|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.18. 17:52 - |
Elszórtan a erdőszélen több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói nagyrészt fakitermeléssel, vagy vadászattal foglalkoznak. Vannak persze olyanok is, akik földművelésből, és állattenyésztésből élnek, de akárcsak az ország más szegletén itt is képviseltetik magukat a mesteremberek, és a kereskedők is. A házak rendszerint fából készülnek, amelyeknek teteje sátormódjára nyúlik az ég felé. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Igazán nincs. - erősítettem meg gondolatban a fiatal asszonyt, ahogy tekintetem az ablak párkányára fordítottam inkább. Szerettem volna ha mondhattam volna mást, hisz melyik korombeli fiú ne álmodott volna arról, hogy egy lány szerelmét magáénak tudhatja? Mindegy volt hogy az ember mágus volt, törp vagy tünde, mind csak arra vágytunk, hogy egyszer valaki úgy nézzen ránk, mintha nem lenne más az életében. Szerettem volna azt hinni, hogy én megtaláltam azt aki mellett minden reggel boldogan nyitnám ki a szemem, még ha tudnám is ezer fenevaddal kell aznap megküzdenem.
De nem, Ara nem volt a kedvesem és nem hittem, hogy valaha is több lehetett volna, mint egy fájdalmas emlék ami fiatalkori butaságomra emlékeztet.
Iselle őszinte szavai kirántottak gondolataim mély gödréből és ráeszméltettek arra, hogy az ablakban álló fiatal lány épp olyan, vagy még jobban boldogtalan volt, mint én. Egészen addig saját önzőségem nem engedte észrevetetni velem azt, hogy kettőnk közül nem csak engem gyötörtek saját démonaim.
Halvány mosoly költözött arcom sarkába, amolyan támogatón elnéző, amilyet az öreg csatamágusok szoktak megejteni irányomba mikor mérgelődve és magamat hibáztatva próbáltam rájönni miért nem működik az adott varázsige.
- Szeretném, ha nem én lennék oka egy esetleges vitának. - válaszoltam végül jámboran kijelentésére, miszerint nem az én ellátásom lett volna az első alkalom amiben ellent mond urának. Bármiféle modortalanság nélkül akkor még nem állt módomban kimondani, hogy nem szeretnék Thornwallban a kelleténél tovább maradni. Keveset hallottam vagy olvastam a várról és annak urairól ugyan, de az a kevés is bőven sok volt; Egyébként sem tetszett kifejezetten Berith közelsége.
Nem húzódtam el a nő érintésétől, készségesebben engedtem neki hagy érintse hozzám a tulajdon bőrömnél még mindig valamivel hidegebb kezét, mint legutóbb; Igaz legutóbb még életem is féltettem a sápatag lánytól.
Iselle hasonlított Arára és nem csak vörös fürtjeiben; Volt valami megfoghatatlan hasonlóság köztük aminek nem tudtam volna hangot adni. Hanghordozása mágustársaméra emlékeztetett, Arához hasonló volt az ahogy hozzám szólt, holott mély meggyőződéssel voltam arról, hogy tanítóé így is őszintébben, tisztábban szólt, mint Thornwall urának feleségéé.
Némán ültem, megrogyasztott háttal fürkészve a sápadt nő vonásait, mikor az ágyam szélére ült. Ha nem húzta el a kezét, amivel előtte még karperecem kocogtatta megpróbáltam kézfeje után nyúlni, mintha egy idegen fiú biztató szavai vagy érintése jelenthettek volna bármit is... De nem engedte a belső hangom tétlenül nézni a boldogtalanság árnyékát átsuhanni az arcán, főleg nem úgy, hogy annak okát ezzel az apró gesztussal meg is értettem.
Térdeimre visszafektetett kezem ösztönösen rándult ökölbe mikor a szoba ajtaja nagy zajjal kitárult. Riadtan tekintettem fel a belépő alakra, akit még nem láttam előtte; A nő azonban rám fittyet sem hányva, lelkesen újságolta Isellenek férjének érkezését, a vörös asszony azonban már nem tűnt olyan élénknek a hír hallatán, mint társa.
Talán két szó és két mozdulat kellett az ajtón percekkel később belépő férfitól, hogy meg is értsem a fiatal feleségen eluralkodó komorság okát. Az első hozzám címzett szavak homlokom közepére kényszerítették szemöldököm, a folytatásuk pedig még kevesebb jóindulattal töltötték el az elmém. Ritkán kapott el az a zsigeri érzés, az az undor ami akkor kerített hatalmába mikor tekintetem megállapodott a páncélos férfin; Ellenszenves volt, egy megvetni való alaknak tűnt, akinek minden porcikájából, minden pillantásából sütött az utálat. Nem az zavart hogy rólam beszél úgy, mint más a kutyájáról vagy nem kívánt szomszédjáról sem, ahogy az sem hagyott bennem mély nyomot, hogy úgy nézett rám, ahogy a Begyűjtők sem néztek a mágusokra... ami zavart az inkább az volt ahogy feleségéhez intézte a szavakat; Nem hittem volna, hogy Iselle megérdemelt volna hasonló bánásmódot. Persze, mit tudhattam én aki épp annyit tanult a modorról, mint Lord Thornton?
- Trevan vagyok, Uram. - mondtam, miután arra is rádöbbent mágus vagyok. Egészen addig egy szó nem hagyta el a számat, míg csapdosni nem kezdett tenyereivel mintha bármi vicces is lett volna a helyzetünkben. - A halálomból nem lenne haszna, de szerencséjére valakivel akinek egy szavába kerül gyógyítani s pusztítani nem olyan könnyű végezni; Nem áll szándékomban maradni... néhány órát kérek az úrtól, hogy megtervezzem utam és mire a nap eléri a magaslatot szart sem fogok keresni a várában.
Szavaimba csempészett élt egy pillanatra sem titkoltam, de véletlenül sem úgy ejtettem a szavakat, hogy azok ellenszenven kívül bármi hátsó szándékról árulkodjanak. Nem akartam a kelleténél jobban felbosszantani Thornwall urát, hisz még ahhoz sem sem álltam közel kész, hogy délben továbbinduljak... én is éreztem, hogy néhány nap pihenőre még szükségem lett volna, de nem voltam abban a kiváltságos helyzetben, hogy akár néhány órával is tovább maradjak ebben a nem kívánt szituációban. Jobbnak láttam mielőbb eltűnni, míg mielőtt Lord Thornton nem csak tekintetével, de az életben is megfojt. |
Tudtam, hogy Thornwall már rég nem tükrözi mindazon birtokokat, amiket megszereztem az elmúlt évek során; ha mindent összeszámoltam (vagy adózás alatt összeszámoltattam), akkor majd' egymillió hektáron voltam többé-kevésbé hivatalosan úr. Apám ennek hetedével sem büszkélkedhetett, még ha ebben néhány birtok közvetlenül nem is az én irányításom alatt állt, hanem csupán hátvédként szolgált, ahogy a Ventriseké is; mégis, ezzel együtt én lettem a legnagyobb területű és bevételű nemes a rengetegben.
És a váram még mindig kurvára kicsi volt.
Kell egy új.
Ezzel a gondolattal öleltem keblemre a váram belső udvarának látványát, mely hazaérkezésemkor fogadott; az elmúlt hetek esői meghagyták nyomukat rajta, mindennek rothadás szaga volt, és nyirkos volt az egész, ezen a most épp sütő nap sem tudott segíteni. Bűzlött az egész a korhadó fától és a kövek között megülő víztől, arról nem is beszélve, hogy a kezdetleges (vagy inkább nem létező) csatornarendszer rosszabb napjain megmakacsolta magát, és egészen különleges illatélményekkel kísért még az ebédlőben is. Engem sem a szag, sem a nyirkosság nem zavart, épp eleget aludtam istállókban Ranulfékkel ahhoz, hogy hozzászokjak, de ez nem istálló volt, hanem az én nyomorult váram. Korábban is tudtam, hogy újra lesz szükségem (főleg, hogy az én céljaimban a nemesnél egy fokkal magasabb rang szerepelt), de mióta Rimadarral találkoztam, különösen be akartam mutatni neki; arról nem is beszélve, hogy Thornwall védelmi rendszerének legbonyolultabb részét a tövisek képezték, amik gyerekjátékok lehettek volna egy mágusnak, legyen az berith-i vagy Aldayr. Komolyabb várra volt szükségem.
A vadászkopóim izgatott csaholással szaladtak át a lovam lábai között, az sem zavarta őket, hogy csepp kedvem sem volt hozzájuk. Néhány nappal korábban érkeztem; nem csak azért, mert a nomádokat rögtön sikerült megtalálnunk és megölnünk, hanem azért is, mert a rutin portyázásunk közben a bal kezem ismét úgy döntött, hogy megkérdőjelezi a döntésem, amiért a baleset után nem vágtam le azonnal tőből. A végére annyira begörcsölt, hogy rángani kezdett, így inkább elküldtem Sawyeréket a búsba, én pedig hazajöttem; Everard félúton levált, hogy visszamenjen az anyjához. Nem érdekelt.
Az már sokkal inkább, hogy az első katona, akit elmenésem előtt Iselle felvigyázásával bíztam meg, azzal köszöntött, hogy a feleségem összeszedett magának egy fiút, akit egészen idáig elhurcolt, mi több, napok óta pátyolgatta. Ha nem rángott volna a kezem időnként olyan hevesen, és az anyám nem állt volna ott mellettünk, megkockáztattam volna, hogy akkorát bemossak ennek a nyomorult őrnek, hogy ne csak ronda legyen, vak is, így azonban csak közöltem vele, hogy tegyen egy szívességet nekem és a világnak, és kasztrálja magát, aztán ha olyan kedve lesz, dőljön a kardjába. De valahol az istállóban, hogy ne legyen zavaró a vér.
Fogalmam sincs, hogy megtette-e; mindenesetre, miután leráztam magamról Karina Thorntont, szorosan az oldalamhoz nyomott karokkal indultam meg a hálók felé, csörömpölő páncélzatban, döngő léptekkel. Iselle szerencséje épp csak az volt, hogy a dühöm megoszlott sok dolog, például a kezem, az ostoba katonáim, a váram kicsisége meg őközötte, így az ereimben forró vér csupán töredékével caplattam végig a folyosón, kerülve ki az elém siető Violetet (őt akkor is csak nehezen tudtam volna fellökni, ha nagyon dühös volnék, pedig néha kedvem szottyant volna rá), majd csaptam ki az ajtót, nyikorgásra késztetve a zsanérokat.
– Rőzsedalokkal a lelkemben – feleltem gúnytól csöpögő hangon, s ugyanilyen mosollyal az arcomon. Előbb Iselle-re hunyorogtam, majd tekintetemmel megkerestem az ágyat, a benne fekvő fiúval egyetemben. Ha nem tudtam volna, hogy Iselle-nek csak egy öccse van, azt is hihettem volna, hogy újabb Ventrist sodort elém a szél; szerencsére hamar rájötte, hogy ez nincs így. Egbert is épp elég gond volt, legyen akármilyen beteges is.
– Te ezt cipeltetted el idáig? – mutattam rá az Iselle-nél is fehérebbnek tűnő fiúra. Nem lehetett idősebb a húgomnál. Farkasmódra vigyorodtam el. – Nem vagyok szakértője a dolognak, de ha szeretőt akarsz tartani, azt célszerű titokban intézni, egyrészt, másrészt pedig talán olyat kéne választanod, akit nem fenyeget az instant halál veszélye. Argonára... Biztosan él még? Az egész szoba bűzlik. Vagy inkább az anyai ösztöneid sajnálták meg? Ha rókakölyökre vágysz, jobb szeretnék egy olyat látni a váramban, akit te pottyantasz ki, és legalább félig az enyém.
A kezem, ami addig csak feszült, most önkéntelenül rándult egyet, fájdalmat hagyva maga után; a jobb kezemmel megfogtam az alkarom, és mintha mi sem történt volna, a szoba falának tolt asztalnak dőltem, összefonva a karjaim. – Hallgatlak. Biztosan érdekes magyarázattal tudsz szolgálni. Minden bizalmam beléd vetem, életem fénye. Két tucat nomád bosszantott fel annyira, hogy levágjam őket. Szerintem neked egyedül is sikerülni fog. Vagy várj, nem is; inkább a fiút szeretném hallani, hátha neki jobban megy; ki vagy, és mi a szart keresel a váramban?
A napfény, amely a széthúzott függönyök között szökött be, megcsillant valamin a fiútakaró felett lévő kezén; ráhunyorogtam, majd mikor felismertem, hitetlenkedve nevettem fel. – Basszus. Ez egy mágus. Ez rohadt jó! A Begyűjtők keresnek két mágust; az egyikük leírása épp illik rád... Pont ilyen vörhenyes. Zseniális! – Úgy csapkodtam össze páncélkesztyűs kezeim, mintha egy jó színdarabot láttam volna; a mosolyom is ehhez volt mérhető. Nem foglalkoztam a kezembe nyilalló fájdalommal. – Szökött, haldokló mágus, annál nincs is jobb. Tudtam én, hogy ügyes vagy, Iselle. |
Napokkal az esküvő után, amikor magamba roskadva, egykori életem gyászának keserűségével telve ültem az ebédlőben, az anyósom megállt az ajtóban. Összefűzött ujjakkal, zavartan helyezve át a testsúlyát egyik-lábáról a másikra, ajkai többször is elnyíltak egymástól, de hang egyszer sem jött ki a torkán. Egészen addig Lady Karina úgy élt a fejemben, mint Thronwall szürke kísértete, aki a falak között bolyongva sápadtságával frászt hozza az itt lakókra. Valahogy éppen így láthatott engem Trevan.
Kísértetnek.
Ezra mindent megmérgezett, amihez csak hozzáért. Megtörte az emberek egészségét, éppúgy az enyémet is, ahogy annak idején az anyjáét. Az anyjáét, aki a mai napig minden szavával a fiát védelmezi.
- Igazán nincs? – kérdeztem vissza szelíden, amikor a fiú letagadta, hogy kedvese volna. Továbbra is az ablak mellett álltam, éppúgy összefonva ujjaimat magam előtt, mint Lady Karina szokta, és legalább olyan esetlenül keresgélve a szavak, mint ahogyan az asszony tenné. – Bizonyára félreértettem – ráztam meg a fejem, jelezvén, hogy lezártnak tekintem a témát, és nem kell felelnie kérdésemre, ámbár elmém lázasan forgatta az elhangzottakat, remélvén, hogy eszembe jut a név, amit említett; rövid volt, érdektelen, olyasféle, amit az ember könnyedén elereszt a füle mellet. Nem fontos!
Örömmel vettem tudomásul, hogy a fiú nem ágál a reggeli gondolata ellen. Könnyedén ráztam meg hát a csengettyűt, jelezvén Violet-nek, hogy szükségem van a szolgálatára. Percek kérdése volt, hogy megérkezzen.
- Nem ez lenne az egyetlen cselekedetem, amelyet a férjem nem nézne jó szemmel – vontam vállat, magamat is meglepve az őszinteséggel, miközben visszatettem a csengőt a helyére. A bizonytalan, de kedves él, amellyel a fiú kiejtette a nevemet, lerombolta a kettőnk között húzódó gátat, így bátrabban léptem közelebb hozzá, hogy leülve az ágy szélére felé emeljem a kezem. – Szabad? – kérdeztem szelíden, és amennyiben nem tolta el a kezem, vagy nem ellenkezett, kézfejemmel megérintettem a homlokát, majd az arcát, meggyőződvén róla, hogy a láza maradéktalanul elmúlt. Megkönnyebbültem.
Bólogatva hallgattam, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Próbáltam elfogadón viselkedni, ámbár a szökött mágus gondolatai nem teljesen egyeztek meg az én elképzeléseimmel. Itt akartam tartani.
- Segíteni akarok neked, mert hasonlítunk – néztem oldalra, szomorú sóhajt eresztvén ki a mellkasomból; hogy mennyi volt benne a színészet, és mennyi a valóság, már én magam sem tudtam eldönteni. – Ugyanolyan rab vagyok, mint Te – emeltem a kezem a csuklójára, hogy a házasságom pecsétjéül szolgáló gyűrűvel megkocogtassam az Ő béklyójának szimbólumát, a karperecét. Violet éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy mindenféle kopogás nélkül, berontson a szobába. Mosolygott.
- Érkezik az Úr! – kiáltotta lelkesen, kerek arcán bárgyú vigyorgással. Le se tagadhatta volna, hogy odavan a férjemért; erre már akkor is gyanakodtam, amikor elsőként léptem át ennek az átkozott háznak a küszöbét. Valószínűleg csak arra várt, hogy Ezra egy napon eleget igyon hozzá, hogy ráfanyalodjék, és ha szerencséje van, elültesse a magját a méhében. Violet mindig kedves volt velem, de az anyám egyszer azt mondta, hogy mosolygó ellenfélnél nincs ártalmasabb. Nem bíztam a cselédben.
- Áh, szóval ezért késlekedtél? – kérdeztem, miközben rideggé dermedt vonásokkal felálltam az ágy széléről, hogy az ajtó felé forduljak, ahol a lány is állt. Ha nem úgy ítéltem volna meg róla, hogy tudja használni, megesküdtem volna rá, hogy megfésülködött. – A vendégünk felébredt! Légy oly’ kedves és készíts neki reggelit! – a pufók teremtés fekete gombszemei meglepődve fordultak az ágy irányába, mintha csak most tűnne fel számára, hogy nem vagyok egyedül. Ügyetlen pukedlikkel, és esetlen bocsánatkéréssel hátrált ki a szobából. – Szólj az anyósomnak, Lord Ezra érkezéséről. Már várta – tettem még hozzá, megkerülve az ágyat, egészen az ajtóig kísérve Violetet, hogy gondosan bezárjam utána az ajtót. A ház urának hazaérkezését jelző kűrt éppen abban a pillanatban harsant fel az udvaron, veszett csaholásra késztetve a kopókat, és izgatott kiáltozásra az embereket. Micsoda felhajtás! Reménykedtem benne, hogy a fia elé igyekvő Lady Karina egy kis időre még leköti magzatát, megvédve Trevant a szükségszerű, de kellemetlen találkozástól. Összerezzentem, amikor a szoba ajtaja percekkel később megint kivágódott.
- Férjuram! - hajtottam meg térdeimet az érkező felé, meggyötörve arcomat a mosolyért. - Hogy utazott? |
Annyi kérdés igyekezett elhagyni számat egyszerre, hogy fáradtan nem tudtam észben tartani őket és fontossági sorrendet felállítani közöttük; Csak az első kérdésnek adtam hangot végül, a többit elnyomta egy másik gondolat, majd azt még egy és még egy... Úgy éreztem nem is voltak fontosak már a válaszok, míg éltem és nem a Tornyokban voltam – legalábbis így gondoltam akkor.
- Bocsánat. - csúszott ki résnyire nyitott ajkaimon a szó, mikor mégis sikerült meglepetést okoznom neki; A legkevésbé sem állt szándékomban megijeszteni, holott ezzel a szerencsétlen véletlennel kezdett kiegyenlítődni a számlánk, amit az Ő katonái szinte megfizethetetlenre növeltek.
Meglepettségének okát értettem, még ha az aggodalmat nem is teljesen; Egy idegen kölyök voltam akit a katonái azon gyanúval rángattak a lábai elé, hogy meg akarta támadni az úrnőjüket. Akár igazuk is lehetett volna. Akár várhatta volna azt is olyan serényen, hogy egy szakadár mágus helyrejöjjön és az életére törjön a saját otthonának falain belül. A helyében nem aggódtam volna azért, hogy felébredek e… A helyében azért aggódtam volna, hogy ha egyszer kinyitom a szemeim azok barátként vagy ellenségként fognak e találkozni az ő tekintetével.
Hunyorogva követtem a fiatal nő alakját, ahogy pedig elhúzta a függönyt erőtlenül szorítottam össze a félhomályhoz szokott szemeim. Nem éjszaka volt, mint az elsőre gondoltam; Hajnali fény világította meg a rideg kőfalakat. Legalább egy napnak el kellett telnie azóta, mióta összeszedetett az erdőben.
Mikor szemeim újból kinyitottam, Iselle Thornton még mindig az ablakban állt, onnan beszélt hozzám. Tartását mindennek neveztem volna csak természetesnek nem, a kora reggeli fény pedig újból megvilágította sápadt bőrét. Nem festett jól, betegnek tűnt - bár azt hiszem helyzetünkben én sem lehettem egy kifejezetten biztató látvány.
Apám említésére arcomra keserű grimasz kúszott fel és gyomrom is görcsbe rándult, a kedvesem szó hallatán pedig a szívemre is kegyetlenül markolt rá valami láthatatlan lidérc.
- Nem... Nincs kedvesem. - mondtam, ahogy egyik kezem a takaró fogságából kiszabadítva levettem homlokomról a borogatást és ülőhelyzetbe szenvedtem magam, ölemre húzva a takarót.
Biztosra vettem, hogy Aráról beszélhettem lázálmomban; Arról, hogy cserbenhagytam, hogy csalódást okoztam neki… Már napokkal ezelőtt lemondtam arról, hogy valaha viszont látom Őt, mégis még ébren is Ő járt a fejemben. Álmomban miért lett volna ez másként? Hallgatnom kellett volna arra a Begyűjtőre, mert azzal, hogy Ara után iramodtam senki helyzetén nem segítettem… De főleg azon, aki miatt ennyi kockázatot képes voltam vállalni.
Apámról reméltem nem hagyta el túl sok minden a szám; kitisztult, egészséges elmével élesebben láttam a dolgokat. Tudtam, hogy semmi jó nem származhatott volna nekem abból ha kiderül ki is vagyok; Egy Agenyr nevet viselő szökött mágusért az emberek tovább elmentek volna, mint egy közemberért. Ki tudja milyen díjat emelt apám és fivérem a fejemre?
Már csak az étel szó említésére is összefutott a nyál a számban. Nem is éhes voltam, hanem valósággal éheztem.
- Köszönöm. - mondtam kurtán, bár valódi hálámat nem lehetett volna ilyen könnyen szavakba önteni. A lelkembe ivódott bizalmatlanság, ami olyan elevenen élt bennem még az erdőben, addigra kezdett enyhülni bennem., Ha rosszat akart volna nekem akkor egyszerűen a fák alatt hagy… Garantáltan órák kérdése lett volna, hogy valami megöl vagy rosszabb.
- Iselle… - szólaltam meg bizonytalanul, fejem lassan megemelve, miután megrázta a csengőt.
- Miért segítesz? Kétlem, hogy a férjed örülne ha egy hozzám hasonló szökött mágust találna a várfalai mögött. - Ráadásul egy Agenyrt. – tettem hozzá gondolatban, ahogy mély levegőt véve tekintetem a csuklómra tekeredő kígyóra vezettem. Fogalmam sem volt arról mi lesz, hogy mit fogok csinálni vagy hogy mit fognak velem csinálni. Még jobban elveszettnek éreztem magam, mint mikor céltalanul bolyongtam a Rengeteg fái alatt. - Igazán nem akarok kellemetlenséget okozni. Ahogy felépülök megyek is tovább, mielőtt még Lord Thornton hazaérne. |
Csak enyhén felhúzott szemöldökkel reagáltam arra, amikor a fiú nem túl tiszteletteljesen kijelentette, hogy el tudja képzelni miféle öröm kerített hatalmába azzal, hogy megismertem. Trevannak fogalma sem lehetett róla, hogy miféle aduászt adott a kezembe azzal, hogy belénk botlott. Csak annyit kellett tennem, hogy éppen elég ideig tartsam távol Ezrától ahhoz, hogy a hűség helyette hozzám kösse; Lehetőleg úgy, hogy Ő maga se lásson át terveim szövevényes hálóján. Mosolyogj.
Nem tudom, hogy mi zajlott le a fiú fejében. Egy pillanatra úgy láttam, mintha ajkai ismét szóra nyíltak volna, aztán a következőkben – minden igyekezetem ellenére – teste súlyos puffanással ért földet. Furcsa aggodalommal a mellkasomban hajoltam fölé, miközben lerángattam a kesztyűmet, hogy megérintsem a homlokát, és kitapintsam a nyakán az ér lüktetését. Forró volt a láztól. Alig lélegzett.
Majdnem teljes három napot töltöttem az ágya mellett. Csak enni, és aludni hagytam el a szobáját, gondosan meghagyva Violetnek, hogy azonnal szóljon, ha a vendégünk magához tér. Áldottam az Isteneket, hogy távol tartották az otthonától ez idő alatt a férjemet; nem tudom, hogy miként élte volna meg, hogy egy idegen férfi fogadja az otthonában. Egy idegen férfi, aki nem a berithi cimborája, undorodtam.
Aznap reggel is korán bementem Trevanhoz; kicseréltem a homlokán a hideg vizes kendőt, megigazítottam a takaróját, és még arra is képes voltam, hogy dobjak néhány rönköt a pislákoló kandallóba.
Hajnalodott. A függöny sűrű rostjain keresztül éppen csak besütött a fák mögött felkelő nap karmazsin színe, miközben az ujjaim szorgosan jártak a hímzésemen. Egy köpenyt varrtam, ébenfekete anyagból, melynek háta közepén csak most kezdett kirajzolódni a nyílvesszők és a töviskoszorú együttese. Nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy éppen a ház urának készítsek ünnepi palástot, de talán ahhoz lehetett köze, hogy amikor a ruhái között keresgéltem valami használhatót a vendégünknek, megállapítottam, hogy a legtöbb holmija bár jól szabott, de korántsem olyan előkelő, mint ahogyan az egy rangja béli úrtól elvárná az ember. Még az sem, amit az esküvőnkön viselt, fújtattam.
Amikor annak idején elképzeltem, hogy egy ház úrnője leszek, nem ilyen férjről és életről álmodtam; Ha Ezra csak félig hasonlított volna arra az úrra, akit magam mellé képzeltem, éppen a tenger mellett kellett volna lennem, büszkén kidüllesztett mellkassal és egyenes tartással hivalkodva a szerencsémmel.
Jövőre ott leszek, döntöttem el dölyfösen. El fog vinni. De nem olyan öltözékben, pufogtam a varrást öltögetve. A sok szenvedésért cserébe úgy éreztem annyi igazán járt nekem, hogy jövőre bálba vigyen.
A hang olyan váratlanul ért utol, hogy véletlenül megböktem az ujjamat. Sziszegve ejtettem az anyagot az ölembe, és toltam az ujjamat a számba, hogy lenyaljam a vékony bőrömön át kiserkenő vért.
- Felébredtél – állapítottam meg mosolyogva, miután túljutottam az első sokkon. – Már kezdtem aggódni – mondtam, miközben félretettem a félkész köpenyt, hogy felállva a székemből egyenesen az ablakhoz sétálva elhúzzam a függönyöket. A szoba napok óta nem látott már fényt, ahogy a fiú sem. Nem hazudtam, az aggodalom valóban béklyóba tekerte kissé a lelkemet, de elég erős voltam ahhoz, hogy túléljem azt is, ha végül nem ébredt volna fel. Ezen azonban már nem kellett gondolkodnom.
- Igen, ez Thornwall – feleltem meg kérdését, miután elrendeztem a függöny ráncait. Nem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy éber állapotában megközelítsem és kicseréljem a homlokán az anyagot. Lecövekeltem az ablakban, magam előtt összefont kézzel, de még mindig kedvesen mosolyogva.
- Beszéltél álmodban! Mintha édesapádat említetted volna többször is, meg valami lányt… A kedvesed talán – ráztam meg a fejem. Öltözékem árnyalatában nem tért el attól, amelyben először látott, de szabása sokkal elegánsabb, és kifinomultabb volt. A szabó nem régen lett készen a rendelésemmel.
- Éhes vagy? – kérdeztem. – Hozatok reggelit! – mondtam, és felkaptam az ablak mellett álló asztalról a csengőt, amellyel a szolgákat hívom, ha szükségem van valamire. Ezra rendszerint csak kiabált, de ez sokkal kifinomultabb volt. |
A félelem, mint a legtöbb dolog a világban, eszköz; Olyan, mint a kard, amely az ember oldalán lóg. Néha a félelem elegendő arra, hogy egyetlen személy több százat tarthasson sakkban – erről beszélt a padlócirkáló uracska is, miközben az én szám sarka csak rezignáltan megrándult. Ezra egyszerűen hülye volt, ha azt hitte, hogy hosszú távon képes lesz megtartani vele a pozícióját. A félelem veszélyes; menekülésre készteti a vadat, amely a saját borjai védelmében képes és szembefordul a vadásszal.
- A helyedben azért nem lennék ennyire nyugodt – jegyeztem meg végül, egyetlen lezser vállrándítással jelezvén, hogy voltaképpen nem érdekel, hogy hogyan neveli a saját kutyáit. Végül is, az is lehet, hogy a végén bejön neki a dolog, és porba tiprása nem is lesz olyan egyszerű, mint elsőre gondoltuk. A legszívesebben már most belefojtottam volna a sárba, hogy a levágott fejével a hónom alatt térjek vissza apámhoz; el is játszottam a gondolattal, hogy megteszem, de Ulricnak még tervei voltak vele. Ebben a kényszer szülte helyzetben pedig nem volt más megoldás, mint barátosdit játszani.
Szórakoztatott, hogy kijelentéseim annak ellenére mély nyomott hagynak benne, hogy a kimondott szavaimnál durvábbakat gondoltam. Ügyesen játszotta ugyan a nemtörődöttet, én azt hittem átlátok rajta.
- Vén ebre a korpa is veszteség – szám egy árnyalattal szélesebb mosolyra görbült, amikor kijelentette, hogy az anyja kegyeiért meg kell küzdenem a nagybátyjával. Vagy az apjával? Mint mondtam, az aglaniri elittel ellentétben engem nem érdekelt, hogy pontosan Thorntonék melyik fájáról fakadt ez a szerencsétlen; jelenleg Ő állt a háza élén, így az, hogy vér és jogszerint nem Ő az örökös, éppen olyan jelentéktelen volt számomra, mint az, hogy az égiek áldásával már megint esni kezdett.
- Apámnak van vérszerinti gyermeke, mégis mást választott az örökébe; Ez azért elárul valamit – villantottam a ficsúr felé egy sötét pillantást. A Berithen akárcsak a rangoknak, a származásnak és a nemeknek sem volt jelentősége. Attól, hogy Cyrill lányként és féltündeként jött a világra, könnyűszerrel léphetett volna Ulric örökébe, ha elég tökös lett volna hozzá, hogy megölje azokat, akik az útjába állnak; kezdve velem, és folytatva Aeronnal. A mostohahúgom azonban annak ellenére is gyáva volt ehhez, hogy elegendő ereje lett volna megtenni. Egyszerűen kár belé a mágia, gondoltam.
Nem hittem, hogy Ezra Thornton olyasvalaki lett volna, akinek elszámolással tartozok arról, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy Ulric tulajdon fiaként neveljen, és a nevét adja nekem. Élő az élőhöz, holt a holthoz, tartja a régi mondás, és tekintettel arra, hogy a várúr hamarosan az utóbbiak táborát fogja erősíteni, felesleges volt a magyarázat. Unottan nyújtottam ki a kezem, hogy megigazítsam a kesztyűmet.
- Ahol kettő veszekedik, ott a nevető harmadik nyer – pillantottam a vállam felett Ezrára kaján vigyorral. Szórakoztatónak tartottam a gondolatot, hogy ennyire megrettent egy némbertől és az agyalágyult követőitől. Mágus, papnő, főnemes, ezek is csak rangok, amelyektől megfájdul az ember feje. – Amíg a medve a griff farkára tapos, addig kevesebb figyelem irányul ránk, Thornton! Nézd a dolgok jó oldalát – mondtam hetykén, majd állammal intettem az enyémeknek, hogy ideje továbbindulnunk; Valóban jobb is volt, mert ahogy elnéztem, Félszemű Reggen éppen bemosni készült az egyik hórihorgas thonrwallinak valami fényes kis izé miatt, amit az egyik hullánál találtak. Parasztok!
- Egy darabig még a környéken leszek; ne írj, mert úgy sem válaszolok – biccentettem a padlócirkáló felé köszönésképpen, majd felkapaszkodtam az engedelmesen hozzám ügető Vitéz hátára. A templom füstjének illata még sokáig az orromba éget, és az elmém mélyéből egyre tisztábban tört felszínre a gondolat, hogy jobb lett volna, ha még aznap kikaparom az Ezra Thornton nevű szutykot Berith körmei alól.
Lezárt kör!
|
Nem halt meg senki, leszámítva az asszonykám lelkét, azóta is azt kergeti a drága, azért szipolyozza ki mindenki másét, gondoltam, de végül nem mondtam ki, helyette épp csak a vállamat vontam meg egy gunyoros mosoly kíséretében. Rimadaréknak nem kellett mindenről tudniuk, ami a házam táján történik; elvégre, a mi szövetségünk inkább volt egy meg nem támadási egyezmény, mert jelenleg mindkét félnek érdekében állt a béke, túl sok másféle szarság volt, ami lopta a drága időmet ahhoz, hogy még a rengeteg felől érkező nomádokkal is rendesen elbánjak. Jelenleg megfelelt a béke; nem voltam viszont olyan ostoba, hogy azt higgyem, ha Rimadarék elég nagy sereget gyűjtenek össze, ne próbáljanak meg engem is bekebelezni. Minek tarts meg egy szövetségest, ha inkább csak megölheted, hogy minden java a tiéd legyen? Én is ezt tettem volna a helyükben. Jó dolog ez az előre számítás; egyesek pesszimizmusnak vagy bizalmatlanságnak hívhatnák, de az ilyenek általában nem élnek túl sokáig. A számítás, hát, amikor apám tanítója a számokra oktatott, akkor marhára rühelltem az egészet, de számok és számok között is volt különbség, és azt még az utolsó hülye is tudta, hogy ha neked van több valamiből, nyertél. No igen. Csak az élet általában úgy visz előre, hogy míg néhány ember egy felet sem ér, mások akár húsz jó lovagot is; a nagyobb nehézség nem ennek felismerése, hanem utóbbi emberek beszerzése. Rajta voltam az ügyön... fogjuk rá. Egyelőre még egyébként nem éreztem égető szükségét annak, hogy feltétlenül nyílt fegyverkezésbe kezdjek Rimadarék ellen.
Kérdésére gúnyos félmosollyal reagáltam. – A feleségem, legyen bármilyen rideg, cseppet sem rémisztő. Mindenki ahhoz hű, akitől a legjobban fél, Rimadar – néztem fel rá, egyenesen abba a két feketelyukba, amit szemnek csúfolt.
Az ilyen sötét szemmel az volt a helyzet, hogy olyan volt, mint egy kapu az ember lelkére; lehettek valakinek olyan melegen csillogó, gyerekes fekete bogárszemei is, mint például Everardnak. Egyértelmű volt, bárkire nézett rá, hogy ő jó ember; marha unalmas és nem kevésbé veszélyes, de jó. Caun egyértelműen nem volt az, inkább olyan, mint én, és mégis kevesebb. Biztos voltam benne, hogy sokan félnek tőle, már csak az üresség miatt is, ami a szeme mögött lapult; én viszont messze nem tőle féltem a legjobban. Aki magától fél, egyszerre bölcs ember, és rettentően sajnálnivaló is, mondta egyszer az egyik öreg tanítóm, valami szalajtott szerzetes vagy miféle. Folyton az istenekről papolt, meg arról, hogy én sosem kerülök a kegyeikbe, ha így folytatom; de néha-néha értelmes gondolatai is voltak. Ez is egy ilyen volt. Ha magad féled a világon mindennél jobban, tudod, mivel állsz szemben; ugyanakkor sosem szabadulhatsz tőle. Mindenesetre, ez legalább azt is jelentette, hogy a hűség csak és kizárólag egy helyre tudott kötni. Szerencsémre eddig mindenki, akinek ezt jól az eszébe akartam vésetni, szintén tőlem csinálta össze a gatyáját. Mondjon bárki bármit, a félelem, az sokkalta jobb mozgatórugó, mint a szeretet bármikor. Kiszámíthatóbb. Okosabb.
A szeretet baromság volt, majdnem akkora, mint a hiúság, aminek egyértelmű nyomaival simogatta Rimadar saját magát. Aki szeret valamit saját magán, mondjuk azt a bárgyú pofáját, félti is, és a féltés egyet jelent a védekezéssel, márpedig az ember, ha igazán akar valamit, nem engedheti meg magának, hogy pusztán féltésből ne kockáztasson ezt vagy azt.
Amondó vagyok, hogy nem véletlenül volt az összes öregember olyan veszettül rusnya.
– Nem jó dolog keverni az unalmat a nem értéssel – jegyeztem meg. Baromság lett volna azt állítani, hogy ne zavart volna az a lekezelés, amellyel Rimadar bánt velem; mindig minden hasonló mocskosul zavart. Kisebb koromban, úgy tizennégy évesen, minden hasonlóra azonnal és kíméletlenül válaszoltam, vadul, mint egy állat, veszélyesen, de csak akkor, ha az ellenfelem nem volt okosabb. Volt azonban némi különbség aközött, hogy a merevrészeg apámat kellett belelöknöm a vízbe egy megjegyzése után, és gondoskodni arórl, hogy sose jöjjön fel többé, meg aközött, hogy egy felfegyverzett, színjózan katonát kellene megfosztanom a fejétől. A tizennégy esztendős énem rögtön megtette volna, vagy beledöfi a kardját egyenest a berithi szemébe, nevetve kérdezve, még mindig untatlak?, hogy aztán az Ő hulláját is az égő templomba lökje. A tizennégy esztendős énem egy féleszű szukafattya volt, aki egy pillanatig sem bírta volna állva abban a játszmában, melyben én lavíroztam, most. Szinte megmosolyogni való, mennyit változik valaki, ha már nem ködösíti el az agyát a mindenféle vágyak tömkelege. Például nem ránt rögtön kardot arra, ha valaki az anyját emlegeti; előbb megnézi az ellenfelet, aztán ránt kardot.
– Attól tartok, ahhoz a nagybátyámnak lesz egy-két szava – húzódott humortalan mosolyra a szám. Szinte szórakoztatott, hogy mindenki óvni akarta az ártatlan kis lelkem az olyan mendemondákról, melyben azt fejtegették, Thornton is vagyok, meg nem is; bizonyítani soha senki nem fog tudni semmit, a többi meg nem érdekelt. Szórakoztatott. Egyedül Ranulf volt elég tökös ahhoz, hogy több ízben is rákérdezzen, tulajdonképpen a saját nagybátyám fattya vagyok-e; tökös, vagy inkább túl hülye, részlet kérdés. Az ilyen dolgok emlékeztettek arra, miért is hagyom még mindig azt a ronda fejét a nyakán. – Bár ki tudja. Talán hozzászokott az osztozkodáshoz, míg apám élt. Még jó, hogy a mi világunkban nem számít a vérszerűség, ugye? Mármint... ez neked jó, persze.
Élvezettel mutattam rá az Ő származására, amely még egy fokkal a nevelt apák által elfogadott fattyúké alatt volt, valahol a szajhák gyerekeivel egy szinten. Mondhatott, amit akart, kijelenthette akárhányszor, hogy a Berith-en nem számít sem a vér, sem a kötelék, sem a rang, biztos voltam benne, hogy eljön majd az idő, amikor nagyon is érdekes lesz számára ez a kérdés, legyen ez akkor, amikor le akarják igázni az egész birodalmat, vagy még korábban. Akkor pedig szerettem volna, ha nagyon is emlékszik arra, én in élcelődtem.
– Még ha nem is érzel különösebb késztetést arra, hogy egy aggastyán nőt vigyél az ágyadba... Az Aldayrok problémásak lesznek. Nem csak nekem. A főnemesek amúgy is össze-vissza házasodnak és tele vannak szövetségesekkel, de az a nő még mágus papnő is. Csak úgy találomra, nem akarom nagyon terhelni az agyad számokkal... Szerinted mennyi mágus csatlakozna hozzájuk, hogy megleckéztessék a Sagramourokat? Nem, nem, várj, még jobb kérdés... Mennyire nagy az esélye annak, hogy ahelyett, hogy az Aldayrok egy vesztett csatába indulnának, inkább megpróbálják megvédeni azt, ami az övék, és inkább a Berith ellen vonulnak? |
Nem igazán tudtam, hogy apám mit látott a várúrban. Jómagam nem láttam többnek egy bolhánál, amely idegesítőn csíp bele az ember valagába; Ellenszenvem éppen úgy ösztönös gyűlöletre sarkallt vele szemben, mint a fent említett vérszívóval szemben. Az a dölyfös fenn hang, a büszkén kidüllesztett mellkas, és a drága páncél, amit viselt, mind rangja sajátossága volt, a rang pedig olyasvalami, amivel az ember kitörölheti a hátsófelét a Berithben, mert ott még a királynak se volna hatalma.
Vele ellenben engem nem bántott sem a füst, sem a tűz. Volt időm hozzászokni Rimadar seregeiben, hiszen apám, mint oly’ sok zsarnok előtte, maga is szívesen gyújtatta fel azt a parasztanyát, amelynek tulaja nem volt hajlandó fizetni, vagy vetette máglyára tulajdon, megunt szeretőit, áldozatul a Lidérckirálynak. A tűz, mint a legtöbb fegyver, pusztán eszköz volt, amely elültette a félelem magjait az emberek szívében, emlékeztetve őket arra, hogy mi mindent kockáztatnak az ellenszegüléssel, a lázadással.
Valóban csak piszkálni akartam Thorntont azzal, hogy megemlítettem, nála jártam; Azzal azonban, hogy az asszonyával is beszéltem, akiről sütött mennyire nem élvezi a mézesheteket, még lejjebb akartam taszítani önbecsülését. Elvégre. Miféle férfi az, aki arra sem képes, hogy rendre nevelje a feleségét?
- Úgy is utálom az esküvőket… Kivéve, ha kivégzéssel zárulnak – rántottam meg a vállamat. – A tiéteken nem halt meg senki, ugye? – vontam fel a szemöldököm, megeresztvén egy ádáz mosolyt a férfi felé. Ezra finoman szólva is untatott. Túl sokat beszélt, és több felesleges dolog jött ki a száján annál, mint amit én ilyen hosszan elviselnék. Ellenben velem Reggen nagyon is jól szórakozott a háttérben.
- Igazán? – kérdeztem nagyobb érdeklődést mímelve, amikor a földek és a katonák szóba jöttek. – És a fegyveresek, amelyeket a friggyel kaptál, hozzád hűek, vagy hozzá? – fűztem tovább a gondolatot alattomosan; Bárhogy is, nem Ezra lenne az első férfi a történelemben, akit olyan zsoldosok végeznének ki egy balesetben, akiket egy hasonló szövetségben szerzett. Volt valami undorítóan lehangoló abban a hűségben, amellyel egyes családok lovagjai fordultak az uruk felé; Mint a nyálcsorgató ebek, akik önön életüket kockáztatva vágnak be a vad, és gazdájuk közé, csakhogy védelmezzék. Szórakoztató volt a gondolat, hogy a várúr voltaképpen potenciális gyilkosaival növelte seregét.
- Szeretnéd, hogy az örökösöd csak fele annyira legyen jóképű, mint én – feleltem a feltételezésére hetykén, és igazolásként szavaimhoz egyik kezemet végig húztam állam karakteres vonalán. Mint oly’ sok mindenben, Thornton még ebben sem érhetett a nyomomba; gülü szemeivel, torzonborz hajával, és padlócirkáló termetével inkább hasonlított egy gnómra, mint egy rettenthetetlen hadvezérre. Nem kételkedtem benne, hogy zsengehúsú hitvese szívesebben fogadná az én érintésemet, mint az övéit. Szerencsétlen.
- Túl sokat beszélsz, Thornton! Nem gondoltál még arra, hogy untatod? – tudakoltam. – Mert engem felettébb – mondtam lapos oldalpillantást vetve az úrra, aki megint túl sok szót használt olyasvalaminek a megmagyarázására, amit akár egyetlen kifejezéssel is össze lehetne foglalni. Szám sarka ismételten mosolyra rándult, amikor a seggdugasz dühében belerúgott az egyik nomád hullájába. Az egész jelenet arra hasonlított, mint amikor egy mókus megtámad egy elefántot. Ezra volt a mókus.
- A vörös nem az esetem; Ha viszont vénasszonyt szeretnék, akkor anyádnál próbálkoznék. Feltéve, ha még él – vágtam vissza nyugodt hangon. Különösképp nem érintett mélyen, hogy olyasmivel példálózom, amely egy normális ember számára akár sértő is lehetne; Magasról tettem a seggdugasz érzéseire. |
Talán tényleg lehetett valami a tűzben; mindent elpusztított, ami csak az útjába került, és ha nem figyelt az ember, könnyedén kontrollálhatatlan viharrá változott, amelynek nem szent semmi és senki, cél nélkül. Egyszerűen ilyennek született, ilyennek teremtetett; a túlélésért kellett minden mást megölnie maga körül. Ezt meg tudtam érteni, mi több, olyannyira magaménak tudtam a problémát, hogy ez rögtön megmagyarázta a mélységes megvetésemet is iránta. Ranulfék is imádtak gyújtogatni, és néha én is megtettem, de sohasem kedvtelésből; néha hullát kellett égetni, mert jobb megoldásnak tűnt, mint a férgeknek adni át a testet, hogy még ki tudja, meddig ott bomoljon a földben, megmérgezve azt. Volt, hogy magam gyújtottam fel egy-egy paraszttanyát (a saját területeimen kívül, Sorenként), csak hogy figyelmeztessem a környék katonáit, mennyire nem tanácsos utánunk jönniük.
– Az attól függ, mire kellett volna ideérnem – válaszoltam, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy Rimadar késéssel vádolt, vagy azzal, hogy bizonyos szempontból valóban későn érkeztem. – Nyárson sütni még épp időben vagyunk.
Néhány pillanatra feszesen néztem a lángokat. Gyűlöltem a füstöt, ami máris csípni kezdte a szememet. Gyűlöltem a tetőgerendákat nyalogató hatalmas vörös nyelveket is, amelyek kezdtek belepörkölni a páncélomba; tulajdonképpen az egész szituációt gyűlöltem, úgy, ahogy volt. Feleslegesen törtem szét a hátsóm a nyergen, és még újabb szívességgel is tartoztam Rimadaréknak. Szövetség ide vagy oda, jobb szerettem mindent egyedül intézni, és nem tovább halmozni az adósságokat, az a néhány válogatott bérenc, akiket Ők küldtek, épp elégnek bizonyultak, kezdve Ranulffal, akiért én szerintem igazságtalanul magas adót fizettem nekik minden esztendőben. Nem mintha Ranulfért lenne bármilyen igazságos ár is; valójában ők tartoztak nekem pénzzel, amiért elviseltem, nem fejeztem le, és még a kajáját is fizettem. Annyit evett, mint egy tehén; nagyjából akkora is volt.
Az élelmes figyelésből a mellém sétáló Caun hangja zökkentett ki. Sejtettem, hogy nem véletlenül bukkantak ránk, a szerencse, legyen akár rossz is, messze elkerülte ezeket a földeket, de abban is biztos voltam, hogy Iselle említésével valószínűleg el akart érni valamit. Bárki másnál támadásnak vettem volna a dolgot, s ennek megfelelően, egy első figyelmeztető pillantást követően, hamar a gigájában találta volna a késemet, ám nem túl velős ismertségünk alatt megismertem annyira Ulric lelenc fiát, hogy tudjam, épp ugyanazt a játékot igyekszik játszani, mint én. Az pedig, aki átlátja ezt a bonyolult játszmát, mint én, nem lehet olyan hülye, hogy hagyja magát a másik szabályai szerint vezetni, ha túl akar élni. Én pedig Iselle minden imája ellenére is túlélő voltam.
– Mérgezett bort nem, csak az üdvözletét? Csalódtam benne – feleltem könnyedén, majd megvontam a vállam. – Az esküvőket templomban tartják. Nem azt mondom, hogy alviláginak számítanak a berith-iek, de megpróbálnál belépni egy templomba, jó eséllyel lángra kapnál. Egy égő templomnál pedig nincs nagyobb fejfájás. Legfeljebb két égő templom. Vagy egy feleség – vigyorodtam el csak úgy, magamban; hallottam, hogy a hátam mögött Sawyer felrötyög két másikkal együtt, de elég volt csak a szemem sarkából rájuk pillantanom, hogy ne találják olyan viccesnek a dolgot. Én nevethetek bármin, ami az enyém; mások ezt csak fővesztés terhe mellett gyakorolhatják.
– Fene tudja. Talán téged jobban kedvelne. Ha nem lenne szükségem az örökségére, szívesen odaadnám, keserítse meg a te életedet, de sajnos egészen értékes katonáik és földjeik vannak... Ha a te ronda képed látnám viszont a születendő örökösömben, sajnos meg kellene öljelek, becsület, tudod... Kellemetlen volna, nem gondolod? – Sejtettem, hogy fog reagálni rá, pont úgy, ahogy minden más félkegyelmű tette, aki úgy gondolta, hogy az, hogy néhány évvel előttem pottyant a világra, vagy hogy néhány centiméterrel magasabban hordta a fejét a föld felett, egyértelműen azt is jelentette, hogy ügyesebb, erősebb és okosabb volt nálam. Felsőbbrendű. Könnyedén el lehetett foszlatni a hasonló ábrándjaikat azzal, hogy a néhány évvel korábbi születését hamar sok évvel hamarabbi halállal válaszolom meg, vagy hogy lefaragok belőle néhány centit a kardommal. Talán öt év és tíz centi; szövetségesnél ez persze valóban kellemetlen volt.
– Akkor azt hiszem, mégsem kedvelne – nevettem fel. – Bár már arra is gondoltam, hogy talán így mutatja ki a szeretetét... A szép asszonyok általában a pénzedet akarják, meg prémeket és ékköveket; az enyém egyiket sem, cserébe egy nap megfojt majd álmomban. Akárki találta fel a házasságot, még azelőtt agyon kellett volna csapni, hogy kiejti a szót a száján. Bár a legtöbb embernek nem árt, ha megölik, megszabadítják a szenvedésétől, meg attól is, hogy másokat traktáljon a hülyeségeivel. Ez a pap például előbb vagy utóbb az én gondom lett volna. Így legalább a nomádok elintézték helyettem is – mondtam, majd megráztam a fejem, és a páncélingem alól előhúztam egy aranygyűrűt. – Ezért a szaros gyűrűért meg néhány aranyért kellett idáig eljönnöm, és ezért vágták le két tucat adófizetőmet. Szaros rühes parasztok voltak, de az én szaros rühes parasztjaim, akik holtan nem nagyon fizetnek adót. Kurva nomádok – morogtam, belerúgva az egyik hulla lábába, aki épp láb-távolságon belül volt.
– Sokat beszélsz a feleségemről. Talán már nem maradt olyan nőtök a Berith-en, aki nem rusnyább az átlagosnál? Ha feltétlenül olyat akarsz magad mellé az ágyadba, akit én már a magaménak mondhattam, előbb ajánlanám Betsyt, Whitelough-ban, sokkal készségesebb. Ha meg a vörösökhöz ragaszkodsz, mintha épp néhány hónapja tértek volna vissza az Aldayrok; Griselldis kicsit öreg és biztos rágós, mint az ürühús, de előbb vagy utóbb úgyis találkoznod kell vele, Rimadar. Valahogy úgy sejtem, hamar elkezd majd gondot okozni errefelé. |
Arcom rezzenéstelen maradt. Ujjaim könnyűszerrel leltek kapaszkodott a térdelő nomád varkocsba kötött hajában, hogy hátrarántva a fejét elvágjam a torkát. A friss vérpermet puha tavaszi harmatként terítette be az arcomat, és a kézfejemet. Elégedetten figyeltem, ahogy a megtermett előrebukik, néhányat még rándult a porban, mielőtt végleg kimúlt. A vállam fölött Reggenre pillantottam, akinek fél szeme most is körültekintően le volt kötve egy szennyes rongydarabbal, megfosztva minket az üresen tátongó lyuk látványától. Félszemű éppen akkor törölgette a kardját egy másik nomád nadrágjába, miközben teli szájjal röhögött az égő szerzetes testének látványától. Horkantottam.
- Mi van? Te akartál gyilkolászni! – vetette oda nekem félvállról, s elmés érvelésének nem tudtam ellenszegülni. Való igaz, untam a bertihi semmittevést, így mikor Reggen és a két bambaképű zsoldosa azzal tért vissza, szintén teli szájjal röhögve, hogy Thornton frissen szerzett falvainak egy részét lerohanták a vademberek, nem volt kérdés, hogy másnap reggel erre veszem az irányt; Apámat sem kellett győzködnöm, hiszen a szövetség, amelyet azzal a padlócirkáló kis lordocskával kötött még nagyon is élt, így majdnem örömködbe köszönt el néhány tökéletesen hasznavehetetlen emberétől, hogy segítsünk megoldani Ezra problémáját. Természetesen mint mindennek, ennek is megvolt a maga ára, és az öreg alig várta, hogy egy napon, megfelelő hosszúságú számlát nyújtson be érte.
- Elkéstél – fordultam meg a tengelyem körül, hetyke pillantást vetve a megérkező várúrra. A késemet, amelyen a nomád vére fénylett, még mindig a kezemben tartottam, miközben karjaimat széttárva megrántottam a vállamat a kérdésére; Bárgyúképű embere kedves volt, helyettem is felelt neki.
A szóváltás, ami az uracska és az emberei között zajlott, nem kötött le nagyobb figyelemmel, mint mikor apám és Aeron évődését hallgattam; untatott, ahogy mostanában túl sok minden tette. Mostohának gondoltam az életemet azért, mert manapság azt sem hagyta élvezni, ha elmetszettem néhány torkot, vagy megfosztottam néhány férfit legnemesebb ékszerétől, vagy a fülétől. Milyen világ az, ahol már kínzás sem szórakoztató? sóhajtottam, miközben közelebb poroszkáltam az érkezőkhöz.
- Az már éget, amikor az embereimmel ideértem; A füst vezetett ide, hogy megmentsem az embereid seggét – feleltem közönyösen a kérdésére, miközben véres pengémet egyszerűen úgy, ahogy volt, visszatoltam az övemre erősített tokjába, ahová való. – A feleséged üdvözletét küldi – mondtam, karba tett kézzel megállva Ezra mellett, oldalvást nézve le a mellettem lévő lordra; aki mindössze egy fejjel lehetett alacsonyabb tőlem, de én ezt a különbségi szintet is szörnyen élveztem. Seggdugasz, horkantottam.
- Nem is tudtam, hogy megnősültél… Gondolom, elkeveredett a meghívóm – vontam fel a szemöldököm, de hangom egy cseppnyit sem vesztett szenvtelen ürességéből; voltaképpen pont magasról tettem a dologra, de a feldobott magas labdának nem tudtam ellenállni. – Szívesen csinálok örököst neked, ha kedved támadt tüzet oltani. Én teszek az Istenekre, felőlem a pap úgy sül pecsenyévé, ahogy akar – rántottam meg a vállam ismét, nem törődvén azzal, hogy miféle képet festek ezzel. Félszemű Reggen úgy tömködte a szájába a kesztyűs kezét, mintha nem tudná eldönteni, hogy röhöghet-e még, vagy inkább hagyja abba. – Talán az asszonyod kellene a tűz mellé állítanod. Hideg, mint egy jégcsap! Majdnem megfagytam, amikor hozzám szólt – fűztem tovább a szavakat, nem foglalkozván a következményekkel. |
Néhány ember, úgy tűnt, arra született, hogy személyesen engem felidegesítsen. A nomádok arra születtek, hogy az egész világot felidegesítsék.
Az úton találtunk rájuk, valószínűleg előbb vagy utóbb a saját ostobaságuk maguktól is megölte volna őket, mert ahelyett, hogy a rengeteg felé vették volna az irányt, a Berith felé indultak, ráadásul két kisebb csoportra oszlottak, így egyelőre csak héttel találkoztunk. Valószínűleg nem a Rochwador vezette kompániához tartoztak, ahhoz túl önállóan ostobának tűntek.
Adtam nekik egy esélyt, hogy vér és mészárlás nélkül oldjuk meg a dolgot, ők hadd húzzanak haza a büdös jurtáikba és a rühes asszonyaikhoz meg a kecskéikhez, én pedig hadd vadásszak magamnak néhány rókát. Az igazit, nem a feleségemet; igazából őt gondoltam meglepni egy bundával, kíváncsian várva, azonosul-e az állattal, vagy dühből megtartja. De nem, a nomádoknak kell a mészárlás és a vérengzés és a bűz, ami mindezzel jár; az egyik, aki a kis csapat vezetője volt, arcon nevetett, és úgy villogtatta rám a fogait, mintha farkas volna. Nem volt az, egyik sem; kár. Kíváncsi lettem volna, hogy igaz-e, amit mondanak, és a farkasként halnak is meg, visszaváltoznak-e emberré; reméltem, hogy nem, mert egy nomád farkas feje tökéletesen odaillett volna a kandalló fölé, az ebédlőben.
Nem vittem magammal mindenkit, főleg azért, mert Raulf például lábra sem tudott kecmeregni, annyira részegre itta magát, így végül Everard, Sawyer meg még három akasztófára való jött velem, meg két megbízhatóbb katona az őrségemből, akik nem kérdezősködtek Sawyerék felől. A számok a mi oldalunkon álltak, két őrt a bokrok közé állítottam, hogy onnét nyilazzanak, ha tiszta a célpont, könnyedén legyűrtük őket, épp csak a páncél súlya és melegsége izzasztott ki egy cseppet, nem a harc maga. Sawyert meg két másikat előre küldtem, hogy mérje fel, merre lehet a másik csapat, mi addig maradtunk, és átkutattuk a hullákat, meg azt, amit a felgyújtott romhalmazokból gyűjtöttek. Nem sok volt, amitől mérges lettem; ezért a néhány szaros aranyért keltem át az összes birtokomon, éjszakától másnap hajnalig abban a rohadt nyeregben zötyögtem? Kedvem lett volna szerezni valahonnét egy nekromantát, hogy felélessze a nomádokat, hogy aztán megint megöljem őket. Gyűlöltem a nomádokat.
Ugyanennyire utáltam a tétlen várakozást, így miután ettünk és ittunk egyet (Everard kötelességének érezte végig beszélni), ismét lóra ültünk, hogy rájöjjek, hol a fenében késlekedik Sawyer. Nem áldották meg sem az Istenek ésszel, sem a démonok agyafúrtsággal, de azt gondoltam, egy oda-vissza lovaglás talán még az ő kásás agyának is menne.
A füst már messziről látszott, egyenes, sötét csíkban szállt az ég felé, úgy, ahogy azt csak a nedves fa tudja. Egy kápolna volt az, vagy valami hasonló; ez az egyik terület volt, amit úgy fél éve szereztem, így még nem igazán tudtam megtanulni, mi merre van. Persze, nem várúri kötelességből; tudnom kellett, hol az arany, hol a pénz. Ebben a szaros, omladozó kápolnában semmi sem volt; valaha volt egy falu errefelé, úgy egy évtizede, de épp egy rablótámadás után ürült ki az egész, akit nem vágtak le, az elmenekült, és csak a növényzettel benőtt, viharok-cincálta viskók árulkodtak arról, hogy itt valaha pont olyan surmó parasztok laktak, mint bárhol máshol. A kápolna, az viszont maradt; vagy templom, ki a francot érdekelt, a lényeg, hogy lakott egy öreg pap benne. Ezt sem tudtam; megfigyelés volt. A teste ott feküdt az égő szentház kapujában, a lépcső felett, a hullákra jellemző mulatságos görcsbe meredve.
Nyolc nomád véres hullája feküdt a tákolmány előtt, körülöttük Sawyer, a vele küldött katona, meg egy marék másik ember, akik nem voltak különösebben ismerősek, ám mindenképp szövetségesek voltak. Nem csak azért, mert még nem szúrták nyársra Sawyer irracionálisan nagy ádámcsutkáját, hanem mert az egyik másabb öltözetű alakot felismertem.
– Rimadar – szólítottam meg a helyzethez mérten vidáman, ahogy megállítottam a lovamat valahol az egyik hulla mellett. Az égő hús szaga keveredett a füstével; sosem értettem, a nomádok miért imádják ennyire a tüzet. Mocskos egy dolog, mármint, feleslegesen az. Talán transzba esnek a lángnyelvek táncától? – Jöttél beköszönni?
– Nomádot ő'ni – mondta Sawyer, ahogy leszálltam a nyeregből. Az egyik ruháit kutatta át. – Mondtam én, hogy köllött vón még embör; ha nem jönnek a berithiek, itt fickándoznánk hótan, beza'.
– Hótan nem fickándozol. Amúgy is milyen veszteség lett volna a világnak – válaszoltam változatlanul könnyed hangnemben. Sawyer vállat vont. Nem kellett kedvelnünk egymást ahhoz, hogy együtt dolgozzunk, szerencsére; Caun Rimadar ebből a szempontból egyszerűbb eset volt. Ha nem gyűlöltem volna a berithieket, szinte a barátomnak mondtam volna.
– Remélem, nem ti gyújtottátok fel ezt a valamit – böktem az állammal a templom/kápolna felé, amely tetőszerkezete egyre nagyobb recsegés-ropogással égett. – Gyűlölöm a füstöt. Undok egy dolog.
– Nem kellene eloltanunk? – kérdezte Everard, aki kényelmetlenül nézegette az égő papot. Nem tudtam, konkrétan a hullára gondolt-e, vagy az egész épületre.
– Tán le kéne hugyoznom, nem? – tártam szét a karjaim morcosan. – Ha akarod, csináld te. Nekem még örököst kéne nemzenem a közeljövőben. Jobb volna nem megégni. – Nem szerettem, ha közbeszóltak, miközben beszélgettem valakivel. Ezt talán ők is észrevették, mert ezek után mindegyikőjük elfordult tőlünk. Ismét Rimadar felé fordultam. – Vagy te talán segítenél a mentőakcióban? |
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben annak gondolata, hogy kivessem magam az ablakból, hogy a kemény talajra érkezés megfosszon a rám váró sok évtizednyi gyötrelemtől. Megfordult, ahogyan az is, hogy miközben Violet fürdet, addig tartom a fejem a dézsa vize alá, amíg meg nem fulladok, vagy hogy a saját sálamból kötött béklyóval fellógatom magam az ebédlőben.
Meghalni; Óh, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha aznap éjjel úgy alszom el, hogy másnap nem kell felébrednem! Önkezemmel vethettem volna véget saját gyötrelmemnek, büntetésül hagyva hátra a családomnak, hogy mindaz, ami történt az Ő hibájuk. Ők löktek Lord Thornton, a biztos halál karjaiba. Tetszett volna a bűntudat gondolatja, amely az én bosszúm eszközeként emésztette volna el a szüleimet. A Halál lehetett volna az én szerelmesem. A Megmentőm. A Pusztítóm. A Mindenem.
Nem!
A szó végső kétségbeeséssel vergődött keresztül a gondolataimon, visszapattanva az elmém falairól. Az élni akarás ősi ösztöne utolsó erejével kapaszkodott a felszínre, ki a sötét, fojtogató gondolatok mélyéről. Vézna karjaival óvón karolta át a derekamat, hogy visszarántson a szikla szírt széléről. Élned kell!
A szörnyeteg, az életem megkeserítője még akkor is ott térdepelt felettem, amikor mély lélegzetet véve kiszabadultam a gondolataim hullámveréséből; Pusztán kék szemeim ádáz villanása árulkodhatott arról, hogy miféle erőre tettem szert az utolsó pillanatban, a Halálnak való végső behódolás előtt. Egy erőre, amely elhitette velem, hogy egy napon képes leszek legyőzni Őt, a Szörnyet.
Nevetett. Keze pedig egyre feljebb kúszott a háló ingem lenge anyaga alatt, közeledve a végső célja felé. A mellkasa az enyémnek préselődött, szinte érezni véltem Ezra szívének egyre hevesebben lüktető taktusát; Borszagú lehelete libabőrössé tette az összes porcikám, és felborzolta a rövid hajszálakat a halántékomnál, és azt hiszem egy rövid pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy talán… Aztán visszahúzta a kezét, mintha valami megégette volna ujjait; a következő pillanatban pedig kényszerített rá, hogy tekintetem a gyűlölt arcára szegeződjék. Hányni támadt volna kedvem az ábrázatától.
- Vigyázzon lordságod, mert a róka is tud harapni – sziszegtem fogaim között kockáztatván, hogy a keze nyoma az arcomra égjen, s talán meg is történt volna, ha nem ront a szobába egy tagbaszakadt alak. Everard, akárcsak a férjem legtöbb embere, semmit sem tudott az illemről, így a kopogással sem húzta az időt; A bugyuta katona nem is sejthette, hogy ezzel a tettével egy rövid momentumig olyan érzelmet váltott ki belőlem, amelyet rajta kívül csak kevesen birtokolhattak – a hálát. Aznap este megmentett. Külön köszönet illette azért, mert fordított rám figyelmet, így arra, hogy magamra húzzam a takarót, amelyet nem is olyan rég, Ezra saját tulajdonának kiáltott ki. Legszívesebben a fejemre húztam volna, és elrejtőzködtem volna alatta, mint amikor kislány koromban a vihar elől bujdokoltam.
Túlságosan is lekötött a megkönnyebbülés ahhoz, hogy foglalkozzak azzal, amit a férfiak egymás közt beszélnek. Csak akkor pillantottam feléjük, amikor talpnyaló egyértelműen a hölgyemnek címezte a megszólalását, ami egyértelműen nem lehetett Ezra; A férjem valószínűleg úgy érezhette, hogy mégis, mert hamar megválaszolta helyettem a kérdést. A fogdmeg hamarost el is hagyta a szobát.
- Ne aggódjon miattam, Lord Thornton, egy nap sem lesz, hogy ne imádkoznék – rándult meg a szám sarka, miután meghallgattam instrukcióit, a távozását illetően. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor az ajtó végül bezárult mögötte, én pedig visszarogytam az ágyra. Nem tudom, hogy sírtam-e aznap éjjel, vagy sem, de arra emlékszem, hogy oldalvást fordulva, még sokáig néztem a gyűrött lepedőt, éppen azon az oldalon, ahol aznap este először láttam békésnek a Szörnyeteget.
Lezárt kör! |
Szerettem volna azt mondani, hogy tudtam, mekkora ostobaság megpróbálni megismerni az embereket; a kezdeti szórakozás után mindig rájöttem, hogy van bennük valami, ami előhoz belőlem valami rondát és irányíthatatlant, ami mérhetetlen dühvel tölt el. Habár kívülről talán nem úgy tűnt, gyűlöltem ezt a valamit; ami ettől függetlenül baszottul a részem volt. Néha egyszerűbb volt egyszerűen hagyni, hogy kiteljesedjen, mert valahol az, amit elértem általa, anélkül, hogy egy csepp gondolkodásból és józanságból adódó visszafogást éreztem volna. Másrészt viszont nem irányítottam, nem teljesen; ez pedig dühített.
Szerettem volna azt mondani, hogy előre éreztem ennek a lidérces árnyamnak felemelkedését, ahogy előlép az elmém egy sarkának sötétjéből, hogy cápavigyorral és a korábbi bűntetteitől véres kézzel vegye át a gyeplőt. Szörnyeteg, azt hiszem, ez az a felem, amire Iselle ezt a szót használta; igaza is volt. A különbség, hogy én együtt éltem ezzel a szörnnyel, és elfogadtam. Nagyrészt.
Szerettem volna azt mondani, hogy éreztem. De nem. Csak jött, én pedig egyre kevesebbet éreztem vagy hallottam abból, amit Iselle mondott; az agyam zúgott, a fülem pedig zsongott, már nem csak az elfogyasztott bormennyiség miatt. A róka-feleségem minden egyes szava és ellenkező mozdulata olaj volt a tomboló tűzre.
– Messze vagyunk már a "miért kívánnám a halálát, kedvesem?"-től, ugye? – vakkantottam, valahol félúton az elégedettség és a csalódottság között. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megtörik, és csupán ennyi kell ahhoz, hogy levetkőzze az álarcát. Már majdnem átadtam magam az árnynak; majdnem. Aztán Iselle tovább beszélt, abbahagyta az ellenkezést, mi több, a térdei szétnyitásával elérte, hogy egészen a mellkasunkig összesimuljon a testünk. Valahol az agyam mélyén felrémlett a nászéjszakánk; homályos emlék volt, és elég össze-vissza is, igazából félig végig részeg voltam. Iselle illata és a a puha női test érintésének érzése egy pillanatra bekúszott az agyamba, melyet rögtön követtek a lány szavai. A rúgása persze mit sem ért; akkor sem éreztem volna, ha teljes erejéből teszi, és jó helyre is céloz, de ahhoz elég volt, hogy epés nevetést hallassak, és valahogy ahhoz is, hogy az árnyék visszakotródjon oda, ahová tartozott, a jótékony sötétbe. Egy ideig, legalábbis.
– Azt mondtad, az érintésemtől legszívesebben az összes bőrt lekaparnád magadról? Hm? – kérdeztem fenyegetően halkan, ahogy a kezem egyre feljebb siklott a hálóinge alatt, veszélyesen lassan közeledve az öléhez. Aztán olyan gyorsan rántottam ki a ruhaanyag alól a kezem, mintha megégetett volna, hogy aztán megragadjam az állát, és arra kényszerítsem, hogy felém fordítsa az arcát. – Akkor azt hiszem, ideje nekiállnod, kisrókám. A te képeden elég vastag a bőr.
Nem tudom, hogy ezután mit akartam volna tenni, vagy hogy mit tettem volna akaratomon kívül; a legvalószínűbb, hogy egyszerűen visszafordultam volna a helyemre, hogy aludjak, nagyon jól tudván, hogy Iselle képtelen lesz ugyanerre. Az is lehet, hogy még most lóra ültem volna, hogy meg se álljak Betsyig, vagy hogy további ivással próbáltam volna elűzni a fejfájásom, a másnaposság igazolt ellenszere a folyamatos részegség.
Ám mielőtt akárcsak egy gondolat is megszülethetett volna a fejemben, az ajtó szélesre tárult, és egyenest Everard csapzott pofája tűnt fel a sötét fa mögött, ahogy hunyorogva próbált meg hozzászokni a szoba sötétjéhez.
– Megzavartam valamit? – kérdezte a fújtatása és az elé táruló kép ellenére meglehetősen érdektelenül. Egy kicsit megint megharagudtam rá.
– Te csak zavarni tudsz – morogtam, ám szinte azonnal lendültem, hogy felálljak, szabadon engedvén Iselle-t. – Mi van?
– Nomádok. Másfél falut perzseltek fel a földeken. – Miközben beszélt, egy pillanatra sem nézett Iselle-re, akárhol volt is; egy kicsit megint megbocsájtottam neki.
– Hogy a francba lehet másfél falut felperzselni? – háborogtam, bár tudtam, hogy azok a faluk, melyek a nomádok járta terület határán éltek, inkább voltak tanyák, vagy szaros romhalmazok, a kelleténél kicsit közelebb egymáshoz. Ettől függetlenül azok az én szaros romhalmazaim voltak, és ha valaki felperzselhette őket, az legfeljebb én lehettem; beszéd közben már az ingemet húztam magamra.
– Ellenállásba ütköztek. Belém. Épp az anyámnál voltam...
– Ki a szart érdekel az anyád? – morogtam, de inkább csak magamnak; épp a csizmámat kerestem, amit néhány órával korábban valahová elrúgtam.
– Remélem, nem haragszik meg, hölgyem, hogy csak így berontok – köszönt valamelyest Everard Iselle-nek, s bár most épp ránézett, csak a jelenlétét ismerte el ezzel, és nem akadt benne vonzalom, ahhoz Iselle nem volt elég szőrös.
– Azonnal megbocsájt neked, ha kifelé menet hátba szúrsz – közöltem, immár csizmában és ingben. Felegyenesedtem, és fejemmel az udvarra néző ablak felé intettem. – Menj, ébreszd fel azt a mihaszna lovászfiút, készítse elő a lovakat.
Everard bólintott, majd kimasírozott a szobából, ám az ajtót nyitva hagyta, hogy valamennyi fény beszűrődjön a fáklyákkal megvilágított folyosóról. Ezt a fényt használva találtam meg a korábban levetett páncélingem, melyet csörömpölve húztam magamra. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, a páncélom nincs itt, az ugyanis még mindig azon a lenti mellszobron csücsült.
– Néhány napig nem leszek itt. Egy hét – közöltem, mintha a korábbi incidens meg sem történt volna; épp csak az ezután felé villantott vigyorom árulkodott az ellenkezőjéről. – Vakarózhatsz, ha akarsz. Vagy elmehetsz szerezni magadnak néhány könyvet; Violet biztosan szívesen elkísér az ostoba bátyjával együtt... A családodnak viszont várnia kell, míg vissza nem térek. Imádkozz. – Mindketten jól tudtuk, miért; nem volt szükséges kimondani. Vigyorom lassan mosollyá szelídült, ahogy elhátráltam az ajtóig, majd becsaptam magam mögött. Viszketett a tenyerem, hogy megtudjam, Iselle ezután mit csinált; egy vázát vágott vajon az ajtóhoz (Violet meg a hülye gyomjai), vagy zokogva omlott a sarokba, de tudtam, hogy hazaérve több szolga és készségesen kielégíti tudásvágyamat.
Addig is, akadt néhány nomád, akinek túl sok vér csörgedezett az ereiben.
Ezra részéről lezárt, köszönöm a játékot! *-* |
A férjemet megelőzte a híre; Először odahaza hallottam, hogy Thornwall ura miként, és mivel bővítette családi vagyonát – apám egyik szolgája mondta, s mint tudjuk, a szolgák rendszerint akkor is tudnak mindent, ha soha nem is hagyták el uruk birtokát. Bárhogyan is, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az ostoba szóbeszédnek; Szinte természetes, ha valakit álhírek lengnek körbe, ha fiatalon hatalomra tesz szert. Gőgből szőtt, és elkényeztetéssel bélelt életemben nem sokat jelentett Ezra Thornton, és az erdei őrségének híre, ahogyan a távolban felégő falvak pusztulása sem hagyott mély nyomott bennem. Szinte meg is feledkeztem arról a borgőzős történetről, amit az öreg mesélt, míg nem egy napon atyám elém nem állt a hírrel, hogy hozzá kell mennem a rémtörténet főszereplőjéhez.
Üssön csak meg, visszhangoztak a fejemben a szavak, amelyeket ajkaim is sziszegtek a Lord felé. Szinte már kihívóan meredtem rá, és a legőszintébb csodálkozással vettem tudomásul, hogy végül nem tette meg; Nem, mintha legfőbb vágyaim közt szerepelt volna, hogy a kézjegye az arcomra égjen.
Az, ahogy kimondta a bujálkodás szót, még mocskosabbá tette az egészet. Szemérmesen sütöttem le a pilláimat, és fordítottam el a fejem, hogy ne kelljen piszkos szavai közben ránéznem; Igaza volt abban, hogy képtelen lennék a nevén nevezni a dolgot. Szerelmeskedni csak a szerelmesek szoktak, a szavak égették a nyelvemet, de végül még megszületésük előtt visszanyeltem őket; Mi nem vagyunk azok.
- Azt, hogy elém dob egy zacskónyi ékszert, amelyet egy haldokló asszonyról tépett le, nem nevezhető ajándéknak – sokkal élesebb szavak voltak ezek annál, mint amiket elfedtem, de egyszerűen nem bírtam elviselni a vádaskodását. Hazugságnak éreztem azt, hogy előre eldöntöttem gyűlöletemet. Nem éreztem volna így, ha házasságunk első éjjelén nem kényszerít azonnal az ágyába, gondoltam. Gyermek voltam, egy törékeny baba, amelyet undokul bocsájtottak áruba, és zúztak össze; Bármit is éreztem emiatt a férjem iránt, úgy éreztem, hogy jogom van hozzá. Ezt nem veheti el tőlem!
Az elmúlt napokat éhezéssel töltöttem, mintha a testem sanyargatása éppúgy büntetést jelentene számára, mint nekem. Ostobaság volt, már beláttam, de a túlélési ösztön sok ostoba dologra veheti rá az embert – többek között arra is, hogy segíteni próbáljon valakinek, akit voltaképpen gyűlöl. Köze sem volt a gondoskodásnak ahhoz, amikor felé nyújtottam a poharat; még csak nem is sajnáltam zúgó feje miatt, hiszen az egészet magának kereste azzal, hogy több bort nyakalt be a kelleténél. Minden rólam szólt, az én nyugodalmamról, az én szabadságomról, az én szándékaimról. Egyedül rólam!
- Ne legyen nevetséges, Lord Thornton; már rég megölhettem volna álmában – feleltem élcelődésére őszintén, miközben kék szemeim egy pillanatra megállapodtak a válla fölött azon a párnán, amelynek sarkát nem is olyan régen éppen ennek szándékával ragadtam meg. Szám sarka halovány mosolyra rándult, mert amikor kiitta a vizet, egy másodperce úgy érezhettem, mégiscsak van némi hatalmam felette.
Az emberségére próbáltam hatni, ahogy kéz tördelve leültem az ágy sarkában. Bármennyire is gyűlöltem, meg kellett tennem; Botor ábránd volt, amikor azt hittem, hogy megért mindent, amit mondok.
- Azt hiszi csak magának áll módjában szövetségeseket szerezni? – feleltem kérdésére kérdéssel. – Talán már találtam is; Még az is lehet, hogy tulajdon emberei között – fűztem tovább a dolgot ravaszan. Az nem hatotta meg, amikor azzal fenyegettem, hogy megölném a belőlem kipottyanó örökösét, de az, hogy nem egyértelműen, de célzást teszek arra, hogy emberei közül talán nem mindenki viseltetik feltétlen hűséggel iránta, talán elég indokot adhat arra, hogy ne becsüljön alá engem.
A csók volt a pecsét; A pecsét, amellyel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. A gyomrom undorodva megrándult abban a pillanatban, ahogy ajkam az övéhez ért; nem kellett attól tartanom, hogy hányni fogok a mozzanattól, hiszen az éhezésnek hála, nem volt bennem semmi, amit esetleg kiüríthetnék.
Aznap nem az volt az első alkalom, hogy a merészségem miatt kétségbeesetten pillanatokat kell átélnem. Ezra méreteihez képest erős férfi volt, aki olyan könnyedén gyűrt maga alá, akár egy rongybábot. Összeszorított csuklóim ismét megroppantak, és ezúttal már a könnyeimet sem tudtam visszafogni. Sikoltanom kellett volna, de nem tettem. Könyörögnöm kellett volna, de nem voltam rá képes.
- Igaza van – feleltem fájdalomtól eltorzult hangon, de dacosan vergődve a szorításában. - Minden áldott nap imádkozom az istenekhez, hogy végre megszabadítsanak magától! Az összes porcikája undorít, és amikor csak rám néz, vagy hozzám ér, úgy érzem, hogy legszívesebben levakarnám magamról az összes bőrt, hogy megszabaduljak a szennyesség érzésétől. Maga egy szörnyeteg, Lord Thornton! A szörnyetegek pedig nem érdemelnek kegyelmet! – fújtattam akár egy dühös macska, könnyel áztatott szemeim ellenére is összeszedve minden bátorságomat, hogy a szemeibe nézzek közben. Vakmerőségem engem is meglepett, de a gyűlölet és a harag egyvelege felülírta a rettegésemet.
- Ezt akarja? – kérdeztem elnyitva a térdeimet, hogy a férfi teste közéjük nyomakodhasson. – Hajtja az ösztön? – dörgöltem egyik térdem csábítónak szánt mozdulattal az oldalához, hiszen akkor és ott már nem számított semmi; Hibát követtem el azzal, amikor az embert kerestem a szörnyeteg mögött, ahelyett, hogy végig a szörnyetegre koncentráltam volna az emberi gúnya takarásában. – Maga sem jobb az állatoknál! – a lábam, amely eddig hívogató mozdulatokkal préselődött az oldalának, hirtelen meglendült, hogy rúgjon egyet rajta. Legyengült testtel, a kezei szorításában esélyem sem volt komoly fájdalmat okozni a számára, de nem akartam abba a hitbe ringatni, hogy könnyen hagyom magam.
- Mire vár? Csinálja! – szűrtem a összeszorított fogakkal, tüntetőn elfordítva a fejem, mintha azzal, hogy nem nézek oda, egyszerűbben vészelnem át, ami jönni fog. |
– ... Mit gondolsz, mi fog változni aközött, amit ma gondolsz, és mondjuk két év múlva? Hm? Készen állsz változni, Iselle? Nekem nem úgy tűnik, de még meg is lephetsz... – A mondandóm végére a hangom dühösből ismét inkább gúnyolódóvá vált; ismét én voltam fölényben, szó szerint és mentális értelemben is. Pillantásommal megkerestem Iselle testének körvonalát alattam; egyik kezembe fogtam mindkét csuklóját (az önéheztetésével ez még egyszerűbbnek tűnt), és a szabad kezemmel, mintegy hogy próbára tegyem az akaratát, tenyeremet előbb a térdére simítottam, majd lassan haladtam vele feljebb, elérve a hálóingje szegélyét. Kíváncsi voltam, meddig képes tűrni. |
Mondhatjuk, hogy valamilyen szinten az egyenlőség híve voltam; ami igazából azt jelentette, hogy legyen valaki nő vagy férfi, felnőtt vagy gyerek, ha előttem csesz el valamit, számoljon a következményeivel. Nem voltak bennem olyan érzések, melyek alapján bántanom kellett volna Iselle-t (nem úgy Ranulfot, az ő ronda képe néha arra ösztönzött, hogy kardot állítsak a csigolyái közé, csak úgy, törődésből), de ez nem jelentette azt, hogy ha szükségét érezném, ne tenném meg. Egyelőre a csuklója szorítását csak figyelmeztetésnek szántam; saját bőrömön tapasztaltam, hála az apám atyai pofonokkal tarkított nevelésének, hogy a fájdalom az az érzés, ami mindent felülír, és ami évek múltán is érezhető, ha jól csinálja az ember. Valószínűleg Iselle karján legfeljebb néhány napig lesznek láthatóak a zúzódások, de reméltem, hogy egy életre megjegyzi, mennyire tanácsos alvás közben zavarni.
Nem válaszoltam a felhívására; nem azért, mert ne akartam volna megütni őt, mert de. Viszont igazából legszívesebben az egész világot újra és újra megismertettem volna az öklömmel, mert valahol minden és mindenki idegesített, és ez túl hosszadalmas dühlevezetésnek tűnt. A beszéd, az más; sokkal könnyebb kárörvendeni, mint mindenkit egyesével péppé verni. Malíciózus vigyorral válaszoltam szidalmára, majd kíváncsian mondom, mit reagál az én szavaimra. Valami hasonlót vártam tőle.
– A...? Bujálkodás? – fontam össze a karjaim, nem is próbálván tagadni, mennyire élvezem a helyzetet; kevésbé a koponyámat szaggató fájdalmat. – Vagy te inkább szerelmeskedésnek mondanád? Vagy még inkább sehogy, mert annyira rettegsz a gondolattól is, hogy a megnevezéssel már nincs erőd bajlódni. Ne áltasd magad azzal, hogy ha kedvesebb lennék, hajlandó lennél anélkül feküdni mellettem, hogy félelmedben remegsz, mint a nyárfalevél. Az első pillanattól eldöntötted, hogy gyűlölsz, és félsz tőlem, akkor is, ha sosem bántalmaztalak vagy ha ajándékot is hozok neked. Azon nem változtathatsz, akivé nevelődtél, sosem teljesen. Te pedig ilyen vagy; én mégsem hisztériázom miattad.
Főleg azért, mert a legkevésbé sem tudott érdekelni, akad-e feleségem vagy sem, és az érzelmek többségét egyébként is feleslegesnek tartottam, olyan problémának, amit jobb volt rögtön az elején, gyökerestől kitépni és elvetni. Nem is akartam megszeretni Iselle-t; az mindig gondot okoz csak, annak meg épp elég volt az anyám, aki már előttem itt volt, úgyhogy nem igen tudtam mit tenni ellene.
Szavaim közben a lányt figyeltem; megfordult a fejemben, hogy talán most találta elérkezettnek az időt, hogy kivesse magát az ablakon, aztán mikor a megtöltött pohárral felém indult, felvontam a szemöldököm.
– Ha meg akarsz fojtani, inkább egy párnát javasolnék, nem egy pohár vizet. Bár az elég hosszú ideig eltarthat, te pedig nem vagy túl erős, így hatásosabb lenne egy tőr, azzal csak célozni kell, valahová épp ide, a bordák közé – mutattam rá egy pontra, épp a szívem felett. – Ha erre az anyajegyre célzol, garantáltan találsz.
Szerintem senki sem hibáztathatott azért, ha a korábbiakat hallva nehezemre esett elhinni, hogy a feleségemből előtört a házastársi aggodalom, és csupán a férjének, azaz nekem szeretne jót azzal, ha csitítani igyekszik a zúgást a fejemben. Azonban azt hiszem, kezdtem rákapni annak az ízére, miféle agyafúrt róka is a drága nejem; s mint annyi mindent, ezt is magáért tette. Egyszerű képlet, ha nem vagy morcos, nem bántom őt sem, mégis kevesen jöttek rá a megoldásra; ezt el kellett ismernem és tisztelnem. Elvettem tőle a poharat.
– Mi okom is volna visszautasítani, ha ilyen kedvesen kéred? – vigyorogtam rá, félig-meddig már a poharamból, és lehúztam az egészet. Undorító íze volt; csak az ökör iszik vizet, ahogy mondani szokták. – Ez az igazi halál. A feleség által, ágyban megmérgezve. Hány nagy ember ment már el így...
Nem sok. Főleg, mert nem léteztek nagy emberek.
Zöld szemeimmel követtem, ahogy Iselle leteszi a poharat, majd a szemöldököm még magasabbra táncolt, látván, hogy lecövekelt mellettem. Félrebillentett fejjel szemeztem vele egy darabig a sötétségen át, majd eldöntvén, hogy ennél jobb figyelemelterelést egy ideig nem kapok (és amúgy is volt egy kis időm, míg hatni kezd Iselle mérge, már ha elég esze volt hozzá, és tényleg belerakta), középre csúsztam az ágyon, és várakozva néztem fel rá. Egy cseppet sem csalódtam, mikor csak leült, nem pedig feküdt.
Talán megtehettem volna, hogy kettőnk közül én töröm meg a csendet, Iselle kényelmetlenségét és félelmét szinte vágni lehetett, de nem abból a fából faragtak, hogy ilyesmi megtörjön, akárcsak egy cseppet is.
– Ha ilyen sokkoló újdonságokkal traktálsz, a végén heves szívverésben halok meg – jegyeztem meg, rögtön az első kijelentése után. A vallomások nem szórakoztattak; hacsak nem rejtettek el benne számomra valami hasznosat, ám nem úgy tűnt, hogy Iselle bármi hasznosat szeretne tervezni velem. – Folytasd csak, úgy legalább méregre sem kell költened.
Érdeklődve hallgattam a szavait; nem azért, mert érdekeltek az érzései, hanem a motivációi. Mi oka lehetett arra, hogy hirtelen úgy tűnik, kedvességet mímel velem? Mondanám, hogy semmi jó, de a jó, ugye, igen relatív fogalom. Megszokni; az egy fokkal hihetőbb reménynek tűnt, mint a megszeretni, amit korábban mondott aznap, de így is igen erős ellentétnek tűnt az elmúlt hónapokhoz képest. Mit akar?, kérdeztem magamtól, hallgatván a szavait.
– És mégis hogy terveznél bántani? – kérdeztem álságos mosollyal, szinte lenyűgözve, hogy milyen elképzelései vannak kettőnk erőbeli játékáról; a válasz alighanem abban rejlett, amit ezután mondott, hogy nem lenne hajlandó kihordani az utódomat, s még kevésbé felnevelni. Ha valamivel jobban érdekelt volna a nevem jövője, mint a sajátomé, valószínűleg komoly gondnak gondolom ezt a hozzáállást, ezen törekvés nélkül azonban üres szavak voltak, semmi más. Egészen addig csupán érdeklődtem és élveztem a hirtelen jött szavai mögött rejtőző motiváció keresését, míg a következő mozdulatával meg nem csókolt. Na már most, ez egy átlagos házaspárnál minden bizonnyal nem számítana; mi azonban minden voltunk, csak nem átlagosak. Az agyam egy pillanatra megállt gondolkodás közben, majd rögtön kérdések és kételyek tömkelege indult útra, elég időt adva Iselle-nek, hogy megmagyarázza a tettét; ezt a magyarázatot azonban nem voltam hajlandó elfogadni. Ostobaságnak tűnt, Iselle pedig akart valamit; biztos voltam benne, hogy mindez csak áltatás akart lenni, valami terv része, amiben nem óhajtottam részt venni.
Sebesen ragadtam meg Iselle karját, hogy egy rántással visszatessékeljem az ágyra, ahol addig ült, én pedig az ellenkezésével nem törődve fogtam le mindkét karját, miközben föléje térdeltem. Viharos gondolataim viharos cselekedeteket szültek, és a hirtelen jött dühtől fújtatva meredtem le a Rókára, akit önszántamból engedtem túl közel magamhoz, anélkül, hogy megbizonyosodhattam volna a hűségéről.
– Mit művelsz? – szegeztem neki a kérdést, vádlón és szinte sziszegve. – Nem tudom, miféle tervet kovácsolsz abban a csinos kis kobakodban, de ne hidd, akárcsak egy pillanatig is, hogy át tudsz verni az uramozásoddal vagy az efféle trükkjeiddel. Ha azt akarod, hogy meg tudj szokni, és legalább jól kijöjjünk egymással, hadd adjak egy tanácsot: ne ígérj olyat, amit jelenleg úgy érzel, sosem tudnál betartani; és ne tégy úgy, mintha szívességet tennél bármivel is a számomra. Én sem próbálom elhitetni veled a fordítottját. Nem szeretem, ha hazudnak nekem, és azt várják, ne lássak át rajtuk; vagy azt várnád, hogy elhiggyem, nem imádkozol azért, hogy sose térjek vissza, vagy hogy komolyan azt terveznéd, hogy ha kedvesebb leszek, önként és dalolva tárod szét nekem a lábaid? Mit gondolsz, mi fog változni aközött, amit ma gondol |
- Legyen ígéret ez arra, hogy egy napon önszántamból leszek az öné, addig azonban élje ki a vágyait a szeretőin – mondtam kiszáradt torokkal, szinte már közönyösen. Készültem felállni, hogy megkerülve Őt, visszamásszak az ágyba, a saját, rideg oldalamon.
Tudom, hogy nagyon OCC, és borzalmas, és reagálhatatlan, és kicsit sem hunci... |
Nem sok dolog volt, ami jobban viszolyogtatott annál, mint amikor egy férfi a sárga földig lerészegedik. Ahogy Ezra fölé hajoltam, a kifújt leheletének hála hamar levontam miféle állapotban lehetett akkor, amikor ágyba került, ahogy voltaképpen azt is, hogy ennek köszönhetem, hogy aznap este is megmenekültem tőle. Ahogy ott könyököltem fölötte, hallgatva a hortyogását és figyelvén a vonásait, ismét megfordult a fejemben, hogy milyen könnyű lenne megfojtanom. Csak egy párnát kellett volna az arcába nyomnom, majd felöltözni és elkötni egy lovat az istállóból – az egész olyan kínzón egyszerűnek látszott, annyira, hogy voltaképpen egyik kezem ujjai már tétován rá is kulcsolódtak az egyik párna csücskére, hogy magamhoz vehessem a fegyveremet. Aztán a férjem megrándult álmában. Nem ébredt fel, pusztán csak egy hangosabbat horkantott, és közelebb simult hozzám.
Álmában még ez a szörnyeteg is békés, sóhajtottam félretéve a párnát. Később beláttam, hogy jobb lett volna, ha meghagyom angyalnak, és nem próbálom felkelteni; Talán, ha elég sokáig elfigyeltem volna alvás közben, a lényem egy része képes lett volna megkedvelni. Természetesen csak ebben az állapotban.
Két ujjam úgy kapaszkodott meg a férfi orrcimpáján, mint ahogyan a folyami rák szokott az ember lábujján. Haragudtam rá, amiért hortyogásával elkergette az álmomat, így cselekedetem mögött ugyanúgy ott lapult a kicsinyes bosszú, mint a nyugalom reménysége. Nem számítottam a bilincsre a csuklómon.
- Lord Thornton, ez fáj! – sziszegtem a fogaim között, elnyomva a fájdalom szülte hangokat a haragommal. Hiába igyekeztem kihúzni a kezem az ujjai fogságából, hasztalannak bizonyult egészen addig, amíg magától nem dönt úgy, hogy elenged. Ettől még lendületesebben igyekeztem megszerezni a takarót, igyekezvén nem foglalkozni azzal, hogy fájdalmat okozott nekem. Ismét. A káromkodása azonban sértette annyira kényes, úri fülemet, hogy undorodva felciccenjek. – De kérem! – akár azt is hihette, hogy szabadságom iránt rimánkodom, hiszen ujjai még mindig szorosan fogtak. Ezúttal sikoltottam, amikor csuklómnál fogva közelebb rántott magához, szinte éreztem és hallottam ízületeim roppanását. A szívem a fülemben lüktetett a félelemtől, ahogy riadalomtól kitágult pupillákkal a sötétségen keresztül a férjem dühtől eltorzult vonásait figyeltem. Rettegtem tőle.
- Gyerünk, üssön csak meg! – rebegtem dühtől remegő hangon, érezvén a könnygombóc szorítását a torkomban. Nem tudom, hogy a pánik ellenére mi késztetett ilyen merész szavakra. Bármennyire is féltem tőle, nem akartam, hogy azt higgye, képes leszek meghunyászkodni előtte; elvégre Ventris voltam, a Ventrisek pedig nem engedhetik meg maguknak a gyengeséget. Apád mégis engedett neki, szólalt meg az eltorzult, pimasz hang a fejemben, amely valamiért szörnyen hasonlított a férjem dialektusára. Minden félelmem ellenére dacosan szegtem fel a fejem, nem engedvén kiszökni a könnyeimet.
Elengedett, de én ennek ellenére tovább kíséreltem a szerencsémet, amikor ismét makacsul próbáltam megszerezni a takarót. Legalább csak azt a sarkát, amelyiket a sajátomnak mondhattam még.
- Ön önző, és gonosz, és kegyetlen… Sosem fogom szeretni magát! – fűztem a szavakat egymás után, hiszen azzal, amikor egy határozott rántással visszaszerezte az elbitorolt paplant, elérte hogy elveszett egyensúlyommal együtt a földre kerüljek. Csatátvesztett katonaként tápászkodtam fel, és másztam vissza az ágyra, gondosan megülve annak szélén, hogy véletlenül se kerüljek kartávolságon belülre.
- Miért hiszi azt, hogy minden csatát gonoszsággal kell megvívnia? – bukott ki belőlem a kérdés, miután meghallgattam ízléstelen ajánlatát. – Ha csak fele annyira lenne jó hozzám, mint ahogyan azt kegyelmed gondolja, nem jelentene gondot a… - nem bírtam befejezni a mondatot. Kék szemeim megállapodtak a csuklómon; a fehér bőrömön vörös hurkák jelezték, hogy hol szorultak rá a férjem ujjai. A gyomrom ismét nagyot rándult a félelemtől, miközben felálltam, hogy az asztalra készített kancsóból töltsek egy pohár friss vizet; nem a saját oldalamon sétáltam vissza az ágyhoz, hanem Ezráén. Aznap ez volt a második alkalom, hogy innivalóval kínáltam, és házasságunk alatt a legelső, hogy gondoskodással feleltem volna egyértelmű kegyetlenségére. Addig tartottam felé a kupát, míg elvette.
- Igya csak meg; Ettől majd enyhül a háború a fejében – jó párszor láttam, amikor egy dévajkodással teli éjszaka után anyám friss vízzel kínálta az édesapámat; azt mondta, hogy a víz visszaadja azt, amit a bor elvett. Nem voltam doktor, így nem tudhattam, hogy mit jelent ez, de azt igen, hogy enyhít a zúgáson.
- Ne próbáljon kijátszani, igya meg az egészet! – szóltam élesen, a visszafojtott sírástól vörössé vált szemeimet makacsul rászegezve. Korántsem tűnt nagy kérésnek, hogy az uram vizet igyon a kedvemért, főleg azután, hogy megint szörnyként viselkedett velem. Ha kiitta a poharat, elvettem tőle, és letettem a szekrényre a feje mellett. Még mindig mezítláb, fázósan ácsorogtam az ágy mellett, a férjem oldalán. Nem tudom, hogy mi vitt rá, de végül arrébb noszogattam, hogy mellé telepedhessek; Nem feküdtem le, pusztán leültem az fekhely szélére, nyílt pillantással méregetve Ezrát, és úgy kulcsoltam össze az ujjaimat az ölemben, mintha az a béklyójuk megvédhetne engem bármitől.
- Nem akartam a felesége lenni. Az apám döntött helyettem – jelentettem ki rövid neszezés, és hallgatás után az egyértelműt. A helyzetem nem volt példátlan, sok leány járt hasonló cipőben, mint én, de a szerencsésebbek kedvességet is kaptak a megaláztatás mellé. Tudtam, hogy Lord Thonton megint gúnyolódni fog, s megint felhasználja majd szavaimat ellenem, de nem érdekelt. Későre járt, s az éj leple alatt olyasmit is ki mertem mondani, amelyet fényes nappal csak palástolni igyekeznék. Könnyen hihette, hogy olcsó színészi trükkel próbáltam hatni nem létező lelkiismeretére. Még én sem tudtam biztosan, hogy így van-e, vagy valóban az őszinteségem tört utat magának a kegyetlen bánásmódban.
- A hitvese vagyok, és míg élek kötelességem gondoskodni magáról; Ön mellett kell állnom akkor is, ha nem tart többre egyszerű díszletnél a játékában. Nem szeret, ahogy én sem szeretem magát, Lord Thornton, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám megszokni Önt – kergették egymást a szavak az áradatban. – Ha bánt, én is bántani fogom; ha kedves lesz hozzám, én is kedves leszek magához – magyaráztam, mintha az élet dolgai ennyire egyszerűen irányíthatóak volnának, s mintha volna jogom alkudozni. Mint ahogyan arra korábban rámutatott, kettőnk életében jelenleg Ő volt az irányító, az egyetlen, akinek jogai vannak a házasságunkban, míg számomra csak a kötelességek sora jutott.
- Joga van hozzá, hogy a magáévá tegyen; házasság által szerzett joga, mint ahogyan minden nős férfinak ebben az országba joga van a feleségére erőltetni magát. Megteheti. Erőszakkal. Talán évek múltán nem is ellenkeznék, de ezzel megfosztana attól, hogy szeressem a gyermekeinket. Azelőtt megfojtanám a fiúnkat, hogy felsírhatna, csak azért, hogy ne kelljen vonásaiban a magáét keresnem – fúrtam tekintetem az övébe, s mintha egyszeriben megbátorodott volna hangom. – A délután azt mondta nekem, hogy minden anya szereti a gyermekét, de amíg rettegnem kell az apjától, hogyan is tehetném?
Kérdésemre nem vártam választ, sőt, minden rosszallást, vagy kegyetlen fricskát megelőzendőn előrehajoltam, hogy ajkaimmal egyetlen pillanat erejéig betapasszam hites uram gonoszságra termett száját. Sosem csókoltam meg még önszántamtól, de most az egyszer minden undoromat félre kellett dobnom a cél érdekében, és minden taktikámat bevetnem az elkövetkezendő hetek nyugalmáért.
- Legyen ígéret ez arra, hogy egy napon önszántamból leszek az öné, ad |
Késő volt, mire aznap ágyba kerültem; vagyis, gondolom, hogy az volt, bizonyos mennyiségű bor után ugyanis az időérzék elszáll, és talán jobb is úgy. Különben már rájöttem volna, hogy sosem tanácsos túl sok időt töltenem más részeg emberek társaságában, a részeg emberek ugyanis szókimondók lesznek, én pedig sokszor utálom, ha olyasmikkel traktáltak, ami mások gondja. Ha mások problémáit akarnám hallgatni, elmennék papnak; amíg ez nem történik meg, nem érdekel, kinek mi nyűge van. Everard szokott az lenni, aki egy idő után helyettem iszik, ám az ő hiányában annyit vedeltem, amennyi már rosszul esett; Ranulfék nélkül viszont nem volt az igazi, ők néhány faluval arrébb tették ugyanezt. Szinte hiányzott az a bárgyú képe, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy igazából utálom. Csak a megszokás, ugye; ha távol vagyok, részegen még Iselle is hiányozni kezd, az, ahogy olyan messzire igyekszik húzódni tőlem az ágyban, hogy majdnem leesik; egyszer, azt hiszem, meg is történt. Szórakoztatott.
Botladozó léptekkel és bizsergő fejjel tértem meg a hálószobámba; a falak talán forogtak volna velem, ha nem lett volna minden kibaszott sötét és ugyanolyan üres, egyedül a kandalló tüze nyújtott valamicske fényforrást, de az kevésnek bizonyult, így a mászkálásom és az ingem levetése közepette átestem a saját csizmámon és nekimentem egy széknek is. Talán ahhoz lehetett köze, hogy a mai nap korábban tulajdonképpen többet beszéltem vele, mint máskor egy hónap alatt, de a pillantásommal igyekeztem megkeresni az ágynak vélt sötét foltban a vörös foltot, de semmilyen érzés nem volt bennem, mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébredt fel.
Ranulf rendszerint szóvá tette azt is, hogy nem férfihoz való, ha nem nyúl valaki egy olyan asszonyhoz, mint Iselle, akarja vagy sem, és én még csak nem is akarom; aztán általában elheherészett azt fejtegetve, Ő mi mindent tenne vele, egészen addig, míg be nem mostam neki egy isteneset, páncélkesztyűvel, amitől ledőlt a kocsmai székről és másnap hajnalig fel sem lehetett vakarni onnét, néha fél foggal kevesebbel. A félreértések elkerülése végett, mint annyi mindent, ezt sem szeretetből tettem, a feltételezés is nevetséges volna; egyszerűen nem szerettem, ha valaki akár csak említést is tett arról, hogy elvenné, ami az enyém. Ranulf azonban most nem volt ott, és valahol a tudatalattim talán hiányolta, hogy valaki emlegesse a kedves feleségem. Az enyém, gondoltam borgőzös aggyal, ahogy bemásztam a takaró alá, és egyik kezemmel ügyetlenül a haja után nyúltam, mert az volt az egyetlen, amit láttam a sötétben. És ma egy orrot sem törtem be miatta. Holnap rossz napom lesz.
Nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjak, bár valahol az elmém szélén még éreztem, ahogy a karomra valami súly nehezedik, a másik kezem pedig ösztönösen ragadta meg; az odakint töltött hosszú évek megtanították, hogy soha ne aludj el teljesen, de a temérdek bor, ami a hasamban és a véremben lötyögött, erősen elnyomta az ösztöneim. Mindenesetre, mikor a kezem alatt puha bőrt és valami nőiesen puha illatot éreztem, úgy tippeltem, talán nem Hórihorgas Sawyer akar kizsebelni álmomban. Minden más pedig nem érdekelt.
Aztán valami kiragadott a sötétség kellemes érzéketlenségéből, egyenesen a fejfájós valóságba; kellett egy fél pillanat, mire ráeszméltem, hogy ez a valami a légszomj volt, én pedig a másnaposok dühével nyúltam ki és ragadtam meg a kart, ami az arcomtól húzódott el éppen. Ujjaim szoros bilincsként fonódtak a vékony csuklóra, és akkor sem lazítottam a fogásomon, mikor a látásom elkezdett kitisztulni. Először fel sem fogtam, mi baja van, a szavai sem most, sem általában nem jelentettek túl sokat számomra.
– Te pedig beszélsz – morogtam, álmosságtól rekedt hangon. A szemeim ismét lehunyódtak, még mindig Iselle kezét szorítva, és készültem visszaaludni, nagylelkűen figyelmen kívül hagyva a lány arcátlanságát, amiért felébresztett, mikor hirtelen rántást éreztem, és hideg ütötte meg meztelen mellkasomat. Nem volt bajom a hideggel, ha odakint voltam; a saját rohadt váramban viszont szerettem magaménak tudni minden meleget, mert megérdemeltem, és mert azt akartam. Fáradtan dörgöltem végig a kezemmel az arcom. – És még mindig beszélsz. Miért? Bassza meg...
Utóbbi megnyilvánulásom már nem Iselle-nek szólt, hanem Everardnak; az Ő gondja volt, hogy másnap ne legyek egy rakás trágya, és ezt nem végezte el. Az, hogy ott sem volt, nem kifogás. Már épp azon gondolkodtam, a fejfájásom dühbe fojtva, hogy a kezének melyik ujját vágjam le ezért, amikor Iselle megint megszólalt. Fájó szemeim hirtelen pattantak fel, megpróbálva fókuszálni a feleségemre, majd egyszerre ültem fel félig és rántottam közelebb a lányt.
– Azt hiszem, félreértesz valamit. Talán eddig túl kedves voltam veled, az zavarta meg azt a csinos fejed, de kettőnk közül csak egyikünk kérheti számon a másikat, és az nem te vagy. Néha egészen szórakoztat, hogy ennyire frigid vagy. Ne kísértsd a szerencséd. – Gyűlöltem, ha fájt a fejem; másféle fájdalommal könnyű megküzdeni, a nyílt sebekkel, azok csípnek vagy szúrnak, de ez alattomosan fáj, és semmi sem hatásos rá. Gyűlöltem, és ettől dühös lettem, ezzel a sugárzó haraggal meredtem egyenesen Iselle-re a sötétségen keresztül. Bántani akartam, egy pillanatig, hátha attól elmúlik a fejfájás; aztán valami arra késztetett, hogy még csak tovább se vigyem ezt a gondolatot.
– Ez pedig az enyém – közöltem, majd akkorát rántottam a szőrmetakarón, hogy ha Iselle nem vigyázott, őt is könnyen kilökhettem az egyensúlyából; azt külön mosollyal díjaztam volna, ha esetleg a padlón landol. Az én oldalamon egészen a padlóig lógattam a takarót, és szorosan magam köré tekertem, hogy csak és kizárólag akkor férhessen hozzá, ha közel jön hozzám. El akartam terelni a gondolataim a fejfájásról és rosszullétről, és azon két figyelemelterelés közül, amellyel Iselle szolgálhatott nekem, csak az egyikre tűnt vevőnek.
– Ha akarod, idebújhatsz hozzám. Mint az előbb – húztam az ajkaim széles, kaján vigyorra, megtapogatva a helyem magam mellett. – Vagy meg is fagyhatsz. Bár azt hiszem, ismerek néhány jóvágású fiatalembert, aki szívesen felmelengetne, többek között. Szeretnéd, hogy szóljak valamelyiküknek? Szívesebben lennél tán velük egy ágyban, életem fénye? Everard például kedvel téged, azt hiszem. Bár az is igaz, hogy a kutyákat is, szóval az ő ízlése nem mérvadó... |
– Felesleges az aggodalma, ha önhibámból éhen pusztulok, a családom legalább nem hibáztathatja Önt. Könnyebb dolga volna így, mintha valamelyik pribékjével kellene megöletnie, nem gondolja? – tudakoltam élesen, majd kitoltam a székemet, és anélkül, hogy tartóztathatott volna, még távolabb húzódtam tőle. A fejem még mindig hasogatott, amely nem lett könnyebb vádlónak gondolt kérdését követően. Megint sértett.
- Ha megbocsájt, úgy nézem elállt az eső – tekintetem egy pillanatra valóban meglelte az ablakon túli világot, ahol az alkonyati szürkeség borongósabban hatott hála az egész napos esőzésnek. - Sétálnék egyet odakint, mielőtt még nyugovóra térek – köszönésképpen megemeltem a szoknyámat, hogy megfogyasztott térdekkel előadjak egy formális pukedlit, majd rögtön ezután az ajtó felé vágtattam. A férjem akkor és ott meg sem próbált megállítani, de nem lehettem biztos abban, hogy nem áll majd bosszút.
Korán lefeküdtem, természetesen önvédelmi okokból. Mielőtt a séta után a háló felé indultam volna, tettem egy kitérőt az ebédlő felé, ahonnét férfias dévajkodás hangjai hallatszottak ki. Úgy festett, hogy a férjem csapra veretett egy hordót, és most az embereivel együtt ünnepli tovább a sikeres vadászatot.
Csak nehezen sikerült elaludnom; sokáig forgolódtam rettegve a hitvesi ágyunkban, várva, hogy mikor kattan a zár és érkezik meg az uram bortól mámorosan, követelvén a házastársi jussát. Az álom azonban hamarabb elragadott, mint ahogyan ez megtörténhetett volna, néhány nyugodalmas órát adva.
Morgolódás. Álomtól kótyagos fejjel nyitogattam a szemem, egy pillanatra elringatva magam abban a hitben, hogy otthon vagyok, és megint Fido, apám öreg vadászkopója lopakodott be a szobámba, hogy őrizze az álmomat. Újabb hortyogó morgolódás, és újabb álomittas pislogás.
- Kussolj, Fido! – nyögtem félálomban kissé megemelkedve, nem túl kedvesen. Csak ekkor tűnt fel, hogy fejem eddig valami keményen nyugodott a megszokott párna helyett, és egy kar fonódott körém úgy, mintha mindez a lehető legtermészetesebb volna. Nem tudom, hogy Ezra mikor került mellém az ágyba, ahogyan azt sem, hogy alvás közben miként vetekedhettem olyasmire, hogy egészen hozzábújjak, de amikor felismertem, hogy nem atyám kutyája zavarta meg az álmomat, megriadtam.
Centikkel húzódtam arrébb, miközben pánikfélelemmel kibújtam a gyűlölt kar, gyűlölt fogságából. A férjem rendesen berúghatott előző este, mert úgy kiütötte magát, hogy mindebből nem vett észre semmit.
A kandallóban épphogy csak pislákolt a parázs, ami arról árulkodott, hogy jó ideje nem járt már senki a szobában rajtunk kívül. Fáztam. A szőrmével borított takaró nagy része azonban a férfi ernyedt teste alá szorult, és akármennyire igyekeztem, nem tudtam onnét kiszabadítani. Durcásan fordítottam hátat a hites uramnak, hogy magamat ölelve, fázósan összekuporodjak. A vékony hálóingem nem sokat ért a hideggel szemben, de meg sem fordult a fejemben, hogy visszabújjak Ezrához. Makacsul szorítottam össze a szemem remélvén, hogy az álom ismét elragad, de hortyogás bosszantott. Utolsó mentsvárként kaptam az egyik kisebb párna után, hogy a fejemre szorítva elűzzem a hangot, de a szöveten keresztül is ugyanúgy fülembe kéredzkedett az a mélyről jövő morgás.
- Lord Thornton – böktem oldalba végül, hasztalanul. – Ezra! – emeltem meg a hangomat, mintha azzal kiragadhatnám kótyagos álmai mélységéről, legalább annyira, hogy úgy forduljék, hogy a levegő gondtalanul távozzon a testéből. Megfordult a fejemben, hogy a párnát végül az Ő fejére szorítom a sajátom helyett, de rájöttem, hogy túl botor dolog lenne végeznem vele a saját házában, a saját emberei körében. Bármennyire sem vágytam arra, hogy hozzá kelljen érnem, végül felé fordultam, megtámaszkodva a könyökömön, hogy a gyűlölt arc álombéli nyugodalmát figyeljem. Még kétszer szólítottam a nevén mielőtt végső elkeseredésemben két ujjam közé nem csippantottam az orrát. Erre mindenképpen fel kellett ébrednie, és ha így volt, az én szemeim szikrázó dühével kellett találkoznia.
- Ön horkol – jelentettem ki durcásan. – Ráadásul ellopta a takarómat! – fojtattam sérelmeim sorolását, miközben nagyot rántottam az említett tárgyon, hogy immáron magamnak tulajdoníthassam a nagyobb részét. – Megint lerészegedett, igaz? – tudakoltam egy feleség házsártosságával. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
