|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.18. 17:52 - |
Elszórtan a erdőszélen több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói nagyrészt fakitermeléssel, vagy vadászattal foglalkoznak. Vannak persze olyanok is, akik földművelésből, és állattenyésztésből élnek, de akárcsak az ország más szegletén itt is képviseltetik magukat a mesteremberek, és a kereskedők is. A házak rendszerint fából készülnek, amelyeknek teteje sátormódjára nyúlik az ég felé. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Mert én sohasem fogom megadni neked azt, amire vágysz, a csípős válasz a torkomra fagyott; Nem születhetett meg, hiszen azzal csak feldühítettem volna a férjemet. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy mennyi időm van addig, amíg Ezra nem kezdi követelni rajtam házastársi jussát, és szennyezi be ismét a testemet. A nászéjszakánk után órákig ültem a dézsában, hogy lemossam magamról a szennyét. Néha még most is éreztem a forró leheletét a nyakamban, vagy a szája bormámoros ízét az ajkamon.
Azt persze botorság volt feltételeznem, hogy a nagy Lord Thornton egy cselédre fanyalodna helyettem, de abban sem éreztem kétséget, hogy hiába szorult nyakára a házasság béklyója, nem hűséges hozzám. Sokan dolgoztak neki, és ahol sok ember van, sok a pletyka is. Menjen csak Betsyhez!
- Elég érett vagyok már ahhoz, hogy el tudjak szakadni a buta álmoktól, férjuram – kötöttem makacsul az ebed a karóhoz. Úgy festett, a fiatal férfi szívesen csikarna ki belőlem olyan vallomást, ahol esdeklőn elrebegem, miféle hercegné lettem volna, ha egy koronás nemes akadt volna rám ezen a koszos vidéken. Nem tagadom, volt idő, amikor reménykedtem a lehetetlenben, de amikor házasulandó korba léptem rájöttem, voltaképpen nem bírnék el egy olyan láncot, amelyet egy frigy jelentene. A magam ura akartam lenni, elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam mindentől, és elég bátor ahhoz, hogy a magam útját járjam. Gonoszság, de titkon arra vártam, hogy Egbertet végül elvigye a láz, és mindaz, amit az őseim felépítettek végül rám szálljon. Egyedül csak rám. Sorra utasítottam el a kérőket, és úgy festett apám sosem erőltetne olyasmit, amit nem akarok; Aztán megérkezett ez a kegyetlen mitugrász, és onnantól már nem számított, hogy én mit akarok, átkoztam gondolatban.
Ahogy az sem számított, hogy legszívesebben egyedül látogattam volna meg az áruló családomat. Thornwall ura határozottan adta tudtomra, hogy velem kíván jönni, és bármennyire is kedvem lett volna ellenkezni, jobbnak láttam nem tovább feszíteni a húrt. Leszegtem államat, és fejfájósan bólintottam.
- Ahogy uram gondolja – mondtam alázatosan, a jó neveltség és beletörődés látszatát keltvén, miközben belül sikítottam. Hiába telt el hosszú idő a férjem távollétében, nem volt elég arra, hogy megszokjam a gondolatot, hogy egy nap majd visszatér; most pedig itt ült, velem egy asztalnál, és én máris azon törtem a fejem, hogy miként tudok a lehető legtávolabb kerülni tőle. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem bízik a lojalitásomban, a helyében én magam sem bíznék meg magamban. Igen, megfordult a fejemben a szökés gondolata, de tudtam, ha megtenném, talán többet veszítenék, mint a mostani helyzetemmel. Bármennyire is haragudtam a családomra, féltettem őket a férjem haragjától.
Úgy tettem, mint aki nem vett tudomást a tulajdonról szőtt kétértelmű kijelentéséről; Egyébként sem tudtam eldönteni, hogy rólam, vagy apám földjeiről beszél, de reménykedtem az utóbbiban. Hiába mondtam ki korábban azt, hogy házasságunk folytán már hozzá tartozom, nem tekintettem magam a tulajdonának.
- Akkor majd megköszönöm neki, amikor legközelebb találkozunk – rándult meg a szám sarka undorodva. Ámbár nem sok alkalmam volt Ezra nagybátyával találkozni (úgy festett legalább olyan gondosan kerülte a társaságomat, mint én az övét), Ő is felkerült a megvetendő alakokról szóló listámra, közvetlenül az unokaöccse, és az unokahúga közé. Bárki, aki a Thornton családba tartozott, megérdemelt helyet foglalt el rajta. Iselle, hiszen már Te is közéjük tartozol, zsolozsmázta egy hang a fejemben.
Jelenlegi helyzetemből egyetlen kiutat láttam; a könyveket. Amíg a szobám magányában, a gyertya fényénél egy-egy regényt lapoztam az lehettem, aki csak akartam. Egy időre elmenekültem saját magam elől; Elfeledhettem a félelmeimet, túl tehettem magam a megaláztatáson és az áruláson, e közben pedig olyan idegen tájakat fedezhettem fel, amelyekre nem lesz lehetőségem. A férjem mellett biztosan nem. Ezrát túlságosan is lekötötte a hatalomszerzés gondolata, ami gátat vet az utazgatásnak. Ahogy ott ült, a húst elégedetten majszolva, nem tűnt olyasvalakinek, aki értékelné a kultúrát, vagy a könyveket. Hirtelen rádöbbentem, hogy miféle ostoba kérdést sikerült feltennem, de vártam, hogy mit fog reagálni a gondolatomra. Nem is kell mondanom, hogy mennyire meglepett előzékenységével.
- Komolyan mondja? – kérdeztem hitetlenül. Voltaképpen nem az volt a megrökönyödésem oka, hogy engedélyezné a könyvtár fejlesztését, hanem az, ahogyan kijelentette az aranya az enyém. Egészen addig úgy élt előttem, mint egy fukar uraság, aki az utolsó véráztatta aranytallért is a fogához veri. Házasságunk hetei alatt most az egyszer történt meg velem, hogy valami pozitívat találtam a férjemben. – Nem hiszem, hogy a könyvvásárlás szórakoztatná Önt, de ha velem kíván tartani… - megvontam a vállam azt üzenve a gesztussal, hogy számomra mindegy, hogy hogyan cselekszik. Azok után, hogy úgy döntött, hogy mellém szegődik a családomnál tett látogatás alatt, nem lepett volna meg, ha végül ebben a dologban sem hagyna magamra. Úgy festett, valóban érdekli milyen ember a felesége.
Aztán felnevetett, amellyel kitörölt minden jó gondolatot a fejemből, amit képes lettem volna hozzákapcsolni. Már megbántam, hogy erőt véve magamon mellé telepedtem, de úgy hittem, ha közelebbről fürkészem, talán mégis találhatok valamit, ami tetszik benne; eltekintve a gülü szemeitől, arcának vonala egészen kellemes, de időnként vehetett volna fáradságot magán arra, hogy megfésülködjön.
Egy kissé talán sértett, hogy nem vágyik a szerelmemre, de mivel szándékom kifejtése nem volt több puszta hazugságnál, a szívemet nem törte össze a szórakozott hahotával. Ujjaim ökölbefeszültek az asztal lapja fölött, indulatom jól látható jeleként, de ajkaimat makacsul összeszorítottam, hogy egyetlen sértő gondolatom se lásson napvilágot meggondolatlanul. Előbb szeretnék bele egy varangyba!
Minden bátorságomat latba kellett vetnem, hogy ne húzódjak el tőle ijedten, amikor átvetette a karját a szék támláján, s bár tekintetem immáron ismét gondosan kerülte a vonásait, úri hölgyhöz méltó kecsességgel húztam ki magam a székben, gondosan ügyelve rá, hogy mozdulataim illendőek legyenek; Kezem remegésén azonban nem tudtam úrrá lenni, így ahogyan a bort elé tettem, félelmem nyilvánvaló lehetett számára – mégis, próbáltam kedves lenni, és őszinte érdeklődést tanúsítani.
Válasza nem lepett meg. A hozzá kapcsolt történetek kegyetlenségével gördültek le a szavak az ajkáról üldözésről, és vérről. Miért éreztem úgy, hogy nem is állatokról, hanem emberekről beszél? Megborzongtam.
- Az érdekel, amit kegyelmed szeret; Ha ez az, hát akkor erre a válaszra vártam – feleltem kissé tétován. Pillantásom riadtan állapodott meg az arcán, amikor újabb pohár után nyúlva bort töltött, amelyet aztán gondosan elém tolt. Más asszony talán gondoskodó gesztusként fogta volna fel a mozdulatsort, de bennem nem ébresztett mást, csak gyanakvást. Mégis, biccentve fogadtam el az italt.
- Köszönöm – mondtam, de most ezen szó mögött csipetnyi hála sem bujkált. Megköszöntem, mert az illem elvárta, és megköszöntem, mert nem akartam tovább dühíteni a férjemet. Kortyoltam. Egy aprót.
- Violet árulta el? – feleltem kérdésére kérdéssel, de nem vártam meg a választ. Ezúttal nem engedtem, hogy bármiben is gúny tárgyát képezhessem szemében. Szemöldököm feljebb kúszott homlokomon, miközben alig észrevehetően kissé hátrébb húzódtam tőle. |
–... A vad űzése, a becserkészés, a préda szemeiben ülő rémület és a vér szaga a levegőben... Ilyesmi válaszra vársz? – Tekintetem egy pillanatra sem engedte el Iselle-ét, és akkor is őt figyeltem, ha esetleg Ő elfordította volna a fejét; pillanatnyi szünet után nyúltam egy üres kupa után, hogy megtöltve azt Iselle elé toljam.
– Igyál, hátha attól könnyebb elfogadnod az igazságot – közöltem vele, és addig nem voltam hajlandó folytatni, amíg a lány nem ivott. Azután közelebb hajoltam hozzá, mintha titkot kívánnék megosztani vele. – Szeretem a filozófiát – mondtam, majd szélesen elmosolyodtam, és visszadőltem a székembe. – Az élet nagy kérdéseit teszik fel, tudod... Például: miért hiszi azt a feleségem, hogy ha éhezésbe fog, bárki mást büntet magán kívül? |
– Minek kellene oda bárki más, ha Te már ott vagy? – kérdeztem vissza, jót mulatva a feleségem nyilvánvaló irritációján. Sokkal mulatságosabb volt az idegesség, ha nem Én éreztem, hanem valaki más. Egyéb körülmények között, ha például Ranulf mond hasonló dolgot, összeszorítottam volna a fogaim azon puszta feltételezés hallatán is, hogy valaha Violetre fanyalodnék; az Ő igaz szerelme úgyis a sonka meg a sajt volt. Valahogy azonban az, ahogy Iselle saját sértettségét akarta ezzel ellenem irányítani, elvette a szavak élét, és csak a mögöttes érzelmeket láttam.
– Nagyon sokat, Iselle. – Habár még mindig mosolyogtam, kivételesen komolyan gondoltam a dolgot; elvégre, az én gyermeki ábrándjaim juttattak el odáig, hogy Thornwall ura vagyok, és habár még mindig trágyadomb ahhoz képest, amire vágyom, a Thornton család soha nem volt még ilyen gazdag vagy rendelkezett több birtokkal, mint most én általam. Gyerekfejjel döntöttem el, elnézvén az apámat, ahogy részegen dülöngél a folyosón és a Sagramourokat szidja összemosott beszéddel, hogy ennél több leszek; és ha már úgyis ott vagyok, akár sokkal több is lehetek. Az sem ártott, ha az ember olyasvalamiről ábrándozott, amelyet el tudott érni;nem megkapni, elérni, mert ha másoktól várunk el valamit, annyi erővel akár a saját kardunkba is dőlhetünk. Az, hogy uradalmat építsek ki magamnak, elérhető álom volt, főleg, ha Ulricék valóban eljutnak odáig, hogy új rendet építsenek ki maguknak; olyankor pedig jobb a győztes oldalon állni.
Ezt előbb vagy utóbb mindenki belátta, és biztos voltam benne, hogy Thornwall elsőszámú asszonya is rájön majd; abból ítélve azonban, ahogy a válaszomra reagált, mely szerint együtt látogatjuk meg a családját, ez még nem mostanában lesz. Én türelmes ember voltam; már amíg fel nem mérgesedtem.
– Ne vedd magadra; senki hűségében sem bízom – feleltem két falat között, legkevésbé sem érdekelt az, hogy Iselle láthatóan nem csak meglepődött, egyenesen megijedt a kijelentésem hallatán. Vajon tényleg azt hitte, hogy esetleg megpróbálhat megszökni? Sokszor hetekig nem jártam itthon, lett volna alkalma arra, hogy titokban küldjön levelet valakinek, amiben elpanaszolja a helyzetét, hátha a megmentésére siet; nem mintha egy szökéssel túl sokra ment volna. Elvégre, az Istenek színe előtt jött hozzám, akkor is a feleségem volt, ha a tengeren túlra szökött volna; a bujkálás pedig nem túl kifizetődő életforma. Én már csak tudom. Az is lehet, hogy csak nem akart mellettem maradni, hátha kihúzza addig a családjánál, amíg ismét útra kelek, vagy valóban hiányzott neki a családja; akármelyik volt is igaz, nem volt kedvem egyedül elengedni, és tényleg ideje volt látogatást tennem Ventriséknél. Tudnom kellett, Egbert közelebb lépett-e az árnyékvilághoz; mintha néhány hete valami megfázásról lett volna szó.
– És a Milord szereti ténylegesen a magáénak tudni, ami hivatalosan hozzá tartozik – jelentettem ki, előbb a folyamatosan eltűnő csülköt figyelve, majd felnéztem az ablak mellett álldogáló Iselle-re és rámosolyogtam. Értelmezhette ezt úgy, hogy Őt szeretném magaménak tudni, vagy úgy is, hogy a családja földjeit; habár én utóbbira gondoltam inkább, többé-kevésbé az első is igaz lett volna, és jelenleg különben sem aggasztott egyik sem. Igazság szerint főleg azért döntöttem el, hogy a lánnyal tartok, mert a következő egy-másfél hétben nem volt dolgom, Ranulfék egészen biztosan folyamatos részegségre készültek, tehát hasznavehetetlenek voltak, Everard meg valami olyasmiről hablatyolt az úton, hogy az anyja betegeskedik, és meglátogatná később. Egyedül maradtam, ami azt jelenti, hogy unatkoztam, és gyűlöltem unatkozni, semmit csinálni; annál még Iselle társasága is vonzóbb volt.
– Egyébként is, miféle képet fest rólam, ha a bájos fiatal feleségemet egyedüli utazásra ítélem? Együtt megyünk, ahogy házastársakhoz illik; te pedig elátkozhatod a nagybátyámat, ha nagyon rossz kedved lesz. Az Ő ötlete volt, hogy feleségül vegyelek – vontam vállat, ezzel lezártnak tekintve a kérdést. Cohl bácsikám kitartóan igyekezett a tanácsadással próbálkozni, mintha nem hagytam volna figyelmen kívül elégszer a szavait az elmúlt hat, nyolc év során; az anyám iránti tiszteletből azonban szökőévenként egyszer hagytam, hogy meggyőzzön valamiről, és ez a valami pont Iselle volt. Papolt valamit a házasság szentségéről, meg hogy mennyivel elfogadhatóbb a mi köreinkben, ha egy vár urának úrnője is akad, meg hogy női kéz, meg az Istenek tudják, és annyira elegem lett belőle, hogy inkább belementem. Akkoriban épp harcolni sem volt nagy kedvem; kár, hogy nem lehet minden unalmas akadályt ilyen könnyedén elrendezni.
Visszakérdezésére, mivel épp a csülök maradékát tüntettem el, csak felvont szemöldökkel bólogattam, szemeim a hús felett rá szegeződtek, várván a választ. Néha fellobbant bennem a kíváncsiság ez vagy az iránt, nem szeretetből, hanem tudatos érdeklődésből; természetemnél fogva akartam minél többet megtudni arról, ami engem körülvesz, mert csak így lehet teljesen az irányításom alá vonni mindent. Most is ez volt a helyzet, habár meglepetést is szerettem okozni, a döbbenet alatt adott reakció a legnyersebb és igazibb, amit egyszerűen élvezet nézni.
– Nem, nem jutott eszembe; ha neked viszont igen, nyugodtan tehetsz ellene, az aranyam a tiéd. Vagy a visszatértemre vártál, hogy együtt keressünk fel egy könyvkötőt? – vigyorodtam el szélesen, a kupámat felemelve. A felmenőim nem rajongtak különösebben a könyvekért, nem látták az értéküket, és az apám sem az a nagy tudós volt, hacsak nem írtak könyvet arról, hogyan igyuk magunkat halálba. Habár a versek és történetek engem untattak, mi több, sokszor idegesítettek is, akadtak olyan kötetek, amelyeket szívesen forgattam volna; a filozófiát például szeretem. Tetszett az, ahogy a szavakat forgatták, s olyan dolgokra is rávilágítottak, amely felett az ember rendszerint elsiklott, ám sokszor hasznos haditanácsnak is vehetőek. A könyvek jók; drága dolgok, gazdagságot jeleznek, egy jó könyvtár ér annyit, mint egy istállónyi jó ló. Csak a könyvek nem döglöttek meg. Ha Iselle könyveket akart, felőlem vehetett.
A következő kijelentésére felnevettem, mintha épp egy kifejezetten jó tréfát mesélt volna; valahol azt is tette. Leemeltem a lábaim az asztalról.– Még jó, hogy a remények errefelé igen gyorsan halnak – mondtam, még mindig nevetéssel a hangomban, ahogy a csontot a tányérra dobtam. Iselle már ezzel a hazugságával is egészen kétségbeesettnek tűnt, ám a következő ajánlata, s az, hogy önszántából lépett a közelembe, mindent elárult. Nem tudtam, mit akar elérni, vajon azt-e, hogy hagyjam egyedül meglátogatni a családját, vagy hosszabb távra szeretne a kegyeimbe férkőzni, mindenesetre, olyan játéknak tűnt, amit a világ minden kincséért sem hagytam volna ki.
– Nem, tényleg nem vágyom rá... Megelégszem az együttműködéssel. És a borral – intettem, kiegyenesedve a székben, melynek háttámláján átdobtam az Iselle-hez közelebbi karomat, és így néztem fel rá, figyelvén a mozdulatait. Kényes volt a külsejére, ennyi nyilvánvaló volt az első pillanattól kezdve; még most is, hogy nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát mellettem, kínosan ügyelt a kecsességre és arra, hogy a mozdulatai is hazudjanak, ne csak a szavai. Az én ízlésemnek már túlzottan is kecses és finnyás volt, de különösebben nem érdekelt. Ahogy előre hajolt, hogy bort töltsön és elém helyezze a kupát, a tekintetem egy pillanatra elidőzött a keblei vonalán; szép nő volt, akire könnyű lett volna vágyni, ha nem lett volna olyan, amilyen. Elég elkeseredettnek és reményvesztettnek kellett lennie az embernek ahhoz, hogy kényszerrel szerezzen asszonyt az ágyába.
Érdeklődve vontam fel a szemöldököm a kérdést hallva, de előbb ittam, minthogy válaszoltam volna. – A vadászat feltüzel, ahogy a legtöbb férfit. A vad űzése, a becserkészés, a préda szemeiben |
 Tisztán emlékszem arra a napra, amikor apám néhány héttel ezelőtt zavartan megállt a szobám ajtajában; Éppen egy faliszőttest hímeztem az öcsém szobájának falára vadászokkal, akik egy fejedelmi szarvast kergettek a fák között. Nem is igazán figyeltem rá, a tű szorgosan járt az ujjaim között, miközben Ruben Ventris feszülten húzogatta az ingje nyakát. Lassan beszélt, és dadogott. Először azt hittem tréfál. Sosem gondoltam volna, hogy éppen Thornwall urához adna hozzá, akiről annyi rosszat lehetett hallani a környéken – Ezrának híre volt, mégpedig nem is akármilyen. Rettenetes.
Aznap nem szóltam az apámhoz. Másnap pedig egyenesen keresztül néztem rajta. Akkor sem enyhültem meg irányába, amikor a harmadik napon az anyám és a szolgálói kötelességről halandzsázva összekészítették a holmimat, hogy elindulhassak eme szörnyű hely felé. Kétségbeestem. Életemben először fordult meg a fejemben a szökés gondolata, de aztán győzött az áldozatkészség. Nem szegülhettem ellen a szülői szónak akkor sem, ha csak fogaimat összeszorítva voltam képes megtenni azt, amit asszonyi kötelességnek csúfolnak. Máskülönben megölte volna Őket.
- Egy asszony nem is vágyhatna többre a férjétől – duruzsoltam színtelen hangon, ámbár nem voltam meggyőződve róla, hogy egy napon, amikor a Lord megunja majd néma ellenállásomat, nem ölet majd meg az egyik hű kutyájával. Elég hatalma volt ahhoz, hogy új feleséget szerezzen. Egy alázatosabbat, aki nem menekül kétségbeesetten minden érintése elől, és nem undorodik attól, ha ránéz.
Leszegtem a pillantásom, amikor azt tanácsolta, hogy vetkőzzem meztelenre. Volt annyi eszem, hogy tudjam, hogy nem a szó legszorosabb értelmében gondolja – Még, de idő kérdése, hogy arra is sor kerüljön! -, éppen eleget sikerült elcsípnem apám tárgyalásaiból ahhoz, hogy tudjam, ebben az országban csak a legerősebb marad életben, és ahhoz, hogy az ember a felszínen maradjék, elkerülhetetlen, hogy egyesek meghaljanak. Mindenegyes garas, amely Ezra kezeiből kikerült vérrel áztatott.
- Adja hát neki, talán Ő majd hálából az ágyát is felmelegíti – közöltem szárazon még mindig tüntetően elszakítva tekintetem az uramtól; Ujjaim eközben egyre szorosabban fonódtak egymásba az asztal lapja fölött, ellenszegülve a belső késztetésnek, hogy végül mégiscsak az ékszer után nyúljak. Legyen bármennyire szép és értékes ajándék, a büszkeségem ebben a pillanatban előrébbvalónak számított. Nem gondoltam végig szavaim súlyát, vagy haragot, amelyet velük ez által kiválthatok. Érdektelen gondolat volt, ahogyan az sem váltott ki belőlem mást, amikor burkoltan halállal fenyegetett. Talán, ha közben az arcára nézek, feltűnt volna az a pillanatnyi elrévedés a szavai mögött.
- Mit számít egy gyermeki ábránd, Lord Thornton? – kérdeztem vissza, kék szemeimet immáron újra a férfi vonásain nyugtatva. Elégedettnek tűnt, hogy szavaival mélyen eltalált; nem elégedett meg adott válaszommal, s bár hangjában nem ült követelőzés, jobbnak láttam, ha ebben a kérdésben nem ellenkezem tovább. Legalább ebben nem. – Minden kislány álmodik palotáról, és egy hős lovagról, aki szembeszáll érte a sárkánnyal… Tudja, erről szólnak a tündérmesék – fűztem a szavaimat egymás után, gondosan ügyelvén rá, hogy a szavakban semmi féle érzelem ne nyilvánuljon meg. Puszta tényközlés volt, amelyért nem fedhet, vagy fenyegethet meg, hiszen már elmúlt. Ráció egyébként sem volt benne; túl közel születtem Berithez, és az apám sem volt olyan befolyásos, hogy efféle frigy szóbakerülhessék.
Időközben a szolgáló is visszatért a sülttel, és testi adottságait meghazudtoló fürgeséggel látott neki, hogy kielégítse a férjem étvágyát. Egyelőre csak az étellel – úgy festett, nem esne nehezére, ha egyéb dologban is szükség lenne a szolgálataira. Az efféle alázatosság ismét émelygést okozott nekem. Rajongása, mintha egyenes arányban nőtt volna azzal, hogy Thornwall ura felajánlotta számára az ajándékomat.
Nem bírtam tovább ülve maradni; Míg a jelenet zajlott, ismét felálltam hát, hogy a közeli ablakhoz sétálva ismét kitekintsek a belső udvarra. Az időjárás odakint tükrözte a belső gyászomat. A esőcseppek ütemesen doboltak a döngölt földön, és a háztetőkön. Néhány ember méretes zsákokat cipelt a vállain, és a komor idő ellenére is vidáman évődtek egymással. Úgy festett sikeres vadászatuk volt.
- Hogy mondja? – fordultam meg hirtelen, ezúttal pedig képtelen voltam elrejteni ábrázatomról az ijedtséget. Nem voltam ostoba, így nem számítottam rá, hogy egyedül engedne haza, de az, hogy Ő maga is velem kíván tartani, az felért a legnagyobb arculcsapással. Reménykedtem benne, hogy nyerek magamnak néhány szabad napot, de így esélyem sem volt az efféle szökésre. – Ön olyan elfoglalt, férjuram… Igazán nem kell, hogy velem jöjjön; elegendő volna, ha csak egy lovat ad, csak fél napi járásra van innét, meg tudom tenni egyedül is. Vagy talán nem bízik hűségemben? – kérdeztem legszelídebb hangomon, miközben egyik kezem támasz reményében megkapaszkodott az ablakkeretben. Kék szemeim a legnagyobb csodálkozással figyelték az undorítóan faló férfit, mintha maga a feltételezés is olyan balgaság lenne, amellyel nem tudok egyetérteni. – A felesége vagyok… A tulajdona, ha úgy tetszik. Már Önhöz tartozom, Milord – játszottam a szavakkal asszonyi fondorlatossággal. Kétségbeesésemben már bármire hajlandó lettem volna csak azért, hogy egyedül elengedjék. Belegondolni sem mertem, hogy miféle adósságokat kell elrendeznie a következő nap folyamán.
- Hogy mit szeretek? – kérdeztem vissza, mintha nem érteném teljesen a kérdést. Persze, mint mindenkinek nekem is voltak olyan dolgaim, ami kedves volt a szívemnek; és olyas valaki is, akinek puszta gondolata is melegséggel töltötte el a belsőmet. Szabad kezem a nyakláncomra markolt, mintha csak attól félnék, ha gondolataim szavak formájában megszületnének ajkaimon, Ezra ezt a kis melegséget is ellopná tőlem. Az Őt körüllengő sötét felhők ismeretlenné és ocsmánnyá tennének mindent, amihez csak hozzáér, ismételték meg magukat a korábbi gondolatok a fejemben figyelmeztetően.
- Kedvelem az olvasást, a költészetet, bár ha nem haragszik meg, meg kell jegyeznem, hogy a könyvtára igencsak szegényes. Nem gondolt még rá, hogy be kellene szereznie néhány új könyvet? – kérdeztem fecsegő hangot megütve, bár abban sem voltam biztos, hogy a férjem olvasni tud, hiába volt nemes. Ezra nem olyasvalakinek tűnt, aki túlságosan értékelné a romantikát, vagy a rímeket. Kételkedtem benne, hogy azért érdeklődne, mert örömet kíván szerezni nekem. Pusztán unalmában érdeklődött.
- Reménykedem abban, hogy egy napon, ha felteszi számomra ugyanezt a kérdést, azt fogom tudni mondani, hogy Ön az, amit szeretek – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Bár kétlem, hogy az én szeretetem olyasmi, amire vágyna, uram… Töltsek egy kis bort? – kérdeztem, elejét véve annak, hogy újból Violet után kiáltson. Nagy levegőt vettem, és megerősítve magam elléptem az ablaktól, hogy az asztalhoz érve felemeljem a könnyűfém kancsót, amely félen volt a vörös nedűvel, és a tartalmából töltsek az egyik üres kupába. Minden rettegésem ellenére próbáltam kedves lenni hozzá, a szabadságomért. Remegő kezekkel helyeztem elé a kupát, ajkaim szegletébe semleges mosolyt bújtatva.
- Létezik valami, amit Ön kedvel, vagy szeret? – bármennyire is rettegtem a válasz kegyetlenségétől, úgy éreztem, hogy illik visszakérdeznem. – Láttam, hogy van néhány vadászkopója… Igazán különleges jószágok, apám is tenyészti őket. Szokott vadászni? – fűztem tovább a szavakat, miközben kocsonyává változó térdekkel elhelyezkedtem a mellette álló széken. Sosem merészkedtem még önszántamból ilyen közel hozzá. |
Kötelesség, a mögé könnyű volt elbújni, könnyű és okos dolog is. Én sosem arról voltam híres, hogy különösebben okos volnék, inkább ravasz, és ezért nem is szerettem a kötelezettség pajzsa mögé bújni, inkább karddal, foggal, körömmel rontani bárminek, ami fenyeget. Iselle azonban inkább tűnt a bujkáló fajtának; kíváncsi voltam, vajon képes volna-e máshogy reagálni, más körülmények, kényszerű körülmények között, valahogy úgy, ahogy én. Szerintem igen.
– Pont úgy, amilyen könnyű csinálni is; ha nem ölsz, téged ölnek meg. Erre te is hamar rájönnél, ha egyszer-egyszer megpróbálnál a Berith határában lovagolni. Talán arra is ráeszmélnél, hogy lehetne sokkal rosszabb sorsod is; ettől függetlenül, nem javaslom, hogy megpróbálkozz egy efféle kirándulással. Elvégre, azt mégsem szeretném, hogy a feleségemnek baja essék – vontam vállat; habár a környéken valóban én voltam az egyetlen, akitől félnie kellett az embernek, kelet felé akadtak ha nem is rosszabbak, de másabbak, mint én; és nekik még annyi okuk sem volt óvakodni attól, hogy bántsák Iselle-t, mint nekem. Persze, két rossz közül is mindig akad egy, amelyik rosszabb.
– Akkor azt ajánlom, menten vetkőzz meztelenre – közöltem vele szenvtelenül, tekintetemmel előbb a zsákot, majd Iselle-t illetve. – Azt hiszem, a szabó megbökte magát a tűvel, mikor a ruhádat hímezte – mosolyodtam el szélesen, azonban ha volt olyan okos, mint gondoltam, pontosan jól tudta, mire célzom. Minden arany, ami a kezem között folyt át, vagy tulajdonképpen akármilyen arany, amivel bármiért fizettek ebben az elcseszett birodalomban, véráztatta volt. Ez egészen egyszerűen így ment, egyik megölte érte a másikat, háború vagy gyilkolás, teljesen mindegy, a lényeg úgyis az a végén, hogy az egyik ember meghal, a másik pedig gazdagabb lesz, pénzzel és véres kézzel is. De nincs az a véres kéz, amit ne lehetne lemosni; és az arany vörösen is ugyanolyan szépen csillog.
– Hát, Ő hálásabb lenne a nyakláncért, mint te, az biztos – jegyeztem meg, ám cseppet sem voltam sértett; mint mondtam, a maihoz hasonló napjaimon szórakoztatott Iselle makrancossága. Sokkal érdekesebb volt úgy, mint ha minden kérésemre feltétlenül bólintott, és az kifejezetten irritált, hogy a felszíni egyetértése mögött ugyanúgy ott rejlett a harciassága, mégis visszanyeli. Vártam a pillanatot, amikor végül kiderül, vagy megtör vagy kitör-e.
– Sokan halnak meg fiatalon, életem fénye; sokszor nagyon, nagyon fiatalon. – Egy régi emlék villant fel előttem, egyszerre elmosódva és tűélesen, egy kisfiú enyémhez hasonló szemei,gyerekhangok veszekedése, egy lépcső, valamint egy apró kislány, aki kikerekedett szemekkel néz valamit a lépcső alján, amely olyan kiferdített volt, akár egy rongybaba. Épp csak egy pillanat volt, amíg az asztal sötét fáját figyeltem, és nem hatott rám olyan erősen az emlék, mint valószínűleg kellett volna mások szerint, épp csak idegesített, hogy ott van, akár egy kitartó szúnyog a mocsárban, amelyet egyszerűen nem lehet lecsapni, és a végén a saját embereit is kedve volna kivéreztetni az embernek, csak azért, hogy megszabaduljon ettől a dögtől. Nem szerettem, ha valaki elárult, pláne, ha a saját testem és elmém; dühös lettem tőle, ha pedig dühös vagyok, még dühösebb leszek. Egy egészen szemernyit halványult a jókedvem, amely nem volt kedvező tendencia.
– Nem. Arról ejtünk szót, amiről kedvem szottyan – közöltem immár mosolytalanul, de egyelőre még messze nem mérgesen. – És nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem követelőzés volt, egyszerű megállapítás; néha az, ha az ember megtagadja a választ, az a tüntető csend a legárulkodóbb minden szó közül. Iselle természetesen ezt képzelte; mint minden kislány, valószínűleg a húgom is erre várt. A különbség az volt köztük és minden más lány között, hogy itt születtek, a Berith határában, amely a rheyaiak szemében nem volt más, mint egy trágyadomb előtere, ahová az összes bűzt fújja a szél. A legnagyobb herceg vagy lovag, akit errefelé kereshetett bárki, azok az olyanok voltak, mint Kenneth.
Végre Violet is megérkezett a terítékkel és a kért hússal, amelyet az elvárhatónál jóval nagyobb örömmel helyezett elém. A végén még kiderül, hogy érdemes kedvesnek lenni az emberekkel? Ki hitte volna, mi? Iselle hangjára elszakítottam tekintetem a sült csülökről, amelynek illata emberes korgásra késztette a gyomrom, ám egyelőre csak oldalra billentettem a fejem és elmosolyodtam.
– Violet, mit szólnál egy szép zafírfüggőhöz, hm? – vigyorogtam rá szélesen a lányra, aki valamit matatott a virágokkal. Tudhattam volna, hogy Ő teszi oda őket.
– Hogy... hogy micsodához, Milord? – hebegte meglepetten, ostoba kis gombszemei érdeklődve pillantottak felém.
– Za-fír-füg-gő – ismételtem el tagoltan, élénken dőlve előre a székemben (de a lábamat továbbra sem voltam hajlandó levenni az asztalról), hogy megragadhassam a zsákot, s a mutatóujjamra akasztva felmutassam a zsákból kihúzott ékszert. – Attól tartok, az én szememhez nem passzolna. – Violet motyogott valami olyasmit, hogy ő igazán nem, és milyen megtisztelő, de hogy ő igazán, igazán nem, mire megforgattam a szemeim. – Ó, hogy ebben a kurva várban senkinek nem kell semmi – sóhajtottam, majd visszatettem a nyakéket a tarsolyba, és ledobtam a hátam mögé. – Majd odaadom Anyámnak; vagy Chasmának. Valamelyiküknek csak jól jön egy zafír.
Violet megint mondott valamit majd kiment, de általában nem figyeltem semmire, ami elhagyta a száját, főleg most, hogy étel is volt előttem, amelyet rögtön kézbe is vettem; igazából felesleges volt tányérral és evőeszközökkel szórakoznia.
– Természetesen meglátogathatod – feleltem végül csak most a kérdésére, hogy ismét egyedül maradtunk. Az alma helyett most a csülköt kezdtem el rágni; ez sokkal jobb volt. – Úgy mondod, mintha akár egyszer is megtiltottam volna, hogy elhagyd Thornwallt; te döntesz úgy, hogy idebent akarsz penészedni. Egyébként is ildomos volna lassan meglátogatni a sógorom és az apósom, hm? – gesztikuláltam a hússal, majd a tányérra ejtettem, és az asztalon álló kancsóért nyúlva megtöltöttem a kupámat borral. Eszem ágában sem volt Iselle-t egyedül elengedni, a végén még elfelejtene visszajönni, ami egészen addig kellemetlen következményekkel járhat, míg a szülei és az öccse élnek, és a birtokuk és embereik nem teljesen az enyémek.
– Két nap múlva épp megfelelő lenne – mondtam, félig a kupám pereme felett beszélve –, holnap még van néhány... rendezendő adósságom. – Természetesen a fiúkat kellett kifizetnem, és csak azért nem ma, mert a széttörte a hátsófelem a nyereg, és semmi kedvem nem volt ismét lóra ülni, és ma, talán a naposabb életmeglátásom miatt, Iselle is kellemesebb társaságnak tűnt, mint Betsy, a két faluval odébbi kocsmatulaj lánya, aki felettébb szerette a nemes urakat, mint én. Még akkor is, ha undorodott tőlem, vagy haragudott rám; megszokás kérdése voltam. Megszokni viszont marha nehéz volt akármit, amivel nem kellett találkoznia az embernek; és ma jó napom volt.
– Mondd, Iselle – kezdtem két falat és egy korty között –, van akármi, amit szeretsz? De most komolyan. Mit csinálsz egész nap? |
A férjem, azaz átkozott úgy terpeszkedett az asztalnál, mintha legalább egy korona volna a fején. Gyűlöltem Őt, és féltem is tőle; Az Ezrát körüllengő sötét felhők ismeretlenné és ocsmánnyá tettek mindent, amihez csak hozzá ért. Csak idő kérdése volt, hogy az én szépségemet is megkoptassa, és elrohasszon. Tudtam, ha túl sok évig élek majd elnyomásában, egy nap nem lesz erőm felébredni sem.
- A felesége vagyok, kötelességem várni Önre – feleltem kérdésére; hangom színtelen volt, tele eltökéltséggel, ámbár belül vad kételyek gyötörtek. Féltem, ha rosszat mondanék, könnyen eljárna a férfi keze. Annyira persze nem voltam ostoba, hogy szeretetet hazudjak oda, ahol nyilvánvalóan nincs. A kötelesség éppen elég indoknak látszott, hogy egy időre elaltassam kétségeit kívánságaimat illetően. Bárcsak a torkán akadna, fohászkodtak gondolataim szavaim ellenében, ahogy az almát elégedetten rágcsáló uraságot figyeltem. Gyanakodva állapítottam meg, hogy a férjemnek jó kedve van.
- Hogy tud ilyen könnyedén beszélni a gyilkolásról? – kérdeztem émelyegve, de ezúttal nem tudtam olyan könnyedén uralkodni magamon, és érzelmeimen, mint szerettem volna; kihúztam a székemet, hogy ismét helyet foglaljak az asztalnál. Határozott mozdulattal toltam el magamtól az ékszert rejtő zsákocskát, gondosan ügyelve rá, hogy magához a drágakőhöz ne érjek hozzá. – Nincs szükségem olyan ajándékra, amelyhez mások vére tapad, Lord Thornton – közöltem szárazon, és most az egyszer nem foglalkoztam annak veszélyével, hogy vérig sérthetem, ha ilyen elutasítóan fogadom kedvességét. Éppen úgy nem kell az ajándék, ahogyan Ő sem! A harag lángjai dühösen lobogtak a lelkemben. Bármennyire is szerettem a szépet, nem gondolhatta komolyan, hogy ezzel megvehet engem.
Violet olyan igyekezettel sietett az ura elé, hogy majd’ elesett a nagy rohanásban. A hajbókolás, és a rajongó pillantás fancsali fintort varázsolt arcomra, miközben tüntetetően elfordítottam tekintetemet a jelenetről. A laikusok könnyen úgy értelmezhették volna a gesztusomat, mintha féltékeny volnék. Undorodtam.
- Annak mindenképp, aki kedveli a sertéseket – válaszoltam epésen Ezra megjegyzésére. Sok mindennek neveztem volna Violetet abban a pillanatban, de elragadónak semmiképpen sem. Nyilvánvalóan kegyetlen volt a fricskám a szolgával szemben, hiszen a fiatal teremtés azon emberek egyike volt, aki az első pillanattól kedvesen viselkedett velem ebben a házban, hátsó szándék nélkül is. Most azonban haragudtam, nem rá, hanem a helyzetemre, de Ő volt az egyetlen, akin kitölthettem.
- Ahogy parancsolja, férjuram – feleltem ösztönösen, de szavaimmal ellentétben egyetlen erőtlen görbület sem jelent meg az ajkaim szegletében. Vádló, de feltűnően hetyke szavaira nem feleltem, nem láttam volna értelmét; bármennyire igyekeztem játszani az engedelmes feleség szerepét volt, amire én sem voltam hajlandó. A gyomrom ismét fájdalmasan rándult görcsbe, amikor megemlítette az örökösöket. Előbb ölném meg magam, minthogy kihordjam a gyermekét, szorítottam össze ajkaimat.
- Miért gondolnék a halálára, kedvesem? – kérdeztem szelídnek szánt hangon, éppen csak szűrve a szavakat a fogaim között. – Ön fiatal, és ereje teljében van; korai még tulajdon haláláról beszélnie – mondtam. Aznap szokatlanul sok mondanivalót sikerült kicsikarnia belőlem, de talán csak azért, mert ezúttal egyetlen szolgáló sem állt köztünk villámhárítóként. Még Violet sem érkezett vissza az étellel. Átkozott!
Kezeimet összefűztem az asztal fölött, amelyen még mindig ott volt a leves, amit korábban szedtek ki számomra ebéd gyanánt; sápadtságom árulkodott arról, hogy napok óta egyetlen falat sem ment le a torkomon. A fejem hasogatott a megvonástól, de ez gátolt meg abban, hogy nyíltan nézzek Ezra arcára.
- Nem ismerem a királynét, hát felesleges erről szót ejtenünk, nem gondolja? – kérdeztem tárgyilagosan; A férfi talán azt hitte, hogy szavaival sérteni fog, vagy mélyen tiporhat a lelkembe, de próbálkozása hiába való volt. Kitartottam. Ki kellett tartanom. Arról bezzeg mélyen hallgattam, hogy volt egy megkezdett levelem Ser Thane-nek, az unokafivéremnek, akit sosem láttam, de lovag hírében állt; rokonságunkra való tekintettel kértem, hogy amint el tud szakadni kötelességeitől, látogasson el hozzám. Voltaképp, valóban arra várok, hogy egy lovag megmentsen, gondoltam fásultan.
- A napokban szeretném meglátogatni a fivéremet, megengedi? – kérdeztem, miközben Violet megérkezett, hogy kiszolgálja. – A házasságkötésünk óta nem jártam otthon – fűztem tovább szavaimnat. |
Néha idegesített az a néma ellenállás, amivel Iselle nem volt hajlandó a nevemen szólítani, és minduntalan magázott; ez a néha általában akkor volt, ha a bal kezem is fellázadt ellenem, és nem volt kedvem mások szarságaival foglalkozni, legkevésbé a feleségem lelki bajaival, aki képtelen volt túllépni azon, hogy ugyanarra a sorsa jutott, mint a legtöbben: hogy alku részeként ment férjhez valakihez. Mert ugye, az ő szemlélete szerint, bizonyára rohadtul különleges volt, és más, mint a többiek, és mennyivel többet érdemelt volna ennél. Gondolom. Ma azonban ezen is csak mosolyogni tudtam, valahol tetszett az a dac, amivel kitartott. Jobb napjaimon, legalábbis; a mai az volt.
– Csakugyan? – pillantottam fel az almámból, hogy csalárd mosollyal figyeljem az arcát néhány hosszú másodpercig. Kíváncsi voltam, vajon miért érzi szükségét hazugságnak; félelemből? Valahol persze megértettem, a legtöbbször kifizetődőbb volt kegyes vagy épp mocskos hazugsággal védeni az ember életét, és sokszor magam is jobban örültem az ilyesminek, mint az igazságnak, de csak akkor, ha épp mérges voltam. Viszont Ranulf sem véletlenül húzta eddig mellettem; a világ legostobább barma volt, aki szerintem azt sem tudta volna leírni helyesen, hogy hazugság, és szerintem olvasni sem tudott, de mindezért kárpótoltak gigászi méretei, a feltétlen kutyahűsége, és az, hogy mindig megmondta, ha valami szar. Jó, hát néha elgondolkodtam azon, hogy elharapom a torkát vagy egy fához kötözöm és mézzel leöntve ott hagyom a medvéknek, de még előtte kiszúrom a szemeit, de ezek csak gondolatok voltak.
Sosem bántottam olyat, aki még hasznomra lehet; és bár könnyű lett volna új feleséget szerezni magamnak, semmi kedvem nem volt még egy nevet megtanulni feleslegesen. Iselle egyébként is kivételesen szemrevaló volt ezen az istenverte tájon, már ha épp hajlandó volt enni és nem úgy festett, mint akit most halásztak ki egy halógödörből, és nem tűnt ostobának sem. Ahhoz elég esze volt legalábbis, hogy kitérjen az utamból, ha rossz kedvem volt, ez pedig több, mint a legtöbb nőről elmondható. Egyelőre az sem tudott zavarni, hogy a tekintete alapján, ha megpróbálnék hozzáérni, előbb venné el a saját életét, minthogy belenyugodjon. Nem volt szükségem rá, kereshettem máshol is megkönnyebbülést, olyan helyen, ahol nem csak belenyugvást, készségességet is találhattam; az, ami Iselle-től kellett, a házasságunk napján meglett.
– A tiéd; nem mindegy? – vontam fel a szemöldököm, kivételesen nem véve rosszul azt, hogy visszakérdezett, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdekelné a nyakék. – Nőt egyet sem; bár, ha jobban belegondolok, férfit sem. De az biztos, hogy nem többet, mint bárki más. A törődésed pedig szívmelengető, de majd Violet mindent megold. Violet! Édes kicsi viola! – kiáltottam el magam a székemből; jókedvem egyik pecsétje volt az is, hogy kivételesen semmi csúfondáros szándék nem volt a megszólítás mögött, aznap úgy éreztem, még azt a kövér disznó cselédet is kedvelni tudom, aki szerintem lopja az ételt a konyhámból.
– Milord! – sietett be a szolgáló, széles mosollyal és ügyefogyott pukedlivel. – Úgy örülök, hogy visszatért!
– Bizonyára osztozik az örömében a feleségemmel – feleltem vidáman, forgatva egyet az almámon.
– A Milady rettentően elcsigázott volt, Lord Thornton, és...
Egy intéssel elhallgattattam, mielőtt túlzottan belemerült volna a beszédbe. Azt még a jobb napokon sem szerettem. – Violet, légy oly kedves, hozz még terítéket, meg valami rendes húst.
– Mit óhajt, Milord?
– Bármit, ami nem mókus, és röfög.
A tekintetemmel végigkövettem, ahogy a nagydarab lány méreteihez képest fürgén kisiet az ebédlőből. – Elragadó lány – jegyeztem meg, még magam sem tudom, komolyan-e vagy sem. Emlékeztetett Ranulfra. Nehéz eldönteni, ez jó dolog-e vagy sem. Az almám lassan kezdett elfogyni, ezzel párhuzamosan pedig egy fokkal több figyelmet fordítottam a velem szemben ülő lány felé. – Te viszont megpróbálhatnál többet mosolyogni; nem miattam, felőlem olyan fancsali vagy, amennyire szeretnél, de előbb megráncosodsz. Nehezebb úgy férjet fogni magadnak, ha ráncos vagy, nem? Miután meghaltam, úgy értem. Á, ne, ne is próbálj úgy tenni, mintha nem azért imádkoznál – nevettem fel, az almacsutkámmal hadonászva, olyan könnyedén, mintha nem lenne nagyon is valóságos veszély, hogy Iselle egyik éjszaka kést állít a mellkasomba.
– Okosabb vagy annál. Megértem. Tényleg – bólogattam, beszéd közben lassan eltüntetve az almám maradékát is. – Egyébként sem most kéne azért kérned az Isteneket, hogy meghaljak, még nem elég kifizetődő számodra. Ha most meghalok, te nem kapsz semmit, Thornwall a nagybátyámé lesz minden vagyonnal együtt, te pedig hazakulloghatsz a családodhoz, hogy egyedül halj meg. Mármint, lehet, hogy találsz valakit, akit magadba tudsz bolondítani, és akit talán nem zavar, hogy igazából sosem lehetsz teljesen az ő asszonya, de nem fűznék hozzá túl sok reményt. Nem, nem, ha rám hallgatsz, addig nem kérsz rám isteni igazságszolgáltatást, amíg nem szültél egy fiút, vagy kettőt, a biztonság kedvéért; akkor mindent Ők örökölnek, rajtuk keresztül pedig te, és gazdagon élsz, amíg meg nem. A nők végül is mindig ragaszkodnak a gyerekeikhez, azok apjától függetlenül. Igen, ha rám hallgatsz, vársz addig az ilyen imákkal, bár nem te lennél az első, aki a bukásomért fohászkodik; s mégis itt vagyok.
Az almám végül eltűnt, épp csak a szára maradt meg, amit az asztalra pöcköltem; Violet késett, én azonban jelenleg a téma ellenére is meglehetősen jól éreztem magam. – Az unokatestvéred királyné, hm? Talán te is arra vártál, hogy az leszel? Vagy egy herceg helyett inkább szerelmes lovag szabadít ki téged és visz el Rheyába, hogy a palotában élj? |
- Hiányolja az Urát, igaz, Milady? – kérdezte a szolgáló mosolyogva, miközben kimert számomra egy kanál levest a kondérból. Egyetlen acélos pillantással töröltem le a görbületet a szája szegletéből pedig tudtam jól, hogy nem akar mást, pusztán jobb kedvre deríteni. A gyomrom undorodva rándult össze attól, ahogyan a fiatal lány kimondta; Urát - mintha volna bármi Lord Thorntonban, amit szerethetnék. Idegen voltam ebben a komor várkastélyban, és még idegenebb a saját házasságomban.
Nem nyúltam az ételhez. Dölyfösen toltam el magam elől a tányért meggyőződve arról, hogy másokat büntetek azzal, ha nem eszem, és végül a szüleim belátják mekkora hibát követtek el azzal, hogy ideküldtek. A gyászom napról-napra csak nőtt, megölve a megbocsájtás lehetőségét a lelkemben.
A szolgálónak abban igaza volt, hogy Ezra jó ideje elment már, de nem elég régen ahhoz, hogy feledhessem a könnybefulladt nászéjszakát. Egy jó feleség buzgón imádkozna azon, hogy férjura épségben térjen haza, ellenben az én fohászom az ellenkezőjéért esdekelt. Hiányolni? Bárcsak sose térne vissza, gondoltam, miközben két ujjammal megdörgöltem az orrnyergemet enyhítve a fejfájásomat.
- Rosszul érzi magát, Lady Thornton? – tudakolta szelíd hangon a pufók leányzó, akinek tűzcsókolta haját szoros főkötő takarta. Nem értettem, hogyan szorulhat ennyi gondoskodás a szegényekbe, miközben uraik minduntalan beléjük törlik a lábukat mérgükben; velem az élen. Munkától kicserepesedett kezét bátorítóan fektette törékeny ujjaimra, egészen másként értelmezve a viselkedésemet.
- Ne aggódjék, a Lord hamarosan visszatér – mondta, amellyel csak annyit ért el, hogy kirántsam a kezem az övé alól, s a durva mozdulattal felborítsam azt a kupa bort, amit még az imént töltött ki nekem.
- Nézd meg mit csináltál! – ripakodtam rá mérgesen, és úgy álltam fel az asztaltól, mintha hangyák futkosnának a lábszáramon. – Takarítsd fel, vagy teszek róla, hogy a Lord megtudja, hogy miféle kétbalkezes csőcselék dolgozik neki! – szóltam élesen. Arcom rezzenéstelen maradt akkor is, amikor a lány remegő hangon sűrű bocsánatkérések közepette törölgetni kezdte a kiborult italt, amelyből jócskán jutott a földre is. Nem szóltam semmit, csak kimért léptekkel az egyik ablakhoz léptem; éppen időben ahhoz, hogy lássam a vár urát hazatérni. Jeges tekintetem egészen addig kísérte a kegyetlen nemest, amíg teljesen el nem tűnt a szemem elől a kapualjban. A gyomrom ismét megremegett.
Kezeimmel ügyetlenül simítottam végig földig érő, fekete ruhámon teljesen érdektelenül, hiszen kicsit sem érdekelt, hogy tetszem-e az uraságnak vagy sem. A fekete anyagon, szintén fekete cérnával, sűrűn hímzett virágminta futott keresztül, amely világos bőrömmel, és rozsdaszín hajammal kísértethez hasonló ábrázatot kölcsönzött nekem. Hátközépig érő tincseimet aznap a szolgálók csak két oldalt tűzték fel, a többi így szabadon terülhetett el a vállaimon. Kék szemeim konokul az ajtóra szegeződtek.
- Lord Thornton – emeltem meg szoknyám szegélyét gépies mozdulattal, hogy felszínes pukedlivel köszöntsem a belépőt. – Esik az eső – jegyeztem meg színtelen hangon, elhagyva az élt, amellyel egyébként válaszoltam volna. Átláttam az embereken, de Ezra még mindig kényes pont volt számomra.
Amikor megkerülte az asztalt, hogy leüljön, én is visszaléptem korábban hátrahagyott helyemhez. Örültem, hogy nem követi apám hagyományát, aki minden hazatértével csókot nyomott anyám arcára; félő volt, hogy ha egy ujjal is hozzám érne, képes lennék menten elájulni undoromban. Színészi tehetségemnek köszönhetően azonban remegő térdeim ellenére is sikerült megőriznem egyenes tartásomat.
- Hogy is gondolhat ilyet, férjuram? – kérdeztem csendesen, egy kissé talán megijedvén, hogy a férfi átlát gondolataimon. – Éppen az imént mondtam Violetnek, hogy túl régen távozott – magáztam; bármennyire is bontotta le kettőnk között a házasság a rangbéli korlátokat, egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy gondolataimon kívül, máshol is Ezrának nevezzem. Ahhoz nem volt elég kedves.
- Nem éhes? Azonnal hozatok egy terítéket… - indultam meg az ajtó felé, mintha valóban szolgát keresnék, nem pedig a társasága elől menekülnék; azonban a csörgés, amellyel az asztalra helyezte az ajándékát, megállított még azelőtt, hogy eltávolodtam volna az asztaltól. Megálltam. Kék szemeim ridegen állapodtak meg a kis csomagon, és a belőle kikandikáló ékszeren. Gyönyörű volt, de nem nyúltam érte. – Kit kellett megölnie ezért? – bukott ki az éles kérdés az ajkaimon még azelőtt, hogy átgondoltam volna. Kezem a székem támláján pihent meg, míg vádaskodó pillantásom megtalálta a férjemet. |
A lovak patája tompán kopogott Thornwall belső udvarának döngölt földjén, amit most sárossá áztatott az a futó zápor (ami oda-vissza futott egy hete), amely miatt Everard már napok óta panaszkodott, és aminek okán a terveimet is elhalasztatta volna, ha hagynám, hogy bármibe is bele szóljön. Sir Everard Kenneth, aki a címét biztosan megnyerő mosolyával érdemelte ki, egy ázott kutya minden fájdalmával és csalódottságával figyelt engem a szeme sarkából, valahonnét a nemrég elállt esőtől a homlokára tapadó haja alól. A legkevésbé sem tudott érdekelni, sem ő, sem az eső, amiben bőrig áztam, és ha úgy mozdultam, hallani véltem a páncélom redőiben felgyűlt eső mozgását; nem érdekeltek Ranulf fülsértő rötyörészései, amik miatt máskor elgondolkodtam, miért is nem fejezem le ott, lóháton, és nem érdekelt az sem, hogy a Hórihorgas Sawyer valószínűleg elcsent egy aranygyűrűt az egyik hulláról, mikor azt hitte, nem látom. Túl jó kedvem volt; az elmúlt majd' két hét során, melyet távol töltöttem ettől a kurva kicsi, nyirkos vártól, és amit kénytelen voltam otthonomnak nevezni, nem csak néhány tucat hektár új területet szereztem magamnak a birtokom nyugati részén (az emberek hirtelen cefetül alkuképesek lesznek, ha egy Ranulf féle hegyomlás akarja a hátán élesíteni a fokosát), de egy ostoba utazókereskedőbe is belefutottunk a fiúkkal, aki eltévedt a rengetegben, Tritón-felé menet. Nem volt nehéz megölni őt meg két kísérőjét, az egyik zsoldosa pedig elfutott, amint megtámadtuk őket; nem a legszebb munkái voltak, de jó pénzért el lehetett adni mindent, ami most a lovak nyeregtáskájában zötyögött.
– Ilyen búvalbaszott képed is csak neked lehet, Kenneth – jegyeztem meg fennhangon, ahogy lepattantam a nyeregből, az istállófiú pedig sűrű hajlongások közepette szaladt oda, hogy elvezesse a lovam. Egy pillanatra láttam, hogy meglepődött, valószínűleg azért, mert széles mosoly ült az arcomon; kivételesen olyan, ami semmi rosszat nem jelentett, de ő ezt nyilván nem tudta. Miután leemeltem a nyeregtáskát és átvetettem a vállamon, csak azért, hogy tovább növeljem a zavarát, még vállon is veregettem. – Itthon vagyunk, inkább örülj! Menj, keress magadnak egy nőt; vagy kutyát, bánom is én, melyiket kívánod ágymelegítőnek – legyintettem, de már hátat fordítottam a kóborlovagnak, aki valamiért mindig az én küszöbömön kötött ki, és a bejárat felé indultam. Még hallottam, hogy Everard morog valamit mögöttem. Az arannyal, dísztárgyakkal és ékszerekkel teli csörömpölő csomagot valahol az előtérben dobtam le az egyik padra, pontosan jól tudván, hogy senkinek eszében sincs hozzányúlni; csak az egyik zsákocskát tartottam kéznél, amellyel nagyon konkrét szándékaim voltak.
– Iselle? Iselle? – szólongattam, visszhangot verve a folyosókon. Annyira ismertem a feleségem szokásait, amennyire gyakran látogattam templomot, és ötletem sem volt, mit csinált egész nap, vagy ma épp hol tartott ebben a semmiben, de úgy éreztem, talán akkor sem szólalna meg, ha az előbb haladtam volna el előtte. Ma még ez sem érdekelt; jó napom volt. Vidám gondatlansággal kaptam le egy almát a gyümölcsöstálból, amit az egyik szolgáló cipelt, ki tudja, honnan hová; meglepetten állt meg. – Hol van ez a nő?
– Lady Iselle az ebédlőben tartózkodik, uram – cincogta a szolgáló. Egészen addig abban sem voltam biztos, mennyire járhat az idő, de ezek szerint valamikor késő délután lehetett; a mellkas- és vállvértem a következő szembejövő szoborra akasztottam, páncélingem csörgése és a csizmám kopogása azonban bizonyára messziről elárulta jöttömet, ahogy az ebédlőbe igyekeztem; direkt hangosan léptem, nem csak a jókedvem miatt, hanem azért is, hogy Iselle időben felkészüljön a jöttömre, ha az ebédlő nagy ablakain át esetleg nem látott volna jól a belső udvarra.
Iselle valóban ott ült az ebédlőben, előtte tányérok és egy csokor virág, ruhái alapján az elmúlt két hét alatt sem lépett túl a házasságunk gyászolásán, mögötte egy nagy vázában még több virág, én pedig csak arra tudtam gondolni, ki rakja folyton oda azokat a rühes virágokat.
– Szép napunk van – jegyeztem meg köszönés helyett, majd nagyot haraptam a roppanó almából. Kurvára borult volt az ég, de nekem minden nap szép volt, amikor aranyat szereztem, Iselle véleménye meg nem érdekelt különösebben, ahogy másé sem. Zengő léptekkel vágtam le a köztünk lévő távolságot, ám mielőtt még túlzottan megijedhetett volna, nem mellé léptem, hanem az asztal másik oldalán foglaltam helyet, szemben vele. – Remélem, nem csalódtál túl nagyot, amiért visszajöttem.
Még egyet haraptam az almából, és csak ekkor tűnt fel, mennyire éhes is vagyok; legalább egy hete nem szálltunk meg fogadóban, és csak mókust meg sovány kacsákat tudtunk elkapni. Éhező ember persze a mókust is díjazza, de jobb szerettem volna most enni egy kiadós disznópecsenyét. Következő mozdulatommal egyszerre dobtam fel a lábaim az asztalra, hogy a csizmám talpa nem sokkal lógott le a sarok mellett, és csúsztattam át az asztalon a kis, bordószínű bársonyzsákot, amely egy nyakéket rejtett; a könnycsepp alakú függő zafír színe egészen hasonló volt Iselle szeméhez. Vagyis, gondolom én. Nem sokszor nézegettem, és nekem minden szín egyformának tűnt; a kék az kék.
– A tiéd – jegyeztem meg, ha esetleg nem lett volna nyilvánvaló a szándékom. Jó napom volt. |
Elszórtan a erdőszélen több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói nagyrészt fakitermeléssel, vagy vadászattal foglalkoznak. Vannak persze olyanok is, akik földművelésből, és állattenyésztésből élnek, de akárcsak az ország más szegletén itt is képviseltetik magukat a mesteremberek, és a kereskedők is. A házak rendszerint fából készülnek, amelyeknek teteje sátormódjára nyúlik az ég felé. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
