|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:42 - |
A Tritón tenger parján, a természet adta lehetőségeket kihasználva több kikötőt alakítottak ki. Mindig több tucat hajó dokkol a part közelében. Sokféle hajót látni errefelé.Többségük kereskedő-, vagy halászhajó de időnként egy-egy csatahajó, vagy kalózgálya is feltűnik a színen. A kisebb hajók legénysége csak pár fő, míg a hatalmas gályák akár öteven fős legénységgel is rendelkezhetnek.
A tenger legtöbb hajóját a szél hajtja, de a biztonság kedvéért hordanak magukkal evezőket. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Mindig is erénynek tartottam a józan gondolkodást, az egyenességet, a tiszta, logikus meneteket, ahol nem csak az út kezdete és vége nyilvánvaló, az oda vezető út és az okok is. Az, hogy a saját elmém ennek szöges ellentétét reprezentálta, egyébként is a Tritón legmélyebb fenekének sötétjében zűrzavaroskodó kedvemet csak tovább mélyítette. A kétségbeesésem kútja mély volt; és nagyon úgy tűnt, hogy mikor azt hittem, Joderick talán ezen segíthet, nagyot tévedtem.
Máskor, amikor a bátyáim vagy a többi őr a tapasztalatlanságomra tett megjegyzést, általában összeráncoltam a szemöldököm, de most, a sok kérdés között szinte teljesen el is veszett a válasza. Nem szerettem, ha másokra kell támaszkodnom, mert általában az én módszerei és alaposságom jócskán eltért másokétól, ám ez egyike volt azon dolgoknak, amikről egyszerűen muszáj voltam tanácsot kérni – szükségem volt a bátyám segítségére. Talán ő sem tudta, mennyire, én pedig azt nem, pontosan milyen viszonylatban; talán az általa velem megitatott sörmennyiség miatt zúdítottam rá a problémáimat, pontosabban, azoknak csak egy részét.
– De kedvelted, nem? – vontam fel a szemöldökömet, mikor Joderick Naryssát említette. Meglepett a dolog, hogy úgy tűnt, Ő nem úgy gondolt a házasságkötésükre, ahogy én; hasonlóságot véltem felfedezni Joderickék helyzete és a miénk között Viserrával. A legidősebb bátyám születésének jogán azt a feladatot is megkapta, hogy esetleges sajátos igényeivel nem törődve lépjen majd Rike várának élére, ami maga után vont bizonyos dolgokat, ebbe pedig a megfelelő feleség megtalálása, majd az utódlás biztosítása is beletartozott. Én mindig úgy láttam, hogy Joderick kedveli Naryssát, már azelőtt is, hogy megkérte volna a kezét; Joderick hangja most mégsem erről árulkodott. Elnéztem volna valamit? És méginkább, ha ezt elnéztem, ki tudja, mi másban tévedtem még?
– Pont annyit aggódom, amennyit kell – pillantottam fel Joderickre a söröm fölül morcosan. Mindig ezzel hozakodott elő; az én véleményem szerint persze Ő volt az, aki túl keveset aggódott, és agyalás helyett inkább cselekedett, de ez is egyike volt azon ellentétünknek, amik sohasem fognak megoldódni.
Ráadásul, tettem hozzá gondolatban, egyelőre nem is ez van terítéken.
– De hát épp ez az, ami... – kezdtem bele, de Joderick csak folytatta, én pedig igazából nem is tudom, mi mást mondhattam volna. A fejemet csóválva hallgattam, de ez a gesztus nem a szavainak szólt; ugyanezen érvek, az, hogy Riker vagyok, a Rikerek nem félnek, minden kihívás elé büszkén állnak, ezek kísértek végig életemben. Apánk helyett főleg édesanyánk volt, aki szerette ezeket szajkózni, talán azért, mert Ő maga alacsonyabb rangú volt, és igen büszkén táplálta egy nagyobb nemesi család nevébe a büszkeségét. A vele való fenyegetésre akaratom ellenére elfintorodtam.
– Ha szerinted Te nem vagy jó férj, honnét veszed, hogy felismered a bennem rejlő tulajdonságokat, amiktől Én az lehetnék? – kérdeztem, hirtelen teljesen kijózanodva. Ezúttal még én is úgy éreztem, hogy rám fért az az újabb korsó sör, mert úgy tűnt, az alkohol legalább a gondolataim élét tudta tompítani, még ha nem is feledtette el az aggályaimat.
– Az a bajom... Hogy azt sem tudom, mi bajom – sóhajtottam, valószínűleg olyan szövegelése kezdve, amely hallatán Joderick azt kívánta, bár sietne az a sör. Nagyokat pislogva néztem fel a bátyámra. – Mi bajom van? Viserra a legrégebbi barátaim egyike... Rendben, az egyetlen régi barátom... Jó, mondhatjuk, hogy az egyetlen, aki valaha is az volt. Tíz évvel ezelőtt ő volt az egyik nagyon fontos ember az életemben, én mégis itt hagytam, sőt, szándékosan nem is írtam vissza a leveleire, amiket aztán olvasni sem olvastam. Mi lesz, ha ezt megint megteszem? Sőt, nem mi lesz... Tudom, hogy ez lesz. Nekem mindennél fontosabb az, hogy királyi testőr lehetek, Joderick, és minden időmet ennek szentelem; mi van, ha ami emellett jut Viserrának, az nem elég?
Azt hiszem, most sikerült elsőre szavakba öntenem azt, ami valóban aggasztott; még a gondolataimban sem voltam erre képes korábban. Az azonban, hogy ezáltal rájöttem, mi is volt, ami a leginkább aggasztott, nem segített úgy a zavaromon, mint azt szerettem volna.
– Kedvelem Viserrát, és azt hiszem, idővel szeretni is tudnám; ráadásul ez a dolgok rendje, a házasság. A szüleink is örülnek. Ha bárkit is a feleségemnek szeretnék, az Ő volna. Ugyanakkor pedig nem vagyok biztos abban, hogy valaha is boldog lesz, vagy hogy én az leszek, az elfoglaltságaim miatt. Ezért... félek. Azt hiszem. Miért egyszerűbb mindenki másnak lenni? – sóhajtottam fel ismét, az arcomat a kezeimbe temetve. Máskor arra is ügyeltem, hogy a hajam tisztességesen álljon; nem hiúságból, mint Ristar, hanem mert illett megfelelően viselkedni és kinézni, ha valaki királyi testőr volt. Most azonban legszívesebben egyenként tépkedtem volna ki a hajszálaimat. – Tudod, nagyon irigyellek, Joderick... Neked mindig olyan... könnyedén mennek a dolgok. |
Öblös nevetéssel zártam az öreg kereskedőről szőtt történetem, aki állítólag körbeutazta Aglanirt kecskékkel húzott szekéren. Mindenféle csodabogarakat összehordott a Teremtésnapi torna, de a kopaszodó vénség meséje mind közül legjobban tetszett: jobban, mint Rikey-nak. Kisöcsém ugyanazzal a halott tekintettel meredt a távolba már vagy percek, de lehet órák óta (az időérzékelésem a félhomályban és a második korsó sör után szinte teljesen elveszett). Egészen olyan volt, mint egy kíséretet: mintha egyáltalán nem lett volna asztaltársaságom és magammal beszélgettem volna. Arra sem mozdította füle botját se amikor valami olyat mondtam, ami nem épp egy házas nemes úrhoz méltó volt; Pedig azt hittem, hogy Rikey, mint a lelkiismeret és a becsületesség bálványa legalább elhintett megjegyezéseimre felfigyel… de nem így volt, ahhoz túlságosan a gondolataiba mélyedt.
Pedig pont azért hoztam ide, hogy legalább mielőtt elmegy itthonról legyen egy olyan napja, amikor semmiért és senkiért nem kell aggódnia. A „miért” szócska minden fáradozásom porba tiporta. Még három korsó sör sem volt elég arra, hogy öcsém elfelejtse, hogy nem kell állandóan tornáztatnia agytekervényeit. Nem tudtam, hogy a miért mire is vonatkozik pontosan, de tudtam, hogy Viserrával kapcsolatos. Azzal kellett, hogy legyen – fújtam ki orrlyukaimon a pipámból származó füstöt olyan nyugalommal, amit csakis Kilian nyugtalanító szavai válthattak ki belőlem.
Ajkaim összeszorítva, bal kezemben tartva a füstölgő tárgyat tekintettem fivéremre, aki épp akkor ecsetelte azt, hogy felesége lesz és azt se tudja mit csináljon vele. Mosoly költözött szám sarkába; Részben azért, mert nevetséges volt amit Rikey összehadovált, részben pedig azért, mert ezt a nevetséges hozzáállást is képes voltam megérteni.
- Ahhoz előbb tudnod kéne, honnan is jön a gyerek, hogy ilyeneken aggódj… - szívtam bele a kocsmáros által radaganinak eladott dohányba, miközben arcomon a mosoly vigyorrá szélesedett. Ristarral nem egyszer viccelődtünk azon, hogy Kilian jobban megszemélyesítette a szűziességet, mint annak bármelyik mostani szimbóluma, és az ősöreg nőszobrok helyett az Ő személyét kellett volna az embereknek csodálnia szabadidejükben. Szívesen fűztem volna tovább szavaim, de éreztem, hogy nem most lenne helyénvaló kistestvéremen poénkodni; Még a vak is láthatta, hogy teljesen kétségbe van esve, nem hogy én, aki azóta ismerte, hogy anyánk a földre pottyantotta huszonkét éve.
Megértettem kételyeit, bármennyire is tűnhetett úgy összeráncolt szemöldökeim mögül, hogy fogalmam sincs miről beszél. A kételyeit értettem persze, amit nem értettem, hogy azok mellett miért kérte meg mégis Viserra kezét. Senki nem kényszerítette nősülni, mégis olyan volt, mintha kisöcsém azt hinné bele van kényszerítve ebbe az egész szituációba. Biztosra vettem, hogy csak azért érezte magát kényelmetlenül, mert mint mindent, ezt is úgy fogott fel mintha valami szent küldetése lenne tökéletesen megfelelni választottjának.
Amikor a bálon oda toporgott hozzám, csak nevetni tudtam rajta; Mikor másnap is beszélt az eljegyzésről, még mindig nem tudtam komolyan venni és csak a fejem csóváltam minden szavára: Naryssának mondtam is, hogy egy hét se és az öcsém már felbontja az eljegyzést úgy megijed a felelősségtől… Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy lehet mégis komolyan gondolja a dolgot, mikor nem is egy, de már három hét eltelt és az én feleségem az öcsém jövendőbelijével járt a szabóhoz, Ő meg Ventriséknél vacsorázott.
A feltételezésre - hogy én biztosan nem aggódtam ennyit – felrotyogtam, orrlyukaimon pöfékelve ki a füstöt.
- De én nem is azért házasodtam, mert annyira kedveltem vagy ismertem volna Naryssát - mondtam a fivéremre tekintve, jelezve, hogy kettőnk helyzete azért nem egy kicsit különbözött. Mély levegőt véve helyezkedtem el a székben és könyököltem rá fél kézzel a köztünk elterülő asztal lapjára.
- Jó kölyök vagy Rikey, de túl sokat aggódsz. Szerinted Viserra szülei engedték volna, hogy hozzád menjen a lányuk, ha azt hiszik nem leszel neki jó? Szerinted Viserra igent mondott volna egy olyan szerencsétlennek, amilyennek előadod magad? Használd már egy kicsikét az eszed, anyánk nem ejtett fejre, hogy arra foghasd a dolgot – böktem meg mutatóujjammal kisöcsém homlokát, az alkoholtól már kicsit felengedett szóhasználattal és magatartással - Apánk fia vagy te is, Kilian… Egy Rikernek nincs oka félni, egy Riker büszke, nem kell aggódnia. Ha el mersz szökni Radaganban, anyust küldöm utánad egy sodrófával, ha mást nem is, ütni azt tudni fog vele ha megtalál!
Széles vigyorral dőltem vissza székembe, a pipámat az asztalon hagytam füstölögni. Úgy éreztem szavaim megragadták a lényeget, bár lehet kissé erőszakosabbak voltak, mint kellett volna legyenek. Néha elfelejtettem, hogy Rikey már nem az a botladozó kisfiú volt, mint egy tizenakárhány éve...
- Jó férj leszel te tudatlan – néztem a pincér alakja után kutatva a tömegben, amikor pedig megtalált kezem intésével jelezve, hogy igen, kérünk még italt. - Jobb mint én, legalábbis – emeltem vissza szemeim öcsémre, halvány mosollyal arcomon. Minden szavam jóindulatúnak szántam remélve, hogy legalább az önbizalom egy apró szikráját el tudom velük ültetni benne.
- És igyál még, legalább addig sem beszélsz szamárságokat! |
– Miért, Joderick? – kérdeztem a bátyámtól kétségbeesett arckifejezéssel, úgy meredve a söntés mögötti nem látszó látványra, mint minden ember, amikor rájön, hogy olyan dolgot cselekedett, ami túlnő rajta, de már nincs visszafordulási lehetőség. – Miért?
Legalább fél órája ültünk már a dohos, férfitestek szagától, pipák füstjétől és alkoholtól nehéz levegőt szívva, de egészen idáig nem szólaltam meg. Nem mintha ez a bátyámat különösebben zavarta volna; igazából abban sem voltam biztos, hogy észrevette a némaságom, elvégre, eléggé belemerült a saját történetének mesélésébe valami lovakról meg kecskékről, és jobb napjaimon sem számítottam túl bőbeszédű társaságnak. Most már azonban úgy éreztem, a Joderick által nekem rendelt harmadik korsó sörnél járva, hogy egyrészt hamarosan túl szűk lesz a húgyhólyagom, másrészt pedig hogy eléggé elzsibbadt a nyelvem ahhoz, hogy végre meg is eredjen.
A torna végét követően úgy terveztem, visszatérek a fővárosba a királyi kompániával együtt; azzal viszont, hogy Viserrát eljegyeztem, nem csak ez a tervem borult fel, hanem minden más is. Még most, hetekkel később is a tenger mellett lézengtem, igaz, ez volt az utolsó napom; holnap kora reggelre tűztük ki az indulásunk Viserrával és Aenarral. Azóta közös ebédekre jártunk, bujkáltam Ristar gúnyos megjegyzései elől, és olyan szavakat is megtanultam az anyánk és Naryssa végeláthatatlannak tetsző hablatyolásaiból, mint a szegélycsipke, brokát és borjúszájú ing, amikre semmi szükségem nem volt.
Nem tudom, pontosan mire vonatkozott a miért?-em, de tulajdonképpen akár minden is lehetett.
– Feleségül kértem Viserrát – közöltem, de még én magam sem hittem el. – Nekem feleségem lesz. Olyan igazi! És akkor... Gyerekem is? Szerintem még soha nem is fogtam babát... Mit eszik egyáltalán egy gyerek? És egy nő? Keresek én egyáltalán eleget?
Valahol tudtam, hogy igen, kerestem; és valahol a többire is tudtam a választ, mégis muszáj voltam szavakba önteni őket és kipanaszolni minden bánatom a bátyámnak, az egyetlennek a három közül, az egész családomból, akiben bíztam is és akire számíthattam. Holnaptól pedig teljesen egyedül leszek; a fővárosban mindig magabiztosnak és talpraesettnek éreztem magam, ismertem minden zeget-zugot, és mindig életek voltak rám bízva, most, hogy két barátomat kellett odavinnem, akik közül az egyiket hamarosan feleségül veszem, mégis félni kezdtem. Valahogy... Más érzés volt.
– Kedvelem Viserrát. Tényleg. És amikor visszakérdezett, hogy komolyan gondolom-e, azt válaszoltam, igen... És még mindig komolyan gondolom, de ugyanakkor kedvem lenne elszökni Radaganba. Ez normális? Szeretném... Jól csinálni a dolgokat. De azt sem tudom, mit kéne tennem, nemhogy jó is legyen...
Csalódottan lötyköltem a söröm maradékát a korsó alján. Az egyenes dolgokat szerettem, azokat, amik egyértelműek, racionálisak, hasznosak, kertelés nélkül; az, hogy ennyire ellenkező érzéseim voltak Viserra iránt, belső konfliktusokat is szült. Szerettem volna, hogy legyen valakim, akiben megbízhatok, és majdnem biztos voltam benne, hogy a lány ilyen lehetne; de ugyanakkor folyton azon agyaltam, mi lesz, ha én nem leszek elég jó neki. Elvégre, a nagyapja sem akarta hozzám adni, pedig húsz pónit ígértem neki! Egy tíz éves kislánynak! Ezzel nem lehet versenyezni.
– Ez miért... Ilyen nehéz? Te biztos nem aggódtál ennyit – sóhajtottam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy Joderick ismeri-e egyáltalán ezt a szót. Mintha a testvéreimből kihagyott csupa jó dolgokat (mint az aggodalom, önbizalom-hiány és folytonos megkérdőjelezés) én többszörösen megkaptam volna. |
Növekvő érdeklődéssel figyeltem Cala arcát, amikor ismét megígérte, hogy állja a szavát. Már az első pillanattól kezdve érdekes volt számomra (na jó, a másodiktól, az elsőben pánikoltam, hogy meglátnak az őrök, és mérges is voltam, mert majdnem kicsúszott a kezeim közül a zsákmányom), de most, hogy konkrét hasznom is származhatott belőle, egészen más fényben tűnt fel előttem.
Az, hogy emberesen megszedjem magam, még sosem állt ilyen közel hozzám. Sokszor emlegettem, hogy bármit megtennék, hogy eléggé meggazdagodjak Lia számára, de nem hittem volna, hogy ilyen könnyedén az ölembe pottyan. És mit kéne tennem érte? Megmondom, hol él Cala mostohaanyja és nővére. Még ha esetleg a lány úgy is döntene, hogy a végén mégsem honorálja a megegyezésünket... Már tudtam, hogy minek volt a birtokában. Az utcán az ember pedig nem válogat eszközök tekintetében, még akkor sem, ha jómagam hittem a futás életmentő erejében.
– A tisztesség elég fárasztónak hangzik – sóhajtottam fel mélyen, szerepet játszva, s arany tekintetemmel a düledező viskó tetőgerendáit vizslattam, mintha tőlük várnék megoldást egy súlyos gondra. Ha azok a fadarabok beszélni tudtak volna, valószínűleg a fejemhez vágják, hogy minek gondolkodom egyáltalán ilyen sokáig; tulajdonképpen csak jól jöhettem ki az ügyből. Hát, legfeljebb azt, hogy az őrök elkapnak, és megfosztanak egy-két testrészemtől. Mi az nekem?
– Sokmindenre vágyom, de a hálálkodásodra épp nem, Kiskecske – festettem ismét széles vigyort még mindig kissé ázott képemre; sötét hajam nedvesen tapadt a bőrömre most, hogy már a földön álltam, s némileg a látásom is korlátozta, valószínűleg a lehető legcsavargósabb kinézetet adva nekem, amit csak produkálni tudtam. Cala alacsonyabb volt nálam, így még kissé előre is hajoltam, élvezve a fölényemet; mindenesetre, ismét hamarosan felegyenesedtem, nehogy a végén rájöjjön a rugdalózhatnék, és épp az én bokámat találja meg.
A szárított hús finom volt; az viszont, ahogy Cala majdnem megfulladt tőle a szavaimat hallván, még jobb.
– Akkor jobb, ha gyorsan kitalálod, hogyan fogod visszaszerezni, amit akarsz tőlük – feleltem végül, nem is próbálva elnyomni azt a lusta ásítást, amely kikívánkozott belőlem, és nehezedő szemhéjaim szavára hallgatva visszasétáltam a mai ágyamnak kikiáltott csónakhoz, majd belevetettem magam, s lehunyt szemmel folytattam. – Nem tudom, mit akarsz, de nem adnál érte haját, ha nem lenne drága... És akadnak emberek, akik bármit megtennének azért, hogy maguknál tartsák, ami másnak fontos. Imádkozz, hogy ne vigyen el minket éjszaka a vihar. Jóccakát!
Lezárt kör! |
- A feszültség, de az nagyon – forgattam meg a szemeimet, amikor Monte összecsapott tenyérrel, vidáman kijelentette, hogy alakul köztünk valami. Jelen pillanatban az is kész csodának tűnt, hogy felbőszült idegállapotomban nem dobom félre az elveimet, és lököm bele a jeges tengerbe, hogy megfulladjon. Cala, kettőtök közül Te vagy az, aki nem tud úszni, emlékeztetett egy szenvtelen kis hang a fejemben, ami valamilyen oknál fogva egyre jobban kezdett hasonlítani a Hősszerelmesére. Felettébb kiábrándító volt, hogy lassacskán a gondolataimat is megmérgezi az a megkergült majomember.
- Egy kereskedőhajó, bizony – bólintottam tétován, amikor úgy festett, hogy a tolvaj eljátszik a gondolattal. Nem tudtam, hogy okos húzás volt-e megemlíteni a ladikot, amely már lehet, hogy valahol a tenger fenekén pihen, de nem volt más lehetőségem arra, hogy meggyőzzem arról, hogy segítsen. Bármennyire is fájt beismernem, de jelen pillanatban Monte volt az egyetlen, aki érdemleges információval szolgálhatott a mostohámról, és arról a kiállhatatlan lányáról. Kellett nekem…
- Nem lehetne, hogy ne himbálózz azon a gerendán? – kérdeztem, két ujjammal megcsippentve az orromat. – Ha sokáig lengedezel, hányingerem lesz – hunytam le a szemeimet lemondóan, amiért egy kétségtelenül félnótás alakban láttam az egyetlen lehetőségemet. Kezdtem élni a gyanúperrel, hogy a komolyabban beverhettem a fejemet, mint ahogyan azt korábban sejtettem. Főleg, mert úgy hittem, működhet ez a fajta szövetség.
- A szavamat adom – mondtam olyan hangsúllyal, mintha ennek éppen elég bizonyosságnak kellene lennie ahhoz, hogy a fiú segítsen nekem véghezvinni a terveimet. – Ha vissza is megyek királykisasszonykodni, akkor sem fogom elfelejteni azt, hogy ki segített nekem az utam során. A szolgálataid nem maradnak megtérületlenül, Monte… Ha visszaszerzem a nevemen, elég becsületem lesz ahhoz, hogy tiédet is rendbe szedjük kicsit. Nem lenne jó tisztességes munkával szerezni a pénzt? – billentettem félre a fejemet, mérhetetlen fáradsággal a hangomban. Ha a hajó megszerzése után végül mégsem kalózkapitánynak állna, talán nagyobb esélye lenne megszerezni azt a lányt, aki után annyira ácsingózik. Neki is be kellett látnia, hogy voltaképpen, amit kínálok, az egy tiszta, ropogós lap.
Szemeim mégis meglepetten kerekedtek ki, amikor a fiatal férfi nagyot dobbantva landolt előttem a padlón. Úgy nyújtotta felém a kezét, mint egy jól lakot kisinas, és legalább annyira elégedett arcot is vágott.
- Alábecsültelek – húztam fel a szemöldököm, de aztán a mosoly szélesre szaladt az arcomon, ahogy megszorítottam a kezét az alkunk megszentelése érdekében. – De nem fogok hálálkodni, ha arra vágysz – jegyeztem meg hetykén, kissé sértődötten, amiért jobban átlátott a terveim miértjén, mint ahogyan azt szerettem volna. A bosszúm mindig is kényes téma volt számomra. Kényesebb, mint akartam.
Vonakodva vettem el tőle a felém nyújtott húst, de éhes voltam, s bár tudtam volna képzelni valami finomabbat is, rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a helyzet ahol válogathatok. Ezúttal nem ütöttem meg.
- Erős vagyok – vetettem rá egy szikrázó pillantást morcosan, amikor kifejtette a véleményét velem kapcsolatban. Sosem hittem, hogy egy Montefajta alkalom szülte tolvaj fogja kétségbe vonni a bátorságomat. Beleharaptam a szárított húsba, de nagy hiba volt, mert a kérdését hallván, a torkomra akadt a falat. Köhécselve sújtottam le öklömmel a tulajdon mellkasomra, hogy segítsek magamon.
- Megölni? – kérdeztem hitetlenül, miután sikerült eléggé kikrákogni magam a megszólaláshoz. – Miért akarnám megölni? Nem vagyok gyilkos… - ráztam meg a fejem, de nagyon is volt ráció a fiú kérdésében. Féltem bevallani, hogy egy pillanatra szöget ütött fejemben ez a gondolat. |
– Gyorsan futok – feleltem halál komolyan. Úgy is gondoltam; lássuk be, nem voltam az a csupa-izom, csupa-erő figura, és nem csak azért, mert hiányoztak bizonyos testi adottságaim hozzá, mint például az erő. Erős voltam valahol, azt hiszem; mármint, azért kézen állni sem egyszerű, de az a csontrepesztős, koponyabetörős erő sosem volt meg bennem, és nem is sajnáltam túlzottan. Mindig az erősek azok, akik meghalnak; túlzottan bíznak magukban és az izmos karjaikban ahhoz, hogy meglássák, mikor kell futni. No meg, ekkora hústömeggel nem is igazán lehet lavírozni az utcákon.
Csodálkoztam is rajta, Cala hogy nem jött még rá erre az egyszerű igazságra; a bátrakra emlékeznek, de ha valakire emlékezni kell, az halott, én meg jobban szerettem élni, még ha gyáván is. Mi értelme hősi halottnak lenni, ha egyszer akkor mindennek vége? Annak ellenére, hogy templomban nőttem fel, nem igazán hittem abban, hogy a halál után jobb világ vár. Féltem tőle, hogy mi lesz, azt hiszem; és nem akartam egyhamar kideríteni, mi vár, ha örökre lecsukom a szemeim. Az emberek néha a halottjaikhoz imádkoznak, hogy segítség őket a síron túlról; sosem értettem. Mennyire lehetnek szerencsések a halottak? Mármint, halottak.
Kiskecske szavaira, amellyel tulajdonképpen közölte, hogy sajnál, amiért kiraktak, összecsaptam a tenyereim, és ráböktem a lányra. – Tudtam én, hogy alakul köztünk valami! – jelentettem ki túláradó vidámsággal, amiről lerítt, hogy nagyrészt azért csinálom, hogy idegesítsem. Így is volt; egészen érdekfeszítő, hogy a lány majdnem bájos vonásai hogy torzulnak el a dühtől. A további szavaira csak megrántottam a vállaim, és egyelőre nem akartam reagálni rájuk; elraktároztam későbbre, hogy akkor tudjam felhasználni őket, mikor a legtöbbet tudok kihozni belőlük, mindig ezt tettem. Ugyanígy csak vigyorogtam, mikor kikérte magának, hogy azt akarná, melengessem meg ezen a fázós, esős éjszakán. Én sem gondoltam komolyan, de szórakoztató volt, ahogy ennyire felhúzza magát néhány szón; valamilyen szinten ez is erő volt a részemről, szerintem. Néhány szó, csak ennyi kell, és az emberek eldobják az agyukat, feltüzelt lélekkel és dühtől elborult elmével pedig feleannyira sem veszélyesek, mint egyébként lettek volna. Dühös embert volt a legegyszerűbb kicselezni.
Aztán mondott valami olyat, amiről nem gondoltam volna, hogy mond, és ami felkeltette az érdeklődésem.
– Egy kereskedőhajó? – kérdeztem, nem is leplezve az érdeklődésem; nem voltam túlzó, de valószínűleg látszott az arcomon, hogy ez a lehetőség más megvilágításba helyezi a kérdést. Habár eddig sosem gondoltam volna, hogy épp egy hajó lenne a megoldás a problémámra... Most hirtelen felvillanyozó ötletnek tűnt. Az, akinek hajója volt, itt, Aertenben, az került a legközelebb a nemesekhez a közemberek közül; a gazdagság, amit egy-egy okos szállítmány jelenthetett, a mi alsóbb rétegünk csúcsáig vitt. Tudtam, hogy nemes sosem lehetek – hát, már ha Thelion király nem ugrik be holnap vacsorára és ajándékoz meg egy nemesi címmel meg vág a fejemhez néhány holdnyi birtokot –, de ez, azt hiszem... Nagyon jó kezdet lehetett volna. Jó kezdet ahhoz, hogy Lia apja is máshogy nézzen rám.
– Hm... A Monte kapitány egészen jól hangzik, nem gondolod? – kérdeztem az államat vakargatva, hümmögve. Még a lengésben is megálltam, és csak lógtam a gerendán; a vér már kezdett a fejembe szállni, és éreztem, hogy bizsereg a fejem. Nem zavart, mintha felpezsdítette volna a gondolataim vonalát is. – És honnét tudjam, hogy igazat mondasz? – néztem végül rá, még ha nehezemre is esett, mivel ő épp fejjel lefelé volt nekem. A szél egy pillanatra megrohamozta a halászviskó oldalát, és hideg fuvallat szaladt végig a gerincem mentén. – Honnét tudjam, hogy ha valóban segítek neked, és visszamész királykisasszonykodni, nekem adod a hajót, nem pedig két tucat őrt küldesz utánam? A betyárbecsület nyilván nem ér neked semmit, már bizonyítottad, ráadásul tolvaj vagy, még ha béna is. Az ember sosem bízhat tolvajban, még akkor sem, ha ő is az. Megtehetnéd, hogy ellopod tőlem ezt a szívességet, és sohasem viszonzod, nem?
Igazából költői kérdések voltak. Én senkiben sem bíztam, adhatott akármilyen írásos beleegyezést, becsületszót, fogadkozhatott az anyja életére, vagy ígérhette meg az isteneinek. Minden ember gyarló, nem bízhatunk bennük, még magunkban sem; ha viszont soha nem éltem volna a lehetőségekkel, akkor eddig sem jutottam volna el. Valamiért úgy éreztem, akármit is akar, a hajó nem olyan értékes számára, hogy ne adja el cserébe. Amúgy is... Lehetőségnek egészen kecsegtető volt. És mi volt az én részem a történetben? Információ, abból akadt elég, és még csak nem is volt olyan drága, ha a megfelelő embert kerestük meg.
Nagyot dobbanva landoltam a földön, Cala előtt, és felé nyújtottam a kezem, válaszolt bármit is a kérdéseimre. – Áll az alku – tettem hozzá, várva, hogy megrázza a kezem; csak akkor léptem egyet hátra, mikor ezt megtette. – A hajó azért cserébe, hogy segítek neked a bosszúdban. Mert arról van szó, nem? Mi másért érné meg egy magadfajta erőszakos kiskecskének az egész?
Most az egyszer direkt lassabban ugrottam hátra; lehet, hogy megütött vagy megrúgott, de nem foglalkoztam vele. Sőt, előhalásztam a zsebemből még két rúd szárított húst, és az egyiket felé nyújtottam. – Az alkura inni kell, de sajnos a kancsó bort ma épp nem pakoltam be – magyaráztam, ha esetleg ódzkodott volna elvenni. Így vagy úgy, de én beleharaptam az enyémbe. – Tudod, azt mondtad, hogy félek megismerni a múltamat. Igazad van. A különbség, hogy engem nem érdekel, hogy gyáva vagyok; te viszont olyan erőszakosan akarod bizonyítani, hogy erős vagy és bátor, hogy szinte el is hiszem! Jobb is, ha tényleg az leszel. Elvégre, nem csak megismerni nehéz a múltat, hanem elvágni is. Meg akarod ölni a mostohaanyádat?
|
Monte idegesítően vidám volt. Melegség, erő, és jókedv sugárzott belőle – én pedig minden porcikáját gyűlöltem érte. Ahogy ott állt, hetykén a vállát vonogatva, és kifejtette, hogy voltaképpen számára a legtöbb dolog pusztán játék, kedvem lett volna felpofozni csak azért, hogy egy pillanatra letöröljem azt az undok vigyort a képéről. Sóhajtva, gondolkodón billentettem félre a fejem, úgy figyeltem.
Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miként tudott ilyen hosszú ideig életben maradni. Vagy is, sokkal inkább; Miféle Isteni szerencse kellett ahhoz, hogy senki nem próbálja meg még kicsinálni? Érthetetlen.
- Hogy nem idegesítettél fel eddig soha senkit annyira, hogy a hátadba állítsa a tulajdon karodat? – gördültek le ajkaimon a szavak, hogy akaratlanul is megfogalmazzam azt, ami a fejemben járt. Voltaképpen jómagam pacifista elveket vallottam; Soha nem bántottam senkit annyira, hogy másnap ne bírjon felkelni, de már az én tenyerem is erőteljesen viszketni kezdett, hacsak ránéztem. Bosszantó volt!
- Akkora szamár vagy! – a szemeim kistányérméretűre nyíltak a meglepettségtől. Egyszerűen nem hittem el azt, amit hallok; Én oly’ sok mindent képes lettem volna megtenni azért, hogy megismerjem az édesanyámat. Bármit feláldoztam volna, hacsak egyetlen pillanatra is, de láthatnám az arcát, hogy a saját szememmel győződjek meg róla, hogy a papa igazat mondott azzal, amikor az állította, hogy napról-napra egyre jobban hasonlítok rá. Kezem ösztönösen kulcsolódott rá a nyakamban lógó medalionra.
- Senki sem érdemli meg, hogy magára hagyják. Még egy olyan akasztanivaló bolond sem, mint amilyen Te is vagy, Hősszerelmes – mondtam, de nem néztem rá. Egy szemvillanásnyi ideig én sem tudtam eldönteni, hogy melyikünkről is beszélek; voltaképpen nem is különböztünk annyira. Mindketten árvák voltunk, de a fiúval ellentétben, nekem mégiscsak voltak gyökereim, amibe kapaszkodhattam. – Ahhoz, hogy megértsd az okokat, fel kell tárnod a tényeket… A Zsebmetsző legalábbis mindig ezt mondta nekem, ha egy másik tolvajjal találkoztunk. Mindannyiunknak megvan a maga története arról, hogy miért lépett erre az ösvényre, de azt hiszem, hogy a te esetedben az árvaság pusztán kifogás. Nem vagy elég bátor ahhoz, hogy megismerd a múltadat – mondtam hetykén. Hosszú idő óta először történt meg velem, hogy ennyire közlékeny vagyok. Rendszerint könnyedén letudtam a mondandómat néhány keserű, vagy durva szóval. Most mégis, valami más motivált.
Kezdett riasztóvá válni, hogy voltaképp, a magam házsártos módján segíteni próbálok neki. Te megvesztél!
A vélekedését a fegyverviselésről elengedtem a fülem mellett. Agytekervényei olyan kacifántos egyveleget alkottak, hogy félő volt, hiába is faggatnám tovább, egyszerűen nem lennék képes megérteni; No nem azért, mert nem vagyok elég eszes hozzá, pusztán Monte gondolkodik teljesen egészségtelenül.
Szinte megbotránkoztam azon, hogy ez a neveletlen fajankó azt képzelte, hogy képes lennék megosztani vele az ágyam helyett valamelyik ladikot, hogy az éjszaka hátralévő részét hancúrozással töltsük. Bármire is voltam rákényszerülve a pénzszerzés okán az elmúlt időkben, igenis voltak határok, amelyeket én sem voltam hajlandó átlépni. Főleg nem egy utolsó majomszármazékkal, mérgelődtem.
- Ha azt hinnéd, hogy engedném, hogy egy ujjal is hozzám érj úgy, akkor nagyon el vagy tévelyedve, egykomám! – villantottam rá dühös szemeimet, miközben ellöktem magam az épület falától; Laza terpeszben álltam meg, két kezem dühösen csípőmre helyezve, dőltem előre hangoskodás közben. – Hogy lehetsz ennyire arcátlan! Hogy merészelsz ilyeneket feltételezni rólam! Nem vagyok szajha! – ripakodtam.
Kételkedtem abban, hogy a morajló szél hangjától bárki is felfigyelne éles hangomra, így ha csitítani próbált, talán még tovább is tüzelte a dühömet vele, amivel egyenes arányosságban nőtt a hangom magassága. Kezdtem átkozni magam, amiért úgy gondoltam, hogy Monte bármiben is a segítségemre lehet.
Aztán, amikor elkezdte sorolni a mostohanővérem egyértelmű ismérveit, egy kicsit lecsillapított. Kezeim elernyedve hullottak oldalam mellé, miközben tekintetem érdeklődéssel telve a zabáló tolvajon csüngött. Ahogy egyre csak sorolta a jellemzőket, kezdtem reménykedni az eredményekben.
Kár volt.
- Teeee… - dühödt ugrással igyekeztem a közelébe férkőzni, de elég gyors volt ahhoz, hogy elkerülje az éppen meglendülő csizmám orrát. Ahogy ott lengedezett előttem a gerendán, kedvem lett volna betörni az orrát. Megtehettem volna, éppen elég közel voltam hozzá, no meg, onnét nehezen menekült volna, de nem tettem. A szavai mögött olyasmi ült, ami felkorbácsolta a figyelmemet. Ismerte.
- Van egy ajándéklevél. Egy értékes hajóra. A mostohaanyám nem tehette rá a mancsát, és el sem adhatta. Az apám még azelőtt a nevemre íratta, hogy… - megráztam a fejem. Képtelen voltam kiejteni a számon, hogy meghalt. Nem lehettem biztos abban, hogy a hajó túlélte az elmúlt éveket; Talán már régen elkorhadt, és elnyelte a tenger, vagy a mostohaanyám dühében felgyújtotta. De az is lehet, hogy ott van, ahol lennie kell. Épségben. Néhány városnyira Aertentől, arra várva, hogy végre kifuthasson. Ismerve apám barátját, akinek a gondjaira bízta, utóbbi távol állt az álmodozás fogalmától; A vén Durrell megígérte neki, hogy vigyáz rá, jobban, mintha sajátja volna. Mindig megtartotta a szavát. – Ha segítesz, és akarod, a tied lehet… Add el, vagy állj be kalózkapitánynak. Nem érdekel. Csak meg akarom találni a mostohámat – jelentettem ki makrancos akaratossággal. Még mindig a nyakláncot babráltam. |
– Nekem a legtöbb dolog játék – vontam meg a vállam, jókedvem egy percre sem ingott meg, noha Cala annyi kedvtelenséget és negatív energiát bocsájtott ki, hogy ha láttam volna a hasonlót, a tajtékzó tengerre hasonlított volna, vagy arra a kongó, vonzó ürességre, amit az ember egy sötét sarokban lát éjszakánként. Néha meglepődtem rajta, hogy lehet valaki ilyen fiatalon ennyire savanyú – aztán rájöttem, hogy az élet is elég savanyú, és ha az ember túl vak ahhoz, hogy megpróbáljon keresni valami édeset is, hamar minden szürke lesz és egyhangú. Tényleg az egyik templomi lányra emlékeztetett, Zorára; pont ilyen erőszakos volt, és egy nyolc éves lány létére többet tudott zsémbelni, mint egy öreg halász a kocsma sarkában. Nem mintha olyan meglepő volna, elvégre, hat évesen kidobta az anyja az utcára, mert szerinte az apja miatta hagyta el őket, ezek után talán én is rossz kedvvel fordultam volna a világ felé.
– Nem hiányozhat az, amit sosem ismertél, nem? – válaszoltam a kérdésére kérdéssel. Azzal, hogy szó szerint egész életemben vérszerinti család nélkül nőttem fel, valahogy a hátterem iránti érdeklődést is kiölték belőlem. Egyszerűen elfogadtam, hogy nem kellettem, vagy ez lett a sorsom, lényegében mindegy; nem hittem én annyira a csodákban, hogy azt higgyem, talán csak véletlenül kerültem a templom lépcsőire, és igazából szerető otthon vagy akármiféle lehetőség vár rám. Most nem volt rossz; hát, nem volt jó sem, de nem volt rossz. Úgy gondoltam, azzal, ha csak megpróbálnám felhánytorgatni a múltat, csak ronthatnék a helyzeten, és ezt az álláspontomat továbbra is fenntartottam.
– Akárkik is a szüleim, biztosan jó okuk volt arra, hogy csak úgy ott hagyjanak – vontam meg a vállam, olyan egyszerűséggel, mintha természetes volna, hogy nem érdekelnek. Kicsi ember voltam én a városi forgatagban, jelentéktelen porszemecske az út porában; soha nem is akartam nagyot elérni, és épp ez a jelentéktelenség segített nekem abban, hogy annyit, amennyit akarok, megkapjak – biztos voltam benne, hogy ez a jövőben is így lesz, Dahliával, és nincs szükségem hozzá a múltamra. Eddig sem volt, miért pont most lenne? Az csak gondot szül, meg kötelességeket és olyan kapcsolati szálakat, amik csak terhet jelentettek volna a számomra; nem véletlenül álltam én egyedül a nagyvilágban. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy felelősséggel tartozzam akárkiért; nos, Lián kívül.
Következő kérdésére csak egy kaján vigyorral feleltem. Ő is sejtette a választ; szórakoztatott.
– Mert gyáva alak vagyok, és amúgy is túl szép az arcom ahhoz, hogy megkockáztassam a kicakkozását – válaszoltam szemrebbenés nélkül, eléje tárva az igazságot. Néha még attól is kellemetlen érzésem támadt, ha valaki bicskával ette a szalonnáját előttem; valahogy rögtön eszembe jutott, milyen könnyű is lenne elesni azzal a bicskával, hogy pont ledöfje magát. Hallottam már ilyet! Valami szerencsétlen juhász ment a nyáj után, bambán, mint a birkák, amikre vigyázott, megbotlott a dombon, és mire az aljára ért, a tarisznyájában lapuló kiskését a mellkasában látta viszont. Még csak az kellett volna; nem, nem, talán nem túl művészi dolog a futás, de én szívesebben mutogattam az engem bekerítőknek a hátsómat, mint az izmaim. Elvégre, nem katona voltam én, hogy fegyverrel hadonásszak, kérem szépen!
Kiskecske következő mondatára a homlokom közepére ugrott mindkét szemöldököm, és védekezőn magam elé emelve a kezeim hátráltam egy lépést. – Na, na, na, lehet, hogy megmentettem a hátsóm, de az én szívem sajnos foglalt, bármilyen hízelgő ajánlat is, csonti! – visszakoztam szinte riadtan. Már épp azt gondoltam, hogy talán túl heves volt a reakcióm, és nem kéne ennyire megbántanom, még akkor sem, ha elég gonosz lány, elvégre, biztos nehéz gyerekkora volt, meg minden, amikor a mondanivalója másik fele is elért hozzám. Az arcomra is kiült a hirtelen megnyugvás. – Ah, hogy úgy!
Szabad kezemmel gondolkozva dörzsöltem meg borostás államat, miközben a plafonra nézve újabbat haraptam a húsból. Jó rágós volt, de legalább kaja; eszembe sem jutott, hogy Calának is adjak belőle, a nők iránti tiszteletem odáig nem terjedt, hogy ételen is osztozzak.
– Yara Dollon? – kérdeztem vissza, szándékosan lassan és túlzott érdeklődéssel. – Kábé ilyen magas, csinos arcú, borzalmasan affektáló hanggal és felhúzott orral? – soroltam a kérdéseimet, teljesen egyértelművé téve lelkes arckifejezésemmel is, hogy tudom, kiről beszél. Aztán amilyen gyorsan csak képes voltam rá, a vonásaim érdektelenné olvadtak, ahogy elhúztam a számat. – Nyeh, nem.
Mielőtt még oda tudott volna lépni hozzám, hogy esetleg egy rúgással vagy ütéssel dicsérjen meg a szemtelenségemért, ismételten jókedvűen ugrottam fel, hogy az egyik gerendába kapaszkodva felhúzzam magam rá, majd végül a lábaimat beleakasztva fejjel lefelé lógjak le róla, mint az a bizonyos majom, amire Cala szerint hasonlítottam.
– Viszont... talán tudok valakit, aki tud valamit... Talán nem... Ki tudja? Hát azt hiszem, a tarsolyom, bár mostanában elég szegény, lehet, hogy nagy ürességében nem tud jó választ adni neked – sóhajtottam színpadiasan, mintha a gondolat súlya húzna lefelé a padlóra, nem csak az átázott ruháim, amik hidegen tapadtak a bőrömhöz mindenhol. – Mégis, miért segítsek neked? Mit tudsz nekem cserébe adni, amire szükségem lehet, és nem tudom magamtól elvenni? |
Volt valami Monte állandó jókedvében, ami bosszantott. Egészen addig nem tudtam, hogy mi lehetett az, amíg könnyedén le nem rázta magáról okfejtéseimet. Irigyeltem. Irigyeltem, mert látszólag könnyebben átvergődte magát az akadályokon, mint ahogyan én valaha is fogom. Nem Ő volt az első ember, aki sótlannak, vagy szomorúnak bélyegzett, mégis azt hiszem, tőle fájt a legjobban. Mégpedig azért tőle, mert a Sorsa nem sokban különbözött az enyémtől – csak a fiú egyszerűbben viselte nálam. Látszott rajta, hogy soha nem volt semmije, így nem is volt mit elveszítenie sem.
- Nem tudsz Te rólam semmit, Hősszerelmes – szűrtem a fogaim között, miközben kérdő tekintetemet elszakítottam tőle, hogy pillantásom megállapodjék az átázott csizmám orrán. Monte hetyke volt, és pimasz, egészen hasonlítani kezdett egykori mesteremre, aki szörnyen megfedne, ha látna.
Nem tudom miért, de még tovább csíráztatta a féltékenység magját a szívemben, hogy látszólag ez a nevesincs tolvaj ennyire szerethet valakit; Nem a lány irigyeltem, felőlem, ha akarta volna egy kötéllel is a hátára köthette volna ezt az idegesítő ficsúrt, hogy magával vigye a Pokolba (És azzal a lendülettel ott is hagyhatja, miután rájön, hogy mennyire idegesítő!). Az érzést, amelyhez hasonlatost sosem érezhettem.
Szerettem már. Az apámat. Tiszta szívemből, olyan odaadással, amellyel egy lány büntetlenül rajonghat az apjáért. Emlékszem, minden kihajózása előtt ott álltam a kikötőben, és minden érkezésekor pont ugyanott álltam, ahol hátrahagyott. Miután a hajója odaveszett, hónapokig jártam a dokkokhoz, napjában többször, hogy kék szemeimmel reménykedve fürkésszem a horizontot azt remélve, hogy egyszer csak megpillantom az ismerős zászlót, és vitorlát. Aztán a hónapok teltek, a remény utolsó szikrája pedig kihunyt a mellkasomban, megkeserítve a mosolyomat, és elfeledtetve az érzést, hogy tartozom valakihez. A mostohaanyám tett róla, hogy ne feledkezzek meg arról, hogy mostantól nem vagyok más, csak egy árva, akit csak azért tart maga mellett, mert nincs más választása.
Voltaképpen a Zsebmetszőt is kedveltem – túlzás lenne azt állítanom, hogy szerettem az a házsártos, éles nyelvű tündefélét, de amíg vele voltam, legalább úgy éreztem, hogy tartozom valahová. Ha szidott is, akkor több kedvesség volt makrancos szavai mögött, mint amennyit előtte a mostohámtól kaptam. Önszántamból hagytam a hátam mögött a férfit, ezúttal én magam választva az egyedüllétet, de voltak olyan napok, amikor megfordult a fejemben, hogy feledve a bosszúmat, vissza kellene térnek hozzá, és tűrni, hogy csaléteknek használjon, amíg kizsebel néhány rusnya, pocakos alakot.
Sötét gondolataimon azt sem segített sokat, hogy Monte úgy olvasott bennem, mint ahogyan a papok szokták az Istenek igéit. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire jól ismeri-e az embereket, vagy valaki a homlokomra gravírozta az életem történetét, amíg nem figyeltem eléggé. Bosszankodtam.
- Úgy. Szóval Te ebből is játékot csinálsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy Monte miért nem tud egyszerű válaszokat adni az egyszerű kérdésekre. Még mindig meggyőződésem volt, hogy voltaképpen szerelmes lehet a tulajdon hangjába, és csak azért csűri olyan fondorlatosan a szavakat, hogy minél többet hallgathassa. Kezdet komolyan kihozni a béketűrésemből.
Miközben mesélt, hintázni kezdett a felfüggesztett csónakban; A kötelek fáradtan nyifogtak jelezvén, hogy talán nem a legjobb ötletek egyike, ha a Hősszerelmes sokáig tornáztatja őket. Eszembe sem jutott, hogy figyelmeztessem, csúnyán megütheti magát, ha végül leszakad. Aki hülye, haljon meg, vélekedtem.
Makacsul ültem a székemen, érdeklődvén dőlve előre, miközben szemben egyre érthetőben ült a kérdést; Miért? Talán igazat mondott, és valóban árva volt, de ez nem magyarázta meg azt, hogy miért nem fordult meg a fejében az, hogy megkeresse a gyökereit. Ha előttem lengette volna meg annak lehetőségét valaki, hogy valahol a nagyvilágban élő rokonaim vannak, egy percig nem tétováztam volna; Ha kell gyalog, vagy kúszva, de elindultam volna, hogy megkeressem őket.
Ügyet sem vetettem a mutatványra, amit bizonyosan azért csinált, hogy lenyűgözzön. Tény és való, hogy Monte úgy mozgott, mint egy macska, de ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy mennyit beszélt, kételkedtem benne, hogy csendesebben mozoghat nálam. Még belebetegedne, ha nem hallaná a hangját!
- Valószínűsítem, hogy egy majom vagy. Egy kétségtelenül nagyszájú majom – bólogattam egyetértően utolsó kijelentésére, miközben felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá. No, nem túl közel, mert féltem, hogy sürgetőn viszkető tenyereim végül rávesznek arra, hogy lekeverjek neki egyet. Nem, szépen megálltam a fal mellett, és hátamat a rogyott deszkáknak döntve néztem a fiúra. Nyitott tenyereim a derekam mögött támaszkodtak neki a falnak, legyűrve a késztetést az ütlegelésre.
- Komolyan mondod, hogy sosem érdekelt az, hogy honnan származol? – kérdeztem rövid morfondírozás után. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy valakit ennyire hidegen hagyjon az, hogy kicsoda. – Mi van, ha igazad van, és egy olyan nemes fattya vagy, akinek több pénze van annál, mint amennyit el tudna költeni? Talán nincs is más örököse… Mi van, ha ez lenne az egyetlen út Liához? – fűztem tovább a kérdéseimet nem törődvén vele, hogy érzékeny pontra tapinthatok velük, és könnyen lehet, hogy megint a vízben végezhetem a fiú jóvoltából. De meg kellett Őt értenem. Muszáj volt.
- Belehalnál, ha nem sérthetnél meg egymás után rögtön kétszer, igaz? – nevettem fel lemondóan, amikor kifejtette, hogy voltaképpen amilyen csenevész vagyok, lehetne belőlem mutatványos is. Nem tudhatta, hogy a vándorkomédiás az egyik, amely kedvenc álcáim közé tartozott, és gyakran bevetettem. – Inkább azt kérdezném, hogy neked miért nincs fegyvered? – válaszoltam a kérdésére kérdéssel, miközben kék szemeim a kardom irányába pillantottak, amelyet gondosan a szék mellé támasztottam korábban. Csak egy hosszú szökkenés kellett volna ahhoz, hogy magamhoz vegyem, és úgy bizonyítsam Monte számára, hogy nem díszként hordom a pengét magamnál, mert használni is tudom.
De nem tettem. Nem érte volna meg a fáradságot az a majszoló majom. A szám sarka undorodva rándult meg, amikor láttam, hogy beleharap a húsdarabra, ami nem egészen egy perccel korábban még a zsebében volt. A gyomrom hirtelen kordult meg, jelezvén, hogy valójában nem is undorító az a húsdarab.
- Ha már így, kettesben maradtunk éjszakára, talán segíthetnél nekem – mondtam, de minden porcikám ellenezte annak lehetőségét, hogy pont Hősszerelmes segíthetne. – Egy nőt keresek, meg a lányát. Eladták a házat, amiben régen éltek… Talán újból férjhez ment. Ismered Farrah Dollont, vagy a lányát, Yarát?
|
Úgy tűnt, Cala nagyon elszánta magát, hogy márpedig letöri a jókedvem;ahhoz azonban sokkal korábban kellett volna kelnie. Több, mint két évtizede voltam lelencgyerek, akit még az egyszerű városi népek is kosznak találtak a körmük alatt; ha ők nem tudták lelohasztani a kedvem (pedig el kell ismernem, tisztességesen, rámenősen próbálták elhitetni velem, hogy bele kell nyugodnom a sorsomba), akkor néhány csípős szó a Kiskecskétől nem sokat változtatott a dolgokon. De tiszteltem a kitartását.
– Néha megpróbálhatnál kicsit több életkedvet erőltetni magadba – feleltem végül könnyedén, konkrét válasz helyett. – Tudod, csak hogy a változatosság kedvéért ne folyton negatív dolgok hagyják el azt a szomorú szádat...
Biztos voltam benne, hogy Cala rendes válaszra számított, és már nem csak azért kérdezgetett, hogy engem bántson, hanem mert valóban érdekli; a "miért?"-ek ott csücsültek a szemeiben, ám nem éreztem úgy, hogy válaszolnom kellene. Részben azért, mert szerettem volna húzni az idegeit, részben pedig azért, mert pontosan jól tudtam, miféle dolgok kellhetnek a meggazdagodásomhoz, és azt is, hogy azok nem épp olyasmik, amiket csak úgy kiteregetnék bárkinek. Az életben indig akadtak gonosz emberek, és általában ők nyertek; a gonosz emberek ráadásul, úgy tűnt, sokkal jutányosabban fizetnek, mint azok, akik a törvények szerint élnek, én pedig nem voltam rest a pénz után menni. Bármit megtettem volna érte, hogy meggazdagodjak.
Lebiggyesztett ajkakkal biccentettem, csak úgy magamnak, elismerve, hogy ismét egészen közel jártam. Az utcán az embernek nincs is más választása, mint jó emberismerőnek lenni, ha nem akar idő előtt megtérni, bármilyen felsőbb hatalomban hisz vagy nem hisz, és nagyjából ugyanebből tudtunk gazdálkodni akkor is, ha szórakozási lehetőséget kívántunk. A szegény embernek nincs pénze arra, hogy lerészegedjen, vagy hogy bordélyházba járjon, és bár ha szerencséje van, akad egy-két cimbora, aki meghívja egy korsóra, és akadnak olyan kaphatós felszolgálók, akik pénz nélkül is beadják a derekuk egy-egy szép szempárnak, mégis, mialatt még a mutatványosokkal voltam, legtöbbször egyszerűen történeteket találtunk ki. Volt, hogy egymás múltjában vájkáltunk, próbálva kitalálni a miérteket, és volt, hogy másokéban; volt, hogy azon versenyeztünk, ki tud rosszabb sorsot hazudni magának, anélkül, hogy a többiek rájönnének. Ebből is látszott, hogy Cala nem volt igazi utcagyerek; fele olyan jó emberismerő nem volt, mint ahogy azt szerette volna gondolni magáról.
– Nem, nem, félreérted; ebben a játékban Neked kell találgatni, rákérdezni nem ér – vigyorodtam el olyan szélesen, hogy szinte már fájt, ahogy fejem ismét a lány felé fordítottam. Szórakoztatóbb társaság volt, mint hittem volna; igazából én is valószínűbbnek tartottam, hogy maga szökött el. Tipikusan olyannak tűnt, aki bizonyítani akarja, hogy a saját lábán is megáll, és még ha pénzesen is élt, valahol mélyen ott lapult benne az utcagyerekek szelleme, épp csak tapasztalata nem volt.
– Tizennégy testvérem van, négy anyám, s két atyám, egyik közülük mindenki másé is – feleltem végül cserfesen. A lábaimat átvetettem a csónak oldalán, és a szélére támaszkodva felültem; kihasználva, hogy a tákolmány két kötélen lógott nem messze a föld felett, lendületbe hoztam, és lustán hintázni kezdtem vele, miközben térdeimre támaszkodva előre dőltem, és sejtelmesen felvontam a szemöldököm. – Lehet, hogy egy gazdag nemes fattya vagyok, akit félretettek az útból, mielőtt még bármi gondot is okozhatott volna. Lehet, hogy egy szajha szült, akinek csepp kedve sem volt az anyasághoz; lehet, hogy erőszakból születtem, vagy épp szerelemből, aminek rossz vége lett. Lehet, hogy tizenkét másik családdal osztoztunk egy düledező házon, és lehet, hogy Llewellynék rokona vagyok. Lehet, hogy egy messzi királyságból származom, ahonnét menekülni kényszerültek, lehet, hogy anyám belehalt a szülésbe és apám nem írt a gyásszal, lehet, hogy vérfertőzésből születtem, és lehet, hogy mágusvérből származom. Ki tudja? Kit érdekel?
Nagy lendületet vettem magamon, és a következő pillanatban már két kezemmel támaszkodtam a csónak szélén, lábaim pedig a levegőben álltak szögegyenesen; mielőtt még kibillentettem volna a tákolmányt az egyensúlyából, egyik kezemmel megtámaszkodtam a csónak másik szélén, és így arccal Cala felé fordultam. – Még az is lehet, hogy majom vagyok. Mit változtat akármin is? Ugyanúgy ebben a csónakházban kötöttem ki, mint te, nem?
A kezeimet behajlítva gyűjtöttem elég erőt ahhoz, hogy ellökjem magam felfelé; egyet szaltóztam a levegőben, majd rundellel landoltam, néhány méterrel a víz előtt. Nem Calának akartam bizonyítani (bár az is kellemes mellékes lett volna), hanem így próbáltam felpezsdíteni a vért a tagjaimban, amik a hidegtől kezdtek bizseregni.
– Belőled is egészen jó mutatványos lenne – állapítottam meg, miután végigfuttattam a tekintetem ázott ruháin. – Csontosabb vagy, mint egy csontváz, bár izmod nincs túl sok. Hogy mozogsz te azon a két fogpiszkálón? – mutattam a lábaira, amik kis túlzással olyan vastagok lehettek, mint a karom. – És ez a hosszú haj sem túl praktikus. Ha egyszer belekapaszkodik valaki, neked annyi. És minek van nálad kard? – vontam fel a szemöldököm, miközben büszkén csípőre tettem az egyik kezem, a másikkal pedig egy szárított hús-csíkot húztam elő. A tengervíz kellően megsózta, amiben addig ázott, a zsebemben. – Annyira vagy veszélyes, mint amennyire az ogre jó stratéga. Előbb halsz meg te a saját kardodtól, mint fordítva. |
Voltaképpen valóban nem volt rossz a csónakház. Igaz, hogy nem volt oldala, így a szél kedve szerint ki-be járt, ami átázott ruháimnak hála a szokottnál is hidegebbnek hatott, de legalább volt tető a fejem felett, és nem kellett attól tartanom, hogy még jobban bőrig ázom. Feltételeztem, hogy hamarosan szembe kell néznem egy kellemetlen náthával, de hogy ezt nagy valószínűséggel most nem követi a Zsebmetsző dorgálása, amiért csak lelassítom az állandó orrfújással, ez sem számított különösképpen.
- Ünneprontó vagy – húztam el a számat, miközben figyeltem, ahogy Monte megkerülve engem kényelmesen befészkeli magát az egyik használaton kívüli csónakba. Jól sejtettem én, hogy én sem azok közé a személyek közé tartozom, akikkel a Hősszerelmes szívesen mulatja az időt, de nem volt választása.
- Nem akarlak kiábrándítani… - de pontosan azt akartam, de ez mégsem köthettem az orrára. - … de kétlem, hogy ez a Te Liád valaha is hajlandó lenne beköltözni egy olyan házba, amire neked telik. Tolvaj vagy, ebben a szakmában vajmi kevés esélye van, hogy úgy gazdagszol meg, hogy megéled a következő év elejét – ráztam meg a fejem, jó adag vizet fröcskölve ezzel a padlóra. Ha mondani is kívánt valamit ezzel kapcsolatban, nem hagytam. Miközben fürge ujjaim a hajszálaim közül próbálták kifacsarni a nedvességet, pergő nyelvvel folytattam a kiábrándítást. – Ha józanul végiggondolod, mit tudnál adni ennek a lánynak? Hm… Egy egész életen át tartó menekülés, amelynek során végig a háta mögé kell néznie attól tartva, hogy valaki olyat raboltál ki, aki cserébe szívesen a hátadba állítana valamit? Jobb esetben egy tőrt… Rosszabb esetben valami egészen mást – szokatlanul sok szó perdült le ajkaimról, de ezúttal nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi kényszerít rá erre. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miből gondolhatja egy tolvaj azt, hogy valaha is képes lesz normális életet élni. A magány jó. A magány segít megtartani a biztonságot. A magány… A magány segít megtartani a magányt.
Reszkető kezeimmel nehezemre esett kibontani a köpenyemet tartó csatokat, de amikor sikerült megkönnyebbülten fellélegeztem, hogy megszabadulhatok a nehéz anyagtól. Egy jobb napokat látott szék pihent nem olyan messze tőlem, amelynek támlájára valaki egy lyukas hálót akasztott; A sötét anyag kiterítve landolt ennek tetején, miközben én magam is lerogytam a bútordarabra – éppen Montéval szemben.
Voltaképpen dühösnek kellett volna lennem rá, amiért olyan könnyedén olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben, a szám sarkában azonban teljesen más féle érzelem bujkált; szórakozott mosolygással támasztottam a könyökeim a térdemre, és helyeztem az arcom a kézfejemre. Vártam. Vártam, hogy mire jut azzal a hatalmas űrrel, ami ott terpeszkedett a két füle között, üresen kongatva azt.
- Kapitány. Az apám egy kereskedő hajó kapitánya volt, de egészen közel jártál – mondtam. Leeresztettem a kezeimet, de könyökeim továbbra is a térdemen támaszkodtak, miközben összekulcsolt ujjakkal némileg előrébb hajoltam. A csepp alakú medál hivalkodóan csüngött előttem a levegőben.
- Abban viszont nincs igazad, hogy kiraktak. Megszöktem – rántottam meg a vállaimat könnyelműen, mintha az egész semmiben sem számítana. Immáron csak egy tolvaj voltam, akárcsak Ő; pusztán más célok hajtottak minket előre, ennyi volt az egész. Kíváncsi kék íriszeim leplezetlen érdeklődéssel figyelték.
- Most Te jössz – mondtam. – Azt már tudod, hogy én honnan jöttem, de mi a Te mentséged? Árva vagy, vagy talán fattyú? – érdeklődtem kicsit sem finomkodva. |
Mindig emberek vettek körül, már azt az aprócska időt leszámítva, mikor az anyám a születésem után magamra hagyott; tucatnyi testvérem volt a templomban, majd kétszer ennyi a vándorcirkuszban. Mióta annak vége lett, nem igen tartoztam sehová; ez pedig, azt hiszem, az évek alatt lassan kezdett az agyamra menni. Habár egy-egy lopás alkalmával csak és kizárólag magamban bíztam, így eszem ágában sem lett volna társat keresni, de azért miután jóllakottan megpihentem egy dolgos (de minimum szorgos) nap után, jól esett volna, ha akadnak állandó személyek körülöttem. És itt nem Valinra gondolok, a sarki kocsmai tengerészre, aki a kinézetéből ítélve évtizedek óta várja, hogy ki tudjon futni a vízre a hajójával, csak valahogy sosem jó.
A legjobb persze az lett volna, ha Dahliához tudok tartozni – de nem voltam ostoba, ahhoz még nagyon hosszú út vezetett. Míg el nem érek odáig, egy-egy alkalommal az olyanok is megteszik, mint Kiskecske, aki a becenév iránti utálatával szinte kikönyörögte, hogy így hívjam.
– Én ennél csak rosszabb helyen aludtam – állapítottam meg, bár az, ahogy Cala ezt mondta, valahogy szöget ütött a fejembe. A csavargók, mint amilyen én is voltam (átmenetileg, természetesen), és amilyennek Cala is látszott, nem kedvtelésből lettek utcagyerekek, és nem azért aludtunk pajtákban, mert jól esett a tehéntrágya szaga. Panasz mondjuk igen kevés volt, mert olyankor legalább akadt valami a fejünk felett; az viszont, hogy Cala ennél jobb helyen aludjon, azt feltételezte, hogy behívták egy házba, vagy eleve ott is volt. Ha hozzáadtam a tényt, miszerint úszni sem tudott (amit márpedig minden szegény gyereknek kötelező elsajátítani a tenger mentén, mert ezen kívül aligha akad más szórakozás, no meg ki tudja, mikor akarnak majd vízbe fojtani egy szelet kenyérért), igen érdekes gondolati útra tévedtem.
– Ahogy a hercegnő kívánja – jegyeztem meg vigyorogva, iménti felfedezésem okán, és túldramatizált meghajlással egybekötve engedtem utat Calának, hogy az ajtóhoz lépjen, egy faltörő kos kecsességével nyitva ki azt. Most, hogy jobban megfigyeltem, ez az erőszakosság akár a túlzott megjátszásból is fakadhatott, abból, hogy magával szemben is túl erőszakosan el akarja hitetni, ő bizony kemény tolvaj.
– Lia ennél sokkal szebbet kapna – feleltem somolyogva, nem is véve magamra a megjegyzést. – De neked megfelel – vontam vállat szenvtelenül, majd egyszerre azért, hogy a testi épségem óvjam, és hogy összecsukással fenyegető lábaimat kíméljem, három hosszú lépéssel átszeltem a helyiséget, és egy leterített csónakba vetettem magam; durva zsákkal volt lefedve, de elég szorosan rászögelték ahhoz, hogy kibírja a súlyomat. Elégedett macskaként nyúltam el rajta, kezeimet a fejem alá gyűrve párnának; éreztem, hogy a ruhámból szivárgó víz lassan pici tócsát képez alattam, de nem érdekelt. A csónakház inkább tűnt fedett mólónak, mint háznak, hiszen a tengerre néző oldala nem is volt, egy rozzant csónak himbálózott a vízen, ami sokáig benyúlt a tető alá is. A hullámverés itt nem volt erőszakos, és az eső sem esett be (teljesen), így felőlem aztán még egy oldala is hiányozhatott volna.
– Bár nyilvánvalóan te másmilyen helyen nőttél fel – jegyeztem meg, mintegy mellékesen, aranybarna íriszeim azonban komiszul Calán csüngtek. – Várj, várj, várj, hadd találgassak! Nyilván nem vagy nemesi származású, ahhoz túl zord vagy. Hm, vagy talán anyu az volt? Nem, nem, apu volt pénzes. De nem kifejezetten gazdag, ugye? Eszerint vagy saját üzlete volt, vagy valaki másét igazgatta... Tekintve, hogy lopni próbálsz, bár az Istenek segítsenek meg téged, mert elég ügyefogyottan csinálod, valószínűleg már nincs pénzed. Elszöktél otthonról? Vagy kiraktak? – fordítottam felé a fejem egy pillanatra, mielőtt ismét a tetőre néztem volna. – Utóbbin nem csodálkoznék. Elég goromba vagy. |
Valamiért kezdtem úgy érezni, hogy a Tolvajlás Istenei megorroltak rám. Az egész azzal kezdődött, amikor elválva a Zsebmetszőtől, rögtön belebotlottam abba az akasztanivaló csuklyásba, aki ugyanazon pocakos uraság, ugyanazon erszényét szemelte ki; Voltaképpen az egész ügy kísértetiesen hasonlított erre, mert akkor is együtt kényszerültünk menekülni egy fél tucat városőr elől, és akkor is egy móló alatt kötöttem ki. De akkor nem volt ennyi víz, gondoltam fogvacogva, amikor egy hullám képen nyalt.
Aztán a pechszériám folytatódott azzal, hogy éppen Howe Llewellyn jegyesét próbáltam meg kirabolni, de a várttal ellentétben Yserone ahelyett, hogy követelte volna a kezem levágását, inkább arra kért, hogy adjak neki egy órát az életemből. Talán, nem is lett volna olyan rossz, ha levágják a kezemet…
Amióta elhagytam a Zsebmetszőt, pusztán egyetlen alkalommal mutatott felém bárki bármiféle kedvességet, azt pedig abban az istállóban volt abban a faluban. Carwent nem érdekelte, hogy ki vagyok, vagy hogy mit követtem el; Nem kívánt mást pusztán segíteni, és önzetlenül befogadott egy éjszakára. Kételkedem benne, hogy valaha is tudnám viszonozni a szívességét, gondoltam keserűen.
Bármi is történt azóta, hogy a saját utamat kezdtem járni – a bosszúmét, amellyel egy gombostűfejnyit sem haladtam előre -, valahogyan minden balul sült el. A mai zsákmányom sem tűnt nagyobbnak annál a lehetőségnél, hogy talán takaros hullaként végzem majd valahol a tengerparti szemét között. Ráadásul az életem utolsó perceit éppen Hősszerelmessel tölthetem, sóhajtottam fásultan.
- Most, hogy mondod… - szűkült össze a szemem ádázul, miközben gonosz hanghordozásomhoz kicsit sem illendően, makacs elszántsággal kapaszkodtam továbbra is a cölöpben, hogy el ne sodorjon a víz. – Azt hiszem, hogy láttam az egyik előadásotokat. Te játszottad a majmot, ugye? – kérdeztem szenvtelenül.
Ahhoz már nem fűztem semmit, hogy állítása szerint bármit megtenne azért, hogy imádott kedvese végül a karjába omoljon, és együtt elvágtassanak a naplementébe. A boldog befejezés nem olyasmi, amit a magunkfajtának könnyű lett volna megszereznie, de nem az én tisztem volt felvilágosítani Montét arról, hogy voltaképpen valószínűbb, hogy a hitvesi ágy helyett akasztófán fogva végezni. Szerencsétlen.
- Kétlem, hogy a Llewellynek küldtek volna meghívót a kalózoknak. Jöttek azok maguktól – mondtam még szorosabban fűzve át a karomat a gerendán, hiszen a vihar erősödésével a hullámok mérete is egyre növekedni látszott. Nem repestem a gondolattól, hogy azok a makrancos tengeri népek éppen ezt a kikötőt szemelték ki maguknak, mert ez azt jelentette, hogy még óvatosabbnak kell majd lennem az elkövetkezendő időkben. Ha a kalózok kikötnek, az őrök is többen lesznek, vontam le a következtetést.
Kedvem lett volna újfent bemutatni a lábamat Monte nemesebbik testrészének, amikor megjegyzést tett a hideg szívemre; A fiú végképp nem azok közé tartozott, akiknek joga lett volna megítélnie engem. Nem én tehetek róla, hogy éppen ezen a napon kereszteztük egymás útját. Naponta csak egyetlen emberrel tudtam kedves lenni, és pechére, ezt a mait egyáltalán nem neki szánták az istenek.
- Egy-két hasonló megjegyzés, és a kedvesed holnap reggel a te hulládban gyönyörködhet – jegyeztem meg mogorván, miközben a ficsúr elrúgta magát az oszloptól, hogy felmérje a terepet. Igaza volt, nem igen akadt más lehetőségem azon túl, hogy kénytelen-kelletlen megbízzak benne. Minden porcikám visítva ellenkezett, amikor végül a vállaiba kapaszkodva engedtem, hogy a partig citáljon.
Azt hiszem normális körülmények között illett volna zavarba jönnöm attól, hogy egy jóképű – ámbár egy felettébb idegesítő, gyerekes és pökhendi – férfi fizikálisan ilyen közel került hozzám; Azonban nem voltam már kislány, és az évek alatt néhány alkalommal kénytelen voltam női fortélyokat bevetni csak azért, hogy hozzájussak néhány tallérhoz. Szóval, nem jöttem ugyan zavarba, de önbecsülésem némiképp sértettséget érzett avégett, mert Monte segítségére szorultam. Borzalmas volt.
- Kösz… - leheltem alig hallhatóan, szinte csak foghegyről odavetve a szót, amikor lábam immáron talajt ért. A víz itt is bokáig ért, de háborgó lelkem kezdett megnyugodni, hogy nem fogok vízbe fulladni. A világ teljesen sötétségbeborult hála az egyre fodrozódóbb felhőknek, és az összképen nem sokat segített az sem, hogy időnként egy-egy villám átsüvített az égen, amit haragos dübörgés kísért.
- Ez egyre rosszabb lesz – állapítottam meg jómagam is, igyekezvén kicsavarni a vizet a nyakamból és a hajamból. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, és egészen a kis csónakházig követtem; Botorság lett volna lemondanom a száraz viskóról ilyen ítéletidőben. – Aludtam már rosszabb helyen is – torpantam meg csípőre tett kézzel a fiatalember mögött, amennyiben megállt a házacska előtt. Egyre nagyobb cseppekben hullott alá az égi áldás, mintha csak az Istenek akarnának özönvizet okozni. Hallottam már egy-két mesét erről, és azoknak a vége sosem volt kellemes.
- Reggelig itt maradunk – vettem fel megszokott parancsolgatós stílusomat, majd elnyomakodva Monte mellett készen álltam arra, hogy kinyitva az ajtót, elsőként lépjek be a szedett-vetett viskóba. Akár meg is próbálhatott megakadályozni, de mivel átengedtem neki a nyakéket, ennyi igazán járt nekem is. – Nézd, Monte! Az első közös otthonunk! Hát nem romantikus? – csicseregtem szenvtelen hangon, miközben kitárt karokkal körbemutattam a porlepte helyiségen. Próbáltam olyan affektálva megfogalmazni a szavakat, ahogyan azt csak egy úrilány is tenné. |
Ha Kiskecske nem próbálta volna meg olyan vérmesen ellopni tőlem a nyakéket, valószínűleg rosszul éreztem volna magam amiatt, hogy majdnem vízbe fullasztottam, ami láthatóan eléggé megviselte őt, még akkor is, ha rögtön kimentettem. De megpróbálta, ez pedig azt jelentette volna, hogy ha így vagy úgy de elvesztem a nyakéket, lemondhatok arról is, hogy Liát lássam (bár a katonák miatt ez már alapból is kezdett reménytelennek tűnni). A szerelmem gyönyörű mogyorószín szemeinek hiánya már kezdett felemészteni, nem is beszélve arról, hogy a lelkemre is ráfért már az a kábulat, amelybe csilingelő kacagása ejtett. Úgy kellett nekem Dahlia, mint egy falat kenyér a... hát, szóval mint egy falat kenyér. Vagy kettő. Igen, azt hiszem, mindkettőre szükségem lett volna jelen pillanatban.
– Én nem vagyok tolvaj – közöltem pökhendin felhúzott orral. A kijelentésemnek hamar ellentmondott a nyakék súlya, amit egy hullám a mellkasomnak préselt. – Oké, szóval nem csak az... Artista vagyok, ha tudni akarod, és átkozott jó. Attól, ahogy leszaltózom egy tetőgerincről, még a te savanyú ábrázatod is elámulna, csak hogy tudd. De egyébként sem szándékszom szegény maradni; és bármit megtennék érte, hogy Liához méltó módosságba kerüljek.
Külön kihangsúlyoztam a "bármit" szócskát, miközben egy pillanatra eltűnt arcomról mind a mosoly, mind a drámai, megjátszott pökhendiség. Komolyan gondoltam; és ezt készen is álltam éreztetni vele, gúnyolódjék, amennyit csak szeretne. Kettőnk közül én tudok úszni. Gúnyolódásból és rugdosásból pedig úgy tűnt, kijutott bőven a leányzónak a személyiségébe, de igazából ez csak olaj volt a tűzre, aminek lángjait még a fogvacogtatóan hideg tengervíz hullámverése sem tudott kioltani bennem. Sokszor megállapították már barátaim (vagy inkább maradjunk az ismerősnél), hogy hajlamos vagyok direkt becsöngetni a Halál kapuján, majd mielőtt még ajtót nyithatna, elfutni előle. Én felettébb mókásnak találtam, mások szerint azonban egyszer nem leszek elég gyors. Egyelőre, úgy tűnt, a katonák jelentette veszély elhárult, de még túl korai lett volna előmerészkedni. Arról nem is beszélve, hogy ma már aligha reménykedhettem egy látogatásban;előbb kaptak volna el az utcán. Maradtam hát ott, ahol voltam; az igazat megvallva, túl sokáig voltam egyedül, és bár nehezemre esett bevallani, Kiskecske volt a legjobb társaság, amit már jó ideje magam mellé kaptam.
– Az ember azt hinné, Llewellynék jobban ügyelnek az ilyesmire, mi? – vontam fel a szemöldököm. Nem titkoltam, hogy a legtöbb főnemest lenéztem; túl sokat ücsörögtek a kényelmes kis selyemhuzatos székeiken ahhoz, hogy értsenek bármihez, még ha ez olyan fontos probléma is volt, mint a kalózok.
Cala kérdése előbb csak megvontam a vállam, majd felnéztem a mólóra, ám csak annyit értem el vele, hogy a deszkák közül egyenest a szemembe esett az eső. Megráztam a fejem, mint egy ázott, csatakos kutya.
– Az nem a tenger hibája, csak a jéghideg szívedé – feleltem széles mosollyal, gondosan láb-távolságon kívülre úszva tőle, mielőtt ismét rájött volna a kecskeség; csak azután kapaszkodtam ismét a cölöpbe, ha biztos voltam benne, hogy nem akarja beleverni a fejem. – Fogalmam sincs, de sokáig már nem maradhatunk. Egyre magasabb a vízszint, és a hullámok is, és Dahlia jobb időkben szeret errefelé sétálni... Nem kockáztathatom meg, hogy a te csúnya vízi-hullád esetleg megbontsa a lelki békéjét.
Ismét elrugaszkodtam a cölöptől, de ezúttal ahelyett, hogy a testi épségemet óvjam, körülnézni mentem, és óvatosan kiúsztam, míg a móló már nem takarhatott; néhány pillanatig csak füleltem, mert látni nem láttam semmit, de az érkező vihar távoli mennydörgésén és villámlásán túl nem hallottam semmit, a rakodómunkások is eltűntek már.
Nem tudom, miért nem indultam meg rögtön kifelé, anélkül, hogy visszamentem volna az időközben bemutatkozó Caláért. Megtehettem volna; ehelyett mégis visszafordultam. Azt hiszem, lehet hozzá köze annak, hogy hasonlított az egyik húgomra; mármint, nyilván nem az igazi húgom volt (bár ki tudja), hanem az egyik kislány, akivel együtt éltünk Brom atyánál. Ő inkább vadmacska volt, mondjuk, mint kecske, de igazából...
– Tiszta a levegő, de jobb, ha sietünk – úsztam vissza hozzá, és a kezemet nyújtottam felé. – Nincs más esélyed, mint bízni bennem, úgyhogy a helyedben jönnék. Csak próbálj nagy levegőt venni és nem elsüllyedni... Kihúzlak a partra.
Amennyiben Cala, a Kiskecske így, vagy úgy, de elfogadta a kezemet (tényleg nem igen volt más választása, mialatt én ott hagyhattam volna, szóval ebből is látszik, milyen irgalmas szamaritánus vagyok én), úgy közelebb húztam magamhoz, és jeleztem neki, hogy kapaszkodjon a vállamba. A hullámzás szerencsére épp a jó irányba sodort, csak a visszahúzódásokkal kellett megküzdenem kemény kar- és lábmunkával. Nyeltem ugyan egy kis vizet, a hátamról lelógó plusz súly túl meglepőnek és újnak tűnt ahhoz, hogy teljes tökéletességemben tudjak úszni, de végül elértük a részt, ahol már bőven leért a lábam. Bőrig ázva és csontig fagyva álltam meg a homokon, és megráztam magam, mintha a tengervíz helyét nem vette volna át rögtön az eső. Összeráncolt szemöldökkel néztem ki a viharos tengerre, amely felett már bőszen kavarogtak a fekete felhők. Villámok szabdalták a sötétséget, és rohamos ütemben jöttek a part felé; a hullámok legalább ilyen vehemenciával ostromolták a hullámtörő köveket.
– Ez nagyon csúnya lesz – jegyeztem meg, felmérve a helyzetet. Aranyszínű íriszeim olyan gondterhelten fürkészték a partot, mint amilyen gonddal csak Lia elkövetkezendő ajándékát szoktam kiválasztani; a távolban megakadt a szemem egy tákolmányon. Egészen közel volt a vízhez, ám egy kiszögellő sziklacsoport megtörte a hullámokat, mielőtt megrohamozhatták volna az építményt. Csónakháznak tűnt, és épp elég lelakottnak ahhoz, hogy halászokénak tippelhessem, akik ilyenkorra nyilván bőszen odahaza aludtak már a kunyhójukban. Az öreg tengeri medvék pontosan jól tudták már, mikor nem szabad vízre szállni.
– Ha akarsz, most megszabadulhatsz tőlem – közöltem vele vigyorogva; még az sem zavart, hogy az eső vadul verte a bőrömet. – Vagy velem jöhetsz. Ahogy gondolod.
Én se szó, se beszéd futva megindultam abba az irányba, ahol a csónakházat láttam, de közben füleltem, hallom-e magam mögül Cala lépteit vagy a hangját... |
- Tolvajtól lopni nem bűn – szikrázó kék szemeim kihívóan meredtek az idegen arcába. Ez is olyasféle okosság volt, amelyet egykoron a Zsebmetsző vert a fejembe. Bár igaz, hogy Ő minden gazdag embert tolvajnak vélt, hiszen úgy gondolta, hogy nagy vagyonra lopás nélkül nem lehet szert tenni. Jól jegyezd meg, Cala; Nem mindenki lop azért, mert rászorul. Némely ember élvezetből teszi, mondta egy ízben, az első napok egyikén, amikor mellé verődtem. Atyám óta a tünde volt az első, aki jól bánt velem.
Amikor egyedül maradsz rájössz, hogy nem számíthatsz senkire, és olyankor az a szó, hogy betyárbecsület, elveszti a lehetőségét. Nem ragaszkodtam hát a becsületes pénzszerzéshez, hiszen látszólag a nyakék elegendő lett volna ahhoz, hogy jó néhány hétig legyen fedél a fejem felett, és legyen elegendő kenyerem ahhoz, hogy megtöltsem a gyomromat; A vágy szinte teljesen elvette az eszemet.
Nem is tudom, hogy miért ragaszkodtam annyira vérmesen ahhoz a nyakékhez, hiszen voltaképpen nem én voltam az, aki megszerezte. Mégis, ujjaim makacsul kapaszkodott a törékeny ékszerbe. Talán, ha a konokságom nem egyenesen a vízbe vezet, meg is szereztem volna. Bármi áron. Ez pedig megijesztett.
A fejem felett összecsapó hideg hullámok azonban józanítóan hatottak rám. Ledermedtem, a végén már meg sem próbáltam kapálózni; Ha a másik tolvaj nem lett volna ott, hogy segítsen rajtam, én is ugyanúgy hullámsírban végeztem volna, mint édesapám. A puszta gondolat is felélesztette a vihart a lelkemben.
Úgy kapaszkodtam a cölöpbe, mint ahogyan egy szerencsétlen, ázott macska – akit rossz gyerekek hajítottak a mélybe, - kapaszkodna a kútkáva köveibe, csak én nem vernyákoltam kétségbeesésemben. Nem tudtam eldönteni, hogy a tenger sós vizét érzem a számban, vagy a könnyekét. Sosem szoktam sírni, hát hamar elűztem magamtól az utóbbi gondolatát, ámbár éreztem a egyre keményebbre növő gombócot a torkomban. Krákogni kezdtem, mintha csak a vizet űzném ki onnan.
- Egész egyszerűen nem mentem mély vízbe – válaszoltam meg a kérdését erélyesen. Furcsán vette volna ki magát, ha elkezdem magyarázni, hogy voltaképpen apám úrilánynak nevelt, és az úrilányok nem fürdenek a tengerben akkor sem, ha éppenséggel egy kapitány az apjuk. – Itt születtem Aertenben – mondtam kelletlenül, hiszen tenger menti akcentusom egyébként is hamar elárult volna. Kezeim még mindig bilincsként ölelték körbe a hengerfát, nem törődvén azzal, hogy így voltaképpen közelebb vagyok a másik akasztanivalóhoz, mint egyébként szeretném. Legalább kétszer sikerült véletlenül megrúgnom a víz alatt, hála a kalimpálásomnak. Bárhogyan is, de egyelőre itt ragadtunk. Együtt.
- Azt nem mond, hogy egy valódi kisasszony szemeltél ki magadnak? – kérdeztem csendesen, de elég huncut éllel a hangomban ahhoz, hogy voltaképpen sértő legyen rá nézve. A szám sarka gúnyosan megrándult, ahogyan ecsetelni kezdte, a nem hivatalosan részt. – Szerinted hozzá menne egy tolvajhoz? – fűztem tovább a kérdésemet felvont szemöldökkel, mintha csak át akarnám törni a ficsúr elméjét uraló rózsaszín ködöt. Már kezdtem sajnálni; Emlékszem, a mostohanővérem is szívesen szédített szegény fiúkat, hogy mindenféle ajándékot csikarhasson ki belőlük, aztán mikor megunta az aktuális játékszerét, ejtette az illetőt. A férfiakban mind ott volt a természetes hiúság, ami abba a tévképzetbe ringatta Őket, hogy elég a megnyerő beszéd, és a szeretet ahhoz, hogy a gazdag kedves a pénz helyett, végül Őket válassza. Bár nehéz bevallani, de a sötéthajú tolvaj elsőre ennél azért okosabbnak tűnt, de ugyebár tévedni emberi dolog. Sóhajtottam, amikor végül elrejtette a nyakéket a kabátjában. Jó nagyot rúgtam felé, amikor bemutatkozása közben ismét Kiskecskének nevezett engem.
- Volt szerencsém látni a királyt, amikor Rheyában jártam. Kicsit sem hasonlít Önmagára, fenség – gúnyolódtam pofátlanul, majd egy cöccentéssel vettem tudomásul, hogy voltaképpen meg sem lep a viselkedés teljes hiánya. Az ember nem várhat sokat egy utcakölyöktől, és hát, én sem voltam éppen kedves.
- Túl sokat beszélsz! Nem lehetne, hogy ezt a kis kényszer együttlétet túléljük valahogy? Mondjuk; csendben – emeltem a tekintetem újfent a deszkák felé, ahol továbbra is lépdelt valaki; aztán hirtelen megtorpant, és kiáltás harsant, így aztán a bemutatkozásom is szépen elmaradt. Hála neki.
- Mégis hová mehetnék? – kérdeztem dühödten, amikor Monte rám parancsolt, hogy maradjak a helyemen. Igazán nem tetszett, hogy ilyen hamar főnökké nevezte ki magát, és hogy itt akar hagyni egyedül, talán éppen azért, hogy a nyakamra csődítse a fél városőrséget, de jelenleg nem sokat tudtam tenni. Tudtam, hogy egyetlen úton tudnám elhagyni a vizet, az pedig az, ha cölöpről-cölöpre haladok a part irányában; erre azonban egyelőre nem láttam kilátást. Fogalmam sincs, hogy meddig maradt távol, de olyan lelkendezésben tért vissza, mint egy kisgyermek, aki meglelte a mézes csuprot.
- Kalózgálya – ismételtem meg a szót, mintha csak ízlelgetném annak betűit. – Azt mondod, hogy egészen itt halad a partvonalban? – szinte hihetetlennek tűnt, hogy a tengeri zsiványok egészen eddig merészkedtek. Nem jelentett sok jót. Még nagyobb lesz a konkurencia a tolvaj-bizniszben. Sóhajtottam.
- Szerinted az őrök eléggé elvannak foglalva ahhoz, hogy kijussunk innen? – tudakoltam rövid gondolkodás után, de pusztán az is fájdalmat okozott, hogy Montétól kell ezt megkérdeznem, hiszen Ő volt az, aki látott mindent ezzel kapcsolatosan. – Kezdek fázni, és örülnék, ha megszabadulhatnék tőled – csűrtem tovább a szavakat, de az utolsó gondolatokkal pusztán csak a sértés volt a szándékom.
- Egyébként… Cala. Calának hívnak – mondtam kelletlenül. Amennyiben hajlandó volt mutatni az utat kifelé, kész voltam arra, hogy kövessem. |
Kiskecske erőszakosabb volt, mint akármelyik nő (vagy férfi) akit eddig láttam, de ez korántsem jelentette azt, hogy eltántorított volna attól, ami az enyém. Szinte páni félelem fogott el, ha arra gondoltam, ma éjszaka sem láthatom Liát – elvégre, ha elvesztem az ajándékom, üres kézzel mégsem mehettem volna, az nem lett volna méltó! Így hát férfiasan elviseltem volna akármit, de akkor sem eresztettem markomból az ékszert; az sem zavart volna, ha beváltja a fenyegetését, és végig kéne néznem, ahogy nemesebbik testrészem megfosztatik a testem többi nemes részétől, ám néhány szemkinyomásos, kézkarmolásos támadást szinte meg is érdemeltem. Így már tényleg mondhattam Dahliának, hogy véremet adtam a nyakékért.
– Te is tolvaj vagy! – tromfoltam rá. – Hol a betyárbecsület?!
Nem ez volt az alkalom, hogy másik tolvajjal találkoztam, és már közülük is megpróbálták néhányan ellopni, amim volt; volt, akinek sikerült, mert háromszor nagyobb volt nálam, és szívesen odaadtam neki az aznapi vacsorám, ha cserébe megszánja a szerencsétlen életemet, de volt, akit simán csak lefutottam, épp, mint az őröket. Szinte már fogadkoztam volna, hogy ezt az egy lopásomat azonban az életemért cserébe sem lettem volna hajlandó odaadni, mikor az őrök végül felfigyeltek ránk; én pedig azon nyomban futásnak eredtem, egyszerre megtartva az életem és a nyakéket is. Már csak Kiskecske lobogott a másik felén, mint valami elrontott zászló.
Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki, aki Aertenben lakik, ne tudna úszni – a nemes hölgyek még talán, emlékszem, hogy Lia is említette, a fürdőkádjánál mélyebb vízben sosem járt. Utána azt hiszem, meg is magyarázta, miért, de sajnos ez egyszer nem tudtam figyelni csengő hangjára, túlzottan lekötött Lia és a fürdőkád gondolata. Szinte elszégyelltem magam, amiért ilyen mocskos dolgok jutottak eszembe, de ugyanakkor felettébb jó is volt...
Rögtön a víz jutott eszembe, mint menekülési útvonal, elvégre, az őrök a páncéljaikban aligha tudnak utánunk jönni, különben gyorsan hullámsírban végeznék. Ha minden kötél szakadt volna, hajlandó lettem volna egyenesen a nyílt vízre úszni, mert a cápák és ráják talán kisebb eséllyel támadnak meg, mint a városőrök. Amikor azonban leesett, hogy Cala fulladozik, hálát adtam az Isteneknek, amiért idepottyantották ezt a kikötőt. A parttól messze egyedül is épp elég nehéz lett volna a hullámok között lavíroznom, hát még ha egy holtsúly is lóg a nyaklánc másik felén...
– Hogy-hogy nem tudsz úszni?! – sziszegtem vádlón. – A tenger mellől származol, vagy nem? Hát mit csináltál gyerekkorodban, és hogy nem fulladtál meg eddig?!
Korábban ösztönösen cselekedtem, mikor a felszínre vonszoltam őt, ám most átfutott a fejemen a gondolat, hogy hagynom kellett volna a vízbe veszni... annyival kevesebb gondom akadna most.
Amúgy eme gondolatom ellenére jó ember vagyok.
Csak épp nem szívesen kockáztatom a bőröm Kiskecskékért...
Lihegve, és egy nagyobb hullámot követően újabb adag vizet kiköpve bámultam fel a deszkákra. Valahol az esőn és a víz morajlásán túl hallottam a városőrök kiáltásait, de távolinak tűntek, felettünk pedig tengerészek nevetgéltek. Egyelőre nem úgy tűnt, mintha ránk találnának, de nem mertem kockáztatni; készen álltam a legapróbb jelre is a nyílt víz vagy a hajók felé úszni.
– Dahlia nem csak egy lány – kaptam vissza a fejem Kiskecske felé, szinte dühösen ráncolva a szemöldököm, amiért így ledegradálta a szerelmemet. – Ő a kedvesem, a leendő feleségem; hát, érted, nem hivatalosan, de... Érte megérné lecsapatni a kezemet is. De azért szeretném elkerülni, ameddig csak lehetőségem van rá.
Nem tudom, elengedte-e a nyakéket, miközben korábban kapálózott, de ha nem is így volt, úgy most hatalmasat rántottam rajta; ha Kiskecske nem akart megfulladni, jobban tette, ha két kézzel és teljes erejével kapaszkodott a cölöpbe. Elvégre, ő mondta: nem tud úszni. Én pedig nem hagynék ki egy ilyen lehetőséget.
– Ez pedig Őt illeti – mutattam fel a nyakéket, majd elégedett vigyorral rúgtam magam magasabbra, hogy a mellkasom kiemelkedjen a vízből, és egy gyors mozdulattal bőrből készült kabátom belső rejtett zsebébe dugtam, és ráhúztam a szíjat. Többé nem hagyom el.
– Thelion király személyesen – húztam ajkaimat provokáló vigyorra. A víz tetején, a hullámok dobálózása közepette hajtottam előtte fejet színpadias kézmozdulattal kiegészítve, az orrom szinte a vizet érintette. – Bocsásson meg, Lady Kiskecske, a koronámat otthon felejtettem a modorommal együtt... Remélem, élvezetes közös rövid időszak elé nézünk. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy közös cölöpje volt a királlyal...
Nem aggódtam amiatt, hogy felségárulással vádolnak. Annyi mindenki más akart megölni annyi minden másért, hogy egy két tréfa a királyról vagy a hercegről igazán nem számított; a hölgyeket, a királynét és a hercegnőt azonban sosem vettem volna a számra. Némi tartás azért bennem is akadt.
– Monte – feleltem végül, igazán válaszolva a kérdésére. – A modoromat viszont továbbra is otthon hagytam. A fő gond, hogy az otthonomat is elhagytam, és már vissza sem találok hozzá. Kár, kedves kis modor volt az. A szerelem pedig az egyetlen dolog, amiért érdemes megőrülni is... na jó, meg a kockázás. Az sem rossz azért. És Lady Kiskecskében kit tisztelhetek?
Ismét kiáltások harsantak, ezúttal közelebbről. Hamarosan követte őket az ütemes dobogás a móló deszkáin; ösztönösen behúztam a nyakam, és igyekeztem annyira egybeolvadni a vízzel és a cölöppel, amennyire csak lehetséges volt. A léptek elhaladtak felettünk, el, talán egészen a móló végéig;halványan hallottam, hogy az egyik őr a rakodómunkásoktól érdeklődik, nem látott-e minket, ám szerintem a fickó olyan részeg lehetett, hogy a saját kezét sem látta elég jól.
Az őr szava elállt, majd káromkodott a bajsza alatt, és néhány tétova lépést követően visszafutott a mólón a szárazföld felé. Valahogy úgy éreztem, nem miattunk lett neki ennyire sietős a társaihoz való visszafutás, így összeráncolt szemöldökkel nyújtogattam a nyakam, ám a móló meleltt dokkoló hajótól semmit sem láttam igazán.
– Maradj itt – mondtam végül, és nem igazán törődve akármiféle ellenkezéssel, ellöktem magam a cölöptől, és a móló alá becsapó hulláok sodrásával dacolva haladtam kifelé a móló alatt, cölöptől cölöpig, míg ki nem értem a hajó mögé. A láthatáron egy esőfüggönytől elhomályosodott alakú hajó haladt, nem a kikötő felé, csupán a part mentén, láthatóan nem kikötési szándékkal, sokkal inkább... mintha felmérte volna.
– Kalózgálya – állapítottam meg halkan, az arcomon széles vigyorral; minden bizonnyal sokkal jobban felvidított a látvány, mint kellett volna. Szinte megnyugodva úsztam vissza a lányhoz. – Kalózgályát látott – közöltem vele is, mikor visszaértem. – Nem tervez kikötni, sőt, szerintem távolodik, de gondolom ők nem várják meg, hogy kiderüljön, és mennek jelenteni. |
A Zsebmetsző nagy valószínűséggel önelégülten nyugtázta volna, hogy sejtései beváltak velem kapcsolatban; Soha olyan elveszettnek nem éreztem magam, mint szülővárosom határában álldogálva, a ködben ringatózó hajók vitorlásába kapaszkodó tekintettel, és a hideg esőcseppekkel a nyakamban. Kezdtem igazat adni Mesterem szavainak, aki mielőtt utamra engedett volna, nem átalkodott kifejteni a véleményét arról, mennyire tehetetlen leszek egyedül. A bosszúm egy centit sem haladt előre; A mostohám még mindig az apám házában terpeszkedett, míg a lánya az én örökségemet szórta két marékkal. A pénz feleannyira sem érdekelt, mint az igazságszolgáltatás. Az enyém.
Igazából nem tudom, hogy miért kezdtem futni. Nem volt hová menekülnöm az eső elől; Nem volt elég aranyam ahhoz, hogy kivegyek egy szobát valamelyik fogadóban, ahogy arra sem számíthattam, hogy ezekben a veszedelmes időkben az emberek jó szándékában bízva bekéredzkedjem valakihez. Túl sok volt a rizikó abban, hogy valaki felismer a hetekkel korábban kiadott körözés alapján, hiszen a bíró nem feledkezett meg az ellopott gyűrűjéről. Az éjjelt egy galambdúcban töltöttem egy városszéli ház mögött, ahol nem volt kutya. Mindig is gondosan kerültem a házőrzőket, hogy a csaholásukkal fel ne hívják rám gazdáik figyelmét. A holmimat, azt a keveset, ami volt, elrejtettem egy szalmaboglyában mielőtt reggel elindultam volna, hogy kiszellőztessem a fejem. Ideje lett volna már elhozni.
Az ütközés meglepő volt, és ezúttal haszontalan; A váratlansága miatt nem készülhettem fel arra, hogy akár el is emelhetnék valamit az áldozat zsebéből. Utólag bántam, hogy nem kapcsoltam időben. Különösen az után, hogy felfedeztem az értékes portékát, amely hivalkodón kandikált ki a fiú zsebéből.
Tudtam, hogy hiába háborodtam fel azon, hogy megállt az út közepén, legalább annyira felelős voltam azért, hogy találkozásunk ennyire közelire sikerült, mégis, az összes felelősséget rá akartam hárítani.
- Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek? – kérdeztem hetykén, ázott hajfürjeim árnyékából gyanakodva méregetvén a fickót. Ábrándos mosolya nem kecsegtetett semmi jóval, már amennyi az fejében lévő káposztalevet illeti. Kezdtem élni a gyanúperrel, hogy szegénynek légnyomása lehetett, sőt, már a nyálat is láttam kibuggyanni a szája sarkából.
Remek, gondoltam, bár ebben a helyzetben semmi sem utalt olyasmire, amit tényleg remeknek nevezhetnék. Eldöntöttem rögvest, hogy ha nem részeg, akkor minden bizonnyal csak egy tébolyodott lehet. Megtébolyodott a szerelemtől, summáztam szinte megborzongva. Megvetettem a szerelmet.
Egyelőre.
Amikor megláttam a nyakláncot, gyorsan eldöntöttem, hogy kell nekem. Járt a sérelemért. Duplán. Makacsul nyújtottam ki a kezem a ficsúr irányába, csalogató mozdulatot téve az ékszer felé, mintha az magától is hozzám jönne, ha újsütetű gazdája nem hajlandó önszántából megválni tőle. Hát nem volt.
- Agyapasztó szirupot kevert valaki az italodba az egyik csehóban? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor hozzám ért. Senki sem érhetett hozzám. A lelki szemeim előtt azonnal megjelent, hogy hogyan fogom eltörni a kezét. Kétszer. – Te fogsz szökdécselni a golyóid után, ha nem veszed le rólam azonnal a kezed! – léptem a lábára harciasan, és azzal a lendülettel az ékszer után kaptam, amit sikerült is egy pillanatra az ujjaim közé kaparintanom. Nem tudom, hogy pontosan mikor alakult ki köztünk a csetepaté.
- Tolvaj vagy! – löktem oldalba az egyik csontos könyökömmel, miközben azon erőlködtem, hogy megszerezzem a szajrét. – Tudnod kéne, hogy működik! – bizonygattam a jogosságát annak, hogy kinyilvánítottam akaratomat a tulajdonjog megszerzését illetően. Egyik tenyerem éppen az arcára tapadt, hogy makacsul arrébb toljam az idegent, hátha a szemei kinyomása érdekli annyira, hogy elengedje a láncot, amikor összetűzésünk felkeltette az egyik közelben csámborgó őr figyelmét.
Nem volt mit tenni. Menekülnünk kellett. Együtt; De csak azért, mert úgy tűnt, hogy semelyikünk sem hajlandó lemondani arról, amit jogosan vél jussának. A nyakék úgy feszült köztünk, mint egy béklyó, amellyel tulajdon kezeinket kötötték egymáshoz, és amelytől lehetetlenség volt megszabadulni. Utáltam az őröket, így az ékszer iránti vágyamon túl ott volt az ösztön, hogy távolabb kell jutnom tőlük.
Magamtól sosem támadt volna azaz ostoba ötletem, hogy a vízben keressek menedéket. Nemes egyszerűséggel azért nem, mert nem tudtam úszni! Csak későn vettem észre, hogy a ficsúr a biztos halálba ránt magával; Mondanom sem kell, hogy amikor a habok összecsaptak a fejem felett, már nem kellett a nyaklánc. A levegőért kapálózva rugdaltam magam a felszínre, de az elázott köpenyem lehúzott.
Nem tudom, hogy hány kétségbeesett próbálkozásom volt arra, hogy a felszínre jussak, amikor egy erős kéz karon ragadott, és magával vonszolt egészen a móló alá. Már lihegve kapaszkodtam az egyik cölöpben, amikor feleszméltem, hogy megmentőm voltaképpen nem más, mint a másik tolvaj. Dühös voltam. Nagyon. És ugyanennyire hálás, amiért ahelyett, hogy hagyott volna megfulladni, kihúzott.
- Majdnem megöltél… - krákogtam egy adag vizet préselve ki a szavakkal együtt a számból. – Nem tudok úszni – válaszoltam meg a fel nem tett kérdését, miközben a nyakamat nyújtogatva szikrázó pillantást vetettem a fejünk felett húzódó deszkákra. Az egyenletes dobogás arra engedett következtetni, hogy valaki jár felettünk; De a léptei nyugodtak voltak, nem úgy, mintha tolvajokat üldözne.
- De Te is majdnem meghaltál… Mindezt azért, hogy lenyűgözz egy lányt? – kérdeztem értetlen tekintettel fordulva a ficsúr felé, aki ugyanabba a cölöpbe kapaszkodott, mint én magam. – Tényleg csak a dinkák lesznek szerelmesek… - lihegtem, még mindig azon igyekezve, hogy pótoljam a kimaradt levegőt. Úgy tűnt, hogy egy időre mindketten megrekedtünk a vízben, ha nem akartuk, hogy elkapjanak.
- Mi a neved, hősszerelmes? |
Brom atya sok mindenre megtanított (például írni és olvasni) és sok mindenre csak akart megtanítani (például arra, hogy ne szaltózzak végig a templom tetőgerincén, mert nem csak leesek, de még az Istenek haragját is magamra vonom); arra, hogy tiszteljem a hölgyeket, sikerült. Dahlia másként minden bizonnyal soha szóba sem állt volna velem;ahhoz túlzottan finom és előkelő volt, hogy a hozzám hasonló férfiak trágárságának akárcsak töredékét is meghallja. Ha Belé ütköztem volna ilyen erővel, minden bizonnyal az utolsó csepp vér is menten kifolyik az arcomból, és még napokig borzalmasan érzem magam, amiért ilyen otrombán letapostam Aglanir leggyönyörűbb virágszálát.
Kiskecske viszont határozottan nem volt Dahlia; és még az is eltartott néhány pillanatig, hogy rájöjjek, egyáltalán lánnyal van dolgom. Bárdolatlan szavai és mérges hanglejtése sem segített sokat az ügyön. Habár alaposabban megnézve, a mufurc arckifejezésén és az eső áztatta kóbormacska ábrázatán túl, volt benne valami szokatlan szépség, már rég rájöttem, hogy Lia fényesebben ragyog, mint bárki más, és minden leányt elhalványít, míg szinte észre sem veszem őket.
– Esküszöm, hogy csak a szerelem részegít meg, nem a ser – villantottam Kiskecske felé egy lusta macska vigyort, büszkén, amiért az ital már rég nem részese az életemnek; még a kezemet is esküre emeltem. Muszáj voltam felhagyni az italozással, habár néha egyszerű volt elvegyülni a kocsma részeg csőcseléke között; elvégre, igencsak nehéz úgy kézen állni, hogy abban sem vagy biztos, melyik a fel és melyik a le.
Ráadásul, részegen az őrök elől elfutni sem volt egyszerű;habár most tényleg józan voltam, mégis aggódni kezdtem, hogy talán nem figyeltem eléggé, ami az esetemben, hogy is mondjuk, szóval olyan kéz-veszejtő dolog lehetett volna. Szép praclijaim voltak, kár volna értük. Még mindig azt figyeltem, nem rejtőzik-e Aerten fél városőri gárdája a lány mögött, mikor meghallottam a kérdését. Ösztönösen felegyenesedtem és a zsebemhez kaptam, ujjaim védelmezőn fonódtak rá a nyakékre; nem azért, mert megijedtem a lánytól, hanem mert majdnem kiesett. Ha a homokra zuhant volna, az eső pedig bemossa, sohasem találtam volna meg.
– Az álmodozás szép dolog – mosolyogtam a lányra, ahogy a nagyapák szokták az unokákra. Közelebb léptem hozzá. – Nagyon szép és fontos; remélem, hasonlóan szép delíriumok hada vár majd otthon, mikor elugrálsz a naplementébe! – Utolsó szavamnál a vállára tettem a kezét, és a tenger felé mutattam, ahol naplementének ugyan nyoma sem volt, de én simán odaképzeltem.
Épp búcsút akartam mondani, hogy visszaszökhessek Aertenbe és, megvárva az éjszaka jótékony sötétségét, Lia balkonjára, hogy odaadjam neki, amikor Kiskecske hirtelen megragadta a karom, azt, amelyikkel a nyakéket szorongattam.
– Hé, hé, hé! – kiáltottam fel méltatlankodva. Abszurd módon erős volt; pont, mint azok a kecskék Lia szomszédjának udvarán, akik valamiért megszállott módon jöttek nekem minden alkalommal, amikor azon az udvaron keresztül igyekeztem bejutni a szerelmemhez. Kitartó egy dögök voltak; a kutyák néhány hónap alatt megszoktak, és már nem is ugattak, de ezek ragaszkodtak ahhoz, hogy megpróbálják felszarvazni a legnemesebb testrészeim!
Kiskecske pont ezzel a vehemenciával rontott nekem, én pedig annyira meglepődtem, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a nyakláncban a másik kezemmel is.
– Megőrültél? Elszakítod! Ez jogosan az enyém, vért és verítéket izzadva loptam! – nyögtem ki erőlködve; mások talán szégyellték volna, hogy egy lány kihívást jelent számukra, ám egyrészt őket is szívesen Kiskecske elé vetettem volna, másrészt pedig én nem elhúzni akartam őt, hanem elérni, hogy elengedje, ami sokkal nehezebbnek tűnt. Biztosan feltűnő jelenség voltunk, annak a kevés embernek is, aki esőben hajlandó volt kimerészkedni; de erőlködéstől eltorzult hangon azt közölni, "loptam", miközben kötélhúzást játszol egy láthatóan sokkal drágább ékszerrel, mint amit valaha is meg tudnál engedni, nos... Az, mondhatjuk, olyan hülyeség, mint amiről Brom atya évekig próbált leszoktatni.
– Hé, ti ott! – süvített át egy mély hang az eső kopogásán és a hullámok morajlásán. Nagyot nyelve fordítottam a fejem a hang irányába; a pillanat töredéke is elég volt ahhoz, hogy felismerjem az egyik őrt, aki majdnem elkapott. Gondolkodás nélkül mozdultak a lábaim, olyan erővel rántva meg Kiskecskét, hogy szinte bizonyára majdnem elesett; ha kellett, megragadtam, ha kellett, hát átvetettem a hátamon, de én futólépésben indultam meg, hogy minél messzebbre jussak a felénk meginduló őröktől, akik valamilyen csoda folytán idáig tudtak követni. Nem zavart az sem, hogy a lány mennyire ellenkezett; ez most az ő érdeke is volt, tekintve, hogy minden bizonnyal ő is tolvaj volt, és olyan tolvajt még nem láttam, akiben ne lenne meg az ösztön, hogy minél messzebbre jusson a rend fegyveres őreitől;főleg, mivel mindannyiunk füle mögött van némi vaj. Meg kosz.
Dobogó léptekkel rohantam végig a sétányon, szemeim vadul kerestek valamiféle fedezéket, ahol el tudnék tűnni a szemük elől; mikor feltűnt előttem a kikötő, az ott kikötött hajókkal együtt, még gyorsabban szedtem a lábaim, imádkozva, hogy Kiskecske tudja tartani az iramot. A sétányról a mólóra kanyarodtam, ahol az éles kanyar mellett rögtön egy nagy kereskedőhajó himbálózott a hullámok felett. Tudtam, hogy emögött elvesztik a nyomunkat, így ennek tudatában ugrottam a hajó és a móló közötti vízsávba, egyetlen pillanatra sem engedve el a nyakéket, és a másik oldalán bizonyára ott lévő Kiskecskét. A víz hideg volt, bár közel sem annyira, hogy elriasszon; a merülés után rögtön a felszínre küzdöttem magamat, és a móló alá úsztam néhány erős karcsapással, magammal húzva a lányt is, amennyiben magától nem tett volna így.
– Ha megszólalsz, mind a kettőnk karját lecsapják – közöltem, kiköpve egy kevés vizet, ahogy belekapaszkodtam a mólót tartó egyik cölöpbe; épp csak elég hangos voltam, hogy a hullámok és az eső elnyomja a hangom, de biztosra menjek, hogy Kiskecske hallott. |
Odafentről egyre nagyobb cseppekben hullott alá az égi áldás. Csakhamar csupa víz volt a hajam, a ruhám és mindenem. Figyelmetlenségemben beleléptem egy pocsolyába, aminek a következménye a beázott csizmám lett. Észre sem vettem, hogy lyukas volt, amikor felhúztam. A taknyos, nedves, hideg idő kicsit sem tetszett nekem. A hajam kócos hajcsigái leeresztettek, jelezve, hogy kezdik feladni az időjárás elleni harcot. Arcok, hangok, illatok sora zavart össze, ahogy futottam a köves sétányon. Sosem gondoltam, hogy a hazatérés ennyire megzavarhatja amúgy is kusza fejemet. Kételkedtem abban, hogy bárki is felismert volna, de a biztonság kedvéért ügyetlenül a felhúztam a csuklyámat.
Otthon járni mindig jó. Legalábbis, egyesek azt állítják. Nem nézelődtem, mégis láttam a kabátokba és köpenyegbe bugyolált embereket. Egyikük sem volt boldog. Hiányoztak a gyermekkor megszokott mosolyai az arcokról. A zúgó gondolataimat nem nyomta el a csizmám talpának egyenleted döngése.
Halk nyekkenés buggyant ki belőlem, amikor saját figyelmetlenségem áldozataként egyenesen belerongyoltam az út közepén, kitárt karokkal ácsorgó flótásnak. Hamar megállapítottam, hogy nem épeszű.
- Muszáj az út közepén ácsorognod?! – förmedtem rá szinte azonnal, hogy felocsúdtam annak felettébb lehangoló látványából, hogy fél lábon szökkengetve egyensúlya megtartásán fáradozik. Volt valami ebben a fickóban, amitől azonnal viszketni kezdett a tenyerem, és feltámadt a harci szellemem.
Az ütközés következtében a csuklyám lecsúszott a fejemről, így az idegen tisztán láthatta szikrákat szóró, kék szemeimet, és az eső által megtépázott, kócos fürtjeimet. Egyik sem érdekelt különösképpen.
- Kiskecske? – arcom feldagadt az indulattól, amikor szavai végül elértek hozzám. Nem is emlékeztem arra, hogy mikor merészelt valaki sértegetni. Ja. De. A múlthéten. Ki is cakkoztam utána képét. Szemeim ádázul szűkültek össze, miközben kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Kihúztam magam, hogy nagyobbnak, és fenyegetőbbnek hassak, ámbár a fiatal férfi még így is fölém magasodott.
- Te be vagy rúgva, öregem? – ráncoltam a homlokom. – Vagy csak pusztán bolond vagy? Bár, ha bolond lennél, nem tudnád…
Összeráncolt szemöldöke sértett, mert úgy éreztem, hogy engem okol az ütközésért, amikor Ő legalább annyira hibás, mint én. Miért áll meg az út közepén? akartam kérdezni, de a szavak még a gondolati szakaszban elakadtak, így végül nem születtek meg az ajkaimon. Felettébb bosszantónak alaknak tűnt.
Nem kerülte el a figyelmem, amikor a városőrök említésére azonmód kutakodni kezdett. Tolvaj volt. Diadalittasan elmosolyodtam a felismerésre, és a tekintetem hamar meg is akadt a zsebéből kifityegő aranyos nyakláncon. Menten el is döntöttem, hogy megszerzem. Járt nekem. Kárpótlásul azért, mert kecskének nevezett engem.
- Ide a szajrét! – nyújtottam ki elé a tenyerem magabiztosan, egyelőre fegyver nélkül próbálkozva. Amennyiben nem volt hajlandó az együttműködésre, kész voltam a harcias egyezkedésre. - Gyorsan! Nem kérem még egyszer - hajtottam be, és egyenesítettem ki az ujjaimat újra és újra sürgetően. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
