|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:23 - |
A rengeteg nem kisgyermekeknek való. A maga páratlan módján gyönyörű táj az eget szinte teljesen eltakaró élénkzöld lombkoronájú fáival, amelyek némelyikéről indák csüngnek alá. A megannyi különböző bokorral, virággal, csobogó patakkal, puha fövennyel tarkított vadonban könnyedén eltévedhet a járatlan utazó. Az erdő tele van farkasokkal és medvékkel, de nem ezek az állatok jelentik a legnagyobb veszedelmet. A Kolónia tagjainak már meggyűlt a baja az időnként életre kelő gyilkos temészetű fákkal, melyek gyökereikkel béklyóba fogják áldozatukat, majd agyonnyomják vagy szétmarcangolják. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 Arra a felvetésemre, hogy az asszony hamarosan a történetírómmá válik, ha ilyen nagyon rám szenteli a figyelmét, pontosan úgy reagált, ahogy vágytam. Ismét éles, ugatásszerű kacagás szakadt fel belőlem, miközben megráztam a fejemet. Tesla nem változott, és az igazat megvallva, nem is akartam, hogy változzon. Az éles nyelve üdítő változatosságot jelentet számomra, tetszett, hogy a nemzetségfő asszonya nem hódolt be teljesen nekem, ahogyan a többi nő tenné a táborban.
- Talán megtehetnéd – rántottam egyet a vállamon a kérdésére. Tekintetem elkomorult, de csak egy pillanatra, ahogyan felidéztem magamban az előttem felfeledett titka mélységeit. Az Ő baján nem segítene, ha egyszerűen nőként kezdene viselkedni; Ehhez az erdő szellemeinek van elegendő ereje.
Szerencsére időközben elértük a tábort, így volt alkalmam elkendőzni sötét gondolataimat. Kegyesen nyújtottam át a fegyveremet a fiatal lánynak, aki pironkodva indult a segítségemre – egy széles mosollyal elértem, hogy az arca még tovább vörösödjék. A málhazsákomat, ami sokkal nehezebb volt, mint a csatabaltám, a fivérének adtam, aki ha az emlékeim nem csaltak, valamelyik harcosunk tanítványa volt.
- Remélem nem bosszantottad fel különösképp az uradat – intéztem szavaimat Teslához, majd a lovamhoz léptem, akit már két asszony vett már gondozás alá. Nem különösképpen lepett meg, hogy a hajadon nők hamarabb érkeztek segítségemre, mint a legénytollas állú férfiak. Ennek abban rejlett legfőbb oka, hogy nem választottam még magamnak feleséget; Nagy megtiszteltetés egy asszony részére, ha a Belső Kör egyik tagja fogadja hitveséül, és annak utódját hordhatja a szíve alatt. Én még halasztottam ezt a döntést, de nem lehettem biztos abban, hogy Garaf nem parancsol rám, hogy lépjek az ügyben, hiszen a vérvonalam kihalása nemcsak az Odhron-név elfeledésével, de egy bőrváltó dinasztia pusztulásával járna. Utóbbi nagy csapás lenne a törzsemnek, jól tudtam.
Míg a nyereg csatjaival bíbelődtem, fél szemem a szőke asszonyon tartottam, ajkaim szegletében megbúvó mosollyal. Ha igaz, amit Tesla állított, és valóban az erdőben töltötte az egész napot, a férje mostanra már bikamód fújtathat valamelyik sarokban. Mindenki tudja, hogy Garaf haragja kegyetlen, és nem akartam én lenni az, aki ennek áldozatául esik. Szerettem a fejem a nyakamon tudni.
- Végül nem jutottam el a Berith-hez, a Taranis lábánál kóboroltam az elfeledett bányák környékén. Onnan van a gömb – nem tudtam, hogy végül miért is osztom meg előbb vele ezt, mint a férjével, de ha jól sejtem, a szavai mögött rejtőző kérdésre feleltem. Tudni akarta merre jártam.
Hamarost sikerült Gaiát megszabadítani a terhétől, és miután meggyőződtem róla, hogy öreg kancám megfelelő ellátásban fog részesülni, intettem az asszonynak, hogy ideje indulni. Érkezésem híre bizonyára eljutott már Garafhoz, eszembe sem jutott sokáig váratni Őt.
Folytatása következik: a kolónonia tábora. |
 Ahogy Dolven mellett haladtam azon gondolkoztam mit is mondok Garafnak ha a távollétemről érdeklődik. Hazudhattam volna, hogy vadászni voltam, de jól tudta, hogy akkor nem üres kézzel tértem volna haza. Hazudhattam volna, hogy meglátogattam öcsémet és anyámat, de jól tudta, hogy nem vetemednék erre míg drága szülém meg nem nyugszik múltkori vitánk után. Ezernyi dolgot mondhattam volna neki feleslegesen, mert tudta jól az igazat; nemzetségfő volt és még ha nem is ismert mindenhol volt szeme és füle. Mindent hallott és látott, előtte nem voltak titkok és ez így volt rendjén. Máskülönben a káosz igen hamar eluralkodott volna a törzsön belül, kellett egy erős kéz ami minden szálaz helyétvalóan mozgatott, de hálás lettem volna ha hatalmával irányomba nem ér vissza. Nem az embere voltam akinek parancsokat osztogathatott kedve szerint, hanem az asszonya.
- Ch, persze... Aztán mi lesz a következő, majd szoknyába járok és hímezgetek? - kérdeztem vissza mikor meggyanúsított azzal, hogy esetleg megírom az ő történetét valami krónika lapjaira. Több haszna volt ha a sok nyugati fejetlenség távol marad tőlünk; a városi asszonyok sem akartak volna velem találkozni és én sem igen vágytam volna társaságukra.
Időközben visszaértünk a táborba; Dolventől elvették felesleges terhét én magam pedig hajamba túrva tekintettem körbe az égő tüzek fényéban. Megesküdtem volna arra, hogy a férfi élvezte a helyzetét, hisz ki ne élvezte volna azt, hogy kiszolgálják.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat mikor azt mondta a nemzetségfővel rendezi le ügyeit elsőnek. Természetesen az fontosabb volt, mint az éhség csillapítása, szinte láttam uram milyen arcot vágott volna ha megtudja, hogy a sült húst választotta a neki való jelentés helyett.
- Akkor azt hiszem nem tehetek mást, mint hogy elkísérlek. - mondtam úgy, mintha épp akkor terveztem volna el mindezt. - Legalább én is hallhatom merre is jártál.
Meg hát természetesen a figyelem addig is az ő irányába terelődött, legalább is reményeim szerint. |
 Nem számítottam rá, hogy legutolsó küldetésemről szentimentális csődtömegként térek majd haza – pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez történt; Máskülönben sosem vetemedem arra, hogy oltalmazó karral vonjam körbe nemzetségfőm asszonyát, akit voltaképpen gyűlölve kedveltem. Nem hagytam a zavar barázdáit elmélyedni a homlokomon, és hamar elszántam magam a tábor felé indulásra. Szerencsére ezúttal Tesla sem ellenkezett velem, hogy örömét lelje abban, hogy ezzel felbosszanthat. Tűrhetően viselkedett.
Éles reflektálása nem lepett meg, sőt, sokkal inkább megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy eszébe sincs arról beszélni, ami az imént lezajlott. Reménykedtem benne, hogy megmaradhat kettőnk között még akkor is, ha Garaf megérzi majd a szagomat az asszonyán. Nem tettem rosszat. Még.
- Mindig is az voltam. Mi lep meg ezen? – rántottam meg a vállamat lazán, ezen mozdulatsorral is azt üzenve, hogy teljesen hidegen hagy az, amit gondol rólam. Ő sem készült ecetbe ölni magát, amiért bosszantónak tituláltam. – A történetíróm akarsz lenni, hogy ennyire figyelsz rám? – kérdeztem szenvtelenül.
A népünknek nem igazán voltak írásos emlékei; Legtöbb legendánk is szájról-szájra terjed, így történetírókra sem volt szükségünk, mint a rheyhai nemeseknek, akik azt is azonnal krónikákba vésették, ha úgy sikerült tüsszenteniük, hogy nem szellentettek közben. Nem sokra tartottam én ezeket az úri népeket, legtöbbször csak a szájuk volt nagy, de mikor szemközt találkoztak a pengémmel, úgy könyörögtek az életükért, mint az asszonyok.
Valóban éhes voltam, bár a hasonlat, amellyel éltem nem volt szándékos; pedig lehetett volna, hiszen lényem egy része valóban farkasként vergődött bensőmben. Igaz, már nem sokáig, hiszen a telehold közeledett, olyankor pedig legtöbbünk képtelen kordában tartani a benne lakó fenevadat. Ki kellett engedni.
A gyomrom kordult egyet a frissen sült vadkan gondolatára, amit lelki szemeim előtt a vadászaink elejtettek. Ebből az üde gondolatból rángattak ki az asszony szavai, ahogy uráról beszélt. A kötelesség előbbre való volt annál, hogy az éhségemet csillapítsam. Először Garafot kellett volna meglátogatnom, de szellemek mégsem kergettek olyan könnyedén a nemzetségfő irányába. Bármennyire is büszke voltam felfedezésemre, nem vágytam ezt a találkozást. Még Daven öcsémet is szívesebben kerestem volna fel első ízben, mint a vezért, akit elvileg tisztelek. Tekintetem elkomorult.
- Jobb lesz, ha előbb Garaffal vitatom meg a fejleményeket – bólintottam, miközben két alacsonyrangú őrszem sietett felénk, hogy levegyék vállamról a baltámat, és a lovam ellátásának terhét. Volt előnye is annak, ha az ember a Belső Körhöz tartozik; mindig körbeugrálnak. Ezt pedig élveztem. Nagyon is. |
Már bőven besötétedett, mikor indulni készültünk. Garaf minden bizonnyal mérges lesz rám amiért egész nap nem voltam a táborba, ráadásul őt sem figyelmeztetve távollétemről... és azt sem fogja nagyra értékelni, hogy Dolven társaságában érkezek vissza. Csak azt reméltem, hogy a férfi által szerzett térkép leköti figyelmét én pedig kérdőrevonás nélkül nyugovóra térhetek lezárva ezt a hosszúra nyúlt szenvedést. Nem akartam beszámolni a férfinek okaimról, nem voltam olyan kedvembe, hogy kifogásokat gyártsak neki.
Legszívesebben vissza sem mentem volna már, inkább aludtam volna a farkasok között az erdőben még a hideg ellenére is, mint hogy a férfi dühével kelljen szembeszállnom, mert az felért egy mérges farkasfalkáéval. De én okoztam magamnak a bajt, én haragítottam magamra a falkát, nekem kellett elcsitítanom a kedélyeket, nem menekülhettem a felelősségem elől bármennyire is vágytam volna rá.
Megadóan fújtam ki a levegőmet alighogy meghallottam a férfi élcelődő riposztját és elindultam mellette kezeimet összefűzve mellkasom előtt. Ennyi kellett ahhoz, hogy vissza is térjen szokásos modorához, ami nem bántam, mert könyebben beszéltem úgy, hogy szavaimat én magam sem gondoltam komolyan.
- Hát persze. - bólintottam beleegyezően mikor bosszantónak nevezett, szemem sarkából pillantottam fel rá mikor oldalba bökött. Megcsóváltam a fejem, tekintetem pedig a fákra szegeztem. Ha nem tudtam volna merre kell tartani a rengetegben már rég eltévedtem volna. Még elég távol voltunk ahhoz, hogy a tábor fényei se szolgálhassanak támpontul.
- Viszont te még mindig szenvtelen, önhitt, cinikus és makacs vagy, ami legalább annyira bosszantó, mint amennyire én lehetek neked. - soroltam a férfi jobbnál jobb tulajdonságait különböző hanglejtést társítva minden egyes szóhoz. Minden rossz vonása ellenére én mégis kedvelni tudtam, mintha csak társaságomban levedlette volna őket, vagy csak szánalomból csitított rajtuk.
Halkan felnevettem mikor éhségéről beszélt. Jobb hasonlatot nem is találhatott volna az érzés kifejezésére bőrváltó mivoltját tekintve, de tőlem sem volt olyan idegen az éhség. Én sem igen ettem semmit a nap folyamán és ölni tudtam volna egy átsült húsdarabért.
- Bizonyára akad valami. - feleltem felpillantva rá. - De azt hiszem ahogy megtudják mivel tértél vissza lakomát terítenek eléd. Garaf legalább is ahogy rájön, hogy értékes a térképed valahogy megakarja majd ünnepelni a sikerét.
Szinte éreztem számban szétolvadni a puhára sült szarvashúst és ahogy az egy pohárka ital kíséretében csúszik le torkomon. Már a gondolattól éhes lettem, a rögtönzött mulatság ötlete pedig olyan reménnyel töltött el, hogy a nemzetségfő túlságosan is elfoglalt lesz az éjszaka ahhoz, hogy asszonyával foglalkozzon.
Kissé meglepődtem mikor paták kopogását hallottam meg hátunk mögött, csak mikor hátrafordult tűnt fel a férfi lova. Ahogy tudtam mi halad mögöttünk, már nem volt olyan meglepő a kanca jelenléte, hisz neki is valamin utaznia kellett és holmiját tárolnia. Az állat végig kísért minket, a férfinak még csak szólítania se kellett az állatot - minden bizonnyal engedelmes volt és kedvelhette gazdáját.
- Először eszel vagy meglátogatod az uram? - kérdeztem tőle, ahogy egy emberek által sűrűbben járt, kitaposott ösvényre léptünk. Megszaporáztam a lépéseim, ahogy már a táborban égő fáklyák és tüzek fénye is kirajzolódott a növények között. Ha már ilyen közel voltam, minél hamarabb vissza akartam érni és a hátam mögött tudni a napot.
Úgy terveztem, hogy Garaffal beszélek először csak utána akartam gondoskodni korgó gyomromról. A kérdést is azért tettem fel Dolven számára, mert reménykedtem, hogy csatlakozik hozzám. Elvégre a nemzetségfő csaknem teregeti ki szennyesét saját embere előtt, hanem elhalasztja egészen addig, míg kettesben nem maradunk. |
Nem tudtam olyan orvosságot adni a nő számára, amire szüksége lehetne, de pontosan tudtam, hogy mi volt az, amiben magam is oltalmat nyertem, ha gyermekként megrettentem a vihartól; Amikor anyám az ölébe fogott, mintha a világ összes gonoszság a falakon kívül rekedt volna. Az ölelésében minden benne volt, aminek valaha is szükségét éreztem; szeretet, bizalom, hit, erő, gyengédség... Talán ezen emlékek között ringatózva jutottam el addig, hogy megöleljem Teslát, és átadjak neki valamicskét abból az erőből, amelyet anyám oltalmazó karjai jelentettek nekem. Azt hiszem, szavaimnál többet ért a tett, amellyel a tudtára adtam, hogy talán úgy hiszi a szellemek elfordultak tőle, de nincs teljesen egyedül. A törzs család, a család tagjai pedig védelmezik egymást. Ebben az ölelésben testvérekké váltunk.
Számolnom kellett Garaf haragjával, ha megérzi majd asszonyán a szagomat. Tudtam, hogy túl messzire merészkedtem, de a titok, amely erre sarkallt, nem az enyém volt; Fogalmam sem volt arról, mit felelek majd, ha népünk vezére kérdőre von. Tesla megbízott bennem, kínzó lett volna elárulnom Őt.
A torokköszörülésem után a lány kiszabadította magát a karjaim közül, így nekem is lehetőségem volt átgondolni, hogy mit is érzek abban a pillanatban. Furcsa, törött szárnyú madár verdesett a mellkasomban, amelyet egészen eddig évek óta holtnak gondoltam. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem.
Lehajoltam a baltámért, hogy egy laza mozdulattal a vállamra vegyem, majd szabad kezem ujjai közé fogtam a szütyőt, amelyben a gömb pihent arra várva, hogy rejtélyeit valaki megfejtse. Az elmémben tajtékzó hullámok fuldoklásából az asszony hetyke szavai rángattak ki, mire arcomon azonnal ádáz vigyor jelent meg. Nem számítottam arra, hogy ilyen könnyedén visszatér a csipkelődő hangnemhez.
- Ne szokj hozzá – húztam ki magam önelégülten, ruganyos léptekkel indulván meg az ösvényen a tábor felé. – Ne hidd, hogy innentől kezdve kíméletesen bánok majd veled… Még mindig felettébb bosszantó vagy – fűztem tovább a szavakat pergő nyelvvel, és ha csak nem tért ki az incselkedő mozdulat elől, könyökömmel egyszerűen oldalba böktem, amennyiben szorosan mellettem maradt.
- Remélem, van valami étel odahaza… Farkas éhes vagyok – mondtam. Gaia a közeli ösvényen várt rám, de nem kellett utasítanom arra, hogy kövessen; A kanca, alig hogy meglátott, máris a nyomomba szegődött, és egészen a táborig kísérte párosunkat. |
Magam sem sejtettem, hogy a férfi mit fog mondani, vagy mit gondolhat. Azt gondoltam hogy eddigre már rég kinevet, de mégse tette ezzel teljesen összezavarva. Igaz problémám komoly volt, de mégsem olyan amit az ember a Dolvennel hasonlókkal megoszt... elképzelni nem tudtam volna azt, hogy erről ily' nyíltan tudtam volna beszélni például Garaffal. Biztosra vettem volna, hogy az első szavaim után kinevetett volna vagy legalább elküldött volna, hogy neki nincs ideje ilyenekre. Viszont a bőrváltó maradt, ráadásul még a segítségét is felajánlotta, ami megmosolyogtatott. Ő maga is tudhatta, hogy ezen a bajomon semmiféle sámán nem segíthetett volna, de megerősítően bólintottam. Ő csak segíteni akart és nem tűnt megvetendő ötletnek a törzsünk sámánjával való beszéd, lehet legalább magammal békére leltem volna.
Abban a tudatban, hogy a férfi is jön utánam tettem néhány lépést átmeneti táborunk, amikor is hirtelen elkapta a kezemet. Megtorpantam, hátul lévő lábamra áthelyezve súlyomat fordult hátra, hogy ránézhessek. Biztosan mondani szeretett volna még valamit, így meglepődtem, mikor szavak helyett a karjai közé szorított.
Kezeimet ösztönösen magam elé emeltem, így tenyereim voltak az elsők, amik Dolvenhez értek. Egy pillanatra még a talajon is elfelejtettem megtartani magam úgy meglepett tette, de hamar összeszedtem a lábaim magam alatt és ahelyett, hogy megpróbáltam volna ellökni magamtól felsőtestéhez simultam. Valami földön túli nyugalom fogott el, ahogy az erős férfi kezei között, akárcsak néhány pillanatra is, de békességre lelhetttem. Lehunytam a szemeim és egy szó nélkül hagytam állát hagy támassza ki fejem búbján, cserébe viszont homlokomat a mellkasának döntöttem... ha akkor megkérdeztek volna nem tudtam volna leírni mit éreztem a férfi iránt, hogy mit éreztem karjai között, csak azt tudtam, hogy egy pillanatra minden érzésem a felszínen kavargott és hacsak nem enged el, lehet könnyezve omlok össze a súly alatt ami vállaimra nehezedett.
Amikor megköszörülte a torkát az volt a jel számomra, hogy lépjek el tőle. Engedelmesen tettem eleget neki, hátrálva néhány lépést és újból a prémemet igazítottam meg lefoglalva figyelmem. Nem említette meg a hirtelen gesztusnak okát, én pedig nem terveztem, hogy rákérdezek. Halvány mosoly ült ki az arcomra, ahogy figyeltem miközben saját holmiját szedi össze a talajról, amit magam mögött hagyott. Jól tudtam, hogy ennél emberibben talán soha többet nem lesz alkalmam látni a barbár bőrváltót, Dolven Odhront és örültem annak, hogy pont én voltam az aki megismerhette a férfi ezen oldalát is. Bolond voltam mikor Garafot választottam uramnak - gondoltam miközben gondolataimba mélyedve figyeltem az előttem álló férfit.
Beleegyezően bólintottam, mikor már ő is azt mondta térjünk vissza a táborba. - Ezt nem fogom elfelejteni, ugye tudod? - kérdeztem rátekintve békésen csengő hangnemet megütve, mégis érződött benne szokásos csipkelődésem a férfi irányába, így próbálván gondolataim tudatosan terelgetni. |
A törzsben az asszonyoknak nincs szavuk. A tisztelet feléjük minimális. Ezt diktálta az ősi szokás, az íratlan törvény, ha úgy tetszik. Magam sem becsültem sokra a nőket, hiába ismertem közöttük olyan erős harcosokat, mint Tesla, vagy éppen Sonica. A nemzetségfő feleségét eddig olyasvalakinek ismertem, aki nem retten meg semmitől, bátran szállt szembe a legnagyobb veszélyekkel – most mégis esendőnek látszott, ezzel pedig képtelen voltam mit kezdeni. Zavartan vakartam meg a fejem, miközben szavait hallgattam. Kék szemeim pislogás nélkül függtek a fiatal, még majdnem gyermek leányon, aki egyre zavartabban burkolta be magát a szőrméjébe, miközben vallomást tett. Nekem. Dolven Odhronnak, a barbár harcosnak.
- Beszélj a Sámánnal, Ő majd segít megbékülni a szellemekkel – mondtam szokatlan szelídséggel, tenyerem oltalmába szorítva a nő vékonyka ujjait. Furcsa aggodalmat kezdtem táplálni irányába; Ha valóban nem elég egészséges arra, hogy kihordjon egy csecsemőt, olyan sors várt rá, amire gondolni sem akartam.
– Ha kell, hozatok egy külhoni Mágust, aki segít a bajodon – próbálkoztam a vigasztalással, de úgy sejtettem hasztalanul. Nincs az a gyógyító, vagy varázstudó, aki segíthetne rajta, ha az istenek nem arra rendelték, hogy a következő vezért hordja a szíve alatt. Mégy sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben tekintetem hosszú pillanatig a távolba révedt. Népünk jövője veszni látszott. Átéreztem az asszony tehetetlen dühét; az én lelkemben is kavargott az indulat.
Éreztem, ahogy kiszabadítja a kezét az enyém alól. Egyértelmű jelét adta annak, hogy menni készül, de én még nem akartam. Azt hiszem, valami kegyetlen démon játszhatott velem, amikor felálltam, és megragadtam a szőke teremtés csuklóját, úgy bírván maradásra. Talán még értetlen tekintetét is látni véltem, mielőtt egy határozott mozdulattal keblemre nem vontam, hogy megöleljem.
Két karom béklyóként fogta körbe a gyenge asszonytestet, miközben borostás állam megtámasztottam a puha fürtök tengerében. Rövidke, de határozott pillanat volt; együttérzésem, barátságom jelképe – szimbóluma annak, hogy mellette állok, és nem szégyen, ha nem mindig tud erős maradni. Úgy szorítottam mellkasomra a lányt, mintha sohasem akarnám elengedni, de aztán halkan megköszörültem a torkom, és engedtem, hogy kibontakozzék ölelésem fogságából.
Lehajoltam, hogy összeszedjem a holmimat, a történtekről nem ejtettem szót, mintha meg sem történt volna.
- Térjünk vissza a táborba – szóltam ködös hangon. |
Nem akartam magam sajnáltatni, megvetendőnek tartottam, ha valaki a másik szánalmára épít és nem kicsit féltem attól, hogy Dolven azt hiszi én is ezt akarom elérni nála. Pedig nem volt erről szó... még én magam sem tudtam mit akarok vagy mit érzek.
Viszont amikor kimondta hogy félek jöttem rá, hogy igaza volt. Figyeltem, ahogy először megdöbben, majd elmosolyodik olyan lehetetlennek vélte azt, hogy én bármitől is tartsak. És ezzel nem volt egyedül, én magam is nehezen hittem el a saját gondolataim. Válla felett pillantottam el az erdő irányába, hogy ne kelljen ránéznem... Szégyelltem magam saját badarságom miatt, de nem tehettem az érzés ellen semmit.
Azt hihette megsértődtem rá, mert észrevehetően közelebb húzódott és érdes tenyerét az én kézfejemre helyezte. Halványan elmosolyodtam; melengette szívemet a gesztusa, ami valószínűleg az eddigi legőszintébb volt tőle az irányomba. Bár bántott a tudtam, hogy ő többet törődött az esetleg megsértett érzéseimmel, mint uram valaha is tenni fogja. Tekintetem visszaemeltem arcára és úgy folytattam mondandómat, miközben figyeltem egyre inkább elkomorodó arcát, de mégis megértő bólogatását.
Hálával teli sóhajtottam fel, mikor kérdésében megfogalmazta azt amit én nem mertem kimondani. Válaszul röviden bólintottam és felhúztam vállaimat. Próbáltam elbújni a vállaimra tekeredő szőrme tengerében.
- Igen, így hiszem. - adtam választ végül a férfi arcát fürkészve, amiről a tanácstalanság sugárzott. Nem értettem, hogy ő mit nem értett, de örültem, hogy nem más ellenszenvesebb érzelmet olvashattam le róla. - Mintha mérgesek lennének rám a szellemek. Mást ilyenkor már rég megajándékoznak engem meg... Argh, soha nem gondoltam volna, hogy pont nekem lesznek ilyen gondjaim.
Nem akartam erre több szót erre fecsérelni, engem dühített esetlenségem. Mindent megadtam volna, hogyha nem vette volna észre kétségbeesésem, de örülni is örültem annak, hogy mégis megtette. Figyelmes volt tőle, hirtelen óriásit nőtt a szememben a bőrváltó; nem mintha ezek előtt semmibe vettem volna szavait. A két érzés között őrlődtem, de nem tudtam dűlőre jutni felettük...
- Sajnálom Dolven, nem akarlak ilyenekkel fárasztani... biztos ki vagy merülve, inkább induljunk vissza a táborba. - javasoltam elhúzódva tőle, lábaimat leporolva pedig a földről is felkeltem várva, hogy ő is kövesse a példámat és együtt visszamehessünk fágylat borítva beszélgetésünkre. |
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mihez vezethet a térkép, amelyet a gömb magában őriz; Csak azt tudtam, hogy az előző gazdája képes volt az életét adni azért, hogy megóvja a tőlem a tárgyat. Bármit elvihetek azt mondta, de könyörgött azért, hogy ezt az átkos dolgot ne bolygassam. Talán éppen ezért nem adtam el a zugkereskedőnek a többi szerzett dologgal együtt; túl értékesnek látszott, hogy egyszerűen túl adjak rajta. Érdekelt, hogy népünk miféle hasznot húzhat belőle, ha megtartom.
Tesla volt az első, akinek megmutattam, de nem azért, hogy az asszony arassa le előlem a babérokat. Ha valóban mágikus, sokat ér, ha pedig megtaláljuk azt, amihez vezet, az bizonyára még többet. Tudtam, ha így lesz, Garaf busásan megjutalmaz majd érte – talán még társvezérként is maga mellé fogad.
Érdeklődő kérdésemmel próbáltam elterelni a nő figyelmét arról, hogy elvettem tőle a ketyerét, és újra becsomagoltam azt. A világért sem akartam, hogy úgy gondolja nem bízom benne, de ami az illeti; Nem bíztam benne. Ahogyan magamon kívül senki másban sem. Ez a dolog nem teljesen ellene irányult.
Vidám somolygással konstatáltam, hogy az élet szokásos módon zajlik a táborban. Nem lepett meg, hogy egyesek nem bírnak a vérükkel, hiszen a mi fajtánk nem arról ismeretes, hogy egyszerű szóváltással oldjuk meg magunk között a dolgainkat. Nem, mi szeretjük ököllel kivívni a tiszteletet, és az igazunkat – ha pedig ez meg volt, közösen verünk csapra néhány hordó bort, megpecsételve barátságunkat.
Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a nemzetségfő asszonya ilyen hosszú ideig csendben maradjon. Általában mindig akadt számomra valami cserfes, szenvtelen megjegyzése, de most csak gondterhelten komorlott mellettem. Egy ideig engedtem bús gondolataiba merülni, hiszen jómagam sem igazán szerettem, ha akaratom ellenére szavakat húznak ki belőlem. Érdeklődő, őszinte tekintettel fordultam a szőke teremtés felé, szokatlanul barátságosan várván, hogy választ adjon a kérdésemre.
- Te félsz – állapítottam meg. Szemöldököm meglepettem kúszott néhány mini métert felfelé a homlokomon. – Az erdők jóságos isteneire… Tesla Drogon fél – olyan mulatságosnak hatott az egész, hogy arcomon egy hitetlen mosoly olvadt szét. Közelebb húzódtam hozzá, és hacsak nem hátrált arrébb, szabad kezem bátorítóan a kézfejére helyeztem. – Nem úgy értettem… - szóltam, ha esetleg megsértődött.
Aggályai valódi alapon nyugodtak, hiszen ha előbb-utóbb nem szül örököst Garafnak, az elűzés a legkegyesebb sors, ami rá várhat. Érdeklődve hallgattam mondandóját, és tekintetem minden egyes szavával komorabbá vált. Értőn bólogattam, miközben elmémben újabb, tolakodó kérdés született meg.
- Úgy hiszed, hogy a tested alkalmatlan arra, hogy befogadjon egy magzatot? – nem tudtam másra gondolni, minthogy az asszony fizikai síkon nincs olyan állapotban, hogy méhébe gyermeket fogadjon. Annál erősebbnek gondoltam, hogy lelki okokat feltételezzek a fogantatás hiánya mögött. A férfiak zavarával néztem a Drogon lányra, hiszen férfiként az asszony dolgokhoz nem érthettem. |
A kutyák ugatására hasonlító nevetése csak úgy belehasított az egyébként csendes estébe, valószínűleg nagy riadalmat keltve az eredi állatok között. Jó magam is kissé megemeltem a fejem mikor javaslatomra nevetésben tört ki, de én a levegőm kifújásával és egy apró legyintéssel letudtam a rá való reagálást. Annyira azért nem volt borzalmas a javaslatom.
- Nem is úgy gondoltam, hogy azzal kéne kezdeni, még a végén megsérülne. Aztán volt, nincs térképünk... bármihez is vezet. - tettem hozzá elmélázva egy pillanatra rajta. Ha valóban mágikus volt, mint ahogy azt már Dolven is feltételezni vélte valószínűleg kincshez vezethetett... ha pedig egy ilyen kincsnek már a hozzá vezető térképe is rejtélyes volt, akkor az a bizonyos kincs értéke sok télre elegendő lenne a törzs számára. Mindenesetre kellőképp felkeltette érdeklődésem a gömb, nem gondoltam, hogy hasztalan lett volna... legalább is megérzéseim az ellenkezőjét diktálták.
Feltűnt, hogy a férfi elvette mellőlem a tárgyat, amit nem tudtam mire vélni. Büszkeséggel keveredő, de még mindig idétlen mosolyát nem tudtam hova helyezzem, de az én szám sarka is ravaszul felcsúszott. Szinte biztosra vettem, hogy azért vette el tőlem, mert ő akarta learatni a babérokat - elvégre ő találta a tárgyat. Garaf pedig minden bizonnyal értékelni is fogja ezen tettét, főleg ha a térképe kincshez vezeti el. Ha ez állt a háttérben hát nem haragudtam a férfira és pont ezért hagytam is figyelmen kívül a cselekvéssort. Úgy éreztem legalább ennyit megérdemel: egy vállveregetést a nemzetségfőtől jó munkájáért.
- Amennyire csak lehet. - konstatáltam bólintva egy aprót a szokásos szóra. Kivételesen bennem maradt a szó, bármennyire is meg akartam volna szólalni nem jutottam semmire. Gondolataim letapadtak a gömbnél vagy Garafnál, az elmémben a teljes káosz uralkodott, amin próbáltam úrrá lenni. Hosszan hallgattam, ahogy egybefolyni látszó gondolataim próbáltam szétválasztani és jelentőséget csatolva melléjük rendszerezni. A jelentéktelen dolgokat elfelejteni és csak a fontosakra koncentrálni...
Hátradőltem kissé, kezeimmel a hátam mögött megtámaszkodva mikor meghallottam Dolven kérdését, tőle becenevemen pedig most én nevetve fel harsányan. Egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy komolyan kérdezne tőlem ilyesfélét, ráadásul a becézés olyan hirtelen jött számomra mint még soha semmi. Talán apám hívott így utoljára, mindig mindenkinek Tesla voltam... De amikor arcára tekintettem és nem gúnyos mosolyát láttam, hangjában pedig nem hallottam élcelődését, derűs mosolyom egyből lefagyott az arcomról.
- Ennyire feltűnő? - kérdeztem vissza, kerülve a válaszadást. Sejtettem, hogy a férfi nem elégedne meg egy témát kerülő válasszal. - Azon gondolkozom, hogy elmegyek. Ne érts félre, nem akarok elmenni, de ezt látom most a legjobb döntésnek. Bármilyen túlzás nélkül mondhatom azt, hogy nálam jobb asszony nem is kerülhetett volna Garaf mellé, de...
Vettem egy mély levegőt, mert nem tudtam, hogy is folytassam. Nem igen szoktam a gondolataimról beszélni, bár eddig nem volt olyan problémám amit ne tudtam volna magamban tartani.
- ...de attól félek, hogy nem tudom megadni azt a törzsnek amire szüksége lenne. - tekintettem a férfira reménykedvén abban, hogy nem kell kimondanom azt ami a fejemben jár; hogy képtelen leszek gyermeket szülni. Már csak a gondolat is szégyennel töltött el és lenéztem magam érte, nem akartam, hogy Dolven is így tegyen. Nem akartam előtte gyengének tűnni, ha egyszer nem voltam az, ráadásul jól tudtam hogy a férfiak milyen véleménnyel vannak az asszonysírásról. Még én magamnak is meg volt róla a véleményem.
- Szóltam, hogy nem vagy kíváncsi többre. - tettem hozzá egy halvány mosollyal az arcomon. Előrehajoltam, immáron nem támaszkodva a kezeimen, egyik térdemet pedig felhúzva neki is dőltem felsőtestemmel. Szembe fordultam a férfival úgy várva mit mond; mind közül a nevetést és a "bolond vagy" szavakat láttam legvalószínűbbnek, mint reakció. |
Talán azért mertem közvetlenebb hangot megütni a nemzetségfő asszonyával, mint a törzs többi tagja, mert része voltam a Belső Körnek; A népem vezetői rétegébe tartoztam, s bár a legfőbb hatalom nem az én kezemben futott össze, hajlamos voltam megfeledkezni róla. Ráadásul Tesla nem is azok közé az asszonyok közé tartozott, akik zavartan lesütik pillájukat, ha az ember hozzájuk szól; Nem, ez a leány makacs szemekkel, nyíltan szájal vissza bárki emberfiának, köztünk hites urának is. Merészsége nem ismert határokat, ez pedig hasznossá tette Őt a csatatéren is. Sosem láttam még Teslát megfutamodni, vagy meghunyászkodni senki előtt, bár az utóbbi időben – azóta, hogy Garaf Rochwador asszonyává fogadta – egy kicsit visszafogta volna magát, de nem hiszem, hogy saját akaratából.
Szenvtelen megjegyzésem látszólag nem érte váratlanul a lányt, de talán túlságosan elmerülhetett saját gondolataiban érkezésem előtt, mert egyetlen riposztot sem tartogatott számomra. Orrlyukaimból csalódott szusszanás hallatszott, amidőn végül mellé telepedtem. Mély levegőt vettem, és az orromba bekúszott Tesla bőrének finom, halvány illata. Félrebillentett fejjel figyeltem, ahogy a lemenő napsugarak utolsó szikrái glóriát vonnak szőke hajkoronája szálai közé, miközben parázsló tekintete kíváncsian fürkészte az arcomat. Vágyott arra, hogy megosszam vele, mit leltem a nagyvilágban.
Nem gondolkodtam sokat azon, hogy a nőszemély megérett-e arra, hogy elsőként lássa az aprócska csecsebecsét, amit zsákmányként magammal hoztam. Azt persze nem tudhattam, hogy a gömb hasznunkra lesz-e, vagy sem, de a történet, amit egykori gazdája nyöszörgött el nekem, felkeltette érdeklődésemet.
- Tetszik? – kérdeztem hetykén, ahogy érdeklődve megforgatta a tárgyat az ujjai között. Ugató nevetésem zengőn hatolt át a fák között. Megcsóváltam a fejem. – Nem az lenne az első, amit kipróbálnék – mondtam, állammal a térkép felé intve. Eszemben sem volt rögtön tűzbe vetni, főleg úgy, hogy nem is biztos, hogy működne a dolog. Abban sem voltam biztos, hogy a Sámán meg tudja majd mondani, hogy hogyan kell használni, de erre a felvetésre egyetértően bólintottam. Szándékomban állt Roffra, és a falu bölcseire bízni a talány megfejtését. Harcos voltam, nem pedig tudós.
- Talán valami mágikus ketyere – osztottam meg gondolatom Teslával, miközben ismét magamhoz vettem a szerzeményt, amit gondosan visszacsomagolt a puha anyagba. Hiába mutattam meg neki elsőként, hogy mit hoztam magammal az utazásról, semmiképp nem hagytam volna nála. Ahhoz túl értékes, és titokzatos volt; Nem vettem volna a lelkemre, ha az asszonynak emiatt esne bántódása. Rászorítottam a gömbre. Még így, a szöveten keresztül is érezni véltem azt a hűs, szinte már jeges tapintást, amit az üveg árasztott. Egy kicsit talán nyugtalanított, de ezt büszke mosollyal palástoltam.
- Akkor csak a szokásos – konstatáltam válaszára, egy halk hümmögés után. Ha csak a leány nem szólalt meg, egy darabig csendesen ültünk egymás mellett. Szemeim szórakozottan fürkészték az elnyúlt árnyakat, az egyre elhalványodó fényeket. A madarak éneke elhalt, és az erdő szép lassan felöltötte éjjeli arcát. Elérkezettnek éreztem az időt arra, hogy érdeklődő tekintetem újra a nőre szegezzem.
- Mi bánt, Tes? – kérdeztem ezúttal gúny, és barbár élc nélkül. |
Dolven volt a kevéske azok közül, akik hirtelenjében nem kezdtek el máshogy kezelni uram miatt. Ezt díjaztam tőle, elvégre ugyanaz voltam: az éles nyelvű Tesla Drogon, aki történetesen - minden szépítés nélkül - még jó harcos is. Közel sem voltam én háziasszony, mint ahogyan azt egyesek gondolták, hogy az leszek alighogy igába hajtom a fejem. Viszont a férfi szenvtelen volt, de még hogy; nem hogy nem kezelt másképp még csak tudomást sem vett arról ki vagyok. Nem mintha bántam volna. Nem voltam az a fajta aki könnyen megsértődne és történetesen tudtam, hogy a férfi mikor beszél komolyan. Mi okom lett volna cukkolását komolyan venni és kisgyermek módjára veszekedni vele?
- Oh, hogy így állunk. - kúszott fel fél szemöldököm magasra homlokomon, miközben feltekintettem rá. Nem jutott eszembe hirtelen semmi eszes visszavágás, így csak prüszköltem egyet és mint a sértődött asszonyok szokták elfordítottam fejemet, államat büszkén felrántva. De nem tartott sokáig játékom, sőt szemem sarkából titkon végig figyeltem ahogy elhelyezkedik mellettem és kezében fogja baltáját. Ahhoz túlságosan is kíváncsi voltam és kedveltem a férfit, hogy csöndben tudtam volna maradni huzamosabb ideig környezetében. Lett volna mit kérdeznem, így ahogy beszélni kezdett újból érdeklődve fordítottam vissza rá a tekintetem. Olybá tűnhettem számára mint egy kisgyermek, aki kíváncsiskodva várta mit hozott édesapja számára a portyáról, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megjátsszam érdektelenségem a témával kapcsolatba. Tudtam, hogy Dolven utazása a törzs javát szolgálta és tudni akartam mivel gazdagodhattunk - előbb mint bárki más.
Meglepetten pislantottam irányába, mikor tenyerembe nyomott egy szütyőt, ami úgy látszott keményebb tárgyat rejt belül. Ahogy a férfi beszélt úgy hámoztam le az anyagot finoman, míg nem egy üveges tapintású gömb nem került a kezembe. Érdeklődve emeltem fel, szemöldökömet pedig ráncolva mélyültem el benne, ahogy megforgatva kezemben próbáltam rájönni mégis mi lehet. Mindenesetre a térképet az opálos felületben sehogy sem láttam, pedig először arra gondoltam rá van vésve.
- Lehet tűzbe kell dobni. - vetettem fel az első dolgot ami eszembe jutott, megerősítés végett oldalra tekintettem egy pillanatra a férfira. - Ha nem akkor meg a Sámán biztos tudja mit kell vele kezdeni.
Annyira konyítottam az ilyen dolgokhoz, mint amennyire a férfi tehette. A gömb külviláginak tűnt, számomra valami idegen mágiával átitatott tárgynak, de biztosra én semmit sem mondhattam. Bármennyire is kíváncsivá tett muszáj volt visszacsomagolnom, mert féltem, hogy eltörném. Óvatosan belebugyoláltam az anyagba amiből kivettem és magam mellé helyeztem a fűbe azzal a szándékkal, hogy majd elviszem Sámánnak. Mindenesetre Dolven egy jó kis rejtélyt hozott magával.
- Itt? - kérdeztem vissza. Én sem akartam elhinni, hogy kíváncsi lenne arra, hogy mi történt a táborban míg távol volt. - A szokásos: kivert fogak, családi drámák...
Akármennyire is próbáltam feleleveníteni egy érdekesebb cselekményt ami a közelmúltban történt, semmi nem jutott eszembe. Valószínűleg azért, mert az elmúlt néhány napom jeges érdektelenséggel telt, szinte még csak az ágyból sem keltem ki, vagy ha mégis akkor csak gyakorolni. Nem akartam eltunyulni, még várandósan is felkeltem volna, hogy egy órácskára fémet ragadjak magamhoz. |
Elhaló madárcsicsergést hallottam, és az erdő nehéz föld illata bekúszott az orromba, keveredve egy állat vérének szagával - de most egyikkel sem foglalkoztam. Tesla felé indultam, finom fűszeres aromája pontosan a megfelelő irányba csalt, így könnyedén megtaláltam az alkonyati fényben komorló leányt.
Egy pillanatra megtorpantam, még azelőtt, hogy felfedezte volna jöttömet; Elfigyeltem szokatlan törékenységét, ahogyan bús gondolataiba merülvén átölelte a térdeit. A kép kissé megzavart, így egy rövidke momentumig értetlen ráncok szaladtak össze a homlokomon. Hát ezt meg mi lelte?
Meg sem fordult a fejemben, hogy konkrét kérdést intézzek felé, így megköszörülve a torkom szaporáztam a lépteimet, hogy biztosan felfigyeljen rám. Csak aztán szólaltam meg, hogy rám nézett, és szemöldököm rögtön magasba szaladt a homlokomon; törékeny ujjai máris egy tőr markolatára fonódtak, úgy fordult én felém. Szerencsére hamar megismert, így megúsztam a kellemetlen találkozást a penge élével.
- Úgy? Szóval gondolkodsz? - kérdeztem hetyke mosollyal a szám szegletében, miközben közelebb masíroztam a szőke teremtéshez. - Nem hittem, hogy te tudsz olyat - szúrtam élcelődő megjegyzést kérdéseim után, megkezdve ezzel szokásos adok-kapok játékunkat. A nemzetségfő asszonyát nem kellett félteni, tudtam jól, hogy hamarost hasonlóan éles válasz érkezik majd; Talán éppen ezért kedveltem, azonban erről sosem ejtettem volna szót. Még a végén elbízná magát.
Valójában nagyon is érdekelt, hogy miért búslakodik itt magában, mindenféle kíséret nélkül, de jobbnak láttam, ha csak szép lassan szedem ki belőle, amit tudni kívánok. Egy biccentéssel elfogadtam a gesztust, és leültem mellé az üdezöld fövenyre, gondosan a kezem ügyébe helyezvén a csatabaltámat. Lovagláshoz kényelmes, könnyű vértet, és bőrből készült nadrágot és csizmát viseltem - míg a vállamra egy kockás köpenyt terítettem, amelyet még egy hasonló utazásom során zsákmányoltam, mint amilyen a mostani is volt.
- Minden úgy zajlott, ahogyan reméltem - adtam kérdésére kitérő választ, de aztán huncut mosollyal a kezébe nyomtam a kis szütyőt, amit eddig az ujjaim között szorongattam. A puha anyag egy gömbféle tárgyat rejtett magában, amit ha az ember a fény felé emel, különböző csillagok formáját láthatja benne. - Ez egy térkép. Vagyis, a gazdája azt mondta... Még nem jöttem rá, hogy hogy működik - vallottam be, de arról nem szólt a fáma, hogy mit talál az, aki a megjelölt hely megkeresésére indul.
- Itt minden rendben volt? - érdeklődtem félrebillentett fejjel. |
Fázósan húztam fel a térdeim és hunytam le a szemeim pihentetve kissé magam. Csak akkor akartam visszatérni amikor már biztosra vehettem, hogy Garaf elaludt. Nem akartam úgy nyugovóra térni, hogy előtte vitáztam a férfival még több átgondolni valót okozva magamnak.
A körülöttem lévő zajokat hallgattam, főleg az enyhe szellőt ami a fákkal játszott és nagyon jól el is szórakoztam egészen addig, míg lépéseket nem hallottam meg. Lépéseket, amik egyre közelebbről szóltak felém és egyértelműen irányomba közeledtek. A lépések között kihagyott idő elteltéből ítélve első gondolatom az volt, hogy egy nagydarab férfi közelít felém, mint például uram. Elképzelhetőnek is tartottam, hogy személyesen jön keresésemre ennyi idő után. De akármi más lehetett volna, ami nem biztos, hogy emberinek kellett, hogy legyen.
Felültem és a mellettem pihenő rövidke késem markolatát megragadva fordultam a hang irányába. Legnagyobb meglepetésemre se nem Garaf, se nem egy szörny közelített felém, hanem Dolven. Még mielőtt megpillantottam volna melyik irányból jött már hallottam szórakozott hangját. Felsóhajtottam, de nem tudtam volna letagadni a halvány mosolyt ami végigfutott arcomon, alighogy megláttam. Megkönnyebbültem, hogy nem a veszély bármely formája leselkedett rám és örültem is annak, hogy visszatért a felderítéséből teljes épségben - és remélhetőleg nem üres kézzel.
- Gondolkozom. - feleltem feltekintve a magas férfira, lábaimat kinyújtóztatva a talajon és kezemmel megpaskolva a mellettem lévő földet így jelezve, hogy üljön le mellém, mert nekem még eszem ágában sincs indulni.
- De nem hiszem, hogy többre kíváncsi lennél, igazam van? - néztem fel rá a szemem sarkából, választ nem is várva, ahogy a távolba meredtem, ahol néhány percbe még a Nap helye volt. - Inkább mesélj, mi történt az utadon, biztos több, mint itt.
A szemem sarkából tekintettem fel a férfira igazi érdeklődéssel hangomban és szememben. Kíváncsi voltam arra mi történik a nagyvilágban és inkább hallgattam a férfi hangját, mint hogy a saját gondolataimmal maradjak kettesben. |
 Porszürke, izmos kancám fáradtan fújtatott alattam. Még az éjszaka leple alatt indultam útnak, hogy a leghamarabb visszatérhessek az enyéimhez. Egész nap megállás nélkül hajtottam, ami így visszatekintve botorságnak tűnik, de nem bírtam már a véremmel. A Holdtölte vészesen közeledett, a bensőmben lakó farkasszellem pedig egyre nyugtalanabbul kaparta bordáim ketrecét. Vágyott a szabadulásra.
Már alkonyodott, amikor elértem az Arduinnai vadon határát. A fák jótékony árnyékként magasodtak felém, de éberségem cseppet sem lankadt; Nem tudni, hogy az emberfia mikor botlik bele egy fadémonba, vagy egy pengefülűbe. Hosszú út állt mögöttem, és bár sosem vetem meg a harcot, aznap a csatabaltám már nem áhítozott a gyilok után; Jobban örültem volna némi meleg ételnek, és egy kényelmes fekvőhelynek. Az erőltetett vágtában már a lovam ereje is kihunyni látszott, de tudtam, hamarosan már az otthon melegét élvezhetem. Kissé lassabbra vettem a tempót, hogy megkeressem törzsem útbaigazító jeleit a fák oldalán, hogy véletlenül se téveszthessek irányt.
Az ismerős illatfoszlány hirtelen csavarta bele magát érzékeny orromba. Megrántottam Gaia kantárszárát, hogy megállásra késztessem az állatot az ösvény közepén. Mély levegőt vettem, majd lehunyt szemmel ízlelgettem az aromát, amely túl friss, és túl erős volt ahhoz, hogy napokkal korábbi legyen. Teslának itt kellett lennie a közelben. Újabb izgatott lélegzetvétel kellett ahhoz, hogy megállapítsam, hogy a vér, nehéz vas és sós szaga nem vegyül a nő illatával. Nem sérült meg, nyugtáztam.
Megfordult a fejemben, hogy békén kellene hagynom; Jó móka lett volna, ha az éjszakát a fák között kellene töltenie, mert eltévelygett. A nagy szája miatt igazán megérdemelné, gondoltam, de aztán győzött a bennem csak nagyon mélyen élő becsület, és lecsúsztam a nyeregből, hogy kikötvén a hátast, megkeressem a nemzetségfőm asszonyát. A legtöbb holmim Gaia mellett hagytam, csak a fegyverem, és egy kis erszényt vettem magamhoz, amiben olyan különleges dolog lapult, amit nem hagyhattam őrizetlenül. Nem sokáig kellett kutatnom, hogy megtaláljam a szőke teremtést, egy fa alatt gubbasztani.
- Mit ülsz itt ilyen mélabúsan, asszony? – kérdeztem vidám hangon. Direkt hangosan lépkedtem, hogy megfordulhasson jöttömre. Most az egyszer nem akartam megijeszteni. Nem leltem volna benne örömöm. |
Estére járt a idő, a nap már épp a horizont alá készült bukni, a madarak pedig utolsó dalaikat zengték be az erdőt, mielőtt nyugovóra tértek volna az éjszakára. Nekem viszont még meg sem fordult a fejemben, hogy visszatérjek a táborba és csatlakozzak uramhoz az estére.
Jobbjára az egész napot a rengetegben töltöttem a törzs által biztosított területeken, amerre még sűrűbben meg is fordultak az embereink, igaz az idő múlásával egyre kevesebben. Csodáltam, hogy Garaf még nem küldetett utánam akkor senki, hisz a délelőtt folyamán köszöntem el tőle és mondtam neki, hogy járok egyet a környéken. Azóta pedig hosszú órák teltek el anélkül, hogy visszatértem volna akárcsak enni. Valószínűleg valakik már megláthattak és jelenthettek neki megnyugvást hozva számára, de ha ez mégsem történt volna meg akkor sem siettem volna hamarabb vissza a táborba. Szükségem volt egy kis időre magammal és a gondolataimmal.
Térdemet átölelve ültem az avarban egy öblös fa törzsétől nem messze, pont egy olyan folton ahova még gyengén, de a nap utolsó sugarai odasütöttek. A hátamra a farkasprémem volt terítve, ami a fokozatosan hidegülő időjárás ellen védett egyre inkább nagyot hasznát véve. A fa egy dombtetőn állot így még közepes méreteivel is magasan az erdő többi fája mögé magasodott. Minden olyan békésnek, a saját gondjaim pedig aprónak tűntek fentről tekintve, ahogy belegondoltam abba, hogy a szellemeknek mennyivel több bajuk lehet nálam, hisz nekik meg kellett tartani azt a harmóniát ami a rengetegben uralkodott.
Valóban jelentéktelennek éreztem magam ehhez az óriási világhoz képest, egy hanyagolható tényezőnek; és úgy os éreztem, mint akit hanyagolnak. Mély sóhajt véve dőltem hanyatt a sáros fűben, nem is foglalkozva azzal, hogy valószínűleg így csak munkát csináltam magamnak. Korgó gyomromra raktam a kezeim, ujjaim összefűzve, ahogy a tekintetem lassan a fa lombjára emeltem.
Természetesen Garafon gondolkoztam és azon, hogy nem teljesen gondoltam át a tetteim következményeit. Soha nem gondoltam volna, hogy a nemzetségfő ilyen ragaszkodó lett volna és hogy ennyi felelősség szakad a nyakamba ennyi idő alatt, ami elől legszívesebben elmenekültem volna. De nem tettem és nem is tehettem, helyette inkább minden lépésem megkérdőjeleztem; akármennyire is voltam biztos magamban, tudtam, hogy bármelyik másik törzsbeli asszony megfelelőbb lett volna arra a feladatra ami nekem kijutott. Ha Garaf mást választott volna maga mellé már rég jelenthette volna be az új örökös érkezését.
Én pedig csak egy haszontalan tényező voltam a gyermekvárás legkisebb jele nélkül és ahelyett, hogy urammal töltöttem volna ezeket az órákat inkább azon méláztam mi lett volna ha egy szó nélkül eltűnnék egy időre. |
 Lehigadtam, végre. A gondolataimat próbáltam elterelni az éppen előttem öltözködő férféról. Hihetetlen , hogy néhány férfi mennyire egyforma. Tudtam, hogy élvezi azt amit művel. Éreztem, hogy nem kell oda néznem de még is oda-oda pillantgattam. Persze próbáltam minél feltünés mentesebben végezni ezt a cselekvést. Idő közbeni úljabb gunyós megkegyzésekről szinte már nem is akartam tudomásúl venni. Igaz megbántott de ezt csak újabb szemforgatással jutalmaztam. Nem volt erőm már hozzá szólni ehez a barbárhoz.
- Remélem téged annál jobban nem fognak megóvni. - dünnyögtem miközben a férfi már hátat forditott és elindult. Valószínűleg már csak azért sem hallhatta mert halkan mondtam, de már messze is járt. Hosszú lépésekkel távolodott tőlem. Fellélegeztem. Mintha egy hatalmas kővet szedtek volna le rólam. A tőrőmet vissza dugtam a helyére,a csimámba lévő tokjába. Folytattam az utamat, a további gyógynövények össze gyüjtését.
Arwathil részéről is lezárva, én is köszönöm a játékot! |
Újabb ugatásszerű kacaj hagyta el a torkomat, amikor Ireth, (akinek valódi nevét még mindig nem tudtam) grimaszolva kifejtette a véleményét a nőkkel való bánásmódunkat illetőleg. A tündék felettébb bosszantóak voltak az egyenjogúságukkal, és a női vezetőikkel. El sem tudtam képzelni, hogy erős fejedelem nélkül, hogyan maradtak hosszú évszázadokig életben. Nevetséges, gondoltam ismét.
Nem siettem különösebben az öltözködéssel; Hagytam, hogy a tündelány megnézhesse szépen domborodó izmaimat, megfeszülő inaimat – ravasz kék tekintetem mindeközben oldalvást az arcát fürkészte. Éles visszavágása ellenére pontosan láttam, hogy fizimiskáján meggyulladtak a zavartság piros lángrózsái. Farkas-érzékeimnek hála tisztán hallottam, ahogy a szíve dühödten meglódul a mellkasában. Ireth rászorított a tőrére, mire én csak gúnyosan elhúztam a számat. Ezt a lányt nem ölésre teremtették, nyugtáztam magamban. Az őt körüllengő gyógynövényszag, és a korábbi szavaiból arra következtettem, hogy valamiféle gyógyító lehet, vagy méregkeverő, de harcos semmiképp.
- Ha valaki van olyan bolond, hogy melléd feküdjön, az megérdemli, hogy tőrrel a hátában ébredjen – közöltem szárazon, igazítva egyet az időközben vállra dobott baltámon. – Az Istenek óvják szegény fajankót – tettem még hozzá mély nevetéssel, mintegy zárószóként. Köszönés nélkül fordítottam hátat a harcos nyelvű tündérkének, ha utánam szólt, akkor sem hallottam, hisz gondolataim rég otthon, a meleg tűz mellett, és a gőzölgő halla-sült körül forogtak. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha újra látni fogom ezt a kellemetlen nőszemélyt.
Dolven részéről lezárt, köszönöm a játékot! |
Kezdett melegedni a levegő, nem túl látványosan de még is érezni lehetett. A levegő vételnél a hideg már nem csipte az orromat. Kellemes volt végre az idő. A tájat kémleltem, szép volt. A fák lombjai sejtelmesen dölöngéltek jobbra majd balra. Nap is már bátrabban dugta ki napsugarait a felhők mögül, hogy melegségben árassza el az erdő népét. Gyönyörködésemet egy éles nevetés zavarta meg. Kérdően néztem a férfira aki csak nem a földre dobta magát a nevetéstől.
- Ezért nem szívlelnek titeket. - grimaszoltam a mondanivalójára. Barbár népek ezek. Mindenhol becsben tartják a nőket, de ezek a nomádok, szerintük a férfi a mindenható. Számukra egy nő akár egy tárgy, semmi. Nem is értem a nomád nőket hogyan tűrik meg ezeket a faragatlan tuskókat. Még ha az életembe is kerülne se maradnék egy faluba velük. Hitetlen arcal néztem a férfire.
- Itt akitől betegséget lehetne elkapni, az te vagy! - püffögtem mérgesen. Hiszen nem én járkálok farkasbőrbe minden felé. Rá szoritottam a tőrőmre. Tekintetemmel követtem a férfit a legközelebbi fához. Csak, hogy felöltözik. Forgattam szemeimet. Már nagyon kezdett elegem lenni a bőrváltó folyamatos sértegetéseiből. Reméltem, hogy a felöltözés után távozni kíván végre, és folytathatom nyugodtan a körutamat. A talajt fürkésztem. Sok apró hangya szorgoskodott, hogy a kevéske táblálékok amit találtak vissza vigyék a bolyba. Haragos tekintettel néztem fel a nomádra.
- Ha tudni akarod igen is vannak páran akik szívesen töltenének velem néhány órát. - mondtam indulatosan. De aztán próbáltam magam le is nyugtatni. Hisz ha mázlim van soha többé nem látom ezt a mamlaszt és nincs értelme miatta idegeskednem. Mély levegőtek vettem majd kifújtam. |
Tudtam, hogy ideje lenne visszatérnem a táborba, mielőtt Garaf utánam küld néhány felderítőt, hogy megbizonyosodjanak róla, nem a fa démonok ejtettek áldozatul egy óvatlan pillanatban. Ha úgy akadnak a nyomomra, hogy egy tündével fecserészek, akit nem próbáltam megölni, oda lesz a jóhírem. Ennél azért kíméletlenebb fából faragtak, de a vadászat, és az utolsó küldetésem kifárasztott.
Öblös, ugatásszerű kacaj szakadt fel a mellkasomból. Szórakoztatott, hogy úgy gondolta, hogy egy nomád nő lenne olyan merész, hogy képen törölje az urát, ráadásul a Belső Kör egy tiszteletreméltó tagját. Még Tesla sem vetemedne ilyesmire, pedig Ő a nagyvezér asszonya. Nevetséges, gondoltam hahotázva.
- Ha egy asszony kezet emelne rám, megmutatnám neki, hogy hol a helye – reflektáltam végül, teljes komolysággal a hangomban. Talán azért, hogy szavaimnak hitelt adjak, kezem egy árnyalattal keményebben szorult rá a baltám nyelére. Mifelénk nem bántak kesztyűs kézzel a nőkkel.
Élvezetes volt látni, ahogy a világos arcon lángrózsákat gyújt a pimasz megjegyzésem. A pengefülű zavarba jött, amivel pontosan elértem az általam kitűzött célt. Jeges szemeim ravasz szikrákat szórtak, miközben újabb nevetés tört fel belőlem. – Vicces vagy te, erdőn járó – ráztam meg a fejem, majd előrébb léptem, de csak a legközelebbi fáig, hogy oldalához támasszam a baltámat, miközben felöltözöm.
- Sosem érnék hozzá egy magadfajtához, még elkapnék tőled valami gyógyíthatatlan kórságot – magyaráztam, miközben belebújtam sáros csizmáimba, és durva, bőrből készült felöltőmbe.
– Vagy tán olyan ellenállhatatlannak gondolod magad, hogy úgy képzeled, bárki megkíván? – kérdeztem, ravasz pillantásommal a lányt fürkészvén. Az öltözködés végeztével ismét magamhoz vettem a fegyverem, és a vállamra vetettem, felkészülve arra, hogy magam mögött hagyjam az éles nyelvű leányzót. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Arra a felvetésemre, hogy az asszony hamarosan a történetírómmá válik, ha ilyen nagyon rám szenteli a figyelmét, pontosan úgy reagált, ahogy vágytam. Ismét éles, ugatásszerű kacagás szakadt fel belőlem, miközben megráztam a fejemet. Tesla nem változott, és az igazat megvallva, nem is akartam, hogy változzon. Az éles nyelve üdítő változatosságot jelentet számomra, tetszett, hogy a nemzetségfő asszonya nem hódolt be teljesen nekem, ahogyan a többi nő tenné a táborban.
Ahogy Dolven mellett haladtam azon gondolkoztam mit is mondok Garafnak ha a távollétemről érdeklődik. Hazudhattam volna, hogy vadászni voltam, de jól tudta, hogy akkor nem üres kézzel tértem volna haza. Hazudhattam volna, hogy meglátogattam öcsémet és anyámat, de jól tudta, hogy nem vetemednék erre míg drága szülém meg nem nyugszik múltkori vitánk után. Ezernyi dolgot mondhattam volna neki feleslegesen, mert tudta jól az igazat; nemzetségfő volt és még ha nem is ismert mindenhol volt szeme és füle. Mindent hallott és látott, előtte nem voltak titkok és ez így volt rendjén. Máskülönben a káosz igen hamar eluralkodott volna a törzsön belül, kellett egy erős kéz ami minden szálaz helyétvalóan mozgatott, de hálás lettem volna ha hatalmával irányomba nem ér vissza. Nem az embere voltam akinek parancsokat osztogathatott kedve szerint, hanem az asszonya.
Nem számítottam rá, hogy legutolsó küldetésemről szentimentális csődtömegként térek majd haza – pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez történt; Máskülönben sosem vetemedem arra, hogy oltalmazó karral vonjam körbe nemzetségfőm asszonyát, akit voltaképpen gyűlölve kedveltem. Nem hagytam a zavar barázdáit elmélyedni a homlokomon, és hamar elszántam magam a tábor felé indulásra. Szerencsére ezúttal Tesla sem ellenkezett velem, hogy örömét lelje abban, hogy ezzel felbosszanthat. Tűrhetően viselkedett.
Porszürke, izmos kancám fáradtan fújtatott alattam. Még az éjszaka leple alatt indultam útnak, hogy a leghamarabb visszatérhessek az enyéimhez. Egész nap megállás nélkül hajtottam, ami így visszatekintve botorságnak tűnik, de nem bírtam már a véremmel. A Holdtölte vészesen közeledett, a bensőmben lakó farkasszellem pedig egyre nyugtalanabbul kaparta bordáim ketrecét. Vágyott a szabadulásra.
Lehigadtam, végre. A gondolataimat próbáltam elterelni az éppen előttem öltözködő férféról. Hihetetlen , hogy néhány férfi mennyire egyforma. Tudtam, hogy élvezi azt amit művel. Éreztem, hogy nem kell oda néznem de még is oda-oda pillantgattam. Persze próbáltam minél feltünés mentesebben végezni ezt a cselekvést. Idő közbeni úljabb gunyós megkegyzésekről szinte már nem is akartam tudomásúl venni. Igaz megbántott de ezt csak újabb szemforgatással jutalmaztam. Nem volt erőm már hozzá szólni ehez a barbárhoz.