|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.18. 17:52 - |
Elszórtan a erdőszélen több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói nagyrészt fakitermeléssel, vagy vadászattal foglalkoznak. Vannak persze olyanok is, akik földművelésből, és állattenyésztésből élnek, de akárcsak az ország más szegletén itt is képviseltetik magukat a mesteremberek, és a kereskedők is. A házak rendszerint fából készülnek, amelyeknek teteje sátormódjára nyúlik az ég felé. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Lágy szellő fujdogált, a búza illatát hozva a földek felől. Nyár volt, és hamarosan megkezdődik majd az aratás. Gondolom a falu abból él. Ha jól vettem ki az itt töltött idő alatt, mindenkinek van följe, sokaknak a kert végében. Nem tudom milyen messze lehet innen a következő falu, de nagy valószínűséggel mindent a helyieknek kell megteremteni. Legfeljebb egymás között tdunak kereskedni. Nem csak öregek laknak itt, van néhány fiatal is, napközben pedig sokszor hallani gyermeknevetést az utcákon. Szinte bűn lenne ezt a csodálatos idillt elrontani.
A hasam görcsbe rándult.
De hiszen a forradalom, mely polgárháborúvá nőtte magát.. Talán pontosan ilyen idilleket rombolnak most földig a démonok melyeket eleresztettek a mágusok, s nem sikerült megölni őket....
Gondolkodásomból úgy véltem itt a falu szélén, a semmi közepén senki sem fog kizökkenteni.
Aztán jött valami részeges fickó, és az orrom előt taknyolt el. Végignéztem ahogyan feláll, majd sikerül megmaradnia egyhelyben. Biztosan részeg volt.
Nem tudom ki lehetett, ugyanis a faluból mindenkit megismertem mióta itt vagyok. Viszont nagyon ismerős volt. Á biztos, hogy nem mágus, ugyanis azt éreztem volna rajta. A forradalomban sem vehett részt... Akkor viszont agy valószínűséggel rheyában láthattam.
Míg ő kikáromkodta magát, én azon agyaltam, hogy hol láthattam. Majd mikor észbekaptam felálltam, és odeléptem mellé.
-Segítsek valamit?-kérdeztem kedvesen, és oldalról megtámasztottam az ismeretlent, ugyanis igen megbízhatatlannak bizonyult az egyensúlyérzéke. Kezemet a hátára tettem, és szinte éreztem, hogy kikívánkozik a bendőőjéből a már félig megemésztett étel. Odavaezettem eg másik fához-csak hogy azért ne azt a szép tölgyfát hányja össze.
-Adja ki ami kikívánkozik, higyje el, jobb lesz!-mondtam, és megpaskoltam a hátát. |
 Már idejét se tudom mikor jöttem el a fővárosból. De talán attól a pillanattól nem is volt egy épkézláb józan pillanatom. Mi tagadás a mágusok felemelkedése rám hozta a szívbajt és el akartam hajózni, vagy legalább is olyasmi. De valahogy ez még se jött össze. Azon is gondolkoztam, hogy lehet, nem térek vissza Rheyába, hanem valahol máshol új életet kezdek..pfff. Nem ezt én sem gondoltam komolyan.
Döcögés, zörgés, csattanás és valami az orromat is csikizi. Egy kordén ültem, vagy is inkább félig lelógtam róla. Az egyik kezemben még egy üveg bort is szorongattam. A másik szabad kezemmel pedig meg simítottam az orromat. Lassacskán odáig is eljutottam, hogy kinyissam a szemimet, de ezzel gyorsan fel is hagytam. A nap sugarai megvakítottak. Először inkább felültem, ezt nem kellett volna. A gyomrom tartalma csak nem ki kívánkozott belőlem, de egy gyors korty az üvegből és semmi gond. A szabad kezemmel árnyékot tartottam és lassan kinyitottam szemimet. Hunyorogva tekintettem körbe. – Hol vagyunk ember? – kepesztettem fel egy szalmabálára. A férfi ki a kocsit vezette csak hanyagul átnézett a válla felett majd a szájában majszoló szalma darabot kivette. – Rengetegben, a nem sokára beérünk egy faluba. – közölte aztán visszaszegezte tekintetét az útra. Volt egy olyan érzésem, hogy onnan majd ismét valami fuvart kell majd szereznem. Megdörzsöltem borostámat majd a maradék italt is kiittam az üvegből aztán elhajítottam. Fejfájós ez a mai nap.
Amíg azon erőlködtem, hogy le ne forduljak a bálák közül addigra beértünk a faluba. Az ugrásból, amit terveztem esés lett a vége, de felpattantam amilyen gyorsan csak tudtam. – Jól vagyok! – poroltam le magamat majd emeltem fel a kezemet mikor a férfi hátra ért. Lepakoltuk a bálákat majd intettem a férfinak búcsúzás képen. Ugyan még nem tudtam milyen messze is vagyok a fővárostól és pénzem sincs jócskán, de lehet kerítenem, kéne valami fogadó félét, már ha itt akad olyan. A földes úton bolyongva annyi eszem nem lett volna, hogy megkérdezzek valakit, mi merre van. De a sok bor hatására rám jött a kényszer.
Sietősen elhagytam a zsúfolt részeket és valahol a falu végén igyekeztem könnyíteni magamon, de megbotlottam valamibe. Nagy nehezen, de képes voltam össze szedni magamat és nem összeesni ismét. Átkoztam mindent, amit csak értem. |
A forradalom felperzselte Aglanirt. Csak por és hamu maradt utána. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer megtörténik. A mágusok igenis fellázattak.
Az elején hidegen hagyott. csupán örültem, hogy már nem engem hajkurásznak Rheya környékén. De bántott, nagyon, nagyon bántott, hogy tétlenül bujkálok továbbra is. Így csatlakoztam az egészhez. Aztán végignéztem, ahogy elbukik, és ismételten végigjártam azt az utat mint a szökésemkor.
A történelem ismétli önmagát.
Menekülésem során az Arduinnai-rengetegbe jutottam, ahol egy aprócska falu határában adták fel a lábaim. Az oldalam súlyosan megsebesült, s pirkadatkor találtak csupán meg a földművesek. Az ottani javasasszonyhoz vittek, aki ellátta a sebeimet, ám szigorúan megtiltotta, hogy elhagyjam a házikóját. Fogalmam sincs mennyi ideig lehettem ott, talán egy hónap is eltelhetett, mire megegedte, hogy kiüljek egy kicsit a ház elé. Aztán napról napra egyre nagyobb sétákat tehettem. De az öreg nő nem engedte, hogy elmenjek, míg teljesen lábra nem állok. Nem tudott róla, hogy egy-már másodjára megszökött-mágus vagyok. Azt mondtam nem emlékszem mi történt, és ő ezt elfogadta.
Pár hét után már a falu határáig kimerészkedtem. Késő délután volt, a nap pedig kellemesen csiklandozta a bőrömet. Egy nagy tölgyfa tövébe helyezkedtem el kényelmesen, melynek lombjai között beszűrődött a napfény. Elgondolkoztakm azon, hogy a faluban maradok. Mi van ha Tate meghalt a lázadások során? Akkor már tényleg nincs semmi okom visszamenni Rheyába. Ha kiderülne, hogy megint ott vagyok, talán mégtöbb begyűjtőt küldenének rám. Márpedig szembenéztem az ütközetek során pár ismerőssel...
Lábaimat felhúztam , és kényelmesen nekidőlve a fa törzsének folytattam gondolatmenetemet, miközben lehunytam a szememet. |
Volt egy halvány sejtelmem afelől, miszerint hűséges társam megérezte, hogy a gazdája roppant kellemetlen szituációba sodorta önmagát – mielőtt akár kettőt is pisloghattam volna, Ginger se szó, se beszéd elinalt az egyik irányba. A szívem mintha egyszeriben csak felkúszott volna a torkomba, s rémülettel kevert hitetlenkedéssel kiáltottam a kutyám nevét, ám úgy tűnt, az istenek kiszabták rám azokat a perceket, mikor az amúgy csekély illemre nevelt ebem nemes egyszerűséggel a füle botját sem mozgatta, csak szaladt előre. Röptében megfeledkezve mindarról, ami az előző pillanatban történt, sietve magyarázkodni kezdtem, mindenféle sületlenséget összehordva, majd Ginger után eredtem.
Nem szerettem volna, ha olyasféle emberekkel találkozna, aki esetleg bánthatta volna őt. Hittem abban, hogy mindenkiben rejlik egy aprócska jó, amely közrefog az illető lelkiismeretével, s hogy nem létezik olyan, aki színtisztán gonosz lenne. Ez utóbbiak csupán próbáltak úgy tenni, mintha azok lennének, de valahol mélyen lapulhatott bennük valami pozitív is; nehezen ismertem el magamban, hogy a fivérem se teljes egészében hibátlan, mert voltak a háta mögött megkérdőjelezhető tettek, mégis tudtam, legbelül, hogy ez valahol a Thornton családot szolgálja. Ugyanitt tiszteltem is érte, mert abban is bizonyos voltam, hogy minderre jómagam képtelen lettem volna.
De mégis… nem bírtam volna ki, ha Gingernek vagy akár az édesanyámnak is bármiféle bántódása esne. Őket szerettem a világon a legjobban, hozzájuk ragaszkodtam, és nem éreztem elérkezettnek az időt, hogy búcsút mondjak nekik. Ámbár, lehettek olyan hajadonok, akik az én esztendőimben már jócskán a férjuruk mellett voltak, én mégsem vágyakoztam házasélet után, egyedül az édesanyám miatt. Szüksége volt valakire, aki törődik vele, erőt ad neki – noha az utóbbi napokban az újdonsült Lady Thornton tett valami olyasmit vele, amire képtelen voltam: életre keltette. Ezért pedig hálás voltam neki, még ha ezt szavakban nem is fejeztem ki.
Igaz, amennyiben elhagytam a szobát, nem is különösebben kerestem a társaságát.
Egy közeli folyosóra befordulva megpillantottam imádott kutyám alakját.
– Ginger! – méltatlankodtam a fejemet csóválva, és még mindig futólépésben közelítettem meg. – Hányszor, de hányszor elmondtam neked, hogy nem szabad elszaladni? Hm? Ejnye, te, rosszcsont, kóbor eb – szidtam meg kedveskedő hangon, majd letérdeltem mellé, hogy a szemébe nézzek, és úgy ismételjem meg, mikor oldalra tekintve megpillantottam a fivéremet és a sógornőmet.
A lélegzetem egy pillanatra bennakadt, és hirtelen minden egyes gondolatom, amelynek hasznát vehettem volna, kiröppent a fejemből. Örvendtem a bátyámnak, amiért a felépülés útjára lépett, ám arra csak a szembesülés percében döbbentem rá, hogy a találkozásra közel sem készültem fel. Elsőként az merült fel bennem, hogy megragadom Gingert, és olyan sebesen tűnök el a tekintetük elől, amilyen sebesen meg is érkeztem, ám ez az illetlenség határát súrolta, és nem szerettem volna rossz színben feltűnni egyikük előtt sem.
A kezdeti félszegségemből végül Ezra megszólítása zökkentett ki. A tekintetem egy másodperc töredékére Iselle felé villant; kihúztam az addig beesett vállaimat, és mélyen magamba szívtam a levegőt.
– Fivérem – viszonoztam a köszöntést, és egy bátortalan mosoly kíséretében a sógornőm felé fordítottam a fejemet. – Lady Thornton. Nem hittem volna, hogy itt találkozunk.
A bátyám további felszólítására engedelmesen, szó nélkül telepedtem le a földre, Ginger – az előbbitől eltérően – engedelmesen követett, leheveredett mellém, a fejét pedig az ölembe helyezte. Megvakargattam a füle tövét, s félelemmel vegyes érdeklődéssel pillantottam fel Thornwall urára és úrnőjére.
Nem fűztem hozzá semmit Ezra székaprítós ideájához; egyetérteni semmiség lett volna, ellenkezni pedig ésszerűtlenség, még ha egyszerűen csak tréfaként vetette volna fel. Annyit sejtettem, hogy Ezra volt olyan makacs, mint én, amikor valamit a fejébe vett – ez ellen ágálni felesleges szájcséplésnek bizonyult. Azokat különösen tiszteltem, akik eme tény ellenére mégiscsak megkísérelték a lehetetlent: eltéríteni a bátyámat a céljaitól. Ám ebben akár tévedhettem is, mivel huzamosabban sok időt sosem töltöttem el Ezra társaságában.
Amennyiben vége szakadt a székek sorsáról szóló eszmecserének, kezdetben halkan ugyan, mégis ügyelve az érthetőségre, megszólaltam:
– Lady Thornton – szólítottam meg Iselle-t. – Az elmúlt napokban úgy vettem észre, hogy igazán üdítően hatott Thornwall várára; a virágok különösen tetszettek. Engedje meg, hogy kifejezzem köszönetemet azért, mert édesanyánkat is belevonta mindebbe. Észleléseim szerint rendkívül jól hatott rá, és ez számomra mindent megér. De azt hadd érdeklődjem meg… várunk valakit vendégségbe vagy ez csak úgy eszébe ötlött? |
...Egyébként sem tudtam, hogy viselkedik Chasma közelében; legutóbb akkor láttam a húgomat, már azon kívül, mikor félig lázálomban fetrengve megjelent az ágyam mellett, amikor úgy két hete az anyám rávett, hogy vacsorázzunk együtt. Iselle akkor sem igen volt hajlandó sem enni, sem beszélni. |
Hallottam Thane Llewellynről; nem csak azért, mert főnemes, és azon kevés józan pillanatai keretében, amit hajlandó volt rám szánni, Gomer Thornton fontosnak találta a többi nemesi család ismeretét. Még Betsy is beszélt arról, miféle pletykák keringtek az összefüggésről, ami a lovagi tornán és az ágyban nyújtott teljesítményt illette, de rendszerint hamar befogta, amikor a kardom után nyúltam. Franc akar másokról hallani. Biztos voltam benne, hogy ő is csak egy üresfejű szerencsevadász, ahogy a másodszülött fiúk többsége; rám is ez a sors várt volna, ha a bátyám nem hal meg még a születésem előtt, és az öcséimre sem várt volna túl biztos jövő. Az anyai nagyanyám szerint pont olyan romlott vagyok, mint az apám volt, meg ha épp nem az, akkor az ördög fattya, és a démonokat vettem rá arra, hogy megöljék az összes fivérem, az egyiket még épp az anyánkon belül. Rohadt szipirtyó. Mintha nem tudnám jobb dologra használni a démonjaimat, már ha valóban lennének.
A leghalványabb kutyafingnyit sem érdekelt, Thane Llewellyn mit gondolt rólam – a lényem egy része, amely az emberekkel szembeni folytonos bizalmatlanságra buzdított, azonban még mindig nem akart belenyugodni a helyzetbe. Nem csak az zavart, hogy Iselle nyilvánvalóan a hierarchiai felsőbbrendűségemet kérdőjelezte meg magánakciójával, komoly veszélyforrást szabadított rám a királynő fivérének személyében. Még ha kicsi volt is az esélye annak, hogy Thane Llewellyn akár Trevan, akár Rimadarék ügyére rátapintana (még ha Ranulf ronda pofájának még jól is állna néhány év börtönbeli sínylődés), erről az óvintézkedéseim során gondoskodtam, cseppet sem örültem az itt létének. Már most azt a pillanatot vártam, mikor majd elmegy.
– Akár. Akkor talán eszében sem lenne sokáig maradni – vontam meg a vállam. Ha jobban belegondoltam, csábító gondolat volt; sokkal inkább az, minthogy Iselle-nek virágot vegyek. Nevetséges gondolat volt.
Elvigyorodtam, és néhány pillanatra lehunytam a szemeim. – Szarok a virágokra – közöltem. Nem volt kedvem Iselle rimánkodását hallgatni, anélkül is épp eléggé zsúgott a fejem. A mondandója másik részét meg sem voltam hajlandó hallani; ha és amint két darab botra lesz szükségem ahhoz, hogy egyáltalán felálljak és elmenjek könnyíteni magamon, akkor majd megkérem Ranulfot, hogy tegyen egy szívességet és csapjon rá a fejemre a pörölyével. Vagy akár Iselle-t is megkérhettem volna, hogy intézzen el, mondjuk egy tőrrel a szívembe, ahogy már ajánlottam neki; volt akármilyen kényes is, úgy gondoltam, eléggé gyűlölt volna ahhoz, hogy megtegye. Persze, ez megint felvetette volna a problémáját, hogy tőlem kevésbé félt, mint a többi opciótól...
Iselle valószínűleg költőinek szánt kérdését hallva felhümmögtem. – Az olyanfajta szájalás, amely mögött megfelelő háttér is húzódik, jellemerősítő hatású – feleltem vigyorogva. Egyelőre messzinek tűnt ez a kép; elvégre, még ha a gyerek esetleg különösen okosnak születne is, akkor is legalább kilenc-tíz évbe telne, míg kardot tudna fogni a kezébe, vagy rendesen ellőni egy nyilat. Sok idő volt; talán még korábban kellett volna erre gondolnom. Már tizennégy éves korom óta voltam Thornwall ura; igaz, végül csak három évvel ezelőtt jutottam el odáig, hogy nem csak megszilárdítani tudtam saját uradalmam, hanem bővíteni is. Iselle akkor már tizenhét volt, bőven házasítható; ha előbb keveredtem volna el a Ventris-birtokra, talán így is lett volna.
Érdeklődve figyeltem az arcizmainak szinte láthatatlan rángásait, ahogy kijelentettem, hogy ideje visszaköltöznie. Elég jó feltételezéseim voltak azt illetően, eleve miért költözött ki, és ezen okoknak csupán elenyésző részét képezte a tény, hogy lázban forgolódtam, így praktikussági megfontolásból sem volt tanácsos maradnia.Ugyanilyen érdeklődve figyeltem akkor is, mikor Brightwoodékról esett szó; valamiért nem tetszett, hogy ilyen megdöbbenéssel veszi a dolgot, mintha ismerte volna azt a gyökeret. Rémlett, hogy mintha annak idején hallottam volna valami lehetséges eljegyzésről... Hirtelen még jobban szerettem volna személyesen odamenni és magam tenni pontot az ügy és Roose Brightwood életének végére. Egyszerűen idegesített.
Talán még volt is valami abban, hogy az öreg Ventris egymaga is elég lett volna, de ezt a gondolatot már akkor megakasztotta Iselle ezt követő megjegyzése, amikor még csak kibontakozóban volt.
– Hm? – A szemöldököm összeráncolódott és a vigyorom is eltűnt a képemről, ahogy kissé a feleségem felé fordultam. Ahogy a fülembe duruzsolt, mint valami dajkamese boszorkánya, meglepett, vagy annál is inkább, megdöbbentett. Nem csak a hirtelen váltásával, hanem azzal is, hogy a közelsége, az, ahogy a keblei az oldalamnak nyomódtak, reakciót váltott ki a testemből, olyasmit, amit Iselle-lel szemben rég nem éreztem. Szép nő volt, már amikor hajlandó volt rendesen enni, de túl sokat beszélt és még többet hisztizett. Most, még ha csak néhány pillanat erejéig is, de mindezt elfelejtettem. A kérdésére előbb ránéztem, majd megcsókoltam; a korábbiakkal ellentétben nem erőszakosan, hanem lassan, ahogy az ember a szeretőjét csókolja, aki nekem határozottan nem Iselle volt; sőt, talán senki más sem.
Aztán megharaptam az ajkát. Ez már határozottan erőszakos mozdulat volt, és a vér fémes ízét éreztem a számban. Nem biztos, hogy Iselle-é volt, az enyém is lehetett, ugyanis a mozdulat közben a saját számat is sikerült megharapnom, de nem érdekelt. A kezét elengedtem, épp csak azért, hogy az ujjaim ezután az állára fonódjanak, hogy annál fogva tartsam egy helyben.
– Soha többet ne csinálj ilyet – közöltem vele vészjóslóan mély hangon. – Ha manipulálni akarsz valakit, szerezz egy kutyát.
Ezután elengedtem az állát; a saját állkapcsom megfeszült, szemeim pedig haragosan villantak Iselle-re. Minden addig érzett jókedvem elszállt. Gyűlöltem, ha meg akarták mondani, mit tegyek; az, ha ezt a szándékot rejtegetni próbálták, még jobban idegesített.
És ebbe a romantikus jelenetbe sétált, vagy még inkább szaladt bele a húgom nagy, ronda kutyája. Ha nem szerette volna úgy azt az állatot, mint ahogy, és ha nem ez lett volna az egyik fő oka annak, hogy sikerült még egy családtagommal elkerülnünk egymást, már rég a kardom állt volna ki annak az ebnek a hátából. Kedveltem a kutyákat, nekem is volt fél tucat, de azoknak hasznuk is akadt, és jól neveltek voltak; ez, velük ellentétben...
Már láttam a szemén, hogy felénk indult volna, amit én egy jól irányzott bordán-rúgással válaszoltam volna meg, ha nem jelent volna meg hirtelen Chasma is, hogy a kutyára vesse magát. A húgom megjelenése olyasmi volt, aminek sosem örültem kifejezetten (nem személyes dolog volt, én a családom minden női tagját akkor szerettem igazán, ha jó messze volt tőlem, lehetőleg legalább két faluval odébb), most mégis hasznosnak bizonyult; Iselle ezek után talán megpróbált volna egyszerűen megsértődni és elviharzani, így viszont kénytelen volt maradni, legalább egy kicsit.
Chasma, amint meglátott minket, mintha megfagyott volna. Én ezzel mit sem törődtem; mindig fura volt. – Húgom. – Ezzel le is tudtam a köszönést. Elégedjen meg azzal, hogy elismertem a jelenlétét, ezáltal pedig következetesen felszólítottam arra is, hogy csatlakozzon hozzánk, még ha látszott is rajta, hogy legszívesebben elfutna. Nem mintha ez meglepő lett volna; Chasma legszívesebben mindig elfutott volna előlem, azt hiszem, egészen azóta, hogy Rooney...
– Foglalj helyet – mutattam neki a velem szemben lévő fal tövére és a padlóra. – Arra gondoltam, minden széket felapríttatok tűzifának, és mindenki a padlón fog ülni. Szerintem praktikus. Itt ez a sok folyosó, és semmi hasznuk... Ugye, Iselle? – fordultam széles mosollyal a feleségem felé. Kíváncsi voltam, megjátssza-e magát, vagy inkább a megsértődés mellett dönt. Egyébként sem tudtam, hogy viselkedik Cha |
Reménykedtem benne, hogy ez már elegendő volt ahhoz, hogy a kényelmetlen pozíció miatt elengedje a karomat. Várakozásteljesen pillantottam rá, de mintha közelgő lépteket hallottam volna a folyosón… |
Már megint rángatózott a keze. Próbáltam ügyet sem vetni rá, ahogy megálltam felette, de tekintetem akaratlanul is megakadt a makacskodó végtagon. Abban a pillanatban nem láttam többnek a férjemet egy szánalmas alaknál, akit teljesen összetört az élet. Már csak az volt a kérdés, hogy a felépülésével a lelke tovább rohad majd, még kegyetlenebbé téve Őt, vagy valamilyen csoda folytán az Istenek kegyelméből felismeri, hogy a legjobb irányba halad ahhoz, hogy elpusztítsa önmagát.
- Nem különben – biccentettem felé szokatlan hetykeséggel, amikor kijelentette, hogy mindig a napja fénypontja az, amikor találkozunk. Az esetek többségében én magam mindig igyekeztem a ház legtávolabbi pontjába menekülni, akárhányszor meghallottam a hangját felcsendülni valahol, de tudat, hogy jelenleg sérült, és némileg gyámoltalan, nem hagyta, hogy most is ekképpen cselekedjek. Ha Ezra meglepettséget is érzett azzal kapcsolatban, hogy ezúttal én magam mentem elé, nem mutatta.
- Az, hogy egy ház hogy fest, sokat elmondd a tulajdonosáról. Azt akarod, hogy Thane azt higgye, hogy barbárok vagyunk? – kötöttem az ebet a karóhoz. Észre sem vettem, hogy egyszerűen a keresztnevén szólítottam az unokafivéremet, pedig semmi okom nem volt az efféle bizalmaskodásra; talán csak az a kedves hangvételű üzenet, amelyet nem olyan régen küldetett egy futárral, egyenesen Vidarból, hogy pontosítsa az érkezése dátumát. Nem tudom miért, de szerettem volna a kedvében járni, akár virágokkal, akár virágok nélkül. Ezra megint olyasmitől akart megfosztani, amiben örömet leltem.
- Az nem ugyanaz – legyintettem türelmetlenül, női makrancossággal forgatva a szemeimet. Látszott, hogy a férjemet nem érdekli más, csak a pénzt; úgy hitte azzal, hogy fizet egy kertészt, aki gondoskodik a virágokról, és néhány parasztot, akik levágják, és takaros csokrokba rendezik őket, máris értékelhető gesztussal szolgál. Annyira… annyira férfi volt! Észre sem vette, hogy egy csipetnyi kedvességgel mennyi mindent elért volna nálam; nem azt kértem, hogy másszon fel a lugason, és adjon szerenádot az ablakomban, csak annyit, hogy legyen jó hozzám. És igen, néhanap igenis hozhatna virágot, a saját kezében, lehetőleg ne úgy, hogy vér tapadjon hozzá. Olyan nagy kérés ez? Igen.
Sóhajtottam. Lord Ezra Thornton nem olyasvalaki volt, aki bárkihez is könyörületes tudna lenni. Igaza volt abban, tényleg olyan volt, mint egy tövis. Könnyedén megbökte az embert, ha az figyelmetlenségében túl közel merészkedett hozzá. Megszokhattam volna már, de még mindig makacskodtam.
- A virágok maradnak – mondtam ellenszegülést nem tűrve. Daisy ismét a frissen mosott lepedőkkel bajlódott a növények begyűjtése helyett; vagyis, ajánlottam neki, hogy így legyen, különben én magam zárom majd be a kiéhezett kopók közé. – Miért kell neked ilyen nyakasnak lenned? – kérdeztem vissza, de valójában nem vártam választ; értettem én, hogy mankóval szelni a vár folyosóit az emberei előtt komoly gyengeségre utalna; Viszont az, hogy mankó nélkül tette ugyanezt, ostobaság volt. A doktor ugyan visszaszorította a fertőzést, de az erőltetéstől a sebei újra felszakadhatnak.
Botorság volt azt remélnem, hogy Ezra nem fogja kihasználni a felé nyújtott segítő kezemet, de egy aprócska szikra mégiscsak ott motoszkált az elmém hátsó részében. A rántás nem ért váratlanul, azonban nem állt módomban kivédeni. Az elmúlt hetek éhezése nyomotthagyott rajtam, nemcsak kitüremkedő bordáim képében, de az erőm megfogyatkozásában is. Hiába ettem az elmúlt napokban egy kapás paraszt étvágyával, a hetek alatt elveszett erőt sajnálatosan nem lehet ilyen gyorsan pótolni.
Egyetlen rántás elég volt ahhoz, hogy a térdem koppanva érjen földet a férjem mellett; időben sikerült navigálnom ahhoz, hogy ne az ölében kössek ki, újabb fájdalmas perceket okozva számára. Úgy is engem hibáztatott volna érte, és rosszabb esettben megint gazdagabb lettem volna pár kék folttal.
- Mi szüksége volna a fiamnak arra, hogy szájaljon, amikor ott lesz neki az apja, hogy megtanítsa minden másra? – kérdeztem; gondolatban sokkal jobban hangzott, de a valóságban megremegő hangom sokat tompított szavaim élén. A lord szorosan tartott, ismételt emlékeztetőt adva arra, hogy hol a helyem. Nem feledkeztem meg a neki tett ígéretemről, de hirtelen nagyon sajnálni kezdtem a még meg sem fogant magzatomat, akit én magam ítéltem nehéz sorsa. Az üzletet megkötöttük, már késő lett volna visszavonnom az adott szavam. Elhatároztam, hogy meghozom az áldozatunkat az öcsémért. Egy gyermek megszilárdítaná a helyzeted, Iselle, írta a legutolsó levelében, és a miénket is, ezt persze nem írta le, de tudtam, hogy ezen gondolatok kimondatlanul is ott függnek a gyöngybetűi mögött.
- Még az este visszaköltözöm a szobánkba, ha úgy kívánod, Nagyuram – mintha kívülről hallottam volna a saját hangomat, és mintha nem az én ajkaimat hagyták volna el ezek a szavak; gyorsan túl akartam esni rajta, még azelőtt, hogy egyáltalán megfogant volna a fejemben a visszakozás gondolata.
- Roose Brightwood lázadni kezdett? – képtelenségnek tűnt elrejteni döbbenetemet. Nem volt nagy ház az övék, a család mindössze néhány parcellányi földet birtokolt, aminek egy részét még csak művelni sem lehetett annyira mocsaras volt. Az egész nem ért többet, mint a király csizmasarka, de hosszú emberöltők óta az övék volt; atyám párszor kisegítette őket a nehezebb időkben, jó kapcsolatot alakítva ki családjaink között. Egy ízben még arról is szó esett, hogy egyesülünk velük, de akkor még túl fiatal voltam, Roose-t pedig sürgette az idő, hogy örököst nemzzen, nem tudta kivárni, hogy a kis vörös szörnyeteg megfelelő korba cseperedjen. Jó ember volt, az erdőlakók makacsságával, az ősi földhöz való ragaszkodásukkal. Nem emlékszem, hogy kit vett el végül, ahogyan arra sem, hogy megkapta-e azt, amire annyira vágyott, de megértettem, hogy miért teszi azt, amit tesz; Szabad akart lenni.
- Nem lesz szükség a katonákra, elég, ha atyám megy – jelentettem ki, felocsúdva a révületből. Fogalmam sem volt arról, hogy Ezra mennyit érzékelt abból, ami lezajlott a fejemben. Nem is akartam kivárni. Ha valaki, hát apám lebeszélheti Roose-t arról, hogy olyan ostobaságot kövessen el, amiért az életével kellene fizetnie. Talán az én szavamra is hallgatott volna, de eszembe sem jutott ilyesmit kimondani.
- Csak emiatt fáj a fejed, hites uram? – kérdeztem; magamat is megleptem milyen gyorsan váltottam döbbentből hízelkedőre. Az ujjai még mindig béklyóba szorítottak, esélyem sem volt arra, hogy felálljak és elmeneküljek. Sok mindenre képesek vagyunk a szabadságunkért, egy kelepcébe csalt nő pedig még inkább. A következő pillanatban már homlokom a halántékának döntve duruzsoltam a füleibe. – Bízd csak bátran atyámra, akár Everardot is hazahívhatod; Lord Roose makacs, de apámra hallgatni fog. Már holnapután rendeződnek a dolgok, meglásd – olyan közel hajoltam hozzá, hogy ajkaim szinte a borostáját cirógatták. – Gondolj a gyógyulásra, ne bosszants magad holmi parasztok miatt…
Ha Brightwoodoknak volt merszük szembeszállni Thorntonékkal, csak idő kérdése volt, hogy mások is megtegyék. Elég eszem volt hozzá, hogy magam is felismerjem a jeleket, amiket Ezra már látott – mégis, jobbnak láttam, ha megpróbálom haragját csitítani. Legalább addig, amíg elengedi a karomat. A gyomromban az undor jól ismert rándulását éreztem, ahogy térdeimmel is közelebb nyomakodtam hozzá, hogy felsőtestemmel egy kissé jobban a vállának simulhassak. A legszívesebben hánytam volna.
- Ma még nem is köszöntél nekem illendően… Manapság nem divat, hogy egy férj megcsókolja a feleségét, amikor találkoznak? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Reménykedtem benne, hogy ez már elegendő volt ahhoz, hogy a kényelmetlen po |
Egészen kényelmes volt a földön, bár ezt talán azért mondtam, mert így nem fájt a lábam, meg a fejem sem. Legalábbis ez így volt egészen addig, amíg Iselle meg nem érkezett; akkor valahogy visszatért a fájdalom, sőt, a kezem rángása is társult mellé. Utóbbit is szívesen a feleségem nyakába varrtam, még akkor is, ha tudtam, semmi köze hozzá.
– Mindig a napom fénypontja vagy, Iselle – feleltem, még mindig a karom szorongatva; az arcomra kiülő vigyor pedig félúton vicsorba fojtódott. Ahogy felnéztem a lányra, megfájdult a szemem; nem csak azért, mert még mindig érzékeny voltam a hirtelen mozdulatokra és a túl nagy fényre, hanem mert hozzászoktam Iselle sötét ruháihoz. Az erre vonatkozó gúnyos kijelentéseket viszont egyelőre félretettem; túl sok mindenbe tudtam belekötni most, ezt inkább későbbre tartogattam volna.
– Mert azt a ficsúrt a virágok fogják érdekelni, ugye? – nevettem fel, nem is leplezve, mennyire ostobaságnak tartom Iselle elfoglaltságát, női szeszélynek, semmi többnek. – Vagy azt, milyen szépen pókhálótlanítjátok az olyan szobákat, amiket soha nem is fog látni. Inkább főzess egy rendes vadpörköltet a mihaszna szakáccsal; ha a kényes úri gyomra nem bírja, Én akkor is jól járok vele.
A virágra hunyorogtam. – Minden itteni virág az enyém, az én pénzemből lett ültetve, és az enyémek azok a rühes parasztok is, akik leszedték őket, szóval tulajdonképpen minden virágot tőlem kaptál, amit csak látsz. És még csak meg sem köszönöd.
Hálátlan fruska.
– Nem a tövist szeretem, Én vagyok a tövis, ez pedig egészen más – javítottam ki nagyot sóhajtva, majd a hátam mögötti falnak vetettem a fejemet, nem foglalkozva a leeső virággal. Nem tudom, hogy a hirtelen jött düh okozta fejfájás ülepedett-e le eléggé ahhoz, hogy meg is érezzem, vagy egyszerűen megint az az óránként visszatérő lüktetés-e, amely az ébredésem óta kínzott. De legalább a karom abbahagyta a rángást, legalábbis egyelőre.
Nem tetszett az, hogy ezúttal nekem kell felfelé néznem Iselle-re, ezért inkább lehunytam a szemeim, addig is húzni tudtam az időt, pihengetve, míg valaki más a válaszomra várt. Ezúttal ez a valaki Iselle volt, bár Ranulfot is rengetegszer idegesítettem ugyanezzel, egy ízben annyira, hogy megindult felém, vakon és dühösen, mint egy bika, és mikor elugrottam előle, nekiszaladt a falnak. Meglepő, de csak két foga bánta a becsapódást, az orra meg csak visszaugrott a helyére. Így is, úgy is palacsintaképe van. Iselle-nek talán kevésbé állt volna jól, ha képestől ront egy falnak; nem felejtettem el azt a gondolatot, ami az ájulásom előtt fogant meg bennem, és a feleségem ígéretét sem, amihez pedig határozottan nem ártott az sem, hogy úgy tűnt, feladott az élő múmiává válás terveivel. Iselle vonzó volt, és engem leszámítva érintetlen; valahol megértettem, miért félt attól, mi vár rá, ha meghalok. Ranulf kifejezetten kedvelte volna.
Iselle megjegyzésére komoran felpillantottam rá. – Nem... sajnáltatom magam. Megmondtam: úgy két órát itt ülök, aztán cselédlányt kínzok virágokkal. Nem figyeltél? – A mankó említésére felhorkantam. – Az egyik kutya csócsálja. Vagy az rotyog a leves alatt. Honnét tudjam? Nincs szükségem rá.
Talán nem tudtam, mit akarok, mikor többször is utasítottam Iselle-t, hogy kezdjen tegezni; úgy tűnt, az ezzel kapott erő valahogy összekeverte a csinos kis fejét, és úgy gondolta, joga lesz megmondani, mit kéne tennem, vagy egyáltalán. A korábbinál is morcosabban néztem egyenesen a szemeibe, majd megragadtam a kezét, és megrántottam, arra késztetve, hogy elém, illetve félig-meddig inkább mellém térdeljen. Akkor sem engedtem el, mikor a térde koppanva földet ért. – Megmondtam. Ülök. Te pedig mellettem. Ahhoz képest, mennyire nagyra tartod a rókák eszét, néha nagyon lassan fogod fel a dolgokat. A te érdekedben remélem, hogy a fiad kevesebbet fog szájalni.
Nem voltam hajlandó foglalkozni azzal a lehetőséggel, hogy a végén lányunk lesz, vagy esetleg egyáltalán nem is jön össze. A próbálkozás, mint olyan, sem volt egészen világos előttem; Iselle mennyire gondolhatta komolyan a dolgot? Elvégre, ha úgy gondolta, hogy a sírás helyett most majd fekszik ot,t mint egy darab fa, akkor igen hamar vissza fogok szokni Betsyhez. Vagy megkeresem a kis fattyú gyerek anyját, hátha hajlandó lesz egy fiút is szülni. Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz ötlet.
– És azért is cefetül hálás tudnék lenni, ha nem tennél úgy, mintha halálos kór emésztene, vagy ha nem lenne lábam. Nem vagyok erőtlen; ha szeretnéd, rögtön be is bizonyítom neked – villantottam rá a tekintetem. – Te meg kezdhetnéd azzal, hogy visszahozod a cókmókod a szobámba. Unatkozom egyedül. És marhára utálok unatkozni. Ó, és persze az sem lenne rossz, ha rájönnél helyettem, melyik hülye legyintette el Brightwoodéknak, hogy mostanában nem érek rá lovagolgatni, és nyugodtan abbahagyhatják az adó meg terményszállítást.
Először csak gúnyosan, halkan nevetgéltem, majd eszembe ötlött valami, történetesen pedig az, hogy Iselle épp azért ígértette meg velem, hogyha szül egy gyereket, nem bántom az öccsét, mert az Ő birtokaik egyelőre nem egészen hozzám tartoztak; inkább amolyan "nem bántalak, de küldj pénzt" szinten álltunk egymással az öreg Ventrisszel. Ez azonban azt is jelentette, amit nagyon nem szoktam szeretni: bíznom kellene bennük, legalább addig, amíg Egbertet el nem viszi valami kór. Hogyan bízhatnék meg bárkiben, mikor magamban is nehezemre esett néha?
– Írj az apádnak – jelentettem ki végül, előbb a szemközti falat nézve, majd Iselle felé fordultam, ezúttal teljesen komolyan. – Ők vannak legközelebb Brightwoodékhoz, alig fél nap lóháton. Everardot már odaküldtem, de ha a kiskutya szemei nem győznék meg őket, nem ártana néhány testesebb katona is mögé, mint amolyan biztosíték... Szólj nekik, hogy oldják meg. Az sem érdekel, ha Egbertet ültetik pónihátra és fakarddal a kezében lökik be a harctérre, csak oldják meg valahogy. |
 A tűzhelyen rotyogó sűrű húsleves ínycsiklandozó illata megcsapta az orromat. Az anyósommal és Violettel egész délelőtt takarítottunk; lesepertük a pókhálókat, padlót súroltunk, és kifényesítettük a bútorokat. A fehérneművel is végeztünk, és arról sem feledkeztem meg, hogy szárított levendulával teli szütyőket helyezzek a ruhásládákba, és szekrényekbe. Mindennek készen kellett állnia Ser Thane látogatására. Bár Lady Karina a maga jámbor módján többször is rám pirított, amiért könnyelműen megírtam a levelet a családom sosem látott felének, mégis önszántából sietett a segítségemre, amikor meglátta, ahogy az egyik méretes bútordarabot igyekszem arrébb helyezni, hogy az alól is kiseperjem az alattomosan felgyülemlett porcicákat. A férjem ugyan földesúr volt, és sok mérföldes körzetben neki volt a legtekintélyesebb vára, mégis úgy véltem, hogy a tisztaságát otrombán elhanyagolták.
- Ejnye! – szólt rám Violet, és azt hiszem, ha nem félt volna a következményektől még a kezemre is csapott volna. A mozdulatai legalábbis erről árulkodtak. – Még nincs kész! – tette hozzá szemrehányó pillantásom láttán, és kivette a kezemből a fakanalat, amit éppen készültem megmártani a levesben. Hosszú hetek koplalása után az étvágyam visszaállt, s bár általában nem ettem többet, mint egy macska, most valahogy kínzóan üresnek éreztem a gyomromat. A takarítás egészen kivette az erőmet.
- Akkor igyekezz! Hamarosan a lord is ebédhez kíván majd ülni! – figyelmeztettem a feljebbvalóhoz méltó nyugalommal, miközben visszaültem az asztalhoz, hogy meghámozzak néhány almát a sült vadkanhoz készülő szószhoz. Otthon, mármint atyám házában, sosem zavartattam magam a háztartás gondjait illetően; Édesanyám mindent pontosan ellátott, nekem csak annyi dolgom volt, hogy szép és bájos legyek. Ezzel ellentétben most a kezeim kicserepesedtek, a körmeim pedig letörtek, miközben azon fáradoztam, hogy a tüskevár visszanyerjen valamennyit a fényéből, és, hogy életet leheljek a komor falak közé mielőtt az unokafivérem ideér. Nem akartam szégyenben maradni előtte.
Csörömpölés.
A kezemben egyszeriben megállt a kés; Önkéntelenül forgattam meg a szemem, amikor közvetlenül a hang után meghallottam a semmivel össze nem téveszthető káromkodást. Úgy festett, Ezra felébredt, és nem volt éppen a legjobb hangulatban – egyébként sem, de a sérülése óta még kiállhatatlanabb volt a természete. Mégis. Látva botladozó járását, elsápadt vonásait és a betegség jelzéséül szolgáló fekete karikákat a szeme alatt, valahogy sokkal emberibbnek találtam, mint valaha bármikor.
- Maradsz! – közöltem szárazon Violettel; a lány kerekded arca egészen kipirult, és éppen az ajtó felé iszkolt, hogy imádott ura elé igyekezzék. Egyetlen, határozott mozdulattal parancsoltam vissza a helyére, majd megtörölve a kezeimet egy konyharuhában, magam indultam el megkeresni a perpatvar okát. Azon szerencsére nem kellett sokat töprengenem, hogy merre induljak el. Vezetett a csörömpölés.
- Neked nem a lepedőket kellene teregetned? – kérdeztem a hirtelenszőke szolgálólányt, aki megszeppent ábrázattal éppen egy nagycsokor virággal egyensúlyozott el mellettem. – Mégis, hová viszed a virágaimat? – tudakoltam, és elvettem tőle a vázát, amibe oly’ sok rózsát szorítottak bele, hogy a szolga ki sem látott a szálak közül. Mintha az összes folyosói váza tartalmát egybegyűjtötte volna. A halom súlyából ítélve így is történt. Le kellett tennem, nehogy magával rántson. A szolgálólány – Daisy, szóval a férjem kivételesen megjegyezte valaki nevét -, dadogva, kipirulva mindenféle máglyákról beszélt, ahová a ház ura fogja vetni azért, ha meghagyja a virágokat. A lány retteget, miközben én fáradtan dörgöltem meg az orrnyergemet, mintha éppen súlyos fejfájás kínozna.
- Örömömre szolgál, hogy jobban érzed magad – toppantam néhány perccel később (ennyi időbe telt meggyőzni a szolgálót, hogy nyugodtan folytathatja a mosást, és a helyén hagyhatja a virágokat) Lord Ezra elé, vékony karjaimat gondosan összefonva a melleim alatt; egyik kezem ujjai között tűztetően szorongattam egy szál liliomot, mint a száműzendő virágok egyikét. Egyszerű szabású, világoszöld ruhát viseltem, amelynek alját arany szegély díszítette. Ahogy a Nap egyre bátrabban, és hosszabb időkre dugta ki fejét a felhők mögül, az én kedvem is megjött a világosabb öltözetekhez. Égővörös hajam laza fonatban pihent jobb vállamon, és szálai közé az egyik öltöztetőn ugyanolyan világoszöld szalagokat font, mint a ruhám színe. Ibolyakék szemeim szikrázva tekintettek le a földön ücsörgő uramra. Áldottam az eszemet, hogy a takarítás végeztével időt szakítottam rá, hogy megmosdjak és átöltözzek.
- Elfoglalt voltam. Készülök a vendégünk fogadására – jegyeztem meg színtelen hangon; nem felejtettem el, hogy miféle érzékeny téma ez, és bármennyire is volt Ezra éppen legyengülve, nem kockáztattam volna meg azt, hogy tovább tornázzak amúgy is paprikás hangulatán. Közelsége még mindig felborzolta apró szőrszálaimat, és görcsbe csavarta a belsőmet. Pontosan tudtam, hogy mit ígértem az örökössel kapcsolatban, és ez az ígéret, minduntalan ott függött kettőnk között találkozásaink alkalmával. A lord betegségére tekintettel még nem költöztem vissza közös hálószobánkba.
- Olyan virágokba, mint ez itt? – kérdeztem finoman felfelé ívelő szemöldökkel, majd megforgattam az ujjaim között tartott liliomot. – Én szeretem a virágot, és megjegyzem, tőled még egyszer sem kaptam – jegyeztem meg, de nem tettem hozzá, hogy valószínűleg nem is fogadtam volna el tőle. Eddig. Akárhányszor megpróbált valamit az orrom alá dugni – nem kedveskedésből, sokkal inkább nagyzási hóbortból -, mint ajándékot, eddig mindent visszautasítottam. Virággal még sosem járult elém.
- Én a virágot, te viszont a tövist szereted – csóváltam meg a fejem, s bár ehhez a hasonlathoz a rózsa jobban illet volna, a lényegen nem változtatott; egyszerűen a lábai elé ejtettem a meggyötört kis virágot. Dacból ellenkeztem a kérésével, miszerint üljek le mellé; kiélveztem, hogy most lenézhetek rá.
- Egésznap ott fogsz ülni és sajnálni magad? – kérdeztem cserfesen. – Hol van a mankód? – néztem körbe a fából készült tárgy után kutatva, amelyről biztosan tudtam, hogy az ágya mellé készítettem, miközben aludt; közvetlenül az után, hogy legyűrtem a késztetésemet, hogy arrébb cirógassak egy sötét tincset a homlokáról. Attól féltem, hogy felébredne, és oda lenne a pillanatnyi varázs, amíg „szerethetem”.
- Gyere! – nyújtottam felé a kezeimet hirtelen ötlettől vezérelve. – Sétálnod kell, hogy visszanyerd az erőd – mondtam makacsul, egészen addig tartva a kezeimet felé, amíg meg nem fogta. Hogy magához rántott-e, vagy engedte, hogy felsegítsem, az teljes mértékig tőle függött. |
# # #
Puff. Csatt. Placcs. Csörömpölés.
– A kurva istenek vinnék már el ezeket a rohadt virágokat! – A hangom úgy zengte be a folyosókat, mintha nem alig egy héttel korábban ébredtem volna fel néhány napos lázálmomból. A régi szép idők, ugye, mindig mindenki visszasírta őket, az anyám, például, szó szerint is. Egy napra rá, hogy felébredtem, fel is keltem; az orvos rá akart beszélni valami mankókra, de én közöltem vele, hogy dugja fel magának a mankóit. Ott előbb találnak helyet maguknak, mint nálam; így néhány napja faltól falig, törve-zúzva közlekedtem a várban, ha olyan kedvem támadt, hogy felkelnék, és a lábam túlzottan megfájdult ahhoz, hogy rátámaszkodjak, minek következtében elvesztettem az egyensúlyom. Everard próbált rábírni arra, hogy pihenjek, ahogy mindenki más is, de sosem arról voltam híres, hogy a tanácsokat esetleg hátsó-törlés helyett arra használnám, hogy megfogadjam.
Így kerültem most is az egyik folyosóra, épp a sebesült lábamat felemelve támaszkodtam neki a falnak, ahol már a harmadik vázát löktem le. Újabban egészen sok munkát adtam a fazekasoknak.
– Te! – mutattam rá a folyosó másik végén felbukkanó cselédlányra, aki épp egy nagy kosárnyi frissen mosott ruhával igyekezett valahova. A lány megszeppenve pislogott és pukedlizett. – Azonnal szedd össze az összes rohadt virágot, amit csak találsz ebben a kurva várban, és égesd el őket máglyán, vagy a te hamvaid fölött fogok nyúlpecsenyét sütni, Daisy!
Nem is Daisynek hívták, ebben majdnem biztos voltam, de nem mert ellenkezni. Még ez is idegesített. Gyorsan meghajolt, és várt, talán arra, hogy kérek-e még mást, vagy talán hogy felajánlja a segítségét. Szerencséjére utóbbihoz nem volt elég bátorsága; addig élt volna, azt hiszem.
– Én itt maradok – jelentettem ki, továbbra is szinte kiabálva, majd a hátamat a falnak vetve egyszerűen lecsúsztam a padlóig, mintha mindennapos volna, hogy ott ülnék, és nem csak nem bírnék tovább állni, mert görcsölni kezdett a lábam. – Te mész. Kapsz két órát. – A lány sietősen bólintott, meghajolt, és szinte elfutott. Én azért még utána kiabáltam. – Ha két óra múlva felállok, és egyetlen virágot is találok, megkereslek! Kicsi ez a vár! Kurva kicsi!
És mégis mindig találtam egy újabb vázát, amit lelökhettem.
Talán a szokásosnál is hamaribb és mérgesebb temperamentumomhoz hozzátartozott az az aprócska tény is, hogy az imént kaptam levelet Everardtól, miszerint a nem olyan rég megszerzett birtokaimon kisebb zúgolódás támadt; úgy tűnt, félreértették a mostanában történt dolgokat, és azt hitték meghaltam, ugyanis az a kisnemes, akitől eloroztam a mocskos földjeit a rühes parasztjaival együtt, hirtelen úgy döntött, mégiscsak visszavenné őket. Nem volt nagy föld, de mérhetetlen haragra gerjesztett, hogy ilyen szemtelen népségek is léteznek, ráadásul ezek szerint a várban akadt valaki, aki készségesen tájékoztatta a vidéket arról, hogy Thorntonék háza táján nincs minden rendben. Csak abban reménykedhettem, hogy Ranulf még mindig részeg mámorban fekszik valahol, és nem jön ide, hogy annak örömére, hogy kicsit gyengélkedem, gyógymódként gégemetszést hajtana végre rajtam, baltával, barátságunk tiszteletére.
Mikor cipősarkak kopogását hallottam meg, szinte készen álltam arra, hogy levegyem a csizmám, és hozzávágjam dühömben, bárki volt is az, aki közelített, amiért ő gond nélkül fel tud állni, én pedig még mindig nem. Mikor Iselle tűnt fel a sarkon, nem tudtam eldönteni, örülök-e annak, hogy a csizmám levevése is túl sok energiát igénylő feladatnak bizonyult, vagy sem.
– Á, Iselle, életem fénye! – vigyorogtam fel rá kajánul. Mérges voltam; ilyenkor szinte vártam a kínálkozó alkalmat, mikor csattanhat valakin az ostor, és ha volt egy kis esze, erre Iselle is rájött az elmúlt hónapok alatt. Megütögettem a mellettem lévő, üres padlót. – Nincs kedved leülni? Szinte hiányoltalak ma, és úgyis itt ülök még úgy két órát. Aztán vagy virágba fojtok egy cselédlányt, vagy nem. Még meglátom.
Észre sem vettem, hogy a kezem mikor kezdett el rángatózni, csak azon kaptam magam, hogy akaratlan mozdulatokat végez; a jobbommal úgy ragadtam meg, mintha idegen támadó volna. Elegem volt. És azt hiszem, ráültem egy szilánkra. |
Borzasztóan bosszantott, hogy a fejem kongásától és a testemen néha átszaladó hidegrázással kombinált égő érzéstől még azt sem tudom élvezni rendesen, hogy Iselle-t zavarja, sőt, egyenesen idegesíti a talán-lányom létezésének ténye. Dühös volt, sőt, féltékeny, és egészen biztosan sértette a büszkeségét; ha korábban tudom, hogy így reagál rá, a végén még korábban felhozom, sőt, a kölyköt is idehozatom Everarddal, akkor is, ha nem az enyém. Persze, valószínűleg hamar megbántam volna a döntést, főleg azért, mert ki nem állhatom a kölyköket; az embereket sem kedvelem túlzottan, de ők még kicsik és buták is, és folyton maszatos kézzel csimpaszkodnak az emberbe, meg összeesznek minden piszkot a földről... Erre ott vannak a kutyák. Őket egészen bírom. Meg sem szólalnak, ráadásul még nyulat is fognak. Ilyen szempontból valószínűleg az is kétséges volt, mennyire okos azon döntésem, hogy minél hamarabb akarok magamnak egy fiút, hogy az egész hülyeségnek legyen valami értelme, de ilyesmiken nem gondolkodtam, egyelőre. Ahhoz túlzottan lefoglalt a fejem lüktetése és az Iselle-el való kötekedés.
– A-ha – vigyorodtam el a magyarázatára. Ahhoz nem fűztem szavakat, hogy egy szóval sem mondtam, hogy bármerre is mennénk, nem hogy a rheyai díszes társaság kellős közepébe, a hercegi esküvőre. Invitációt természetesen kaptam; az Arduinnai Rengeteg nem bővelkedett nemesekben, és bár egyébként egyre biztosabb lettem abban, hogy az enyém errefelé a legnagyobb birtok, ez nem teljesen hivatalos információ volt. Semmi kedvem nem volt a királyi palotába utazni; nem csak Thornwallt nem szerettem ilyen sokáig elhagyni, a nemeseket sem igazán bírtam, nem beszélve a főnemesekről, meg az ostoba udvariassági elvárásairól. Ugyanakkor soha nem vettem részt különösebben hasonló programokon; néhány éve, az új király beavatásakor persze muszáj voltam felkullogni oda Everarddal. Gyűlöltem. Mégis, talán nem ártott néha megnézni, kikkel állunk szemben, mielőtt behúztunk volna nekik egyet.
Ha így néztük, akkor talán a híres-neves, egyre ellenszenvesebb Thane Llewellyn megismerése sem volt olyan előnytelen, mint gondoltam volna, de semmiképp nem volt kedvem hozzá, ráadásul egyébként sem szerettem idegeneket látni a saját váramban. El is döntöttem, hogy nagyon mérges leszek Iselle-re, amint erre fizikailag képessé válok, mire elmúlik a gyógyfüvek és a láz tompító hatása.
– Ó, de jó. Mivel ilyen jól ismered az unokatestvéred, akit sosem láttál, két tucat probléma helyett csak huszonkettő maradt. Mindig is tudtam, hogy nem csak a szép pofidért vettelek el – vigyorodtam el cinikusan. Magam is meglepődtem azon, milyen nyugodtan kezeltem a helyzetet, illetve az Iselle-ben hirtelen fellobbanni látszó szemtelenséget, sőt, követelőzést; csak a szegfűre tudtam fogni. Valahogy nem is éreztem magam úgy, mint általában;nem munkálkodott bennem annyi... düh. Szinte kellemesen éreztem magam.
Undorító érzés volt.
Az, hogy Iselle-t megcsókoltam, talán részben ebben a felismerésben gyökeredzett; mindig gyűlölte, ha hozzáértem, de nem tehetett ellene sok mindent, habár az ellenkezése az én kedvemet is elvette. Büntetésnek mindenesetre eddig mindig bevált, s most is abban a tudatban vettem birtokba az ajkait, hogy ezzel zavart okozok a csinos kis fejében. Arra még kevésé bódult állapotomban sem számítottam volna, hogy a feleségem mozdulataiban rejlő hév nem ellökni próbál majd, hanem ott tartani. Viszonozta a csókot; meglepődtem, de volt annyira kellemes érzés, no meg fölényes, hogy ne mutassam ki, s rá hagyjam az elhúzódásban rejlő megadást. Az arcára sötétben, a kandalló fényénél is jól láthatóan kiülő pír valamelyest elégtételt jelentett, ám a szegfűs bágyadtságon túl ismét elöntött a gyanakvás érzése, mellyel minden hasonló váratlan eseményre reagáltam. Mi a fene?, hunyorogtam fel a lányra, a vonásait fürkészve próbálván szóra bírni azokat. Képtelen voltam rájönni, miért reagált úgy, ahogy; nem volt szándékos, abból ítélve, hogy Ő is elég zavarodottnak tűnt. A végén Everardnak lesz igaza, és tényleg megőrül mellettem.
– Az anyám unatkozik, ha nem aggódhat. Nála ez már csak megszokás, a személyisége része – forgattam meg a szemem, de abban ki nem mondva egyet értettem a lánnyal, hogy nem esett volna rosszul egy kis alvás; a szemeim sajgása nem szűnt meg, ám az Iselle érthetetlen viselkedése miatti gyanakvás még a fejfájásomra is rátett egy lapáttal. A kérdésére nem válaszoltam, csak némán, és állapotomhoz mérten éberen követtem a tekintetemmel, ahogy megkerüli az ágyat, majd elkezdi igazgatni a takarómat, amolyan asszonyi sületlenség. Úgyis megint össze lesz túrva.
– Azt csinálok, amit akarok – fújtattam, dobva egyet a fejemen, hogy az arcomba hulló hajam valahol máshol oktalankodjon, ne pont a szemem előtt. – Ha meg akarok halni, akkor meghalok – jelentettem ki, de a hangomból valószínűleg hiányzott az az elhatározottság, amely komoly fenyegetéssé változtathatta volna a szavaimat. Talán Iselle sem törődött velük, csak megindult kifelé, először nem is értettem, miért; aztán eszembe jutott, hogy minden bizonyosság szerint nem feküdt mellém aludni, mikor lázálomban forgolódtam. Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy most is elmenjen; nem a személyéhez ragaszkodtam ezzel, hanem a rutinomhoz. Mióta hozzám kényszerült, ha idehaza voltam, mindig mellette aludtam, akkor is, ha ezt ő leginkább csendes szipogással próbálta kompenzálni, valahová az ágy másik felére húzódással. Ennek ez volt a rendje; és nem tetszett, hogy meg akarja törni.
– Iselle! – szóltam utána rekedt hangon. Ha meg is fordult, néhány pillanatig csak szólásra nyitott szájjal, de némán meredtem rá; eszem ágában sem volt közölni vele, hogy azt akarom, itt maradjon. A végén még félreérti. Ám esélyem sem volt átgondolni, hogyan kéne mégis rábírnom a maradásra, ugyanis a következő pillanatban az ajtó kinyílt, és az anyám rontott be rajta, szinte kétségbeesetten.
– Ezra! – kiáltotta, nehezen behatározható érzelmek hullámainak közepette; a következő pillanatban már mellettem volt, és a mellkasomra borulva sírt, még megnyikkanni sem volt időm, hogy ne tegye.
– Az Istenekre, ne már, asszony! – morogtam, de a kezem magától mozdult, hogy a szőke hajpacának tűnő fejen állapodjon meg, mintegy megnyugtatásként. Mindig is gyűlöltem a síró nőket, bosszantottak, de az, ha az anyám csinálta ugyanezt, az egészen... Más volt. Mármint, még mindig bosszantott. De emellé olyan kellemetlenül is éreztem magamat, még akkor is, ha nem én okoztam, mintha az én hibám volna, hogy valami rossz történt vele, pedig az anyámnak aztán nem kellett különösebb ok a síráshoz, egyszer mérgelődtem, mert rossz az idő, ő pedig elbőgte magát, hogy sajnálja. Valamiért ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy valamiben biztosan hasonlítok az apámra, ezt pedig gyűlöltem; gyerekkoromban Gomer Thornton válogatott kínzásokkal, lelkileg és fizikailag is bántalmazta az anyámat, ő csendben sírdogálva meghunyászkodott, én meg nem tudtam mit tenni. Gyűlöltem. Aztán belelöktem az apámat a folyóba.
Azóta az anyám már csak miattam sírt.
– Drága kicsit fiam, én Ezrám, úgy aggódtam miattad, úgy örülök, nem is tudom, mi történt volna, ha... ha... – Nem tudom, ezután mit mondott, nekem értelmetlen gurgulázásnak tűnt, de nem is igazán érdekelt.
– Igen, igen, élek... De jó – sóhajtottam, majd rögtön utána fel is kiáltottam. – Aú! Az a rossz lábam, te nő!
Nem tudom, Iselle mikor mehetett ki, húsz "úgy aggódtam"-mal ezelőtt, vagy tizenkét "hagyd már abba a sírást"-tal később, egyszer csak azt láttam, hogy nincs ott, és csak arra tudtam gondolni, hogy az asztal melletti asztal megint tele van rohadt, büdös virágokkal.
A franc esne Violetbe.
# # #
|
– Ó. – Csupán ennyi bukott ki belőlem válaszul, mikor Cohl bácsikám közölte, hogy az alagutakra tett megjegyzése pusztán humorizálás volt részéről. Megjelent bennem az a roppant szörnyű, nyomasztó érzés, miszerint sikerült rövid másodpercek alatt felsülnöm, és még komolyabban meg se kellett hozzá mozdítanom a kisujjamat. Ámbár, abban mégiscsak reménykedtem, hogy valóban rejtőznek tekergőző alagutak a falak mögött; elvégre, a titkoknak is valahol el kell férniük. – Természetesen, bácsikám. Csak azt az elvet vallom, hogy ismerjük meg azt, ahol élünk, és azokat, akikkel élünk. Még mindig jobb, hogyha felkészülten szembesülök az egyik járatban egy patkányhordával, semmint ellenkezőleg. – Majd libabőrös is lett a karom az emlegetett rágcsálók gondolatára is; nem volt semmi bajom velük, amennyiben elég távol voltak tőlem és a másik irányba haladtak, mint én.
Ismételten elnyomtam egy sóhajt – a kellemetlen érzetem tovább fokozódott, mikor szóba került a fivérem egészségi állapota. Sejtettem ugyan, hogy csak illedelmességből hozta fel a rokonom, és nem volt tudatában annak, hogy miféle érzések és ellenérzések dúlnak bennem, s nem tudtam eldönteni, melyiknek adjam meg magam előbb. Ahhoz túl sokra kellett volna emlékeznem, felelevenítenem, s elmondanom. Nem hittem, hogy akár éveken belül is képes leszek akármelyikre, anélkül, hogy nem zuhannék bele egy képzeletbeli, feneketlen verembe.
A bácsikám válaszára biccentettem; hallottam arról, hogy ő és az édesapám nem különösebben jöttek ki egymással, azonban soha nem tudtam eldönteni, mégis mennyire. Mikor még az atyám, Gomer Thornton, az élők sorát gyarapította, valamilyen megmagyarázhatatlan ösztönből kifolyólag kerültem folyton-folyvást. Inkább felvállaltam azt, hogy napokig gubbasztottam a szobámban, és csak az éj leple alatt, mikor úgy véltem, tiszta a levegő, lopóztam le a konyhába, hogy magamhoz vegyek némi elemózsiát. S még a mai napig is gyötör a lelkiismeret-furdalás amiatt, amikor az igazán mély gyász helyett egy felszabadító érzés jelent meg bennem a halálhírének hallatán.
– Ugyan, kedves bácsikám – mosolyodtam el. – Egyes fiatalok nem becsülik meg az előző generációk történetét, pedig bizonyos vagyok abban, hogy rengeteg érdekességet rejtenek. Éppen ezért ne becsülje le, nagyon is szeretem hallgatni mások mesélését. Engem például furdal a kíváncsiság az ön esetében, mert velem – mutattam magamra – tényleg nem történik semmi.
A vaddisznó hallatán félig felvontam az egyik szemöldököm.
– Komolyan felkergette a bácsikámat az atyámmal együtt egy vaddisznó egy fára? Szentséges istenek – nevettem el magam röviden.
Alig halt el a kacajom, amikor meghallottam a fivérem pörölő hangját – s előfordulhat, hogy enyhén fogalmaztam, mivel az obszcén szavak használatát sem mellőzte –, amivel olyasvalakit illethetett, aki éppenséggel virágágyást varázsolt Thornwallból. Kikerekedett szemekkel meredtem magam elé, a szám elnyílt megdöbbenésemben, s nem egészen jutott el a tudatomig, mit is hallok tulajdonképpen.
– Ó, az Istenekre… – suttogtam magam elé, és szinte éreztem, ahogy az arcomra felkúszik az a fajta mosoly, ami levakarhatatlan. Fel fog épülni! Hála az összes istennek!
Köszönöm-köszönöm-köszönöm!
S fel sem fogva, hogy a következő percekben mennyire súrolom az illetlenség határát alulról, illetve felülről, megöleltem a hozzám legközelebb eső személyt, aki éppenséggel lehetett a bácsikám is. |
– Ráérünk még Thane Llewellyn miatt idegeskedni; még ide sem ért. Könnyen lehet, hogy felfalja egy csoszogó mielőtt még átügethetne a kapun – mondtam, de még a gondolatot is szörnyűnek tartottam. A rokonom volt, s bár szüleink hosszú idők óta megszakították a kapcsolatot a családjaink között, úgy éreztem, hogy a halálát meg kellene gyászolnom. Már éppen eleget gyászoltam az elmúlt hónapokban.
Megcsókolt. Nem először fordult elő, de az első alkalom volt, amikor számítottam rá. Talán vártam is. Ahogy arcunk izgalmas közelségbe ért, az orromat elöntötte az illata – az ágyban töltött napok alatt többször is éreztem már, s a fürdő hiányának ellenére sem találtam gusztustalannak. Természetes volt. Szabad kezem, amit nem fogott közre az ujjai béklyója az arcára, onnan pedig a tarkójára siklott, hogy ajkaink csatája közepette a hajába markolva húzhassam még közelebb magamhoz. Mi történik itt?, riadtam meg, és úgy szakadtam el tőle, mint akibe egyenesen villám csapott. Kótyagosnak éreztem magam, mintha fejbe vágtak volna, miközben a szívem ott dobogott a torkomban. Elvörösödtem.
- Későre jár – jegyeztem meg rekedt hangon, de nem álltam fel; kezem még mindig az ujjai alatt pihent, ha nem húzta el, miközben a másik esetlenül zuhant le a testem mellett. Nem tudtam, hogy mi ütött belém az előbb. Efféle mohó vágyat még sosem éreztem. Ezra iránt pedig végképp nem. Érthetetlen.
- Pihenned kell, hogy holnap reggel fogadhasd az édesanyádat. Lady Karina szörnyen aggódott érted, és Chasma is – jelentettem ki, bár az utóbbiban nem voltam biztos; A kis sógornőm nem került túl közel hozzám, és egy kezemen meg tudtam számolni azon alkalmakat, amikor egyáltalán szót váltottunk egymással. A lány más volt, mint én. Számára a kutyája jelentette a legjobb társaságot; sem az öltözködés, sem a ház csinosítgatása nem érdekelte különösebben. Chasma semleges volt számomra.
Abban azonban biztos voltam, hogy ha most bekopognék Lady Karina szobájába a hírrel, hogy a fia magához tért, ébren találnám. Megesküdnék rá, hogy azóta nem pihent le, hogy látta Ezrát lezuhanni a lováról. Talán úgy illett volna, hogy azonnal értesítsem a hírről, de kételkedtem abban, hogy a sápítozva aggódó anyja olyasmi lenne a férjem számára, amit aznap még türelemmel tudna el viselni.
- Szeretnél még valamit? – kérdeztem. Megfontolt lassúsággal álltam fel, készülve rá, hogy esetleg megpróbál majd ebben megakadályozni. Magam sem tudom, hogy miféle válaszra számítottam a kérdésnél, de ügyelve rá, hogy kartávolságon kívül maradjak megkerültem Őt, hogy újfent megigazítsam a párnáját a fekvéshez, és hogy elrendezzem a takarója redőit mielőtt még távoznék a szobából.
- Ne merészelj meghalni nekem az éjjel, Ezra Thornton – mondtam szigorúan, fenyegetően megingatva mutatóujjamat. - Nem tenne jót a terveimnek – húztam el az ajkamat szenvtelenül, majd sarkon fordulva az ajtó felé indultam. Meg sem fordult a fejemben, hogy aznap éjjel mellé kellene bújnom.
|
Egyszer régen hallottam egy szóbeszédet arról, hogy vannak asszonyok, akik úgy szereznek hatalmat maguknak, hogy démonokkal hálnak. Bár a gyomrom kíméletlenül háborgott, akkor és ott úgy kellett tekintenem Ezrára, mint a saját démonomra; szükségem volt rá a túléléshez, amelynél nincs ősibb ösztön. Az ágya mellett átvirrasztott éjszakák több dologra is rávilágítottak, ideje volt megacélozni a lelkem.
Két ujjam úgy tapadt a halántékomra, mintha kínzó fejfájás gyötörne. A tény, hogy a férjemnek van egy lánya, akit ugyan nem ismert el, és talán egy kis szerencsével elég távol van tőlem ahhoz, hogy sose keljen látnom, teljességgel letaglózott. Egy fattyú nem nagy dolog, de ismerve Ezra múltját és vérmérsékletét, könnyen lehet, hogy nem csak ez az egy fog kellemetlenségeket okozni a jövőben. Az némileg megnyugtatott, hogy a lord sem ezzel, sem bármelyik másikkal nem kíván többet foglalkozni. Helyes.
- Ne említsd Trevant egy lapon azzal a… - sziszegtem. A nyelvem hegyén rettenetesen ocsmány szó pihent a félbehagyott mondat befejezéseként, amelyet aztán asszonyi szívem nem engedett kimondani. Bármennyire is sértetőnek éreztem a gyermek puszta létezését is, tudtam, hogy Ő nem kérte az életét, arról az elátkozott kapcsolatról, amelyből megszületett, végképp nem tehetett. Elgyengültem.
Egy percig sem bántam meg, hogy befogadtam az otthonunkba a mágusfiút. Aztán sem, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy Ezra kedve szerint fogja majd felhasználni szegényt a kisded játékaihoz – bár reménykedtem benne, hogy a fiúnak megvan a magához való esze, és nem fog feltétel nélkül megbízni a férjemben. Figyelmeztettem rá, hogy a ház ura jóval veszedelmesebb, mint ahogyan az látszik, gondoltam, innentől kezdve neki kell meghoznia a döntéseit, nyomatékosítottam magamban nekikeseredve. Azért hoztam a házunkba Trevant, hogy a hasznomra legyen a régóta húzódó csatározásban a férfival, akihez akaratom ellenére kényszerítettek hozzá, és most én magam is arra készültem, hogy ugyanolyan bábbá változzak a Lord kezei között, mint amilyenné akaratlanul a fiút is tettem.
A cél szent volt; A saját túlélésem érdekében cselekedtem. Önzőn, és makacsul képzelvén, hogy van esélyem arra, hogy magam irányítsam a történéseket csak azért, mert elébe mentem. Behódoltam, miközben eszembe sem jutott behódolni. Mindent azért tettem, mert ezt akartam, és nem azért, mert kényszerítettek. Elhitettem magammal, hogy a döntéseim az enyémek, és megóvhatom velük Egbertet.
Magamat.
Azt hittem, hogy győzhetek – amikor pedig a férjem azt mondta, hogy minden úgy lesz, ahogy én akarom, még inkább nyeregben éreztem magam. Az elmúlt hónapok alatt nem sokat tanultam a helyzetemből. Önelégült mosoly görbült a szám sarkába, miközben nem vettem tudomást az újabb sértésről. Elhittem, hogy kikövetelhetem a védelmet atyám vér- és jog szerinti örökösének. Öntelt voltam.
- Ha Rheyába utazunk a hercegi esküvőre, nem jelenhetsz meg akármiben – rántottam meg a vállam. Az ing még korántsem volt kész; Már azt sem tudtam, hogy miért kezdtem neki egyáltalán. Az biztos, hogy nem a szívemben magot vető szerelem késztetett rá. Kicsit sem szerettem az uramat. Csak elviseltem. Legalábbis ezzel győzködtem magam, miközben lelki szemeim előtt ismét megjelent a gyertya lángja körül táncoló pillangó, amit annyira vonzott a fény, hogy az sem riasztotta vissza, hogy a tűz végül el fogja pusztítani. Ezra volt a tűz, amely nem vörös, és ragyogó, hanem sötét és emésztő – utána nem marad semmi, csak a füst, és az üszkössé emésztett falak. Már engem is megfertőzött, értettem meg, miközben Őt néztem. Már nem szegtem le a pillantásom félve, szemérmesen, mint korábban.
Azt, hogy megyünk a hercegi esküvőre éppen úgy kijelentettem, mint korábban azt, hogy nem ölheti meg az öcsémet. Nem éreztem úgy, hogy ebben a két dologban érdemes lenne vitát nyitnunk egymással.
- Attól még a karma és a foga ugyanolyan éles marad – fűztem tovább megkezdett beszélgetésünket a rókáról. Nem tudom, hogy honnét nyertem aznapi bátorságomat; Talán elegendő volt az, hogy a férjem az ágyban feküdt, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar felkelhetne onnan. Most Ő volt kiszolgáltatott helyzetben, és ez a fajta változás nagyon is ínyemre valónak tetszett. Elviseltem volna még.
Nyugodtságot varázsoltam az arcomra, igyekezvén elhessegetni magamtól a nászéjszakánk szörnyűségeit. Továbbra is lecövekeltem a gyümölcsöstál mellett, és újabb szem szőlőt téptem le a fürtről. Az étvágyam visszatért, és minél többet tüntettem el a fanyar gyümölcsből, annál éhesebbé váltam. Kérdő pillantást vetettem rá, amikor arra kért, hogy üljek mellé. Egy másodperc erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy nem teszem meg, de aznap már éppen eleget dacoltam vele. Engedelmeskedtem, de nem siettem el a dolgot. Megfontolt léptekkel vágtam le a távolságot a gyümölcsöstál és az ágy között, s amikor elhelyezkedtem a fekhely szélén, megigazítottam a szoknyám, hogy redői egyformán simuljanak el a mélykék anyagon. Csinálnom kellett valamit. Akármit.
- Az unokafivéremet nem érdekli a politika, ahogyan a frissen szerzett földjeid sem fogják – jelentettem ki olyan határozottsággal, mintha már születésem pillanatától ismerném Thane Llewellynt. Ezra túl sok problémára mutatott rá egyszerre, olyan dolgokat is felfedve előttem, amelyre korábban, mint mondtam, gyermeki dacból nem gondoltam. Már magam is tudtam, hogy ostobaság volt meghívnom a lovagot – ezt persze a világért sem vallottam volna be! -, de már túl késő volt visszakozni. Az Istenek Bajnoka elfogadta az invitálást, és hamarosan átlépi majd házunk küszöbét. Csak abban reménykedtem, hogy nem lesz annyira ostoba, hogy túl mélyen üsse bele az orrát az uram dolgaiba, megóvva saját magát attól, hogy végül egy gödörben végezze az erdő mélyén.
- Csak le kell kötünk, és elterelni a figyelmét – mondtam, mintha mindezzel mindent megoldhatnánk. – Biztosan találunk néhány csinos parasztlányt, akik elszórakoztatják abban a néhány napban, amíg itt időzik… Úgy mondják, hogy kedveli az asszonyi társaságot. Talán tényleg ide hozhatnád a te Betsydet, nem? Bizonyára különleges teremtmény lehet, ha eddig nem untál még rá. Mit gondolsz, várni fog rád? – rándult meg a szám sarka, de hamar szelídítettem a mozdulaton, hogy kevésbé hasson csípősen. Igyekeztem egyszerűen lezárni a témát, és úgy tenni, mintha az egész nem lenne túlságosan nagy dolog az egész. Egy rossz lépés, és a végén te magas is egy tömlöc mélyén végzed, vagy egyszerűek kivégeznek, duruzsolta egy kegyetlen hang a fülembe a gondolatot, amely kegyetlenül ismerősnek hatott. Azzal, hogy felhoztam a férjem szajháját, csak még távolabb akartam kerülni a kérdéstől. Azt hittem, hogy a féltékenységem szórakoztatja majd annyira Ezrát, hogy megfeledkezzen Thane-ről.
Amikor megfogta a kezem, és közelebb próbált húzni magához, az ösztönöm az ellenkező irányba parancsolt. Egy pillanat erejéig úgy festett, mintha meg próbálnám kihúzni a karomat a korábbiaktól gyengébb, de határozott szorításából. Izmaim megrándultak, de aztán ösztöneim helyett az eszemre hallgattam. Minden egyes szavát éreztem az ajkaimon, ahogy közelebb hajolt hozzám. Kérdése váratlanul ért, mert egyenesen gyomron talált. Tényleg féltem – nem az elvesztésétől, pusztán a halálától. A következményektől. Ranulftól. A többi banditától. Az ismeretlen rossztól. Az egyedülléttől?
- Mit ér az élet, ha mindig csak aggódunk a holnap miatt? – kérdeztem úgy, mintha én magam nem mindig ezt tenném. Nem a szerelem tartott a betegágyánál. Még csak nem is a hitvesi hűség. Azért voltam itt, mert megrettentett az, hogy mi vár rám, ha egy reggel nem ébred majd fel. – Ráérünk még Thane Llewellyn miatt idegeskedni; még ide sem ért. Könnyen lehet, hogy felfalja egy csoszogó mielőtt még átügethetne a kapun – mondtam, de |
Volt valami logika abban, amit Iselle mondott; és ha nem esett volna gyerekkoromtól olyan nehezemre elismerni, ha másnak igaza van, valamint ha nem lett volna teljesen tompa az agyam a láztól, úgy minden bizonnyal szóban is reagáltam volna erre, ám így csupán egy nevető horkantás jutott a feleségemnek osztályrészül. Valószínűleg jobban jártam volna, ha minden más kérdésére is csak ennyivel válaszolok; természetesen nem a lány érzéseinek védelmének értelmében, csupán a fejfájásom okainak száma lett volna eggyel kevesebb. Én viszont hallgattam a gyógyfüvek okozta bágyadtság szülte gondolatokra, és beszéltem. Éreztem a jogosságát a kérdésnek, sőt, azt is éreztem, hogy valahol már szinte meg is érdemeltem, de ezt még ilyen állapotban sem voltam hajlandó elismerni.
– Mittudomén – ráncoltam össze a szemöldököm, erőtlen mozdulattal legyintettem, mintha a kérdéssel és válasszal együtt a lányt is elhessegethetném. Az lett volna a legegyszerűbb. – Nincs többesszám. Csak egy van. Vagy lehet, hogy már az se... – Az anyja, mikor arra jártunk, még mindig próbált rávenni, hogy nézzem meg a kölyköt, nyilván azért, hogy fizessek pénzt az eltartásáért, hogy nyugtom lehessen. De ha azt hitte, hogy valami koszos, fogatlan kislányon megesik a szívem és hirtelen pénzt költök majd rá, nagyot tévedett. Amúgy sem lehettem volna biztos abban, hogy az enyém, meg még lány is, miért kellett volna foglalkoznom vele tovább?
Ekkor fogta fel az agyam is azt, amit a fülem már hallott és a szám megválaszolt, ez pedig gunyoros mosolyra késztetett. – Zavar, hm? Csak valami félparaszt kölyök... Életedben nem fogod látni. Nem úgy én az új vörhenyes házivarázslódat.
Nem volt különösebb bajom Trevannal, főleg azért, mert hasznos volt számomra, és mert sohasem láttam. Ehhez persze lehetett köze annak, hogy amikor utoljára itthon láttam, épp csak rájöttem, miféle is ő, amikor újra dolgom akadt, aztán pedig többé-kevésbé lekötött az, hogy lázálomban forgolódjak. Szinte biztos voltam abban, hogy ha hajlandó lesz segédkezni a még nem körvonalazódott terveimben, és legalább olyan tehetségesen elkerül, mint Cohl bácsikám tette, akkor még kedvelhetem is. Ettől függetlenül kész voltam bármikor bárkit felhasználni, hogy visszaszúrhassak, ha valaki meg akarta mondani, mit tegyek. Azt valahogy sosem voltam képes tolerálni, sem az apámtól, sem anyámtól, a feleségemtől pedig pláne. Ennyi idő alatt rájöhetett volna, hogy hasznosabb volna, ha az ilyen indíttatásai helyett inkább borsóval dobálná a falat, vagy dugókat húzna Thornwall minden egyes tövisére.
Az azonban, ahogy Egbert mellett érvelt, arra engedett következtetni, hogy nem igazán számíthatok a közeljövőben ilyesféle előrelépésre.
– Hülyeségeket beszélsz – jelentettem ki egykedvű flegmatikussággal, a szemeimet a plafonra szegezve –, de nem érdekel. Legyen, ahogy akarod. – Mintha nem lett volna jobb dolgom, mint hogy félhalott kölyköket segítsek át a másvilágra; ahogy a dolgok álltak, a természet egyébként is megtette ezt helyettem, annka rendje és módja szerint: az erős túlél. A gyenge meghal. Csak az asszonyi szív volt olyan puhány, hogy ezzel akarjon dacolni.
Az egyik jobb dolog, amit általában csináltam, épp az ezután felmerülő Betsy volt. Nem kötöttek érzelmi szálak a lányhoz, bár abban biztos voltam, hogy bizonyos részei hiányozni fognak; mégis, volt valami rutinszerűségem, amiből ettől kezdve a Betsy-látogatás kimarad, és ez, biztos voltam benne, rosszabb kedvű napjaimon még rosszabbá tenné a közérzetem, így tulajdonképpen Iselle érdeke is volt, hogy hamar új rutin-feladatot találjak magamnak a helyére.
– Az jobban meglep, hogy szabadidődben a címeremet hímezgeted – feleltem elhúzott szájjal. Még azelőtt láttam, mivel matatott, hogy eltehette volna, de csak most ismertem fel, mi is volt az; igazából nem számítottam rá, hogy tudja is Betsy nevét, de a szolganép pletykás volt, meg az őröket sem az eszükért tartottam, valahol benne volt a pakliban, épp úgy, mint az, hogy egyszer valaki még lábon döf.
– A rókák szép bundáját is megtépázza a tüskebokor, ész ide vagy oda – vágtam vissza Iselle egyértelmű kihívására. Néha tényleg rá kellett jönnöm, hogy okosabb, mint gondoltam; ugyanakkor néhány helyzetben túlbecsültem, szóval tulajdonképpen a kettő kiegyenlítette egymást. Az biztos, hogy jobban tetszett így, hogy nem játssza azt az ostoba szerepét, ami egy idő után mérhetetlenül unalmassá vált. Abban viszont nem voltam olyan biztos, mennyire nyeri el a tetszésem az újdonsült bátorsága mellé előbukkanó követelőzése is. Ha nem lettem volna ágyhoz kötve, félig kábult állapotban, valószínűleg egészen máshogy haladt volna a beszélgetés. Az asszonyi baj emlegetésére elfintorodtam, de hamar visszaadtam a döfést a nászéjszakánk megemlítésével, ami köhögőrohamot váltott ki a feleségemből; a labda azonban ismét hamar visszakerült hozzám, amikor felemlegette azt, ami eredendően is kiváltotta az ájulásom, legalábbis a korai bekövetkeztét.
Az addig nagyjából egyenletes légzésem ismét szaggatottá vállt Thane Llewellyn érkezésének hírére. Valamelyik részem mérges akart lenni, és valamit a falhoz vágni; de végül nem tettem, és nem csak azért, mert fizikailag képtelen lettem volna a pohárnál nehezebb tárgyakat megemelni, és még azt sem tudtam volna elhajítani, hirtelen viszont egészen ébernek éreztem magam. Talán az ereimben száguldozó vér tehette.
– Igen, az unokatestvéred – bólintottam, lassan formálva a szavakat, előre élvezvén a helyzetet. A kérdésre megráztam a fejem. – Nem, nem, nem kell kaja. Azt hiszem, bőven jól lakom majd ezzel. Gyere, ülj ide – paskoltam meg a mellettem lévő üres helyet az ágy szélén, jelezve Iselle-nek, hogy üljön oda. Addig folytattam, amíg ennek eleget nem tett.
– Na, és akkor most elmesélheted, hogy milyen csodálatos terv körvonalazódott abban a csinos kis buksidban, amikor idehívtad őt, az engedélyem nélkül. Mármint... Biztosan volt egy terved, hogy hogyan fogod neki megmagyarázni azt a sok-sok új területemet, amely hivatalosan a korona szerint még máshoz tartozik, vagy a berith-i körözött banditákat, akik két faluval arrébb tanyáznak, nem igazán rejtegetve ottlétüket, ugye? Nem is kell említenem az újonnan felmerült problémákat, mint például hogy egy szökött mágust rejtegetünk a vendégszobában, meg azt, hogy Caun Rimadar miért tesz baráti látogatásokat errefelé. No meg persze ott van az a néhány ládányi megszerzett aranyam, meg az a bazinagy zafír, ami anyám nyakában lóg, és nem épp errefelé terem... De fölösleges is folytatnom a felsorolást. Biztos vagyok benne, hogy te minderre gondoltál már, elvégre... – felnevettem – Olyan okos kis róka vagy, hm?
Megfogtam Iselle kezét, nem olyan hirtelen és erőszakosan, ahogy szokásom volt, főleg azért, mert képtelen lettem volna olyan gyors mozdulatokra; a fogásom viszont biztos volt, és addig húztam közelebb magamhoz, hogy a lélegzete az arcomat érje. Még mindig nem voltam dühös, inkább élveztem;ez biztosan a szegfűszeg miatt volt.
– Attól féltél, hogy meghalok, ugye? Hogy Ranulf kezére jutsz. És mit gondolsz, mi lesz, ha a drága unokatestvéred, a királyné bátyja, rájön, hogy nem csak egy nyomorékhoz mentél hozzá, de banditához is? Az ilyesmit biztosan imádják Rheyában – mosolyodtam el. Iselle-nek jó illata volt, talán ez is közrejátszott abban, hogy ezután megcsókoltam. Arra is kíváncsi voltam, hogyan reagál; szóban könnyű megígérni, hogy gyereket szül. – Kisrókám. Legközelebb kicsit több ravaszságot, hm? |
Különböző hangvételeim egymásba csengtek, néha még én sem tudtam megállapítani mikor szólt belőlem a cinizmus és mikor a nyers őszinteség. Nem állt hát jogomban mástól elvárni, hogy felismerje szarkasztikus megjegyzéseim mikor épp az bukik ki belőlem, mégis értetlenül álltam Chasmával szemben, aki úgy gondolta a járatok amikről beszéltem valóban léteztek; Természetesen akár lehettek is volna, sőt biztos voltak hasonló menekülő útvonalak (ahhoz túl megrögzöttek voltak a Thorntonok, hogy ne építtessenek egyet se) de én nem tudtam hasonló építészeti bravúrok jelenlétéről.
- Csak vicceltem Chasma. - válaszoltam szemöldököm ívét lágyan görbítve tekintve a lányra. Hangom szokásos szigorával és hidegségével csengett, még az ismerős megszólított kiléte sem enyhíthetett rajta. - Ha lenne, nerm egy fiatal hölgynek való hely lenne.
Séta közben kezeim összefűztem hátam mögött, visszhangzó lépéseink és a lány hangja mellett kutyájának karmainak kopogását is hallgatva a merev kőpadlón. Próbáltam felidézni emlékeim közt az állat nevét, de úgy látszott épp ez volt ama információ aminek eltárolására nem volt szükségem – reméltem hát, hogy véletlenül sem kell megneveznem az ebet, aki furcsán jámbor volt termetéhez és fajához képest.
Igazán láthattam volna, hogy Ezra állapotának szóba hozása nem a legmegfelelőbb kezdés akármilyen beszélgetésben, de mire feltettem a kérdésem már késő volt bánkódnom azon, hogy milyen kellemetlen témát feszegetek, mert unokahúgom száját máris sóhaj hagyta el. Nem tudtam mennyire hasonlít anyjára, csak reménykedtem, hogy a sóhajt nem követi egy hisztérikus kitörés – abból köszönöm elég volt
Válaszul hümmögtem és megállapítottam, hogy Chasma kényelmetlenül sokat beszélt és kotyogott el mindenféle dolgot. Nem kérdeztem volna rá, hogy miért nem látogatja a fivérét - mert én sem tettem hiába volt rokonom – ő mégis kötelességének tartotta, hogy tisztázza becsületét. Nem akart rossz fényben feltűnni előttem – gondoltam legalábbis, ahogy másodjára is magyarázkodásba fogott. Ha nem is akarta előttem felfedni a lány, hogy valójában miért nem akarta fivérét látni az életéért vívott tusa közben, bármilyen motivációt meg tudtam volna érteni amögött is amit mondott; Én példának okáért egész egyszerűen nem akartam látni Ezrát, mert tudtam, hogy majd még évekig láthatom majd. Nem volt okom siránkozni miatta, a tapasztalataim a mellett érveltek, hogy mi, Thorntonok olyanok vagyunk, mint a csótányok: alantasak férgek, de eltiporhatatlanok. Ha egyet meg is ölt az ember, jött még egy a helyére… Így volt ez Gormerrel és Ezrával, ki tudja mi jött volna utána.
- Ezra bizonyára örvend annak milyen előzékeny testvére is van. - nem hittem szavaimnak, de más udvariasság nem igen jutott eszembe, ami Chasma szavaira válaszolva értelmes is lett volna.
Nagyon rövidke ideig állt be kettőnk közé a csend: pont annyi ideig, hogy elfelejtkezzek arról, hogy illene még beszélnem a váracska udvaráig vezető úton, de unokahúgom hamar emlékeztetett.
- Ugyanazzal az unalommal, mióta az apád meghalt – feleltem meg a lány kérdését. Számomra a napnál is világosabb volt, hogy mit értettem mondandóm alatt. Mióta Gormer meghalt nem volt aki folytonos utálatával ostromolt volna vagy hetekre elküldött volna a várból - Nem mintha különösen bántam volna halálát, de legalább volt aki folyton lefoglalt, vagy akin jókat szórakozhattam. Ezra nehéz eset volt, de valljuk be közel sem annyira mint a marha bátyám.
- Kettőnk közül egyébként sem én vagyok az érdekes, hacsak nem a múlt meséit akarod hallgatni olyan esetekről, mint mikor Gormert meg engem egy vaddisznó kergetett fel egy fára - és hogy a tizenhárom éves bátyám, hogy próbált lelökni onnan, hogy a vadkan engem, a gyenge kölyköt egye meg és nem őt, az örököst. Fiatalság, bolondság: nem bánom, hogy elmúltak azok az évek, míg a levegőt rontotta. - Kérdezd meg csak anyád, velünk vénségekkel nem történik semmi sem, csak a fiatalokkal. |
Cohl bácsikám felvetésére az édesanyám hollétével illetően bólintottam egyet. Habár, a rokonom vonásait futólag feltérképezvén nem tudtam rájönni, mire is gondolhat voltaképpen ezekben a percekben, ennek ellenére folytattam a beszédet, remélve, hogy ezzel megelőzve a lehetséges kínos hallgatások lehetőségét is. Noha, arról a leghalványabb fogalmam sem volt, mit is hozhatnék fel beszélgetésünk témájának, hiszen kénytelen-kelletlen be kellett vallanom, a külsőségeken és alapvetőeken túl nem sok mindent tudtam róla. A pletykálkodás pedig igencsak távol állt tőlem ahhoz, hogy mindenféle regét és egyéb mendemondát megjegyezzek; néha ugyan megütötte a fülem a kósza suttogás a családommal kapcsolatban, ám ezt sohasem róttam fel nekik. Itt fel kell nőni ahhoz, hogy töredékét is megértsd annak, ami történik.
– Ezt biztosra veszem – jelentettem ki. – Csupán meglepődtem egy kicsit, mivel tudomásom szerint az ilyen jellegű látogatásait később szokta tenni. De ahogy mondja, bácsikám; ami késik, az bizony soha nem múlik.
A sétára való invitálását örömmel elfogadtam, s ahogy elindultam, a hűséges társam is követett; oda se kellett pillantanom, hogy tudjam. A padlón kopogó körmei, mint mindig, jelezték a közeledésünket vagy éppen a távolodásunkat, Ginger egymagában ritkán szokott elkószálni mellőlem. Érdeklődve hallgattam a rokonom mondanivalóját, s az első kijelentését követően ösztönösen néztem bizonytalanul az általa említett falakra.
– Egyszer mindenféleképpen meg kell mutatnia majd egy párat – szólaltam meg szinte azonnal. El sem tudtam képzelni, vajon mennyi járat ágazhat szerteszét Thornwallban, amelynek még a létezéséről sem tudtam ez idáig. Ám, a kijelentésemet követő pár másodpercben már utol is ért a bűntudat; tudtam, hogy a bácsikámnak akad ezer egy jobb dolga annál, hogy egy tizennyolc éves lány kívánságait hallgassa, vagy tegyen érte. Az ujjaimat szorosan összekulcsoltam, úgy kezdtem el morzsolni a mutatóujjaimat, miközben félig lehorgasztottam a fejemet. – Természetesen nem ragaszkodom hozzá, csupán felvetettem – tettem hozzá, némileg jobb fényben feltüntetve az előző megszólalásomat. Nem szerettem volna, ha Cohl bácsikám bármiféle negatívumot is felfedezett volna a viselkedésemben.
A bátyám szóba kerülésével egyetemben elnyomtam egy sóhajt, s akaratlanul is édesanyámra gondoltam. Mérhetetlenül aggódtam mindkettejükért, azonban, hogy anyámat tudjam támogatni, nekem erősnek kellett maradnom, s nem engedtem helyt a múltból visszatérő emlékeknek. Nem sokat tartózkodtam a fivérem betegágyánál, amiért nem különösebben magyarázkodtam; akárhányszor arra fordultam, újra és újra eszembe jutott Rooney. Erről azonban még anyámnak se ejtettem egyetlenegy szót sem, nem szerettem volna tetézni a gondjait.
Ellenben mindenről pontosan beszámolt, így egy momentumról se maradtam le.
– Betegen – feleltem félig-meddig kitérően. – De ha az Istenek is úgy akarják, akkor hamarosan felépül, én pedig reménykedem benne, hogy így akarják – mondtam magam elé meredve, elkomorulva, őszintén. – Mindenesetre, ha édesanyámat kérdezi, biztos sokkal bővebb választ tud majd adni, miután visszatért. Jómagam egy ideje nem látogattam meg a bátyámat – vallottam meg röviden. – Persze, nem azért, mert egyáltalán nem érdekel a sorsa, csak… azt hiszem, nem tudom, hogyan kezeljem helyén a helyzetet. Különben is, édesanyámnak, valamint a sógornőmnek ezerszer több joga van ott lenni, mint nekem.
Egy röpke pillanat erejéig engedtem a gondolataimnak, majd azokból felocsúdva szólaltam meg ismét.
– Annak viszont nagyon örülök, hogy bácsikám jó egészségnek örvend, és ez maradjon meg így is. Ezekben a percekben is pontosan egy emberrel több esett betegágynak, mint amennyinek kellene – jegyeztem meg. – És hogyan telnek a mindennapjai, bácsikám? A titkos járatokat leszámítva. |
– Az Istenek Bajnoka hamarosan meglátogat bennünket, és úgy hiszem nem akarod, hogy azt higgye, hogy frissen meglelt unokahúga egy nyomorékkal kötötte össze az életét – jobbnak ígérkezett, ha úgy osztom meg a férjemmel a hírt, hogy Thane Llewellyn úgy döntött nem hagyja válasz nélkül invitálásomat, és diadalmi korútjában Thronwall borús falai közé is ellátogat. Amikor meghívtam a gyermeki dac vezérelt - be akartam bizonyítani Ezrának, hogy én is képes vagyok saját szövetségeket kialakítani -, de akkor nem sejtettem, hogy mire a lovag ideér, többen leszünk egy szökött mágussal, és a férjem is lerobban.
- Nem vagy éhes? Felverem a szakácsot, ha szeretnéd – pillantottam rá az ágy végéről. Ezra nem volt az időzítések mestere; Éjjel sikerült magához térnie, éppen akkor, amikor a ház nagy része már régen nyugovóra tért. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A tűzhelyen rotyogó sűrű húsleves ínycsiklandozó illata megcsapta az orromat. Az anyósommal és Violettel egész délelőtt takarítottunk; lesepertük a pókhálókat, padlót súroltunk, és kifényesítettük a bútorokat. A fehérneművel is végeztünk, és arról sem feledkeztem meg, hogy szárított levendulával teli szütyőket helyezzek a ruhásládákba, és szekrényekbe. Mindennek készen kellett állnia Ser Thane látogatására. Bár Lady Karina a maga jámbor módján többször is rám pirított, amiért könnyelműen megírtam a levelet a családom sosem látott felének, mégis önszántából sietett a segítségemre, amikor meglátta, ahogy az egyik méretes bútordarabot igyekszem arrébb helyezni, hogy az alól is kiseperjem az alattomosan felgyülemlett porcicákat. A férjem ugyan földesúr volt, és sok mérföldes körzetben neki volt a legtekintélyesebb vára, mégis úgy véltem, hogy a tisztaságát otrombán elhanyagolták.
