|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:23 - |
A rengeteg nem kisgyermekeknek való. A maga páratlan módján gyönyörű táj az eget szinte teljesen eltakaró élénkzöld lombkoronájú fáival, amelyek némelyikéről indák csüngnek alá. A megannyi különböző bokorral, virággal, csobogó patakkal, puha fövennyel tarkított vadonban könnyedén eltévedhet a járatlan utazó. Az erdő tele van farkasokkal és medvékkel, de nem ezek az állatok jelentik a legnagyobb veszedelmet. A Kolónia tagjainak már meggyűlt a baja az időnként életre kelő gyilkos temészetű fákkal, melyek gyökereikkel béklyóba fogják áldozatukat, majd agyonnyomják vagy szétmarcangolják. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 Hitvallásom szerint, akármilyen is egy mágusvadász, először legyen ember. Ember, akit nem a gyilkolás, és a rombolás élvezete hajt előre, hanem mások védelme. A Trevan Agenyrrel folytatott rövid társalgásom őszinte alapokon nyugodott; Valóban nem volt célom végezni a tanítólánnyal addig, amíg be nem bizonyosodik bűnössége, hiszen az Istenek dolga volt az ítélkezés, nem pedig az embereké. De el akartam kapni; Becserkészni, és megbéklyózott csuklóval vezetni vissza a fehér kőtornyokba, ahová való. Azt nem tudhattam, hogy mi vár majd ott a lányra, de teljesítenem kellett a parancsot.
A vadász legbiztosabb fegyvere a türelem, sóhajtottam, miközben lehajoltam egy újabb száraz ágért az esti tábortűzhöz. A nyomok egészen az erdőig vezették kis csapatunkat, de az est közeledtével botorság lett volna túl mélyen benyomakodnunk a vadonba; A kompánia tábort vert az egyik közeli tisztáson, s míg társaim felállították a sátorponyvát, és ellátták a lovakat, én az egyik frissen beavatott testvéremmel vállaltam, hogy összegyűjtjük a tűzrevalót. A ficsúr néhány méternyire tőlem csörtetett.
Katonáink elcsigázva érkeztek meg az arduinnai vadonba. Hosszú ideje csak bolyongtunk a környéken, hamis nyomokat kergetve, szemtanúkat hallgatva a történtekről. A legtöbben persze nem láttak semmit, de az egyik pusztaszéli pásztor megesküdött rá, hogy lángnyelveket látott feltűnni a semmiből – azonban mire odaért, hogy közelebbről megnézze, nem-e sárkány támadott a nyájra, csak egy szélsebesen vágtató lovat látott, két lovassal a hátán, ahogy egyenesen az erdő felé menekülnek. Jómagam úgy véltem, hogy az öreg túl mélyen nézhetett a kupája fenekére, de a rajparancsnokunk úgy döntött, hogy ez a nyom is van olyan jó, mint a többi, és legjobb lesz, ha ellenőrizzük.
- Ha az a koszos mágus ide is jött, már régen felfalta valami – szólalt meg fiatal társam, kirángatva engem a gondolataim oltalmából. Karjaim szorosan fonódtak rá a felnyalábolt faágakra, de kék szemeim leplezetlenül nyugodtak meg a férfin; Megállapítottam, hogy ahelyett, hogy gyújtós után hajlongana, az egyik vaskos fa törzsének támaszkodik, és kezében egy bicskával nagy élvezettel farag valamit.
- Ne becsülj alá egy varázshasználót, Denton – mondtam rosszallóan, még azelőtt elfordítva a fejem, hogy valami olyasmit is szólnék, amit nem tenne zsebre. Nem tetszett, hogy kihúzza magát a munka alól, ahogyan az sem, miféle tiszteletlenséggel szólt a prédánkról; Magam sem voltam oda a mágusokért, és minden okom megvolt arra, hogy gyűlöljem Őket, mégsem engedtem meg magamnak ilyesfajta hangnemet. Ha a banya meg is halt a fák között, jobbnak látszott meggyőződni róla.
Lódobogás összetéveszthetetlen hangja vegyült az erdő természetes zajába. Közelről érkezett, ami arra engedett következtetni, ahogy amíg Dentonnal beszéltem, a figyelmem indokolatlanul lankadni kezdett. Hamarost fel is bukkant a ló, hátán a lovasával. Gondolkodás nélkül dobtam le a tüzelőt a földre.
- Ser, ez egy nomád – kapott a másik a kardja után, de én a rangidősök nyugalmával intettem le, mielőtt még ostobaságra vetemedne. Magam elé nyújtott tenyérrel, egy megfontolt lépéssel léptem ki a bokor takarásából, megállván a kis ösvényen, amin a poroszkáló ló és lovasa haladt egyenesen felénk.
- A király nevében; Állj! – zendült hangom parancsolóan, de teljes nyugalommal. Csak mikor elég közel ért, akkor ismertem fel a szikrázó, színes tollak mögött a női alakot. Fiatal volt, fiatalabb a társamnál is. Korábban megkeményedett vonásaim elernyedtek, miközben leengedtem a kezemet magam mellé. Eszemben sem volt megriasztani egy ártatlan gyermeket. – Keresünk valakit – közöltem az egyértelműt. – Ön talán segíthetne… kisasszony – látszott, hogy bajban vagyok a megszólítással. |
Tény, hogy a rengetegnek számos hátránya van. Ilyen hátránynak számít az, hogy az odafigyelés néhány percnyi elvesztése, ami helyváltoztatással társul, könnyen odáig vezethet, hogy az óvatlan lélek eltéved és önmagától sosem talál ki többé a sűrűből. Akik nem a Kolóniához tartoznak, még reménykedhetnek a pengefülűek jóindulatában, de a magunkfajták nem számolhatnak ezzel a lehetőséggel: vagy saját erejükből és eszük által keverednek ki a vadonból, vagy sehogyan. Azután ott vannak a kellemetlenkedő fadémonok is, akik hasonlóképpen veszélyt jelenthetnek. A veszély pedig mifelénk nem a fél karunk vagy a szemünk világának elvesztését jelenti, hanem sokkal inkább az életünkét. És persze egyes driádok sem utolsók, bár sokkal inkább veszélyt jelentenek a férfiakra és félkegyelműekre, mint egy magamfajtára. Ha pedig már valaki igazán komolyan gondolja a barangolást egyedül az erdőben, annak nem árt számítania a csoszogókra sem.
Egszerűbben összefoglalva a helyzetet: a rengeteg halálos környék, aki jót akar, minél ritkábban bolyong benne egyedül.
Azonban van egy hatalmas előnye is: a vadon nem enged gondolkozni az életed dolgain vagy bármin, ami nem akkor és ott van. Ha egy pillanatra elveszíted a koncentrációdat, elveszel, egy csoszogó beránt a bokorba vagy átdöf a pengefülőek egyik árnyékból útjára eresztett, alattomos nyila.
Az utóbbi időben én rengeteget gondolkodtam, kis híján már kezdtem megveszni attól a kíváncsiságtól és tehetetlen várakozástól, amit Roff új szerzeménye jelentett számomra. Nem voltam képes másról beszélni, másra gondolni, vagy másfelé nézni, ha a sámánunk megjelent a közelben. Nem lehettem kifejezetten jó társaság, valahol talán Yngvi szintjén tengődhettem, csak az étvágyam volt korlátoltabb.
Egy idő után körvonalazódott bennem, hogy ideje kiszellőztetnem a fejemet, minél tartósabban és minél hamarabb.
Erre pedig meglepően jó hely volt a rengeteg sötétje. A növények fullasztó, elegyedő illatát és a fák örökös aromáját kissé megtörte az alattam lustán ügető kanca eltéveszthetetlen "lószaga". Ügyesen vette az akadályokat, közlekedett a fák közt és lépte át a gyökereket is, habár ez utóbbinál renszeresen elbizonytalanodott. Sokszor megfordult már a fejemben, miért csinálja, végül arra jutottam, még mielőtt hozzám került volna, meggyűlt a baja a rengeteg valamely teremtményével, és ez örökké riogatni fogja. Nem volt kifejezetten okos feltételezés, de ez tűnt a legvalószínűbbnek mindközül.
Amiért egy pillanatra elterelődtek a gondolataim, gyorsan oldalba kellett böknöm a kancát és drasztikusan balra helyeznem rajta a testsúlyomat, hogy kikerüljünk egy gyanúsnak tetsző, burjánzó növényt. Mivel személyesen egyelőre csak a fadémonok egy jeles képviselőjével volt szerencsém találkozni, sosem láttam még életemben csoszogót, minden különösebb növénykupacot elkerültem, hogy biztos lehessek.
Driád, az alattam hullámzó hátasállat nem vette zokon a manővert, amilyen tempóban ügetett, más ló úgy poroszkált, így nem esett nehezére irányt változtatni. Máskülönben gyanítottam, hogy neki mindegy is, merre megyünk, ha a végén jutalom várja.
Kiürítettem az elmémet és füleltem. Valószínűtlenül jó érzésnek bizonyult nyomon követni a rengeteg összes kis zaját.
Driád patáinak dobogása, a lombok halk surrogása, valahol a Varuna folyó messze hangzó csobogása, egy kicsi állat a lombok közt.
Kiráztam a hajam a szememből és átadtam magam a töretlen figyelemnek. |
Szerencsére úgy festett, hogy semmiféle erdei van nem szagolt ki bennünket; bár, én mindig kapható voltam arra, ha kardélre kellett hányni valamit, vagy valakit. A tábor ilyen közelségében azonban már nem kellett ilyesmi miatt aggódnunk, talán már az első őrszemek is felfigyeltek már a visszatérésünkre.
Hiába az időnkénti vándorlás, soha nem éreztem magam úgy otthon sehol, mint a rengetegben. Nem csoda hát, hogy engedtem Gaia törekvéseinek, hogy minél előbb a jurták között tudhassuk magunkat. Azt sem tagadhatom, hogy az is nyugtató gondolatokkal töltött el, hogy hamarosan megszabadulhatok Tesyától, és a vérző sebétől – a bennem lakó farkast már nagyon birizgálta a vér szaga.
A férfi türelmetlen legyintéséből leszűrtem, hogy nem ért velem egyet, de ezúttal nem álltam le vitatkozni. Egy ostobát nem tudsz meggyőzni arról, hogy ostoba, éppen azért, mert ostoba, gondoltam.
- Én bizony éhes vagyok; Már akkor is éhes voltam, amikor elindultunk, de teli gyomorral nem lehet istenesen szájba verni valakit, nem gondolod? – kérdeztem, rideg kék szemeimet a társamra függesztvén. Ajkaim szegletében szokásos, nemtörődöm mosolyom bujkált, ami a védjegyemmé vált az évek alatt. Nem kellett kétszer kérnie, hogy gyorsítsak a tempón. Az utolsó néhány métert, szinte már ügetve tettük meg; A faluba érvén a szokásos, dolgos kép fogadott.
– Itthon vagyok, lusta banda! – röhögtem teli szájjal, szinte leugorva a nyeregből. Jó néhányan sereglettek körén, hogy üdvözöljenek bennünket, és hogy megtudják, sikeres volt-e a portya. Szerencsére nagyrészt jó hírekkel szolgálhattunk, amik reméltem, hogy Garaf fülébe is eljutnak majd.
- Kötöztesd be a sebed Haeldurral, bűzlesz a vértől – pillantottam keményen a társamra, egészen olyan hangon, mintha rangban felette állnék, és jogom lenne parancsba adni, hogy mit cselekedjék. Bárhogyan is felelt, csak egy vidám, hetyke mosollyal feleltem, majd a lovamat magam után vezetve elindultam, hogy megkeressem az öcsémet. Esetleg Testlát…
Részemről lezárt, köszönöm a játékot! |
Nyilván felelőtlenség volt nyílt sebbel az oldalamon útra kelni, de eddig semmi fenyegető nem akart ránk támadni. Hacsak a szemtelenül alacsonyan repülő csicsergő jószágok nem annak számítanak. De most már tényleg nem tulajdonítottam neki több figyelmet, mint egy ostobaságnak.
Az otthon közelségét a hátasok is megérezték, ugyan úgy, mint Dolven lova, Eldur is megindult utána. Ahogy a társam én sem fogtam vissza a jószágot, had érjünk minél előbb haza.
- Pff. – csak ennyit reagáltam a lekicsinylő szavaira. Ha így gondolja, akkor ez van, akkor sem fogom megmásítani a véleményemet. Bár teljes mértékben nem értettem szavait, mondanám, hogy gondoltam arra, rákérdezek, miért gondolja ezt így, de végül is hagytam a fenébe. Pár percre csend szállt közénk. Majdhogynem kínos is.
Megpaskoltam a ménem vaskos nyakát, amiből csak úgy szállt a por. Meghallottam társam érces hangját, nem fordítottam arra fejemet, csak kicsit oldalra pillantottam. Egyre közelebb értünk a táborhoz, az illatok egyre erősebbek voltak. Fejemet most már felé fordítottam. Szavai hallatán az arcomra először az értetlenség majd egy vigyor jelent meg. Már éppen akartam kérdezni, hogy honnan tudja ezeket az okosságokat mikor folytatta a szövegelését. Amikor a törzsfőről és annak asszonyáról kezdet beszélni, kissé oldalra húztam a számat. De a legszomorúbb, hogy megint csak igaza volt. Pimaszul fejemet rántottam majd legyintettem is egyet, hogy ostobaságokat beszél. Plusz egy gyors körbe tekintést végeztem, hogy nem e hallja más is, amit beszélünk. Vagyis amit Dolven mondott. Szólni akartam, hogy vigyázzon, miket mond, mert nem tudhatjuk, minek van füle és kinek milyen élénk a fantáziája.
- Ez ostoba kérdés volt. – ráztam a fejemet vigyorogva. Már a faluból kiérve is éreztem, hogy mozgolódik a gyomrom, de azt az izgalomnak tudtam be. De most már biztos vagyok benne, hogy az étel hiányától rázkódik a gyomrom. – Szaporázzuk meg a lépést. – pillantottam Dolvenra majd kisebb nyomást fejtettem ki hátasom oldalára, hogy gyorsabb legyen. |
Ami kell, vedd el, ez volt az egyik alapelvem. Nem esett nehezemre a fosztogatás, nyílván azért, mert ebben nőttem fel. A törzs mindenekelőtt állt, ha pedig a törzs hiányt szenvedett valamiben, azt meg kellett szerezni. Bármi áron. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenképpen esztelenül kell cselekednünk. Márpedig nyílt sebbel átkelni az erdőn, számomra nagyon is esztelen cselekedetnek számított.
Bárhogyan is volt, töretlen jókedvvel baktattunk a tábor felé. Gaia, mintha érezte volna az otthon közelségét, egy kissé megszaporázta a lépteit, nekem pedig eszembe sem volt visszafogni a jószágot a dologban.
- Nyálas vagy – billentettem félre a fejem, összeszűkített szemekkel hallgatván a férfi feleletét. Az, ahogy Rhone kifejtette, hogy számára nem különösképp fontos a hajszín, csak az, hogy az asszony vele legyen, egy kissé megingatta a bőrváltók felsőbbrendűségébe vetett hitemet. Jómagam ismeretes voltam csalfa természetemről, nyughatatlan véremről, és betörhetetlen szellememről; A legtöbb harcos hozzám hasonlatosan, nem érte be egyetlen nővel, ha cserébe megkaphatta a többit is.
- Okosan teszed! – bólintottam nagy komolysággal, amikor elmondta, hogy valójában még nem is nézett asszony után; A korábban megcsappanó tiszteletem immáron nyert vissza valamennyit a fényéből, de képtelen voltam kiverni a fejemből azokat a nyegle szavakat. Még hogy vele legyen, cöhh!
- Hallgass rám, barátom! A férfi igazi rabsága akkor kezdődik, amikor asszonyt vesz a házhoz! – okítottam bölcsen, mintha jómagam is megettem volna a kenyerem legjavát. – Nézd csak meg a vezért! Amióta Tesla Drogon beédesgette magát az ágyába, teljesen ellágyult! – osztottam meg véleményemet, gondosan ügyelve arra, hogy a vehemens szavak ellenére is csak olyan hangerővel szóljak, hogy ne érhessen árulás vádja akkor sem, ha esetleg egy felderítőnk a közelben járna, és hallgatózna.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem, miközben mélyet szippantottam a levegőből. A tábor felől frissen sült vadhús illatát hozta magával a szél. – Most úgy érzem, hogy fel tudnék falni egy lovat. Már bocsáss meg, öreglány! – hajoltam előre, utolsó szavaimat a porszürke kancának címezve, és engesztelésül megpaskoltam a nyakát.
borzalmasnál is borzalmasabb reag lett, ne haragudj... túl régóta állt a kör, de belejövök ám :) |
 Szellemek nem léteznek, mondta a tünde, amivel minden gyengeségem ellenére arra kényszerített, hogy felvonjam a szemöldökömet. Származásához mérten szkeptikusnak találtam a férfit, amit talán jobb napomon megemlítettem volna számára, hogy aztán együtt fejthessük meg ennek valódi okait. Most azonban jobbnak láttam, ha elengedem a fülem mellett a megjegyzést, és úgy tettem, mint aki nem is hallotta. Arcom vonásai is hamar megszelídültek, ajkaim szegletébe pedig megingathatatlan, de fáradt mosoly költözött, amellyel a gyermekeket is jutalmazni szoktam, ha valami butaságot mondanának.
- Mágus vagyok; Ha rám akadnak, hiába igyekeznék a szavaimmal meggyőzni őket az igazamról, még azelőtt kivégeznének, hogy azt mondanám; bakfitty! – érveltem szelíd hangon, kissé elgyötörten, hogy ezt is magyaráznom kell. Kétségtelen volt, hogy a tünde rendelkezett elég intelligenciával ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, miként állnak az emberek az olyanokhoz, akik valamiben különböznek náluk. Legyél süket, nyomorék, vagy éppen mágus, ha kilógsz a sorból, sosem fognak rád egyenlőként tekinteni.
Nyilvánvaló viszolygása nem kerülte el a figyelmem, amikor együttérzésem jeléül megérintettem a karját. Bármennyire is modortalannak gondoltam az ezzel járó cselekedetett, jobbnak láttam ismét hallgatni, ami persze teljes mértékben ellentmondott egyébként cserfes természetemnek. Alkalmazkodj…
- A begyűjtőket keményfából faragták, kétlem, hogy olyasvalami, mint ez az erdő, képes lenne útjukat állni – osztottam meg vele kételyeimet rövid hallgatás után, megkockáztatván annak lehetőségét, hogy ismét ostobának tituláljon. Immáron ügyeltem rá, hogy semmiképp se érjek hozzá. Sebes kezeimmel ügyetlenül fogtam fel elrongyolódott ruhám szegélyét, hogy könnyebben átléphessem a megbúvó köveket, és elnyúló gyökereket. Úgy festett, mintha órák óta csak céltalanul sétálnánk.
A fák mögül, a takarásból kilépve olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. A hófehér patások egy kisebb csoportja teljes nyugalommal keresztezte utunkat, s a várttal ellentétben akkor sem futottak el riadtan, amikor megpillantottak bennünket. Sosem láttam még hozzájuk fogható teremtményeket.
A csodálkozástól egy kis időre a lábam a földbegyökeredzett, miközben kék szemeim a csodálkozás szikráival simogatták végig az őzcsapat összes tagját. Az ajkam hangtalan ó-t formált. Döbbenettel vegyes tisztelettel figyeltem őket, és ha légzésem eddig nem lett volna elég szapora, még tovább emelkedett.
- Hallák – leheltem alig hallhatóan, mintha eddig nem lett volna teljesen világos, hogy mikkel állunk szemben. Azt hiszem, ha Durcion hangja nem rángat ki a mélázásból, órákig képes lettem volna a gyönyörködni bennük; Így azonban szelíden bólintottam, és újfent vezetőm nyomába szegődtem, gondosan ügyelve, hogy otromba lépteim puhává szelídüljenek, hogy ne riasszam meg a fenséges állatokat.
- Nem leszek a terhére – fogadtam meg ismét csendes hangon, s bármennyire is égette a nyelvem a kérdés, amit utolsó szavai hívtak életre a fejemben, végül nem tettem fel; csak bólintottam, jelezvén megértésemet. Bármennyire is hálás voltam a segítségért, amit nyújtott, a nyugtalanság befészkelte magát a mellkasomba már az előtt, hogy átléptem volna a háza küszöbét. Vajon, mi lesz velem ezután?
Lezárt kör! |
A közeli faluba tett látogatás rádöbbentett, hogy manapság nem történik a törzsünk életében semmi említésre méltó. Ha pedig még is csak történik valami, akkor annak nincs jó vége. Szerencsére az ilyen butaságokból mostanság kimaradtam. Ugyan is egyre többet megyünk felderítésekre a környező helyekre. Ami nem feltétlenül rossz dolog, sőt kedvelem ezt a csendesnek mondható időszakot. Jó ez a kis nyugi, hogy csak hébe-hóba fosztogatunk egy falut. Ami nekünk kell, azt pedig megszerezzük úgy, ahogyan akarjuk. Hisz nem vagyunk egy elveszett báránykák. Még a nők is erélyesen tudnak küzdeni, azért ami kell nekik.
Legyintettem egyet mintha, meg se hallottam volna, amit mondott. Persze tudtam, hogy igaza volt, de ennek semmi jelét nem akartam adni. Nem szívesen ismerem el más igazát, de ha még is, akkor se árulom el. De utólag már mit tudnék csinálni? Semmi. Ha valami vad megérezné Dolvenen kívül is akkor se jelentene nagy problémát, mert még így ketten is túlerőben vagyunk bármilyen állattal szemben is. Már ami ránk merne támadni persze..
Tábor felé tartva egyre több ismerős illat csapta meg az orromat, még azt is lágyan érezni, hogy milyen állatot készítenek elő a mai vacsorára. Lehet az, hogy egyre közelebb kerülünk a táborhoz, vagy már kínos volt a csend – amit nem hinnék – de érdekes témához kerültünk. Amint Dolven kiejtette a száján, hogy mit kezdene, két asszonnyal már azt hittem ötleteket kéne adnom, amikor ő maga is rájött, hogy mihez lehet velük kezdeni. Ez engem is hangos nevetetésre késztetett.
Láttam rajta, hogy elgondolkozik még is kire gondol, de ahogyan ismertem, úgy sem fogja elárulni, miért is tenné?
-Oh, dehogy nem. – vigyorodtam el. Hazudtam volna, ha az mondom nem. Mert valóban, melyik férfi az aki nem ábrándozik csinos asszonyokról, kivétel talán az akinek valami megsült a fejében. – Nekem ugyan mindegy, csak velem legyen. – legyintettem egyet ismét és tekintetemet ismét az útra szegeztem. A társam kérdése váratlanul jött, ami csak azon nyilvánult meg, hogy szemöldökeim megrezzentek. A tényállásokat jól látta, de az okát még én magam sem tudom.
- Mondanám azt, hogy még nem találtam alkalmas asszonyt, akit eltűrök magam mellett egy életen át, de igazából még nem is kerestem. – rántottam a vállamat. Sőt, igazából még nem is hiányzik az nekem, hogy még valakire ügyeljek rajtam kívül, de a törzzsel szembeni követelményeket viszont teljesítenem kellene, mint ahogyan jól tudom, Dolvennek is. Ugyan is a törzs legfőbb szempontja azt, hogy minél több fiú szülessen a farkasok áldásával. Ami valljuk be, nem egyszerű. |
Már a nyelvem hegyén volt a válasz, miszerint a gyenge emberek ártanak a legtöbbet, de inkább, kivételesen, magamba fojtottam a szavakat. Természetesen nem együttérzésből, hanem a hálám részeként, amire inkább amolyan kötelező dologként tekintettem, mintsem szívből jövő gesztusként. Így működött a világ, adtál és kaptál, hogy nagyjából egyensúlyban maradjon mindkét oldal, én pedig csakis ezért segítettem a mágusnőn. Én legalábbis így magyaráztam a tetteimet – a hálának azonban nem feltétlenül kellett barátságosnak lennie.
Ahogy megpróbált tréfálkozni, már megláttam, mi is az emberi lét egyik olyan eleme, melyet gyűlölök Aldaronban is: ez. – Szellemek nem léteznek – feleltem fél felvont szemöldökkel, olyan tárgyilagossággal, mintha egy gyermekkel közölném ugyanezt. Tündeévekben Ara az is volt; a szellemet pedig sosem láttam még, így valószínűtlennek tartottam, hogy abban a formában léteznének, amelyben azt az emberek szeretik hangoztatni a bugyuta tábortűz körüli rémmeséikben. Lidércek, esetleg; de szellemek? Ha valaki meghalt, elvágták élete fonalát, megtért a világfához, ebben nem volt választási lehetősége; ha lett volna... Ha akadt volna mód, hogy mégis ebben a világban maradjon valaki... Biztos voltam benne, hogy nem fakult volna meg előttem Meria képe; lenne családom. Még ha szellemek is.
A nő (akit nem voltam hajlandó a nevén hívni, akkor sem, ha már akaratomon kívül megtudtam) makacs volt. Nem azzal a fajta makacssággal bírt, amely ahhoz kell, hogy valaki kitartson a célja mellett, vagy hogy akkor is folytassa a küldetését, ha úgy érzi, mindjárt összeesik; ez az a féle konokság volt, amely ahhoz kellett, hogy az emberek vígan járhassák a kis világukat, egy szemellenző, ami kizárja mindazt, ami nem fér bele az általuk elképzelt rendszerbe. A mágusnő nem volt hajlandó elfogadni a sorsát, ahogy kinézett; megsajnáltam volna, ha ráérek.
Sóhajtva emeltem az égnek a szemem. – Akkor talán maradj is itt. Ha nem vagy az ellenségük, akkor a téged üldöző katonák nyilván csak vállon veregetnek majd. – Emberek. Igazság szerint nem tartottam sokra az emberek királyát sem, vagy épp a törvényeket, amiket ezek a selyembe bújtatott nagyságos urak találtak ki emberöltőkkel ezelőtt. A mágiát okolni az emberek önnön ostobasága, kapzsisága és hatalomrészegsége miatt csak bizonyította fajuk visszafejlett állapotát; nem zavart tehát különösebben, hogy az emberek éppenséggel ellenségüknek tartották a nőt,csak azért, mert mágusvérrel született, és ezért tulajdonképpen én is a korona ellenlábasa lettem, hiszen bújtattam. Viszont a szökevény léte tény volt; tagadni felesleges. Irritált a kitartása, amivel mégis ezt tette.
Ennél is jobban irritált, mi több, megdöbbentett, amikor felém nyúlt, hogy Iserill emlékének tiszteletére (gondolom) együttérzését fejezze ki. Meglepetésemben, hogy ilyesmire vetemedne, elhajolni is elfelejtettem, s felváltva pillantottam hol a kezére, hol az arcára, némán küldve az üzenetet tekintetemmel: vedd le rólam a piszkos mancsod. Amint teljesítette, ügyeltem rá, hogy mostantól kartávolságon kívül maradjak tőle. Ostoba embernő, gondoltam haragtól és méltatlankodástól viharos lélekkel, ahogy előretörtem a bokrok között. Mintha bármit megérthetne.
– Vagy inkább gyilkosként – bólintottam végül, mikor elmondta, hogy is történt az elrablása. Egy pillanatra, még mielőtt tudtam volna, mi történt, az is megfordult a fejemben, hogy talán félreismertem a farkaskölyköt, és több esze van, mint elsőre gondoltam; így azonban csak azt bizonyította, hogy még annál is agyalágyultabb, mint elsőre gondoltam, pedig esküszöm, hogy az első pillantásra is minimális észt jósoltam a szőke haja mögé.
– És a legutolsó nemesficsúr, aki erre kóborolt, egy csoszogó vacsorájaként végezte – válaszoltam szinte büszkén, mintha bármi közöm is lenne az erdő érdemeihez; az itteni szörnyek épp olyan részei voltak, mint én vagy Lae vagy az a kő, ott, s így én magam nem is gondoltam őket szörnyeknek. Tudni kellett, mely területeket kerüljük, s ha így tettünk, nem eshetett bántódásunk. – Meglátjuk, melyikőjük ismeri jobban az erdőt.
Nem örültem a gondolatnak, hogy néhány karddal felfegyverzett Begyűjtő járja az erdőket, de tenni sem tudtam ellene, egyedül az lett volna megoldás, ha Arát megtalálják, mielőtt erre kerülne sor – ebben viszont nem voltam hajlandó segíteni az embereket.
– Volna rá okom? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel, de arra sem vettem a fáradtságot, hogy hátraforduljak. A kérdésem egyben válasz is volt. Az egyik göcsörtös fánál jobbra fordultam, és átbújtam egy kúszónövény alatt, amely egyik fáról készült a másikra is átterjedni; eszem ágában sem volt levágni, ahogy az az embereknek szokása volt. Jobb szerettem nem kitaposott ösvényeken járni, hogy az erdő igazi, vad valóját járhassam, de változtatni semmi pénzért sem változtattam volna rajta, még annyival sem, hogy kitaposok egy túl dúsan növő vadvirágot, amely épp útban volt. A sűrű bokrokon túl egy tisztás terült el;ez már egészen közel volt a házunkhoz, amely a település szélén terült el. Épp csak kiléptem a fák biztos takarásából (itt már cseppet sem aggódtam, hogy esetleg könnyű célpont lennék a takarás nélkül, hiszen legfeljebb tündeőrszemekkel futhattunk össze), amikor a tisztás másik oldalán a fák közül egy halla-csapat baktatott ki, élükön a vezérbikával. Csavaros szarvuk számomra nem volt különleges, már a meglepetés értelmében véve; egyikei voltak azonban azon kevés élőlénynek, akiket igazán tisztelek. A bika rám emelte sötét szemeit, amelyeket ilyen távolból is tisztán láttam; megállapítván, hogy nem jelentek veszélyt, lehajtotta a fejét, és legelni kezdett, miközben egy izgága gida ugrált el mellette.
– Nem vagyunk messze – feleltem ekkor Arának, megindulva a tisztás szélén; nem akartam zavarni a hallákat azzal, hogy túl közel megyek, ezért eszembe sem jutott, hogy átvágjak a füves területen a rövidebb út érdekében. Én, végtérére is, ráértem.
– A saját házamba viszlek – jelentettem ki; nem mesélni akartam neki, csupán közölni a tényeket. – A húgom ragaszkodni fog hozzá, hogy segítsen neked. Szeretném, ha nem hagynád. És ha nem beszélnél a kelleténél többet vele, vagy... az unokaöcsémmel. Nem kell még tovább csábítani az így is túl emberi oldalát. Bár annak is örülnék, ha mikor elmész, magaddal vinnéd, és soha többé nem engednéd vissza ide. Fizetek is érte, ha kell. |
Elraboltak, és eltévedtem az erdőben; Azt gondoltam, hogy éppen elég szerencsétlenség jutott ki nekem az elmúlt napokban ahhoz, hogy az Istenek immáron más valaki életét keserítsék meg, de nem így történt. A világ egyik leggorombább teremtménye segítségére szorultam, s ha ez nem volna elég, majdnem megmérgeztem saját magam. Voltaképpen, ez az egész a Te hibád, emlékeztettem magam lemondó sóhajtással, hiszen aznap, amikor a szőke farkasfiú lecsapott ránk, nem is kellett volna a torony falain kívül lennem. Önzőségből voltál ott, ahol, tűnődtem.
Nem, a herceg hibája, szólalt meg a fejemben hirtelen haraggal egy vékony kis hang. Emlékeztem a napra, amikor a férfi megjelent a toronyban, és érdeklődését fejezte ki a könyv iránt, amelyet a gyermekeknek olvastam aznap délután. Te ajánlottad fel neki, hogy készítesz belőle neki egy másolatot, hasonultam meg önmagammal egy pillanatra. Igen, de az Ő menyasszonyával kevertek össze, erősködött a másik énem. Már magam sem tudtam, hogy mit gondoljak.
Egy bólintással nyugtáztam, hogy Durion ostobának tart; Jómagam tisztában voltam saját hibáimmal, de úgy festett, a tünde legkevésbé sincs a sajátjaival. Régen megtanultam már, hogy csak egy ostoba ember nézi le a másikat; s bármennyire igyekeztem arra koncentrálni, hogy a férfi megmentette az életem, minduntalan bánatosan vettem tudomásul, hogy lebecsül engem.
- Nem vagyok olyan erős, hogy árthassak maguknak – világítottam rá szelíden megannyi gondolat után. Eszemben sem volt, hogy a tündék népének terhére legyek; Magamtól is szándékomban állt, hogy továbbálljak, miután összeszedtem magam annyira, hogy egy hosszabb utazás ne jelentsen gondot. Azt azonban még nem döntöttem el, hogy mit fogok csinálni ezek után. Az eszemmel jól tudtam, hogy az lenne a leghelyesebb, ha visszatérnék a toronyba és szembenéznék a következményekkel, de a lelkem mélyén, egy évek óta leláncolt kismadár éppen nyújtogatta szárnyait, készen arra, hogy repülhessen. A szívem, a harmadik, egyenesen két irányba húzott; A családomhoz a fővárosba, és Trevanhoz, vissza a tornyokba. Utóbbi jobban megriasztott, mint bevallhatnám. Nem tudom miért éreztem ilyen gyötrelmesen fájdalmasnak az Agenyr fiú hiányát. A többi tanítványom is hiányzott, de Trevan…
Megráztam a fejem. Makacsul elűzvén a szavakat, amelyek megszületni próbáltak elmém zártságában.
- De igaza van. Higgye el, nem kívánok több ideig a terhükre lenni, mint amennyit szükséges; De sajnos szükséges. Ma még nem akarok meghalni, túl sok az elintézendő dolgom… Maga sem szeretne egy vörös szellemet látni a fák között, nem igaz? – próbáltam elütni a helyzet komolyságát egy kis bohóckodással. Tudtam, hogy a tünde így sem tart sokra, és ezzel sem fog.
- Aldayrok? – ajkamon meglepett hangzással született meg a név. Olvastam valamit róluk, nem is olyan régen az egyik könyvemben, de fiatalságom okán, nem tudhattam róluk sokat. – Én nem vagyok a korona ellensége, Uram! – emeltem fel dacosan a fejem, amikor eljutott hozzám mondandója második fele. Igaz, megállapítása nem állt messze a valóságtól, hiszen abban a percben nem voltam több a törvény szemében egy szökött mágusnál, de én tudtam az igazságot.
Kérdésemmel túl messzire mentem, már akkor tudtam, amikor feltettem, de már késő volt. A bocsánatkérő szó az ajkaimra forrt, amikor kimondta, hogy kié is volt az a csodálatos penge. Nem szóltam, egyszerűen képtelen voltam rá, és mégis. Szelíden a karja után nyúltam, hogy egy bátorító mozdulattal biztosítsam együttérzésemről. Az sem bántam, ha egész egyszerűen lerázta.
Összefűztem az ujjaimat magam előtt, és ügyetlenül még mindig a nyomában lépkedtem. Úgy hittem, hogy itt az ideje, hogy magam is megfeleljek néhány feltett kérdésre, még akkor is, ha kellemetlen.
- Nem Ő jutott be, én voltam odakinn – formáltam a szavakat csendesen. – Gyógyszereket vittem Vidarba az egyik gyógyítónak, mert fogytán voltak a készletei – azt, hogy voltaképpen nem ez volt a valódi indok, amiért aznap én vállaltam a küldönc szerepét, gondosan elhallgattam. – Akkor támadott meg minket, amikor már visszafelé tartottunk az úton. Megölte a kísérőimet, engem pedig belegyömöszölt egy zsákba… Azt hitte, hogy a herceg jegyese vagyok, Lady Tyria – mondtam, széttárva a karjaimat, hogy végigmutassak magamon bizonyítandón, hogy mennyire vaknak kellett lennie a nomádnak ahhoz, hogy eltévessze a célt.
- Azt nem tudom, hogy eltűnésem híre miként érte az embereket odahaza, de meglehet, hogy szököttként tartanak számon. Begyűjtők járhatnak a nyomomban; Remélem, hogy nincs köztük az a holdkóros vallási fanatista… A legutolsó boszorkány, akit a társával elkapott, fejetlenül végezte a vidari mocsarasban – szomorúan ráztam meg a fejem. Minden halál, amely az enyéimet érte, legyen világos, vagy sötét mágia birtokosa, mélyen érintett; Mert minden egyes mágus büntetlen leölésével egyre biztosabbá vált, hogy az én életem sem ér túl sokat.
- Nem tartja sokra az embereket, igaz? – pillantottam fel félénken a férfire, remélve, hogy nem fogadja kérdésemet sértésként. – Messze vagyunk még? – folytattam a kérdések sorát, de közel sem sürgetőn. |
A szerencse nem olyasmi, amiben bízni lehet; legalábbis én eddig sohasem kaptam elég okot rá, hogy esetleg azt várjam, talán egyszer az én pártomat fogja fogni. Nem; a vakszerencse nem volt az enyém, nem volt a tündék sajátja se, csak magunk voltunk és amit el tudunk érni. A felsőbb hatalmak, nevezzük őket bárminek, nem avatkoznak be az életbe egy kis szerencsével, mert a számunkra rosszat épp ugyanúgy ők teremtették, mint a jót. Az Yggdrasil sem véletlenül köt össze két világgal is, nem csak eggyel; mindkettő az élethez tartozott. Ezt elfogadtam.
Valahogy mégis mérges voltam, amiért ezt az embernő szerencsésen megmenekült egy emberfarkastól, miközben Meria és Iserill a legcsekélyebb jelét sem kapták ennek a szerencsének. Mérges voltam, de nem tudtam, kire; ezért a legkézenfekvőbb az volt, ha a nőre leszek az. Az emberek iránti gyűlöletem már így is olyan mélyen gyökeredzett, hogy egy ilyesmi annyit sem jelentett, mint egy atyai pofon Aldaronnak.
– Igen, annak – feleltem gondolkodás nélkül kérdésére, miszerint ostobának tartom-e. Nem sértésnek szántam. Az emberek természetüknél fogva azok voltak, ez inkább megállapítás volt. Az mindenesetre legalább egy kevés önismeretre vallott, hogy bevallotta; ezt a tettet inkább annak tulajdonítottam, hogy mágus.
Következő tettére, amivel megette a mérgező bogyókat, már ismét az embert véltem felfedezni mögötte, abból sem a túl eszes fajtát. Nyilvánvaló volt, hogy nem a rengeteg közeléből származott; ha így lett volna, meg sem közelíti azt a növényt. Még a Berith-en is nőtt belőle egy kevés, meg a tenger környékén, csakis a pusztáról vagy a fővárosból érkezhetett, nem kedveltem különösen az ottaniakat. Jöhetett volna a Taranisról is, de nem tűnt elég keménynek hozzá; igazából fogalmam sem volt, egyáltalán miért gondolkodtam el azon, honnét érkezhetett, mikor a lényeg az volt, hogy elmenjen.
– Ha keresnek, az a legjobb, ha nem találnak rád, nem itt – közöltem vele mogorván. Mint mondtam: a legkevésbé sem volt ínyemre, hogy Begyűjtőkkel meg emberi törvényekkel kerüljünk szembe, nem tiszteletből, csupán jövedelmezőbb volt, ha kimaradtunk az Ő életvitelükből. Ezért nem vonzott különösebben az sem, hogy esetleg újra Vesnában éljünk, ahogy azt Nimrodel akarta és küzdött érte. Szerintem őt túlzottan megfertőzték az emberi ideák, míg odakint járta a vidéket; a legjobb lett volna, ha maradunk, ahol vagyunk, főleg most, hogy a Medve Lord is visszatérni látszott, bár egyelőre egy várat sem tudtak volna tartani azzal a kevéske emberükkel, nemhogy az egész rengeteget. Clauder Aldayr egészen eszes volt, már emberhez képest, és ha csak lehetett, nem keresztezte az utunkat; a lánya azonban sokkal vehemensebbnek tűnt, ez pedig nem tetszett. Még én is tudtam, hogy az emberek királya, legyen bármilyen ellenszenves és ügyefogyott, nem hagyná annyiban, ha az általuk száműzött család visszatér. Ha pedig háború készülne, biztos voltam benne, hogy az én népem is a kereszttűzbe kerülne; a legjobb lett volna ezt elkerülni, de addig is, a legjobb volt, ha annyira elkerüljük az embereket, amennyire csak lehet.
Félig megbántam, hogy felajánlottam, elvezetem hozzánk és gondjár viseljük. Azt is tudtam viszont, hogy ha magára hagyom, nem vagyok jobb az embereknél; azzal nyugtattam magam, hogy ez is csak és kizárólag a saját fajtám érdekében történik, és hogy csak azért teszem, mert mágus.
– Azt nem mondtam, hogy maradhatsz – jelentettem ki rögtön. – Az emberek így is épp eleget ártottak nekünk; addig biztosítok számodra ellátást, míg összeszeded magad, hogy sétálni tudj, és eltűnj innét, anélkül, hogy csak újabb gondot jelentenél számunkra. Hogy azt követően mi lesz, azt majd az Úrnő eldönti. – Valójában valószínűtlennek tartottam, hogy Fael Úrnő nemet mondana Ara védelmezésére, főleg, hogy újabban úgy tűnt, az Aldayrokkal való egyezkedést is előnyösnek tartja. Az Úrnő túl jó volt mindenkihez, még az emberfajtákhoz is; nélküle haza sem igen vihettem volna a mágusnőt, biztos voltam benne, hogy igen hamar tudomást szerez róla. Sosem mosom le magamról a szégyent, hogy egy embert viszek haza, azok után, ami a testvéremmel történt.
– Valószínűleg elküldenek – mondtam, korábbi gondolataim ellenére. Nem akartam, hogy azt higgye, szeretném, hogy maradjon. – Van egy embertábor, nem olyan messze... Az Aldayrok lánya tért vissza. A korona ellenségei barátai egymásnak, gondolom.
Nem tudtam, az Aldayrok akarnának-e foglalkozni egy szökött mágussal, főleg, ha már keresik is, de nem az én bajom volt, hogy végül mi lesz vele. Talán az lett volna a legjobb, ha az Aldayrokat még most elűzik innét, hogy ha háború jár is a nyomukban, az ne itt érje őket, ne ott, ahol a népem gyermekei is élnek. Nem volt szükségünk még több emberre, akik azt hitték, azzal, ha beszédre képtelen élőlényekkel tűzdelt földre teszik le koszos csizmájukat, már az urai lehetnek a földnek.
Kérdése váratlanul ért, és egy pillanatra megmerevedtem; barátságtalanul pillantottam le rá összevont szemöldököm alól. Először nem akartam válaszolni neki, és szó nélkül tovább indultam, mintha meg sem hallottam volna őt; aztán végül meggondoltam magam. – A fiamé volt – feleltem, hangom alig több a levelek susogásánál. Válaszoltam neki, nehogy a végén megmakacsolja magát; az embernők hajlamosak voltak az efféle sértődésre.
– Hogy rabolhatott el az a bűzlő farkaskölyök? – kérdeztem gyorsan, nem akarván esélyt adni neki, hogy tovább kérdezősködjön. – Ti ott éltek, a Bered Faelben... Fehér tornyok. Hogy jutott be? Kik jönnek utánad? |
Erős volt, és szilaj. Tekintetem hosszabb ideig időzött el a tünde vonásain, mint ahogyan az illendő lett volna; Ámbár, mit is tudhatna egy magamfajta tanítólány az illemről? Sosem láttam még a férfihez fogható teremtményt. Puszta megjelenése, és szavai is olyan határozottságot sugároztak, mintha csak erre teremtették volna. Nem volt kedves, de megértettem. Megértettem, hogy pusztán betolakodó vagyok a szemében, egy újabb kellemetlenség, amelyet gyorsan el kell rendezni. Mégis, erőtlen mosollyal jutalmaztam törekvéseit.
- Nem öltem meg senkit – ráztam meg a fejem mérhetetlen fáradsággal, amely már azt sem engedte, hogy megsértődjek ezen a feltevésen. – Szerencsém volt. Belekerültem egy családi csetepatéba, és azt hiszem, hogy annak köszönhetem az életem. Szerencsém volt – ismételtem meg a korábbi szót, finom hang éllel jelezvén, hogy erről egyelőre nem kívánok többet szólni. Így is hosszú időbe fog telni, mire képes leszek anélkül lehunyni a szemem, hogy ne jelenne meg előttem a szőke barbár eltorzuló képe. A gondolat is, hogy több van belőle ott, ahonnan jött, még mélyebbre ültette a félelem magjait a lelkemben. Még át kell verekednem magam az erdőn!
Hiába nyújtottam felé a kiürült kulacsot, nem vette el. Szemöldököm értetlenül rándult meg, amikor kijelentette, hogy megtarthatom. Fogalmam sem lehetett róla, hogy mi minden járhat a fejében. Talán jobb is volt így, mert legalább naivan elhitethettem magammal, hogy pusztán természete ilyen, nem pedig az emberek irányába viseltetik ilyesféle mély gyűlölettel. Nyugalom! eresztettem ki egy mély sóhajt, amikor úgy pattant fel mellőlem, mintha hangya csípné.
- Már megint megsértettem Önt, pedig nem akartam. Tudja, nem volt még szerencsém találkozni senkivel a népéből, így azt sem tudom, hogy mi a szokás Önöknél. A magam, buta emberi módján próbálom kifejezni a köszönetemet, de úgy fest, elég ügyetlenül tehetem. Biztosan ostobának tart, igaz? Nem hibáztatom érte. Valóban az vagyok – húztam szám sarkát bűnbánó mosolyra, miközben vékony ujjaim úgy kapaszkodtak a férfi kulacsába, mintha az segíthetne meglelni a tündejómodor alapjait. Bárhogyan is volt, a tünde segített nekem, éppen ezért nem vettem tudomást nyers modoráról, udvariatlanul formált szavairól.
Felsegített. Nem örömmel tette, mégis volt valami az egész lényében, ami arra engedett következtetni, hogy van lelkiismerete; Legalábbis éppen annyi, hogy ne hagyjon egy nőt a fűben hasalni. Szelíd biccentéssel köszöntem meg a segítő jobbot, majd megigazítottam szakadt ruhám ráncait, és ujjaimmal megpróbáltam kiseperni kusza, vörös hajcsigáimat. Sikertelenül. Csapzottabb voltam, mint Endre, a vén csatamágus, miután három napig vedelt egyfolytában.
- Durion – ismételtem meg a különös nevet, mintha minden egyes betűjét ízlelgetném. Amikor hátat fordított már tudtam, hogy rövid találkozónk itt, és most ért véget. Nem tudom pontosan mit mondott, de erősen élt bennem a gyanú, hogy éppen elköszönt. Én sem tehettem mást.
- Az ég áldja, Durion – intettem utána szelíden, majd még mindig a kulacsot szorongatva megálltam a tisztás közepén. Fogalmam sem volt, hogy merre kellene tovább indulnom, és a gyomrom is egyre hangosabban követelte már a jussát. Napok óta nem ettem, így mikor megpillantottam azokat a különös, ínycsiklandozónak tűnő bogyókat, eszembe sem jutott, hogy mérgezőek lehetnek. Mint a rossz gyerekek, éhesen, telhetetlenül igyekeztem hozzájuk, s jó néhány élénk termést gyűrtem már a számba, amikor legnagyobb meglepetésemre a férfi visszatért.
- Miii… Óh, Dagda kacskaringós szakállára! – káromkodtam kicsit sem kisasszonyi módon, kiejtve a kezemből a maradék bogyót. Jó néhányszor köptem oldalra, és töröltem meg a számat a koszos ruhám ujjával, mire úgy éreztem, hogy megszabadultam a mérgező ízektől. Éheztem. Hiába születtem szegény családba, és hiába töltöttem éveket a kőtornyokban, s bár sosem dúskáltunk az ételben, mindig éppen elegendő jutott belőle. Most éheztem, ilyen még nem történt velem. Kék szemeim hitetlen villanással állapodtak meg újfent a tündén. Megint megmentett?
Az apró, szőrős kis barátunk érkezése számomra is meglepetést okozott. Riadtan léptem egyet hátra, s talán, ha nem féltem volna attól, hogy letöri a karom, Durion válla mögé bújva kerestem volna menedéket; Így azonban nem tettem. Tenyeremben erőtlen, aprócska szikra villant – a varázserőm utolsó lángocskái olyan hirtelenséggel aludtak ki, ahogyan megszülettek. Ha kellett volna, akkor sem tudtak volna megvédeni engem. A hosszú napok kimerítettek.
- Már ezerszer viszonozta a szívességet, Durion. Nem akarok bajt hozni Önre, vagy a családjára. Talán már keresnek, nem tudom… - ráztam meg a fejem makacsul, amikor felajánlotta, hogy elvezet egy helyre, ahol megpihenhetek. Minden porcikám üvöltött egy ágy után, ahogy a fürdő gondolata is egyre jobban feltüzelte emberi vágyaimat. Szükséged van a feltöltődésre!
Voltaképpen önzőn megfordult a fejemben az is, hogy a tündéktől üzenhetek, ha nem is a toronyba, de a fővárosba biztosan. Valahogy meggyőződésem volt, hogy a fivérem a segítségemre sietne, ha arra kérném – még úgy is, hogy esztendők óta nem találkoztunk.
A legszívesebben Ser Jonah és Trevan számára is fogalmaztam volna néhány sort, hogy tudják, jól vagyok, s hogy biztosítsam őket ártatlanságomról. Magam sem értem, de a gondolat, hogy az Agenyr fiú bűnösnek vél, jobban fájt, mint az, ha arra gondoltam, hogy az öreg lovag haragszik rám azért, mert úgy hiszi megszöktem a kötelességeim elől. Veszélyes volna, térített észhez egy józan gondolat, így hamar elvetettem a levél lehetőségét. Nem szabad.
- Mindent megfizetek! Tudok dolgozni, keményen, ha kell! Taníthatok… - utolsó kijelentésem még számomra is ostobán csengett. Tanítani? Én? Mit tudnék én tanítani olyan tündéknek, akiknek évszázados bölcsesség virágzik a hátuk mögött. Ismét megráztam a fejem, de ha Durion elindult, én magam is a nyomába szegődtem. Botladozva, de makacsul lépdelve mögötte.
- A tőr… - kezdtem tétován. – Miért olyan fontos Önnek? – kérdeztem szelíden, megadva annak lehetőségét, hogy elutasíthassa a válaszadást. |
Máskor is megesett már, hogy eltévedt emberrel találkoztam az erdőben; volt, hogy itt hagytam, mert nem volt szimpatikus, és miután közölte, hogy mit gondol a fajtámról, egyszerűen elsétáltam. Meg voltak győződve róla, hogy néhány fa és hegyesfülű nem árthat nekik. Néhány nap múlva mindig előkerült belőlük ez-az. Volt olyan, aki ennél egyszerűbben elviselhetőnek tűnt, vagy azért, mert kétségbe volt esve, vagy őt még nem fertőzte meg az emberi határtalan hülyeség. Ez az embernő – mágusnő – viszont kétséges helyet foglalt el a "hagyjam vagy segítsem" kérdésben. Talán azért, mert nomádoktól szabadult, talán azért, mert visszaadta a tőrömet, vagy mert mágus volt, bocsánatot kért, talán, mert legalább próbált tündéül megszólalni. Nem szerettem ezt a bizonytalanságot.
Nem reagáltam különösebben sem arra, hogy köszönetet mondott, sem arra, hogy kedvesnek titulált. Az ilyesféle ostoba kijelentés még megbocsájtható volt. Biztos a barátságos arckifejezésem tette.
– És mégis hogy szerezted meg tőle? – vontam fel a szemöldököm. – Az a taknyos gaurwaith volt. Ember-farkas. Megölted? – kérdeztem, ismét a karperecére pillantva. Szemtől szembe nehéz volt legyőzni egy farkaslelkűt, főleg, ha segítsége is akadt, márpedig az ilyenek ritkán járnak magányosan; egy fegyvertelen nőnek, mint amilyennek a mágusnő is tűnt, lehetetlennek tűnt, de a testében rejlő erővel talán sikerülhetett. Nem tudtam pontosan, az emberekből milyen erős mágia származik, csak tündemágusokkal volt közelebbi kapcsolatom, de valószínűtlennek tartottam, hogy egy ember irányíthatja úgy az efféle ősi erőket, mint akinek több emberöltőnyi ideje van tanulni. Mégis, tudnom kellett, hogy az a szemtelen kölyök halott-e már; ha nem, az lesz.
Csak egy pillantást vetettem a felém nyújtott, kiürült kulacsra. – Tartsd meg – feleltem, nem is próbálta leplezni a hangomban bujkáló undort. Semmi nem kellett, amihez embernek köze volt; bárcsak Aldaront is ilyen könnyen le tudtam volna passzolni valakinek. De kinek kell egy félvér? A húgomon kívül, persze.
– A ti Isteneitekhez nekem semmi közöm. – Gyorsabban és erőlködés nélkül álltam fel, mint akármely ember tenné; nem tudom, hogy szándékosan hagytam-e mozdulataimból kiérződni, hogy Ő más, mint én, és hogy jobb, ha ezt az eszébe vési. Megigazítottam a hátamon az íjat, majd kérdőn felvontam a szemöldököm, mikor felém nyújtotta a kezét. Kelletlen morgással segítettem fel, olyan messziről, ahogy csak tudtam, hogy mikor feláll, a szükségesnél ne legyen közelebb hozzám.
Azt mondják, hogy nem szabad elnevezni az olyan állatokat, amelyekre levágás vár, mert így nem kötődünk hozzájuk. Én ugyanígy nem kérdeztem meg soha egyetlen ember nevét sem, azokét sem, akiknek segítettem elhagyni a rengeteget, és így a mágusnő nevére sem voltam kíváncsi. Volt egy olyan részem, amelyiket az esetek többségében igyekeztem elnyomni, még azokból az időkből, amikor a családom élt; egyik gyermekemet sem éreztem igazán igazinak, míg Meriával el nem neveztük őket. Valahogy van abban valami, amikor nem csak "Ő"-ként él benned egy személy, hanem a nevén, a sajátján, ami egész életében kíséri.
Má hátat fordítottam a nőnek, mikor közölte velem a nevét, én pedig lépés közben dermedtem meg, és halk sóhajjal hunytam le a szemem. Nem voltam kíváncsi rá. – Durion – vetettem oda neki a vállam fölött. – Namaarie, Nwalmaer Edan. – Majd hosszú lépésekkel, de nem sietve indultam meg előre. Azt mondta, nem kér a további segítségemből; én pedig határozottan nem kértem az emberek viszályaiból, legyen az bár gyermeteg vagy olyasmi, aminek a végén emberek tucatjai kényszerülnek falak mögé.
Valahol, mélyen legbelül azonban mindenkiben ott van, hogy terelgesse az útján azt, aki nála butább. Ez az ösztön késztet gyermeknevelésre (a szeretet, lássuk be, nem mindig jön magától), az állatokkal szembeni tiszteletteljes, óvatos viselkedésre, meg arra, hogy időnként kihúzzuk a bokáig érő vízben fulladozó félhülyéket a folyóból. Ez az ösztön késztethetett arra is, hogy immár messzebb járva, mégis visszanézzek a mágusnőre. Valószínűleg napok óta kóborolhatott élelem és víz nélkül; tudhattam volna, hogy az első dolga, miután a szomját már csillapította, hogy ételt keressen. Arról azonban minduntalan elfeledkeztem, hogy az emberek mennyire képtelenek az önálló életben maradásra – sóhajtva forgattam meg a szemem és könyörögtem az összes természeti erőhöz, hogy adjon erőt az elkövetkezendő időre. Vagy inkább türelmet.
Hosszú, emberi szemmel gyorsnak ható léptekkel indultam vissza felé. – Azok Flindo-bogyók – közöltem vele már messziről, a kezében lévő bogyókra mutatva, amikből néhányat megevett. Átkoztam magam, átkoztam az erdőt, átkoztam Őt és Lae-t meg a fattyát is, amiért miattuk ide kerültem. Ám ezen indulatok fikarcnyit sem ültek ki az arcomra; olyan tárgyilagos és szenvtelen maradtam, mint mindig. – Mérgezőek. – Nem siettem el a választ; legalább két marékkal kellett volna megennie ahhoz, hogy komolyabb baja legyen, ami ennyi idő alatt nem sikerülhetett, ám valószínűleg az éhségtől vezérelve az enyhe kesernyés utóíztől is eltekintett volna.
Az ágak megrezdültek az egyik bozótban; habár rögtön utána egy mókus futott fel onnét a fára, a kezeim ösztönösen a tőröm után nyúltak, és most, hetek óta először, mindkettő markolatra is tudott fogni. Az izmaim elernyedtek ugyan, de egyik kezem ujjaival öntudatlanul simítottam végig a faragványokon. Nem kedveltem a szentimentalizmust; de nem volt más emlékem Iserillről.
– Visszahoztad a tőrömet; sokat jelent számomra... Lle uma quel. Ezért köszönettel tartozom. – Hangomba ezúttal több kelletlenség szorult, mint korábban bármikor; csak ezután néztem ismét a nőre. – Elvezetlek egy helyre, ahol meghúzhatod magadat néhány napig, amíg elég erős nem leszel, hogy a saját lábadon hagyd el az erdőt. Kapsz ételt és italt, ellátják a sebeidet, és ha kell, magam kényszerítelek fürdésre. Bűzlesz a farkaskölyöktől. Nem érdekel, beleegyezel-e – tettem hozzá; szinte biztosra vettem, hogy ellenkezni fog, és újfent közli, semmi szüksége rám vagy a segítségemre, és köszön szépen. Én viszont szerettem úgy gondolni erre is, hogy csak saját magamnak teszek eleget, a lelkiismeretemnek; Iserill tőrje fontosabb volt számomra bárminél. Szerettem hangoztatni, hogy más vagyok, mint az embere, és tudván, hogy Ők fordított esetben minden bizonnyal magára hagytak volna egy tündét (vagy épp szökött mágust), még erősebben sarkallt arra, hogy így cselekedjek. |
Nem volt meglepő, hogy tündébe botlottam. Az Arduinnai vadon már azelőtt az Ő felségterületük volt, hogy én megszülettem volna. Amilyen csörtetéssel jártam napok óta a fák között, az volt a furcsa, hogy nem bukkantak sokkal hamarabb a nyomomra. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy egy-egy megtévedt utazót az erdő eme bölcs teremtményei mentették meg attól, hogy elragadja a zord halál.
Kék szemeim fáradtságom ellenére is őszinte csodálattal állapodtak meg a férfi markáns vonásain.
(Pontosabban csak az után, hogy elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem a csizmájáról.) Elmémben akaratlanul törtek felszínre az ismeretek, amelyet a nemetoniai falak mögött tanultam az erdők szabad népéről. Vajon hány évszázad húzódhat az Ő vonásai mögött?, fogalmazódott meg a kérdés a fejemben, miközben a vékony szarkalábakat fürkésztem a villámló szemei körül. Egy egészen merész másodpercig merültem el a sötétkék hullámok habjaiban, hogy olyan fájdalmat lássak bennük, amelyre nem voltam felkészülve. Voltaképpen én voltam az, akit elraboltak, mégis, több szánalmat éreztem az idegen erdőkerülő irányába, mint amennyit ő valaha is érezhetni fog felém. Pillantásom lejjebb vándorolt, előbb az ajkaira, amelyek idegen nyelven, még idegenebb szavakat sziszegtek felém, aztán a mellkasára, amely bosszús lélegzetvételektől árulkodott, egészen a karjáig, amelynek meghosszabbításaként ott virított a nyíl az íjba töltve. Megremegtem.
Megölne?
Utolsó kétségbeesésemben helyeztem a zsákmányolt tőrt a lábai elé, nem is sejtvén, hogy mi az, amit ezzel kínálok számára. Ösztönösen húztam hátrébb a kezemet, amikor a tünde hozzáért; Nem maga az érintés volt, amely arra késztetett, hanem az érzelmek, amelyek ott függtek körülötte a levegőben. Hirtelenen úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, aki elvette más valaki tulajdonát. De hát, nem én loptam.
- A magáé… - leheltem dermedten, amikor láttam, ahogyan felcsatolja a fegyvert, éppen a párja mellé. – Tudhattam volna, hogy ezt is csak rabolta – ráztam meg a fejem, mint aki mélyen csalódott valakiben. A nomád fiú mély nyomott hagyott bennem, és nem pusztán azért, mert majdnem úgy falt fel, mint egy régi, majdnem elfelejtett mesehősével tette a gonosz farkas. A lelkem mélyén sajnáltam Gardot, mert hiába láttam, hogy mennyi mindent megtesz érte a nővére, mégsem fogja soha érteni, mennyit is ér az, ha az embert szeretik. Biztos voltam benne, hogy Tesla a maga módján szereti az öccsét.
- Kérem, bocsásson meg nekem, nem állt szándékomban megsérteni – perdültek le nyelvemről a kétségbeesett szavak, amikor rájöttem, hogy miféle ostobaság volt részemről azt feltételezni, hogy a férfi nem beszéli a közös nyelvet. Tudtam jól, hogy itt én vagyok a betolakodó, aki olyan földre lépett, ahol nem látják szívesen, így azt sem várhattam el, hogy bárki is szívesen fogadjon itt; annak ellenére sem, hogy én sem önszántamból vergődtem el ideáig. Ha nem akartad volna mindenáron magad elvinni azt az átkozott könyvmásolatot Vidarba, hogy lenyűgözd vele a herceget, most nem lennél itt, Ara!
- Köszönöm! – hálával telt szívvel vettem el tőle a kulacsot, s olyan mohósággal nyeltem az életmentő cseppeket, hogy a szám sarkán is kiserkent némi víz; Jobb napjaimon talán rosszul éreztem volna magam a nyilvánvaló bárdolatlanságért, de most hosszú napok álltak mögöttem. Hosszú napok víz, és élelem nélkül. Hiába igyekeztem minden körülmények között jó modort tanúsítani, hogy példával járjak elő a diákjaim számára, most még arra is képtelen voltam, hogy halkan nyeljek. Borzalmasan viselkedtem.
- Kedves Öntől, hogy segíteni próbál – mondtam, hiszen úgy véltem, hogy a maga morc módján valóban segít nekem; azzal mindenképp, hogy megmutatta merre ne menjek, ha nem akarok ismét a nomádok karmai közé kerülni. A mondandója második feléről egész egyszerűen nem vettem tudomást, mert úgy éreztem, hogy voltaképpen nem is nekem szánta. Talán én is hasonlóan vélekedtem volna, ha én lennék az Ő helyében. Ne áltasd magad, Ara. Nem tudnál senkit a sorsára hagyni…
- Nem szöktem el! – ráztam meg a fejemet vehemensen, olyan lendülettel szuszakolva ki magamból a szavakat, mintha a puszta feltételezés is sértene. Sértett is. Jó mágusnak tartottam magam; Olyan mágusnak, aki tisztában volt a kötelességeivel. Bár sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egy napon majd talán világot látok, de a szökés gondolata egyetlen pillanatra sem fogant meg a fejemben.
- Egy nomád hozott ide… Elrabolt, mert összekevert valakivel. A tőrt is tőle szereztem – vázoltam a történetem röviden. Túl fáradt, és elgyötört voltam ahhoz, hogy hosszabbra nyújtsam a beszámolómat. A kulacsot még mindig a kezeim között szorongattam, s mivel a szomjúságom nem kívánt csillapodni, csakhamar ki is ittam az egész tartalmát; Bűnbánó, szelíd mosollyal nyújtottam vissza a gazdájának. – Sajnálom. Nagyon szomjas voltam. Napok óta kóborlok már a rengetegben – leheltem.
- Nem kívánok a terhére lenni, Uram. Az eddigi segítsége is több volt annál, mint amennyit remélni véltem. Remélem, hogy az Istenek Önre mosolyognak majd a jóságáért – mondtam őszintén, miközben ügyetlen, ingatag mozdulatokkal megpróbáltam talpra vergődni. Magamtól nem ment, így kezem szelíden, egy utolsó szívességben reménykedve a tünde felé nyújtottam, hogy segítsen nekem felállni.
- A nevem Ara, a Rend Mágusa vagyok… Vagyis csak voltam. Azt hiszem, most leginkább halott vagyok – ráztam meg a fejem újra csalódottan, majd kék szemeim őszinte érdeklődéssel telve a férfire irányultak. – Elárulná a nevét? Szeretném tudni, hogy kinek köszönhetem az életemet. |
Az emberek ostobák voltak; a trolloknak legalább ott volt az a mentsége, hogy egyszerűen ostobának is teremtették őket, ám az emberek önnön butaságuknál fogva választják az ostobaságot, ezt pedig nem találtam bocsánatos bűnnek. Szerették azt hinni, hogy a rengeteg nem tartogathat számukra veszélyt, hiszen ők olyan okosak és ügyesek és erősek, hogy néhány ostoba fa nem foghat ki rajtuk. Aztán rendszerint mi, tündék találtuk meg a holttestüket, már ha maradt belőle megtalálni való; mi, akik tisztában voltunk vele, hogy nem vagyunk okosabbak a természetnél, mi több, igencsak apró porszemeknek számítunk, éljünk bármennyi évszázadot is.
Ha az ismeretlen embernő gondolkodott volna, és tiszteli a természetet, valószínűleg nem kerül oda, ahová. Arról nem tudhattam, hogy nem saját szabad akaratából vergődte magát az erdő mélyéig, hanem egy nomád hurcolta ide, de nem vagyok benne biztos, hogy a nomádokkal való békés érintkezés kedvezőbb fényben tüntette volna fel őt a szemeimben. Az emberek ostobák, és azzal sem foglalkoznak, hogy a saját nyelvükön kívül akármilyen másikat megtanuljanak, helyette elvárják, hogy hozzájuk idomuljon minden és mindenki. Sejthettem volna, hogy a nő nem beszél tündéül; azon viszont muszáj voltam meglepődni, mit nyújtott felém, hogy cserébe segítsek neki.
–Elë...– leheltem alig hallhatóan; elnézve az embernő állapotát, valószínűleg meg sem hallott. Hitetlenkedve néztem a remegő kezekben tartott tőrt; Iserill tőrét, amit az a nomád farkaskölyök vett el tőlem. Lassan nyúltam érte, és még az sem érdekelt, hogy egy pillanatra a kezem a nőéhez ért; nem reménykedtem benne, hogy visszakapom. A fejemben gondolatok tucatjai kergették egymást; honnan jutott hozzá? Elfogták volna a nomádok? Az egyik ok, amiért még a személyes indokaimon túl is gyűlöltem a nomádokat, az az abszolút tisztességtelenség volt, amit mások iránt mutattak; jól tudtam, mit műveltek az olyan embernőkkel, akikre rátették a mancsuk, és undorral töltött el a gondolat, még akkor is, ha emberekről volt szó. A gondolatra, hogy a nomádoktól menekült, egy cseppet megsajnáltam; ám ez sem volt elég ahhoz, hogy az íjamat leengedjem.
– Ezt hol szerezted? – kérdeztem gyanakodva, ám hallva a nő makogását, nem reménykedtem válaszban. A tőrt az oldalamra csatoltam, a másik mellé, ahol eredetileg is helye volt, majd felvont szemmel, üres arccal figyeltem, ahoyg megpróbálja elmutogatni, mi az a víz. Ez az embernő tényleg ennyire ostobának néz? Néma felháborodásomat azonban azt hiszem, félreérthette, és azt hitte, tényleg nem értem, mit mond. Ostoba embernő!
– Tudom, mi az a víz – közöltem vele, kicsit sem lenyűgözötten. Azt el kellett ismernem, hogy meglepett; nem vártam volna tőle, hogy ismeri a tündenyelvet, még akkor is, ha csak egy szó volt, primitív dialektusban, és az is borzalmas kiejtéssel. Végül az vezetett cselekvésre, amikor a sűrű fakoronán túl bejutó napsugarak egyike visszaverődött a kezén lévő karkötőről. Mágus. Nagyot sóhajtva ernyesztettem el az íjamat, és miután visszavetettem a hátamra, kicsit sem több lelkesedéssel csatoltam le az övemről a bőrkulacsot, és letekerve a tetejét, leguggoltam és az embernő felé nyújtottam.
– Capalinda. – Ennyit fűztem csak hozzá, nem is titkolva a gúnyt a hangomban vagy abban, ahogy felvontam az egyik szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy megérti, és elveszi a kulacsot, és abban is, hogy ezt követően akár meg is tarthatja. Én aztán nem iszom ugyanabból a kulacsból, amiből egy ember; bár azt el kellett ismernem, hogy a karperece, amit jelentett, egy fokkal több kedvességet szuszakolt belém. A mágusokat tiszteltem; nem annyira, mint ahogy azt ők valószínűleg szerették volna, de úgy láttam, közelebb állnak a természethez, mint embertársaik, nem is beszélve arról, hogy az említett társadalom hogyan bánik velük. Az elszigeteltség és örökös kényszerszolgalét terhe olyasmi volt, amit megértettem.
– Ha arra mész tovább, amerre, a nomádok karjaiba rohansz. Kivezetlek innen, ha lábra tudsz állni, mert felvered az erdő békéjét. Ha elájulsz, itt hagylak a medvéknek és csoszogóknak – ismertettem vele a tényállást. Semmi kedvem nem volt egy embert kísérgetni, de még kevesebb kedvem volt egy embert védelmezni. Az igazat megvallva azonban épp elég évet megértem már ahhoz, hogy biztosra tudjam, az ismeretlen embernő nem megy sehová, a saját lábán mostanában biztos nem. A lehető legmesszebb akartam tudni Lae-től; a végén megesik rajta a szíve, és őt is a tündék nyakába varrja koloncnak. A legutóbb is csodálatosan sült el, mikor embereket dédelgetett.
– Szökött mágus vagy? – kérdeztem tőle, a karperecére pillantva. – Nemetona messze van innen. Hogy kerültél ide? Hogy szerezted ezt a tőrt? – Kérlelhetetlenül tettem fel neki a kérdéseket, amelyek elől nem hagytam menekülni, akkor sem, ha fáradt volt. Tudnom kellett, hogy üldözi-e valaki; hogy pontosan mekkora terhet is jelent számomra, ha itt hagyom, és mennyit, ha kivezetem innét. Még csak az kellett volna, hogy azok a Begyűjtők feldúlják az erdőt egy szökött mágust keresve, és a tündék körül találják őt. |
Rohantam a fák között, és egy idő után már én magam sem tudtam, hogy a nomádok, vagy a figyelő tekintetek elől menekülök. Volt valami azokban a fákban. Valami különös, és más. Úgy éreztem, hogy mindegyik vaskos törzs mögül lesnek rám, ádázul várva a megfelelő alkalmat, hogy kinyújtva a karjukat megragadják a derekamat, hogy aztán magukkal rántsanak a legsötétebb mélységekbe. Nem tudtam, hogy mióta futok, az idő megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy szőke nomád asszony elengedett.
Elengedett.
Még mindig hihetetlennek tűnt. Tisztán emlékeztem rá, ahogy megállt a tisztáson, majd határozottan letessékelt a lova hátáról és utamra bocsájtott, pedig eltelhetett már néhány nap azóta. Nem tudtam, hogy merről jöttem, és merre tartok; A fölém magasodó rengetegben minden olyan egyformának tűnt.
Sokat bolyongtam. Bőrömet több helyen felsértette a gaz, az arcomat szutyok emésztette, és a ruhám is csomókban lógott rajtam. Egyedül a karperecem maradt érintetlen – arra különösen vigyáztam, mert úgy hittem, ha katonákba botlanék, bizonyíték lehet arra, hogy nem önszántamból hagytam el a tornyokat, hanem kényszerítettek. Miért tartanám meg, ha bujkálni készülök? érveltem reményvesztetten.
Nem aludtam egy percet sem azóta, hogy magamhoz tértem a bőrváltó vállán, de éjszakára meg-megpihentem. A mágiám utolsó szikráival gyújtottam tűzet, hogy annak fényében, és melegében keressem a megnyugvást, de nem lelhettem. Az egész helyzet megoldhatatlannak látszott számomra.
Optimista embernek tartom magam, de egy ízben a fáradsággal vegyült csüggedés olyan erővel lett úrrá rajtam, hogy a legszívesebben leheveredtem volna az avarban, hogy összekuporogva várjam meg, amíg egy bestia felfal. Szőröstül, bőröstül, lelkestül. Aztán hallottam egy hangot, messze a fák között. Egy ismerős hang kiáltását, gyermekkorom törékeny lenyomatának bizonyítékát.
- Bodwyn? – suttogtam magam elé, miközben lassan, megfontolt mozdulatokkal felemelkedtem a földről; Mindaddig feladásra készen térdeltem az elhalt gyökerek között, ujjaimmal a feketeföldbe vágva. Csak egyetlen kiáltás, amely talán csak elmém zárt falai mögött lékezett, mégis aznap tovább mentem.
Hogyan vergődtem át az erdőn, egyenesen a tünde férfi karjaiba? Nem tudom, de az elmúlt napok összes fáradalma az arcomra volt írva, ahogy ruhám szegélyét ügyetlenül feltartva kibotorkáltam a fák közül. Lihegtem. Minden egyes korty levegő fájdalmat okozott, ahogy minden egyes lépés olyan volt, mintha ezer késsel szurkálnák a talpamat. A cipőm elrongyolódott, a hajam kócként összeállt, a tekintetem pedig olyan tisztán követelte a könyörületet, hogy azt szavakkal kérni már nem is lehetett.
Térdre rogytam. Éppen előtte. Nem láttam tovább a csizmájánál, és a szavai nem sokat mondtak nekem. Talán akkor sem értettem volna Őket, ha emberi nyelven perdülnek le az ajkairól. A gesztusom nem az alázatom jele volt, ezt neki is látnia kellett; Az erőm utolsó szikrája éppen akkor hagyott el, amikor megpillantottam Őt íjjal a kezében – mint mikor a versenyző eléri a célt, de már nem képes átjutni a szalag túloldalára, mert a lábai nem viszik tovább. Mint én a megmenekülés küszöbén.
- Kérem… Ne kényszerítsen… Nem bírok – leheltem erőtlenül még mindig kapkodván a levegőt. Egyik sebektől vöröslő kezemet nagy erők árán sikerült csak elszakítanom a földtől, hogy az övemhez nyúljak, ahol a nomádtól elbitorolt kést tartottam. Nem, nem harcolni akartam. Bolondság lett volna. Fizetségnek szántam, ha nem túl büszke ahhoz, hogy elfogadja. – Ennyim van – mondtam gondosan a fűre helyezve a pengét, amely túl szép, és különleges volt ahhoz, hogy egy vadember munkája legyen, de elég fejedelmi ahhoz, hogy az erdő szabad népének egy tagja büszkén viselhesse az oldalán. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy voltaképpen jogos tulajdonosához juttatom vissza ezzel a cselekedettel.
- Nem beszélek tündéül – mondtam, miközben ráültem tulajdon sajgó sarkaimra, hogy gondtalanabbul nézhessek fel a mogorva erdőjáró vonásaira. – Volna egy kis vize? Tudja… Víz – próbálkoztam, kezeimmel ügyetlenül próbálván elmutogatni, hogy mit szeretnék. Nem voltam benne biztos, hogy érti a nyelvünket; ezelőtt sosem találkoztam még erdei tündével, az én tanítványaim rendszerint a városból kerültek ki, ahol a szüleik és azok szülei hosszú évek óta szolgáltak, átvéve a szokásainkat, megfeledkezve a saját népe hagyományairól. – Capalinda? – próbálkoztam továbbra is esetlenül. Azt hiszem ez a szó vízforrást jelentett a nyelvükön. |
Önkényes száműzetésbe vonultam. Már legalább két hete jártam az erdőt egymagam; két hete volt annak, hogy összekaptam Lae-vel a porontya miatt, akit elvileg megsértettem azzal, hogy úgy hívtam, mereth en draugrim. Farkasvacsora; biztos voltam benne, hogy ez lesz a sorsa. A húgom sértésnek vette szenvtelenségem, és anyai gyöngédségtől vezérelve hívott engem szívtelennek és nadorhuannak; azt mondta, csak félek, hogy újabb családtagomat vesztem el. Még azelőtt felpattantam a vacsoraasztaltól, hogy a feleségem vagy akármelyik gyermekem nevét kimondhatta volna, felkaptam az íjam és a hátamra csatoltam a tegezem, majd vissza sem nézve magam mögött hagytam az összes tündét.
Már jártam Vesna nagyon lassan újjáépülő romjainál és megnéztem magamnak az Aldayrok sátortáborát is, majd rögtön utána a nomádok területe felé vettem az irányt. Egy Főtanácsos nem hagyhatja csak úgy maga mögött az egész klánt, így ha mást nem, önkényes feltérképezésnek vetettem alá az erdőt, körbejártam minden zeget-zugot, hogy felmérjem, az elmúlt időszakban mekkora pusztítást végeztek az emberek. Találtam épp elég kidöntött és csonkjáig levágott fát ahhoz, hogy életben tartsam magamban az emberek iránti haragomat. Még, hogy félek attól, hogy elveszítem a fattyú félvért... Biztosan Lae fejébe szállt a mentateája. Aldaron ahhoz is túl együgyű volt, hogy tisztességesen elvesszen.
A lábaim önkéntelenül vittek, egészen addig a tisztásig, ahol Meria és Iserill örökre megtért a túlvilágra. Szép hely volt a halálra, azt hiszem; tele vadvirágokkal az ősi fák lombból épített kupolája alatt. Így kellett élnie a tündéknek, nem pedig városban, kövek között, ahogy azt Nimrodel Silma annyira szorgalmazta.
A halál viszont sohasem szép, ha nomádok kezei nyomán történik.
Letagadom, ha valaki azt állítja, nosztalgiával érintettem meg annak a fának a vaskos törzsét, amelynek dőlve a fiamat találtam. Szerettem hinni, hogy Iserill lelke már a természet része, s talán ez a fa őrzi az emlékét. Egészen addig, míg egy nomád vagy városi ember meg nem próbál idejönni és asztalt csinálni belőle, vagy tűzifának valót – biztosan tudtam, hogy azt sohasem hagynám. Már azon a területen jártam, amelyet a nomádok sajátjukénak kiáltottak ki, elvéve azt jogos tulajdonosától, az ősanyától, a Földtől. Habár néhány hosszú pillanatig hagytam, hogy az emlékek magukkal ragadjanak – ahogy egy sötét hajú kisfiú húzkodja a fülem, azt kérdezve, az övé is ilyen hosszú lesz-e, és ahogy a gömbölyödő hasú édesanyja közli vele, remélje, hogy az enyémnél sokkalta szebb lesz –, nem szűntem meg tökéletesen figyelni az erdő rezdüléseire sem. Mikor messziről ágak reccsenését hallottam, felkaptam a fejem; még néhány pillanatnyi fülelés után bizonyossá vált, hogy valaki felém fut, méghozzá két lábon.
Az íj egy szemvillanásnyi idő alatt került le a hátamról, és nem kellett sokkal több ahhoz sem, hogy a nyilamat ráillesszem; a vastagtörzsű fa mögé bújtam, ahol sűrűn nőtt a bozót, és onnan vártam, hogy a rengeteg csendjét felkavaró idegen előbukkanjon. Nem kellett sokáig várnom, ám meglepődnöm, azt igen. Nomádra számítottam, vagy egy errefelé bolyongó katonára; mióta Rheya közelében megtámadták a hercegnőt, még több zöldfülű bakfist küldtek errefelé, a nomádok ellen.
Egy férfira számítottam, harcosra, egy meggondolatlan harcosra, ám meglepetésemre egy nőt láttam. Vörös haja kócos volt, és levelek akadtak bele, ruháját pedig talán egy tövisbokor tépkedte meg; szemeibe tiszta félelem vegyült, orcáját pedig mintha könnyek áztatták volna. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy gyanútlanul erre áthaladó letérjen az ösvényről, ám abból ítélve, ahogy a nő hátra-hátra pillantgatott, valami elől menekült. Nem mintha ez a rengetegben kevésbé lett volna megszokott.
A tisztás közepén állt meg, talán azon vacillált, merre induljon tovább; kötelességem volt mindenkit távol tartani a veszélytől az erdőn belül, még ha ember is. Nem azért, mert kedves vagyok, hanem mert a haláluk nem volt kívánatos, arról nem is beszélve, hogy így ránk is veszélyt hozhattak.
– Daro! – szóltam rá erélyesen, miközben lassan előléptem a rejtekhelyemről; nyilam egyenesen a mellkasára célzott. Attól még, hogy valaki ártatlan báránynak látszik, közel sem biztos, hogy az is. Gyanakodva, szigorú arccal mértem fel az embernőt. – Mankoi naa lle sinome? Ya naa lle? Lle rangwa amin? Lle quena i'lambe tel' Eldalie? – szegeztem neki a kérdéseket, melyek önkéntelenül is saját nyelvemen gördültek le ajkaimról. Rég nem beszéltem emberekkel; nem szerettem volna megtörni ezt a szép hagyományt, ám biztosra vettem, hogy Ő sem beszél tündéül. – Ű... Pedin i phith in aníron, a nin ú-cheniathog. Ki vagy és mit keresel itt? Az erdő nem lát szívesen, Nwalmaer Edan. |
Kapóra jött a fosztogatás, bár eszemben sem volt kitérni a Lyrának tett ígéretem alól. Feltett szándékom volt elkísérni a tollas kis jószágot az erdőbe, hogy közös erővel becserkésszük azt a csenevész félvért, de jobb lett volna ezt úgy csinálni, hogy Garaf, vagy a fivérei nem nyúzzák le a bőrömet cserébe. Hiába voltam a Belső Kör tagja, a Nemzetségfő épp úgy igyekezett távol tartani tőlem a húgát, mint az asszonyát; Mintha attól tartott volna, hogy megbocsájthatatlan ötleteim támadnak.
- Ahhoz éppen elég, hogy a nyakunkra hozza a vadakat – pillantottam Rohne-ra oldalvást, aki éppen annak adott hangot, hogy sérülése nem olyan súlyos. Biztosra vettem, ha én érzem a vér szagát, akkor más is könnyedén fogja. – Be kellett volna kötnöd, hogy elfedd a szagot – sóhajtottam végül, ezzel lezártnak tekintve az ügyet. Hamarosan úgy is a táborba érünk, és egyébként sem voltunk kiszolgáltatottak; Még sérülten is többet értünk, mint bármelyik magát katonának csúfoló városi ficsúr.
Az otthonillat közeledtével egyre alattomosabb gondolatok kúsztak elő elmém zárt rekeszeiből, ezért eshetett meg, hogy olyan meggondolatlanul buggyant ki ajkaim mögül a kérdés a szőke asszonyról. Rohne Tesyát nem kellett félteni, hamar reflektált, amivel öblös nevetésre késztetett engem.
- Néha egy is sok! Mit kezdenék én kettővel? - ráztam meg a fejem, miközben ajkaim szegletébe ádáz, már-már perverz mosoly költözött. Férfiak voltunk, mindkettőnknek támadtak efféle gondolatai. -… Ötletem végül is volna… – mondtam magabiztosan, miközben fagyos szemeim társamra vándoroltak. Kérdése nem ért váratlanul, hiszen magam is feltettem volna, ha valaki ilyen gondolatokkal fárasztana. Arról azonban eszemben sem volt szólni, hogy ki is az asszony, aki körül gondolataim kalandoznak.
- Ne mondd, hogy unalmas óráidban Te nem ábrándozol a nőkről – húztam fel a szemöldököm. – A szőkék, és a veresek a gyengéim – rántottam meg a vállam, a semlegesség vizeire helyezve korábbi szavaimat. Egyike voltam azon bőrváltóknak, akik nem választottak még maguknak asszonyt, de az idő már sürgeti Őket arra, hogy farkas utódot adjanak a törzsnek. – Neked sincs még feleséged, jól emlékszem? – kérdeztem tolakodón. – Miért?
2016.07.31. Eddigt vártam. Inaktivitás miatt a kör lezárva! |
A közeli faluba tértünk be egy kis fosztogatásra. Ugyan semmi komoly tervünk nem volt, még is hasznos dolgokat tudtunk a lovak oldalára erősített tarisznyába rejteni. Bár nem volt könnyű dolgunk, ugyan is az idő elteltével elterjed a szóbeszéd, hogy visszatértünk a rengetegbe így a környező faluk megerősítették védelmüket. Így sem olyan erősek, mint amennyire szeretnék, de megizzasztottak bennünket az már biztos.
Már jó ideje magunk mögött hagytuk a várost, de még hallani lehetett a hangos zsivajukat a hátunk mögött. Néha visszapillantottam, hogy esetlegesen nem e jönnek utánunk, de egy idő után letettem erről. Csak nem olyan bolondok, hogy utánunk indulnak, biztos tisztában vannak azzal, hogy ha valahol nomádot lát az ember ott tuti, hogy több is van. Akárcsak a farkas falka, mi is összetartunk bármi is legyen. Tekintetem csak akkor kereste meg a mellettem haladó férfit mikor megjegyzést tett.
Az oldalamra tekintettem és a kezemmel, megfogtam. Az ujjaimat vörösre festette a vérem.
- Nem vészes. – válaszoltam csendesen. A sérülést akkor szerezhettem, mikor megpróbáltam kiszökni két fegyveres őr mellett. A sérülés ugyan elég mélynek tűnt, de nem ért fontos szervet, úgyhogy nagyon nem foglalkoztam vele. A bennem lakozó farkasnak köszönhetően mire visszaérünk a táborba már valószínűleg nyoma se lesz a sérülésnek.
Délutáni órákban járhatunk már, a nap narancssárga sugarai csak néhol tudtak beszökni a fák sűrű lombjai között. Az idő egyre melegebb lett az elmúlt hetekben, közeleg a hosszantartó jó idő. Ez biztató, mert így egyre több portyázásra indulhatunk akár messzebb helyekre is. Na és persze a zsákmány állatok száma is kezd majd megnőni.
Kényelmes tempóban haladtunk. A tábor közelében járhattunk már, de még sokat kellett lovagolnunk. Kellemes volt az idő is, csendvolt, nem kergetett minket senki. Élveztük a nyugodt pillanatot. Mélyet szívtam a levegőből, mikor Dolvenre pillantottam. Nem értettem a férfi kérdését, de elgondolkoztam rajta.
- Csak úgy, hogyha kettő lenne belőle. – elvigyorodtam. Bár nem igazán értettem kire célzott ezzel. – De még is kire gondolsz? – vontam fel az egyik szemöldökömet. Lehetséges, hogy felesleges volt ezt a kérdést feltennem, mert nem biztos, hogy válaszolni fog rá. De minden esetre, a kíváncsi tekintetem nem lankadt, csupán annyira, hogy a szemem sarkából figyeltem a férfira. |
 Néha bizony meg vagyok győződve róla, hogy már eljárt felettem az idő. Különösen az ilyen nehéz helyzetek után, amikor éppen csak sikerül meglépnem a város rendfenntartás emberei elől, akik igaz, hogy nem az éles elméjükkel szerzik meg a napi betevőt, de időnként mégis csak tudnak meglepetést okozni. A két marhával most volt egy kis szerencsém, de előfordulhat, hogy legközelebb egy hajszálnyival közelebb kerülök a bitóhoz, vagy a kötélhez. Túl szép, és túl okos vagyok a halálhoz, zártam le a gondolatmenetet, miközben megpaskoltam a porszürke kancám nyakát. Gaia horkantott egyet.
- Hamarosan megpihenhetsz – mondtam, miközben elégedetten beszívtam az erdő ismerős, mohaillatát. Alig egy napig voltunk távol, mégis hiányzott már, ami megint csak annak jele volt, hogy öregszem. Élénken megvillanó, fagyoskék szemeim ezután megkeresték a jobbomon ügető társamat. Ronhe Tesya bőrváltó volt, akárcsak én, és a legjobbak közé tartozott, akárcsak én. Mind a ketten megsínylettük kicsit az összetűzést a falucska védelmezőivel, de különösen mély sérülésnek nem láttam nyomát. A vére szaga azonban, hála a bensőmben lakozó farkasnak, az orromba nyomakodott.
- Vérzel – állapítottam meg a nyilvánvalót. Nem siettünk, kényelmes tempóban haladtunk a fák árnyékában, hiszen ismerős terepen haladtunk át, itt számunkra nem létezhetett meglepetés. Legalábbis olyan, amire ne lettünk volna felkészülve, hála a sok évnyi tapasztalatnak a hátunk mögött.
Ha felelt, s ha nem, tekintetem az égnek szegeztem. Késő délután volt már. A lemenő napsugarak narancsos fénye éppen csak utat tört magának a lombok között. Közel jártunk már a táborhoz, és valami oknál fogva, egyre jobban vágytam arra, hogy gyorsabban hagyjuk magunk mögött a hátralévő utat. Egy szőke asszony képe alattomosan kúszott át gondolataim zárt ajtaja alatt, fáradt sóhajra késztetve.
- Hogyan lehet egy szőke nőt fokozni? – kérdeztem, szinte meg sem gondolva a szavaimat. |
Elégedetten mosoly költözött fel arcomra mikor azt mondta sikerülhet neki rövidebb idő alatt is meggyógyítania. Készpénznek vettem azt, hogy rövidebb idő alatt meggyógyít a "talán" szócskát elengedtem fülem mellett, mintha ott sem lett volna.
- Nem aggódtam. Köszönöm. - mondtam még mindig kihúzott háttal, a nyeregből tekintve le a tündére. Idejét éreztem annak, hogy hálámat legalább egy szóban kifejezzem; Ha velem viselkedett volna így egy hegyesfülű nem biztos, hogy önként segítettem volna neki. Szerettem magamról azt gondolni, hogy önző és határozott asszony vagyok, de míg a külvilággal csak-csak sikerült elhitetnem, magamat már nem tudtam becsapni. Ha valaki őszintén segítségemre szorult volna nem fordítottam volna neki hátat, akárhogy is akartam volna elhajtani magamtól, elvégre haszontalan öcsém mellett is kitartottam immáron huszonkét esztendeje. Bármennyire is tudtam volna felpofozni azt a bamba képét néha, mégis a vérem volt akire vigyáznom kellett, aki számíthatott rám a bajba. Azzal áltattam magam, hogy ő is megtett volna értem mindent, de ezt a gondolatot mindig csak nevetve eldobtam magamtól. Elvégre Gardról beszéltünk, arról az istenverte kölyökről.
- Akkor jó. - válaszoltam kurtán, mégis megnyugvással hangomban mikor azt mondta nem kell népe körében maradnom. Válasza ugyan újabb kérdéseket szült bennem, de azokat hamar megválaszolta következő mondatában. Javaslatát elfogadhatónak tartottam, apró biccentéssel jeleztem, hogy megfelelnek ezek a feltételek nekem. Már csak Garafhoz kellett volna behízelegnem magam, hogy ilyen sűrűn engedjen el a táborból - de ez volt akkor a legkisebb gondom.
- Arwathil. - ismételtem el nevét, ami biztos valami szépet jelentett nyelvükön, mint például virágszál. Pontosan ilyen tündés nevet tudtam elképzelni számára, ami a könnyű léptű hegyesfülűekhez tökéletesen illett, de hozzánk, nomádokhoz már semennyire - hacsak nem akartuk volna egymást kaszának meg vérözönnek hívni, szellő meg hajnalcsillag helyett.
Ajkaimon egy hangtalan sóhaj futott ki, mikor az egyik Rochwador iker kiáltását véltem hallani a távolból és csak a szellemekhez tudtam fohászkodni azért, hogy azt a kiáltást ne kövesse még egy hasonló hanglejtésű... És a tünde is jobban tette volna ha elkezdi a talajt csókolgatni és a természetanyát kér segítséget, mert az a kettő mellett esélytelen lett volna, hogy élve elkerül innen.
De tévednem kellett, a fák mögül nem Branan, se nem Moron alakja nem bontakozott ki. Hangjukat egy másik, de legalább annyira marcona férfiéval kevertem össze, aki baltáját szorongatva léptette fekete paripáját közelebb. A másik kettő is megállította lovát a harmadiktól messzebb, nem jöttek közelebb valószínűleg azért, mert meglátták a lábaim előtt térdeplő tündét.
- Azt hittem már soha nem értek ide. - mondtam arcomra egy pimasz vigyort húzva, ahogy tekintetem a széles vállú idegenre emeltem. Hiába emlékeztetett hangja egy Rochwadoréra, személyisége már közel sem olyan volt, láttam ahogy szavaim elbizonytalanítják.
- Nem hiszem el, hogy uram ennyire nem bízik képességeimben. - sóhajtottam fel, ahogy leguggoltam az épp "elkapott" tündével szemben. Csakis a látszat kedvéért ragadtam meg kezét olyan erővel, mint ahogy azt akkor tettem volna ha épp életemre tör. Kezeit háta mögé csavartam, próbálva finoman, de mégis hihetően előadni. - Velünk jön. - jelentettem ki határozottan, ahogy talpra állítottam. Láttam ahogy ellenkezést nemtűrő hangnemem hallatán a megviselt külsejű szemöldöke kérdőn megrándul magas homlokán.
- A vezér nem lesz elragadtatva tőle, jobb lenne a fejét venni. - mondta Halthe (neve időközben eszembe jutott) biztosan szavában. Máskor, más helyzetben úgy tettem volna ahogy mondta, de az Arwathil nevű tünde túl értékes volt, nem hagyhattam elveszni.
- A vezéred tudja, hogy akartam egy szolgálót és lásd most szereztem is egyet. - mondtam olyan hanglejtéssel, hogy biztos voltam benne ha Halthe nem tisztelte volna vezérünk tulajdonát már felpofozott volna. Mordulni hallottam a harcost amikor hegyesfülűt lovam mellé vezettem, fél kézzel leakasztva egy köteg kötelet a nyeregről. - Induljatok, megyek majd utánatok.
Élveztem visszaélni hatalmammal, mindig boldogított a férfiak tehetetlen dühének látványa. Kelletlenül, fintorogva fordította meg fekete ménét a marcona harcos, íjat tartó társainak biccentve. Megvártam míg mind a hárman menetirányba fordulnak, csak akkor kötöttem meg a Arwathil kezeit lazán, úgy, hogy kitudjon szabadulni, a kötél másik felét pedig a kápára erősítettem.
- Húzd ki a kezed és fuss el, amikor jónak látod. Ígérem nem fognak lelőni. - súgtam fülébe, ahogy még egyszer "leellenőriztem" kötelét. Ha tudtomra hozta, hogy megértette egyből felszálltam Lezen nyergébe és megindítottam a lovamat könnyű lépésbe a három férfi után.
Beszédbe elegyedtem az előttem haladó férfiakkal, csak azért, hogy eltereljem figyelmük a lovam mögött kullogó tündéről. Kihúztam belőlük az információt miszerint öcsém visszatért már a táborba és épp azon voltam, hogy megkérdem milyen arcot vágott mikor tudatosult benne nélkülem tért vissza és ezt jelentenie kell Garafnak, mikor a kápára kötött kötél megrándult. Megfordítottam Lezent, kísérőimnek ez már nem terelte el a figyelmét; A szemem sarkából láttam, ahogy az egyik - ha emlékezetem nem csalt Roccon névre hallgató - megemeli íját és megfeszíti az int, miközben az egyre távolodó tündére céloz. Ha lelőtte volna, valószínűleg minden reményem Arwathillal szállt volna sírba, ezt meggátolandó rántottam meg lovam szárát és a nyíl reptének útjába álltam.
- Menj az útból, Tesla! - szólt rám hunyorogva a férfi, de ráeszmélve, hogy egy tapodtat sem fogok mozdulni kénytelen volt leengedni íját.
- Hátba lőnéd menekülés közben? Ha elég okos volt ahhoz, hogy eloldja a kötelet had menjen... De te nem fogod lelőni. - mondtam határozattan, majd vállam felett hátrapillantottam az erdőre. Akkor már nem láttam a fehér hajkoronát, azt mintha teljesen elnyelte volna az erdő sötétje. Megnyugodva, de mégis csalódottan fújtam ki a levegőmet és indítottam újból útnak Lezent. Fél füllel hallottam a a "Garaf helyében én..." kezdetű mondatokat, de úgy tettem, mintha nem is hallanám őket. Nem láttam esélyt arra, hogy még egyszer kereszteznék útjaink egymást a tündéével, aki addigra már kitudja milyen messze járhatott tőlünk. Én mondtam Tesla, neked nem lehet ilyen szerencséd.
Tesla részéről lezárva, köszönöm a játékot! :D |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Hitvallásom szerint, akármilyen is egy mágusvadász, először legyen ember. Ember, akit nem a gyilkolás, és a rombolás élvezete hajt előre, hanem mások védelme. A Trevan Agenyrrel folytatott rövid társalgásom őszinte alapokon nyugodott; Valóban nem volt célom végezni a tanítólánnyal addig, amíg be nem bizonyosodik bűnössége, hiszen az Istenek dolga volt az ítélkezés, nem pedig az embereké. De el akartam kapni; Becserkészni, és megbéklyózott csuklóval vezetni vissza a fehér kőtornyokba, ahová való. Azt nem tudhattam, hogy mi vár majd ott a lányra, de teljesítenem kellett a parancsot.
Szellemek nem léteznek, mondta a tünde, amivel minden gyengeségem ellenére arra kényszerített, hogy felvonjam a szemöldökömet. Származásához mérten szkeptikusnak találtam a férfit, amit talán jobb napomon megemlítettem volna számára, hogy aztán együtt fejthessük meg ennek valódi okait. Most azonban jobbnak láttam, ha elengedem a fülem mellett a megjegyzést, és úgy tettem, mint aki nem is hallotta. Arcom vonásai is hamar megszelídültek, ajkaim szegletébe pedig megingathatatlan, de fáradt mosoly költözött, amellyel a gyermekeket is jutalmazni szoktam, ha valami butaságot mondanának.
Néha bizony meg vagyok győződve róla, hogy már eljárt felettem az idő. Különösen az ilyen nehéz helyzetek után, amikor éppen csak sikerül meglépnem a város rendfenntartás emberei elől, akik igaz, hogy nem az éles elméjükkel szerzik meg a napi betevőt, de időnként mégis csak tudnak meglepetést okozni. A két marhával most volt egy kis szerencsém, de előfordulhat, hogy legközelebb egy hajszálnyival közelebb kerülök a bitóhoz, vagy a kötélhez. 