|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.18. 17:52 - |
Elszórtan a erdőszélen több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói nagyrészt fakitermeléssel, vagy vadászattal foglalkoznak. Vannak persze olyanok is, akik földművelésből, és állattenyésztésből élnek, de akárcsak az ország más szegletén itt is képviseltetik magukat a mesteremberek, és a kereskedők is. A házak rendszerint fából készülnek, amelyeknek teteje sátormódjára nyúlik az ég felé. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Még magam sem döntöttem el, hogy másik felem megszületése egyet jelentett-e a bukásommal, vagy ellenkezőleg, ez volt-e a legelső lépés a győzelmem felé. Házasságunk elején éjszakákat sírtam át; Rettegve húzódtam az ágy másik oldalára, és húztam fel a térdeimet, hogy néma fohásszal éljek a Gondoskodó Anya felé, hogy a férjemnek ne támadjon ismét gusztusa rám. A nászéjszakánkat követően az egész testemet fájdalom gyötörte, és inkább fojtottam volna bele magam a fürdővizembe, minthogy újra át kelljen élnem az egész szörnyűséget. Minden porcikámat szennyesnek éreztem, és életemben először kívántam azt, hogy bárcsak úgy vethetném le bőrömet, mint a gyík. Minduntalan, amikor Ezra hozzám ért – bár ágálásomnak köszönhetően nem sokszor támad kedve hozzá -, szerettem volna lekaparni a húst a csontjaimról, és elfelejteni az egész hercehurcát.
A megnyugvást jelentették számomra azok a napok, amit otthonunktól távol töltött. Sosem osztoztam az anyósom izgatottsággal teli várakozásában, aki naponta akár többször is megtette az utat a kaputól az ösvény első kanyarulatáig abban reménykedve, hogy távolban megpillanthatja fiacskája egyre közeledő sziluettjét. Lady Karina anyai ragaszkodása olyasmi volt, amelyet én, aki csak a szörnyeteget láttam gyermekében, nem érthettem – pedig Ezra vele sem bánt éppen kesztyűskézzel.
A kezdeti ellenkezésem szép lassan váltott beletörődésbe, ami ugyan nem járt a kéz a kézben az alázatossággal, de legalább nem éreztem a fojtogató sírásgombócot a torkomban, amikor a csak rám nézett.
Nyeltem egy nagyot, amikor az apja szóba került. Ezra szinte soha sem beszélt Gomer Thorntonról, de azok a szolgák, akik régi bútordarabnak számítottak a tüskelakban, nem átalkodtak mostani urukat a régihez hasonlítani; Lord Gomer talán nem volt olyan ambiciózus, mint Ezra, és talán szívesebben töltötte napjait alkoholgőzben fürödve, mint józanon, de az erőszakot mindkét állapotában igen kedvelte.
- Inkább vagyok a feleséged, mint az özvegyed – kötöttem az ebet a karóhoz vérmesen. Talán magamat is megleptem volna kijelentéseimmel, ha korábban nem gondolom át a dolgot annyiszor. – Szerinted mennyi időbe telne Ranulfnak, vagy bármelyik túlértékelt zsoldosodnak, hogy a halálod után a rátegye a mancsát mindenre, ami a tiéd volt? – kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, hogy Ezra megfeledkezett arról, hogy voltaképpen egy rókát vett feleségül, és minden rőtbundásnak nekem is megvan a saját ravaszságom, különösképpen, amikor túlélésem a tét. A férjem még mindig alábecsült engem.
Caun Rimadarral való találkozásom ráébresztett arra, hogy nemcsak Ezra emberitől van félnivalóm; Az uram szövetsége a berithi banditákkal sötétebb tónusokat ígért még annál is, amit eddig el tudtam, vagy inkább elmertem volna képzelni. Ranulf kijátszása talán nem jelentett volna gondot, ha úgy dönt, hogy egykori ura nyomába lép – elég bambának gondoltam ahhoz, hogy ujjaim köré tudjam csavarni -, de egy rakás romlásban nevelkedett, gerinctelen féreg, akikkel még a Korona sem mert ujjat húzni, nem olyasminek látszott, amit egyszerűen megoldhatnék. Ezrából már egy is bőven sok volt.
- Fiút, persze – legyintettem türelmetlenül; már azt is haladásnak kellett volna felfognia, hogy egyáltalán megfontolom annak lehetőségét, hogy kihordok egy magzatot, amelyben részben az Ő vére csörgedezik. Pontosan tudtam, hogy mit várok el attól, hogy teljesítsem az akaratát akkor is, hogy minden porcikám undorodva rándult össze a gondolattól is. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy képes lennék bármit is szeretni, ami belőle fakad, de az ösztönöm az életben maradásra sokkal erősebb volt, mint bármelyik aggályom. Főleg, ha ezzel az öcsémnek akár éveket nyerhetek is nyerhetek.
- Miféle lányod? – kék szemeim villámokat szórva húzódtak össze, amikor gondolataim összekuszált szálait átütötte a megjegyzése, miszerint lehet, hogy van egy fattya. Valamiféle szörnyeteg kelt életre a mellkasomban, amely csörgő láncokkal a kezében ugrott neki bordáim ketrecének. Abban a szent pillanatban úgy éreztem, hogy minden korábbi összegzésemet félredobva, tényleg meg kellene fojtanom, és tárt karokkal várni a jövőt. Talán a végén nem is járnék olyan rosszul, pufogtak gondolataim.
Kezeim ökölbe kulcsolódva pihentek meg az ölemben, miközben dühtől remegő ajkaimon keresztül próbáltam kiereszteni a hír hallatán az összes tüdőmbe rekedt levegőt, lehetőleg a haraggal együtt. Tudtam, hogy a férjem nem szent, de annak gondolata, hogy ennek kétlábú bizonyítékai totyognak szerte a vidéken, felért egy újabb pofonnal; s bár tudtam, hogy a legtöbb nemeshez hasonlóan, még az én apám sem volt mindig hűséges az anyámhoz, sosem jutott eszébe, hogy felemlegesse a fattyait előtte.
- Kérlek, legalább azzal tisztelj meg, hogy nem emlegeted előttem a korcsaidat – sütöttem le a szemem egy pillanatra. Bár nőként túlzásnak tűnt egy gyermeket korcsként definiálni, de másként nem tudtam gondolni rájuk; nem ment. A feleségeként egyedül nekem lett volna jogom ahhoz, hogy gyermeket szüljek számára, s a gondolat, hogy valaki ebben megelőzött, eltöltött valamiféle féltékenységgel.
Egbert azonban nem képezte alkudozás tárgyát. Apám törvényes örököse volt, a testvérem, akiért tulajdon véremmel is adóztam volna, ha az élet úgy kívánja. A nővéreként kötelességem volt megóvni Őt.
- Nekem azonban nem mindegy! – jelentettem ki dölyfösen. – Egbert éppen úgy a testvérem, mint ahogyan Te a férjem vagy; A vér azonban előrébb van a házasságban szerzett névnél. Talán csak egy asszony vagyok Ezra, de előbb halok meg, minthogy engedjem, hogy kezet emelj rá – mondtam eltökélten. Ezúttal azonban ügyeltem rá, hogy hangomban semmiféle fenyegetés ne legyen úrrá; Elvégre alkudoztam, az alkukat pedig jobb higgadt érvekkel megkötni, mint erőszakkal kikövetelni. Még.
- Betsyt… Azt amelynek olyan hevesen igyekeztél fattyút csinálni, mielőtt majdnem téged csináltak ki… Mi az? Csak nem meglep, hogy erről is tudok? – húztam a számat kedvetlen mosolyra, és vállat vontam.
Az sem lepett meg, hogy több szeretője van, hiszen nem is olyan régen én tanácsoltam neki, hogy élje ki a vágyait a szeretőin – igaz, abban a tanácsban is csak addig élt eme ultimátum, amíg én nem érzem magam késznek arra, hogy megadjam neki azt, amire a férjemként joga van igény tartani; a döntésemmel, hogy gyermeket szülök neki, azt hiszem éppen elég világossá tettem az új feltételeimet. Egészen addig kényelmesnek tűnt, hogy Ezra más nőket látogat, amíg nem szembesültem a szégyennel, amelyet egy csak az érezhet, akinek még a szolgák is összesúgnak a háta mögött emiatt, és akinek még ennek ellenére is egyenes háttal, büszkén kell megjelennie a háznép előtt.
- Még mindig alábecsülöd a rókát, nagyuram – húztam el a számat tompa mosolyra, miközben kezemben a varrásommal átsétáltam a székhez, amelyben akkor ültem, amikor élet-halál között lebegett. Úgy festett, hogy alkudozásom nem múlt el nyomtalanul, és ha más nem is, a férfi megfontolta; arra azonban nem formáltam választ, hogy mit tehetnék akkor, ha esetleg nemet mondana.
- Ha hihetünk az asszonyi bajnak, amely minden hónapban emészt, akkor részemről nincs akadálya – mondtam közömbös hangon; Miután megigazítottam a frissen elkészült inget, megkerültem az ágyat, hogy a kis asztalon található tálból felnyaláboljak egy szőlőszemet, amelyet menten a számba is tűrtem; Szerencsétlenségemre, mert éppen akkor idézte fel nászunk kétségbeejtő emlékét, amitől majdnem félrenyeltem. Köhécselve vettem magamhoz korábban kitöltött vizemet, hogy leküzdjem a rosszullétet.
- Jut eszembe. Igyekezned kell a gyógyulással – tettem hozzá, mintegy csevegő hangon. – Az Istenek Bajnoka hamarosan meglátogat bennünket, és úgy hiszem nem akarod, hogy azt hi |
– Mármint melyikhez? – Egyszerre egy nő volt, akit látogattam, nem tudom, tulajdonképpen miért ragaszkodtam ehhez. Most épp Betsy volt a látogatásaim fő célpontja; azelőtt, hogy Iselle-t megismertem, Meya volt, előtte meg Chiandra, még eggyel előtte az a lány, aki szerint én vagyok a lánya apja... Vagy az egyszerre volt? Már nem emlékeztem. Mindenesetre, azzal, hogy rákérdeztem, nem csak a láz által tompított agyamnak kívántam több információt szerezni, de éreztetni akartam Iselle-lel a helyzetet is.
Volt valami logika abban, hogy ez az egy mondjuk lehetne Iselle is; lényegében teljesen mindegy, és lehet, hogy előbb vagy utóbb nekem is eszembe jutott volna. Azt azonban nem szerettem, ha valaki irányítani akart, pláne, ha zsarolni.
– És mit csinálsz, ha nemet mondok, hm? – mosolyodtam el. – Ne hidd, hogy van választásod, Iselle. Lesz egy fiam, így vagy úgy... De tudod mit? Ha hajlandó vagy együttműködni, és nem rohansz rögtön lesúrolni a bőröd, akárhányszor hozzád érek, nem lesz szükségem sem Betsyre, sem másra – jelentettem ki, majd egy pillanatnyi gondolkodás után elhúztam a szám, és még hozzátettem: – Egy jó ideig.
Talán bandita voltam, és várúrnak sem épp tankönyvekbe illő, ettől függetlenül szerettem csak olyan dolgokat ígérni, amiket valóban meg is tartok. Abban persze jeleskedtem, hogy az efféle szerződéseimet úgy szegjem meg, hogy tulajdonképpen mégis betartom őket.
– Azt hiszem, túl sokáig nem várhatok – vigyorogtam rá; ha nem lett volna a tekintetem kissé fátyolos, valószínűleg rá is villant volna Iselle-re., a fáradtság és fájdalom azonban még a félelemkeltés örömét is elvette. – Huszonkét évesen majdnem kripli a bal felem... Ha így haladok, úgy nyolc évet jósolok magamnak. Te mit szólsz hozzá? Nyolc év alatt képes leszel legalább egy, de inkább két fiút produkálni? Beleszámítva azt is, hogy nem ártana az ostoba csöpp fejükbe verni, miért is vannak a világon... Ideje felkészítened magad rá. Amennyire emlékszem arra, amikor elháltuk a házasságunk, vagyis inkább én, szükséged lesz rá.
Megadtam neki azt, amit szeretett volna, két ígéretet is; azt azonban nem hagyhattam, hogy azt higgye, mindez az ő kényelmét szolgálja, vagy hogy kifizetődő lenne zsarolni engem ahelyett, hogy csak odaadja, amit akarok. Mások is akadtak, akik így gondolkodtak; én pedig mára mindannyiuk birtokait elvettem. |
 Csak víz van. Nem tudtam, az Isteneket átkozzam-e (akiknek a létezésében valamicske hitemet vetettem így, a halál torkából visszatáncolván), vagy Iselle piti bosszúját, amiért kihasználván kiszolgáltatott helyzetemet ilyen baromságokkal ver. A legegyszerűbb mégis utóbbi volt; elvégre, ő sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint bármilyen emberfeletti erő, és nem fogok hazudni, az, hogy felébredvén Őt láttam meg elsőnek, ösztönös gyanakvásra késztetett. Nem igen gondolkodtam eddig azon, mit is gondolok a feleségemről vagy miféle érzéseim vannak az irányába; legtöbbször hidegen hagyott, mert jobb dolgom volt, vagy idegesített, de a legtöbb emberrel így voltam. Néha egészen szórakoztatott az a küzdelem, amivel ágált, és a prűdség, amivel elvörösödött egy-egy szavam hallatán. Sokszor meg is lepett, főleg azért, mert bár lett volna lehetősége, sosem próbált megfojtani álmomban; a házasságunk elején félig nyitott szemel aludtam, arra várva, hogy egyszer majd megpróbál a mellkasomba állítani egy kést vagy hasonló, de minél több idő telt el hasonló indíttatások nélkül, annál inkább elkényelmesedtem éjszakánként. Nem volt az olyan rossz, ha az ember tudott aludni is néha.
Újabban azonban, ahogy kezdett felhagyni a színjátékával és egyszerűen elfogadni, hogy úgysem szabadul tőlem, míg élek, a leginkább felé tanúsított érzelmem a gyanakvás volt és az értetlenség. Ez az állandó hunyorgás, amivel őt néztem, várva, hogy valahol felfedezzek valamit, ami valóban gyanús, és a bennem munkálkodó minden és mindenki irányába tanúsított paranoia által alkotott énem fellélegezhet. Mindig mindenkiben volt valami rejtett dolog, amivel árthatott volna nekem, és az, hogy ez látszólag hiányzott Iselle-ből, csak méginkább óvatosságra intett.
– Akkor mostantól csessze meg és pöcsfej lesz. A változatosság kedvéért – húztam a számat féloldalas vigyorra, ahogy egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemeim. Amennyire sajogtak, mintha kitépték volna őket a helyükről; lehet, hogy jobb lett volna, ha úgy is van. Épp csak marhára nem láttam volna többé semmit. A vigyorom teljesen kiszélesedett, mikor a nevelésről esett szó.
– Nem, erre az apám nevelt – helyesbítettem, pillantásommal végigmérve a lányt. – Erre, meg arra, hogy az erőszak mindenre megoldás. Neki bejött. Biztosan imádtad volna őt. – És abban is biztos voltam, hogy Gomer Thornton kedvelte volna Iselle-t; no, nem a személyiségéért, vagy mert ő a menye. Volt egyfajta indíttatása a nálánál legalább tizenöt évvel fiatalabb lányok felé. A gondolatra fújtattam egyet; talán elég kusza dolgokat gondoltam Iselle-ről, és lehet, hogy néha élveztem, ha szenved, ettől függetlenül az én feleségem volt, és ha az apám még élt volna, mikor elvettem őt, már nem élne. Jó, hogy idejekorán gondoskodtam a dologról.
Sokszor megkérdeztem már Iselle-t, így vagy úgy, hogy mi a fenéért próbálkozik folyton, és miért nem élt még egyetlen lehetőségével sem a szabadság felé vezető utakhoz. Persze, tudtam, hogy nem hagytam volna, hogy elmenjen, így vagy úgy, de visszaráncigáltam volna ide, és ha véletlenül mégsem sikerült volna, tovább kajtatom. Mint mondtam: a feleségem volt Thornwallban, és a feleségem volt a Radagan Királyságban is. Zavart, hogy nem értettem, akárhányszor kérdeztem s magyarázta is meg; ettől pedig mindig mérges lettem. Ha most lehetséges lett volna a láz okozta tompultság és az egyébként is tetemes mértékű haragom mellé még növelni a mérgem, meg is tettem volna.
– Lehet, hogy nem is olyan rossz üzlet ez a feleség-dolog, hm? – nevettem fel reszelős hangon. Nem volt benne túl sok vidámság. Égő testtel nehéz vidámnak lenni. – Hát, mármint, nekem. Neked szar lehet.
Tettem róla, hogy szar legyen neki.
Ezért nem is fűztem túl nagy reményeket ahhoz, hogy tetszeni fog neki a kijelentésem, miszerint nincs fiam, és mindaz, amivel ez a megállapítás jár Tetszett, hogy neki rossz; nem tudom, miért, valamit elszúrhattak bennem a kreálásomnál, de megelégedettséggel töltött el, ha valaki, aki idegesített, szenved. Olyan volt, mintha kijavíthattam volna a sors elszúrt dolgait; ha nekem rossz volt, legyen az másnak is, és ha épp nem rossz, akkor is, ki tudja, a jövőben miért lesz az.
– Fiút. Fiút akarok – javítottam ki a feleségem általánosítását, mielőtt a végén még azt hinné, hogy a lóról leeséskor annyira beütöttem volna a fejem, hogy mostantól vágyni fogom a családi otthon melegét meg miegymás, amikről Everard szokott álmodozni kislányos óráiban, és egy tucat porontyot akarok. – Lányom már talán amúgy is van, aztán mire megyek vele? – Nem valószínű, hogy Én valaha említettem volna Iselle-nek a talán-fattyam, és lehet, hogy az itteniek sem kötötték az orrára, tekintve, hogy nagyjából nem érdekelt a dolog, de jósoltam annyi észt Iselle-nek, hogy rájöjjön, mekkora valószínűséggel van fattyam. Ez is egy olyan dolog, ami megesik a világban; ha jól tudom, az apámnak is akadt egy-két házasságon kívüli kölyke, akiknek volt annyi eszük (vagy az anyjuknak), hogy meg se próbáljanak Thornwall közelébe jönni. Nem arról vagyok híres, hogy jól tűröm a konkurenciát.
Épp azon tűnődtem, vajon az a kis kölyök, amelyik az anyja állítása szerint az enyém,két vagy három éves-e, és van-e bármi esély arra nézve, hogy az anyja olyan hülye, mint amilyennek látszik, és a kölyök nem is lány, hanem fiú, amikor Iselle ismét megszólalt. Nem szerettem, ha feltételeket szabnak nekem;mondhatni, hogy gyűlöltem és megtoroltam, de a betegség, a fájdalomcsillapító gyógyfüvek és maga a tény, hogy Iselle nem zárkózik el úgy a dologtól és kezd riadt ellenkezésbe, eléggé meglepett ahhoz, hogy ezt most elnézzem.
– Milyen öcs... Ja, hogy az – húztam el a szám. Néha emgfeledkeztem az olyan dolgokról, hogy annak ellenére, hogy számomra a Kistojás már a születésétől kezdve halott, Iselle néha irracionális módon ragaszkodik hozzá. Egbert tipikusan olyan része volt az életemnek, amelyik marhára nem érdekelt. Így vagy úgy, de a birtokai az enyémek lesznek; gondoskodni fogok róla, ha kell, addig pedig úgyis mindegy. – Nem érdekel az öcséd, se élve, se holtan. Nekem mindegy. – Az előbb egy kicsit előre hajoltam, ám most ismét visszahelyezkedtem a párnák közé, és pihentettem a szemem.
Habár maga az utód-kérdés valahol sürgető volt, jelenleg túl tompának éreztem magam ahhoz, hogy felkapjam a vizet Iselle arcátlanságán. Az, hogy nekem fiú kell, kijelentés volt, nem kérdés vagy kérés. Etttől függetlenül megfordult a fejemben, hogy Iselle fejéhez vágjam, nem mondtam, hogy épp tőle kell utód; a legutolsó parasztlány is képes a szülésre, sőt, ők értenek csak hozzá igazán a féltucatnyi porontyukkal. Arra is gondoltam, hogy felhozom Betsyt, de végül mégsem tettem, és nem tudom pontosan, miért. Azt kijelenteni, hogy azért, mert Iselle a feleségem, így a fiunk törvényesen is az örökösöm volna, vagy mert a lány szép volt, így valószínűleg a kölyök sem lehetne olyan rusnya, vagy mert egyszerűen kényelmesebb így, egyszerű válasznak tűnt; ezért ennél maradtam.
A következő feltétele azonban még a bágyadtságomon túl is megdöbbentően ért. Azt hiszem, egy pillanatra még a fájdalmat is elfelejtettem, ahogy hirtelen fókuszáltam a lányra.
– He? – hunyorodtam el végül. A kérésében nem láttam túl sok értelmet, már azon az asszonyi hiúságon túl, ami nem tudott túlzottan meghatni. Még az olyan gyenge nőknek is, mint amilyen például az anyám volt, voltak valamiféle féltékenységből fakadó ellenséges érzéseik a többi nő felé. Nem értettem. Iselle korábban egyébként is eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy a közelségemre annyira van szüksége, mint nekem az ő szeretetére. Akkor miért? Túl sokat kérdeztem ezt vele kapcsolatban.
Minél tovább hallgattam, annál inkább hunyorogtam, mintha a homályosodó kép talán több értelmet rejtene magában, mint a hangja. – Mármint melyikhez? –< |
– Vagy csak annyit tégy meg, hogy nem nyíltan jársz ahhoz a falusi rüfkéhez; Gyűlölöm, ahogy az embereid összenevetnek a hátam mögött – csóváltam meg a fejem undorodva, hogy aztán ibolyaszín szemeim ismét a férfin állapodjanak meg, hogy aztán töretlen magabiztossággal megadjam a végső szót:
- Ha ezeket hajlandó vagy megígérni, mihelyt meggyógyulsz hozzá is láthatunk… Egyelőre attól félek belehalnál a próbálkozásba – álltam fel az ágya széléről, hogy magamhoz véve a varráshoz szükséges kellékeimet, áttelepítsem őket a közeli székre, mielőtt a férfi belefeküdne véletlenül a tűimbe. Már így is elég haragos lehetett. |
Az egyik felem remélte, hogy meg fog halni; Elég fiatal és csinos voltam ahhoz, hogy özvegységem ne tartson örökké, és elég okos ahhoz, hogy egy perccel se maradjak tovább a tüskelakban, mint amennyit a tisztesség megkíván. Igen, lényem egy része azt kívánta, Ezra bárcsak ne ébredne fel többé. Ez a részem közönyös gyűlölettel figyelte, ahogy a férfi teste újfent, és újfent megvonaglik a láztól, és minden porcikáját undorral töltötte el a gondolat, hogy odaadó feleséget játszva naponta át kell kötöznie a sebeit, és lemosnia az izzadságot a homlokáról. Mégis, amikor a gyógyító azon erősködött, hogy le kell vágni Lord Thornton lábát, én voltam az első, aki szembeszállt a döntésével, miközben az anyósom anyai belenyugvással bólogatott a szakállas kókler szavaira.
Ekkor döbbentem rá először a másik létezésére; Az eddig rejtett részemet ösztönös félelemmel töltötte el annak tudata, hogy a szörnyeteg, akit oly’ annyira gyűlölt és megvetett, most az életéért küzd. Ezra az a fajta rossz volt, amelyet már ismertem, az elvesztése pedig kitudja miféle borzadalmakba taszított volna; Elég volt Ranulfra, vagy többi banditára néznem, hogy tudjam, a férjem az egyetlen személy, aki féken tudja tartani a csürhét, és az egyetlen, aki megakadályozhatja Őket abban, hogy olyasmit tegyenek velem, vagy a családommal – a családunkkal? -, amelyre nem léteznek szavak. Ez a felem remélte, hogy életben marad, és ez a felem volt az is, amelyik szitkozódva kergette el a betegágy mellől Violetet, amikor rajtakaptam azon, hogy benéz a férjem takarója alá, és amelyik kegyetlenül közölte Lady Karinával, hogyha siránkozni akar, azt máshol tegye, mert a betegnek nincs szüksége a könnyeire. Azt hiszem, az utóbbi volt leginkább az, ami tetszett volna Ezrának.
- Csak víz van – feleltem türelmesen. Akkor sem adtam volna neki sem bort, sem pedig pálinkát, ha történetesen az is lett volna az asztalra készítve, mert egyik sem olyasmi, ami segített volna az állapotán; bár, ha őszinte akarok lenni, a víz sem volt olyasmi. Egyelőre azonban élveztem, hogy én vagyok az erősebb, és amíg gyengélkedik, képtelen lesz azt fogyasztani, amit tőlem kap. Ez esetben vizet.
- Hopp, csak nyugodtan – ráncoltam a szemöldököm, amikor a hőscincér megpróbált felülni; minden ellenkezése ellenére segítettem a párnát úgy megtámasztani, hogy a háta kényelmesen nekidőlhessen. Egy vállrándítással vettem tudomásul, amikor kivette a kezemből a poharat, és némi aggodalommal figyeltem remegő kezeit; már a baleset előtt is feltűnt az önkéntelen rángás, és a fájdalom, amellyel járt, de eddig mindig a harag jelének tudtam be a dolgot. Jobbnak láttam óvatosnak maradni, mert legyen a férjem bármennyire gyenge is, biztosan megtalálná a módját a bántásomnak. Elég emlékeztetőt kaptam korábban a kék foltokból, hogy ne akarjam ismét megízlelni indulatát.
Ha őszinte akarok lenni az új hangnemet, amellyel megszólítottam annak köszönhette, hogy megfeledkeztem magamról; Az eszméletlenségben töltött napjai alatt nem éreztem szükségét annak, hogy kimért fagyossággal, magázódva szóljak hozzá, hiszen úgy vélelmeztem, úgy sem hall engem. Most, amikor pedig felébredt, egyfajta haraggal vegyült megnyugvás toporzékolt bensőmben, amely megfeledkeztetett kicsinyes játékomról, amelyhez korábban is csak azért folyamodtam, hogy bosszantsam.
- Tudod, amikor alszol, és nem beszélsz, olyan embernek láthatlak, amilyennek szeretnélek… Édes változatosság, amikor nem használod a bassza meg és a seggfej szavakat – mondtam; bármennyire is erőltettem az elmém fogaskerekeit, nem emlékeztem rá, hogy életem során bármikor is használtam volna ennyire alpári, és durva szavakat. Undorítóak voltak. A férjem kuszaságokat beszélt, nem is igazán értettem, hogy mit szeretne mondani, de jobbnak tűnt, ha talán soha nem is tudom meg.
– Egyébként sem értem, hogy miért káromkodsz ennyit. Méltatlan a rangodhoz, és egészen biztosra veszem, hogy édesanyád sem erre nevelt, vagy igen? – kérdeztem még mindig a szemöldöke kusza szálait rendezgetve az ujjbegyemmel; éreztem az apró rándulást, amely arról árulkodott, hogy a legszívesebben elhúzódna, de nincs hová. Ösztönösen szegtem le tekintetem, mintha cselekedetem miatt bocsánatkéréssel tartoznék, majd visszahúzott kezeimet összekulcsoltam az ölemben. Nyugalom…
- Azt hiszem ezt már korábban megbeszéltük – hangom észrevétlen átmenettel váltott ismét hűvösen érzéketlenné, amikor az uram arról kívánt beszámolót hallani, hogy miért nem mentem inkább el, és hagytam magára Őt, akit mindennél jobban gyűlöltem; Hogyan mondhattam volna el számára, hogy éppen ez a gyűlölet az, amely itt tartott, mert a gyűlölet éppen úgy ereje a vonzásnak, mint a szeretet. – A feleségedként kötelességem gondoskodni rólad, és amúgy sem mehetnék el… Akkor sem, ha tudom, hogy egy nap megölsz majd; A sötétséged éppen úgy el fog emészteni, mint ahogyan a pillangót a gyertya lángja. Örültnek tartasz? Nem vagy egyedül vele – nevettem fel keserű cinizmussal. Ha azt hitte, hogy kegyetlen fricskájával újra sírásra késztet, ezúttal csalódnia kellett. Megerősödtem.
Úgy véltem Ezra újabb lázgörcsöt kapott; Sípolva vette a levegőt, hangja pedig vontatott, és darabos. Össze-vissza beszélt, ami arra sarkallt, hogy a saját épségem érdekében tegyek néhány centimétert hátra, nehogy az elragadó tébolyban úgy gondolja, rajtam torolja meg mindazt, amit ellenfeleitől kapott. Kusza, szövevényes mondandójából csak nehezen tudtam kihámozni, hogy mit akar mondani. Nem is olyan régen volt, hogy a fejéhez vágtam, hogy képes lennék megfojtani az elsőszülött fiunkat, és most mégis, a maga zavaros módján követeli rajtam az elmaradt kötelességem; az örököst, amire vágyik.
- Gyermeket szeretnél? – kérdeztem rekedt hangon, megerősítést várva korábbi szavaira, mintha nem egészen érteném, hogy mire akar azzal kilyukadni, hogy nincsen örököse. Minden asszony, még a legelkeseredettebb is, vágyik arra, hogy anya lehessen; Még gondtalan éveimben, amikor naivan úgy gondoltam, hogy atyám jószívűsége addig terjed, hogy megengedi nekem, hogy magam dönthessek a soromról, én is eljátszottam azzal a gondolattal, hogy egykoron adhatok majd egy vitéz katonát az országnak, és egy kecses udvarhölgyet a palotának. Azonban ezen ábrándképekben a férjem nem egy bandita volt, és az otthonom sem tüskékkel burkolt börtön; Ezra érkezése megölte az álmaimat.
- Ha szülnék neked egy fiút… - kezdtem nagyon lassan, olyan vontatottsággal, mintha az én mellkasomat is összeszorítaná valami. - …megígéred, hogy nem bántod az öcsémet? – elviekben már házasságkötésünk garancia volt arra, hogy atyám földjei békében maradnak majd Ezra seregeitől; Egbert betegessége pedig arra volt ígéret, hogy egy nap minden vagyon a férjemé lesz. Rajtam kívül senki sem számolt azzal, hogy mi lesz, ha a várttal ellentétben Egbert végül mégis megéli majd a felnőttkort – még tulajdon szüleink sem mertek ebben reménykedni. Töretlen ragaszkodással viseltettem a kisöcsém iránt, és képtelen voltam nap, mint nap azzal a tudattal élni, hogy egy napon talán tulajdon férjem tesz majd pontot tiszavirág életének végére. Azonban alkum ezzel még nem volt teljes. Eltökélten hajoltam ismét közelebb, mintha kérésem eddig nem lett volna éppen elég merész.
- Amennyiben szülök neked egy gyermeket, megígéred, hogy hűséges maradsz hozzám? – kérdeztem kegyetlen asszonyi fricskával. Tudtam jól, hogy Ezra már régóta mások ölében keresi a boldogságot, és hogy a férfiak olyanok, mint az ösztönöktől hajtott állatok, és képtelenek megmaradni egyetlen asszonynál. – Vagy csak annyit tégy meg, hogy nem nyíltan jársz ahhoz a falusi rüfkéhez; Gyűlölöm, ahogy az embereid összenevetnek a hátam mögött – csóváltam meg a fejem undorodva, hogy aztán ibolyaszín szemeim ismét a férfin állapodjanak meg, hogy aztán töretlen magabiztossággal meg |
Minden azzal kezdődött, mikor Iselle hazarángatta azt a szeplős kölyköt égővörös hajjal; Miután az a félig halott fiú átlépte Thornwall küszöbét még a levegő áramlása is megváltozott a várban… legalábbis valami hasonlót magyarázott Karina. Nem lehetett a kölyök a kedvence, szavaiból szinte már azt éreztem azt a fiút okolja azért, ami a gyerekével történt: bár hozzá hasonlóan én sem értettem igazán Ezra miért is engedte feleségének, hogy háziállatot tartson.
Valószínűleg senki nem értette magán Ezrán kívül, hogy mit miért csinál, Karina pedig főleg nem.
Tekintetem lassan emeltem rá a Chasma mögött bujkáló ebre. Nem emlékeztem az állat nevére, arra viszont valami csoda folyamán mégis, milyen is volt mikor évekkel ezelőtt hazahozta: Ezrát és Karinát faggatta a vacsoraasztalnál arról, megtarthatja e azt az akkor még rongyos kölyköt és ígérte, hogy mindig gondját viseli. Mióta megengedték neki akármilyen időközönként is találkoztunk mindig vele volt a kutya, aki úgy tűnt valamiért tartózkodik tőlem.
Gormer halála után úgy gondoltam már nem volt kifejezetten titok a Chasma anyja és köztem lévő viszony, viszont a lány talán kissé meglepett arcát látva rájöttem, hogy mégis voltak akik még az édes tudatlanságban tengették napjaikat ebben a várban. Rá kellett döbbennem, hogy a lány nem sokat láthatott engem szót váltani bárkivel is nem hogy az anyjával; Talán még a pletykák is idegenek voltak számára elvégre elég fiatal volt ahhoz, hogy legyen esély arra, hogy egyiket se hallotta.
Chasma válaszát hallván bólintottam egyet jelezvén, hogy igenis eljutottak hozzám a szavai, még barna tekintetem sem szakítottam el tőle. Meglepett, hogy Karina nem volt a szobájában, de ellenben a lánnyal én nem aggódtam épségéért. Ha nem volt rezidenciáján, nem egy hely lehetett még ahova Karina Thornton eltűnhetett, - Biztos a fiánál van. - jelentettem ki határozottan, bármiféle kétely nélkül hangomban; Hisz hol máshol lehetett volna egy asszony úgy, hogy az egyetlen megmaradt fiára rávetült a halál árnyéka? A helyében én legalábbis nem szakadtam volna el mellőle.
- Később bizonyára lesz alkalmad beszélni vele. - egy eszméletlen ember nem épp érdekes társaság, még Karinának sem. Tudván, hogy lesz aki majd gondját viseli az asszonynak, már nem volt értelme tovább tartózkodnom a vár ezen szegletében és feladatomról is volt más aki gondoskodott; Már épp hogy búcsúszóra nyitottam volna a szám, mikor Chasma úgy döntött a mai a legalkalmasabb időpont arra, hogy az életem felől kezdjen érdeklődni. Kedvem támadt tömören egyetlen szóban válaszolni, de ahogy a lány is kihangsúlyozta ritkán találkoztunk... Milyen nagybácsi lettem volna, ha nem válaszolom meg az unokahúgom kérdését úgy ahogy azt kell?
- Négy évtized alatt minden titkos járatot megtaláltam a falakba ahhoz, hogy feltűnés nélkül közlekedhessek. - fordultam oldalra, kezem egy intésével invitálva arra, hogy sétáljon velem ezzel megválaszolva azt is miért találkoztunk mi ritkán - és véletlenül sem azért, mert fogalmam sem volt hogy kell nagybácsiként viselkedni annak a tudatában, hogy valójában az unokahúgom a vér szerinti lányom. - Megvagyok, köszönöm kérdésed. Hogy van a fivéred? - kérdeztem próbálván valahogy átruházni a beszéd feladatát a fiatalra aki egyértelműen jobb volt benne, mint én.
Lépéseink zaja halkan visszhangzott Thornwall kihalt folyosóján, amit a nyár beköszöntével még kevesebben jártak. Mindenki a szabadban végzett kétkezi munkát, a szolgálóink pedig az ebédhez készültek elő, így ők sem zavarták kettőnk párosát; Ha fiatalabb lettem volna már én is az udvaron gyakorlatoztam volna a többi harcos szellemű suhanccal, megöregedve azonban már nem volt jobb dolgom, mint ha kellett valami újat tanítani nekik arról, hogy is kell kardot forgatni; Katonaemberként ismeretlen volt számomra, hogy megüljek egy helyben és csak könyveket olvassak naphosszat… Szükségem volt a mozgásra ahhoz, hogy érezzem élek még – ha szerencsém volt nem élem meg azt a kort, ahol már mindenem úgy sajog, hogy mozdulni sem tudok.
Bármi is volt Chasma válasza hümmögve bólogattam szavaira, egészen úgy téve mintha nem hallottam volna már anyjától mindent amit Ezra állapotáról tudni kellett. |
Az édesanyámat valósággal felőrölte az az érzelmi vihar, amely attól a naptól kezdve eluralta az életét, amint fény derült a fivérem sérülésére és annak súlyosságára. Már az arcára pillantva is megsajdult a szívem, szinte elviselhetetlen volt az első sorból végignézni anyám összeroppanását; legbelül mardosott a lelkiismeret-furdalás, amiért nem terjeszthettem ki a hatalmam odáig, hogy levegyem a válláról ezt a terhet. A vigasztaló szavaknál, a meghallgatásnál és a figyelemelterelésnél többet nem tudtam tenni, ám ezek ideig-óráig bizonyultak csupán hatásosnak, így annyi időt töltöttem vele, amennyit csak lehetséges volt. Imádkoztam a bátyám felépüléséért: hiszen mégiscsak a testvérem volt, az egyetlen, aki megmaradt nekem, másrészt, anyám miatt is.
A mai nap kezdetével az utam ismételten a szobájához vezetett, előre is aggódva és tépelődve az állapota miatt. Az előző nap alkalmával már sikerült kicsikarnom belőle egy egészen aprócska mosolyt, amely talán a reménysugár első szikrájának is bizonyulhatott volna, de tartottam attól, hogy a kicsi győzelmem nem számított örökéletűnek. Reméljük, az ellenkezője lesz az igaz.
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt ráfordultam volna a folyosóra, majd rápillantottam a mellettem komótosan haladó Gingerre, aki észlelve a megtorpanásomat, szintén megállt és felnézett rám. Egészen úgy tűnt, mint aki kérdően felvonta a szemöldökét; mire fel itt ez az ácsorgás? Mentünk valahova, vagy nem? Megrándult a szám széle, majd újonnan elindultam egészen anyám lakrészéig, ahol ugyan hiába kopogtattam, nem érkezett válasz a túloldalról. Nem rémlett, hogy említett volna bármit is, mint elintézendő dolgot, végül azonban megállapítottam, hogy lehet, Ezrát látogatta meg… amit tekinthettünk akár pozitívumnak is, hiszen ez pontosan annyiszor több lépés volt előrefelé, mint amekkora távolságra volt innen a bátyám szobája.
Mindenesetre, azért körbenéztem a folyosón, hátha arra kóborol valaki, aki valamilyen információval szolgálhatna Karina Thornton hollétéről, ám még egy árva szolga sem volt a láthatáron. Sőt, még azon kívül sem.
– Nos, akkor majd később. – Azzal sarkon fordultam, hogy visszatérjek a saját lakrészembe, azonban a folyosón a legnagyobb meglepődésemre a ritkán látott Cohl bácsikámba futottam. Egyes rosszízű nyelvek szerint ebben a várban csak szellemek lézengtek, s többnyire eltérő útvonalon kísértették meg az erre tévedőket, viszont ez még számukra is meglepő kereszteződés lehetett. Még számomra is, ugyanis szökő évente egyszer, ha egy légtérben tartózkodtam vele, s az időtartam túllépte a kerek öt percet.
No, nem mintha mértem volna magamban.
Csak néhányszor.
Na, jó, sokszor.
Mindig.
– Igen? – kérdeztem vissza megtorpanva, érzékeltetve Cohl bácsikámmal, hogy nem csupán a kísértetem vánszorog erre. Vagy ha az is, legalább tud beszélni. Ginger a hátam mögött fura torokhangot hallatott, végül szorosan a jobb lábamhoz simulva leült a földre, onnan méregette a férfit.
A kérdése meglepett. Nem egészen voltam azzal tisztában, hogy édesanyám és a bácsikám milyen kapcsolatban is állnak, személy szerint ritkán láttam őket beszélgetni. Mindenesetre, ezt nem firtattam élőszóban, helyette készségesen válaszoltam. Vagy esetleg ő tudhatja, merre jár.
– Nem, sajnos, nem – csóváltam meg a fejem. – Szándékomban állt meglátogatni, azonban nem találtam a szobájában, és nem is találtam senkit, akit megkérdezhettem volna. Azért remélem, hogy nem esett semmi baja, tekintve, hogy a legjobb szemmel nézve sem volt éppenséggel fényes állapotban. Esetleg maga nem tudja, merre járhat? – érdeklődtem kedves hangnemben.
Aztán, amint válaszolt, úgy döntöttem, megragadom a találkozás kivételes alkalmát, és további kérdezgetésbe kezdtem:
– És, hogy van, bácsikám? Igazán ritkán látom, de lehet, hogy azért, mert másfele jár Thornwall falain belül, mint én. |
Nem kedveltem a felfordulást, mégis kivétel nélkül részem volt belőle; Úgy gondoltam Taranison kellett volna élnem ahhoz, hogy abból a folytonos káoszból ami Berithez ilyen közel jellemző volt ne érjen el hozzám semmi, bár esküdni mertem volna, hogy volt aki még a jégtáblákon is képes lett volna zaklatni.
Akárhányszor Ezra a váron belül tartózkodott, az megnyugvást hozott számomra. Alighogy átlépte a kapukat, az emberek megfelejtkezni látszottak Cohl Thorntonról ahogy arról is, hogy uruk távollétében Őt zargassák – néha úgy éreztem, mintha többször törték volna meg nyugalmam, mint kétszer félévente. Mit kellett volna nekem tudnom, hogy kell egy vár népe felett uralkodnom? Nem jó a termés? Megölték anyád? Mit tegyek vele? Nem voltam én Dagda, hogy javítsak mindenen; Nem voltam soha több egy egyszerű zsoldosnál aki a zsivány tökkelütötteket tudott összeszedni egy zászló alá és irányítani egy csatába. Egy csapat emberbárányt összetartani egész más feladat volt egy vár falain belül, amivel negyvenhárom évesen már nem is tudtam és nem is akartam megbirkózni.
Elképzelhette az ember micsoda örömmel vártam vissza unokaöcsém és micsoda csalódásként sújtott le a hír, hogy sikerült az életére veszélyes sebet szereznie. Az első gondolataim közt ajánlottam neki, hogy ne próbáljon meghalni, mert semmi kedvem nem volt egy egész várat és annak minden népét a nyakamba venni – igaz előbb adtam volna el Rimadarnak jó pénzért a birtokokat ha lehetséges lett volna egy ilyen alku, és utaztam volna valami melegebb helyre a változatosság kedvéért, mint hogy ez megtörténjen.
Csak második vagy harmadik gondolataim között szerepelt annak a lehetősége, hogy Ezra talán lehet tényleg meghal; Legalábbis Karina valami hasonlót szajkózott szüntelen, mikor könnyeivel küszködve ráakadtam fia lóról való zuhanásának napján Thornwall egyik termében. Még csak kérnem sem kellett, hogy mondja meg mi a baja egyből a nyakamba zúdította minden fájdalmát; Alig bírtam követni a teljesen összezuhant asszony gondolatmenetét, aki már egyből arról beszélt, hogy a negyedik fiunk kell majd eltemetnie ahogy a nap felkel. Próbáltam neki valahogy elmagyarázni, hogyha Ezra az a fajta lett volna akit egy elfertőződött seb a túlvilágra ránt, akkor már órákkal ezelőtt ásathattam volna neki a sírt; De mint mindig, megnyugtatásom most sem olyan reakciót váltott ki Karinából, ahogy azt reméltem. Inkább nem is szóltam többet, mert félő volt, hogy saját könnyeibe fullad és neki is áshatnak majd a fiúk egy gödröt. Nem kellett attól tartanom, hogy az én hallgatásommal csönd áll be közöttünk: Az asszony beszélt helyettem is azalatt a legalább három óra alatt amíg mellette ültem. Megígértette velem, hogy mindennap meglátogatom míg a fiunk jobban nem lesz… Ígéretet hamarabb még soha nem bántam meg: Öreg voltam én már ehhez, fájt a fejem a sok beszédtől.
- Chasma? - emeletem meg hangom minimálisan, hogy egyetlen szavam kérdő mivoltja érezhető legyen. Meglepődtem mikor kutyástól, mindenestül a fiatal lányba botlottam, ahogy Karina szobája felé vezető folyosón pont szembe jött velem; Persze, nem szabadott volna egy olyan apróságnak megzavarnia mint hogy egy gyermek az anyját az látogatja meg, de valahogy a Thornton család körében a szülők felé tanúsított bármiféle érdeklődés vagy tisztelet nem volt jelen. Chasma persze mindig kilógott a sorból, sokkal inkább az anyjára emlékeztetett, mint bárkire másra a családból.
- Anyádtól jössz? - kérdeztem halvány reménnyel hangomban, amit csakis én hallhattam, hogy jelen van: Már rég elfelejtettem hogy is kell érzelmeket kifejezni. Reméltem, hogy a válasza kérdésemre igen és volt aki helyettem is meghallgatta Karinát – kedveltem ugyan az asszonyt a mai napig, de jobb szerettem a békességet, huszonakárhány év bőven elég volt egy emberből. |
Biztos voltam benne, hogy meghaltam. Nem volt sem fény, sem fájdalom, nem volt igazából semmi, ami erre utalt volna, de valahogy arra számítottam. Soha nem hittem egy Istenben sem, de biztos voltam benne, hogy Ők vitatkoztak fölöttem, próbálván eldönteni, vajon milyen sorsot érdemlek a túlvilágon – az egyikük a lábam levágását emlegette, ezért lepődtem meg annyira, mikor végül mindkettőt a helyén találtam. Az álom és a valóság egybemosódott, de egyébként is az őrület kergette az agybajt az elmémben; érdekes elegye volt a múltnak, jelennek és az elképzelt jövőnek, olyasmi, amit minden bizonnyal magasztos fennköltséggel tudnék elmesélni, amin órákat tudnék nyammogni, ha több irodalmi érzék szorult volna belém. Szinte megbántam, hogy nem olvastam több irodalmi könyvet; dühített, hogy nem tudtam kifejezni a gondolataim, még saját magam számára sem.
Az is dühített, hogy ilyen ostoba módon halok meg, és az utolsó tettem az volt, hogy lezúgtam a lóról, mint egy részeg kisinas, egy zsák krumpli minden eleganciájával és egy kismacska félelemkeltő erejével. Dühített, hogy ezek után Ranulf túlél engem, meg az is, hogy sosem jutottam el odáig, hogy beverjem a képét, meg az, hogy a felét sem szereztem meg mindazon területeknek, amiket akartam, nem lettem sem főnemes, se nem a rengeteg ura.
De a legjobban az dühített, hogy mindez hiábavaló volt.
Minden, amit valaha tettem, amit valaha elértem, azok, amiért szinte szó szerint eladtam a lelkem és hónapokká olvadó napokat, heteket töltöttem éhesen és kényelmetlenül a földön aludva, az, hogy egyedüli fiúként éltem meg a felnőttkort, hogy korai halálba löktem azt a seggfej apámat... Minden, minden hiábavaló volt, mert kurvára meghaltam, és kibaszottul nem volt senki, aki folytassa.
Nem volt egy istenverte fiam se, még balkézről sem. Az egyik kézműves lánya váltig állítja, hogy tőlem van az egyik fattya, de még az is lány. A várat Cohl kapja, a földeken összevesznek Ranulfék az eredeti tulajok maradékával meg a nagybátyámmal, már amíg Rimadarék el nem söprik az egészet, Iselle visszamegy a családjához, az aranyamat ellopják, a könyveim elégnek, a kutyáim éhen halnak, Thornwall falai pedig az enyészeté lesznek, mígnem a köveit néhány száz év múlva már parasztházak falaiban kell keresni. Dühített, hogy a Thornton név, amelyről megfogadtam, hogy még naggyá és félelmetessé teszem, eltűnik. Dühített, letört és legszívesebben a hajamat tépve toporzékoltam volna tőle. Valahol az összekuszálódott lázálmok közepette – egy összetört kis test a lépcső alján, Iselle sír az ágyban, az Gomer Thornton elkékült bőréből halott szemek merednek az ég felé, majd hirtelen rám, az anyámhoz beszélek, de ő észre sem vesz, csak suhan tovább a kihalt folyosókon, vagy ő inkább Iselle? – megfogadtam, hogy ha lenne még egy esélyem, ezen az egy dolgon változtatnék, biztosítanám, hogy mindez nem volt hiába.
Könnyű dolognak tűnt, halottként megfogadni, hogy élőként máshogy tennék, könnyű volt és súly nélküli; talán hangosan is kimondtam, motyogva, ahogy izzadt félálomban forogtam a lepedők között.
Aztán mégsem haltam meg.
A picsába.
Most mi a szart kezdjek ezzel?
– Bort hozz inkább – szóltam utána érdes hangon. – Vagy pálinkát. Jó sok pálinkát! – Hirtelen még a szegfűszeg is jó dolognak tűnt, és kedvem lett volna ugrasztani Everardot, aki bizonyára titokban szegfűszegtermesztéssel foglalkozott, és minden alkalmat megragadott, hogy eladja a portékáját, ha nem úgy festettem volna, ahogy minden bizonyára festettem. A gyengék meghaltak, ez egyetemes törvény volt, főleg azért, mert az erősebbek megölik őket, hogy elvegyék minden vagyonát. Nekem rengeteg vagyonom volt, Ranulf pedig lehetett bármilyen ronda is, erős; nem engedhettem meg, hogy akárki előtt gyengének mutatkozzam, mert a végén Ő fog gondoskodni arról, hogy megtérjek a túlvilágra, ezúttal tényleg. Talán az én banditám volt, de kérdés nélkül kést állított volna a hátamba, ha úgy ítéli meg, abból több haszna származik; én is viszonoztam volna a szívességet. Mintha megcsíptek volna, úgy rezzentem össze a vasárnap szóra. Már napok teltek el; vagy csoda, hogy Ranulf még nem ért ide, vagy még nem hallott a dologról. Egyik eset sem tetszett. Túl irányíthatatlanok.
Az alkaromra támaszkodva próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam; az egész testem fájt a láztól, a csontjaimig éreztem, a fejem pedig nagy löket zsúgással válaszolt az ülésre, de nem engedtem sem neki, sem Iselle-nek, és addig nem nyugodtam a mocorgással, amíg a párnát feljebb nem tudtam tolni, hogy legalább félig üljek. A vizet sem voltam hajlandó hagyni megitatni velem; elvettem a kupát, és gyengeségtől – gyűlölöm – remegő kézzel, de a számhoz tartottam. Ivás közben egy kicsit leöntöttem magam, de nem érdekelt, amúgy is melegem volt. A kupát, mindenesetre, visszaadtam.
– Lehet, hogy eddig nem aludtam eleget. Ha ez kellett ahhoz, hogy tegezni kezdj – közöltem hunyorogva. – Vagy a lóról lepottyanáshoz lehet köze... Szeretnéd, hogy többször csináljam? Ha abbahagyod, téged löklek le a lóról. Az agyamra mész a magázással.
A keze elől, ha tudtam volna, ösztönösen elhajolok; azonban nem volt hová, és minden porcikám elzárkózott az összes mozdulattól, ami csak létezett. Az átlagosnál is hidegebb volt.
– Csak majdnem – sóhajtottam, és tekintetemet Iselle-ről a plafonra vetettem. – A picsába, csak majdnem. És én megígértem... Bassza meg az ígéreteket az ég, meg Őket is, hogy hallgatnak rám... Mi a szarért nem haltam meg inkább? Annyival egyszerűbb. Gyűlölöm. Ranulf, az a seggfej... – Több mondatot is elkezdtem, és csak gondolatban fejeztem be őket, így amit hangosan ki is ejtettem (vagy inkább a fogaim és összeszorított ajkaim közül szűrtem) kusza volt, Nem is akartam, hogy Iselle megértse. Elvégre, én sem értettem őt. Miért maradt itt, ha el ismerhetett volna? Miért voltam én itt, ha meg is halhattam volna?
– Mit keresel itt? – kérdeztem, ismét ráemelve fátyolos tekintetem. Legszívesebben visszaaludtam volna, ez a túl hosszú alvás átka, hogy elfárad benne az ember, de az agyam túl erőszakosan pörgött ahhoz, és válaszokat követelt az egész mindenségtől, ha lehetséges. – Miért vagy itt? Nem gondolod, hogy beteges, ha egy olyasvalaki épségére ügyelsz, akit gyűlölsz, akitől félsz, és akit szívesen látnál holtan?
Bántani akartam; az elmúlt hónapok alatt úgy tűnt, ez az egyetlen, amivel őszinteséget tudok kiváltani belőle.
– Tudod, hogy én miért vagyok itt? – folytattam, egyre nagyobb levegőket véve, mert valami láthatatlan kéz nyomta lefelé a mellkasom. A hangom halk volt, a szavaim pedig vontatott az álmosságtól. – Miért nem hagytam, hogy megöljenek? Hm? Nem tudod. Mert ha meghalok, életem fénye... Akkor nincs semmi. És nem is volt. Nem is lesz, nem is volt, ezt énekli mind a holt... – Felkuncogtam. Valami ostoba dalból volt, amit ezen a vidéken énekeltek a kocsmákban, fogalmam sincs, miért jutott most eszembe; talán a halott apám tehetett róla, akinek a képe felvillant előttem, ő is mindig ezt énekelte részegen. – Vagy lehet, hogy az nem is holt, hanem bolond? Nem emlékszem. Az biztos, hogy Te jobban jártál volna, ha holt maradok, és bolond voltál, amiért nem tettél róla, hogy így is legyen. Nincs fiam, Iselle. Feltűnt? Előbb csókolom meg egy Sagramour lábát, minthogy hagyjam, hogy amiért eddig dolgoztam eltűnjön.
Nem adom csak úgy át semmim senkinek – főleg nem harc nélkül, egy ostoba sebbe belehalva. Nincs az az Istenség.
– Még mindig biztos vagy benne, hogy ez nem gyásznap, Iselle? – kérdeztem, utálatos mosollyal. |
Amióta a férjem újfent távozott, viszonylagos béke költözött házunk falai közé. Trevan szépen javult, már hosszabb-rövidebb időre még a szobáját is elhagyhatta; Az anyósomnak hála azonban nem sok időt tölthettem a fiúval – az asszony mostanában fontosnak tartotta, hogy ne hagyjon túl sokáig magamra. Időközben megérkeztek az új függönyök is. A szabó éppen aznap küldette át őket, én pedig Violettel és az anyósommal karöltve neki is láttam, hogy kicsinosítsam Thronwall komor várát. Hosszú idő óta először éreztem magamban efféle lelkesedést; Úgy hittem, aznap semmi sem ronthatja el a kedvem.
Iselle, a hang derült égből villámcsapásként ért. A szék, amelyen álltam, hogy elrendezzem a függöny redőit majdnem kibillent alólam, és csak azért sikerült elkerülnöm az esést, mert az idősebb Lady Thronton még időben megtámasztotta a derekamat; egy kicsit még meg is szidott, amiért mérhetetlen makacsságom miatt egyszer kitöröm majd a nyakam. Már két lábbal álltam a padlón, amikor megérkezett a szolga, hogy közölje a férjem hazaért, és azon nyomban látni kíván. Én nem kívántam.
Ezra lova idegesen topogott az udvar közepén nyergében az urával, amikor egyenes tartással, minden vonásomra magabiztosságot erőltetve kiléptem a kapualjból. A szolga még azt sem engedte, hogy a köpenyemet a vállamra terítsem, és hiába köszöntött be a nyár, kirázott a hideg, amikor tekintetem találkozott az uraméval. A harag mögött, amely vonásait torzította, ösztönösen felismertem betegség jeleit.
- Egy levél, Kedvesem – igyekeztem nyugodt hangon beszélni; A megszólítás, mint mindig most is a minket figyelő tömegeknek szólt. A papír remegett előttem, de még így is jól kivehető volt a viharmadaras címer, ami egyet jelentett azzal, hogy unokatestvéreim egyike hajlandóságot mutatott arra, hogy válaszoljon leveleimre. Fogalmam sem volt, hogy a nekem címzett üzenet miért került Ezrához. A férfi méretes hátasa újabb lépést tett felém, amely ösztönös hátrálásra késztetett engem, így hátammal beleütköztem a szolgába, aki szorosan állt mögöttem. Vigyora hamar választ adott a kérdésemre.
Ajkaim válaszra nyíltak, és készültem a levél után nyúlni, amikor a férjem egyszeriben lefordult a lováról. A páncélja fájdalmasan csörömpölt a keményre döngölt földön, torkából pedig lázas nyögések törtek fel. Magam sem tudom, hogy pontosan mi történt, de egészen egy percig azt hittem; Meghalt.
Megrémültem.
A gyógyító azt mondta, hogy elfertőződött a sebe; Napokig küzdött azon, hogy ne kelljen levágnia Ezra lábát, de néhány elkeseredett órában ez tűnt az egyetlen megoldásnak arra, hogy megmentse az életét. Magam sem tudom miért, de éjszakákba nyúlóan virrasztottam mellette, felváltva az anyósommal és a sógornőmmel, hogy amikor rövid időkre magához tér megitassam, és megigazítsam a takaróját. Az emberei makacs hűséggel hallgattak arról, hogy mi történt vele, de a szúrás árulkodó volt.
- Miért kell neked ilyen mérhetetlenül hülyének lenned… - pöröltem vele egy ízben, félrehajtva a takaróját, hogy lázzal fűtött testét egy kicsit lehűthessem egy nedves rongy segítségével. Violetre nem bíztam volna ilyesmit, különösen azok után, hogy rajtakaptam, amint Ezra takarója alatt nézeget valamit.
Abban a néhány napban még arról is megfeledkeztem, hogy mennyire gyűlölöm, és mennyire kegyetlen tud lenni velem. Felfedeztem, hogy amikor alszik, az arca egészen kedves, és a tűz meleg lángjainak fényében a haja milyen selymesen fekete árnyalatú – nem is beszélve hosszú, fényes szempilláiról.
Titkon abban reménykedtem, hogy egy darabig még megmarad ebben az állapotban, mert sokkal inkább lettem volna egy kábult várúr felesége, mint egy halott bandita özvegye. Egy kicsit elment az eszem.
Az utolsó simításokat végeztem a fekete ingen. A hímzés szépen kiadta már a címer alakját, s bár egyelőre nem volt olyan, aki viselhetné, mégis büszke voltam az elkészült munkámra. Éppen a cérnát vágtam el akkor, amikor érdes lélegzet, és egy rekedt hang kirángatott házasságom legboldogabb időszakából.
- Ezra – szólítottam meg, és engem is meglepett, de ajkaim szegletébe megnyugvó mosoly telepedett. Az ágya szélén ültem, néhány centire takaró alá rejtett kezeitől. – Hozok egy pohár vizet – álltam fel az inget, és a tűvel teli párnácskát az ágya szélén hagyva; Fürge léptekkel kerültem meg az ágyat, és töltöttem meg egy kupát friss vízzel, amivel együtt visszatértem a beteghez, hogy segítsek számára meginni.
- Azt hiszem vasárnap van… - mondtam bizonytalanul felelve a kérdésére. Kicsit elvesztettem az időérzékem azóta, hogy ápolásra szorult. – Nem gyászolok semmit; Örülök, hogy jobban érzed magad – házasságunk kezdete óta ez volt az első alkalom, hogy nem kimért magázódással szóltam hozzá. A fekete ruhámat is lecseréltem, egy sötétkékre, és sápadtságom sem volt olyan szembetűnő, mint előtte.
- Miért kell mindig ilyen undoknak lenned? – kérdeztem tőle, leülve az ágya szélére. – Ezerszer jobb társaság vagy, mikor alszol – vontam fel a szemöldököm, és szabad kezemmel végigsimítottam a szemöldöke vonalán. Közel sem tüzelte már a láz. – Már megint hülye voltál… Majdnem ott hagytad a fogad – jegyeztem meg; közel sem lettem volna ilyen szabad szájú, ha tudom, hogy keményen megtorolja. |
Várúrnak és útonállónak lenni többszörösen kifizetődő. Kivéve, amikor éppen fejbe vágnak egy karddal úgy, hogy azóta is cseng a fülem. Azt, hogy a bal lábamon lévő seb azóta is vérzett, és a legutóbbi megállónk óta minden valószínűség szerint átvérezte a kötést és már a csizmámat kezdte ki, már meg sem éreztem.
Lassan léptettünk vissza Thornwall felé; nem tudtam volna elviselni a vágtával vagy akárcsak ügetéssel járó zajokat, amikor már arról is legszívesebben saját magamat fejeztem volna le, mikor vállat vontam. A kapuk nem messze magasodtak tőlünk, így a többiek, Ranulfék, már két faluval ezelőtt leszakadtak tőlünk, csak Everard léptetett mellettem a fakó heréltjén, meg két őr; négyet vittem magammal. Az a kurva vadász viszont, akin rajta ütöttünk fél tucat emberével, őket is megfelezte, meg Ranulféktól is levágott három embert. Én küldtem tovább a másvilágra, de előtte még gondja volt arra, hogy a kardját egyenesen a combomba döfje. Ha nem sokkal korábban nem vágott volna a sisakomra egy olyat, hogy egész fanfárokat hallottam órákon át utána, talán jobban figyeltem volna.
– Szegfűszeg.
– Anyádat, Everard.
– Szegfűszeget kellett volna venned. Meg lepihenni, nem feltétlenül visszajönni ide, van idő...
– Dögölj már bele egy árokba! – Nem volt bajom a fájdalommal, azt tudtam gyűlölni, és ha eléggé tudok haragudni valamire vagy valakire, bármit el tudok felejteni mellette. A fejfájás viszont alattomos dolog volt, és nem lehetett tőle megszabadulni, elvégre, a fejfájás tulajdonképpen te magad voltál, ezt pedig utáltam. Forróságot éreztem.
– Az sem ártott volna, ha nem próbálsz feltétlenül olyan elhivatottan fattyút nemzeni Betsynek.
Nem válaszoltam, mert már a fogam is kezdett fájni. Fogalmam sincs, mi tartotta Everardot mellettem, de szerintem a lehengerlő személyiségemhez lehetett köze. Mindenesetre, már több, mint egy évtizede itt volt, és ez az idő elég lehetett ahhoz, hogy tudja, mikor kell befogni, különben a szórakozásomat talán az ő halálában lelem meg. A szememet talán hosszabb ideig tartottam csukva, mint szerettem volna, mert mire újra kinyitottam, a lüktetésen túl Thornwall udvarán voltam, és több szolgáló sietett felénk. Az egyikük valamit felém nyújtott, és már majdnem megkérdeztem, mi a szart akar, amikor rájöttem, hogy ő volt az, akit azzal bíztam meg, hogy Iselle-t figyelje. Egy levél volt, rajta egy nagyon ismerős pecséttel; mivel szükségem volt még néhány tucat okra, amiért mérges lehetek, türelmetlenül téptem fel és olvastam el a sorokat.
Ha mérges akartam lenni, hát sikerült; immár a fájdalom mellett a harag is lüktetett a fejem búbjában.
– Iselle! Iselle! – kiáltottam el magam mély torokhangon, dörgő szavaim visszhangoztak az udvaron. Mivel a lány nem tűnt fel abban a szent pillanatban, ezért a szolgálóra szegeztem az ujjamat. – Azonnal kerítsd elő, ha kell, akkor a rohadt éjjeli edényéről rángasd le, de legyen itt!
A lovam idegesen topogott egy helyben, talán érezte a bennem gyülemlő feszültséget, vagy nem tudta, miért nem szállok már le a nyeregből, ha egyszer otthon vagyunk. Én sem tudtam. Az egyik ablakból anyám sápadt arca tűnt fel, aggodalmasan, bár fogalmam sem volt, kiért aggódik éppen, talán már ő sem volt vele tisztában. Everard már leszállt a lováról, és épp az őrökkel beszélt valamit, akik elkísértek engem; remélhetőleg azzal fenyegette meg őket, hogy kivágom a nyelvük és a szemüket is, ha egy szót is mernek szólni arról, ami történt. A vér forrón csörgedezett az ereimben, vadul, és úgy tűnt, mintha a bőrömet is felhevítené.
Amint megpillantottam a feleségem alakját valamelyik kapuban közeledni, odaügettem hozzá, a fogaim fájdalmasan koccantak össze. A kezemben a levelet lebegtettem, egészen közel dugva Iselle orrához, mintha ugyan el tudná olvasni, ha ide-oda húzogatom. – Ez micsoda? Hm? Ó, biztos vagyok benne, hogy remek magyarázatod van rá. Szükséged is lesz rá. – Még egyet közelebb léptettem hozzá; hogy miért, abban nem vagyok egészen biztos, meg abban sem, hogy Iselle mondott-e egyáltalán valamit; a fülem már rég úgy zsongott, hogy semmit sem hallottam, ám most már a világ is elsötétült előttem. Egy pillanatra úgy éreztem, álmomban zuhanok, aztán rájöttem, hogy igazából; nyekkenve-csörögve terültem el a földön, és az utolsó gondolataim egyike az volt, hogy milyen jó, hogy leestem. Úgysem tudtam volna leszállni.
A hálókamrám sötétjében tértem magamhoz, fogalmam sincs, mennyivel később. A fejem lüktetése tompábbnak tűnt, talán azért, mert a párnák között feküdtem, vagy mert valaki megitatott velem valamit; derengtek valamiféle álomképek, alakokról, érthetetlen beszédről, furcsa ízekről, de hogy ebből mi volt valóságos és mi nem, arról ötletem sem volt. Valaki majdnem a nyakamig húzta a takarót, és úgy éreztem, mindjárt kigyulladok, de azon a kevés bőrfelületem, ami a levegőn volt, a hideg futkosott. Bár ez lehetett annak is a következménye, hogy elég meglepő tud lenni, ha az ember arra ébred, hogy egy alak ül az ágya mellett némán és mozdulatlanul, mint egy szobor. Csak a sajgó szemem meresztgetése után jöttem rá, hogy Iselle valamivel bíbelődik. Vettem egy mélyebb levegőt, és úgy tűnt, az orrom lángol, a lélegzetemmel együtt. Nehézkesen, lassú mozdulatokkal néztem körül a szobában.
– Még nem haltam meg? – kérdeztem sztoikusan, érdes hangon; egy ideje valószínűleg nem szólaltam meg. Nehéz sóhajt hallattam. – A picsába.
Az összes tagom végigmozgattam, legalábbis azt akartam, valójában azonban egy-két rángásnál többre nem futotta. Amikor a megszúrt lábamhoz értem, rájöttem, hogy több párnán fekszik rajta, és vastagon be van kötözve. Valamiféle gyógynövényes szagot is éreztem. – És még a lábam is megvan? Ez biztos a gyásznapod, Iselle... Egyáltalán milyen nap van? |
– Az idők változnak – húztam farkasvigyorra az ajkaim, mikor a vörhenyes fiú hangot adott kételyének, miszerint bárki is az urának akarná. Ha és amint eljött Ulricék akarata, vagy csupán addig jutnak el, hogy káoszba taszítsák a mostani rendszert, melyben éltünk (és lássuk be, ez így is egy rozzant viskó volt, amely a legkisebb fuvallatra is összedőlt volna), elég valószínű volt, hogy a máguslét közel sem lesz olyan fontos, mint most; leszámítva, hogy az igazán hasznos mágusok akár csaták végkimenetelét is eldönthették. Az emberek egyébként is ostobák, és csak a saját bőrüket akarják menteni; engem sem támogattak volna a sajátjaim, ha nem féltek volna jobban tőlem, mint az ellenségeinktől. Ha minden Agenyr halott (és ugyan miért ne lett volna? Ha Rimadarék eljutnak a fővárosba, az összes Sagramourt megölik, házasság révén kapta a nevét vagy sem, Sagramour, Olwyn és Agenyr fejek hullnak majd a porba), kit érdekel, hogy az egyetlen túlélő mágus? Az emberek kicsinyesek és ostobák. A leghalálosabb bűn felett is szemet hunynak, ha ezzel megmenthetik a saját szaros életüket.
Az, ahogy a fiú kiállt a feleségem mellett csak szemforgatásra késztetett. Ha nem látszott volna az érdektelenség teljes valója az arcán, a végén tényleg azt hittem volna, hogy Iselle elég ostoba ahhoz, hogy nem csak szeretőt tartson, de még ide is hozza.
– Ne dramatizáld túl – sóhajtottam fel. – Ha kutyát akarnék, azt vennék. Olcsóbb lenne, kevésbé rizikós, és egyébként is ott van Kenneth. Nem, én inkább egy... kölcsönös meg nem támadási egyezményt ajánlok, s amíg nincs lényegi támadóerőd, sem pedig egy szaros várad, addig az enyémben lakhatsz, ahol senki sem fejez le, és csak annyit várok el cserébe, hogy ha arra kerülne a sor, segíts megtartani ennek a trágyadombnak a tetején. Persze, tudom, tudom, nem vágysz hatalomra; hadd találgassak... Megértésre? Bosszúra? Nem, várj, bizonyítani akarsz – csettintettem vidáman, mint mikor az esős éjszakákon Ranulfékkal azzal próbáltuk ébren tartani magunkat, hogy találgattunk, ki miért lett bandita. Valójában hülye ötlet volt, és tizenhat éves fejjel szívesebben fedeztem volna fel a paraszt lányának domborulatait, akinek az istállójába betessékeltük magunkat, mintsem a többi rondafejű lelki világát, de valami haszon azért volt benne. Rájöttem, hogy minden ember sablonos, és néhány tucat után ismétlődik ez vagy az; néha nem nehéz kitalálni a dolgokat, ez pedig, ha az emberek kiismerése szó szerint élet és halál között dönthet, különösen hasznos. De akkor sem feltétlenül rossz, ha valakit meg akarsz nyerni magadnak.
– Bizonyítani, megmutatni, hogy sokat érsz, és hogy akik rosszul bántak veled, a sírig bánják. Önző célok. Tetszik. – Valahol, magam is meglepődtem rajta, tudtam azonosulni a dologgal; elvégre, a nagyapám és apám vezetése alatt a Thornton név nem volt több néhány betűnél, végighurcolták a disznóólban, a trágyán, a töviseken; muszáj voltam új zászlót csináltatni, mert ezeket a szakadásokat nem lehetett bevarrni csak úgy.
A karom megrándult; erősen, úgy, hogy ők is láthassák. Erre addigi jókedvem minden cseppje elpárolgott, helyét idegesség vette át, ahogy ép kezemmel megragadtam a másikat. Hevesen álltam fel, feldöntve a széket. A rohadt nomádok hibája volt ez is; még csak az kellett volna, hogy valamelyik szolgáló meglássa, és pletykálni kezdenek! A sebesült úr gyenge úr; én pedig igencsak vasmarokkal terveztem irányítani. Szerettem volna széttörni valamit;lehetőleg egy fejet a kövön.
– Azt hiszem, az életem fényének néha mégiscsak vannak eszes gondolatai is abban a csinos kis fejében; róka-hagyaték, biztosan – rándult meg a szám sarka, ahogy elindultam kifelé. – Néhány napra elmegyek. Remélem, mire visszaérek, az újdonsült vendéged meggyógyul, te pedig itt leszel; nehogy belehalj a magányba – közöltem Iselle-el egészen közelről; mellé léptem, a bal karommal átfontam a derekát, úgy húztam közelebb magamhoz, hogy csókot nyomjak az arcára. Engedély nélkül hozott ide valakit; legyen bármilyen hasznos, ezért az engedetlenségért akkor is büntetést érdemelt.
– Üdv Thornwallban, Trevan Agenyr – pillantottam a fiúra, még mielőtt további szavakat fölöslegesnek ítélvén indultam meg kifelé.
Csak akad a birtokaimon valaki, akit földhöz kell vágni.
Ezra részéről lezárt, köszönöm a játékot! :) |
Amikor egy nő egy neveletlen férfivel találkozik, általában kedvet érez magában arra, hogy csörgőre csavarja az illető fülét. Ha Ezra nem lett volna Ezra, talán bennem is gyökeret eresztett volna ez a fajta vágy, így azonban meg kellett elégednem azzal, hogy bosszúsan felfújjam az arcom, mint egy hörcsög. Lemondóan fújtam ki a levegőt, amikor végül rámutatott, hogy Trevan nem sokkal lehet fiatalabb nálam, és valószínűleg gyermektelenségem az okozója az elmebajnak, ami miatt eddig nem vettem ezt észre. Sok mindenre vágytam életem folyamán, de az, hogy a férjem magja megtapadjon a méhemben nem volt köztük. Akkor sem, ha sokat erősítene a pozíciómon egy Thornton-poronyt. Undorító!
Az meg sem fordult a fejemben, hogy szavaimmal miféle sértést mértem Trevan önérzetére; Nem Őt akartam bántani azzal, hogy gyermeknek tituláltam, hanem meggyőzni a férjemet arról, hogy nem jelent számára veszélyt. Ezra nem szeretett engem, de férfiúi büszkesége nem engedte volna, hogy szeretőt tartsak tulajdon házában. Vele ellentétben, nekem nem volt jogom ahhoz, hogy megcsaljam Őt.
A ház ura kemény szavakat használt. Jómagam hozzászoktam már durva nyelvezetéhez, de még most is viszolyogtató volt számomra az efféle megnyilvánulás; Kicsit sem illett abba a képbe, amelyet édesanyám oly’ bőszen igyekezett a fejembe verni a nemesekről, és a helyes viselkedés fontosságáról.
Lord Thorntonnal szemben gyakran estem bele abba a hibába, hogy alábecsültem; akárhányszor igyekeztem valahogyan fölé kerekedni, mindig megtalálta a módját rá, hogy hogyan használja fel ellenem a saját játékszabályaimat. Nem készültem fel rá, hogy a gyengédségemre gyengédséggel fog felelni.
A kezem ösztönösen rándult egy aprócskát, amikor a férfi az ajkaihoz emelte törékeny ujjaimat, de végül beletörődtem a mozdulatba. Jó színben kellett tündökölnöm vendégük előtt, megőrizvén a feleség álcáját, aki mindent megtesz azért, hogy a szörnyeteg férje kedvére tegyen. Végül is, nem hazudtam.
Sokat.
Néhányszor megállapítottam magamban, hogy Violet úgy közlekedik a házban akár egy tornádó. Míg a legtöbb szolgáló igyekezett a lehető leghalkabban közlekedni, nehogy megzavarják valamiben uraikat, a lány csörtetett, dörömbölt, és hangoskodott. Mintha azzal magára vonhatná Lord Thornton figyelmét. Minden elnyomottnak szüksége volt valakire, akin Ő maga is kiélheti a haragját, és kegyetlenségét. Számomra a szolgáló volt ez a személy. Bántani akartam. Jobban akartam bántani, mint amennyire a férjemet gyűlöltem, így kész voltam rá, hogy Ezrát használjam erre eszközként a csókkal; Arról megfeledkeztem, hogy a férjem ezzel ismét jogtalan előnyt kovácsolhat a kettőnk párharcában.
Csókja lassú volt, és kínzó. Ajka minden egyes mozdulata egyértelmű üzenetet hordozott; Megint győzött. Tekintete hosszú pillanatig ejtette csapdába az enyémet, mielőtt diadalittasan elengedett volna.
A célomat ugyan elértem, mert Ezra felszólítására Violet vöröslő arccal távozott; megesküdtem volna rá, hogy könnyeket láttam csillogni a szemében, amikor rám nézett. Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet.
Minden erőmet latba kellett vennem, hogy ne szóljak bele a férfiak beszélgetésébe; az csak újabb vitákat, és kellemetlen perceket szült volna számomra. Alázatos feleségként ácsorogtam a háttérben, egyenes tartással, sztoikus nyugalmat erőltetve az arcomra, mintha nem érintenének meg a lefestett borzalmak. Ahogy sejtettem, a férjem azonnal hozzálátott, hogy mérgező karmait a fiúba mélyeszthesse.
Ne bízz benne, vetettem kérlelő pillantást a fiúra, aki a jóindulatomra hivatkozva éppen ekkor tekintett rám. Magamról tudtam, hogy bármit is ajánl a vár ura, annak mindig túlságosan nagy ára van. Makacsul össze kellett préselnem az ajkaimat, hogy a szavak véletlenül se szülessenek meg a külvilágban.
- Uram… - szólítottam meg Ezrát, a tőlem telhető legszelídebb hangon. – A betegnek pihennie kell, és Ön is csak most tért vissza - nem akartam hallani, bármi is következett. Visszasétáltam a hintaszékhez, amely még nem is olyan régen a nyugalom szigete volt számomra, és felnyaláboltam a félig kész, fekete inget, ügyelvén rá, hogy ne látszódjon, mi készül. A férfiak azonban úgy festett, nem figyelnek rám. A beszélgetés gyomorforgató medrekbe terelődött, elárult családokról, és hatalomra kerülő új királyokról. Az elmém zúgott, gondolataim ezer felé cikáztak. Csak ekkor vettem észre, hogy Violet félig nyitva hagyta az ajtót a távozáskor; egy pillanatra vágyat éreztem rá, hogy kisurranjak rajta, de e bensőmben lapuló róka érdeklődve, ravaszul hegyezte a füleit…
|
Szemeim kutatóan függtek Thornton alakján, minden egyes szemöldökrándulását úgy elemezve, mintha abból ki tudnám olvasni gondolatait… De Thornwall ura nem egy könyv volt, amihez bármiféle széljegyzet társult volna magyarázat gyanánt, s úgy még látszott tulajdon felesége sem ismerte lapjainak tartalmát. Válságos egy helyzetben voltam, de olyannyira, hogy azon már Iselle óvása sem tudott segíteni. Mikor ujjai az enyémekhez értek az sem nyugalommal, sokkal inkább feszültséggel töltött el; Mikor pedig tekintetem összeakadt a fiatal asszonyéval, ajkaim egy pillanatra erősebben szorultak egymáshoz, mielőtt még férje irányába fordultam volna és végig nem vezettem volna gondolatmenetem arról, miszerint épp annyira voltam Agenyr, mint amennyire valamelyik földművese az volt.
A gúny, amit minden egyes szavamra válaszul kaptam fintorban rántottam az arcom, s hatására legszívesebben dacosan próbáltam volna bizonyítani igazam, ha tehettem volna; Szerencsére volt annyi eszem, hogy meg tudja húzni azt a bizonyos határt, mert az úr nem volt vevő egy ártatlan gyermek gyerekes szavaira. Iselle lekezelőnek ható szavai sértették önérzetem, de egyúttal ráeszméltettek arra, hogy mennyire nem voltam más szemében egyenrangú egy felnőttel.
Tekintetem már akkor inkább az ellenkező irányba az ajtó felé fordítottam, mikor az ételt hozó szolgálólány lépéseit még hallatni sem lehetett a folyosón. Nem volt gyomrom végignézni még azt se, ahogy Iselle keze Thornwall urának arcához simul; Volt valami egészségtelen párosukban, természetellenes volt az a kényszeredett mozdulat amivel a fiatal asszony férjéhez lépett. Nem bírtam elképzelni két ember miként élhetett egymáshoz ilyen közel a bizalom legkisebb szikrája nélkül… Nem akartam volna hasonlót magamnak. Nem akartam egy olyan helyen a kelleténél többet tölteni, ahol nem tudhattam ki és épp hogy manipulál, játszik velem tudtomon kívül.
Az ajtó nyitódására csak enyhén megemeltem a fejem, nem kellett sokat fordulnom ahhoz, hogy tekintetemmel követhessem a rajta belépő szolgálólány lépéseit. Korgó gyomrom nem engedte elfelejtetni velem azt, hogy ételt ígértek neki, de a szolga jó kedélyűsége felett addig sikerült elsiklanom; Úgy tűnt, hogy a telt lány volt az egyetlen a szobában aki örülni volt képes a vár urának, mert még én - aki egészen eddig nem ismertem Lord Thorntont - sem örültem annak, hogy hallgatni és látni kényszerültem.
A takaró alól kibújva, az ágy szélére csúszva és mezítelen talpaim a padlóra érintve ültem fel és nyúltam volna az éjjeliszekrényre lerakott étel után, ha Lord Thorton nem zavar meg e mozdulatban. Arcom megrándult, ahogy az együttműködésre való hajlamom hozta szóba, de elmém heves tiltakozása sem gátolt meg abban, hogy az erőltetettség látszatát tagadni sem képes mosoly közepette biccentsek válaszul.
Gyomrom már majdhogy önmagát emésztette, mikor az úrt követően gondolkodás nélkül vettem ölembe azt a tál forró levest ami a tálcán hevert. Sokszor nem ettem meg a Tornyokban azt, amit elém raktak, szerettem válogatni… akkor viszont még csak árnyékként sem suhant át elmémen az, hogy félretolom magamtól a tányért, s még az uraság beszéde sem tudott meggátolni abban, hogy osztott figyelemmel kezdjem kanalazni az ételt. Addigra már majdnem azt is elfelejtettem milyen volt a főtt étel íze, s minden egyes falat csak növelte a hálámat, amit Iselle felé éreztem.
Nem volt túl sok erőm értelmet keresni Thornwall urának gondolatmenetében, vagy egyáltalán belekötni bármelyik szavába – ahhoz túlságosan lefoglalt az evés. Vele ellentétben én nem tartottam volna egy mágust jó ómennek és még csak a mások fejének csettintésre való szétrobbantása sem olyan egyszerűen működött, mint gondolta. Nem lettem volna hajlandó sötét mágiára hajtani a fejem, mint Berithen szinte mindenki, még ha az jelentette volna utolsó esélyem is nála… Igaza volt, sokat olvastam: Sokat arról, hogy mit tesz az emberi elmével a sötétség akár egy aprócska érintése is. Lényegében nem beszélt teljesen hülyeséget, csak gyorsan és sokat akart mondani. A társadalmunk törékenységéről is igaza volt, ahogy arról is, milyen könnyedén került a hatalom egyik kézből a másikba. Az Agenyreket példának okáért Nemetona legrégebbi könyvei még nem is főnemesként emlegették, csak később, idővel nyerték el valahogy mostani rangjuk.
A leves végére értem egy hang kiadása nélkül, de mikor már Celawan Sagramourt emlegette és előrejósolta rokonaim jövőjét úgy éreztem hangot kell adnom kételyeimnek. Kérdőn emeltem meg szemöldököm és néztem Lord Thornton szemeibe, miközben az ölemben pihenő tálat szorongattam.
- És mégis ön szerint a puszta emberei mennyire szeretnének egy mágust uruknak? - kérdeztem már-már szánó mosollyal arcomon. Hiába vélte úgy a fekete hajú férfi, hogy ismeri a tőle több száz mérföldre terpeszkedő területet, mit sem tudott annak lakóiról. Rettegtek tőlünk, mágusoktól. Nemetona egy mocsár közepén állt, nem véletlen. Ahogy az sem csupán a véletlen műve volt, hogy a Tornyok húsz mérföldes körzetében nem épült fel még egy tanya sem, s a földek is Morrowind keze alatt voltak. A félelem és utálat olyan mélyen ivódott bele a pusztai emberek szívébe, hogy csodáltam egyáltalán a Tornyok intézménye működőképes volt és nem égette már fel rég egy dühös tömeg… Azzal ellentétben ahogy Ő gondolta ez nem arról szólt, hogy Agenyr voltam vagy nem Agenyr: míg egy mágus vére csörgedezett az ereimben a Morrigui puszta nem kért belőlem. Senki nem kért belőlem.
Miután az uraság folytatta mondanivalóját, példáját követve nyúltam egy szelet kenyér után és harapva belőle egy jókora darabot hallgattam és játszottam a tudatlan fiút, akinek valóban előadást kell tartani egy polgárháború lemenetéről; Csak azt nem értettem nekem mi hasznom is lehetett volna egyből. Mikor kijelentette, hogy Ő nem akar király lenni lemondóan elmosolyodtam, ahogy épp egy falaton rágódtam. Megértettem, hogy mit akart, amit szinte minden hozzá hasonló kisnemes: Nem akart egy Berith melletti szaros kis vár ura maradni, feljebb akart jutni. Be kellett látnom, hogy bármennyire is nem tűnt úgy, de volt logika abban amit beszélt. Nem volt elképzelhetetlen az, amit eltervezett magának, hogy egyszer megvalósul. Nem mondhatta senki biztosra, hogy nem e egy a Thorntonhoz hasonló feltörekvő aljadékból lesz a következő főnemesi dinasztia első tagja. Két hónapja nem kértem volna egy hasonló tervből, még csak a közelében sem akartam lenni semmiféle összeesküvésnek...
Ott viszont már én sem tudtam mit akarok.
- Csak a felesége jóindulata miatt élek. - mondtam, ahogy egy pillanatra a vörös asszonyra tekintettem, mikor szóba került Iselle. Nem értettem számomra vádlónak hangnemét, s úgy éreztem épp ideje nekem kiállni a nő mellett. - Ha nem kapar össze az erdőből, most nem lennék itt; Nem lenne könnyű dolga. Hálás lehetne neki, főleg ha nem kell megölnie.
- Tehát mit ajánl? Én nem vágyok hatalomra magával ellentétben. Nem akarok a puszta ura lenni és a családom sem akarom behódoltatni… Ahhoz látnom kéne őket; De én nem akarok még csak a fél mérföldes közelükbe sem kerülni. - vallottam mély meggyőződéssel, ahogy hunyorogva tekintettem bele a sötét szempárba. - Tehát mit kapok ha a segítségem által feljebb kerül és netalán tovább élek, mint húsz év? Az életem csekély jutalomnak tűnik ekkora segítségért, ráadásul az így is, s úgy is az Ön kezében lenne ha Thornwallba kéne maradnom. Nem akarok senki kutyája lenni Lord Thornton, remélem megérti, hogy nekem abból elég volt egy életre… Ha azzal együtt kéne hogy járjanak hátralévő éveim, hogy árnyékként kell teljesítenem valaki parancsait, akkor nemet kell mondjak. Nem segítek Önnek még ha a következményeit is tudom ennek a döntésnek. |
– ...Te olyan könyvmoly típusnak tűnsz, biztos olvastad már valahol azt az igazságot, hogy az idők változnak, meg miegymás, nem? Hát, tényleg kurvára változnak. Jelenleg a társadalmi rangod valahol a tehéntrágya és a kiéhezett korcs kutyák között táncol, de ki a szart érdekel, ha egyszer egy csettintéssel képes lehetsz mások fejét szétrobbantani? Láttam már olyat a Berith-en – vigyorodtam el, levetve magam az ágy melletti székre. – Agyvelő mindenhol. Vicces, hogy bárkit nyitsz fel, belül ugyanaz a rakás hús meg vér mindenki... Leszámítva, hogy néhányunknak érdekes rokonsága akad. Ó, ne kezd már megint a családi melodrámát, jó? Agenyr vagy, leszarom, hogy erről mit gondolsz, vagy mit gondolsz, a jó édes kurva apád mit gondol. Én például annyit tudok, hogy az öreged hamarosan kinyiffan, a bátyád már elmúlt harminc, és nincs felesége, ergo utódja sem, ráadásul hamarosan a borába fog belefulladni, a nővéred meg épp hercegnének készül. Nő, nem örökölhet, szóval kit érdekel; a férje ellentétben, hát, az más kérdés. Őt sem a humoráért vettem el – mutattam Iselle-re, rá sem nézve; az sem érdekelt, ha épp halálosan megsértődött, és megint belekezdett az egyik "na de Lord Thornton...!" kezdetű háborgásába. – Az megint más kérdés, hogy az emberek a pusztán mennyire szeretnének egy Sagramourt urukként... Főleg, ha rájönnek, hogy mennyire balfasz az összes, és már rég nem a híres-neves Iwein ül a trónon, hanem az ilyen tesze-tosza szépfiúk, mint ezek.
Néha magam is úgy éreztem, hogy össze-vissza beszélek, aztán mindig rájöttem, hogy nem érdekelt. A gondolkodás, az, hogy értelmesen rakjam egymás után a mondatokat, jelenleg túl sok energiát és időt igényelt volna, nem éri meg.
– Tudtad, hogy Aglanir az egyetlen olyan birodalom közel s távol, ahol évszázadok óta ugyanazon család uralkodik? Mindenhol máshol változtak a dolgok; és nem feltétlenül azért, mert egyszerűen kihaltak... Az emberek előbb vagy utóbb beleunnak ugyanazokba a nevekbe és arcokba, abba, hogy mindent ugyanúgy rontanak el; kiismerik a régit, és újat akarnak. Ekkor jön a polgárháború. Ronda dolog; káosz és vér mindenhol, és a végén valaki a tetejére kecmereg a füstölgő trágyadombnak, ami utána marad, mikor már mindenki más szemét kikarmolta érte, és új rendet állít fel. Itt jössz te a képbe – vigyorogtam rá a fiúra, majd megforgattam a szemem. – Én nem akarok király lenni; túl sok szarsággal jár. De látom az elkerülhetetlent, és azt is, hogy jó eséllyel és jó taktikázással kényelmes helyeket lehet találni ebben az új rendben; még egy mágusnak is. Főleg, ha az a mágus része a réginek, és mégsem... És ha az a mágus olyanokkal társul, akik el tudják juttatni arra a pontra, amikor már nem akarják begyűjtő lovagoknak csúfolt paprikajancsik lenyisszantani a fejét. Ez a tervem veled; hogy itt maradsz és segítesz nekem, még fogalmam sincs, hogyan és miben, cserébe pedig senki sem fog tudni rólad, míg el nem jön a megfelelő pillanat, és lehetőséget kapsz arra is, hogy ne céltalanul kóborolj, míg fel nem fal egy fadémon, meg arra, hogy a családod szemébe nézhess, és ne te legyél az, akinek el kell kapnia a tekintetét. S boldogan élsz, míg meg nem halsz... Valószínűleg elég korán. Persze nem szívességből teszem, mint egyesek – pillantottam Iselle-re, a kenyér héján rágódva. – Racionális számítás, semmi más. Mindenképpen előre fogok jutni; de te megkönnyítenéd a dolgom. Szeretem a könnyű dolgokat. Persze, ha nemet mondasz, tényleg ki kell hogy nyírjalak. |
– Na és? – vontam fel a szemöldököm Iselle közbevetésére irritáltan. Magam is megleptem azzal, hogy nem ellenkeztem a kijelentésével, miszerint az ágyban fekvő takaróhalmaz ember, azzal viszont kevésbé, hogy a tiltakozása további részét hallva felnevettem. – Ártatlan gyermek? Szerinted hány évvel fiatalabb nálad? Kettővel, hárommal? Tényleg lehet abban valami, hogy a gyermektelen asszonyok mind megőrülnek... Csak egy szavadba kerül, hogy megmentess ettől a sorstól. – A további esdeklésére, miszerint hagyjam békén a fiút, megforgattam a szemem és legyintettem. Ilyenkor pont olyan volt, mint az anyám. Még jó, hogy neki nem akadt sógora, akihez esetleg vigasztalódni futhatott volna...
Nem kellett különösebben zseninek lenni ahhoz, hogy a vörhenyes hajú fiú mit gondolt a nevének második feléről. Egy időben én is gyűlöltem a sajátomat; főleg, mikor gyermekként anyám sírva kérlelt, hogy ne kergessek el minden papot és tanítót, akit csak hozzám küld, és hagyjam, hogy tanítsanak. Ha a Thornton név ára, hogy olyan emberekről hallgassak száraz információkat "történelem" címszó alatt, akiket már rég szétrágtak a kukacok és férgek, és hogy úgy pörögjek fel-alá, mint egy megtébolyodott nyúl, mert mások ezt táncnak hívják, akkor inkább lennék egy névtelen paraszt. Nevetséges, ezt gondoltam akkor és ezt gondolom most is; aztán valahol a felnövés útján rájöttem arra, hála az élet kemény és hálátlan leckéinek, hogy a nemesek neve épp annyit rejt magában, amennyit ki akar hozni belőle az ember. Az apám egy részeg pöcs volt (az övé meg egy szerencsejátékos pöcs), aki azt sem vette észre, ha valaki elcsalta az adóját, holott alig több mint százezer holdja volt, és néhány tucat értelmesnek gúnyolható fegyverese. Az én parancsomra több századot is hadba tudtam volna vonultatni, és majdnem a rengeteg ötöde volt az enyém; nem terveztem itt megállni. És mivel kezdtem neki mindennek? Egy névvel; nem sok, annyi se. Mulatságos, az emberek mennyire le tudnak becsülni ilyen dolgokat. Én korán rájöttem, hogy néha a legkisebb lökés – egy ujjal, érintés, igazán – is arra ösztönözhet másokat, hogy lebukfencezzenek a lépcsőn, és amint földet érnek, soha többé ne is mozduljanak. Épp csak jó pozícióba kell kerülni hozzá.
– És mindenki más szemében is halott leszel, ha a Begyűjtők találnak rád – feleltem maliciózus görbülettel a szám sarkában; valahol mulatságosnak találtam a fiú szenvtelenségét; elhittem neki, hogy nem érdekelné, ha meghalna. Legalábbis, most... Az ember valahogy mindig igen könnyen feladja, ha már nincs semmi, amiért harcolnia kellene; abban a pillanatban viszont, amint talál magának valamit, legyen bármilyen apró, akár olyan elvetemült, undorító dolgokra is képes a túlélésért cserébe, amitől megkérdőjelezhetővé válik emberi vagy állati mivolta.
Nem kételkedtem abban, hogy Trevannak könnyű lesz valami ilyesmit találni.
A válaszára fújtattam egyet, és oldalra billentettem a fejem, úgy figyelve őt, ahogy a héják szokták az egeret, mielőtt még lecsapnának rá; próbáltam felmérni az esélyeket. – Annyira vagy veszélyes, mint erdőtűzre, ha lehugyozod... Most még – tettem hozzá egy vállrándítással fűszerezve. Ekkor lépett oda hozzám Iselle, aki eddig a fiú mellett ült, több rosszalló pillantást is kiváltva belőlem azzal, hogy hozzá ér, nem volt hozzá joga, ahhoz meg pláne nem, hogy azzal a kezével, amellyel az előbb még a nyeszlett kölyköt simogatta, most hozzám ért. Egy pillanat erejéig úgy gondoltam, elhajolok tőle; aztán végül mégis mozdulatlan maradtam, csak a rossz kezem ujjai rándultak össze.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy Iselle néha saját magát is azzal akarta becsapni, hogy úgy tesz, mint aki nem lesz rosszul a gondolatomtól is, de a társaságomban ilyenkorra általában már fel szokta adni a drámát, és elkezd sírni, vagy valami. Trevan előtt azonban, úgy tűnt, kitartóan akarta egy gondoskodó feleség látszatát kelteni, én pedig úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékába, mert csak akkor lehet a játék szabályait befolyásolni, ha te magad is benne vagy. Arról nem is beszélve, hogy tudtam, mennyire undorodik az érintésemtől; épp elég dolgot tett mostanában, amiért büntetést érdemelt, kezdetnek ez is megtette.
Míg Iselle-t hallgattam, kivártam a pillanatot, amikor befejezvén az arcom simogatását (amely mozdulatra a testem számomra nem tetsző módon reagált; ez is azt mutatta, régen voltam Betsynél) el akarta húzni a kezét, én megfogtam azt. Az ujjaim ez egyszer nem satuként szorultak a csuklójára, amelyen mintha még mindig látszottak volna a zúzódások, hanem magamnak is meglepő gyengédséggel, épp csak érintve a bőrét; így sem húzhatta el azonban a kezét, elvégre, az igencsak kirítt volna a színjátékából. A tenyerem végigcsúszott a csuklójától az ujjaiig, úgy tartván a kacsóját, mint ahogy kézcsókot adni volt szokás, épp csak magasabban, lehajolás helyett a kezét húzva a számhoz. Ajkaim a csók után is hosszú másodpercekig időztek az ujjain; talán csak képzeltem, de mintha egészségtelen véznasága miatt még itt is éreztem volna az ereinek lüktetését. Mindeközben a tekintetemmel sem voltam hajlandó elengedni az övét; az arcomon talán kivételesen csak halvány mosoly ült, ami akár őszinte is lehetett volna, ha képes vagyok olyasmire, de a szemeimből könnyedén kiolvashatta, miért teszem ezt, és azt is, mennyire élvezem.
Még mindig a szám előtt tartottam a kezét, mikor Violet minden kilójával együtt megérkezett, én pedig akaratlanul is elengedtem Iselle-t; a szemem az ételre tapadt. Rá kellett jönnöm, hogy megint mennyire rohadtul éhesen vergődtem haza. Aztán Iselle olyan módját választotta a színjátéknak, amellyel sikerült ténylegesen meglepnie; talán a Trevan okozta lehetőségek nyugtattak meg annyira, hogy ne reagáljak úgy a feleségem nyilvánvalóan céllal történő érintésre és csókjára, ahogy egy hete tettem, helyette higgadt számítással folytassam, amit az előbb; büntetés. Iselle gyűlölt, és viszolygott a közelségemtől is; ezért én, miután egy pillanat erejéig a vonásait vizslattam gyanakodva, az álla alá nyúlva kényszerítettem közel maradásra, és erőszakos, birtokló csókot erőltettem rá, hosszan és ráérősen, épp mint a nászéjszakánkon. Gondolom. Nem nagyon emlékeztem.
Iselle azt hihette magáról, hogy ért a bosszú művészetéhez; de az ő ez irányú érzései eltörpültek ahhoz a viharhoz képest, amit én voltam képes támasztani. Arról nem is beszélve, hogy a bosszú nem annyira művészet, mint tudomány; számítást igényelt. Ügyeltem rá, hogy ezt az üzenetet a tekintetembe is beleültessem, mikor szabadon engedtem az ajkait, és rávigyorogtam. Rögtön ezután Trevanhoz fordultam, és megindultam felé.
– Az életem fénye úgy tűnik, nem akarja felfogni, hogy tényleg nem akarlak kirugdosni innen. Egyelőre. Már persze akkor, ha hajlandó leszel együtt működni, miután Violet zsíros levese embert varázsol belőled... Miért vagy még itt? Hess! Kergess pillangót – tettem madár-hessegető mozdulatokat az ágy mellett topogó szolgálónak, aki úgy tűnt, vár még valamire, ám felszólításomra heves hajlongások közepette kikerült, és kivonult a szobából; ha jól láttam, kifelé menet még vetett egy pillantást Iselle-re de nem igen érdekelt. Helyette az éjjeliszekrényre tett étel felé nyúltam, és elvettem az egyik nagy karéj fűszeres kenyeret, ami a tálcán hevert, és elkezdtem enni. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy közben beszéljek is, nem volt elég időm arra, hogy egyikkel megvárjam, míg befejezem a másikat.
– Na, szóval... Lószart sem kezdek veled, egyelőre. Nem úgy tűnik, mintha jelenlegi állapotodban bármit is érnék veled harc közben, de azt azért lássuk be, hogy egy mágus nem rossz ómen, nem gondolod? Kiváltképp, ha nagy névvel rendelkezik...Te olyan könyvmoly típusnak tűnsz, biztos olvastad már valahol azt az igazságot, hogy az idők változnak, meg miegymás, |
Botorság volna azt állítani, hogy ismertem a férjemet; Házasságunk rövid ideje alatt betekintést kaptam ugyan természete komisz bugyraiba, de még messze álltam attól, hogy kifürkészhessem gondolatait. Mint minden ember, Ezra is egy könyv volt; Egy vaskos, keményfedeles kötet, amit nem szabad felkészülés nélkül kinyitni, mert könnyen tébolydába juttathatja könnyelmű olvasóját. Egyelőre csak a fedlapot érintettem, bátortalanul futtatva végig ujjaimat a gerince mentén. Ez elég is volt.
Nem feleltem Ezra gúnyos kérdésére a nyelvem elvesztését illetően. Egyébként sem lett volna túlzottan értelme a dolognak, hiszen az ágyban fekvő fiú látszólag lekötötte a teljes figyelmét. Az úr abban a pillanatban éppen úgy semmibe vett, mint a frigyünk megkötése óta minden itthon töltött napján.
Próbáltam legalább annyira megőrizni eltökélt vonásaimat, hogy ne látszódjék, hogy a lelkem is félőn beleremegett, amikor a ház ura nevetni kezdett. A kacajától borzongás futott végig a gerincem mentén, önkénytelen rándulásra késztetve engem. Semmi öröm, vagy jókedv nem volt ebben a hangban.
Védelmezően ültem az ágy szélén, a fiúhoz közeleső kezemet a térdére helyezve a takaró fölött. Kék szemeim szikrázó kihívással meredtek a férjemre, mintha ezzel bármiben is akadályozhatnám. Szálltam már vele szembe korábban is, de eddig mindig sikerült meghátrálásra kényszerítenie. Most azonban nem fog, döntöttem el magamban eltökélten, ravasz mosolyra rántva a szám szélét. Nem is pislogtam.
- Úgy gondolom, hogy jogom van hozzá – jelentettem ki dacosan, tűrve Ezra Thornton sötét szemeinek villanását; Tudtam, hogy arra vár, hogy meghunyászkodva lesüssem a pilláimat, és az orrom alatt halk bocsánatkérést rebegjek a tiszteletlenségemért, de ezúttal erre hiába várt. Az elhatározásom éppen olyan szilárdan állt, mint a lakhelyünkként szolgáló várkastély komor, de erős falai. Lehetetlennek tűnt úgy itt tartanom Trevant, hogy közben a férjem ne tehesse rá a mancsát, de meg kellett próbálnom oltalmazni Thornwall urának dejelező sötétségétől; A sötétségtől, amely néha, gyenge pillanataimban engem is úgy vonz, mint az éjjeli pillangót a tűz fénye – azonban tudtam, hogy akárcsak a lepkét a láng, Ezra mételye engem is megölne. Ezért még inkább gyűlölnöm kellett.
- Agenyr? – ekkor szakítottam el tekintetem a férfiről, hogy a vállam felett a mágusfiúra pillanthassak. A kérdésem éppen csak egy leheletnyit, de mégiscsak vádló élt bújtatott magában. Egy másodperc erejéig úgy éreztem, hogy Trevan becsapott azzal, hogy nem mondta meg rögtön, hogy kinek a sarja; aztán rájöttem, hogy származása onnantól kezdve nem érdekelt, hogy megtudtam, az ereiben mágia csörgedezik. Mellkasomban hirtelen furcsa érzések lettek úrrá, néhány dolgot megváltozatott ez az új tény.
- Óh, Trevan… - sóhajtottam. Hirtelen nem számított már Ezra haragvása, bár a fejében megfogalmazódó tervek sora még ismeretlenül is a kétségbeesés szélére sodort, kezem megkereste a fiúét, hogy ujjaim bátorítóan fogják bilincsbe az övét. Ezúttal őszinte szövetségesként tekinthetett rám.
Bármiben.
- Egy emberről beszél, kedvesem! – csattantam fel hirtelen, szikrázó szemeimmel megkeresvén az ablakban álló férjemet. – Nem engedem, hogy bevonjon egy ártatlan gyermeket a kisded játékaiba! – közöltem élesen, aznap már sokadára lepve meg magam, hogy milyen merészen szállok szembe az urammal egy idegen kedvéért. – Most az egyszer… Most az egyszer tegyen a kedvemre, és hagyja a fiút! Kérem! – mondtam rekedt hangon, de ügyelve rá, hogy kifakadásom ne tűnjék siránkozásnak. Tudtam jól, hogy minden szívességnek ára van; Ha Ezra egy csoda folytán úgy döntene, hogy elengedi Trevant, fizetségként olyan komoly díjat szabhat, amilyet csak szeretne. Feláldoznám önmagam egy idegenért?
- Mindennap tesz róla, hogy erről ne feledkezhessem meg – mondtam, amikor a férjem vázolta a saját törvényeit. Egészen eddig szorongattam Trevan kezét, most azonban elengedtem, hogy felállhassak. Nem tudom, hogy fel, s alá mászkált-e még, amikor két lépéssel megálltam előtte. Valószínűleg a következő mozdulatom megdöbbentette, és talán ismét arra sarkallja majd, hogy újabb kék foltokat hagyjon a csuklómon a szorításával, de hideg kezem finoman az arcára simítottam, megcirógatva a járomcsontját, hogy egy alázatos feleség mosolyával tompítsak az iménti ellenszegüléseim élén. – Ön fáradt, és nyúzott; ne döntsön hát most! Holnap is lesz nap! Senki sem tudja, hogy fiú itt van, elég ideje lesz még dönteni a sorsáról! – győzködtem gyengéden, hízelgő mosollyal.
Ekkor két tompa kopogás után Violet rúgta be az ajtót, egy megrakott tálcával egyensúlyozva, olyan lehengerlő mosollyal, hogy már majdnem szépnek láttam. A féltékenység tünékeny szikraként villant szemeiben, miközben csicseregve megkerülte az ágyat, hogy az ételt tálcástól a komódra helyezze vendégünknek.
Ostoba, női kicsinyességgel fordultam vissza Ezrához a jelenet közben, és abban a reményben, hogy ezzel bánthatom az urába szerelmes szolgálót, futó, érzelemmentes csókot nyomtam a dühöngő férjem ajkaira. |
Egykori társaim sokszor mondták, hogy ha másban nem is mutatkozott meg nemesi vérem, büszkeségem le se tudtam volna tagadni kiktől örököltem. Soha nem kértem segítséget ha arra is szorultam, s ha valakivel összevesztem nem én voltam az aki bocsánatkérésért esedezett; Ez az önző, főnemesi magatartás nem engedte, hogy Thornwall ura előtt bármilyen gyengeségem kimutassam. Ez a büszkeség kényszerített arra, hogy a Thornton ház fejének becsmérlő szavai ne csak meghunyászkodásra kényszerítsenek, hanem az állam felszegésére.
Nem ismertem a férfit. Egy elkényeztetett nemesnek tartottam a sok közül, aki csak ugatni tudott, de harapni nem; Talán ha tudtam volna, hogy tévedek akkor jobban megválogattam volna szavaim, amiket végül csak azt fojtott belém, hogy Iselle felszólalt értem. Abszurdnak tűnt a hármunk közt a kialakuló helyzet. Egészen addig elképzelni sem tudtam volna hasonló szituációt, ahol egy feleség az ura helyett egy vadidegen fiú pártjára áll... azt pedig, hogy egyszer én leszek az az idegen fiú még valószínűtlenebbnek tűnt.
Nyelvemre kellett harapnom, mikor az engem kitartóan védelmező Iselle-el kezdett kötözködni; Mindkettőnk helyzete – de leginkább sajátom – válságosan állt anélkül is, hogy én szóra nyitottam volna a szám.
Fel sem tűnt, hogy a Lordhoz hasonló mód, prüszkölve nevettem fel, mikor gúnyolódó szavai közt rádöbbent ki is vagyok. Számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb valamelyikőjük rádöbben, hisz rajtam kívül sok vörös hajú, Trevan nevű mágus nem járhatta a világot.
- És ha igen? - kérdeztem vissza félig megemelve szemöldököm, mintha mit sem számított volna ki nemzett a világra: nevem egyébként sem adott többet annál, mint a fejemre kitűzött vérdíj növekedését... Hisz ilyenkor több voltam, mint a többi társam: Ilyenkor Trevan Agenyr voltam akinek élnie kellett, mert egy főnemes fiának teste nem végezhette egy mocsárban rohadva, ahogy előtte sok más ártatlan mágusé. Egész életemben arra vágytam, hogy Agenyr lehessek, de kiszolgáltatottan, nyomomban mindenféle vadásszal már csak azt akartam, hogy bárcsak ne lennék több egy átlagos parasztfiúnál.
Azt gondoltam a férfi ráébredése kilétemre egyszerűen eldönti majd a sorsom. Ahogy hangsúlyozta is többet értem volna neki a várától messze, erőfeszítéseiért cserébe arannyal megpakolva... Meglepődtem mikor minden számításom ellenére Lord Thornton kitartott azon álláspontja mellett, miszerint nem ad át a Begyűjtőknek. Gyomrom fájdalmasban rándult görcsbe újból, mardosó éhségemen kívül a pillanatok alatt elkapó rossz érzéseit is tudomásomra hozva. Tervezett valamit; Tervezett valamit velem és nem a pénzjutalommal ami értem járt.
- Egy félhalott mágus. - javítottam ki az uraságot, ahogy hunyorogva toporgó alakjára emeltem a tekintetem. - Ne legyenek hiú ábrándjai, Rianon Agenyrnek nincs harmadik gyereke. Ahogy erre pedig ráeszmél, nem fog tovább keresni valami vörös suhancot. Fél hónap vagy annyi se és ugyanolyan halott leszek a szemében, mint az elmúlt évtizedben.
Elhallgattam, nem fűztem tovább a szavakat. Tudatosan nem neveztem családunk fejét apámnak, vagy saját magam a gyerekének… Nem voltam az, mióta az eszemet tudom egy senki voltam aki véletlenül egy nemesi udvarban töltötte élete első négy évét. Egy szolgáló jobban ismerhette a családom, mint én, s többet tudott volna mondani Tomas vagy Tyria Agenyrről, mint a hajszínük.
Szentül meg voltam győződve arról, hogyha nem is a fejemre kitűzött összegre áhítozott, akkor családom utánam való kajtatásán akart hasznot húzni, kialkudni valamit: még több lovat, akár egy egész hadseregnyit vagy még több birtokot, nagyobb rangot... Azt hittem úgy hiszi, családom kész lenne többet adni értem annál, mint ami már papírra volt vetve, viszont következő szavai elbizonytalanítottak ezen szándékával kapcsolatban.
- Attól függ… - tekintettem bele az Iselle mellett ácsorgó úr szemeibe. - ...ha elmondja mit akar tőlem akkor talán az vagyok; Ha nem mondja, már most vágja el a torkom, mert nem leszek hajlandó belemenni a játékába.
Fáradt voltam és éhes, ami két gondolat elnyomott minden más érzést bennem: a teljes ellenszenv beszélt belőlem, egy a hosszú évek kéretlen kertelését megunt hang. Nem tudtam honnan teremtettem össze a bátorságot és az erőt arra, hogy ne másra hagyatkozva próbáljak meg tenni a saját érdekembe. Életemben nem ártottam senkinek magamon és azon az egy katonán kívül aki Thornwallba vonszolt. Magam sem hittem el, hogy veszélyes lettem volna… Hiába voltam csatamágus, csak egy tanonc voltam aki minden erejével próbálkozott többnek, felnőttnek tűnni, ami a valóságban már bőven nem volt elég. |
Én mindig csak akkor vitatkoztam, mikor igazam volt, tehát az esetek kivétel nélküli többségében; az, hogy az ez megfelelő megszólítás volt-e az ágyon fekvő fiúra, nem is kérdés, én mégsem lettem mérgesebb az Iselle hangjából tisztán csendülő él hallatán. Fogalmam sem volt, hogy miért; talán túlzottan lefoglalt a karom, vagy az, hogy felfogjam, tényleg egy félhalott mágustacskó fekszik az én kurva váramban, és senki nem gondolta, hogy talán van némi beleszólásom a dologba. Gyűlöltem, ha valaki a saját tulajdonaként kezelte azt, ami az enyém. Miért nem zavart jobban? Talán Ranulfnak tényleg igaza volt, és túl sok időt töltöttem a kényelmes úri seggemen ülve, ahelyett, hogy a nyeregben veretném szét magam; a vér szaga korábban olyannyira megszokottá vált számomra, hogy nem is éreztem sem bűzt, sem a fémes ízt, most viszont már az is feltűnt, ha Violet ostoba bátyja túl véresre sütötte a húst. Természetesen tudtam, kinek a hibája; Iselle-é. Az anyám miatta károg állandóan, hogy ne hagyjam olyan sokáig magára, mert nem illendő; mintha az illem bármit is jelentene errefelé a vár falain kívül. Karina Thornton nem véletlenül nem járt túl sokat odakint.
– Elvitte a nyelved a kopó? – vontam fel a szemöldököm Iselle hirtelen elcsendesülését látva, de épp csak egy pillanatra figyeltem a feleségemre, mielőtt a fiú felé fordultam volna; ő egy fokkal értelmesebb és tömörebb válaszokat adott, amik hasznosabbnak bizonyultak. – Trevan? Szar név. – Azt mondtam, hasznosabbak voltak a válaszai, azt nem, hogy meg is kedveltem miattuk;ami persze nem így lett volna, ha jobban megerőltetem az agyam, és a nevét hallván nem könyvelem el rögtön úgy, hogy a szülei biztosan utálták, amiért ilyen nevet adtak neki. Erre a felfedezésre azonban várnom kellett még néhány hosszú, az úton igen értékesnek számító percet.
– Nekem egyetlen hangra sincs szükségem – jegyeztem meg cápavigyorral, ám nem volt szándékomban belé fojtani a szót; mi több, a következő kijelentésére harsányan felnevettem; jobban hasonlított a hang Ranulf ugatás-szerű ha-ha-ha röfögésére, mint azt szerettem volna elismerni. Kedveltem a pofátlan embereket. Letéptem volna az arcukat rosszabb napjaimon, de amúgy bírtam őket; az olyan pofátlan emberek pedig, akik emellett egyértelműen csak hantáztak a képességeiket illetően, még jobb szórakozást biztosítottak.
– Ó, igen. Akartam is mondani, milyen jól festesz, kölyök. Valahol félúton a tíz napos vízihulla meg egy bányarém és egy troll szerelemgyereke között – bólogattam serényen, majd prüszkölve felnevettem és megráztam a fejem. Felesleges volt titkolnom, mennyire nevetségesnek gondoltam a felvetést, hogy a saját lábán távozna innen akár holnap is; legfeljebb én rugdosom ki a küszöbön túlra, esetleg a karpereces keze nélkül. Tetszett az a csecsebecse; az ilyesmi egyszerűen megfogja az ember tekintetét, mint a szarkákét.
Túldramatizált rácsodálkozással fordultam Iselle felé, aki hirtelen ismét megtanult beszélni. – Tényleg, Iselle? – biccentettem oldalra a fejem, a mosolyom kiszélesedett, csak akkor rándult meg a szemem, mikor a fiú mellé ült. Enyém, villant fel a gondolat az agyam mélyén, mielőtt ismét a sötétbe olvadt volna. Magamat is megleptem, amiért nem szakítottam félbe a mondandóját, csupán a kijelentését követően szólaltam meg. – Úgy gondolod?
Az ezt követő kijelentésére, mi több, fenyegetésére a mosolyom eltűnt, arcvonásaim megfeszültek, és mereven bámultam az ágyon ülő lány szemeibe; egészen addig folytattam, míg ő el nem kapta a tekintetét. Ez már csak így megy; hiába tagadják néhányan, az ember is csak állat, és élvezi, ha lépten-nyomon bizonyíthatja, hogy ő a nagyobb kutya. Ebben a várban én voltam a kibaszott dog.
Iselle makrancossága néha szórakoztatott; most, a rángó karommal, bosszantott. A levegő mintha nehezebben jutott volna el a tüdőmbe, mintha a feleségem arcátlansága (amellyel most valaki más előtt hozakodott elő) a mellkasomra támaszkodott volna. És még ez a nyamvadt vakarcs is itt van...
És tényleg itt volt.
– Trev... Te az Agenyr poronty vagy – jelentettem ki, ráhunyorogva a takarók fogságába ragadt fiúra. Nem volt túl főnemesi, de franc tudja, ezek folyton egymás között házasodnak, lehet, hogy az összes ronda. Nem vártam tőle megerősítést, biztos voltam a dolgomban, elvégre, nem sok Trevant hord hátán a föld, akiket Nemetonába járattak dajkák helyett. A haragom elszállt, a helyére számítás költözött; nem foglalkoztam velük, hátat fordítottam mindkettejüknek, és az ablakhoz sétáltam.
– Eszem ágában sincs ideengedni azokat a bumburnyák kifényesített páncélú díszhuszárokat akárcsak a birtokom közelébe is – legyintettem, mintha a Begyűjtők eltérítése felért volna a csatatér hulláinak májából lakomázó varjak elhessegetésével. Azok az átkozott tollasok néha képesek kilopni az aranytallérokat a zsebekből, mielőtt odaérnénk. A Begyűjtők egyébként sem szívesen járnak errefelé. Hirtelen fordultam meg; harag helyett rideg latolgatással méregetve a mágust, aki hirtelen értékesebb lett számomra, mint akármi a váron belül; még ha nem is tudtam egyelőre pontosan, miféle szerepet kaphat az életem sakkjátszmájában.
– Apuciék jól elbántak veled, eh? – vigyorodtam el hirtelen. – Kedves. Ebből a fajta szeretetből az én családomnak is kijutott, bár sokszor én vagyok az aki vérdíjt tűz másokra. Tudod, mekkora díj jár érted? Még nekem is csábító. Legalább két jó lovat vehetnék belőle, meg még három málhás öszvért. Azt hittem, csak azért akarnak ennyire, mert veszélyes vagy, de ez... Ez sokkal jobb.
Hát, már nekem. Nekem az volt. Érdeklődve dörgöltem az államat.
– Ne aggódj, Iselle, eszem ágában sincs átadni őt a Begyűjtőknek – szólaltam meg, mielőtt még a lány félreérthette volna a szavaimat. Nem volt kedvem a vinnyogását hallgatni. – Sokkal többet érhet, mint akár egy tucat arabs... Már ha nem patkol el két percen belül. Egy haldokló szökött mágusra semmi szükségem. Egy félhalott Agenyr mágusra, akit a saját családja dugott be a toronyba, sárkánnyal meg vizesárokkal... Az más kérdés.
Beszéd közben fel-alá sétáltam az ágy körül; sosem bírtam megülni, mikor tényleg fontos kérdésekről olt szó. Hümmögtem és hunyorogtam, majd megkerülvén az ágyat, megálltam a feleségem előtt.
– Milyen törvény szerint élünk itt, Iselle? – kérdeztem tőle, ám valószínűsítve, hogy nem igen tudja, mit válaszoljon, helyette is megtettem. – Az enyém szerint. Ez az én szaros váram. És az én szaros váram kiköp mindenkit, aki nem hajlandó az én szaros törvényeim szerint élni. Nincs sok, tényleg; mindössze három. Az egyik, hogy minden szar erre az enyém; a másik, hogy bármi, ami nem értékes, felesleges, és azonnali likvidálásra ítélendő. A harmadik pedig, hogy csak az értékes, ami valahogy veszélyes. Nos. Most, hogy ezeket tisztáztuk... Csak a láz vagy a kukacok beszéltek belőled, vagy tényleg veszélyes vagy, Trevan Agenyr? |
Hátsószándék vezérelt azzal, hogy a házunkba hoztam a fiút. Bevallom. Az első pillanattól fogva láttam benne valamit, ami miatt úgy éreztem, hogy a hasznomra lehet – nem tudom, hogy önzőségem mikor kezdett kiegészülni az őszinte aggodalommal, és mikor kezdtem Trevanra úgy tekinteni, mintha valaha is barátok lehetnénk. Tartottam tőle, mint ahogyan minden józan ember tartana egy mágustól, mégis… Volt valami a szemében. Valami, amit képtelen voltam elrendezni magamban.
- Pihenned kell – engedtem meg egy elnéző mosolyt; bár a fiatal varázshasználó kijelentette, hogy nem szeretne vitát képezni a férjem és közém, várható volt, hogy Ezra miként fog reagálni. Most nem féltem.
- Elmúlt a lázad – adtam hangot szavakkal annak, amit érintéssel tapasztaltam. És valóban megkönnyebbültem. Ujjam egy árnyalattal játékosabban húztam végig álla selymes vonalán, mint azt az illendőség megengedni. Megmosakodva, kicsit kipihentebben, még fiatalabbnak látszott, mint az erdőben. Talán megkérdeztem volna tőle, hogy hány éves, ha uram érkezésének híre nem zavar meg minket.
Szerencsére Lord Thonrton nem épp akkor lépett be a szobába, amikor még a fiú ágyának szélén ültem; Violet lelkes kirohanása elegendő időt biztosított hozzá, hogy felálljak, és elrendezzem a ruhám redőit mielőtt a ház ura berobbant volna a szoba eddig békés nyugalmába. Próbáltam bátor maradni.
- Ez, egy fiú – hangsúlyoztam, mintha férjem csupán izgalmában feledkezett volna meg a jó modorról, nem pedig komisz, gonosz természete okozná, hogy mindent és mindenkit lenéz. – Na, de Lord Thornton! – a vér elöntötte az arcom. Az kezem úgy szorult ökölbe, hogy szinte éreztem, ahogy a körmeim a húsomba vájnak. Nem tudom, hogy mi sértett jobban, a vád, hogy szeretőt kívánok tartani, vagy az, hogy ilyen rágalmakkal illet éppen a fiú előtt. Nyílván való volt, hogy meg akar alázni engem.
Ismét.
- Nyugodjon meg, kedvesem, és mindent megmagyarázok – mondtam, úgy nyomván meg a kedvesem szót, hogy nyílván való legyen, egyáltalán nem találom kedvesnek; pusztán Trevan jelenléte miatt éreztem úgy, hogy meg kell tartanom a jó feleség álcáját, aki ha nem is szereti, legalább igyekszik tisztelni az urát. Nem kerülte el a figyelmem a férjem remegő végtagja, de egyelőre nagyobb gondot kellett fordítanom a lecsillapítására, mintsem nyilvánvaló fájdalmaival törődjek. Tettem felé néhány lépést, elernyesztett ujjakkal, csitítóan intve felé; de amikor életem fényének nevezett (nem először tette, és tudtam, hogy nem is szeretetből, mintsem gúnyolódásból teszi) megdermedtem.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor uram lelkendezve vette tudomásul, hogy miféle fogás került a markába.
- A fiú itt marad, míg jobban nem lesz! – jelentettem ki határozottan; az egész olyan volt, mintha kívülről látnám magam. Kék szemeim szikrákat szórva állapodtak meg Ezrán megkeményített vonásaim mögül. Lábaim újra engedelmeskedtek nekem, de ahelyett, hogy korábbi terveimet követtem volna, hogy a férjemhez lépjek, az ágyig hátráltam, és gondolkodás nélkül leültem annak szélére.
- Trevan beteg, és a vendégem! Segítségre szorul, és meg is fogja kapni! Ebben Ön sem akadályozhat meg, Milord! – tagoltam a szavakat, szinte sziszegve ejtve ki őket. Tudtam, hogy szembeszállásom megfogja keserülni magát, ha nem is most, de akkor mindenképp, ha a férjem és én kettesben maradunk.
- Ne felejtse el, hogy mindenről tudok! A Begyűjtők pedig a törvény emberei – mondtam, burkoltan fogalmazván meg, hogy kész vagyok kitálalni a piszkos kis ügyeiről abban a szent pillanatban, amikor az első katona megérkezik a fiúért. Jelen pillanatban nem ment volna sokra azzal, ha megölet; az öcsém volt apám örököse, és amennyiben Egbert túlél engem, minden földet és katonát Ő örököl majd. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Még magam sem döntöttem el, hogy másik felem megszületése egyet jelentett-e a bukásommal, vagy ellenkezőleg, ez volt-e a legelső lépés a győzelmem felé. Házasságunk elején éjszakákat sírtam át; Rettegve húzódtam az ágy másik oldalára, és húztam fel a térdeimet, hogy néma fohásszal éljek a Gondoskodó Anya felé, hogy a férjemnek ne támadjon ismét gusztusa rám. A nászéjszakánkat követően az egész testemet fájdalom gyötörte, és inkább fojtottam volna bele magam a fürdővizembe, minthogy újra át kelljen élnem az egész szörnyűséget. Minden porcikámat szennyesnek éreztem, és életemben először kívántam azt, hogy bárcsak úgy vethetném le bőrömet, mint a gyík. Minduntalan, amikor Ezra hozzám ért – bár ágálásomnak köszönhetően nem sokszor támad kedve hozzá -, szerettem volna lekaparni a húst a csontjaimról, és elfelejteni az egész hercehurcát.
Csak víz van. Nem tudtam, az Isteneket átkozzam-e (akiknek a létezésében valamicske hitemet vetettem így, a halál torkából visszatáncolván), vagy Iselle piti bosszúját, amiért kihasználván kiszolgáltatott helyzetemet ilyen baromságokkal ver. A legegyszerűbb mégis utóbbi volt; elvégre, ő sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint bármilyen emberfeletti erő, és nem fogok hazudni, az, hogy felébredvén Őt láttam meg elsőnek, ösztönös gyanakvásra késztetett. Nem igen gondolkodtam eddig azon, mit is gondolok a feleségemről vagy miféle érzéseim vannak az irányába; legtöbbször hidegen hagyott, mert jobb dolgom volt, vagy idegesített, de a legtöbb emberrel így voltam. Néha egészen szórakoztatott az a küzdelem, amivel ágált, és a prűdség, amivel elvörösödött egy-egy szavam hallatán. Sokszor meg is lepett, főleg azért, mert bár lett volna lehetősége, sosem próbált megfojtani álmomban; a házasságunk elején félig nyitott szemel aludtam, arra várva, hogy egyszer majd megpróbál a mellkasomba állítani egy kést vagy hasonló, de minél több idő telt el hasonló indíttatások nélkül, annál inkább elkényelmesedtem éjszakánként. Nem volt az olyan rossz, ha az ember tudott aludni is néha. 
