjak, mert a városőrség ismét a nyakamon volt. Gyorsan körbepillantottam a szűk utcában, kiutat keresve. A jobbra vezető út zsákutcába torkollott, ha pedig balra fordulok, csak rontottam volna a helyzetemen. Nem töprenghettem sokáig, hát sietve felmásztam egy kúszónövénnyel benőtt, romosabb ház tetejére, majd meglapultam a fedelet szegélyező perem mögött.
Amint elült a veszély, még két tetőt másztam meg – hála Aerten összefüggő házsorainak-, hogy azután biztonságosan leugorhassak két sikátorral arrébb. Árnyként vágtam keresztül a már korántsem olyan népes kikötőn, fél szememmel mindig a sötétszőke nőt keresve.
Alig telt bele pár pillanat, mikor láttam leugrani egy közeli móló alá. Szerencsére az én identitásom rejtve maradt, így megkíméltem magam, hogy idő előtt felismerjenek a város hű őrei. Azért biztonság kedvéért egy közeli ház falának dőlve türelmesen megvártam, amíg elnéptelenedik a terület, majd a mólóhoz érve leugrottam a sárba.
A konkurencia ott gubbasztott az árnyékban, ránézésre korombelinek tűnhetett és nagyon nem volt ínyére, hogy megtaláltam - ezt még az éjszaka sötétjében is meg tudtam mondani. A kérdésére pillantásom az tarsolyon állapodott meg, mintha nem lett volna egyértelmű a válasz, majd újra a lány felé siklott.
- Nem harcolni jöttem – válaszoltam egyszerűen. Talán nem. – Van valamid, ami azt hiszem, ugyanúgy megillet engem is.
Figyeltem, ahogy vékony ujjai a kardja markolatára kulcsolódnak és reméltem, nem annyira balga, hogy fegyvert rántson rám. Ruháiból ítélve hivatásos tolvaj lehetett.
Ki kellett eszelnem egy tervet, hogy miként fogom megszabadítani a hölgyet a zsákmányától. Nem mintha nem lett volna elég, ami már a tulajdonomban volt, viszont túl büszke voltam ahhoz is, hogy ezt az esetet veszni hagyjam.
- Ez nagy figyelmetlenség volt a részedről – jegyeztem meg a piacon történtekkel kapcsolatban, bár semmi dorgáló szándék nem bujkált a hangomban. El kellett ismernem, elég ügyesen rejtőzködött a téren, ugyanis nem vettem észre mire készül. Ha megneszeltem volna a szándékát, nem így sikerülnek a dolgok.
A kiáltások a távolban egyre közeledtek. Errefelé tartottak. Az eszem azt súgta nem ez az első alkalom, hogy tolvajhajszára került sor, így nyilvánvalóan benéznek a kikötőbe is. Valaki biztos nyomot szolgáltathatott az üldözőinknek, máskülönben rég felhagytak volna két ilyen „piti” tolvaj kergetésével. Vagy az uraság viselt igazán magas pozíciót a városban. Vagy mindkettő.
Nem sok időbe telt, amíg lépteket hallottam az egyik kikötőbe vezető lépcső irányából. Ha a lány éppen beszélt, hirtelen előrerugaszkodva a jobb kezemet a szájára tapasztottam, míg a ballal csendet intettem. Shhh. |
Már éreztem az ujjaim között a csilingelő aranyakat, ahogy rámarkoltam a zsákra, és még valami egészen másra; egy másik tolvajoló kézre, amelynek gazdája nem habozott, hogy megpróbáljon kibuktatni. Megtántorodtam, és egyensúlyom veszve, majdnem orra buktam, így ösztönösen megkapaszkodtam az egyetlen szilárd tárgyba, ami a közelemben volt; magába az uraságba, akit ki akartam rabolni. Sosem hallottam még olyan, gurgulázó hördülést, mint akkor, amikor felismerte a helyzetet.
- Őrség ide! Őrség! – kiáltott öblös hangján, és a kolbászujjai azonnal vékony csuklómra szorultak. – Tolvajok! – kiabálta, miközben én kétségbeesetten igyekeztem szabadulni a nem kívánt fogságból. A ráncigálástól a csuklya lehullott a fejemről, látni engedve sötétszőke hajfonatomat, és az arcomat. Lebuktam.
Éppen abban a pillanatban trappoltam rá a dagadt lábára, amikor az idegen gyomorszájon vágta. Nem tudom, hogy pontosan melyikben is keressem a szabadulásom okát, de a férfi elengedett, mert nagyon lekötötte, hogy közelebbi ismeretséget kössön a piacteret fedő macskakövekkel. Nekem sem kellett több, azonnal futni kezdtem, még időben ahhoz, hogy kikerüljek egy a tömegen át felém igyekvő katonát, aki a megadásomat követelte. Még elcsíptem a felém villanó, lemondó tekintetet a másik tolvajtól, amire én egy győzedelmes mosollyal feleltem. Az erszényt, amit azóta az ujjaim között szorongattam, hogy a másik elengedte, egy pillanatra sem eresztettem el; megdolgoztam érte, eszembe sem jutott, hogy lemondjak róla. Apró termetemnek hála, ügyesen szlalomoztam a bámészkodó emberek között, akik félelmükben még utat is engedtek nekem.
A városban töltött gyermekéveim nagy segítségemre voltak a menekülésben, pontosan tudtam, hogy melyik utcákat kell használnom ahhoz, hogy elkerüljem a főtér felé rohanó őrséget, akik a parancsnokuk megfújt kürtjének hangja felé igyekeztek. Egyenesen a kikötő felé tartottam, hogy ott várjam ki, míg elül a vihar, és visszamerészkedhetek az istállóba a maradék holmimért.
A köpenyemtől még menekülés közben megváltam, hiszen a feltűnő ruhadarab csak hátráltatott volna a későbbiekben – egy trágyadombra dobtam ki az egyik ól mögött. Sajnáltam, mert még a mesterem szerezte nekem, de nem ragaszkodhattam hozzá tovább, ha már nem lehetett hasznomra.
Az egyik móló alatt húztam meg magam a kikötőben, homlokomat gondterhelten a tenyerembe fektetve. Az erszény immáron az én övemen fityegett, de hiába értem el végül a célomat, nagyon szerencsétlen teremtésnek éreztem magam, amiért ilyen könnyedén hagytam magam lefülelni.
A Zsebmetsző nem lett volna büszke rám akkor és ott; Hosszú éveken át tanítgatott arra, hogy mindig legyek körültekintő mielőtt lecsapok, de a korgó hasam, és a szánalmasan kiürült erszényem most szokatlanul figyelmetlenné tett. Valószínűleg ezért nem vettem észre a tolvajt, aki éppen ugyanazt a duzzadó bukszát nézte ki, mint én. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a kövér lord egészen hivalkodón hordta magánál, a lehető leglátványosabb helyen – az sem lett volna igazán meglepő, ha rajtunk kívül még ketten készültek volna lecsapni rá. Azonban, ha őszinte akarok lenni, úgy gondolom, hogy már így is eggyel többen voltunk a szükségesnél. A nem várt társaságom mindkettőnket csúnyán lebuktatott, mert igen, biztosra vettem, hogy egyedül csak Ő hibázott, és nekem nem volt közöm hozzá.
Ahogy így magamba roskadva várakoztam a cövekek alatt, teljesen besötétedett már. Az utcákon már meggyújtották a lámpásokat, a tömeg pedig szép lassan visszavonult az otthonok csendjébe. Lassan magam is úgy véltem, hogy már bátran előbújhatok, de ekkor a fejem fölött, a deszkákon dübörgés támadt. Lassú, megfontolt dobbanások hallatszottak, amelyet aztán valamiféle cuppanás követett, ahogy a léptek gazdája leugrott a mólóról a sárba. Egy szikár, sötét alak közeledett felém, én a kardom után nyúltam.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem vehemensen, amikor felismertem az érkezőt. |
Az évek alatt összegyűlt tapasztalatra hagyatkozva, már következő lépésemet fontolgattam és reflexszerűen nyúltam az erszény felé. Egész életemben ezt csináltam. Amióta megtanultam járni és beszélni, a tolvajcéh életének nélkülözhetetlen tagjává váltam a többi korombeli kölyökkel együtt. Napjaink információgyűjtéssel és különböző dolgok eltulajdonításával teltek, amiért otthon várt minket és meleg étel. A közösségben a tolvajlás trükkjei mellett megtanítottak minket írni, olvasni, feltűnésmentesen hazudni, illetve elhagyni a helyszínt, ha forrósodni kezdett a talaj a talpunk alatt. Igazságos cserének tűnik, igaz? Szerintem az volt.
Már markomban éreztem a zsákocskát, ám hirtelen a semmiből egy lila csuklyás alak úszott be a látóterembe. Kezei úgyszint a tarisznyát keresték.
Na, álljon meg a menet! – gondoltam, majd egy jól irányzott lábmozdulattal megpróbáltam elgáncsolni a konkurenciát, aztán sietve az erszény felé nyúltam. Tudtam, hogy ez talán nem a legésszerűbb ötlet és ez könnyen túl sokba is kerülhet nekem, de férfias büszkeségem azt súgta, hogy ne hagyjam veszni a zsákmányom, ami joggal – vagy jogtalanul – engem illet.
- Mi a… - mordult fel egy hang. Ahogy felpillantottam a csuklya alól tekintetem találkozott a kövér lordéval, aki rögtön leszűrte, hogy mire meg ki a játék. Arca a látottak folytán ugyanolyan vörösbe burkolódzott, mint az oly’ feltűnő csizmája. Majd meglepett, bár még mindig mélyen zengő, öblös hangján felordított:
- Átkozott tolvajok! Még van merszetek?! Őrség! Őrséget ide! – bömbölte, miközben élénken hadonászott húsos kezeivel.
Nem volt mit tenni. Elengedtem az erszényt, és egy sóhaj kíséretében gyomorszájon vágtam a túlsúlyos uraságot, aki gurgulázó hangok közepette nyomban térdre rogyott, majd pedig arccal a földre terült. A távolban már hallottam az egyre közelebb kerülő őrök kiáltásait és szerencsétlenségünkre a tömeg is felfigyelt a kis balhénkra, félelmükben egyre távolabb és távolabb araszolva tőlünk.
Ez így sehogy sem jó. A legmegfelelőbb lenne továbbállni – jegyeztem meg magamnak, majd figyelmem újra a konkurens tolvaj, jobban mondva az erszény irányába terelődött. Ösztönösen az zsákmány felé nyúltam, remélve, hogy fürgébb vagyok a másiknál. Ha nem sikerült a tervem, rögvest körbenéztem, hogy valami kiutat keressek ebből az egész slamasztikából. Eközben a tömeg szétvált a közeledő őröknek, akik pontosan tudták, hogy miféle rendbontókkal van dolguk. Öltözetük erősen páncélozott volt, ám látszólag ez mozgásukat nem nehezítette. Övükről szablya lógott, a csatjukat pedig a Llewellyn-ház címere díszítette. A zsebemhez emeltem a kezem villanóport keresve, amivel pillanatnyi előnyt nyerhettem volna a meneküléshez, ám csalódottan konstatáltam, hogy bizony a többi kellékemmel együtt a tavernában maradt. Lemondóan a másik zsebmetsző felé pillantottam, ha még nem szállt inába a bátorsága, én húzott nyúlcipőt.
Egy bajszos, idősebb kinézetű katona határozott hangon szólított fel a megadásra minket, miközben társai indulásra készen várták a parancsot. Nem is tétováztam tovább, hanem még jobban arcomba húzva a csuklyát, az őrökkel ellentétes irányba kezdtem el sprintelni.
Villámgyorsan préseltem át magam a tömegen, fél szememmel még mindig a lilacsuklyást keresve. Hálát adtam Aerten szűk, zegzugos utcáinak, mert ez azt jelentette, hogy nem kell egy éjszakán keresztül az őrökkel fogócskáznunk a városban. Csak érjem utol. Lesz egy-két keresetlen szavam hozzá.
Egy lépcső tetejéről ugrottam le, hogy néhány méterrel arrébb a tövében landoljak, amikor ismét beértem a másik tolvajt. A szomszédos sikátorból a katonák pattogó hangja hallatszott, jelezve, hogy még korántsem ért véget a hajsza. |
Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen finom a tenger sós, friss illata, és az aranyló napsugarak cirógatása a bőrömön. Furcsa volt ismét gyermekkorom szinterén lenni, de sosem kételkedtem abban, hogy egyszer visszatérek majd ide. Alig egy napja érkeztem meg Aerten forgatagába, de máris terveket szövögettem a zsebeim megtöltésére, és a mostohám tönkretételére.
Az éjszakát, mivel pénzem nem igen volt, egy istálló mögött töltöttem az illatos szalmában; a Zsebmetsző mellett sem éreztem volna magam ilyen kényelemben. A mesterem oltalmában töltött évek alatt megtanultam örülni annak, amim van, és nem szomorkodni azután, amit még megszerezhetek. Alig néhány érme csilingelt az erszényem mélyén, így mindenképpen szükségem volt az utánpótlásra. A Zsebmetsző jól kitanított, így pontosan tudtam, hogy hol a legkönnyebb feltölteni a kiürült kasszát.
Az utcák alkonyati narancsfényben úsztak, ahogy csatlakoztam egy kisebb csoporthoz, akik éppen a piactér felé igyekeztek. Lila csuklyámban, vékony nadrágomban és fehér ingemben nem is tűntem ki annyira, mint ahogyan azt elsőre gondolni véltem. Sötétszőke hajam aznap takaros fonatba fésültem, hogy a csintalan fürtök véletlenül se zavarjanak meg akcióm közben - ezt persze takarta a csuklya, amit éppen akkor igazítottam meg, amikor egy sötétruhás alak surolta a vállamat, ahogy elhaladt mellettem. Elnézést kért, de nem volt alkalmam viszonozni, mert gyorsan eltűnt a tömegben. Hamarosan meg is feledkeztem a dologról, nem volt jelentősége a dolognak.
Szemeim kutatón mélyedtek a tömegbe, a megfelelő áldozat után lesve. A kövér, magas férfi, szinte kimagaslott a tömegből, nem volt nehéz észrevenni. Hímzett kabátot, tollas fejfedőt, és hivalkodó piros csizmát viselt. Minden porcikája üvöltött a lopásért. Hatalmas bendőjét egy öv tartotta a helyén, amelynek ragyogó csattjain méretes erszény fityegett. Szemem úgy szűkült össze, mint az egérlyuk előtt virrasztó macskáé. Gyorsan az árnyékba húzódtam, és onnét figyeltem, hogy az éltes uraság merre halad, majd tisztes távolságból a nyomába szegődtem. Nem tudhattam, hogy valaki más is éppen így cselekszik.
Cserkésző mozdulatokkal, puha léptekkel közelítettem meg a tömegen át, mint ahogyan egy jó vadász a zsákmányát; Amikor úgy gondoltam, hogy elég közeljutottam ahhoz, hogy megszerezzem a bugyellárist, érte nyúltam - éppen egyszerre egy másik akasztanivalóval, aki a másik oldalról közelítette meg a problémát. |
Már két hete a városban rostokolok. Ha egy héttel ezelőtt kérdez az ember, azt válaszoltam volna, hogy átutazóban vagyok, ha másfél héttel ezelőtt, akkor, hogy egy bizonyos üzlettársamra várok, de két hét után már az én türelmem is kezdett elfogyni, az idővel együtt, amit erre a túlbonyolított küldetésre szántam. Na és a meleg! Alig várom, hogy elhagyjam ezt a perzselő katlant…
A célpontom üzleti úton tartózkodott, és már két héttel ezelőtt vissza kellett volna érnie. Persze akármikor kérdezősködtem felőle, mindig türelemre intettek. Ilyen az én szerencsém – konstatáltam a taverna egyik szegletében ülve.
Nem szoktam elvállalni ilyesféle megbízatásokat, de a kisebb vagyon, amivel a kaland kecsegtetett, bőven kárpótolná a fáradtságomat. A felhívás még valahol Vidarban ért, hogy egy bizonyos Neldor nagyúr testőrséget keres maga mellé egy rövidke útra.
Bolond lennék azt hinni, hogy ennyi aranyért egy egyszerű kis séta miatt keresett birodalomszerte jelentkezőket egy ilyen kaliberű kereskedő. Neldornak két villája van Aertenben, még két birtoka a Tritón-tenger mentén, és egy rezidenciája Rheyában. Nagy rabszolgabirtokos hírében áll, rengeteget tart közülük; embert, elfet egyaránt. A madarak még azt is suttogták, hogy nem éppen úgy bánik alárendeltjeivel, mint ahogy azt egy jótékony úr tenné. Bár ezt nem az én tisztem megítélni.
Aerten a maga nemében gyönyörű város volt, színes ablakaival és lapított tetejű házaival, viszont a trópusi meleg, ami a környéken uralkodott, nem az én fajtámnak való. A fogadó ahol megszálltam, egy közönséges kikötő menti épület volt, kinézetéből megítélve inkább nyújtott otthont csempészeknek és kalózoknak, mint fényes kereskedőknek. Nekem megfelelt.
Miután befejeztem az italom, vékony csuklyám a fejembe húzva kiléptem az tritóni alkonyatba. A Nap már éppen a horizont körül járt, lángvörös fénye a tengerre vetülve különös szépséget nyújtott a kikötőnek. Kíváncsiságból elsétáltam Neldor villája felé, ahol csalódottan vettem tudomásul, hogy még mindig nem ért haza a ház ura. Tipikus.
A város szinte vibrált az élettől, mintha nem is közeledtek volna az esti órák. Valószínűleg ők is jobban szerették a késő délután kellemes melegét, mint a forró nappalokat. Aerten piactere is hömpölygő embertömeggé változott. Nem mintha a délelőtti órákban kevesebben lettek volna – húztam el a számat, viszont nagyon is tudtam, hogy mennyi kiaknázatlan lehetőségre ad ez okot.
Amit tolvajlétem alatt először megtanultam, hogy a tömeg az mindig jó. Rejtőzködni, félrevezetni, gyilkolni, rabolni. Ha ügyes az emberfia, nem látnak, nem hallanak és pillanatok alatt kint is vagy. Én pedig minden voltam, csak nem ügyetlen.
A tér szélére érve hagytam, hogy a zúgó embertömeg magával sodorjon, szemeimmel potenciális célpontokat keresve. Nem jövedelmező az, hogy egy megbízatásra ennyit kelljen várni, úgyhogy egy kis mellékest terveztem leakasztani pár figyelmetlen szerencsétlenről. Nem telt bele sok idő, már egy pár előkelőbb személyt megfosztottam fölösleges vagyonától; ezek a zsákocskák már a köpenyem alatti övön díszelegtek.
- Elnézést – mormoltam, ahogy éreztem nekimentem valakinek, bár inkább megszokásból, mint udvariasságból.
Felnézve, szemeim megállapodtak egy, a még az eddigieknél is nagyobb zsákmányon. Szó szerint. A fickó, akinek övén egy arannyal átszőtt tarisznya lengett, hatalmas volt. Mint széltében, mint hosszában. Nehéz lett volna eltéveszteni, ahogy a hömpölygő tömeg fölé magasodott. Megszaporáztam hát lépteimet és elindultam az áldozatom irányába, remélve, hogy tényleg nem a semmiért tették díszszemlére azt az aranyozott zsákot. |
A legnagyobb tengerparti város. Aerten évek óta jó hírnévnek örvend, hiszen virágzik - az itteniek szentül állítják, hogy a város szépsége vetekszik a fővároséval. Aerten az elmúlt évszázadokban központjává vált a szárazföldi, és vízi kereskedelemnek, ez képezi a legnagyobb bevételi forrássát.
Az épületek többsége szögletes, nincsenek kupoláik, tetejük lapos. A falaik szürke palakőből állnak, ablakaik pedig gazdagon díszitettek, színesek. A városban több piac van, az elsődleges éppeb a város középpontjában, ahol a fő utak keresztezik egymást, itt számos külföldi- és luxuscikket be lehet szerezni. A városnak saját kikötője van dokkokkal és rakparttal.
A város maga nem teljesen sík, több negyed alacson dombra épület, ami azt jelenti, hogy egyes utcák, amelyek macskakővel vannak lerakva gyakran lépcsőlbe torkollanak - ezért járhatatlanok mindenféle szekérnek, kocsinak. Rengeteg a régi épület, az üzletek kőtáblákon, vagy kifüggesztett falapokon hirdetik magukat.
A város védelméről vékony palánkfal, és a városi őrség gondoskodik. Azok, akik nem kereskedelemmel foglalkoznak, a környező termékeny földekből, vagy halászatból élnek. A város ura Howe Llewellyn, Isanda királyné édesapja.
|
[114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem tudom mióta álltunk a sikátorban, de óráknak tűnt. Minden bizonnyal a fogadós is rossz néven fogja venni, ha ilyen időben török rá. Arról nem is beszélve, hogy reggelre bizonyára már körözést is adhatnak ki a fejünkre. Gyors fejszámolást követően úgy döntöttem, hogy kockáztatok. Egy kényelmes ágyban töltött éjszaka sok mindent megér.
A Tolvajlás Isteneire esküszöm, hogy nem akartam megbámulni, de fizimiskája vonzotta a tekintetemet. A világos bőr, a kemény vonások, és a sötét pillák árnyékában ülő, ragyogó szempár olyan múlt elfedője volt, amiről nekem fogalmam sem lehetett; Senki sem születik tolvajnak, pusztán kitanulja a mesterséget, ha van rá oka. A saját miértjeimet ismertem, de a velem szemben ácsorgó fiú okairól még csak fogalmam sem lehetett. Végül megráztam a fejem, elűzvén a késztetést, hogy megfejtsem.