|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:23 - |
A rengeteg nem kisgyermekeknek való. A maga páratlan módján gyönyörű táj az eget szinte teljesen eltakaró élénkzöld lombkoronájú fáival, amelyek némelyikéről indák csüngnek alá. A megannyi különböző bokorral, virággal, csobogó patakkal, puha fövennyel tarkított vadonban könnyedén eltévedhet a járatlan utazó. Az erdő tele van farkasokkal és medvékkel, de nem ezek az állatok jelentik a legnagyobb veszedelmet. A Kolónia tagjainak már meggyűlt a baja az időnként életre kelő gyilkos temészetű fákkal, melyek gyökereikkel béklyóba fogják áldozatukat, majd agyonnyomják vagy szétmarcangolják. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 Kissé zavartan haladtam tovább előre, a nő előtt. Az erdő furcsán csendes volt. A madarak csicsergése is egyre ritkább lett. Tisztában voltam azzal, hogy nem veszélyes helyen járunk, de akkor mi lehet a baj? Zavartan néztem gyakran jobbra-balra. Az aggodalmaskodásomból csak a nő zavart hangja zökkentett ki. Micsoda? Jött ki a torkomból a suttogásszerű szó. Valószínűleg ő nem is értette, de nem baj. Igazából ez költői kérdésnek szántam. Teljesen értettem mit mondott. Kissé bűntudatot ébresztett bennem, hogy ennyi időbe telik a kezelés. Meredten bámultam rá.
- Talán.. – hebegtem habogtam. – talán kevesebb idő is lehet. – tördeltem az ujjaimat, majd hirtelen levettem róla a tekintetemet és heves léptekbe kezdtem. Nagyon sürgősen ki kell találnom valamit amivel, felgyorsíthatom a folyamatot. De egyelőre semmi olyan nem jutott eszembe, ami segíthetne. Minden esetre azon törekedtem, hogy ne látszódjon rajtam, hogy a lelkemben hatalmas a zűrzavar.
- Ne aggódj, megpróbálok valamit kitalálni. – bólintottam egyet. Láttam az arcán a grimaszt, ami nem eset jól, még ha nem is nekem szánta. Némán haladtam tovább előre mindvégig a földet pásztázva hátha találok egy árulkodó nyomot a gyógynövényhez. De eddig semmi, eddig reménytelen a helyzet. Tüdőmből reménytelen és keserves sóhaj szökött ki.
- Persze, hogy nem. – tiltakoztam hevesen, fejrázással együtt. Jó meglátása volt, hisz ez még eszembe se jutott ez idáig. Túlságosan lefoglalt a gyógynövény felkutatása.
- Majd előre meglesz a napi adag és majd csak be kell venni. Ha pedig elfogy, akkor megbeszélünk egy helyet és időt.. – agyaltam hangosan. Ez tűnt a leglogikusabbnak a mi helyzetünkben. Így sehol sem keltünk akkor gyanút mintha egyikünk folyamatosan a másik törzsénél ólálkodva éjt nappallá téve.
A nevét meghallva bólintottam egyet. – Az én nevem Arwathil. - nem kérdezet rá, de én még is megmondtam. Úgy éreztem, ha már én tudom az ő nevét, akkor neki is tudnia kell az enyémet, még ha annyira nem is kíváncsi rá. A félelmem beigazolódott, amit nem régiben éreztem. Furcsán csendes volt az erdő és most nomád férfiak hangja törte meg a csendet. Hirtelen nem tudtam mihez kezdjek, fussak el? Vagy netalántán maradjak? A hirtelen döntésképtelenség miatt földbe gyökerezett a lábam így mozdulni sem bírtam. Még a levegőmet is fájdalmasan vettem. Hirtelen, ahogyan a férfiak előbukkantak a fák mögül, letérdeltem a földre a nomád asszony elé, mintha éppen most kapott volna el. Most úgy is éreztem magamat, mint egy áldozat. |
Majdnem jóízű nevetésben törtem ki mikor megláttam a tündenő arcát amit válaszom hallatán vágott. Való igaz nem tűnt ő harcosnak és olyannak sem akinek csak jót nevet az ilyen dolgokon, de nem is vártam mást fajtájától... Ha a hegyesfülűek nem bizonyították volna már számtalanszor ellenkezőjét abban is kételkedtem volna, hogy képesek fegyvert használni - de elhullot társaink másról tanúskodtak. Gondolatmenetem végére érve nem is mosolyodtam el hát; Nem tudhattam, hogy a mellettem lévő tünde kezéhez hányunk vére száradt még ha fintorgott is hasonlatom hallatán.
Körültekintően vezettem végig a pillantásom az erdő fáin, azt figyelve mikor tűnnek fel a fák takarása mögül tünde pengék. De míg ez nem történt meg és nem árulta el a bizalmam csöndesen lépegettem mellette, még mindig felszegett állal.
- Hetek?! - állítottam meg Lezent, úgy meredtem rá a nőre. Hangomból a felháborodottság és a kétségbeesés sütött. - Nincs annyi időm! Egy hét... talán. Se több, se kevesebb. - húztam össze a szemeim szigorúan, már-már fenyegetően. Kimondhatatlanul sok múlott azon, hogy ez az egész procedúra ne húzódjon feleslegesen sokáig. Nem akartam elveszíteni a rangom ez miatt, nem viseltem volna el ha Gard felém kerül a rangsorba... Ráadásul a törzset, egyetlen családomat is jó esélyem volt elveszíteni. Elég sérelmet okoztam már Garafnak, aki a birtoklási vágyon túl érzett esetleg létező más érzései miatt nem küldött még el magától. Meg persze egy takaros asszonytól nem biztos, hogy szívesen válna meg.
- Hetek.. te jóságos ég. - sóhajtottam fel ahogy arcm egy csúnya grimaszba rándult. Lovam oldalát megbökve újból haladásra ösztönöztem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen hosszú időt vett volna igénybe a procedúra. Ha olyan jó gyógyító lenne, biztos sikerülne neki rövidebben is... dehát vágott fülű, mihez értenek ők. - szólt a gúnyos hang fejemben.
- Ugye nem kell ezidő alatt a népeddel tartózkodnom? Nem járnék jól és ti sem. - mondtam szemem sarkából rápillantva. Ha a kúra heteket vett volna igénybe neki kellett volna a táborba jönni, mert míg őt a Garaffal szembeni befolyásomat kihasználva talán megtürték volna addig engem a faja biztosan nem.
Kérdése hallattán kedvem szottyant nevetni újból, de azért ennyire még én sem akartam hálátlannak tűnni. Hegyesfülek ide vagy oda, mégis segíteni akart.
- Tesla. A nevem Tesla. - feleltem, d eén nem kérdeztem rá nevére. Helyzetünkben nem volt számomra fontos, hogy nevén tudjam szólítani.
Kénytelen voltam Lezent ismét megállítani mikor hátam mögül ismerős kiáltásokat hallottam meg. Egyik felem sem örültem törzsem harcosainak hangjának, akiket minden bizonnyal Garaf küldött megkeresni engem, hisz Gardot csak nem kereshették. Egy kicsit azért boldogított az a tudat, hogy uramazt hihette végleg megszöktem előle..
- Ha élni szeretnél... - ugrottam le gyorsan lovam hátáról, kardomat előrántva még mielőtt a fák mögött megjelentek volna népem tagjaink sziluettjei. - ...szedd a lábaid olyan gyorsan ahogy csak bírod, vagy tégy úgy, mintha épp elkaptalak volna. |
Elégedetten paskoltam meg a táskám oldalát, hogy már a hozzávalók nagy része meg is van. Csak a legfontosabb maradt ki a sorból. Attól tartottam, ha nem fogunk találni egyet, se és ha nem fogunk találni egyet se akkor a nő valószínűleg elválasztja a fejemet a testemtől. Amit nem igazán akartam. Nyeltem egy nagyot mikor az asszony szépen körbekerítette a válaszát. Megelégedtem volna egy egyszerű nemmel is. Az arckifejezése is olyan volt, mint akit megsértettem ezzel a kérdéssel. De csak szimplán tudni akartam, hogy tudja e hogy néz ki az amit keresünk.
Éppen én is kérdezni akartam valamit mikor megelőzött. Kissé összeráncoltam homlokomat a gondolkozás pillanatában, de pár pillanat után újra kisimult az arcom. Felpillantottam a nőre.
- Hogy őszinte legyek.. – ingattam meg a fejemet. – nem tudom. Hosszadalmas folyamat, hetekig is elhúzódhat. – elemeltem róla a tekintetemet és egy közeli fára tévedt, ahol egy madárka dalolászott. Aztán ismét visszatértem a nomádhoz. Zavart az, hogy nem tudom nevén szólítani.
- Elárulnád a nevedet? – kérdeztem félve, de nem szemeimmel nem őt néztem, hanem az utat. Vagyis a nagy fűben tekintettem előre, merthogy semmi ösvény nem látszódott az is biztos.
Könnyen kiismertem magamat az erdőben, mert szinte itt nőttem fel. Mester mellett sokat játszadoztam az erdőben, na és persze sokszor is tévedtem el. Ezzel is nagy bosszúságot okozva neki, hogy a gyógynövények mellett engem is megtaláljon egy fa tövében gubbasztva. Ennek a kis kavarodásnak köszönhetően ismertem ki majdnem teljesen az erdőt, hogy hol lehet növényeket gyűjteni és mely részeket kell teljes mértékben elkerülni.
Aggodalom költözött az elmémbe ismét. Mi van, ha olyan helyen lelünk a mandragórára, amire nem kéne belépnünk? Mi van ha összetalálkozunk egy fa démonnal? Vagy egy csoszogóval? A testemen átfutott egy megmagyarázhatatlan érzés plusz a bőröm is borsózni kezdett. Tudtam, hogy ha olyasmi fog történni a nő megvéd, vagy legalább is olyan mértékig, hogy beszélni tudjak. |
Nem kerülte el figyelmem az a tekintet amivel a nő engem méregetett. Biztosra vettem, hogy elhelyezni próbál, azt próbálja megfejteni ki is vagyok. Hiába vettem észre a kíváncsi pillantásokat, nem állt szándékomban felfedni kilétem. Ha a nevemre rákérdezett volna akkor talán elárultam volna neki keresztnevem, de még ezt az előnyt sem akartam neki megadni. Inkább csak felszegtem az állam és a magasból kémleltem körbe, valójában öcsémet keresve. Szinte vártam, hogy mikor ugrik ki egy bokorból baltával a kezében, vagy mikor bukkan elő lova valamelyik fa árnyékába. De hiába vártam erre, Gard nem lapult ott egy fa tövébe sem, lovának pedig még csak fújtatását sem hallottam.
Némán követtem a nőt, kérdéseimet későbbre tartogattam, bármennyire is érdekeltek válaszai. Lezen makacskodva ugyan, de követte a sűrűbe a tünde nőt átlépve az aljnövényzeten ami majdhogy szügyét verdeste. Az első kápára könyökölve figyeltem ahogy a hegyefülű levendulát szed, majd azt táskájába rakja... mozdulatai könnyedek voltak, mint bármelyik fajtájabelinek ami megnehezítette koruk behatározását. A nő lehetett akár velem egykorú, de akár ötven-hatvan esztendővel is idősebb. Nem irigyeltem őket hosszú életükért, a fene se akarná olyan sokáig Garafot elviselni.
- Többször láttam férfit belső szerveit markában tartva bömbölni, mint mandragórát ha erre gondolsz. - feleltem szemöldököm megemelve pillanatva rá, mert őszintén... Úgy néztem én ki, mint aki igen?
- Áruld el nekem... - szólaltam meg egy kis idő után, kérdően pillantva rá. - Mennyi időt fog ez az egész igénybe venni? - kérdeztem Lezen nyakát megpaskolva, ahogy hű paripám utat tört magának a fák lombja alatt. Nem állt elő végtelen idő számomra, nem akartam még egyszer megkockáztatni a vezetőnkkel való nézeteltérést... Már kezdtem úgy érezni valóban nem választja el sok attól, hogy egyszerűen kidobjon és utamra bocsájtson - aminek nem is tudtam, hogy örültem volna e. |
Céltudatosan haladtam előre. Bár inkább először a levendulát akartam megtalálni, mert az még könnyebb volt, mint az összes többinek a beszerzése. Mondjuk még egy két dologra szűkség volt, de az volt otthon a készletemben, ezért ezekre nem is fektettem nagyobb hangsúlyt. Séta közben néha felpillantottam a nőre. Ekkor kaptam el egy olyan pillanatot, amikor mélyen a gondolataiba volt merülve. Így néhány pillanatig elidőzött rajta a tekintetem. Masszív testalkata és ruházata könnyen megkülönböztette őt egy átlag nőnél, mi több a nomádok körében a legtöbb nőnél. Hisz nem sok nőt engedtek el egyedül kószálni az erdőben. Ebből következtetek arra, hogy valami nagyobb pozíciót tölt be a nomádok körében és valószínűleg ezért is keresi ilyen kétségbe esetten a megoldást a bajára. De mind ez még mindig csak egy spekuláció, nem lehettem biztos benne.
Az utat figyeltem ismételten. Egy kis ösvényen haladtunk, de hirtelen irányt váltottam balra. Intettem a nőnek, hogy erre jöjjön. A levendula volt az elsődleges cél, és nem sokkal az ösvényről letérés után találtunk is egy kisebb bokrot. Kinyitottam az oldalamon lévő táskát és alaposan megtömtem levendulával, de persze csak annyira, hogy a mandragórának is maradjon hely. Elégedetten keltem fel a földről, miközben megigazítottam a táskámat.
Megint csak a nőre pillantottam, amikor mondta, hogy megszerzi ő a topázt. Az ajkaimon volt már a kérdés, hogy hogyan? De végül nem kérdeztem meg. Nem voltam benne biztos, hogy kielégítő választ kapnék rá. Ezért inkább hagytam is. Ha azt mondta, hogy megszerzi, akkor biztos is, hogy megszerzi valahogyan.
- Már csak a mandragóra kell akkor. – bólintottam egyet miután összevetettem, hogy mi van meg és mi nincs. – Láttál már mandragórát? – pillantottam fel ismét az asszonyra. Majdhogynem biztos voltam abban, hogy nemmel fog válaszolni. Igazi ritkaság főleg, hogy sok mindenre jó legfőképpen, fájdalomcsillapításra, kábulásra, méregkeverésre, na és persze egy nő fájdalmán is tud segíteni.
Biztos voltam benne, hogy az egész napunk rá fog menni, hogy találjunk egy ilyen ritkaságot. Nehéz is megtalálni, na meg persze könnyen összetéveszthető másfajta növényekkel. Ugyan is ennek a növénynek csak a levelei látszanak ki a földből. Amire pedig nekünk van, szűkségünk az a föld alatt van. Így igen csak hosszas útnak nézünk elébe. |
Feszülten szorítottam Lezen szárát, minden egyes elmúló percet hosszú óráknak éltem meg. Nem akartam elhinni, hogy mindez ilyen könnyű lehet, hogy a szellemek aranytálcán nyújtják át nekem a megoldást bajomra... Az életben soha, semmi sem könnyű, emlékeztettem magam szemöldököm ráncolva. Ha valamit kaptál, valamit elvesztettél és fordítva – legalább is így gondoltam. Elvesztettem apámat, de cserébe Garaf asszonya lehetettem. Feljebb kerültem a ranglétrán, de cserébe elvették tőlem a reményét annak, hogy valaha is gyermekem lesz. Most pedig úgy látszott megint jót óhajtanak velem tenni, de nem tudhattam mit vesznek el tőlem cserébe; Csak reméltem, hogy nem elkóborolt öcsém életét kívánják elvenni az én boldogságomért. Nem igazodtam ki a szellemek útján, de nem is akartam. Én, mint egyszerű halandó elég volt ha beletörődtem akartukba. Senki sem tehetett mást, csak elfogadhatta azt amit megírtak neki.
A sárga mén büszkén megrántotta fejét, helyettem is megsértődve, mikor a tünde nő szúrós pillantásokat vetett felém válaszul azért, hogy szavába vágtam. Hunyorogva paskoltam meg az állat erős nyakát, ahogy próbáltam figyelmen kívül hagyni a hegyesfülű pillantásait. Nem szálltam le Lezen hátáról; A magasból jobban láttam a nő mozdulatait és a sűrű rengetegbe is messzebbre láttam el, mint a talajon állva. Ráadásul kihasználva Lezen magasságát, nagyobbnak is tűnhettem mellette. A lehetőség miszerint csapdába vezet sem kerülte el figyelmem. Erre számítva pedig lóháton mégis gyorsabban menekülhettem. Gyanús volt nekem a túlzott jóindulatúság– főleg nem fajtájával szemben.
Figyelmesen hallgattam azt, hogy mire lesz szüksége. A három felsoroltból egyetlen egyet ismertem én magam is... Az pedig a levendula volt, édesanyám kedvenc növénye aminek virágzását gyermekként minden évben meg kellett vele néznem nem túl szívesen. A mandragóragyökér no meg az arany topázt csak névből hallottam. Mit sem konyítottam az ilyen dolgokhoz, hogy felismerjem őket. De ha azt mondta ezek kellenek, akkor kész lettem voltam bármit megtenni azért, hogy előkerítsek neki mindent.
- Azt a topázt... Megszerzem. – mondtam könnyedén meglendítve vállam, sarkammal indulásra ösztönözve Lezent. Könnyebb lett volna lábon haladni a sűrűsödő erdőben, de előnyömet nem adtam volna fel ilyen könnyen. Biztosra vettem, hogy a közelmúltba portyáztak a hegyek felé törzsem tagjai és nem üres kézzel tértek vissza onnan. Emlékeztem, hogy Dolven is Taranis felé találta azt a mágikus gömböt, ami azóta törzsünk sámánjának oltalmába került. Ha ott ő egyedül ilyen értékes tárgyat talált, egy húsz vagy több fős csoport találhatott legalább egy ilyen követ a kincsek között. Mindehhez vissza kellett volna térnem a táborba, így a topáz előkerítését a legutoljára soroltam, előbb örültem volna ha a két másik alapanyagot megszerzi a nő. |
Kérdésem után a nő hosszas csendbe temetkezett. Biztos azon gondolkozott, hogy későbbre is érvényes legyen a felajánlása. Én pedig csak reménykedtem, hogy a válasz igen legyen. Majd mi után megállt a lovával előttem, felpillantva rá vettem tudomásul a mondandóját. Bólintva egyet, körbe néztem a tájon. Majd mélyen bele szippantottam a levegőbe. mondandóm közepette a nő bele vágott szavaimba. Kissé szúrósan tekintettem rá, de érthető volt hevessége.
- Remek, úgy is szükség lesz a segítségedre. – bólintottam ismét majd a nőre néztem. A lován ült és nem szándékozott onnan moccanni. Ezt annak könyveltem el, hogy fajtám miatt lenéz, és ezért úgy próbálja magát felsőbb rendűnek mutatni, hogy magasabban helyezkedik el, például a lován. Nagyon nem próbáltam ezzel a ténnyel foglalkozni, hisz azon járt az eszem, hogy az alapanyagokat hol kell keresni.
- Az első és legfontosabb amit találnunk kell egy mandragóra gyökér. – kezemen kinyújtottam egy ujjamat. – Második a levendula, harmadik pedig egy arany topáz nevezetű drágakő. – fejtettem ki mire is lesz szűkségünk. – Az arany topázból kell csinálni egy amulettet, amit mindig magadnál, tudsz tartani. – indultam el előre, be a sűrű erdőbe. Természetesen megvártam, amíg az asszony is követni kezdet. – De ezt itt a közelben nem lehet megtalálni, csak a hegyeknél. – pillantottam rá a magasba majd újra az utat vizsgáltam magam előtt.
Rég nem volt már szerencsém mandragórát találni és igazi ritkaság is volt. Talán ha kétszer találtam az életem során. Ami valljuk be hosszú idő. Most is úgy éreztem, hogy nem lesz könnyű meg találni és sajnos ezt nem is lehet nélkülözni a bájitalból. Sőt ez az alapja az egésznek, ha ez nincs akkor egy szimpla kamilla teát is megitathatnék vele. De mivel megígértem, hogy segítek neki és ő is segít az alapanyagok összegyűjtésében ezért nem akartam becsapni. Na meg persze akkor a lelkiismeretemmel is el kellett volna valahogy számolnom. Az meg, hogy napokig ne tudjak békésen aludni, az sem tett volna jót. |
Nem tudott egyből mit felelni felajánlásomra, ami meglepett. Ha nekem ez az ajánlatot tette volna fel egy fajtájabeli egyből ezernyi lehetőség lódult volna fejembe... Nem győztem volna közülük a számomra és a törzs számára leghasznosabbat kiválasztani ami még teljesíthető is lett volna. Bár akkor és ott csak egy kérésem volt, de az a szellemekhez és nem hozzá; Csak azt akartam, hogy adják meg, hogy ez a hegyesfülű tudjon rajtam segíteni, hogy ne csak játszanak velem.
- Ha segítséged hasznosnak bizonyul, akkor igen, a szavam későbbre is szól. - mondtam megállítva Lezent, kihúzott háttal tekintve le a nőre. Magabiztos voltam, hangomban pedig hallhatta, hogy minden szavam komolyan gondolom. Biztosra vehette hogy tartom szavam, mindig megtartottam ígéretem. De természetesen csak akkor tettem volna meg érte bármit is ha valóban tud rajtam segíteni, ha pedig mégse akkor felesleges lett volna jóindulatommal számolnia
Nem érezte magát nyugodtnak mellettem, láttam arcán. Mégsem akartam tenni az ellen semmit, hogy feszélyezve érezze magát. Hiába voltam hálás neki azért, hogy felajánlotta segítéségét minden ellenszenvét félretéve... de ennyitől nem ugrottam volna barátként nyakába elfeledkezve arról a rengeteg kárról amit faja okozott nekünk.
- Most azonnal, ahogy csak lehet. - feleltem egyből, szavába vágva. Számomra nem volt kérdés, hogy minél hamarabb túl akartam esni az egészen és nyugodtan hajtani aludni a fejem. Szavait mérlegelve húztam össze szemeim; Az alapanyagok gyűjtését nem kerülhettük volna ki, így hát meg sem próbáltam javasolni, hogy hagyjuk ki a felesleges procedúrát és térjünk egyből a lényegre.
- Elkísérlek és segítek. - mondtam ellenkezést nem tűrő hangnemben. Nem akartam hogy meglógjon a tünde míg nem figyelek és nem loholok nyomában. Ráadásul míg vele tartok lehet Gard nyomára is bukkanok. |
Hosszas némaságomat látszólag megviselte az asszony. Az arcán több érzelem is végig futott, de egy erősebb volt mindegyiknél, a félelem. Tudtam, hogy megoldást vár tőlem és segítséget. De mi lett volna, ha azt mondom, hogy nem? Valószínűleg ott helyben a fejemet vette volna. De szerencsére ez a jelenet csak az én fejemben fordult meg a sok érdekes gondolat mellett. Kétségbe esetten kerestem az a megoldást, amivel szolgálni tudok neki, mint ahogyan ő is ezt eszi.
Ahogyan kimondtam, hogy tudok segíteni a baján, ismét megváltozott és örömteli vigyor jelent meg az arcán. A kérdésére csak bólintottam egyet, most már magabiztosabban. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy nagy szűksége van a segítségemre. De ezt még nem mertem megkérdezni, miért keresi ennyire a megoldást a bajára, hogy még egy tündére is képes rá bízni magát.
Az asszony csak hogy nem indulásra is észen állt a lova hátán ülve. Mintha csak ennyi információra lett volna a szűksége. Mintha csak azt akarta tudni, hogy tényleg van e megoldás a betegségre. Furcsán, kissé hunyorogva pillantottam fel a nőre. Kérdését hallva le pillantottam a földre. Ne tudtam mit is válaszolhatnék igazából. Hirtelen sok minden megfordult a fejemben, de semmi érdemlegeset nem tudtam kiválasztani. Néha kinyitottam számat résnyire, de egy hang se jött ki rajta. Ezt többször eljátszottam, majd a végén csak egy halk sóhaj jött ki.
- Ez az ajánlatod későbbre is vonatkozik? – emeltem ismét fel a tekintetemet. Ugyan is semmi nem jutott az eszembe. Viszont ha a későbbiekben valami fontos dolog kellene, biztosra veszem, hogy szűkségem lehetne rá.
Tekintetemmel követtem, ahogyan az asszony körbejárt a lovával és csak néhány lépést tettem meg jobbra vagy balra. Kissé feszéjezve éreztem magamat ezekben a hosszúnak tűnő percekben. Vártam a nő válaszára a kérdésemre, ha egyel talán válaszolt. De nem restelltem újabb kérdést irányítani neki.
- Még is mikor, és hol szándékozod elkezdeni a gyógyulást? – pillantottam ismét fel rá. – Mert még akkor össze kell gyűjtenem az alapanyagokat. – feleltem miközben már azon dolgoztam, hogy a fejembe egy listát állítsak össze még is mire lesz szűkségem a kúrához. |
Hosszan hallgatott, kezdeti lelkesedésem egyre csak tompítva. Nem mondott semmit amivel magyarázatot adott volna hirtelen elnémulására, csak vonásai változásában láthattam gondolatainak pillanatnyi kivetülését, tekintetem fürkészően cikázott a túlságosan is finom szabású arcon. Szemöldököm egyre bizalmatlanabb ráncokat húzott homlokomra, kezdtem rádöbbenni mekkora felelőtlen lépést teszek meg azzal, ha egy tündét bizalmamba fogadok; Nem volt semmi biztosíték arra hogy megoldást kínálhat problémámra. Az pedig, hogy megmutattam neki gyengeségem az egy óriási baklövés volt, amiért bárki fejemet szedte volna a táboron belül ha kiderül.
Türelmesnek vallottam magam. Heves természetem ellenére is hosszú órákat tudtam várni ha az volt a célravezető. Mint egy jó vadász vártam a legmegfelelőbb pillanatot... Egész életemben mást sem csináltam, mint vártam; Vártam, hogy apámnak ideje szakadjon a tanításomra. Türelmesen kivártam, míg a tábor férfi tagjai kelletlenül ugyan, de elfogadják képességeim mint harcos. Uram mellé kerülve is csak vártam arra hogy meghallgasson, arra hogy egyszer mint vele egyenrangú kezeljen.
De ott és akkor, számomra ilyen fontos helyzetben végtelennek tűnő türelmem fogyni látszott. Lezen feszülten dobogott patáival a hátam mögött, minden bizonnyal érezte a bennem egyre csak gyűlő feszültséget. Mi van ha nemet mondd? - tettem fel magamnak a kérdést, de nemleges választ hallani sem akartam... Semmi jóra nem számíthattam volna akkor; Még a rheyai népség közé való menekülés is egy szebb és csábítóbb jövőnek is tűnt volna.
- Igen? - kérdeztem meglepetten felvonva szemöldököm. Mosolyom újból kiszélesedett arcomon, ahogy negatív gondolataim egy pillanat alatt tovaszálltak. Ha egyszer azt mondta van rá mód, akkor volt rá mód. - Nagyszerű. - mondtam elégedetten, fogaimat vigyorgás közben felé villantva. Lezen szárát elkapva néztem bele a nő szemeibe, talán kissé elkomolyodva, ugyanis a mén nyugtalansága visszarántott a valóság talajára. Hiába mondta azt, hogy tud segíteni, más információm nem volt. Nem tudtam mi kell a segítségéhez, hogy az mennyi időt és hol vesz igénybe... Legszívesebben azonnal visszavonultam volna vele együtt a táborba, nem érdekelt volna senki és semmi, senki véleménye arról, hogy egy élő tündét vonszolok magammal. Gard sem érdekelt volna... Ugyan önző módon magára hagytam volna az erdőben, de akkor saját sorsomat jóval fontosabbnak tartottam. Nagyfiú volt már, meg kellett tanulnia vigyázni magára.
Hátraléptem néhányat, megpaskoltam lovam nyakát és felszálltam a nyeregbe. - Mit kérsz a segítségedért? - kérdeztem a magasból, felemelt állal tekintve le a tündére, ahogy Lezen könnyed lépésekkel, de fejét makacsul dobálva indult meg körülötte. Mindennek volt ára, s nem hittem hogy pont egy hegyesfülű lett volna az, aki önzetlenül segít egy rászoruló nomádon. Bármit is felelt, kész lettem volna megadni neki azt, amit kér. Minden apró áldozatnak tűnt ahhoz képest, amit ő ajánlott nekem. |
Megszeppenve figyeltem a nő reakcióját. Amikor kimondtam, hogy értek a gyógyításhoz mintha egy új ember állt volna előttem. Teljesen más volt a mozgása, az arca, a viselkedése. Mintha kicserélték volna pár pillanat alatt. A kérdésemre nem kaptam semmi választ, de éreztem, hogy máris megkönnyítettem a nomád dolgát. De azért még is csak kíváncsian pillogtam felé, hogy mitől lett hirtelen ez a felhőtlen jó kedv, a nevetgélés. Meg is lepődtem az egészen, majd újabb kíváncsi tekintettel jutalmaztam az oda jövő lovat. Most mi lesz? Futott át a gondolat a fejemben. De aztán a nő beszédre nyitotta a száját, én pedig összehúzott szemöldökkel figyeltem.
Amint kiderült, hogy mi a probléma forrása, az arcomon egyszerre jelent meg a düh, szomorúság és a bánat. Megesett a szívem ezen a nőn. Hisz nincs is fájóbb pillanat, amikor egy nő nem tud gyermeket hozni a világra. Pláne az ő kultúrájukban ez biztos fájó pont lehet a nőket ezért ’tartják’ úgymond és még ezt sem tudja az asszony elvégezni. Hirtelen kutakodni kezdtem a fejemben lévő tudásban. Jó néhány perc bele tellett, míg némán álltam az asszony előtt. Valószínűleg már kezdte aggasztani, hogy mit mondhatok.
- Azt hiszem…tudok. – bólintottam egyet félve. Hisz még nem próbáltam ki egyszer sem, mert ilyen betegséggel még nem volt dolgom. Valószínűleg valakit majd meg is kell keresnem az öregek közül hátha, tudnak valamit. Persze valamennyit én is olvasgattam meg tanultam a jó öreg Amerstől.
- Van néhány megoldás erre. – mondtam ki félve a szavakat. Nem voltam biztos a nő reakciójában hisz az előbb is pár másodperc alatt megváltozott. Gondolataimba merülve elhatároztam, hogy segítek ennek az asszonyon, bármi áron is.
Hirtelen valamiért a szívemen viseltem a sorsát, úgy éreztem ez az én keresztem. Még ha nem is egy magam fajtának kell segíteni, akkor is. Ugyan is a mesterem arra tanított, hogy aki bajban van, annak segíteni kell! Mindegy az, hogy ember, állat, tünde, nomád vagy éppen egy növény. Az Istenek és a szellemek azért adtak nekünk ekkora hatalmat a kezünkbe, hogy használjuk és jóra. |
Alighogy meghallottam válaszát el is feljetkeztem arról hol vagyok és miért vagyok ott, ahol. Nem törődtem azzal, hogy öcsém egyedül kószál a tündék területén, az sem foglalkoztatott, hogy én egyedül kószálok a tündék területén. Nem létezett számomra más azon kívül a segítségen kívül amit a hegyesfülű nyújthatott volna nekem. Ha másról nem is fajtájuk gyógyítói képességeiről még én is hallottam és hinni akartam csodás erejükben. Azt reméltem, hogy nálunk mindenre volt gyógyír... még az én bajomra is.
Szórakozottan nevettem fel, ahogy elléptem tőle, téve egy kört magam körül. Nem tudtam volna tagadni mennyire megkönnyebbültem. Egy pillanat alatt mintha mázsás súly zuhant volna a mélybe szívemről. Tudtam, hogy aznap az szellemek rám mosolyogtak mér azzal, hogy Garaf engedte felderítésem Garddal, de álmomban sem reméltem volna, hogy segítséget nyújtanak majd számomra. Csak a segítségforrás személyébe tudtam volna belekötni, de kétségbeesett voltam; Vakon elfogadtam volna egy hozzá hasonló segítségét is, hisz okkal küldték őt... Nem kérdőjelezhettem meg a döntést. Szabad kezemmel hajamba túrva fordultam vissza hozzá, arcomról nem tűnt el a lelkes mosolyom sem.
Nem válaszoltam kérdésére egyből, füttyentve egyet hívtam magam mellé Lezent. Úgy döntöttem megbízok a nőben... Nem szívesen tettem, de muszáj volt; Ez volt, ő volt az egyetlen reményem.
Amikor a sárga paripa mellém lépegetett orrával megbökte vállamat, de nem fordultam felé. Még tartoztam egy magyarázattal a vágottfülűnek.
- Tudsz segíteni... - próbáltam szavakba önteni bajomat úgy, hogy ne kelljen kimondanom nyíltan. Hogy is fogalmazott Dolven...? "Úgy hiszed, hogy a tested alkalmatlan arra, hogy befogadjon egy magzatot?" - ...tudsz segíteni egy asszonyon aki attól tart, hogy nem szülhet gyermeket...?
Nehezen hagyták el a szavak ajkaim, hisz erről még az idősebb Odhronnak is nehezen beszéltem akit pedig jó barátomnak tartottam... Egészen néhány héttel ezelőttig nem tudtam, hogy féltem bármitől is; Mindig azzal hencegtem, hogy nincs olyan amitől tartanék, hisz semmi olyan hétköznapi félelmem nem volt, mint másoknak. Nem féltem a haláltól, nem féltem a rengeteg rémeitől, nem féltem a magasságtól... De féltem attól, hogy nem tudok megfelelni, hogy csalódást okozok azoknak, akik belém vetették hitüket, hisz nagy súly nehezedett vállaimra: a törzs jövője egyenest, azon törzsé amit családomnak neveztem. |
A nomád asszony ellenséges viselkedése felkeltette bennem a gyanút, hogy a pár nappal ezelőtti találkozásom a férfival sem ment valami zökkenő mentesen. De itt is csak reménykedtem abban a kimenetelben, hogy épp bőrrel megúszom ezt a találkozást is. Hisz ő sem éppen azok a nomád törzsbeliek közé tartozott, akik otthon maradnak a sátraikban és szőnek, fonnak, sütögetnek egész nap. Bár ritkán hallottam olyan nőkről, akik éppen úgy jeleskednek vadászat terén, mint a férfiak. Ugyan is a nomádoknál a férfiak jelentettek mindent a nők amolyan eszközök voltak, hogy fent tartsák a törzsüket. Mondjuk ezeket a nőket sem értem, hogy miért maradnak meg a barbár férfiak között. Mondjuk, lehet csak a mi felfogásunk más és minket néznek kissé bolondnak.
A nő arcán láttam, hogy szorosan figyelte a mozdulataimat nehogy olyasmit tegyek, amit még én magam is megbánhattam volna. De eszem ágában nem volt semmi hirtelen mozdulatot tenni. Bár bíztam a jó reflexeimben, hogy ha olyan helyzet adódna. De ha úgy is lett volna, hogy megpróbálok elmenekülni valószínűleg idők kérdése múltán sikerült volna csak leráznom magamról. Hisz neki volt egy lova, én pedig csak a két lábamra és az eszemre hagyatkozhattam volna. Bár amennyire elborul az elméjük a prédát követve talán megszökhettem volna. Viszont egyelőre elraktároztam ezt a gondolatot későbbre.
- Azt hiszem, tudnék olyan helyet mutatni ahol még én is kérdezhetnék. – lehet a visszaszólásom ostobaságnak tűnt, de akkor jó ötletnek véltem. Valószínűleg egy újabb fenyegető lépéssel fogja jutalmazni bátorságomat, hogy úgymond szembe szállok vele. De úgy véltem, hogy semmi hátsó szándéka nem volt, egyelőre. Ezt biztosan el is nyugtáztam magamba mikor a kardját leeresztette a teste mellé. Kíváncsi tekintettel pislogtam rá. Hisz meglepődtem mikor az eddigi ellenségeskedése hirtelen megszűnt, az arca is kisimult, lágy vonásokat véltem felfedezni. Elgondolkozott. Kíváncsi voltam min gondolkozhatott el ilyen hirtelen, szinte az egész nő körülötti levegő megváltozott. Mintha aggasztotta volna valami.
Az asszony pillanatok alatt hosszú lépéseket követően előttem állt meg, éppen hogy csak nem az én lábamra is rálépet. Amint tekintetemet az ő arcára emeltem látni véltem a szemiben a kétségbeesés kis szikráját. Akkor abban a pillanatban tudtam mit kell mondanom.
- Igen, értek hozzá. – bólintottam egy kicsit, hisz ha nagyobbal próbálkozok akár az asszonyt is megfejelhettem volna. A kérdésében a hangja is megváltozott, lágy nőies hangzású lett.
- Még is miért érdekel ennyire? – nem tudtam magamat tovább tartani ezt a kérdést. Hisz ez már a második, ami erre lyukadt ki. Vajon milyen gondja, baja lehet valakinek, amit csak gyógyítással lehetne helyre hozni, vagy talán neki? |
 A késfülű merész volt, nyelve legalább annyira fel volt vágva, mint hegyes fülei... Legalább is akkor, abban a pillanatban merészségnek, de egyben óriási butaságnak is tartottam egy erőfölényben lévő nomáddal való szájalást. Addigra már sokadszorra, de újból megállapítottam hogy csak szerencséje volt azzal, hogy engem fogott ki és nem fivérem. Mostanra már nem lett volna a beszéd képességének birtokában. Szavaiból azonban egyértelműen leszűrhető volt, hogy hallotta kiáltásaim és zsörtölődésem, ezzel felkeltve bennem azt a gyanút, hogy egy ideje már követett mire észrevettem jelenlétét. Máskor ez akár végzetes is lehetett volna. Jobban kellett volna figyelnem és nem gondolkodás nélkül vágtatni öcsém után és elkerülnöm ezt a kellemetlen helyzetet. Ha Gard nem rohant volna el a vakvilágba akkor nem lett volna gondom se ő vele, se a hegyesfülűvel, de bolond öcsémnek nem volt annyi esze, hogy először gondolkodjon és utána cselekedjen, vére hajtotta előre... Ilyen helyzetekben mindig rádöbbentem mennyiben is hasonlítottunk egymásra.
Csak remélni tudtam hogy nincs semmi baja, mert bármennyire is kívántam ott és akkor azt, hogy fulladjon bele abba a patakba amin át kellett kelnem miatta, mégis csak a fivérem volt akiért felelősséggel tartoztam. Viszont ahhoz, hogy egy tünde segítségét elfogadjam Gard elkóborlását sem tartottam elég nyomos indoknak. Minden bizonnyal a törzsbeliek segítségét sem fogadtam volna el ugyanebben a helyzetben, egy idegenét - ráadásul egy tündéét - pedig szóba sem kerülhetett.
Szemeimet összehúzva figyeltem a nőt. Természetesen nem bíztam meg benne... Mi okom is lett volna bízni benne? Tartásomon nem engedtem, megfeszülten követtem minden lépését, készen bármire amit nekem tartogat.
Felszisszentem, mikor azt hitte, hogy válasz helyett beérem egy kérdéssel. - Azt hiszem kettőnk közül én vagyok abban a helyzetben, hogy kérdéseket tehet fel. - adtam magyarázatot, egy cinkos mosoly kíséretében pedig felszegtem az állam, nem is tagadva mennyire élveztem helyzetem, de pengémet mégis kissé leengedtem. Tudatosult benne hogy ez a hegyesfülű mással nem, csak szavaival próbálna ártani nekem. Ha pedig mégse a kettőnk közötti távolság bőven elég volt ahhoz, hogy ne kelljen fenntartanom kimerítő védekezőállásom; Volt elég időm újból felemelni a hajlított kardomat.
Viszont ennél különb választ nem tudtam volna és nem is akartam adni visszakérdésére. Nem volt fontos mit is foglalkozott. A lényeg az volt, hogy fegyvertelenül jött az erdőbe így annak minden zegzugát ismernie kellett. Egy aprócska, reményvesztett hang tette fel a kérdést ami egy röpke pillanatra hatalmat nyert elmém nagy része felett. Gyorsan és nagy lépésekben rövidítettem meg a kettőnk közötti távolságot, meg is feledkezve arról, hogy nem egy egyszerű törzsbelivel állok szemben. Kardomat leengedtem, mindenféle ösztönöm megszűnt a védekezésre, mert nem számoltam a támadás eshetőségével... Csak egy dolgot akartam: választ a kérdésemre.
- Értesz a gyógyításhoz? - kérdeztem magasra kúszott szemöldökkel, vészesen közel hajolva az arcához, ahogy a tündékhez hű szempárba meredt. Látnia kellett tekintetemben, hogy abban nem volt semmi ellenséges, fennkölt hanglejtésem is elhagytam; amit hallhatott és láthatott az Tesla Drogon kétségbeesett kapaszkodása volt az utolsó reménysugárhoz. Segítségemre lehetett volna, de nem úgy ahogy ő gondolta. Nem volt szükségem arra, hogy öcsémet keresse... Nekem volt szükségem esetleges tudására. |
 Én amennyire bizalmas akartam lenni a nomád nő annyira volt ellenséges. Persze ez érthető is volt. Hisz ez a két törzs illetve faj nem igazán szimpatizált egymással. Amit sokáig nem is értettem, hisz miért is ne tudna a két törzs egymás mellett békében élni. Nem olyan kicsi ez a rengeteg, hogy minden nap összefussunk egymással. Bár mostanság egyre többször lehet hallani az összetűzésekről a tündék és nomádok között. Mondjuk, szerintem több esélyünk lenne az életben maradáshoz, mint nekünk, mint a nomádoknak, ha össze fognánk. De ez soha nem fog megtörténni mivel a barbár népség senkit se visel el saját magukon kívül, vagy talán már magukat se.
Láttam, ahogyan a nő tekintete végig szalad rajtam. Valószínűleg a fegyvert kereste nálam, amit természetesen gondosan eldugtam. Így csak akkor kívántam előrántani, ha látom, hogy felém közeledik valamilyen fenyegető szavakkal. Bár a hanglejtésében így is érezni lehetett. De a hazudozás jeleit is észrevettem, nem csak a hangjában, hanem az arcán megjelenő apró rángásokon is. Jó megfigyelő voltam ilyen téren, ha az embereket vagy állatokat kellet tanulmányozni és megfigyelni. Sokszor többet mond el róla, mint hiszik.
A kezeimet magam mellé helyeztem, hisz nem volt okom feltartott kézzel állni. A nomád valószínűleg tartott tőlem, de ezt inkább a megfélemlítés erejével próbálta cáfolni. Amikor dobbantott egyet vissza is léptem egyet hátra.
- Akkor nem régiben bizonyára rosszul hallottam. – vontam meg a vállaimat és vágtam kissé butácska képet. Tudtam persze, hogy keres valakit, de gondolom az önérzete ne engedte, hogy egy tünde segítségét kérje. Hisz a nomádok mindenben a legjobbak és ők mindenkinél jobban tudnak mindent. Lemondóan sóhajtottam egyet. Nem is értem mit vártam, hisz mindegyik egyforma.
- Hidd el itt nőttem fel. Tudom, mik vannak a fák között meglapulva. – szóltam ellen neki. Valóban fegyver nélkül ostobaság a fák közé lépni, de ha tudjuk, hogy hova hogyan kell letenni a lábunkat akkor nem, érhet meglepetés. Valószínűleg így járt az is, akit az asszony keres.
Néhány lépést ismételten megtettem, de nem a nő felé csupán oldalra. Kissé felvontam az egyik szemöldökömet a nő kérdésein. Miért akarja ez tudni, hogy mit csinálok. Sandítóan rá néztem majd elernyedtek az arcizmaim.
- Miért érdekel ez téged? – vontam kérdőre. Próbáltam tartani az a távolságot, ami közöttünk volt. Ugyan is nem tudom, mi telhet ki ebből a nőből. |
Akármennyire is voltam biztos abban, hogy a fák mögött valahol egy hegyesfülü meresztgeti rám szemeit, könnyen megeshetett az is, hogy tévedek. Mivel kiáltásomra egyből nem kaptam választ és nyilat sem állítottak a mellkasomban, átfutott az elmémen, hogy hallásom megtévesztett. Elvégre én nem voltam azzal az átkozott, de mégis hasznos képességgel megáldva, mint törzs bőrváltó tagjai; Én nem tudtam kiszagolni azt, hogy mi leselkedik rám és nem hallottam meg olyan dolgokat, amiket egy egyszeri ember még koncentrálva sem.
De mégsem tévedtem. Ahogy tekintetem a törzsek között siklott át meghallottam egy hangot, majd egy fehér hajkoronát. Ha a tincsek nem árulkodtak volna arról, hogy tündéhez tartoznak, szemeimmel hamar kiszúrtam a fürtök mögött lapuló, de összetéveszthetetlen hegyes füleket. Különösebb bajom nem lett volna a hegyesfülüekkel, ha nem keverték volna csak a bajt a fák alatt, amiről olyan szentül állították, hogy az övék és csak az övék... De a Rengeteg ugyanígy lehetett volna a mienk is, nomádoké. Mi is ennek a zord vadonnak a gyermekei voltunk.
Figyelmem nem lankadt. Kardomat magasra szegeztem és oldalra fordítva nyújtottam előre állmagasságban, a késem markolatára pedig rámarkoltam, de a hegyesfülü megtorpant. Ekkor vettem alaposabban szemügyre a tündenőt; nem volt nála fegyver, legalább is kezeiben nem lapult semmi rám fenyegető. Nálam fiatalabbnak tűnt, bár jól tudtam, hogy náluk pont a kor volt az amit az ember soha nem tudhatott pontosan. Lehet, hogy az előttem álló lány már dédunokáit is ringathatta volna karjaiban és akkor a lány megnevezés nem is lett volna helyénvaló vele szemben.
Horkantottam egyet, amikor arra utasított, hogy tegyem el a fegyverem. Nomád voltam nem bolond, hogy hallgassak is rá. Még ha állítása igaznak is bizonyult volna nem bízhattam benne. Sejtettem, hogy valahol kell, hogy legyen nála legalább egy rövidke penge amit nem láthattam... Aki éles penge nélkül érkezett az erdőbe az vagy nagyon bolond volt, vagy véget akart vetni életének. A tünde lány... nő... asszony vagy nevezzük akárminek is pedig se nem tűnt bolondnak, se nem ennyire kétségbeesettnek - csak annyira, hogy egy harcos kezei közé sétál. Újból szemügyre vettem, még mindig nem tudtam hova elhelyezni. Kezei nem tűntek sebesnek, zúzódásosnak vagy bőrkeményedésesnek... nem egy olyan ember kezei voltak azok, aki harcban edzett. Ez magyarázta is fegyvertelenségét; Talán gyógyító vagy hasonló, békés foglalkozást űzhetett.
Kardomat még mindig fent tartottam, államat felszegve tettem néhány lépést fenyegetően előre. Nem szándékoztam nekiugrani, meg akartam tudni szándékait. Miért követett? Mit akar?
- Segíteni? - kérdeztem bizalmatlanul, ahogy félkörívben haladt irányába. Hamar megmagyarázta kérdésem, egy barátságtalan hunyorgást húzva arcomra. Amikor közelített felém, ellenségesen felrántottam felső ajkam és előreléptem egyet dobbantva, de mivel nem ellenséges szándékkal közeledett hamar vissza is vettem kifejezéstelen, de mégis zord arckifejezésem.
- Nem keresek senkit. - vetettem oda foghegyről, bár meglepődtem a hegyesfülü barátságos hangnemet megütő szavain. Eszem ágában sem volt bevallani, hogy fivérem valahol egyedül bóklászik az erdőben, gyanús volt túlzott közvetlensége. A segítségre pedig ebben nem szorultam rá. Magamtól is megtaláltam volna öcsém. - A helyedben pedig inkább vigyáznék. Ha még nem tudnád a Rengeteg veszélyes hely... Főleg fegyver nélkül.
Szavaim nem fenyegetésnek szántam hanem figyelmeztetésnek, életét csak annak köszönhette, hogy velem sodorta össze a sors. Ha Gardot követte volna így és lépett volna elő a fák közül már vértől fuldokolva vergődhetne a talajon, fivérem pedig büszkén ecsetelte volna tettét fehér hajának egy tincsét lóbálva, mint bizonyítékot. Vele ellentétben én nem leltem örömöm az értelmetlen öldöklésben; azonban ha okot adott volna rá fegyvertelensége ellenére is bűntudat nélkül vágtam volna keresztül torkát a hegyesfülünek.
- Mi vagy te? Gyógyító? sámán? pap? - kérdeztem nem engedve szenvtelen stílusomból, amit az idősebb Odhronon és uramon is volt időm gyakorolni az elmúlt időben. Törzsem foglalkozásaiból indultam ki és abból amit hallottam a tündékről... De az bőven kevés volt ahhoz mérve, hogy határaink szomszédosak voltak egymással. |
Tartottam a köztünk lévő távolságot. De amennyire próbáltam halkan osonni az avaron annál jobban zörögtek a levelek és az ágak. Mint ha azt akarták volna, hogy észrevegyen a nomád asszony. De nem is kellett sok. Néha túl óvatosnak sem jó lenni. Mert minél óvatosabban akarjuk csinálni tuti, hogy akkor rontjuk el vagy bukunk le. Meg is dermedtem mikor a nő felém szólt. Nyeltem egy nagyot.
- Itt vagyok.. – léptem ki a fák lombjai közül. De meg is torpantam ott ahol voltam, ugyan is akkor vettem észre a kezében lévő kardot.
- Nálam nincs semmi, te is tedd le. – szóltam oda. Hisz ha nekem is támadna, nem lenne fer győzelem egy fegyvertelen tünde ellen. Bár ez nem volt teljesen igaz, mert a csizmámban ott lapult az én tőröm. De csak végszükség esetén használnám. Bár ahogy elnézem, nem egy ostoba nővel hozott össze a sors. Ahogy elnéztem elég é elszánt volt, ahogyan ott állt és rám meredt.
- Segíteni jöttem. – vallottam be, közben a kezeimet magam elé helyeztem, nehogy azt higgye, hogy valamire készülök.
- Valakit keresel, nem de? – érdeklődtem kedves hangnemben. Majd pár lépést is megtettem előre, de nem merészkedtem túl közel. Tudtam, hogy a nomádokkal vigyázni kell, de most még is közelebb merészkedtem ismét hozzájuk. Reménykedtem benne, hogy most egy nővel akár szót is érthetek és nem olyan heves természetű, mint az a nomád férfi, akivel jó pár napja találkoztam. |
Lezen nyergére erősített hajlított pengéjű kardom azonnal lecsatoltam, ahogy az erdő zajai egyre bizalmatlanabbá váltak. A Varuna vízének vad, szikláihoz való csapódásának robaja elcsitult. A monoton zúgást átváltották az erdő természetes hangjai; madárcsicsergés, a fák leveleinek zúgása, a távoli szarvasbőgés... De sehol Gard lovának nyerítése vagy az ő üvöltése, ami megnyugtatott; Ezek szerint még nem keverte magát bajba.
De mint népünk tagja én is hamar megtanultam, hogy nem bízhatom el magam ha a fák alatt járok, bármelyik rossz lépésemnél szemezhettem volna akár a biztos halállal is. Öcsémmel pont ez volt a baj, elbízta magát; nem járt még úgy a fák alatt, hogy ne lett volna vele valaki. Csak azt hitte, hogy a benne szunnyadó farkas minden bajtól megóvhatja. Arra nem is gondolt, hogy az idő alatt, amit az átváltozás procedúrájára vett igénybe, azalatt egy fürge hegyesfülű nyílvesszőt állít szívébe.
Megtorpantam, mikor hátam mögül az avar zaját hallottam meg, a levelek pedig egyértelműen emberi lábak alatt ropogtak. Nem tartozhatott öcsémhez a lépések zaja, ahhoz nem voltak elég súlyosak, ha ő közeledett volna akkor azt nem csak ilyen közel hallom meg. A lépések csak hegyesfülühöz tartozhattak, ők járhattak még itt kedvük szerint. Nem szívleltem őket, ahogy senki sem a törzsből. Könnyebb lett volna a lét nélkülük. Hogy ne tűnjön fel neki, hogy megneszeltem jelenlétét lovamhoz léptem és megpaskoltam annak nyakát.
- Ha bármi bajunk esne, szaladj vissza a táborba, jó? - kérdeztem tőle suttogva, erős nyakához simulva, mintha csak értene bármit is abból, amit beszélek. Ha a sárga mén lovas nélkül tért volna vissza Garaf tudta volna, hogy mit kell tennie. És nem kételkedtem abban, hogy Lezen kérésem nélkül is visszavágtázna a táborba; úgy lett tanítva.
- Tudom, hogy itt vagy, gyere elő! - kiáltottam el magam ellenségesen, miután elléptem az állattól. Hallottam a mögöttem álló mén patájának dobogását, ahogy minden bizonnyal beljebb húzódott az erdőbe. Testem megfeszült, ahogy a fák törzsét pásztáztam bizalmatlanul. Jobb kezem mind az öt ujja kardom markolatára szorult, szabad kezemmel pedig az oldalamon csüngő rövidkésem után nyúltam. Kész voltam arra, hogyha meglátok egy hegyes fület és valamit fényeset megvillanni akárcsak a szemem sarkából, egyből félreugrok vagy esetleg késemet állítom a tünde homloka közelébe. |
Hosszú napok teltek el az utóbbi vadonba járásom óta és nem egy hamar terveztem ide visszajönni. Ugyan is féltem, hogy ismételten össze találkozok valami vademberrel. Tartottam tőle, hogy most egy szócsatával nem úsznám meg a találkozást. Na és persze abban is tökéletesen biztos voltam, hogy most se lesz egy egyszerű kiruccanás a mai. A vadon elején jártam még, csak de egy csapat őz süvített el előttem. Meglepetten álltam a dolgok előtt, de éreztem, hogy valami történik a rengeteg mélyén. Sokat hezitáltam azon, hogy még nem mentem olyan messze a várostól még simán visszafordulhattam volna. De egy hang a fejemben azt mondta, menj; és én engedtem a csábításnak. Sétálásom során ismételten sok gyógynövénnyel találkoztam és nem voltam rest szedtem is belőlük jócskán. Hisz sose baj, ha kicsit több dolog van a gyógynövényes szekrényemben. Mondjuk, manapság egyre gyakrabban jönnek hozzám érdekes kérésekkel így jóval többet is kísérletezgetek újabb krémek és teák kikeverésével. Most is egy furcsa betegségre próbálok egy krémet kikeverni. Olyasmi mintha a csalánkiütés lenne, de még is az egész testet beborítja és rettentő rossz érzés. A fájdalmakat tudom enyhíteni és elviselhetővé tenni, de teljesen elmulasztani még nem sikerült. Ezért is gondolkoztam azon, hogy a tavak közelében lévő vízililiom fajtájához tartozó hasonló növényt kéne megkeresnem. Sajnos nagyon ritka és csak néhol bukkannak fel. Így csak reménykedtem, hogy a közeli vizeknél találhatok. Ahogy egyre mélyebbre merészkedtem az erőben furcsa zajokra lettem figyelmes; patadobogásokra. De ezek még nem is lettek volna annyira furák, mint azok a fák között átszűrődött hangok. Aztán elhalkultak. A hang irányába indultam meg. Aztán ismételten ordibálást hallottam, de most már a szavakat tökéletesen ki tudtam venni az erdő csendje mellett. Egy nő hangját véltem felfedezni a kiabálások közepette. Nyilván valakit keresett a szavakból ítélve. Közelebb haladván a fák árnyékából figyelve észrevettem a nőt. Lemondóan sóhajtottam egyet, egy újabb nomád. Nem merészkedtem ki a fák mögül, hisz nem tudtam mire képes ez a nő. Inkább próbáltam csendben követni. De az arcán valamit felfedezni véltem, mintha kissé elveszetnek, látnám. Bár a nomádokról úgy hírlik, ismerik a vadon minden szegletét. Mondjuk ez egy nő, szóval nem hiszem, hogy sokat járt volna erre felé. Minden esetre elhatároztam magamba, ha nagyon rossz felé indulna el közbe lépek. Még is csak ugyan olyan asszony, mint én. |
Soha nem kételkedtem szavaim erejében, de még saját magam is sikerült meglepnem, mikor Garaf engedélyt adott arra, hogy öcsémmel tarthassak Varuna folyamához. A nemzetségfővel folytatott vitánk után tartottam attól, hogy egyszerűen kiteszi a szűrömet; semmi oka nem volt éles nyelvű asszonyához ragaszkodni, aki minden lépését megkérdőjelezi. Nem is értettem miért tűrt még meg maga mellett... Könnyedén szerezhetett volna egy olyan nőt maga mellé aki mindenben támogatja vagy legalább véleményét magában tartja nem okozva neki felesleges felfájást. Elfogadható indoknak láttam volna védelmemben azt, ha közös gyermekünk lett volna akinek anya kell, de ennek hiányába mint oly sokszor, most sem értettem meg uramat.
De ő mégse cserélt le. Több napos hallgatás és egymás társaságának tudatos kerülése után úgy döntöttem, hogy engedek és szembeszállok örökös büszkeségemmel a saját érdekemben. Úgy tettem, mint aki megbánta minden szavát, aki átgondolta minden tettét és meglátta a bennük lakozó igazságtalanságot. Egyáltalán nem tűnt lenyűgözöttnek elsőre. Sokáig sértette még a tudat, hogy asszonya ilyen rátarti vele szemben, de mégse tagadhatta volna, hogy boldogította a tudat, hogy Tesla Drogon beláttam gyengeségeit és megadta neki magát életében először és utoljára. Szép lassan engedett szigorából, a dolgok pedig ezzel párhuzamosan visszaálltak a normális kerékvágásba, de tudtam, hogy tettemről a vezér ilyen könnyedén nem felejtkezik el.
Ezért is lepett meg, mikor engedélyezte számomra, hogy Garddal tartsak. Már az meglepettséget okozott számomra, hogy öcsém egyáltalán a nemzetségfő elé járult ilyen merész kéréssel, de mint említettem; szavaim erejét soha nem kételtem.
Tudtam, hogy Garaf soha nem engedné az én bolond öcsémet fontos feladatot végezni, jobb híján inkább vadászni küldte el a folyóhoz, mint a hegyesfülűek megfigyelésére ahogy azt állította. Jól tudtam, hogy a folyónak azon szakaszán ahova küldve lettünk nem járnak-kelnek csak úgy a fürge késfülüek a tábor közelsége miatt. Testvérem is tisztában volt ezzel; kisgyermekként sokat jártunk oda a vízbe játszani vagy apánkkal gyakorolni. De én nem kötekedtem - nem tehettem -, hosszú hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy uram elengedett volna felügyelttel. Bár Gard számára inkább én voltam a felügyelet, mint ő nekem.
Öcsém viszont egész úton zsörtölődött. Férfiúi becsületét bántotta, hogy a vezér nem bízik meg még annyira se benne, hogy egy ilyen egyszerű feladatot rábízzon. Talán ez miatt fordította lovát a másik irányba és vágott át a folyó egyik közeli gázlóján, azt kiáltva hogy: "Na majd én megmutatom!". Tudtam, hogy amilyen idétlen még a végén néhány hegyesfülüvel is megöleti magát puszta figyelmetlenségből. Ezt pedig soha nem bocsájtottam volna meg magamnak.
Nem volt kérdés, hogy utána megyek. Sárga ménem szárát megrántva fordítottam a víz irányába, a csúszós sziklákon eredtem öcsém nyomába. A víz az állat lábtövét verte, de gond nélkül vágtatott át a vízfolyáson, ahogy nyergébe simultam. A Rengeteg túlparton való folytatásában viszont csak nagyon rövid ideig tudtam követni Gardot; lova apámé volt, fürge és rendíthetetlen. Nyomait hamar elvesztettem a fák alatt.
Erre rájővén ocsmányul káromkodva ugrottam le Lezen nyergéből, a mén nyakát megpaskolva tekintettem körbe magam körül. Ismertem a Rengeteg minden szegletét, viszont akkor és ott nem tudtam hol lehetek, nem voltak ismerősek a fák törzsei. Nem tudtam hogy átléptem e a képzeletbeli határvonalat vagy sem. Nem tudtam..
- ...Hogy hova tűntél te átkozott szukafattya! - ordítottam a sűrűbe, nem is remélve, hogy Gard meghallja. Minden bizonnyal már messze járt, nem kis aggodalmat okozva nekem. - Mintha lenne egy gyerekem, esküszöm... - mormogtam az orrom alatt. Lezen szárát megragadva lábon indultam tovább. Tekintetem a talajra szegeztem hátha paták nyomára bukkanok, füleimet hegyeztem hátha meghallom lova fújtatását. Még hallhattam Varuna zúgását, de a sziklákhoz csapódó víz hangja minden lépésemmel halkult... Ha miattad Garaf megharagszik én esküszöm nem állok jót magamért. |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kissé zavartan haladtam tovább előre, a nő előtt. Az erdő furcsán csendes volt. A madarak csicsergése is egyre ritkább lett. Tisztában voltam azzal, hogy nem veszélyes helyen járunk, de akkor mi lehet a baj? Zavartan néztem gyakran jobbra-balra. Az aggodalmaskodásomból csak a nő zavart hangja zökkentett ki. Micsoda? Jött ki a torkomból a suttogásszerű szó. Valószínűleg ő nem is értette, de nem baj. Igazából ez költői kérdésnek szántam. Teljesen értettem mit mondott. Kissé bűntudatot ébresztett bennem, hogy ennyi időbe telik a kezelés. Meredten bámultam rá.
A késfülű merész volt, nyelve legalább annyira fel volt vágva, mint hegyes fülei... Legalább is akkor, abban a pillanatban merészségnek, de egyben óriási butaságnak is tartottam egy erőfölényben lévő nomáddal való szájalást. Addigra már sokadszorra, de újból megállapítottam hogy csak szerencséje volt azzal, hogy engem fogott ki és nem fivérem. Mostanra már nem lett volna a beszéd képességének birtokában. Szavaiból azonban egyértelműen leszűrhető volt, hogy hallotta kiáltásaim és zsörtölődésem, ezzel felkeltve bennem azt a gyanút, hogy egy ideje már követett mire észrevettem jelenlétét. Máskor ez akár végzetes is lehetett volna. Jobban kellett volna figyelnem és nem gondolkodás nélkül vágtatni öcsém után és elkerülnöm ezt a kellemetlen helyzetet. Ha Gard nem rohant volna el a vakvilágba akkor nem lett volna gondom se ő vele, se a hegyesfülűvel, de bolond öcsémnek nem volt annyi esze, hogy először gondolkodjon és utána cselekedjen, vére hajtotta előre... Ilyen helyzetekben mindig rádöbbentem mennyiben is hasonlítottunk egymásra.
Én amennyire bizalmas akartam lenni a nomád nő annyira volt ellenséges. Persze ez érthető is volt. Hisz ez a két törzs illetve faj nem igazán szimpatizált egymással. Amit sokáig nem is értettem, hisz miért is ne tudna a két törzs egymás mellett békében élni. Nem olyan kicsi ez a rengeteg, hogy minden nap összefussunk egymással. Bár mostanság egyre többször lehet hallani az összetűzésekről a tündék és nomádok között. Mondjuk, szerintem több esélyünk lenne az életben maradáshoz, mint nekünk, mint a nomádoknak, ha össze fognánk. De ez soha nem fog megtörténni mivel a barbár népség senkit se visel el saját magukon kívül, vagy talán már magukat se.