|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:23 - |
A rengeteg nem kisgyermekeknek való. A maga páratlan módján gyönyörű táj az eget szinte teljesen eltakaró élénkzöld lombkoronájú fáival, amelyek némelyikéről indák csüngnek alá. A megannyi különböző bokorral, virággal, csobogó patakkal, puha fövennyel tarkított vadonban könnyedén eltévedhet a járatlan utazó. Az erdő tele van farkasokkal és medvékkel, de nem ezek az állatok jelentik a legnagyobb veszedelmet. A Kolónia tagjainak már meggyűlt a baja az időnként életre kelő gyilkos temészetű fákkal, melyek gyökereikkel béklyóba fogják áldozatukat, majd agyonnyomják vagy szétmarcangolják. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 Amikor először hallottam arról, Iselle idehozott valami félhalott fiút, határozottan nem lett tőle jobb kedvem, és nem szerepelt első gondolataim között, hogy esetleg nem csak életben hagyjam, de még a váramba is költöztessem. Azóta számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a mágusok egészen hasznosak tudnak lenni, ha épp a megfelelő ember ellen fordítják őket. Talán a jelenlegi törvények szerint nem örökölhette meg az apja birtokait és címeit; de nem is jótékonyságból segítettem volna hozzá őket. Már a Rengeteg Őre voltam, egy lépéssel közelebb a célomhoz, de még mindig távol. Főnemes ugyan nem lettem, de már törvény is engedélyezte, hogy folytassam, amit eddig csináltam, egy ellenséggel, ideiglenesen talán, de kevesebb.
– Azok a Carleth-ek – ráncoltam össze a szemöldököm, aztán megpillantottam Everardot, aki időközben nyeregbe ült. – Mi a francot csinálnak a Helmbrooke-ok?
– Nem sokat – felelte unottan, ahogy lassan mellénk léptetett. – Az ő erdeikben nő a feketefűz; azt árusítják. Meg sok arrafelé a róka. Elvették tőlük a nemesi címüket, még a forradalom alatt
– Ezt honnét tudod?
Megvonta a vállát. – Ott nőttem fel.
– Szar hely lehet – jegyeztem meg, miközben én is felhúztam magam a nyeregbe, intve a strázsáknak, hogy nyissák ki a kaput.
– Hát, itt vagyok, nem? – Everard pofátlanul a képembe vigyorgott, és megsarkantyúzta a lovát, hogy elsőnek menjen ki a várból; mindig előre ment, felderítőnek. Most mégis idegesített valamiért. Az alakulni kezdődő jó kedvemhez Trevan ezt követő kérdése sem tett hozzá túl sokat. Gúnyos mosolyra rándult a szám sarka.
– Ó, igen, hogy erre miért nem gondoltam...Végül is, akkor csak a Sagramourokkal, a Llewellynekkel, Deatrysokkal és az Agenyrekkel kerültem volna szembe. Zseniális ötlet, Trevan. – Kevés ember mert úgy ellent mondani nekem, vagy megkérdőjelezni, hogy ne vessze el a fejét néhány percen belül. Nem mondanám, hogy feltétlenül kedveltem ezt a szemtelenséget; Trevantól valószínűleg azért néztem el, mert hasznos volt. Többnyire. Ettől függetlenül baromság volt persze, de ráfogtam arra, hogy annyi idős, mint a húgom.
– Ha bármi hasznom származhatna abból, hogy jóban legyek velük, elhiheted, már hónapokkal ezelőtt megtettem volna – mondtam végül, mikor néhány tíz méterrel már magunk mögött hagytuk a kaput; a kitaposott földút még porzott Everard lova után, és ostoba kölykök szaladgáltak át előttünk, mielőtt az anyjuk vagy apjuk ijedt tekintettel vissza nem rántotta őket magukhoz. – Az Aldayrok az erdőt akarják; épp úgy, ahogyan én. Hozzám hasonlóan ők sem érik be egy részével annak, amit akarnak, vagy amit el tudnának érni. Ha nem jelentenének gondot, talán még tisztelném is azt a szottyadt némbert ezért, sőt, felőlem az ostoba királyunktól is megszabadíthatnának. Találkoztál már vele? Rém fárasztó jelenség… Egyedül Violet érhet fel hozzá. Vagy a nagybátyád.
Leplezetlen oldalpillantást vetettem a fiúra, aki minden bizonnyal mellettem lovagolt; az őrök mögöttünk poroszkáltak, és valami tegnapi kártyameccsen vitatkoztak. – Meglepődtem, hogy nem mentél el vele – jegyeztem meg sokat sejtető vigyorral. Már nem most járt itt országunk becses, frissen kinevezett marsallja, de idáig jobb dolgom is volt, mint erről faggatni Trevant. – Túlzottan megszerettél engem… Vagy nem is ajánlotta fel? Gildas Olwynról az a hír járja, hogy a bátyjától merőben másképp gondolkodik a birodalom ügyeit illetően… Nem beszélve a nővéredről. Az egyik ripacs rheyai nemes, valami Castleroy, azt mondta, úgy a markában tartja a férje golyóit, hogy az a szőke bájgúnár azt teszi, amit csak akar. Egy marsall és egy herceg már csak-csak kihúzott volna a slamasztikából, nem? Nyilván nem vállalhattad volna fel magad, de a jólét azért összejött volna, csak azokat a zöld bociszemeidet kellett volna a nővéredre vetned, és hatni aaaz… Anyai ösztöneire. A feleségemnél bevált.
Őszinte érdeklődéssel, meg egy jó nagy adag gyanakvással vontam fel a szemöldököm, várva Trevan válaszát. – Miért maradtál? |
Csizmám sarka visszhangot vert Thornwall kietlen falai közt. Egy árva lélek nem keresztezte utam ezekben a korai órákban, holott a vár nagyon is élt; Már messziről hallani véltem az udvar zajait beszúródni a keskeny folyosóra. Ezra mi tagadás nagy fába vágta a fejszéjét mikor úgy döntött bővíti a már most inkább erődnek épült várat. Még ha az anyagi fedezete meg is volt a beruházásokra, rendes munkaerőt keríteni a Rengeteg ezen oldalára nem volt könnyű feladat. Még a biztosított utak sem voltak biztonságosak, az itt leélt egy évem alatt könnyen megtanultam milyen szerencsés is voltam, hogy egy darabban talált rám akkor Iselle az erdő kellős közepén.
Hálás voltam, hisz mégis csak egy második esélyt kaptam akkor és ott. Még ha nem is teljesen, de szabadabb voltam mint bármikor máskor rövidke életem folyamán. Senki nem nézett úgy rám mintha mindennap, minden percében csak azon járna az eszem, hogy démonokat idézve elhozzam a gonoszat e földre. Meglepő mennyivel könnyebb volt az élet mágusként az Istenek háta mögött Berith határán, mint az aranykalászokat termő Pusztán. Épp szabadságom élvezve, könyveimért tartottam lakrészembe egy kiadós reggeli után, mikor az udvaron rövidítés gyanánt átvágva egy túl ismerősen csengő hang csapta meg a fülem. Gondolkodás nélkül torpantam meg és kezeim magam előtt összefűzve kerestem meg a hang gazdáját.
Egy építész lehetett Ezrával aki riadt hajlongások közepette hagyta magára várurát társaságomban, mikor érzékelte jelenlétem. Kesztyűs ujjaim felkaromon táncoltatva hallgattam, enyhe grimaszba vágva arcom. Nem volt helye kötekednem, még ha fikarcnyi kedvem sem volt néhány nemeshez már kora reggel… De persze Ezrának még a kéréseit is parancsnak kellett venni, a valódi utasításairól nem is beszélve.
Felül lévő kezem megemelve intettem Everard irányába, mikor szemem sarkából megpillantottam. Nem szükséges a buzogány – jeleztem felé ily módon; Ha régi elveim nem is mindegyikéhez, de „ne árts míg neked nem ártanak”-hoz még mindig megpróbáltam úgy ahogy ragaszkodni… Ezra mellett mégis nehezebb volt, mint azt bárki gondolhatná. Everard időközben megérkezett a könnyű páncélinggel, amit begyakorolt könnyedséggel öltöttem magamra.
Talán a Thornwallban eltöltött első hónapjaimban ítéltem el csak a vár urát teljes szívemből azért, amit a környezetében lévőkkel tett. Két hónap kellett, hogy megértsem nincs más választása. Mikor először hallottam másfajta ügyeiről nem volt nehéz megértenem mit miért tett. Ezra nagyravágyó volt. Képes volt mindent megtenni azért, hogy elérje céljait és itt épp így tudta csak; Kitartása és ravaszsága volt egy vonása amit talán még csodálni is képes lettem volna, ha teljesen elvesztettem volna józan eszem a vár kövei közt valahol.
Csendben követtem, mondanivalójára figyelve. Kérdésére egy enyhe szemöldökrántással válaszoltam, miközben átvettem a a számomra felnyergelt ló szárát a lovászfiútól. Nem lehetett sokkal fiatalabb nálam.
- Nem emlékszem a nevükre – vallottam be lábam átvetve a nyereg egyik oldaláról a másikra. Talán egy tucatnyi nemes volt a Rengetegben, viszont a Helmbrooke név még régi tanulmányaim folyamán sem került elő. - Nem ők azok akiknek a kimerült ezüstbányájuk van?
Lovam a kapu felé állítva fordultam oldalra, vállam megrántva tekintve Ezrára. - Csak a baj van az Aldayrokkal… Ki kellett volna egyezned velük, míg lehetőséged volt rá. Elég nagy ez az erdő, elfértetek volna ketten. Ráadásul most nem lennének bajaid ilyen Helmbrooke-okkal meg hasonlókkal. |
– …ha ilyen tempóban haladunk, nagyuram, az északi torony még a tél beállta előtt elkészül. – Összeráncolt szemöldökkel bólogattam az építész szavaira, miközben a kora reggeli órák ellenére is melegen sütő napra néztem, ami épp akkor ért a nemrég felhúzott fal fölé. Az egész udvarban kopácsolás, fűrészelés, kőfaragás és dolgozó emberek kiabálása hallatszott, és ez már hosszú hónapok óta így ment. Még ha tartani is tudtuk a tervezett ütemet (amire kevés esélyt láttam, mert az előző héten is leborult három egész sor kő a bástyák tetejéről, mikor elszakadt az emelő kötele), akkor is majd’ másfél év volt, mire a vár bővítése teljesen elkészült. Anyám, mikor meglátta a kis famakettet, ami most is ott állt az udvar egyik sarkában, megpróbált lebeszélni arról, hogy a lakótér rovására emeljem a falakat, szerinte Thornwall eddig sem volt túlzottan lakályos, de az új bővítésekkel négyszer akkora lesz, teljesen erődítményre kezdett hasonlítani. Szerencsére; ez volt a célom, végtére is.
A régi vár biztos megfelelt. Valamikor. Valakinek. Én viszont egyedül az Öregtornyot terveztem megtartani belőle, illetve magát a lakóépületet, amiből, ha elkészül az új, barakk lesz. Minden más beépítésre került, a tervezett fal mentén pedig már fatornyok és falak álltak, ideiglenesen biztosítva a védelmet és várva, hogy elnyerjék végleges, kő-formájukat. Akkor is szükség lett volna rá, ha újabban nem rúgtuk volna össze a port az Aldayrokkal és a nomádokkal; az építés idejére máris legalább kétszázan települtek a fal mellé, a munkások és családjaik, a kiszolgáló személyzet, és képesek lettek volna a ronda kunyhóikat az útba építeni. Thornwall mindig is el volt szigetelve, a legközelebbi falu (ahonnét Violetet meg a többi ostobát szalajtották) is két óra gyaloglásra volt, de én még tanultam, hogy mikor a vár épült, valahol az ük-ük-ükapám idején, állt itt egy település a vár tövében. Aztán megtámadták őket a nomádok, a Thorntonok bezárták a várkapukat, és mindenkit legyilkoltak, aki kint ragadt. Szar ügy. Azok a házak, az emberekkel együtt, rég a földbe vesztek, de most úgy tűnt, ismét benépesedik a környék, aminek én annyira nem örültem, a feleségemmel ellentétben. Iselle kifejezetten élvezni látszott, hogy közvetlenül úrnősködhet az emberek felett. Az emberekkel csak a gond volt; és egy pillanatig sem titkoltam, hogy ha megint támadás érne minket, az összes kódis paraszt kint dögölhet meg, amennyire engem érdekel.
– A keleti is kellene – feleltem, a páncélkesztyűmet igazgatva. – Nyugatról és délről határol a tövisrengeteg és a mocsár… De keleten nincs semmi.
Az építész hebegni kezdett, és valamit mutogatni akart a tervrajzokon. – De, de… Uram, minden tisztelettel, az nem…
– A keleti torony is kész lesz – fojtottam belé a szót egy hűvös pillantással, aztán az oldalamhoz nyúltam. Láttam, hogy az ádámcsutkája riadtan fel és le mozdul, amikor megpillantotta a kardomat, de nem azt akartam előrántani; lecsatoltam a bőrerszényem az övemről, és az asztalára dobtam, a tervek tetejére. – Hozass még embert, ha kell, felőlem a tenger mellől is. Kell az a torony. Értve?
A férfi – Violetre emlékeztetett, ugyanolyan ostoba malacszemei voltak – méricskélte egy darabig a pénzt, aztán bólintott. Ekkor láttam meg a vörös foltot a perifériámon.
– Trevan! – kiáltottam rá a fiúra, aztán intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám. Fogalmam sem volt, mit csinált épp, vagy honnan hová igyekezett, de nem is érdekelt. – Kilovagolunk, helyre kell tenni néhány nemest… Te is jössz. Everard! – Sir Kenneth épp ekkor lépett ki a fegyverraktárból, és teljes felszerelésben indult felém, de a hangomat hallva megtorpant. – Hozz egy láncinget Trevannak. Vagy kérsz talán egy buzogányt? – vontam fel a szemöldökömet, a kérdést már a mágusfiúnak intézve. Megesett már korábban, hogy magammal vittem, főleg, mert nem szívesen hagytam itt Iselle-el; a végén még képes lett volna telebeszélni a fejét olyan hülyeségekkel, minthogy ne hallgasson rám, és hogy bármikor elmehet.
Megindultam a lovak felé, amik már a kapuban álltak, az istállófiú, mikor meglátta, hogy nem egyedül jövök, rögtön szaladt, hogy még egy lovat kerítsen. Egyelőre három, Thorntonok jelvényét magukon viselő őr kísért minket, három óra múlva viszont már Ranulfék is csatlakozni szándékoztak majd.
– Mit tudsz a Helmbrooke-okról? – vontam fel a szemöldököm, miközben ellenőriztem a nyerget a lovamon. – Ez nem találós kérdés. Csak mert én francot se; már azon kívül, hogy hivatalosan a Rengeteg Őreként nekem tartoznak elszámolással, de ahhoz képest az Aldayrokat támogatják. Iselle tanított a nemesi családokra, vagy nem? |
Szemöldököm felszökött meglepetésemben, amikor előrántotta a kését. Általában ilyenkor az ösztönök arra kényszerítik az embert, hogy tegyen egy lépést hátra, hogy távolabb kerüljön a fegyver hegyes oldalától, de én annyira megdöbbentem a mozdulattól, hogy elfelejtettem az ösztöneimre hallgatni. Eddig a pillanatig a lány nem olyasvalakinek tűnt, aki tudna az ilyesmivel bánni, de talán tévedtem. Apám szerint a saját önteltségem miatt becsülöm le az ellenfeleimet, ami egyszer a vesztemet fogja okozni. Védekezően emeltem magam elé a kezeimet, de még mindig nem léptem hátra.
- Olyannak látszom, mint akit érdekel? – kérdeztem vissza hetykén, de igazából kicsit sem érdekelt, hogy a szőke tünemény mit gondol rólam. Persze, mint a legtöbb élőlényt, engem is hajtott előre a kíváncsiság, de kételkedtem benne, hogy túl hosszú ideig képes lennék megülni a palota kényelmében. Előbb-utóbb elunnám magam, aminek a vége az lenne, hogy csak úgy felgyújtanám az egészet.
- Majd óvatosabb leszek, ha itallal kínálsz – húztam ki magam megnyugodva. Ha valóban meg akart volna mérgezni, akkor nem figyelmeztetett volna előre. Arról, hogy a viperák mennyire mézes-mázosak nem nyitottam vitát, bár volt egy olyan érzésem, hogy a lány ebben a dologban is nagyot téved.
Világos szemeim mély érdeklődéssel figyelték, ahogy megjelöli a fát. Úgy tűnt, hogy nem ismeri az erdőjárók íratlan szabályait, miszerint, ha nem akarod, hogy valakik a nyomodra bukkanjanak, akkor nem hagysz magad mögött látható nyomot. Márpedig az a szimbólum nagyon is jól látszott. Most komolyan, honnan szalajtották ezt? zakatolt a fejemben az egyre sürgetőbbé váló kérdés. Bizalmatlan voltam.
- Azt ugyan meg nem mondom – közöltem szárazon. A vének éppen eleget riogatták a törzs gyermekeit azzal, hogy egy erdei boszorkány már akkor is képes átkot szórni rá, hacsak a nevét tudja. Még mindig nem tűnt mókás lehetőségnek, hogy a végén egy fortyogó üstben végezzem egy rusnya varangy képében. Bár, ha jobban belegondolok, az üstben legalább meleg van, okoskodtam. Ötletem sem volt, hogy miért, de hirtelen borzongás futott végig a gerincem mentén, ágaskodásra késztetve szőrszálaimat.
A szél erőre kapott a fák között, s bár a madarak megszokott dallamukat fújták, valahogy mégis kísértetiesnek hatott az egész szituáció. Most komolyan? Mezítláb? csak akkor tűnt fel, hogy a furcsa teremtés nem visel cipőt, és mégis könnyedén lépked a fövenyben. Talán nem is lépkedett. Esetleg lebegett?
Nem tudtam, hogy bölcs dolog volna e elárulnom, hogy mi vezetett azon megaláztatáshoz, hogy a tulajdon lovam vetett le a hátáról. Megint. A gyerekes verseny, amelyet Tarkával vívtam a győzelemért csak tovább erősítette volna benne a gondolatot, hogy túlságosan könnyelmű és figyelmetlen vagyok, ezáltal pedig könnyű célpont egy boszorkánynak. Kezdtem biztos lenni a feltevésemben.
Dúdolt?
Bolond!
Hagynom kellett volna, hogy elsétáljon. Hosszú lépésekkel előttem járt, s látszólag annyira lekötötte saját maga, hogy észre sem vette volna, ha időközben lemaradok mögötte, és másik útvonalat választok. Mégis, lábaim szinte gondolkodás nélkül vittek előre, miközben a válasznak szánt fecsegést hallgattam.
- Hah! Tudtam, hogy tünde vagy! – torpantam meg, amikor forgolódás közben egyetlen pillanat erejéig láthatóvá vált a füle. Mutatóujjam vádlón szegeződött rá, éppen úgy, ahogy egy piactéren egy tolvajra mutatott volna rá az áldozata. Persze a felismerés még nem zárta ki azt, hogy boszorkány is legyen.
Azt hiszem, hogy ez a felismerés nem lepte meg annyira, mint engem, mert ahelyett, hogy velem törődött volna, inkább a növényekről szőtt érdekfeszítő mesét. Nem igazán figyeltem rá, hogy miről mit magyaráz; Fogalmam sem volt, hogy mikor termett ott előttem, csak arra emlékszem, ahogy egy óvatlan pillanatban por száll az orromba és a szemembe. Édes illat töltötte be a szaglószervem járatait, szemeim előtt pedig egyszeriben elhomályosult az egész világ – meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi fa törzsében, mert félő volt, hogy a föld menten kifut a lábaim alól. Mindent elöntött a köd.
A lány szavai számomra vontatottá és visszhangzóvá váltak, beleveszve a közeli folyó zubogásába. Émelyegtem.
Aztán valaki kiáltott. Ismerős volt. Tarka? Aztán minden elsötétült.
- Thorveig? – rúgott bele valaki a csizmám talpába. Az alatt a fa alatt pihentem, amibe nem is olyan rég még támasz reményében kapaszkodtam meg; a hátam a törzsnek vetve feküdtem, a fejem oldalra billentve. Nem hiszem, hogy magamtól sikerült felvennem ezt a pózt, de kótyagos tekintetem hiába kereste a lányt, aki egyetlen virág porával képes volt ártalmatlanná tenni engem. Nyoma veszett.
Boszorkány!
- Thorveig! – csettintgetett Tarka az orrom előtt. Nem láttam jól, de vörös varkocsát, és lekezelő vigyorát még a homályos látásommal is felismertem. – Elvesztetted a fogadást! – közölte kajánul, mire én ösztönösen megemeltem a térdeimet (Tarka volt olyan merész, hogy terpeszben állt felettük), hogy egy jól irányzott rúgással elmesélhessem, hogy mit gondolok a győzelméről. Egészen addig nem szólt hozzám, amíg vele és a két cimborájával vissza nem értünk a törzshöz. Hogy hogyan kerültem a fa alá, és hogy mi történt velem, amíg Ők engem kerestek, nem voltam hajlandó elmesélni nekik.
LEZÁRT!
(irtózatosan pocsék, értelmetlen, de szükséges záró) |
- Talán. - feleltem az Ennyire jól ismered a palotai szokásokat? kérdésére, majd előkaptam a késem a zsákom baloldalán elhelyezkedő félig kiszakadt zsebéből. Most a keresztpánt tartotta a helyén nagyobbrészt, mivel az első adandó alkalommal az éle kettészelte az anyagot.
Különleges ércből készült, a családom egyetlen fennmaradt értéke. A markolata szarvasbőrből és annak csontjából van. A történetét nekem már csak úgy mesélték el, hogy egykor ez a kis darab nemes acél egy nagy kardhoz tartozott, ami egy haldokló állat kegyelemdöfését adta meg. Az beletört egy fába, amin a vad feküdt és végül a három hüvelyk hosszúságú szilánkból kovácsolták tőrré. Édesapám szerint égi áldás van rajta, mert egy szarvast segített át Argona világába. - Érdekelne téged is az ottani világ?
Természetességéből adódóan vékony, íves szemöldököm a magasba szökött. Kíváncsivá tett. Vajon milyen ember lehet a hétköznapokban, fesztelenül? Ott ahonnan jött vajon hogyan bánhattak vele? - ezek jártak a fejemben. Biztosan barbár népektől származik, mint a banditák, vagy rosszabb. Erősen megkérdőjelezhető, hogy női mivolta végett finomabban viselkedtek vele.
- Ha meg akarnak mérgezni, azt tudni fogod. Olyan mézes-mázas hízelkedést, csak a lecsapni készülő viperák tudnak produkálni. Mindenesetre ne kerülj ilyen helyzetbe sose. - Ellenség, vagy sem, ő még csak egy gyermek volt a szememben. Nem akartam holtan látni. Egy gyermeket se.
Elmondtam Yggrdrasilhoz egy néma imát és megjelöltem a fát a pengémmel, ahol a gombacsalád megtelepedett. Egy felfele néző ötszög vésődött bele. Ezt a jelet rajzoltam minden olyan fába, ahol fontos gyógynövényeket szerezhetek. Még egy térképet is készítettem hozzájuk. Holnap bizonyosan visszajövök egy jó kis ragu hozzávalójáért. Már úgy megkívántam a gerebenre gondolata után. Nyami.
Elraktam az ereklyét és fél szemmel hátranéztem. - Amúgy, hogy hívnak? - Várakozó álláspont.*
Csupasz lábaimat egymás után kapkodtam előre. A földfelszínen élő mohákon és zöldellő füveken jártam, amik selyemtakaróként óvták meg a faszilánkoktól és a rögös talajon akadó viszontagságoktól a puha bőrömet. Az apró élőlények, akik végezték a mindennapi dolgukat: élelem felkutatása, tömörítése és hazacipelése; ott nyüzsögtek a talpam alatt. Az érzés csiklandozó, már-már bizsergető volt.
Enyhén szórakozottan, de kétkedő arcvonásokkal pilláztam rá, mint aki maga sem hiszi el a feltevést.
- Bármi legyen is az igazság, nem vagyok biztos benne, hogy bölcs döntés lenne a részemről olyasvalakinek kiadnom magam, aki fél másodperccel ezelőtt még azzal állt elő, hogy kettőt sem kell pislogjak, hogy megölhessen. Nem mintha rejtegetnivalóm lenne, de azét mégis. - Egy kis mézesmadzag. Leheletnyi vidámság suhant át az acomon, ugyanakkor le is köszönt. Az életrevalóságom a józan eszemből eredeztethető. Nem állt szándékomban elveszíteni az eszem, se a fejem. Még nem, ha a látszat másképp láttatta is.
A szél új erőre kapott. A szemembe szálló tincseket egyetlen mozdulattal elsöpörtem az útból. Azt a kérdést nem válaszoltam meg, amely arról faggatott, hogy milyen régóta élek itt. Túl komplikált lett volna kitérni előle, hát másképp folytattam. - Most Te jössz. Miért vágtattál olyan sebesen erre? Keresel valakit, vagy... - elhallgattam egy percre - netalántán üldöznek?
Nem tudtam fog-e egyáltalán bármiféle választ adni erre, így inkább egy ezeréves altatót dúdolva haladtam tovább. A folyópart nem volt olyan messze és a friss víztől mindig jobb az ember közérzete, menetközben arra gondoltam megtölthetném a kulacsomat. Biztosan javítana Udyr kedélyén a hűs ivóvíz. Ettől kicsit jobban éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy ma kimegyek lovagolni Szélvész hátán, ha Karys beadja a derekát.
- Herbalista? - Ajkaimat lebigyesztettem. Mellé fogás. - Mondhatni. Ellestem valamennyi fortélyt a gyógyítóktól és közülük egy hajlandó volt tanítani is egy ideig. Nem mondhatnám, hogy annyira lekötött, mint más egyéb elfoglaltságok, de jó hasznát veszem most, idősebb koromra. - Forogtam egy sort és ahogy szállt a hajam egy szekundumnyi időre kikukucskált a fülem hegyesebbik vége. Egybefogtam néhány virágot, mintha mi sem történt volna. - Mutathatok egy két trükkösebbet, nézd.
- Ez - mutattam rá egy fehér virágra - mérgező, azért kedvelik annyian, mert édes ugyan, de szagtalan és van egy nem mérgező rokona, akit onnan ismersz fel, hogy a szárán nincsenek sötét pettyek. Látod? - mutattam oda, hogy közelebbről is szemrevételezhesse, ha akarja.
Következőleg egy kék szirmú gyönyörűségre esett a választásom.
- Ez a kedvencem, olyan csodálatos illata van, hogy minden férfi az ágyadba kívánja magát, ha tejbe áztatva beleöntöd a fürdővizedbe - a port, ami benne volt Salina arcába fújtam, hogy érezze a nyers varázst. Eképpen is megvolt a bódító ereje. Szószerint.
A vaskos fűszálak közül egyetlen dudva kandikált ki középről, azt mutattam be legvégül.
- Ez az orvosság, ami csodákat tesz. Elmulassza a sérülések olthatatlan fájdalmát. Ennek a porából készült az az üvegcse tartalma is, amit otthagytál a füvön. - Böktem egyet az állammal arrafelé, amerről elindultunk.
Már el is feledtették velem a gondjaimat a növények világa. Mosolyogva néztem le a virágokra, azon túl a tájra. A vízcsobogás már elhallatszott odáig, ahol épp álltunk. Közel jártunk a folyóhoz és nem csak ahhoz. Valami tompa, öblös hang is társult a szelíd folyam dübörgéséhez. Egy férfinak a kiáltozása.
- Ez meg miféle óbégatás?
*(Ha Salina elárulta a nevét, akkor sem mondja el a sajátját. Még kétszer is meggondolja) |
A bizalmatlanság egészséges, summázták kusza gondolataimat egyik tanítóm szavai; fogalmam sincs, hogy miért éppen Ő jutott az eszembe, hiszen soha nem is kedveltem. Öreg volt, és mindig valami csípős fűszeres illat lengte körbe, dohány, azt hiszem. Általában oda sem figyeltem arra, amit mondott – éppen úgy, ahogy másokra sem. Hamar világossá tettem mindenki számára, hogy engem nem lehet betörni. Mégis, valami megragadhatott elmém zavaros forgatagában, ha szemközt állva az idegennel, éppen a vénség füstös szavai nyomakodtak a felszínre. Makacsul vetettem meg a lábam a fövenyben.
Tekintetem nem követte az övét. Háborgó szemeim az arcvonásait fürkészték, ahogy elpillantva mellettem az irányt fürkészte, amelyről jöttem. Talán arra számított, hogy nem vagyok egyedül, és a társaim hamarosan követni fogják a nyomomat. Vajon mennyi időbe telik, mire Tarka rájön, hogy nem fogok a folyóhoz érni? Ha eleget várnak rám, talán a többiek fejében megfordul, hogy megkeressenek, de arra még órákig nem kerül sor. A lovam már rég árkon-bokron túl járt. Egyedül maradtam.
Részben.
- Nagyobbat is estem már – szegtem fel az állam dacosan. Nem tetszett, ahogy az idegen utalgat a gyengeségemre. Igaz, hogy lány voltam, de eleget dagonyáztam a fiúkkal együtt a sárban ahhoz, hogy egy efféle koppanás meg se ártson. Hét éves koromban az egyikük véletlenül kiverte a fogam, de még akkor sem sírtam; ha jól emlékszem, Asher bácsikámnak kellett lerángatnia a fiúról, nehogy túlontúl megbosszuljam.
- Ennyire jól ismered a palotai szokásokat? – kérdeztem, miközben a szemem résnyire szűkült. Nem lepett meg, hogy a fegyvereim felhívták magukra a lány figyelmét, hiszen meg sem próbáltam rejteni őket. Tekintetem ismét végigjárt jólfésült haján, hímzett ruháin és makulátlan külsején, nem is tűnt olyan ostobaságnak, hogy esetleg valamiféle nemes kisasszonnyal akadt dolgom. Testőrséget ugyan nem láttam a közelben, de nem hittem, hogy kísértenem kellett volna a szerencsémet; éppen elegett hallottam a vénektől Gard melléfogásáról (amikor mágust rabolt hercegnő helyett) ahhoz, hogy ne legyen kedvem megismételni. Így is túl messzire kóboroltam már a tábortól, felesleges volt a további kockázat.
Mikor gondolkodtál te utoljára ennyire józanul, Salina? kérdezte egy gúnyos hang a fejemben, ami kísértetiesen hasonlított a fent említett Drogon fiúéhoz. Akárcsak Tarka, Ő is mindig kóstolgatta a határaimat.
Ahogy elkezdte összeszedni a holmiját, ösztönösen mozdultam el oldalra, egyetlen pillanatra ugyan, de elállva a lány útját. Magasabb volt, mint én, de sokkal törékenyebbnek látszott; Könnyedén erőt vehettem volna rajta, ha úgy döntök veszélyt jelent rám. Egyelőre azonban nem viselkedett fenyegetően.
- Honnan tudhatnám? Még sosem akartak megmérgezni – vontam vállat, majd tettem még egy lépést oldalra, hogy kilépjek előle. Elengedtem a tőrömet, éppen abban a pillanatban, amikor engedélyt adott rá, hogy megtegyem, amire gondoltam. Ebben már semmi izgalmas nem volt. Unottan elhúztam a számat. Kicsit sem éreztem veszélyben magam, de ez nem jelentette azt, hogy lankadt a figyelmem.
- Hidd el, ha akarnám anélkül végezhetnék veled, hogy időd lenne kettőt pislogni – szájaltam egy kamasz vehemenciájával. Nem maradtam le sokkal mögötte, nyugodt léptekkel követtem a haladását. Gyanakvásomat tovább növelte, amikor kijelentette, hogy gyógyfüveket szedni lépett a fák közé, amely hamar elvetette a korábbi gondolataimat a nemes kisasszonyról. Azok nem csinálnak ilyesmit.
- Vagy tünde vagy, vagy a Medvék táborából jöttél – feleltem meg kérdését. Igaza volt azzal kapcsolatban, hogy nem fejtettem ki eléggé, hogy mire gondolok. – Azt még nem döntöttem el, hogy melyik lenne a szerencsésebb számodra – fűztem tovább a szavaimat, az utolsó szót szándékosan megnyomva.
Maradt egy bő fél méternyi távolság közöttünk, amit nem lett volna nehéz levágni, de nem igyekeztem. Karba tett kezekkel megtorpantam, és félrebillentett fejjel figyeltem, ahogy az égnek emeli a tekintetét. Kételkedtem benne, hogy egy ember ennyire áhítatosan tudná figyelni azt a nagy kékséget.
- Mennyire régóta? – kérdeztem hetykén. Lábaim laza terpeszbe ereszkedtek, nem adtam jelét annak, hogy bármire is készülnék. Igazából nem is készültem. Kezdett ez a beszélgetés érdekessé válni. Sóhajtva ráztam meg a fejem a naivságán; látszott, hogy kicsit sem ismeri Árnyat. A ló hamarabb visszaért a táborba, mint ahogy azt mondhattam volna, hogy bakfitty, és amilyen szerencsém van, már apámék is hazaértek a vadászatból – ha pedig észrevették, hogy a lovam nélkülem tért haza, tudni fogják, hogy megint tilosban jártam. Újabb heteket tölthetek majd táborfogságban.
- Te valamiféle herbalista vagy? – tudakoltam nyugodt hangon. Észrevettem, hogy korábban mennyire értő szemekkel vizsgált egy falevelet. Egyre biztosabb voltam benne, hogy tündével van dolgom. Én még sosem találkoztam tündével. |
Az idegen elhátrált. Megértettem az érzéseit, bennem is ott buzgott a bizalmatlanság. Egy nomád-kinézetű harcos mellett mondjuk érthető miért nem éreztem biztonságban magam. Sosem volt egy életbiztosítás a mi kettőnk fajtájának találkozása, az is szent. A fatörzséhez léptem, mindennek ellenére elfordultam tőle és megtámaszkodtam. Felágaskodtam egy levélhez és megérintettem. Valami élősködő megtámadhatta, a lehullásra várt.
Abba az irányba néztem, ahonnan a lány érkezett. Érdekelt miért választotta épp ezt az útvonalat. A sebes vágta a fák sűrűjében, a keskeny utak kígyózásában nem a legcélravezetőbb. Valami elől menekült volna? - tettem fel magamnak a kérdést, de a választ nem kerestem szóban. - Vagy úgy - feleltem kétkedően. - Nekem elég fájdalmasnak tűnt. - Mondanivalóm nyomatékosításaképp még fintorogtam is egy sort. Nem kételkedtem a szemfülességében, azonban gondosan elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se láthassa izmaim rándulását. Nem jó ötlet ellenségesnek hatni. Megfordultam. - Gondolom a harcedzettebbeknek, mint neked ez az esés meg se kottyan - vontam vállat. Eltöprengtem egy pillanatra ezen a mondaton: ha egykor a festés helyett ezt az életmódot választom, a harcosok életvitelét űzném, talán most épp vérre mennénk és a saját igazunkat fújva próbálnánk legyilkolni a másikat. Ki tudja, szakítottam meg ezzel a gondolatmenetet.
- Egy palotába be se engednének a fegyverekkel. A katonák védelmezik az ott lakókat. Kivéve persze, ha te is egy vagy a testőrök közül. Az ostoba kérdés az volna, ha azt kérdezném lovag-e vagy. Nyilvánvalóan nem. - Nem bántásnak szántam. Durva, mégis gyönyörű vonásokkal áldották meg az égiek. Gesztenyebarna hajzuhataga palástként omlott a vállára, igazi palástja mégse volt. Állítólag a rengetegen túl, Rheya nemesi lovagjai, katonái, a király testőrei mindegyikét díszes, hímzésekkel teli lebernyeg védi a hidegtől.
A felszerelésemet felkaptam a hátamra, tarisznyáimat az oldalamhoz húztam és a szíjamhoz kötöttem gyors, precíz mozdulatokkal a maradékot, amik nem fértek bele egyikbe se. - Ha méreg lenne sokkal körmönfontabban adnám át, nem gondolod? Ez így túl egyértelmű lenne. - Komolyan. Köztudott, hogy a méreg sok esetben az asszonyok fegyvere. Elég gyakori és nem ritkán olyan szérumokat vetnek be, ami után nyom sem marad. Megismerkednek a célponttal, a bizalmába férkőznek, majd egy kettesben eltöltött órában az italába, vagy az ételébe csempészik a halálthozót. Nincs indíték, nincs szemtanú, nincs büntetés. A szükség órájában én bizonyosan ezt az utat követném.
- Ha el akarod vágni a torkomat, ne habozz - biccentettem a kés méretű tárgy irányába. Persze, hogy észrevettem a tőrt a keze ügyében. Nem vagyok se vak, se bolond. - Nem szívesen lelném halálomat valami vadállat szájában, akkor már kegyesebb a penge. Már, ha meg tudsz sebesíteni. - Elindultam a patanyomok irányába. Nem figyeltem követ-e. - Nem vagyok utazó. A rengetegben élek, akárcsak te. Épp gyógyfüveket szedtem egy ismerősömnek, aki a halálán van. - Ez kockázatos kijelentés volt. Ha megtudná, hogy fegyvertelen vagyok, akárcsak ebből a megszólalásomból, végem. Miből tudhatnám,hogy nem mészárolna le, akár egy állatot? Naivitás lenne hinni ebben, a részemről. Gyorsan megválaszoltam a másik talányt. - Közéjük? - összeráncolt homlokom sejtette, hogy semmi jóra nem gondolok. - Sajnálatos módon a gondolatolvasást még nem fejlesztettem ki. Nem tudom kikre gondolsz. Kifejtenéd? - Elhajoltam tőle és az ég felé fordítottam a tekintetem.
- A lovad biztosan messzire kóborolhatott. Meg kéne keresned, mielőtt valaki más találná meg helyetted. Szívesen segítek, ha kérsz belőle. A területet jól ismerem, régóta itt élek. - Már jóval a születésed előtt is itt éltem. - Van a közelben egy elég masszív, magas fa, ami mellett elvágtattatok. Azon - mutattam rá az illetékesre - felmászva a környéket is belátod. Talán még szem előtt van. |
Úgy ismertem az utat, mint a tenyeremet. Könnyedén irányítottam Árnyat a kanyargós ösvényen, a földig csüggő ágak között, és biztosan ugrattam át az utamat keresztező akadályokon. A csapáson alig fért el egy ló, de egyikünk sem engedte előre a másikat; az a töketlen és én vállvetve vágtattunk egymás mellett.
Tarka – akit a haja különös tónusai miatt neveztek így, mert a vörös minden átkozott árnyalata megtalálható volt varkocsában – felszabadultan nevetett, az erdő visszhangozta a kacaját, amint előrehajoltam, hogy még nagyobb gyorsaságra sarkalljam a lovamat. Élveztem a versenyt. Győzni akartam.
Akárcsak a törzs legtöbb férfitagja, Tarka is lenézett engem. Elvégre csak egy lány voltam, jószerével még gyermek, akit eddig mindentől megóvott az apja neve. Nem volt egyszerű Quinlan Thorveig lányaként cseperedni, és méltónak bizonyulni a Bőrváltó híréhez; Ebben persze hirtelen természetem aem igen vált előnyömre, így büszkeség helyett, rendszerint csak bosszúságot okoztam az öregemnek.
Józan eszem suttogását azonban ismét felülírta forrongó vérem, így most is hagytam, hogy a vakmerőség győzedelmeskedjen felettem. Muszáj volt. Tarka a többiek előtt, szánt szándékkal provokált engem, amikor kijelentette, hogy nincs olyan asszony a földkerekségen, aki legyőzhetné őt a lovaglásban. A szájhős! Fiatalabbik néném figyelmeztetett ugyan, hogy a párbaj rossz ötlet, de hajthatatlan voltam. Ki kellett használnom az alkalmat, hogy az apám és Asher nincsenek a táborban, így nem állíthatnak meg. Úgy festett, hogy Tarkának sem volt ellenére, hogy végül kiálljon velem szemben.
Gondolkodás nélkül választottam a rövidebb utat, amikor bevetettem magam a sűrűbe két göcsörtös fatörzs között. A folyó északi kanyarulatánál kellett volna találkoznunk Tarkával, ahol a biztonság kedvéért várt másik két törzsbéli, nehogy bármelyikünk is hazudhasson az eredményről. A szabály egyszerű; az nyer, aki előbb ér oda. A tétekről ugyan nem beszéltünk, de ismerve a vadászt, ha vesztek valami ocsmányságot eszel ki nekem, aminek az lesz a vége, hogy ismét nem állhatok majd meg apám előtt. Azok a férfiak, akik olyan magasra törtek, mint az ellenfelem, nem féltek kihasználni az előjogaikat.
Kanyargós ösvényen haladtam. A fák között megbúvó sziklák szélárnyékos oldalait csenevész borókafélék díszítették. Az orromat teljesen eltöltötte a jellegzetes illatuk, miközben a vér még mindig vadul száguldott az ereimben. A halántékom lüktetett, ahogy a vállam felett hátrapillantva próbáltam megállapítani, hogy Tarka követe, vagy túl gyáva volt ahhoz, hogy ilyen közel merészkedjen az ellenség táborához.
A medve hirtelen bukkant fel. Nem tudom pontosan mi minden zajlott le egyetlen másodperc alatt, de arra emlékszem, hogy Árny szinte átmenet nélkül torpant meg, olyan lendülettel, hogy majdnem átrepültem a nyaka felett. A medvét legalább annyira váratlanul érte az érkezésünk, mint minket az övé. Egyenesen ránk bámult. Előbb eszmélt fel, mint én. Árnyék mellső patái a magasba emelkedtek, miközben a vadállat néhány lépést tett előre. Mélyről jövő, öblös hang hagyta el a torkát; olyan erősen kellett kapaszkodnom, hogy le ne csússzak Árny hátáról, hogy közben félni is elfelejtettem. Elképzeltem, ahogy elveszem a behemót éles fogai között. A kitátott száját látva, nem tűnt lehetetlennek, hogy lenyeljen.
A sötétpej hátas patái mély nyomott hagytak a fövenyben, ahogy kifarolt új vendégünk előtt, és mielőtt még megfékezhettem volna, ismét eszeveszett vágtába kezdett; már nyoma sem volt a versenyszellemnek, immáron az életéért menekült. Ellenkező irányba, mint amerre a folyó is volt. Vesztettem.
Nyertem?
A következő emlékem már az, ahogy Árny ismét megemelkedik a földről, de ezúttal már nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy megkapaszkodhassam. Háttal érkeztem, éreztem, ahogy a kardom tokjának éles szegecsei a bőrmellényemen keresztül a hátamba vájnak. A fejem koppant a füves talajon, és néhány pillanatig, mintha csillagokat láttam volna. Nem kellett sok, hogy felfogjam, Árny megint cserbenhagyott.
- Hogy Taranis csapjon mennykőt beléd! – kiáltottam felháborodottan, miközben bordáimat lapogatva a körülmények ellenére viszonylagos gyorsasággal talpra emelkedtem. Csak eztán vettem észre az idegen lányt, akit felpattanásom közben majdnem sikerült állon koccolnom a kobakommal. Mit keres ez itt? Talán, ha a fejemet ért ütés nem tompítja el a látásomat, felismertem volna, hogy miféle teremtménnyel van dolgom; álcaként szolgáló, leeresztett haja ezúttal megvédte attól, hogy rátámadjak.
- Persze, én így szoktam leszállni! Így szeretem! – feleltem bárdolatlanul, miközben haragoskék szemeimet az idegenre szegeztem, és a biztonság kedvéért tettem egy lépést hátra. Egy árnyalattal elővigyázatosabb lettem azóta, hogy találkoztam azzal a fura fickóval a barlangoknál, s bár a lány nem látszott harcosnak, mágus még lehetett. Nem voltam a humorom csúcspontján, így nem értékeltem volna egy olyan trükköt, aminek hála varangyosbékaként a kondérjában végzem. Az nagyon lehangolt volna.
- Nem, egy hatalmas palotából jöttem Tündérföldről. Hülye kérdéseket én is tudok feltenni – mondtam makacsul, miközben jobb kezemet szinte észrevétlenül az övemben csücsülő tőr markolatára helyeztem. – Persze, hogy a rengetegből jöttem – adtam végül választ, ezzel egyébként sem ment túl sokra.
Finom vonásai, és világosszőke haja összhangban állt öltözékével. Kecses mozgásával, elegáns gesztusaival egy pillanatra olyan hatást keltett, mintha holmi nemes kisasszony állna velem szemben; tökéletesen ellentétesek voltunk. Sötét hajam, bőrből készült, durva ruháim, és faragatlan viselkedésem mind kihangsúlyozták ezen különbözőségeket. Büszke voltam magamra. Nem látszottam gyengének.
- Mi ez? Méreg? – kérdeztem felvont szemöldökkel, gúnyos görbülettel a szám sarkában. Már meg sem próbáltam rejteni, hogy az ujjaim időközben teljesen rákulcsolódtak a tőrömre. Csak egy rossz mozdulatra lett volna szükségem ahhoz, hogy egyszerűen belémélyesszem a pengét. Kicsit sem féltem tőle.
- Utazó vagy? – tudakoltam az asszonyt méregetve. – Honnan jöttél? – fűztem tovább a kérdéseimet. Bárhogyan is, nem nyúltam a felkínált szer után, így az végül a fűben lelt magának új otthont. – Közéjük tartozol? – hajoltam egy árnyalattal közelebb hozzá; nem indokoltam, hogy mit értek a közéjük alatt. Úgy értette, ahogy éppenséggel akarta. Akár a Medvelord cinkostársa volt, akár tünde, nem jelentett jót nekem. |
Jó hangulatomban voltam. A madarak csiripeltek az elkeskenyedő ágak szélén ülve, a szél kellemesen cirógatta köpenyem szegélyét és a Nap is jólesően vetült rám, míg el nem nyelt a rengeteg. A festékekként hasznosított növényeket már az erdő szélén beszereztem. Két maroknyi festő rezedát, amiből sárgát-, három tarisznya buzért, amiből vöröset- és egy zsák csüllenget, amiből kéket keverhetek. A többi, főként az orvosságok, viszont bent vártak a sűrűjében.
Sokan félnek belépni - a pletykák szerint jó okkal - a vad, zabolátlan rengetegbe, pedig nincs e világon varázslatosabb, mint mezítelen lábbal a mohán lépkedni, a beszűrődő fényben úszó virágágyásokat csodálni, megfesteni és a hatalmas, öreg, göcsörtös fákon felmászni. Most ezt a részét kénytelen-kedvetlen, de ki kellett hagynom. A kötelességeim meggátoltak a szórakozásban.
Megboldogult édesanyám egyik nagyon kedvelt ismerőse, Udyr épp gyengélkedik és egyre súlyosbodik az állapota. Neki szedtem még gyógynövényeket és azok terméseit. A tartalékaim között volt máktej a fájdalmaira és akácfa virága, amit, ha teába főznek köhögéscsillapító hatása van. Az erdőlátogatás után egyből oda vezet majd az utam. Nem szeretném, ha ideje korán vetne véget az életének az a nyavaja.
A földön ücsörögve füveket, növényeket tépkedve egy ritkaságra lettem figyelmes. Cserepes gerebenre. Ráadásul egy fiatal példányról volt szó! Más gombával össze se lehet téveszteni. Erős, fűszeres íze miatt önállóan ételt nem lehet készíteni belőle, ám kis mennyiségben kitűnő fűszergomba gyanánt levesekbe, paprikásokba nagyon is illő. Nyersen nem ajánlatos fogyasztani, azonban aprítva, kiszárítva ez jó szolgálatot tesz a konyhában. Épp leszedtem volna a ritka kincset, amikor patadobogást véltem felfedezni a távolból.
Egy sötétpej hátas közelített. Izmos nyakán dagadtak az erek, ahogy vágtatott. Jobbnak láttam felállni és félrehúzódni, mielőtt magával sodor engem is. Egy korosodó fa mögé bújtam. A kérge vaskos volt, mély vágatok illeszkedtek egymásba, amit két villámhasította ág választott el egymástól. Lombja beterítette a környező fák tetejét, akár a dunyha. A természet részleteiben könnyen elvesztem, nehezemre esett újra az idegenre koncentrálni, aki csak kellemetlenséget okozott nekem.
A ló kicsivel tovább haladt, mint ahol én álltam, de nem ment tovább. Felágaskodott és ledobta magáról lovasát, majd prüszkölve odébb állt. Megijedhetett talán? A megtaposott virágok hirtelen már nem is voltak olyan fontosak. Az emlékek rám zúdultak és futottam megnézni mi történt azzal, aki rajta ült. Szoknyámban majd' elestem, úgy siettem.
- Minden rendben van? - kérdésem aggódónak visszhangozott, de a fejem bizonyosan egy szorulással küzdő vénember fejét tükrözhette. - Nem lett semmi bajod? - hajoltam fölé. A lány, mintha meg se kottyant volna neki az előbbi életveszély, majdnem lefejelve felállt és cifra szavakkal káromkodni kezdett. Meghökkenten pislogtam rá, majd eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt. Ha erre van ereje, akkor komoly baja nem lehet, gondoltam.
- Megütötted egyáltalán magad? - kérdeztem magamhoz képest túlságosan is vidáman és bizalmaskodóan. Az érzés persze elmaradt. A félelem és a kétely mindig ott ült a keblemen és fojtogatott. Nem tehettem róla, a bizalmatlanságom az emberek felé anyám kezemunkája, egyszerűen átragasztotta. Apám halála meg csak tetőzte.
Végigmérve elég fiatalnak tűnt. Nem tippeltem volna többnek tizennyolcnál. Vadóc, faragatlan természete pedig ezt látszott alátámasztani. Ez nyilvánvalóna nem azt jelentette, hogy kiadom magam. Egy bőrváltó szétmarcangolhat, ha úgy tartja kedve. Nem kell ahhoz sokkal idősebbnek lennie. Hál'istennek a hajam gondosan elrejtette a füleimet. - A rengetegből való vagy? - Nem éreztem intimnek a kérdést. Ennyit még én is megmondok, ha valaki kérdi.
A cókmokomat felkaptam és egykupacba gyűjtöttem. Kilazítottam két szíjat a bőrtáskán és kikerestem a sebfertőtlenítő készítményemet. Egy apró udvarias gesztus senkinek se árthat, ezzel a gondolattal felé nyújtottam. - Kend be ezzel magad, ha megsérülsz. Neked nagyobb szükséged lehet rá, mint nekem. Fertőtlenítő - egyértelműsítettem. Míg válaszolt* elpakoltam a most beszerzetteket. Visszazártam a zsákot és a fatövébe helyeztem, biztonságba.
*(Megj.: ha nem veszi el Delwen a fűre pottyantja a szert) |
A lány szándékosan húzta az időnket; Fiatalságának rovására írtam, hogy nem tudja, bármennyire igyekszik minket félrevezetni, csak ideig-óráig tarthat fel. Ha egy darabon le is térünk majd a megfelelő ösvényről, és vad, veszedelmes csapdába lépünk is, azt Istenek ott álltak az oldalamon – azt nem tudtam, hogy Denton mennyire vallásos, de ha tippelnem kellene, azt mondanám semennyire.
Csupán felvontam a szemöldökömet a tollas kis jószág következő megjegyzésére. A szám sarka továbbra is gúnyosan irányult felfelé, miközben igyekeztem hűvös nyugalommal tekinteni a lányra. Törékenységét tekintve nem jelentett volna túl nagy gondot túszulejteni, és visszavinni a táborunkba, hogy ott folytassuk tovább a faggatását. Volt egy olyan érzésem, hogy közel sem feleselt volna olyan nagy mellénnyel féltucat katona gyűrűjében – a fiatalabbak talán még el is játszadoztak volna vele, mielőtt átsegítik az árnyak közé. Nomád volt. Kétlem, hogy belementek volna abba, hogy elengedjük; Már Denton is komoly erőfeszítésbe került visszatartani, éreztem, ahogy a mellkasának támasztott kezemnek egyre keményebben kell hadakoznia a zöldfülű nyomakodása ellen. Határozottan ellen tartottam.
- Ilyesfélét? Talán – rándult meg ismét a szám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet az általa említett barlang. Bár korábban felajánlotta, hogy odavezet, botorságnak éreztem volna éppen Őt követni; Társam mocorgását és méltatlankodó hangját tekintve, Ő sem rajongott különösebben ezért a lehetőségért. Bármi is legyen az a hasadék, magunknak kellett utánajárnunk.
Legalább olyan hitetlenül horkantottam fel, amikor lány azt állította, hogy nincs ínyére a látatlanban való gyilkolás, mint ahogyan Ő is tette, amikor én a törvényeink által született igazságos ítéletről beszéltem. Egyikünk sem hitt a másiknak, de azt hiszem, hogy az élet rendje szövődött bele ebbe a bizalmatlanságba. Más világból érkeztünk, más dolgokat tartottunk helyesnek, és ez szülte ellenségeskedéseinket.
- Nem. Elmehetsz – válaszoltam tömören. Fiatal társam úgy nézett rám, mintha megháborodtam volna, s bár keze még mindig a kardján pihent, engedett a szelíd lökésnek, amellyel hátrálásra kényszerítettem. Annyi eszem volt, hogy ne fordítsunk hátat neki. Ha a lány végül meglepettségét félretéve úgy döntött, hogy távozik, egészen addig figyeltem távolodó sziluettjét, amíg bele nem veszett a fák közé.
- Azt hiszem, hogy az Istenek makacs köddel boríthatták be az elméjét, Ser – szólalt meg Denton kisvártatva. Igazam volt. Nem vallásos.
Lezárt kör! |
Egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy úgy érzi, az idejét tékozlom. Ez részint igaz is volt, magam is untam a körülményeskedést, ami az egész helyzetet jellemezte, ráadásul kényelmetlen volt ilyen sokáig a nyeregben ülni mozdulatlanul. Mindemellett tudtam, hogy hármunk közül nem ők húzzák az időt. Sóhajtottam újabb csípős megjegyzésére.
- Azt gondolod, hogy egy nomád nem tudja felfogni, ha gúnyosan szólalsz meg? A megállapítás felesleges. És mellesleg hazugság is. - vetettem oda, bár szokatlanul gyermetegnek éreztem a saját viselkedésemet. Nyilvánvaló volt, hogy részben provokál, részben önmagát szórakoztatja, és valahányszor válaszolok, azzal ő kerül előnyösebb helyzetbe. Egyúttal kezdtem úgy érezni, hogy a mosolyának számtalan árnyalata közt sem a vidámságé, sem a barátságosságé nem szerepel.
A következő válaszának őszinteségét sugallta, hogy a szemembe nézett, bár még mindig nem éreztem, hogy bármiféle bizalmat kellene táplálnom iránta. A feleletére mindössze egy értő bólintással válaszoltam és próbáltam kiolvasni, mi lehet mögötte.
- Barlang? Ó, hogy az a barlang. Már kezdtem megfeledkezni róla. - mosolyogtam egyenesen a szerencsétlen boszorkányvadászra, aki nem sok szerelmes hevületet észlelhetett ebben a vigyorban. Annyira voltam kedélyes és tréfás, mint egy, az ember felé repülő, suhogó tollú nyílvessző. - Valamiféle varázslóévagy boszorkányé lehetett. Sötét, nyirkos, utálatos és mintha tele volna szőve mágiával. Épp nektek való hely. Mármint, ilyesféléket kutattok, nem igaz?
Az idősebb férfin éreztem, hogy nem szeretné igénybe venni a felajánlott idegenvezetésemet, a fiatalabbikról azonban nem tudtam semmi többet leolvasni, mint ideges, várakozó ellenszenvet, amit hosszas csevelyünk folyamán már kezdtem természetesnek érezni.
- Nincs ínyemre, hogy látatlanul gyilkoljak vadidegeneket. Nem ismerem a boszorkányotokat, de benneteket elnézve, magam sem maradtam volna szívesen. Mélyebben azt hiszem, nem szükséges beleártanotok magatokat az indokaimba.
Azért felelhettem így, mert igazából túl sok gyermekes érzés volt abban, hogy így döntöttem. A nomádokban általában nincsenek fenntartások, ha arról van szó, hogy belevágják a kezükbe akadó első fegyvert valakinek a koponyájába. Nekem viszont akármilyen nagy a szám, nincsenek efféle késztetéseim. Azt, amit a Kolóniáról mondott, egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Elgondolkodtam a következő szavain egy pillanatig. Igazságos ítélet. Mármint neki igazság, vagy nektek? Csöndesen felmordultam. És egy ember sorsáról szócséplés dönt. Van valami nevetséges abban, hogy több esélye van védekezni egy nomád fejszéjével, mint az emberek szeszélyes "törvényeivel" szemben. Úgy gondolkodtam, mintha értelme lett volna ezzel törődnöm. Egészen úgy, mintha számított volna a sorsa.
- Akartok még valamit? - kérdeztem élesen.
|
Az első pillanatoktól kezdve hinni akartam abban, hogy az Istenek nem véletlenül sodorták az utunkba a nomád fruskát, de ahogyan a percek követték egymást, kezdett olyan érzésem támadni, hogy csak játszadoznak velünk – a lány is, és az Istenek is. A toleranciám határozottan kezdett már fogyni. Talán éppen Denton közbeszólásainak köszönhetően ragadt át rám a fiatal katona minden türelmetlensége.
- Ezek szerint akad, amiben egyetértünk? – kérdeztem kissé cinikusan, amikor a nomád kijelentette, hogy valóban nem szeretnének több katonát az erdőben látni. – Micsoda kellemes meglepetés – rántottam a szám sarkát mosolyra a szakállam mögött, miközben Denton a háttérben undorodva felhorkant.
- Visszavisszük a Tornyokba, és majd a bírák döntenek a sorsáról – feleltem meg a kérdést, miközben kék szemeim mindenféle érzelem nélkül tekintettek a hasonszín szempár mélységébe; Még mindig nem bíztam meg benne, és ez az érzés akkor sem enyhült, amikor a barlangokat emlegette. Az immáron mellettem álló gárdista nyugtalanul helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, miközben a nomádot hallgattuk. Keze még mindig a kardja markolatán pihent, de ezúttal ujjai elernyedtek.
- Miféle barlangról beszélsz? – buggyant ki Denton ajkaiból ugyanaz a kérdés, amely másodpercekkel korábban még az én elmémben forgolódott; pusztán annyi volt a különbség, hogy az én hangom valamelyes udvariasabban csendült volna, hogy később, amikor megkapjuk az útbaigazítást, ne legyen olyan éle annak, hogy nem kérünk a további segítségéből; Eszembe sem jutott hagyni, hogy vezessen.
- Miért olyan fontos neked, hogy mit tesznek a lánnyal? – vontam fel a szemöldököm gyanakvón. – A magadfajtáknál rosszabbul járna – tettem hozzá; ezúttal meg sem fordult a fejemben, hogy a tényekkel sértegethetem, ahogyan az sem, hogy ezt a kérdést talán nem is a mágus miatt tette fel számunkra.
- Mint mondtam; Visszakerül a Tornyokba, és aztán a bírák döntenek a sorsáról. Számba vesznek minden körülményt, és a lehető legigazságosabb ítéletet mondják majd ki felette – közöltem teljes nyugalommal elhallgatva annak tényét, hogy nagy valószínűséggel halálra fogják ítélni a tanítót; már akkor, ha nem valamelyik másik társunk talál rá, mert nem mindenki lesz olyan kegyes, hogy élve jutassa vissza Nemetonába. A két mágusvadász halála sokak lelkében bosszút ébresztett, nem hagyják majd megtorlatlanul. |
Egyidőben fojtottam el egy hangos sóhajt, egy pimasz szemforgatást és egy rakás keresetlen szót. Ha akarnak valamit, úgyis elveszik, és ha hisznek valamiben, nem én fogom meggyőzni őket a tévedésükről. Viszonylagosan érthető okok miatt.
Driád továbbra is csendesen tűrte, sőt talán élvezte is a férfi kedveskedő mozdulatait, ügyet sem vetve a távolabb álló katonára, akinek keze továbbra sem távolodott el a kardja markolatától egy hüvelyknyit sem. Most az egyszer követtem a kis kanca példáját és figyelmemet a mellettem állóra korlátoztam, egyrészt azért, mert mindkettőnknek értelmes és lényegretörő beszélgetésre volt szüksége, másrészt viszont kicsinyesen azért, hogy provokáljam az ifjabb felet.
Ha bármit hallani akarsz tőlem, én döntöm el, meddig várakoztatlak, vetettem oda gondolatban, de ahelyett, hogy ezt kimondtam volna, inkább egy futó pillantás után elfordítottam róla a tekintetem. Sokat sejtetőn, elgondolkodva, mosollyal a szám sarkában néztem a grimaszoló begyűjtőre inkább.
- Jól gondtad. - feleltem lassan. Épp elegek a rohadék pengefülűek és a sátorlakó idegenek, nem kellenek még mágusvadászok is. Nem beszélve arról, hogy tőlem sem teljesen idegen a természetfeletti.
Váratlanul megvillant a szemem, tekintetemet a férfiéba fúrtam. Egyvalamit még nem kérdeztem meg tőle, ami eleinte valamiért nem is tűnt olyan fontosnak. Igazából, még jól is járhattam volna. Ha a boszorkány a mieinkkel került nézeteltérésbe, nem utolsó szempont, hogy megszabadulhatunk tőle. A józanul és tényszerűen gondolkodó énem ezt akarta.
- És mi lesz vele, ha megtaláljátok? Mondd nyugodtan. Úgysem tagadhatom meg a segítségemet, ezt világosan az értésemre adtad. Sőt, hogy biztos lehess a szavaim igazságában, elárulom most. - Úgy tűnt, a szemem sarkából, mintha a távolabb álló szemében mohó szikra villanna. Mióta is lehetnek itt? Két szerencsétlen. - Van itt egy barlang a rengetegben. Akár már el is mehettetek mellette. Első pillantásra a gyakorlatlan szemnek, tudjátok... - Fensőbbséges mosoly ült ki az ajkaimra. - És most felelj. Aztán akár még idegenvezetésről is beszélhetünk.
Azonnal két útvonal is felsejlett az elmémben. Az egyik rövid volt és egyenesen a barlanghoz vezetett. A másik... nem oda. |
Denton egyértelmű morgásokkal adta tudtunkra, hogy nincs ínyére a beszélgetés. Akárcsak a többi nagyvárosi katona, akit valamelyik nemes oldalági száláról szakajtottak, nem viseltetett rokonszenvvel a földeket feldúló nomádokkal szemben. Jómagam sem szívleltem különösképpen a vadakat, de az élet nyújtotta tapasztalatoknak hála tudtam, hogy az Istenek számos formában nyújthatnak segítséget nekünk; Ha úgy hitték, hogy ez a tollas kis amazon hasznunkra lehet, én hittem nekik. Másképp miért sodorták volna éppen Őt az utunkba? gondoltam hitembe kapaszkodván.
- Koronaföldön nem álltok a törvény felett, nomád – emlékeztettem nyugodt hangon, kockáztatván, hogy további vitát eredményez majd a kijelentésem. Hosszú percek óta futottuk ugyan azokat a köröket, de ha én nem teszek megjegyzést, Denton megtette volna, és ha Ő teszi, az közel sem lett volna ennyire emberséges. Úgy festett, hogy az érzelmein kölcsönösek, és a lány sincs különösen oda értünk.
Denton keze még mindig a kardján pihent, míg az enyém az idegen ló nyakán írt le cirógató mozdulatokat. A gazdájával ellenben a hátasnak nem volt ellenére a társaságunk; ha bízott az állatban, a lánynak is sejtenie kellett, hogy nincs vele szemben ártó szándékunk, még akkor sem, ha más kompániák nagyon is a népe nyomában járnak. Számunkra más feladatot szabott a törvény, és a hit.
- Csak vigyázz, ne várakoztass túl sokáig – szisszent fel Denton, mire én szabad kezemmel egyértelműen nyugalomra intettem. Neki is be kellett látnia, hogy heveskedéssel nem megyünk túl sokra; Hiába láttam magam is úgy, hogy a lány szándékosan provokál minket, megőrizem hideg véremet. Bizalmatlanul méregettem az erdőjárót, és készen álltam rá, hogy bármit is mond, azt kettővel kell majd osztani, de akkor és ott, nem volt jobb lehetőség a kezünkben. Tudni akartam, amit tud.
Amikor elhátráltam a lótól, kezem Denton vállára fektettem, arra ösztökélve a fiatal gárdistát, hogy maga is tegyen néhány lépést hátra, nehogy a végén eszement ötletei támadjanak a fruskát illetően. Kezem úgy nyugodott a férfi vállán, mint egy póráz, amivel visszaránthatom, ha esetleg bőszen előre indul.
- Hová rejtőznél, ha elég bátor lennél hozzá? – kérdeztem, mintha nem sejteném a csapdát a leendő válasza mögött. Talán ostobaságnak tűnt, hogy időt adok ahhoz, hogy átgondolja a válaszát, de még nagyobb ostobaság lett volna, ha anélkül engedem tovább, hogy nem kérdeztem ki alaposan. Akárcsak Dentonnak, nekem sem tetszett a vadakkal való közösködés, de bíztam az Istenek segedelmében.
- Fontos megtalálnunk; Gondolom, Te sem szeretnéd, hogy még több katona érkezzen az erdőbe – dörmögtem győzködő hangon, szakállam mögött megeresztve egy mosolynak szánt fintort; Fizikai képtelenség volt, hogy izmaim efféle vonásokat öltsenek magukra mindenféle erőszak nélkül. Én sosem mosolyogtam. |
Az, hogy valamit, ami nem feltétlenül a felbuggyanó nevetés, kivált belőlük pofátlan viselkedésem, kicsinyes örömmel töltött el. Már-már elhitette velem, hogy uralom a helyzetet, és én örültem, volna, ha ez a tévképzet valóra válik. Egészen addig élveztem ezt a helyzetet, amíg meg nem hallottam a Kolóniára tett megjegyzést, ami leplezhetetlen haragot és zaklatottságot váltott ki belőlem. Nem erőlködtem azzal, hogy takargatni próbáljam, hogy kudarcot valljak vele, hanem inkább engedtem, hogy minden meglátsszon rajtam.
- Azután sem. - fordítottam kelletlenül a fiatalabb felé a tekintetem és sokért nem adtam volna, ha most a mesékhez híven képes lettem volna valamilyen ártó bűbájjal békává varázsolni, de - mivel élő, létező személynek tudhattam magam - le kellett mondanom erről az örömről. Hevesebben nem felelhettem, hiszen azzal egy véget nem érő, unalmas vitát indítottam volna el, ami voltaképpen nem szól semmiről. Nem beszélve arról, hogy végleg aláástam volna a méltóságomat az idősebb férfi szemében, akivel lehetett és kellett volna értelmesen beszélni.
Már az őrséggel kapcsolatos hiányos tudásom sem tűnhetett becsülendőnek számára, ráadásul a dacomat tekintve még szűklátókörűnek is gondolhatott, ez az együttes pedig nem feltétlenül pozitív érzéseket váltott ki belőle, amit fel is fedeztem. Azt, hogy ellenszenv, sajnálat, lekicsinylés vagy sértettség az, amit szültek a szavaim, nem tudtam eldönteni, de úgy sejtettem, ezek közül valamelyik.
Tenyere változatlanul Driád nyakán pihent, hátasomnak pedig láthatóan eszébe sem ötlött, hogy ellenkezzen vagy bármiféle nyugtalanságra utaló jelet mutasson. Én egy ideig még nehezteltem a kancára, amiért éppen most kell tanúbizonyságot tennie előnytelen emberszeretetéről.
Azonban ez volt az utolsó kitérő, amit a gondolataim még tehettek, mielőtt komolyan el kellett volna gondolkodnom a férfi által sürgetett kérdésen. Sajnos a magát Roland Rawenwoodnak nevező begyűjtő láthatóan nem engedte a beszélgetést felesleges vagy kellemetlen sodrásba terelődni - legalábbis számukra.
Fel kellett tennem magamnak a kérdést, vettem-e észre idegent az erdőben a közelmúltban. Mármint, a pengefülűek körül kóválygó szedett-vedett népeken kívül, akikre nekünk is ideje lenne felfigyelnünk? Persze, ha már elkötelezték magukat a tündeszerzetek mellett, vagy eszükbe jutott ilyen, az irántuk tanúsított figyelem korántsem lesz szerelmes érdeklődés.
Valamiféle összezördülésről persze hallottam Gard Drogon és egy boszorkány közt, de eleinte nem fektettem erre különösebb hangsúlyt. Szokásunk a konfliktus bárkivel és bármivel, aki a területünk közelébe jön, kiváltképpen a férfiak keresik a bajt, és legjobb tudomásom szerint Gard az ő csoportjukat gazdagítja. Boszorkánynak pedig bárkit elnevezünk, aki ellenszenves és első pillantásra nőnek tűnik, használunk trágárabb kifejezéseket is ennél. A boszorkány szó már rég nem jelent varázshasználót, ha a Kolóniában hangzik el.
Mikor megemelte a hangját, nem először szegve nekem lényegében ugyan azt a kérdést, nem tudtam megállni, hogy oda ne vessem: - Ha használható választ akartok, akkor várnotok kell.
Tudtam, hogy ez úgy hangzik, mintha azt akarnám mondani: hallgassatok, amíg kitalálom, hogyan ejtselek át benneteket, ezért sürgettem magamat, hogy előálljak valamivel.
- Lehet, hogy hallottam róla. Nem tudom, ő-e az, akit kerestek. De azt igen, hová rejtőznék a helyében, ha elég bátor lennék hozzá. |
Idegen úr, sértette a fülemet a kifejezés. Az Istenek után a király volt a második legnagyobb hatalom, amit hajlandó voltam elismerni – a birodalom katonájaként úgy véltem, hogy a törvényei betartása és betartatása éppen úgy a feladataim közé tartozik, mint szökött mágusok után hajszát folytatni az erdőben. Már nyitottam a számat, hogy vitába kezdjek a lánnyal, kiélezvén, hogy hová is kellene tennie a kéretlen tanácsait, amikor a felbátorodott Denton időközben mögém sétált, és megrázta a fejét.
- Hagyja Ser… A vadak nem ismerik el a királyunk hatalmát, addig nem, amíg porig nem égeti a táboraikat – osztotta meg velem véleményét a fiatal katona hetykén, mit sem törődvén azzal, hogy a lány pontosan érti minden szavát, és olyan hangot megütve, amely egyértelművé tette mindannyiunk számára világossá vált, hogy mi is lenne a helyes cselekedet uralkodónk részéről. – Megtámadták a hercegnőt – tette hozzá magyarázatként, mintha ez feljogosította volna arra, hogy Ő maga ítélkezzék felettük. Nem tartottam megfelelőnek az időt arra, hogy elkalandozzunk küldetésünktől egy olyan sérelem miatt, amelyet nem a mi tisztünk volt megtorolni; Denton szavaira jobbnak láttam hát nem felelni. Egyébként is biztosra vettem, hogy a lány nem lehetett ott a főváros esztelen megtámadásánál.
- Pontosan – bólintottam, amikor a lány végül átforgatva az elhangzottakat elméjében, rájött kik is vagyunk. Egy kicsit sajnálni kezdtem lassúságáért, de akit az erdő nevelt, bizonyára nem lehetett elég művelt. A Begyűjtők sokkal elterjedtebb kifejezés volt ránk, így rájöttem, okosabb lett volna ezzel kezdeni.
Kezem még mindig a hátas erős nyakán pihent; meglepő volt, hogy milyen okosan tűri az idegen érintést, de bizonyára az állatok ösztönével érezte sejtjeiben, hogy nem erőszakkal fordultam feléje, ahogy voltaképpen a gazdája felé sem. Kezdetben. Arról nem tehettem, hogy sértésként éli meg kérdezősködésemet.
- Csak arra volnánk kíváncsiak, hogy láttál-e idegent az erdőben? Rajtunk kívül természetesen – szabad kezemmel széles mozdulatot tettem a társam, és köztem, nyomatékot adva a szavaimnak. Úgy gondoltam, ha nem szűkítem le a kört eléggé, a tollba bújt teremtés a végén kifacsarja ellenem a kérdést. Még csak meggondolni sem tudtam, hogy hány féle idegen átutazó fordulhat meg naponta erre.
- Gyerekrabló? – vontam fel a szemöldököm, téve egy lépést hátra a lótól, hogy fagyos tengert idéző kék szemeim könnyedébben állapodhassanak meg a lány arcán. Tömény vádat éreztem utolsó megszólalásában, amely nemcsak az én becsületemet, hanem az egész rendemét sértette. Pimasz fruska!
- Tesszük, amit tennünk kell – feleltem tömören, összeráncolt szemöldökkel. – Láttál erre egy vereshajú máguslányt, vagy sem? – emeltem meg hangomat, egyértelmű jeleként türelmem megfogyatkozásának. |
Botorság lenne azt mondanom, hogy ezt a kis kilovaglást madárcsiripeléssel és édes szökkenő mókusokkal képzeltem el, de ez valami olyasmi volt, amire a legkevésbé sem számítottam. Pengefülűek, erdei lények és a saját esztelenségem mind veszélybe sodorhatott volna, amivel tökéletesen tisztában is voltam. Ugyanakkor arra, hogy valaki, aki a királyról és annak fennhatóságáról beszél, itt lesz a rengetegben épen és sértetlenül, amennyire láttam, kevéssé sem számítottam. Bármilyen helyzetet jobban tudtam volna kezelni, mint ezt, és nem voltam képes leplezni, hogy ez számomra is nyilvánvaló, ami sokat ronthatott fellépésem határozottságán.
- Akárkié az erdő szerinted, nem úgy látom, hogy valóban uralná annak területét. Nem akarok goromba lenni, de sokkal biztosabb, ha nem emlegetsz idegen urakat itt.
A tündeszerzetek talán elismerik, de a Kolónia nem.
Tudtam, hogy túl sokat engedek meg magamnak, és foghatnám a fiatalságomra vagy a népemre jellemző vérmérsékletre, de képtelen voltam tartani a számat. A férfi sem tűnt éppen alázatosnak, és ez még inkább adta alám a lovat, amíg rá nem jöttem, hogy kivételesen már nem azt teszek, amit akarok, lévén, hogy bátyáim védelmét élvezem. Jelenleg ugyanis egyedül én voltam, és nekem kellett valahogy túlélnem a helyzetet, lehetőség szerint a méltóságomat sem pusztítva el.
- A nemetonai helyőrség… - próbáltam felidézni bármiféle tudást egy ilyen nevű szervezetről. Beletelt némi időbe, amíg rájöttem, miről is beszél. – Mármint a Begyűjtők?
Ti vagytok azok, akik gyerekeket visznek el a szüleiktől egy toronyba, hogy ott aztán bezárva töltsék az életüket? Már kezdem érteni. Akaratlanul azon is el kellett gondolkodnom, minek számítok én a szemükben. Sejtik-e, hogy sámán vagyok, és az ő felfogásuk szerint mágusnak minősülök-e, azaz van-e bármi okuk, hogy engem is megpróbáljanak elcipelni egy mocsár közepére, hogy ott figyelemmel kísérhessék minden lépésemet? Összetett, de fontos kérdés volt, amit természetesen jobbnak láttam nem hangosan feltenni.
Gondolataimból kizökkentett, amikor elfordult. Egy pillanat törtrészéig úgy éreztem, fegyvert kellene rántanom és végezni vele, tekintve, hogy veszélyesnek tűnt nem csak a személye, de az egész kialakulófélben lévő helyzet, amelyet kétség kívül ő uralt. Mégis el kellett vetnem az egyszerre csábító, megoldást jelentő és undorító gondolatot. Ennek legfőbb oka az volt, hogy ha ő nem is nézett felém, a társa láthatóan igen, szóval a meglepetés erejét kapásból elveszíteném. Másrészt, a férfi páncélinget viselt, én pedig nem rendelkeztem elegendő tudással ahhoz, hogy megítéljem, védi-e bármi a nyakát. Mindez azután történt, hogy megjegyzést tett a népemre vonatkozón, de azelőtt, hogy bármit feleltem volna neki, és nem tagadom, hogy az indulat hatással lehetett a terveimre.
Sóhajtottam, a lábamat kiengedtem a kengyelből, hiszen menekülésre sem volt esélyem, a férfi keze Driád nyakát lapogatta és semmibe nem tartott volna neki, hogy megragadja a karomat, ha indulni próbálok. Egész testemmel igyekeztem megadást sugározni.
- Nem hiszem, hogy lenne választásom. Szóval mondjátok, miféle segítséget képzeltek?
Szünetet tartottam, mert megpróbáltam magamba fojtani a következőt, de esélyem sem volt uralkodni magamon, amikor felidéztem az arcáról egy pillanattal előbb sugárzó megvetést.
- Ami pedig a gyilkosokat és erőszaktevőket illeti, van köze az igazsághoz. Csak épp a gyerekrablók hiányoznak. |
A Begyűjtő csapatok ritkán merészkednek az erdőbe, amely ugyanúgy a Koronaföldek részét képezte, mint az összes többi a birodalomban, az avatatlanok számára komoly veszélyt jelentett; Ez persze nem jelenti szorosan azt, hogy soha ne tettünk volna ilyet ezelőtt. A szökött boszorkányszerzetek szívesen választják a vadont a bujkálásra, ami aztán úgy kebelezi be őket, mint a kígyó a prédát. Néha még a holttestük sem lelik meg, csak néhány eldobott tárgyat, amely utal arra, hogy ott jártak. Borzalmas.
Jómagam is csak az istenek segedelmében bízhattam akkor, amikor a rajparancsnokunk kijelentette, hogy a fák között kutatunk tovább. A birodalom katonája csak ritkán kérdőjelezheti meg a parancsot, de az isteneké sohasem. Az imáim, amelyeket sosem mulasztottam el, azokban a napokban megsűrűsödtek.
Ahogy Denton oly’ elmésen rámutatott, a lány, aki az ösvényen elénk termett, nomád volt. A ruháját díszítő színes tollak még fiatalabbá tették megjelenését; Megesküdtem volna rá, hogy csak nem rég lépte át a felnőttség küszöbét, de botorság lett volna alábecsülnöm a külseje alapján. Harcolni még tudhat!
- Aki a Koronaföldeken él, az a király hatalma alatt áll – mutattam rá szelíd ráhatással, kék szemeimet a fiatal teremtésre szegezve. Szavai nem leptek meg különösképpen, hiszen a vadak sosem ismerték el a törvényeinket, és a határainkat; Mi sem mutatta ezt jobban, mint amikor megtámadták a hercegnőnket.
- Mifelénk tisztelik a hölgyeket, jöjjenek bárhonnét, de ha zavarja az udvarias beszéd, társaloghatunk másképp is – vontam fel a szemöldököm, közel sem olyan barátságos hangot megütvén, mint korábban. Nem volt okom a félelemre, így egyenesen a lova oldalához sétáltam, hogy az állat nyakát megpaskolva tekintsek fel rá. Tudnia kellett, hogy kivel áll szemben, ez pedig a legjobb módja volt a bizonyításnak.
- Ha nem segítesz, letartóztatlak a nyomozás akadályoztatásáért, nomád – feleltem élesen feleletére. – Hidd el, nem akarsz holnap reggel a tömlöcben gyilkosok, és erőszaktevők között ébredni… Bár, meglehet, hogy nem lenne ismeretlen számodra a dolog – rándult meg a szám sarka, ismervén, hogy miféle. A vállam felett hátra pillantottam, ahol Denton állt a bokrok takarásában a fegyverét markolászva. Ha nem ismertem volna jobban, azt mondanám, hogy félelmében már rég összecsinálta magát.
- Tedd el a kardot – pirítottam rá élesen.
- De Ser…
- Kövesd a parancsot! – követeltem határozottan. Csak akkor fordultam vissza a lány felé, amikor a kard fémes súrlódása arról árulkodott, hogy a társam visszatolta a fegyverét a hüvelyébe. Tekintetem néhány kósza másodpercig, mindenféle hangok kiadása nélkül pihent meg a nyeregben ülő lányon. Volt benne egyfajta vad báj, amely felkeltette érdeklődésemet, és amely emlékeztetett engem valakire.
- A nevem Roland Ravenwood, a nemetoniai helyőrség felesküdött tagja vagyok – mutatkoztam be végül, kisebb biccentéssel tisztelve meg a gesztust. – Egy szökött mágust keresünk. Módodban áll segíteni? - tudakoltam olyan hangon formálva a szavakat, hogy értse, nem fogadok el nemet válaszként. |
Mikor meghallottam a halk motozást a közelben, már biztos voltam benne, hogy késő. Ha én észrevettem azt a valamit, annak is feltűnt az én jelenlétem, tekintve, hogy Driád dobogása nem volt éppen zajtalan. A döntésem, azt hiszem, méltó volt a Kolónia egy tagjához: úgy gondoltam, nincs más hátra, mint előre. Ha a találkozás vagy esetleg konfliktus elkerülhetetlen volt, hát szerettem volna én tartani a kezemben a helyzetet.
Így továbbra is zavartalanul követtem az ösvényt, legalábbis látszólag, valójában azonban felkészítettem magam, hogy ha kell, elsőként támadjak vagy elvágtázzak, ha úgy ítélem meg. Tisztában voltam vele, hogy a nomádok közt igenis szégyen a futás, de a halál sem örvend éppenséggel közkedveltségnek, jómagam pedig inkább rokonszenveztem az előbbivel, ha döntenem kellett.
Kisvártatva meghallottam egy beszélgetés foszlányait, eltartott egy ideig, amíg rádöbbentem, hogy a közös nyelven hangzanak el, így hát az értelmüket nagyobbrészt elszalasztottam, egyetlen dolog kivételével: ez egy nomád. Arra nem jöttem rá azonnal, hogy a hangok nem az ösvényről, hanem az ösvény mellől érkeznek.
Pontosabban, egészen addig nem jöttem rá, amíg egy férfi ki nem ugrott elém, egyenesen az utamba. Első pillantásra különös módon az tűnt fel, hogy nem közénk való és igen erős alkat. Azt hiszem, ezt énemnek az a része észlelte, amelyik inkább az esetleges veszély kiiktatásán fáradozott, mintsem annak megismerésén. Ennek megfelelően átfutott az agyamon az a lehetőség is, hogy egszerűen eltiprom lovammal, de lehetetlen lett volna ennyi idő alatt vágtába ugratni lusta kis kancámat. Ezen felül igyekeztem elkerülni a Rochwador név besározását, hiszen biztosra vettem, hogy a rossz nyelvek megfutamodásként tekintenének tettemre. Nem utolsó sorban pedig: ritkán jártam a táboron kívül, keveset láttam a rengetegen túlról jött emberek közül és esztelenül kíváncsi voltam.
Így hát lépésbe fogtam vissza lovamat és engedtem a férfi mellé sétálni, amíg végleg megállt. Lepillantottam rá és meglehetősen örültem a hátasom nyújtotta előnynek, mikor rádöbbentem, mennyivel magasabb nálam. Így kevésbé éreztem magamat durcás gyermeknek mellette.
A szavaiból két sebes következtetést sikerült levonnom: az első, hogy nem őt hallottam korábban, a második pedig szavainak jelentése volt.
- A te királyod nem az enyém. - engedtem, hogy szemem összeszűküljön, de már kissé túlzónak éreztem, miután visszafogta parancsoló, határozott hangját. Továbbra sem tűnt megalázkodni, nem is lett volna indokolt, sokkal inkább azt engedte feltételeznem, nem érez kifejezetten veszélyesnek. Átsuhant az agyamon, hogy ezt a hozzáállást bátyáim - nem ismeretlen okoknál fogva - sosem tapasztalhatják meg.
Mindeközben a szememmel a további társát vagy társait kerestem az ösvénytől távolabbi részen, kissé félredöntve fejemet.
- Először: mifelénk senkit nem neveznek kisasszonynak. Ha nem hallottam volna, az iméntit, azt hinném, pengefülűnek hittek. - akartam mondani, de biztos voltam benne, hogy a mondatokban van legalább egy hiba, habár arról sejtelmem sem volt, hol. Mindenesetre, nem mentegetőztem, a férfit elég talpraesettnek ítéltem, hogy maga tudja értelmezni az elhangzottakat.
- Igen. Módomban áll, hogy segítsek. - folytattam halovány, de egyelőre még szemernyit sem barátságos mosollyal. - De akarok?
Valójában nem vártam el, hogy elmagyarázza, akarok-e, sokkal inkább azt, hogy a miértjét válaszolja meg, de ehhez nem bizonyult elégnek a nyelvtudásom.
Továbbra is kerestem szemeimmel azt a személyt, aki barátságtalanul rámutatott kilétemre, és aki még nem fedte fel magát nyíltan, így nem adódott alkalmam szemügyre venni az utamban állót, amíg lassanként meg nem találtam a cserjék mögött, karddal a kezében.
- Nem kéne félned. Előjöhetsz. - vetettem oda neki, készenlétben tartva a fél kezemet, hogy szükség esetén magam is fegyvert ránthassak.
Közben végigsiklott tekintetem idősebb társán, aki közelebb állt hozzám. Megállapítottam, hogy ahhoz azért jóvágású, hogy valaki átgázoljon rajta a lovával, ha ennél jobban nem is tud megfogni a külsejével. Sötét haj, első pillantásra fekete, kék szemek, edzettnek tűnő alkat. Inkább tényként érzékeltem ezeket, mintsem ellen - vagy rokonszenves hozzáállással.
Minden attól függött, kit keres, mit vár tőlem, hogyan kezel és képes-e rávenni a másikat, hogy tegye el a fegyvert. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Amikor először hallottam arról, Iselle idehozott valami félhalott fiút, határozottan nem lett tőle jobb kedvem, és nem szerepelt első gondolataim között, hogy esetleg nem csak életben hagyjam, de még a váramba is költöztessem. Azóta számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a mágusok egészen hasznosak tudnak lenni, ha épp a megfelelő ember ellen fordítják őket. Talán a jelenlegi törvények szerint nem örökölhette meg az apja birtokait és címeit; de nem is jótékonyságból segítettem volna hozzá őket. Már a Rengeteg Őre voltam, egy lépéssel közelebb a célomhoz, de még mindig távol. Főnemes ugyan nem lettem, de már törvény is engedélyezte, hogy folytassam, amit eddig csináltam, egy ellenséggel, ideiglenesen talán, de kevesebb.
