|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:42 - |
A Tritón tenger parján, a természet adta lehetőségeket kihasználva több kikötőt alakítottak ki. Mindig több tucat hajó dokkol a part közelében. Sokféle hajót látni errefelé.Többségük kereskedő-, vagy halászhajó de időnként egy-egy csatahajó, vagy kalózgálya is feltűnik a színen. A kisebb hajók legénysége csak pár fő, míg a hatalmas gályák akár öteven fős legénységgel is rendelkezhetnek.
A tenger legtöbb hajóját a szél hajtja, de a biztonság kedvéért hordanak magukkal evezőket. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
– Engem nem hosszútávú futásra terveztek – állapítottam meg, csak úgy, magamnak, ahogy a térdemre támaszkodva előrehajoltam, és igyekeztem rendesen levegőt kapni. Majd' kiköptem a tüdőm, és úgy éreztem, ha a fejem ennél erősebben lüktet, szétloccsan; kár lett volna azért a szép arcomért. Most, hogy végre megálltam, a térdeim egyszeriben elvesztették csontos mivoltukat, és zseléhez hasonlatos módon bizonytalannak tűntek, mintha akármelyik pillanatban eldőlhetnék.Mégis, megembereltem magam, nagyot fújtattam, és csípőre tett kézzel húztam ki magam, úgy, mint akinek volt mire büszkének lennie.
Van is, emlékeztettem magamat, ahogy diadalittas vigyorral, bár még mindig pihegve, előrántottam a bőrmellényem zsebéből a díszes nyakéket; gyönyörű fémmunka volt, apró levélmotívumok vezettek az aljától a középig, a szépen festett dália virágig, melynek közepén egy szem gyöngy csücsült. Egy igazi. Ez volt az eddigi legszebb dolog, amit beszereztem a kedvesemnek, és biztos voltam benne, hogy Lia örülni is fog neki, amint elviszem. Az este egyébként is esedékes lett volna egy látogatás, és milyen hódoló megy szíve hölgyéhez ajándék nélkül?
Nos, azt nem mondom, hogy egyszerű volt megszereznem, akadt egy kis ez meg az, aminek a vége az lett, hogy a városőrök lefüleltek, és egészen a város széléig kergettek. Nagydarabok voltak, a páncéljaik pedig nevetségesen hangosan csörögtek, ahogy utánam futottak;esélyük sem volt elkapni, de így is elég szoros küzdelem volt ahhoz, hogy megterheljen. A szűk, kanyargós utcák hálóján végül nyomomat vesztették, s még ha meg is találtak volna, gondoskodtam róla, hogy fekete köpenyem és csuklyám felismerhetetlenné tegyen. Utóbbit már letoltam a fejemről, felfedve bozontos barna üstököm, melynek néhány tincse izzadtságtól nedvesen tapadt a homlokomhoz; itt már biztos voltam benne, hogy nem kapnak el.
Csillogó szemekkel néztem a nyakéket, és az sem tudott rontani a kedvemen, amikor előbb csöpögni, majd szinte zuhogni kezdett az eső; épp csak az ékszert vágtam zsebre, hogy ne eshessen baja, majd kitártam a karjaim, mintha fel akarnám ölelni a hullámzó tengert és az esőt is, és lehunyt szemmel beleszippantottam a levegőbe.
Siker illata volt.
Meg egy kis hal és csatornabűz.
De főleg siker.
Egészen addig szerencsés flótásnak is éreztem magam, mígnem valaki egyszeriben nekem csapódott oldalról. A lökés ereje nem küldött ugyan a padlóra, annál korábban kell felkelnie az illetőnek, ám így is csak fél lábon ugrálás és némi szégyenteljes kapálózást követően nyertem vissza az egyensúlyom.
– Ejha, csak nyugodtság, kis kecske – nevettem fel vidáman; még a lány arcára esetlegesen kiülő méreg sem zavart túlzottan. – Faltörő kosnak készülsz? Ahhoz kicsit nagyobb szarvat kell növesztened... Meg szebb szakállat. Vagy talán az esőtől készülsz elolvadni? – vontam fel a szemöldököm, egyik kezemmel kinyúlva, hogy a tenyerembe essen az eső. – Csak higgadtság. Nem kerget a városőrség!...Ugye nem? – Az arcom egy pillanatra döbbenten üressé vált, és a lány háta mögé kukucskáltam, hátha medve termete eltakar előlem néhány századnyi katonát. |
 Mély levegőt vettem, ahogy borongós tekintetem megállapodott a horizonton. Az tenger émelyítően tiszta, de nehéz sós illata teljesen eltöltötte a tüdőmet, emlékeztetvén arra, hogy otthon vagyok.
A hajnali köd még mindig ott gomolygott a víz fölött. A távolban néhány hajó sziluettjét véltem felfedezni, hogy éppen erre tartottak-e, vagy éppen távozóban voltak, nem tudtam eldönteni. Kislány koromban gyakran figyeltem eme óriásokat azt az ostoba játékot játszván, hogy próbáltam kitalálni, mit szállít, hová megy, és egyáltalán visszajön-e. Aztán, amikor az édesapám hajója nem tért vissza többé, felhagytam ezzel a szórakozással.
Furcsa ilyet mondani, de hiányzott a Zsebmetsző. Nem hittem, hogy az első önálló balhém - ami saját kicsinyes bosszúm lett volna - ennyire nehéz lesz. Sehogy sem sikerült a mostohám és a lánya közelébe férkőznöm, s a dolgomat nem könnyítette meg az sem, hogy a hülye gyűrű ellopása miatt, még mindig Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett a vérdíj. Túl sok időt tölthettem egyedül, mert az is megfordult a fejemben, hogy talán fel kellene keresnem a Crudel lányt, pedig aztán Yserone nem volt a szívem csücske.
A lány alakjánál némiképp erősebben vert éket bennem Carwené; Megígértem magamnak, hogy a segítségét, amiért azon a viharos éjszakán befogadott az istállóba, egy napon majd meghálálom, de a zsebem és az erszényem jelenleg üresebb volt, mint valaha.
Mintha az égiek meghallották volna a gondolataimat. A fel, feltámadó szél belekapott sötétszőke hajfürjeim közé, amit ezúttal még csak össze se fogtam, hogy ne lógjon a szemembe. Esni kezdett, így szapora léptekkel megindultam a sétányon. Mikor még kicsi voltam, édesapám sokszor elhozott ide. Versenyt futottunk, letértünk az ösvényről és csak szaladtunk. Amikor elfáradtam, leültünk, én felhúztam a térdem, és a hóna alá bújtam. Annyi mindent éltünk át, olyan sokat jelentett nekem. Megtorpantam, és ismét a tenger felé pillantottam. Egy erős fuvallat hozta felém a sós illatot és már éreztem bőrömön a mardosó, hideg víz érintését. Egyre nagyobb cseppekben zuhogott alá az eső, mint az istenek haragja.
Túlságosan is lefoglalt az, hogy az mérges pillantásokkal jutalmazzam az eget, így fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül. Egy férfi áll/sétált a sétány közepén, én pedig egyenesen belerohantam. Egy másodperc erejéig megtántorodtam, de nem annyira, hogy el is essek. Tekintetem azonnal a férfire szegeződött, de nem tűnt ismerősnek.
Első ránézésre nem látszott többnek azoknál a ficsúroknál, akik a piacon téblábolnak; koszosnak tűnt, és ruházatát tekintve nem neveztem volna előkelőnek, de a tartásában volt valami, ami elárulta több Ő, mint egy halász, vagy földműves porontya. |
Nyugalom és boldogság szállta meg a lelkemet; olyasmi, amit egészen addig soha nem érezhettem. Az előző nap estéje már hasonlított hozzá, legalábbis az a része, amelyikben Weston is jelen volt... De még az sem közelíthette meg azt, amit akkor és ott, az ő ölelésében állva éreztem. Ő volt az, aki megerősített az eleinte még nagyon is bizonytalan lábakon álló döntésemben; bíztam benne, az egész életemet boldogan adtam volna a kezébe, és egyedül ezért tudtam hinni abban, hogy amit eddig lehetetlennek hittem, az ezúttal mégis megtörténhet. Nem tudtam, mi vár majd rám, hogy milyen lesz az út, a legénység, hogy egyáltalán könnyen el tudja-e majd fogadtatni velük a jelenlétemet... Egyedül azt tudtam biztosan, hogy Weston nem hagyná, hogy bajom essen, de én még ennek ellenére sem szándékoztam a lábuk alatt lenni. A hosszú évek alatt tökéletesre fejlesztettem azt a képességemet, hogy hogyan tűnjek láthatatlannak egy valóságos tömegben is; egy ilyen csekély áldozatot bármikor kész voltam meghozni azért, hogy Westonnak ne származzon kellemetlensége a jelenlétemből.
Néhány pillanatig, de talán percekig is csak a vidáman csillogó kékeszöld szemeket láttam, miután felnéztem rá. Boldog voltam, mert Ő boldog volt, mert rá tudott venni, hogy életemben először a sarkamra álljak, és mert kész volt megteremteni számomra a szabadságot. A mosolyában valóban az Istenek mosolyát láttam visszatükröződni; arra gondoltam, talán mégis meghallották az imáimat, és őt küldték a megmentésemre.
Cinkos megjegyzésére és az ahhoz társuló arckifejezésére kiszélesedett a mosolyom, már amennyire a számon lévő seb engedte; addig is tudtam, hogy sikerült visszahoznom a régi Westont, és ez csak méltó bizonyítéka volt a ténynek. A mosolyából és a vidámságából én is sokkal több erőt merítettem, mint a homlokát elfelhőző gondterhelt ráncokból, még ha ez utóbbira is volt szükségem ahhoz, hogy meghozzam életem valószínűleg legmeghatározóbb döntését. Az újabb hálálkodásomra megjelenő vidám vigyora csak tovább erősítette önnön boldogságomat, a szívem továbbra is egészségtelen tempóban dübörgött a mellkasomban, de nem törődtem vele.
Egyedül akkor bizonytalanodtam el és szégyelltem el magam egy kissé, amikor megláttam a kérésemre vonatkozó reakcióját. A mosolya lehervadt az arcáról és még a szemeit is összehúzta kissé; muszáj volt lesütnöm egy pillanatra a tekintetemet, miközben saját magam számára kerestem mentségeket. Még a gondolatát is gyűlöltem, hogy magamra haragítsam, vagy olyat tegyek, ami neki nincs ínyére, hiszen nagy áldozatot volt kész meghozni értem, nekem pedig hálásnak kellett volna lennem ahelyett, hogy kihasználom a jóindulatát, mégis... Ezt az egyetlen dolgot muszáj volt megtennem. Tartoztam ennyivel az anyámnak, nem hagyhattam, hogy gyanútlanul egyenesen az oroszlán barlangjába sétáljon.
Halvány mosolya talán rosszabbul esett, mint amikor egyáltalán nem mosolygott, de szavaira én csak egy ahhoz hasonlóval tudtam felelni. Féltem, még kevésbé értene meg, ha elmondanám neki, hogy az anyám inkább csak a sorstársam volt, mintsem a családom; neki köszönhettem viszont, hogy Icham soha nem tudott annyira a közelembe férkőzni, amennyire szeretett volna.
Észre sem vettem, hogy addig nem eresztettük el egymást, csak a hiánya tűnt fel, amikor elengedett és ellépett tőlem; vele együtt valahogy a biztonságérzetem is egy lépést távolodott. Összefűzte a karjait a mellkasán, amitől csak még inkább úgy éreztem, hogy kizár engem, de akkor már nem tehettem mást – a kérésem már elhangzott és ő rá is bólintott. Gyűlöltem, hogy hálátlannak tűnhetek a szemeiben. Kérdésére gyorsan megráztam a fejem, tartottam tőle, hogy az anyámat esetleg figyelik; ha így volt, az lett volna a lehető legrosszabb lépés, ha Weston oldalán jelenek meg. Ezt egyedül kellett elintéznem.
- Megtalálom – biztosítottam szavakkal is, minden keserű érzésem mellett is megpróbálkozván egy mosollyal. – Egy óránál többre nem lesz szükségem, csak mondd meg, hogy hol talállak meg és mikor menjek oda.
Bármit felelt is, én csak bólogattam és alaposan az emlékezetembe véstem a szavait. Egy percet sem szándékoztam késni, onnantól kezdve mindent kész voltam úgy tenni, ahogy azt ő akarta és elvárta tőlem; soha többé nem akartam neki semmiféle csalódást okozni. A mellkasomban megbúvó rossz érzés, amit a kérésemre adott reakciója okozott, továbbra sem volt hajlandó távozni, bizonyítani akartam neki, hogy soha nem jutna eszembe kihasználni az irányomban mutatott kedvességét. Ez ösztönzött arra, hogy felemeljem mindkét kezem és ujjaimmal megérintsem a karjait, amelyekkel akaratom ellenére is kizárt engem; tekintetem pedig az övébe kapcsolódott, hogy tudja, őszintén beszélek.
- Ott leszek – fogadkoztam, és ezúttal a mosolyom is őszinte volt. Ott akartam lenni, a döntésem már megmásíthatatlan volt. Nem voltam hajlandó többször hátat fordítani neki, vagy elviselni azt, hogy ő fordít hátat nekem. – Ígérem.
Bár legszívesebben újra átöleltem volna, képes voltam uralkodni magamon, és csak a karját szorítottam meg finoman az ujjaimmal mintegy búcsúzásként. Rövid időre szóló búcsúzásként. A lépteimet talán még én is magabiztosabbnak éreztem egy kissé, ahogy megfordultam és elindultam az egyik kisebb utca felé; lelki szemeim előtt a kékeszöld szemekben bujkáló vidámság és egyetlen szó lebegett: szabadság. Mielőtt eltűntem volna a házak sarkánál a szemei elől, még egyszer hátrapillantottam, és ha még láthattam őt, rámosolyogtam.
Nem számítottam a vaskos karokra, amelyek alig néhány lépés után értem nyúltak. Mintha vaspántok szorultak volna a felsőtestem köré, kis híján a levegőt is kiszorítva a mellkasomból, a hátam pedig egy kemény bőrvérten ütközött fel, de mielőtt még egy hang is kijöhetett volna a torkomon, egy érdes bőrű, széles tenyér tapadt a számra. Jeges rémület kúszott fel a gerincem mentén, de hiába ragadtam meg a láthatóan városőri egyenruhába bújtatott karokat, minden próbálkozásom és vergődésem hasztalan volt a termetes férfival szemben.
- Hallgatnod kellett volna apám parancsára, Delilah. – A hűvös, kimért hang hallatán már valósággal görcsbe rántotta a gyomrom a félelem, tágra nyílt szemekkel néztem a szemközti fal árnyékából előlépő Ichamra és még levegőt sem mertem venni. – Tudhatnád már, hogy mindig megtartja, amit ígér.
Nem tudtam irányítani az érzelmeimet és a cselekedeteimet, a tekintetem ösztönösen abba az irányba fordult, ahol nemrég elváltam Westontól; a szívem ezúttal a rémülettől és a kétségbeeséstől vert egyre szaporábban a bordáim mögött. Magasságos Istenek, kérlek ne engedjétek, hogy baja essen...
- Ne aggódj, apám egyelőre nem kíván összetűzésbe keveredni a fajtájával – vonta magára ismét a figyelmem a jeges tekintetű férfi, szinte köpve az utolsó szót. – Ami viszont a te ügyedet illeti... Nos, arra nem mernék fogadni – húzta az ajkait kegyetlen mosolyra.
Tehetetlen voltam az engem lefogó férfival szemben, miközben Icham elindult a keskeny utcán, ő pedig készséggel vonszolt magával a nyomában – a számat továbbra is gondosan befogva. Az emberek szokás szerint csak elfordították a fejüket, engem azonban ennek az ellenkezője sem zavart volna. A mellkasom összeszorult, a szívem pedig sajgott, szégyenszemre azt éreztem, hogy hamarosan talán könnyek is fogják szúrni a szemem.
Sajnálom, gondoltam, mintha Weston valaha is meghallhatná. A szavamat adtam neki, őszinte szívvel ígértem meg neki valamit, mégsem leszek ott, amikor vár engem. Tudtam, hogy azt fogja hinni, ismét megfutamodtam; minden oka meg is lesz rá és így talán örökre csak egy gyáva, megbízhatatlan szolgaként fogok megmaradni az emlékezetében, akire túl sok időt pazarolt.
Sajnálom...
Lezárt kör! |
Boldog amiből kifolyólag fűt-fát összeígértem volna Delilahnak, bármit is mondott volna, csak helyeselni tudtam volna rá... de mégis megmaradt ép elmém egy része amivel valamennyire józanul felmérhettem a helyzetet. Olyat ígértem neki amit máskor soha nem tettem volna; Mindig megtartottam szavam és nem most akartam először megszegni azt, de kivételesen nem rajtam múlott, hogy tudom e teljesíteni ígéretem. Ha bajba keveredtem volna a segítségem miatt akkor az ellen semmit sem tehettem volna, csak próbálhattam volna magam kivágni a szorult helyzetből.
Viszont a hátamat átölelő kezek egy pillanatra mégis elfelejtették velem mekkora ökörséget is ígértem meg, a lány szemeibe nézve pedig nem csak erről felejtkeztem meg, hanem majdhogynem mindenről.
- Kiébe nem. - mondtam szájam sarkával együtt egyik szemöldököm is felhúzva. Hallottam, hogy a lány feszült hangja is megenyhült. Már nem remegett, nem dadogott, s hangja sem csuklott el... Újból emlékeztetett arra a lányra akit megismerhettem az előző nap délutánján; mint akkor, mint most is csak nekem sikerült vele elfelejtetnem a gondjait. Örültem örömének, hisz ha nem erre vágytam volna nem próbáltam volna mosolyt csalni arcára.
Tekintetem hosszan mélyesztettem a mohazöld szempárba, gondolataimba merülve. Próbáltam valami érthetőbb és elfogadhatóbb magyarázatot társítani viselkedésem oka mellé, mint ami az egyértelmű, mint amit egy laikus szemlélődő gondolt volna. Sok mindent megtettem volna egy nő kegyeiért, de ezzel a húzásommal még magamat is sikerült meglepnem... Főleg mert nem feltétlenül Delilah megnyeréséért tettem mindazt amit, hanem mert azt diktálta a lelkiismeretem. Az a lelkiismeret aminek létezéséről egészen addig nem is igen tudtam.
Mielőtt még kimondhattam volna végső megállapításom, miszerint megbolondultam a lány köszönetet mondott nekem, megint. Elvigyorodtam, ahogy sokadszorra is meghallottam a szót. Már ő is csak nevetett, hisz nevetséges sokszor adott hangot hálájának; Én az elmúlt tíz esztendőben hálálkodtam ennyit, de lehet még életem folyamán sem. Bár igaz vele ellentétben nekem nem volt miért hálálkodnom.
Volt még egy kérése. Szemeimet kissé összehúzva tekintettem rá szavai hallatán... Kedves voltam vele, de még belém is limitált mennyiségű jóindulat szorult. - Ahogy gondolod. - szólalt meg végül. - Ő a családod, ez csak természetes. - mosolyodtam el halványan. Csak akkor engedtem el és léptem el tőle. Nem értettem... Ha anyjának volt hova mennie miért nem vitte már magával lányát? Miért nem menekítette meg ettől a sorstól? Nem akartam ebbe jobban belemenni, semmi közöm nem volt hozzá. Ha Delilah segíteni szeretett volna nem állhattam útjába. Az én utamba se állhatott volna senki, ha valamit cselekedni akartam volna egy olyanért aki számomra fontos volt. És úgy gondoltam neki az édesanyja fontos lehetett.
- Segítsek megkeresni őt, vagy megtalálod egyedül? - kérdeztem kissé megbillentve fejem, kezeimet összefűzve magam előtt. Hacsak nem kért volna meg rá nem akartam segíteni; ő maga mondta, hogy csak meg kell találnia és bíztam abban, hogy keresés közben nem eshet bántódása. Ráadásul míg ő a maga dolgát intézte volna el én beszéltem volna kapitányommal a potyautasunk illetően. Reméltem, hogy volt még tartozása nekem, amit felhasználhattam volna a jó ügy érdekében. Azt sem hittem, hogy a lány sok vizet zavart volna, így e mellett is könnyedén érvelhettem volna. Ha azt mondtam volna Delilahnak, hogy maradjon a fedélközben nem hittem volna, hogy ellenkezett volna kérésemmel. Nem vedelte volna be az italkészletet mint néhányan, nem lopott volna puskaport vagy ételt a konyháról... Nem lett volna vele baj. Reméltem ezt drága kapitányunk, de leginkább a legénység tagjai megértik és elfogadják; Nem mintha lett volna más választásuk. |
Az életem soha nem szólt másról, mint a gazdáimról és az akaratuk előtt való meghajlásról; tulajdonképpen nem is a saját életem volt, hanem egy kiegészítő kis valami, ami számukra megkönnyítette az életet, és ők rendelkeztek felette. De hát nem ez volt minden hozzám hasonló sorsa? Hiszen benne volt a nevükben, rabok és szolgák voltunk egyszerre, se nem több, se nem kevesebb, még a piacon is kevesebbet értünk egy szebb kelménél. Ezért is éreztem elítélendőnek és színtiszta önzőségnek, amikor álmatlan éjszakáimon az alagsor durva plafonját bámulva szabadságra vágytam – mégis mi jogon szerettem volna magamnak olyasvalamit kivívni, ami a sorstársaimnak sem adatott meg? Nem szabadott volna ilyesmire még csak gondolnom sem, és miután egyszer már az Istenek is rámutattak erre, megtanultam a leckét; eldöntöttem, hogy beletörődöm a sorsomba és nem lépek le a nekem szánt útról.
Csak akkor és ott, a kikötő egyik utcájának árnyékos szélén ácsorogva és egy tőlem egyre távolodó férfi hátát figyelve jöttem rá, hogy ezzel tulajdonképpen ugyanolyan önzővé váltam, mint a szabadságvágyammal. Magammal együtt az anyámat is ahhoz az átkozott házhoz láncoltam; tudtam, hogy van egy férfi az életében, egy szabad ember, akinek még a létezését is titkolta mindenki előtt, de én láttam őket. Nem volt több egy kiskereskedőnél, de ez elég lett volna ahhoz, hogy az anyám számára menedéket nyújtson – csak neki, nem kettőnknek. Tisztában voltam vele, hogy csak miattam szolgálja még a Gauwaltokat, egyedül azért élt még ő is abban a házban, mert én ott voltam; tudtam ezt és mégis elnéztem felette. Most pedig itt volt Weston, az én életembe is belépett egy férfi, aki felajánlotta nekem a segítségét és a támogatását, bármi történjék is, még megvásárolni is hajlandó lett volna a gazdáimtól csak azért, hogy szabad legyek. Olyasmit lett volna kész megtenni értem, amire valószínűleg soha, senki más nem lett volna hajlandó – és én mit tettem? Vakon elutasítottam minden segítséget, olyan voltam, akárcsak a díszes hintók elé befogott lovak; mintha az én látásomat is szemellenzők irányították volna, amelyek nem engedtek más láttatni, pusztán a kötelességeimet és a gazdáimat.
Erre a beismerésre volt szükségem ahhoz, hogy életemben először én is lépjek valamit. Weston adott nekem még valamit, amit eddig senki és semmi: bátorságot. Amikor utána kiáltottam, olyan döntés született meg a szívemben, amit én magam is alig akartam elhinni, de ez mit sem változtatott annak határozottságán. Vele akartam menni, az ő mosolyát akartam látni, az ő nevetését és történeteit hallgatni; nem akartam visszamenni abba az átkozott házba, hogy minden nap attól féljek, vajon mi fog történni másnap. Icham jeges tekintete helyett a bátorságot adó kékeszöld szempárt akartam látni, amely olyan volt, akár maga a tenger.
Az ujjaim talán remegtek is egy kissé, ahogy a karjára kulcsolódtak, még akkor sem engedtem el a kezét, amikor a pillantásunk találkozott; attól féltem, talán túlságosan is nagyot csalódott bennem, és egyszerűen csak magamra hagy. Ahogy aztán hangosan is kimondtam azt a bizonyos két szót, miszerint vele megyek, kezdeti meglepettsége, amit az ígéret kifejezés okozott, egyetlen pillanat alatt széles mosollyá változott. A vérem lüktetését már a fülemben éreztem, bár a mosolya mindent elárult, én az utolsó pillanatig rettegtem attól, mit fog mondani. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék ezek után visszasétálni a gazdáimhoz, ha azt mondja, nem tud nekem ilyesmit ígérni...
Nem is az ígérete volt az, ami végül meggyőzött arról, hogy mindez tényleg megtörténik, hanem az az ismerős nevetés és ölelés. Ahogy Weston erős karjai körém fonódtak, mintha mázsás kősziklák zuhantak volna le a mellkasomról, minden feszültség és bizonytalanság egy pillanat alatt semmivé lett, amit addig a döntésemmel kapcsolatban éreztem. Azt hiszem, csak akkor engedtem el a kezét is, hogy aztán én is a felsőteste köré tudjam kulcsolni mindkét kezem. Újra elhittem, hogy mindez lehetséges, hogy Ő meg tudja nekem adni a szabadságot, és ígéretének hála abban is bíztam, hogy emiatt nem eshet bántódása.
Homlokomat a mellkasának döntöttem és hosszan fújtam ki a levegőt, mintha ezzel szabadulnék meg attól a tehertől, ami eddig nyomta a vállaimat. Tudtam, hogy el fog tartani egy darabig, mire hozzászokok ehhez az érzéshez és a tudathoz, ajkaim azonban önkéntelenül is halovány mosolyra húzódtak. Életemben először mertem bátor lenni, és ezt is Westonnak köszönhettem, mint oly sok minden mást. Szórakozott szavaira egy kissé összerezzentem, de csak azért, mert nem szerettem volna hallani az akasztófa szót egy mondatban vele; értettem és érzékeltem viszont, hogy csak tréfál, ezért amikor lazított az ölelésén és én felnéztem rá, az én ajkaimon is mosoly játszott.
- Akkor azt hiszem kénytelen leszek szemmel tartani, hogy kinek a levesébe készülsz beleköpni a következő napokban – feleltem már én is sokkal könnyedebb hangon.
A megkönnyebbülésem ugyan mit sem változtatott a szívem heves dobogásán, de már nem is törődtem vele; sokkal inkább lefoglalt a szívemet melengető látvány, az a Weston, akit tegnap megismertem. Kékeszöld szemei vidáman csillogtak, a mosolya pedig széles volt, örömteli és őszinte – már csak ezért is megérte a döntésem, még ha szabadságot nem is nyertem volna vele, nekem ez is bőven elegendő lett volna. Azon tűnődtem, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a csodát, Őt, a megjelenését tegnap és ezt az egészet... Akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán ezt szolgálták az életem elmúlt hosszú évei; talán most jött el az a pillanat, amikor a Sors mégis kárpótol. Talán most mosolyognak rám az Istenek, tűnődtem, noha az egyetlen mosoly, amit ténylegesen is láttam, Westoné volt.
- Köszönöm – szólaltam meg néhány pillanat múlva, ismételten ebbe az egyetlen szóba próbáltam belesűríteni mindazt, amit éreztem; aztán akaratlanul is halkan felnevettem, mikor arra gondoltam, hogy talán egyikünk sem tudná megmondani, pontosan hányszor is mondtam ezt neki alig két nap alatt.
A megkönnyebbülésem mellett a gondolataim hátsó részében ott motoszkált még valami, amit tudtam, hogy meg kell tennem, de tartoztam annyival Westonnak, hogy ezt puszta kérésként vetítsem elé, ne pedig követelésként vagy feltételként. Ha megtagadta a kérésemet, akkor azt is el kellett fogadnom, de mindenképpen meg kellett próbálnom.
- Kérnem kell tőled még valamit – ismertem be halkan, de bármennyire is szerettem volna lesütni a pillantásomat, kényszerítettem magam, hogy továbbra is a szemeibe nézzek. – Figyelmeztetnem kell az anyámat. Ha minden igaz, ő is itt van most valahol, csak meg kell találnom... Neki van hová mennie, de tudnia kell róla, hogy... ne legyen ott, amikor felfedezik a hiányomat. Ez tényleg csak egy kérés, nem feltétel – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még azt hihette volna, hogy csak ezután jönnek sorra a kitételeim arra vonatkozólag, hogy vele tartsak. – Ha nemet mondasz, azt is megértem. |
A nőkkel mindig csak a baj volt; Már egész fiatalon megtapasztaltam mennyire kiszámíthatatlan teremtések is voltak, elvégre ott volt nekem nővérem aki hat fiútestvér között nevelkedett és egész fiatalon szült gyermeket. Anyáskodó, szelíd és megértő volt ebből kifolyólag, de mivel a Decker fiúknak volt anyjuk helyett is anyja egyaránt volt szigorú és ha kellett kegyetlen, a lelkét eladta volna egy mocskos viccért. Sokszor azt hittem kedvére teszek vagy netalán tudom mi jár a fejében, viszont végül mindig kiderült, hogy csak magam alatt ástam a gödröt egy-egy megjegyzésemmel; ha kedves voltam az nem volt jó, ha nem voltam kedves akkor pedig az volt a baj. Mondhatni nem is tartottam na őket annyira, hogy akár csak megpróbáljam megfejteni elméjük labirintusait. Ritkán akadt egy-egy kivétel és Delilaht is ezen kivételek közé soroltam... Az ő fejébe sem láttam bele, hiába osztotta meg velem azt ami lelkét bánja, de próbáltam rájönni mi motiválhatja. Szerettem volna azt hinni hogy őt megértem, de ez hazugság lett volna a javából magammal szemben. Nem értettem őt és azzal sem voltam tisztában hogy tudtam volna megérteni. Az egyetlen dolog amit fontolóra vettem volna helyében az a segítség forrása, hisz mégis csak egy kalóz szájából hangzott el az ajánlat, amit ha elfogad szabad lehetett volna, talán még nagyobb bajba keverve magát... De nem. Ő az én bőröm féltette, ami az egyszerű közember szemében még kevesebbet ért, mint az az ár amit ki kellett volna perkálniuk egy hozzá hasonló szolgáért. Attól félt, hogy vásárra viszem a bőröm az miatt, mert segítek.
Szemeimet lehunyva fordultam el a lánytól, rövid fürtjeimen végigsimítva kezemmel. Nem tudtam volna tekintete elől megbújni a tömegben még ha akartam volna se, érezni is véltem magamon a mohazöld szempár pillantásait, de nem fordultam hátra. Eldöntöttem, hogy elfeledkezem erről a napról és minden egyes percéről, emlékezetemben csak a tegnapi délutánt tartom meg. Azt a Delilaht akartam megjegyezni, aki mosolygott rám és úgy hallgatta idétlen történeteim, mint ahogyan én hallgattam kisgyermekként Reiddel sógorom kitalált hőstetteit arról, hogy vadászott le egy sárkányt és annak mind a húsz porontyát. Arra a Delilahra akit most ismertem meg viszont nem akartam emlékezni, hagyni akartam elveszni az idő homályában; csak azt juttatta volna eszembe, hogy elbuktam. Weston Decker megbukott, mert nem akart magára haragítani egy lányt... Egy lányt, aki szolga volt, akiről úgy gondolta nincs rá semmilyen hatása. Weston Decker tévedett, mert azt hitte rá nincs semmi se hatással még saját érzései sem befolyásolják tetteit. Azt hitte, hogy ő az aki minden helyzetben józan. Nem akartam erre emlékezni, nem akartam erre a határozatlan és keserű Westonra emlékezni, mert akkor visszagondolva a lányra csak csalódnom kellett volna önmagamban.
Kezemre tekintettem és a rákötött rongyra, amit nemrég kaptam vissza tőle. A kiáltást ami a hátam mögül jött figyelmen kívül hagytam; Azt hittem csak a képzeltem játszik velem, de amikor az ismerős puha ujjak kezemhez értek akkor már nem kételkedtem elmém épségében. Megtorpantam. Értetlenül, de mégis reménykedve fordultam sarkon és mélyesztettem bele tekintetem a velem szemben álló alacsony lányéba, hisz tudtam, hogy ő fogad majd ha megfordulok. Hallgatott. Hiába próbáltam megfejteni mit gondolhat arcáról mit sem tudtam leolvasni... Nem értettem az emberekhez, nem értettem a nőkhöz. Meggondolta volna magát?
Most sem szakítottam félbe egy szóval sem, nehogy elfelejtse amit mondani akar. Első szavai után értetlenkedve ráncoltam a szemöldököm és hunyorogtam rá, ahogy a szavai mögötti szándékot fejtegettem. Mindent amit kimondott már én is megállapítottam magamban. Nem kételkedtem abban, hogy vágyott a szabadságra... a bocsánatkérését, viszont nem tudtam mire vélni.
A féltelek szó hallatán újból csak elmosolyodtam; Az ő szájából hallva mást nem is tudtam volna reagálni, olyan abszurd volt. Ha bajom esett volna az minden bizonnyal nem miatta történt volna. Előbb szúrtam volna le magam egy törött rumosüveg szilánkjaival véletlenül, mint hogy ő miatta fejezzenek le. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy gazdái bárkit is utána küldenének... Nekik, nemeseknek egy szolga mit sem számított, egy kalózokkal való nézeteltérést pedig húsz szolga sem ért volna meg. Ahhoz csak a szájuk volt nagy, hogy ennyi miatt nekünk jöjjenek.
Amikor arra kért, hogy ígérjek meg neki valamit meglepetten vontam fel fél szemöldököm és fejemet is megbillentve vártam mit akar mondani. Reményem, miszerint velem tart egyre csak erősödött bennem és ahogy a szavak elhagyták száját végtelen boldogság töltött el, amit magam sem tudtam volna megmagyarázni. Széles mosoly kúszott a pillanat törtrésze alatt az arcomra; Sejtettem, hogy Delilah nem ilyen reakcióra számított tőlem, de olyan bizonytalanul és könyörgően beszélt hozzám, hogy azon nem tudtam nem mosolyogni. Az pedig, hogy velem tartott... Nem tudtam nem örülni.
- Megígérem. - mondtam vidáman, biztatóan vállára helyezve kezeim, de csak egy rövidke időre... Halkan nevetve kulcsoltam magamhoz az apró és törékeny lányt, pont úgy mint nem is olyan rég a kocsma előtt... Most is azt akartam benne erősíteni, hogy minden rendben lesz, hogy megbízhat bennem és szavamban. - Ígérem, hogy ha netalán akasztófára küldenének az azért lesz, mert beleköptem valamelyik nemes ficsúr levesébe, akinek köze sincs a régi gazdádhoz. - mondtam szórakozottan. Ezen szavak már könnyebben perdültek le az ajkaimról, mélabús csengésük teljesen eltűnt. Engedtem ölelésemen, hogy szemeibe nézhessek abba a gyönyörű, mohazöld szempárba amire az idők végtelenségéig boldogan fogok visszaemlékezni. Tekintetemből a színtiszta öröm sugárzott, szívem pedig oly' hevesen vert bordáim mögött, hogy féltem azt talán még Delilah is észreveszi. |
Gyűlöltem. Gyűlöltem mindent; a gazdáimat, az egész életemet, de még saját magamat is. Itt állt előttem az egyetlen ember, akiről még én magam is elhittem, hogy Ő lehet a megoldás, mégis tehetetlen voltam – és gyáva. Legszívesebben egyszerűen csak a karjaiba vetettem volna magam, könyörögve azért, hogy vigyen magával, minél messzebb innen, ettől az elátkozott várostól és a gazdáimtól; a kezeimet mégis mintha mázsás súlyok húzták volna le, a lábaimat pedig vastag bilincsek kötötték az utca kövéhez, hogy mindezt ne tehessem meg. Elég volt arra gondolnom, mi történhetne miattam Westonnal, és hátralevő életemben kész lettem volna a gazdám lábai előtt térdelve megalázkodni, csak hogy biztonságban tudjam Őt.
Bár azelőtt nem mertem ránézni, ahogy megszólalt, önkéntelenül is felemeltem a pillantásomat. A hangszíne volt az, ami rá tudott erre venni, az abból tükröződő lemondás összeszorította a mellkasomat. Arcán nem láttam mást a fáradtságon kívül, nem akartam mást látni, nem voltam hajlandó észrevenni az elkeseredését. Csalódást okoztál neki, szólalt meg a gonosz hang a fejemben. Éppen neki. Nagyon kellett nyelnem és nem pusztán az érzéseim miatt – Weston szavai is milyen megragadtak bennem. Persze tudtam, hogy mindenki féli a kalózokat, és hogy törvényen kívülinek számítanak, fogalmam sem volt viszont arról, hogy ténylegesen hányszor keveredhettek összetűzésbe a felsőbb hatalommal. Egy egészen rövid pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy Weston talán nem is lenne veszélyben, hogy nem eshetne baja...
Hagyd ezt abba, állítottam meg a bűnös gondolatok áradatát. Nem tehettem meg. Egyszerűen nem tehettem meg... Ahogy lehajtotta a fejét, én is leszegtem a tekintetem; képtelen voltam tovább elviselni ezt az egészet, mert úgy éreztem, a szívem egyre apróbb darabokra hull a mellkasomban.
Minél hamarabb el akartam engedni a kezét, mert bár minden egyes porcikám minél inkább el akarta húzni azt a pillanatot, amikor a bőre az enyémhez ért, nem tudtam, meddig lennék képes még elviselni azt a küzdelmet, ami mélyen bennem dúlt – Weston azonban nem engedte, hogy megnyerjem a küzdelmet a szívem felett. A másik kezét is felemelte, hogy kézfejét az enyémre fektethesse, így ejtvén csapdába a tenyerem hosszú ujjai között. Fájdalom hasított a szívembe, és bármennyire nem akartam is, felnéztem rá; tudtam, hogy a kékeszöld szemek látványa csak még tovább fog kínozni, mégsem tudtam nem rájuk pillantani.
Szólásra nyitottam az ajkaimat, hang azonban nem jött ki rajtuk. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna neki azon kívül, hogy ne gyűlöljön engem mindezért. A mosolya és a szemeiben ülő keserűség a szívem minden maradékát összezúzta, minden valószínűséggel nem maradt belőle több, mint az a finom homok, amelyet a tenger hullámai nyaldostak nem is olyan távol tőlünk. Csalódást okoztál neki, hallottam újra a vádló hangot a fejemben, miközben azt figyeltem, hogyan mosolygott rám még egyszer, utoljára. Ott megy az egyetlen ember, aki valaha is törődött veled, de te soha többé nem fogod látni Őt... Próbáltam elhessegetni az igazságot a fejemből, de nem ment; éppen azért mert tudtam: igaza van. ...azért, mert gyáva vagy, fejeződött be a gondolat.
Ökölbe szorítottam a kezem és lehunyt szemekkel megráztam a fejem. Azt akartam, hogy a józanész ismét vegye át az irányítást a testem és a gondolataim felett, arra készültem, hogy erős maradok, sarkon fordulok, és elsétálok az ellenkező irányba – ehelyett azonban a saját hangomat hallottam meg.
- Weston, várj!
El sem akartam hinni, hogy tényleg ezt teszem, mégis megtörtént: a lábaim ahelyett, hogy a gazdáim háza felé vittek volna, ahogy a kötelesség utasított, én az egyre távolodó magas alak után indultam el sietve. Nem akartam, hogy eltávolodjon, nem akartam, hogy örökre el kelljen tőle búcsúznom, de főleg nem így. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy így emlékezzen rám. Nem tudom, meghallotta-e a hangomat, de ha nem így történt, vagy egyszerűen csak maga sem hitte el, és nem torpant meg, én akkor sem adtam fel; futva igyekeztem utána, és amikor utolértem, megragadtam a kezét, hogy megállítsam és magamra vonjam a figyelmét. Ha sikerült megtalálnom a kékeszöld szemek pillantását, hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak ki azok közül a gondolatok közül, amelyek egyszerre tódultak a fejembe, de kényszerítettem magam, hogy koncentráljak. Most már nem gondolhatod meg magad, Delilah.
- Sajnálom – tört ki belőlem elsőként. – Sajnálom, hogy... – Elhallgattam, a megfelelő szavakat keresve. Ostoba? Naiv? Gyáva? Szánalmas? Vagy talán mind egyszerre. – Hogy ilyen vagyok – fejeztem be végül egy olyan megoldással, ami talán mindent összefoglalt. – Azt ígértem, hogy bármit megteszek, amit csak kérsz, és mégis élből elutasítottam azt az egyetlen dolgot, amit én magam is mindennél jobban szerettem volna. – Hát itt volt, kimondtam, szavakba öntöttem a saját gyávaságom: nemet mondtam valamire, amire vágyom, mert féltem a kockázattól. Tudtam viszont, hogy onnan már nem volt visszaút, ezért vettem egy nagy levegőt és folytattam. – Azért nem kérek bocsánatot, mert féltelek. Túl sokat tettél értem ahhoz, hogy ne így tegyek, túl sokat ahhoz, hogy képes legyek elviselni, ha bajod esne, ráadásul éppen miattam.
Néhány pillanatra elhallgattam és elfordítottam róla a tekintetem; tudtam, hogy ezzel tulajdonképpen csak azt ismételtem el hangosan is kimondva, amit eddig is tudott rólam, de össze kellett szednem magam – én magam sem hittem el, hogy tényleg ezt csinálom. Hogy mit készülök mondani.
- Ígérd meg – néztem újra a szemeibe, hangom egyszerre volt határozott és bizonytalan, szinte könyörgő. – Kérlek, ígérd meg nekem, hogy a gazdám keze nem érhet el hozzád, hogy nem származik bajod abból, ha segítesz... – Nagyot nyeltem, de Weston szemeiből merítettem magamnak erőt ahhoz, hogy ki tudjam mondani azokat a bizonyos szavakat. – Ígérd meg nekem ezt az egyetlen dolgot, és... és akkor veled megyek.
Volt még egy feltételem, egyetlen apró dolog, amit mindenképpen meg kellett tennem, ha tényleg megtörténhetett az, amire soha még csak gondolni sem mertem volna; ezt azonban csak akkor tettem volna meg, ha Weston a szavát adja. Ez volt a legfontosabb, Ő volt a legfontosabb. |
Én? - tettem fel magamnak a kérdést amikor meghallottam az ajkait elhagyó halk szót. Nem értettem, az Istenekre esküszöm, nem értettem a lányt, de jómagam sem. Annyi szükségtelen bonyodalmat okozott nekem amire nem volt szükségem, összekuszálta elmém szálait és az érzéseimen táncolt; hol haragudtam rá, hol pedig bántam, hogy így mertem érezni. Mégsem fordítottam neki hátat, még ezek ellenére is próbáltam vele észrevetetni azt a lehetőséget ami ellen olyan hevesen tiltakozott.
- Igaz, nem tudom mire képes a gazdád, nem tudom meddig menne el egy szolgáért amit bárhonnan beszerezhet... De azt tudom, hogy ha valamitől, az ilyen söpredékektől nem félek és te se félts engem feleslegesen. Nem gondolod, hogy már rég egy vár fokáról lógna a fejem ha hozzá hasonlók keze elérne hozzám? - kérdeztem választ nem várva. Nem vártam én már semmit, főleg nem azt, hogy észhez tér. Hangomból a lemondás szólt, arcomra pedig az égadta világon semmilyen érzés nem ült ki a fáradtsággal keveredő elkeseredettségen kívül. Kezdeti lelkesedésem, de főleg dühöm nyom nélkül eltűnt, újból éreztem a másnaposság kellemes tüneteit, de leginkább azt a tehetetlenséget amit Delilah tiltakozása váltott ki belőlem.
Kérésemhez fűzött válaszát hallva minden reményem elvesztettem. Kitartó voltam, sokak szerint túlságosan is, aki még a süllyedő hajó fedélzetét se hagyná el, ha abba hitet vetett... De akkor, életemben először úgy éreztem egy olyan csatát vívok amiben nem nyerhetek, mert egy nagyobb erő nem engedett nyerni. Lehajtottam a fejem és aprót biccentettem jelezve, hogy minden szavát felfogtam. Felfogtam, de nem értettem vele egyet... magam fojtottam hát véleményem és szó nélkül léptem hátra, tekintetem a tenger felé emelve aminek kék hullámait már látni is véltem. Ha nem hát nem; Nem kényszerítettem. Őt nem.
Lehajtott fejjel figyeltem mozdulatait, ahogy köpenye alá nyúlva egy rongyot vesz elő. Meg is feledkeztem arról, hogy odaadtam neki kendőm valamikor, de hamar eszembe juttatta, hogy azt minden áron vissza is akarta azt szolgáltatni, miután sebét leápoltam. Tiltakoztam ellene, elvégre nem volt szükségem a koszos ruharongyra. Most viszont beletörődtem akaratába; vissza akarta adni, hát akkor hagytam neki.
Óvatosan, kezét még remegni is véltem látni ahogy a tenyerem után nyúlt és helyezte bele a tiszta kendőt. Megtartotta az ígéretét, amitől egy keserű mosoly kúszott fel az arcomra. Talán ez volt az egyetlen dolog ami biztosíthatta azt, hogy láthatom még. Féltem, hogyha elveszem tőle nem lesz más ami hozzáköt, ami miatt útjaink még keresztezhetnék egymást. Még mielőtt elhúzhatta volna a kezét, másik kezem kézfejére fektettem és úgy néztem le rá. Nem akartam, hogy a másnapos, nyűgös Weston maradjon meg az emlékezetében, akinek egy jó szava sincs..
- Köszönöm. - mosolyom még mindig ott ült az arcomon, de keserűségéből mit sem vesztett, ahogy a mohazöld szempárba tekintettem. Nem tehettem érte már semmit, ha egyszer nem engedte. - Vigyázz magadra... Kérlek. - tettem hozzá, bár tudtam, hogy kérésem nem tudja teljesíteni hacsak gazdáinak nincs éppen kegyes napja. Szavakba sem tudtam volna önteni mennyire utáltam azt a hatalmat ami a kezükbe került ezáltal, de jobbnak is láttam, ha nem gondolok rá mennyire idétlen és igazságtalan társadalom peremén is éltem.
Csak rövid időre hagytam kezén a sajátom, utána léptem hátra kelletlenül. Mély levegőt véve szívtam magamban a friss és sós levegőt, majd kötöttem a kendőt kezemre. Nem tudtam mi mást is mondhatnék még neki, hogy mi mással érvelhetnék; Az orrára pedig nem akartam kötni, hogy milyen naiv is volt.
Még utoljára ejtettem felé egy mosolyt, amibe reményeim szerint minden érzésem össze tudtam foglalni. Örültem, hogy találkoztunk, de annak nem, hogy így kellett elválnom tőle. Sarkon fordulva, magamhoz híven hátra sem nézve vágtam neki a dokkokhoz vezető rövid útnak. A meggondolatlan fogadalmam, miszerint nem iszok többet eddig tartott; csak le akartam ülni és inni ennek a borzalmas napnak borzalmas kezdetére, miközben a nagy óceán, csendes hullámait hallgatom. |
Képtelen voltam kifürkészni a sors útvesztőit, nem láthattam bele az Istenek fejébe, pedig csak ők tudták, mit akarnak elérni ezzel az egésszel; de mindezt nem is számított. Akkor nem, amikor Weston itt állt előttem, az élete pedig közvetve szinte a kezemben volt – legalábbis én úgy éreztem. A gondolataim egy hátsó, rejtett szegletében feldolgoztam azt, amit mondott, hogy tulajdonképpen mire is lenne képes értem, csak azért, hogy szabad legyek... Ettől pedig csak még szörnyűbb lett az egész helyzet. Semmivel nem tartozott nekem, én voltam az, aki mindennel tartoztam neki, ő pedig mindennek ellenére képes lett volna olyan üzletet kötni a szabadságom érdekében, amiről még ő is sejthette, hogy a legkevésbé sem lenne tisztességes. Egy magamfajta rabszolgáért három arany már kirívó árnak számít, a gazdám azonban képes lett volna egy ládányi kincset is kialkudni, ha nyeregben érezte volna magát; és persze ha szándékában lett volna eladni.
Fogalmam sem volt, miért nem ölt meg inkább. Nem értettem, miért hagyott meg szolgájának és láncolt magához egész hátralevő életemre az ígérettel, amit kizsarolt belőlem, de talán addig is volt jó, amíg nem ismertem az indokait.
Láttam, hogy először megleptem a heves tiltakozással, azután pedig egyenesen komor ráncba vonta össze a szemöldökeit, de nem tudom kizökkenteni semmivel; egyedül akkor döbbentem meg, amikor elmosolyodott. Nem értettem, mi oka van a mosolygásra, ha éppen az imént közöltem vele, hogy a gazdám milyen sorsot szán neki... Őszintén reméltem, hogy ez nem azt akarja jelenteni, hogy az egészet kihívásnak érezte, mert soha nem engedtem volna a gazdáim házának közelébe; ha viszont mégis megtörtént volna az, amitől annyira féltem, a katonák fegyvereinek először velem kellett végeznie, ha Westont el akarták fogni.
Mire az utolsó szó is elhagyta az ajkaimat, a mosoly már nem volt az arcán. Ismét elkomorult és amikor megszólalt, a hangjából is egyértelműen érződött, hogy nem volt ínyére a mondanivalóm. Csak ekkor vettem észre, hogy ujjaim még mindig úgy kapaszkodnak az övéibe, mintha az életem múlt volna rajta; elengedtem a kezét és sóhajtva hajtottam le a fejem.
- Te – feleltem halkan. – Ígéretet tettem neki, Weston. Talán ostobaságnak tartod, hogy az életedért aggódom, és ha úgy gondolod, téged soha nem érhet el a keze, akkor én azt kívánom, bár úgy is lenne. Én tudom, mire képes a gazdám, és soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha bármi valóra válna abból, amitől félek.
A kékeszöld szemek látványa talán jobban fájt, mint eddig bármikor, szavai éles késként hatoltak egyenesen a szívembe; azt az egyetlen dolgot kérte, amit nem tehettem meg, bármennyire is szerettem volna. Nem tudtam tovább a szemeibe nézni, újra lehajtottam a fejem, a vállaim pedig megsüllyedtek a rám törő érzelmek súlya alatt. Egyszer már elfogadtam, hogy Weston egyszeri csoda volt; egyszer már elengedtem Őt, miért kellett mindig, mindennek megismételődnie? Soha életemben nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem, de akkor és ott az Istenek látták a lelkemet, hogy legszívesebben azt tettem volna.
Arra soha nem mertem még csak gondolni sem, hogy az élet egyszer majd kárpótol, azt azonban kitartóan reméltem, hogy egyszer majd megtudom, mivel érdemeltem ki a sorsomat.
- Nem tehetem. – A hangom alig volt hallható és el is csuklott a bennem tomboló érzelmek viharában, de a fejem ingatása egyértelművé tette a válaszomat. Ujjaim a köpeny anyagát gyűrögették tehetetlenül, tekintetem kitartóan szegeztem a földre; fogalmam sem volt, mi mást hozhatnék még fel mentségemre mindazon kívül, amit már elmondtam neki. – Először az anyámat ölné meg, azután pedig mindent megtenne, hogy téged is utána küldhessen, és engem gondosan utoljára hagyna. Nem... mehetek el. Nem kérheted ezt tőlem – ráztam meg a fejem újra.
Felemeltem a kezem, és bármennyire tiltakozott is ellene minden porcikám, de főleg a mellkasom tompa, szúró fájdalma, az övemhez nyúlva előhúztam rejtekéből a tisztára mosott, vajszínű kendőt. Néhány pillanatig csak néztem az anyagot; önző módon meg akartam tartani magamnak, hogy legyen valami, ami majd emlékeztet rá, de talán csak ez volt az, ami még itt tartotta. El kellett engednem, nem pusztán az emléket, hanem Őt is, nem lehettem a sorsának kísértője.
Talán nem neki nem szabadott volna itt lennie, hanem nekem.
Egyik kezemmel kinyúltam, hogy ismét az ujjaim közé fogjam a felém eső kézfejét. Magam felé húztam a tenyerét, aztán belehelyeztem a kendőt, ami hozzá tartozott; az egyetlen emlékeztetőt emberségről és egy kalózról, aki egyszer megmentette az életemet. Most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a szívességet, még ha ő maga nem is hitte el, hogy a gazdám árthat neki. |
Lehet, hogy igaza volt és nem kellett volna itt lennem... Ahelyett, hogy feleslegesen küzdenék csak a világtól elzárkózva be kellett volna feküdnöm a kabinokhoz és magasról tennem Aglanir minden bajára, míg útnak nem indul a hajó. Akkor nem lettek volna ilyen, a semmiből jött problémáim amikre olyan egyszerű volt a megoldás, de amik mégis olyan távolinak és teljesíthetetlennek tűntek.
Minden szavamat komolyan gondoltam még azután is, hogy azok elhagyták a számat. Valóban megvettem volna őt a gazdájától, hogy utána elengedhessem és soha többet ne kelljen mást szolgálnia. Ennyit megérdemelt; Ennyit mindenki megérdemelt.
Ujjaimat óvatosan, de mégis birtoklóan kulcsoltam a lány törékeny kezére, ahogy arcát figyeltem. Pont azt láttam szemeiben, mint azoknak akik épp hogy csak megtudták, hogy az életükkel egy maréknyi kalóz rendelkezik vagy azoknak, akik kapitányunk jóindulatára próbáltak számítani. Ugyan olyan kétségbeesetten nézett fel rám, mint ahogy ők.
Meglepetten kúszott fel magas homlokomon szemöldököm, mikor egyetlen szóval felelt. Nem? Nem értettem miért fogott heves tiltakozásba, még kezét is elhúzta tőlem, amit megint csak nem tudtam mire vélni. Szemöldököm hamar visszasüllyedt eredeti helyére, majd még mélyebbre, mikor vékony és puha ujjait megragadták mindkét kezem és magyarázkodni kezdett.
Nem szakítottam félbe egy pillanatra sem, némán hallgattam ahogy a szavak esetlenül peregnek le ajkairól őszinte aggodalommal telve. Féltett engem. Engem, Weston Deckert féltett valaki, aggódott a sorsom miatt egy szolgalány, ahelyett, hogy a sajátjáért aggódott volna.
Elmosolyodtam. Nem volt helyénvaló, de mégis őszinte volt. Ahogy kezemet szorította, ahogy hangja el-el csuklott, ahogy fejét rázta, ahogy szemeit lesütötte... mindez szórakoztatott, de mégis melengette mellkasomban a dühtől és még kitudja mitől hevesebben lüktető szívemet egy egészen új érzést idézve elő, amit csak a mosolyom tudott kifejezni.
Féltett engem, mert nem ismert. Nem tudta, meddig lennék képes elmenni érte, hogy az amit bevallott se rendített volna meg ha úgy döntök fejjel megyek előre a falnak. Őszinte mosolyom csak akkor fagyott le az arcomról, amikor újból szóra nyitotta a száját hallgatása után, amit nem törtem meg. Szemeimet összehúzva hallgattam még tovább.
- Miért vagy ennyire elutasító? - kérdeztem, miután szavai végére ért. Nem lepleztem nemtetszésem; Nem sokszor voltam segítőkész, ezt az arcomat már nem is tudtam mikor mutattam utoljára a külvilág felé... és zavart volna, ha feleslegesen erőltetem magam. - Csak azt mondd meg, hogy mi tart ennyire ott? Mit nem tudsz otthagyni, Delilah? Mi fontosabb, mint az amit én ajánlok neked? Szabadság, az új élet reménye... És ne mondd, hogy ez a kötelességed, mert menten agyonütöm azt aki ezt a fejedbe véste.
Nem tudtam mivel tudtam volna rávenni a szolgalányt arra, hogy hagyja ott Aerten városát és tartson velem... Kényszeríthettem volna, de nem akartam ráijeszteni. Nem akartam, hogy megrettenjen tőlem és ő is elkezdje azt a kegyetlen kalózt látni bennem amit minden más ember. Ő nem volt minden más ember.
- Ha bármit megteszel akkor csak egy dologra kérlek; Kérlek gyere velem. - mondtam a mohazöld szempárba mélyesztve a tekintetem. Akkor már nem volt bennem annyi düh, mint néhány perccel azelőtt. Akkor már csak meg akartam győzni, mert rájöttem, hogy a fenyegetéssel és a kényszerítéssel semmire se mennék nála... hisz egész életében ezzel vették körbe. |
Hiába gondolkoztam azon, mit vétettem, hogy az Istenek egyre csak akadályokat gördítettek az utamba, aligha tudtam rájönni. Egyszer már megpróbáltak segíteni rajtam, miért kellett újra megvilágítani előttem azt a lehetetlen, túlságosan is csábító utat? Pontosan tudtam, mi történt legutóbb, miért voltam mégis képes elfogadni az újabb segítséget – legalábbis részben? Egyszer már elbúcsúztam Westontól, egyszer már elengedtem... akkor miért volt mégis újra itt? Szentül hittem, hogy egy próbatétel volt számomra, tegnap éjjel meggyőztem magam erről; először kis híján elbuktam, amikor elfogadtam a segítségét, de végül mégis sikerült jóvá tennem azt a kis megingásomat azzal, hogy visszatértem oda, ahová való voltam. Elfogadtam a büntetésemet a botlásomért, aztán olyan ígéretet tettem, ami után biztos volt, hogy soha többé nem láthatom Őt, még ha valami csoda folytán egyszer úgy is alakulna, hogy itt kötnek ki legközelebb. Úgy hittem, ezzel vége szakad a kegyetlen játékoknak, de tévednem kellett, még nem volt elég.
Weston kékeszöld szemeinek és jóképű arcának látvány szinte fizikai fájdalmat okozott, hiszen a lelkem még mindig kétfelé akart szakadni; az egyik oldalam egyszerűen csak szerette volna a nyakába vetni magát, és könyörögni, hogy vigyen magával, míg a másik minduntalan arra figyelmeztetett, hogy nem tehetem kockára éppen az Ő életét önnön jólétem miatt. Egyszer már megmentett, hálát kellett mutatnom az irányába, nem pedig önzővé válnom, jelen esetben pedig a hála azonos volt egyetlen kifejezéssel: menj el innen és soha ne nézz vissza.
Amikor meggondolatlan szavaimra felmordult, rögtön elvetettem minden azzal kapcsolatos gondolatot, hogy talán jobb is, ha azt hiszi, nem akarom, hogy ott legyen. Már szinte az ajkaimon volt egy bocsánatkérés, akkor lettem volna nyugodt, ha tudom, úgy emlékszik majd rám, ahogy vagyok; azt szerettem volna, hogy talán megjelenjen majd egy apró mosoly a szája sarkában, mikor visszagondol a naiv szolgalányra, de azt nem, hogy dühvel vagy keserűséggel töltse el, ha esetleg eszébe jutok. Hiszen az életemmel tartoztam neki.
Akármennyire is szerettem volna elnyomni magamban az érzést, enyhe, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, amikor olyan könnyedén bevallotta, hogy hazudott. Ismét felemeltem a tekintetem, szemeim az arcát fürkészték, ahogy próbáltam meglelni a választ az első kérdésre, ami eszembe jutott.
- Miért? – mondtam is ki a kérdést, még akkor is, ha nem akartam; de olyan halkan, hogy talán nem is hallotta. Mondjuk azért, mert nem voltál több egy szerencsétlen, rongyos szolgánál, aki éppen a lábai elé esett, válaszolt egy gonosz kis hang a fejemben. Miért kötötte volna az orrodra, ha még napokig itt maradnak? Tudtam, hogy akármilyen gonosz is, annak a kis hangnak van igaza – akkor pedig már azért imádkoztam, hogy tényleg ne hallja meg a kérdést, vagy legalább hagyja válasz nélkül lógni a levegőben. Az ő szájából nem akartam ezt hallani.
Elhátrált néhány lépést tőlem, én pedig már azt hittem, hogy tényleg itt fog hagyni, és egyszerűen csak elsétál. Örülnöm kellett volna neki, mégis újra belesajdult a szívem; kezdtem úgy érezni, hogy ez a kettősség előbb-utóbb végez velem, vagy legalábbis rövid úton az őrületbe fog kergetni. Tekintetemmel követtem magas alakját, kezeimet a köpeny anyaga alatt tördelve gondolkoztam lázasan, hogy vajon ő min gondolkozik. Nem ment el, valami maradásra bírta, ott tartotta tőlem néhány lépésnyire a gondolataiba merülve, nekem pedig fogalmam sem volt, végül hátat fordít-e majd nekem, vagy visszatér hozzám. Amikor ismét rám nézett és találkozott a tekintetünk, ösztönösen hajtottam le a fejem a kékeszöld szemek pillantásának súlya alatt.
Számoltam a lehetőséggel, hogy visszalép hozzám, arra a néhány szóra azonban, amelyek elhagyták az ajkait, legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni. Hirtelen úgy éreztem, megnyílik alattam a talaj és a pokol legmélyebb bugyrai készülnek elnyelni; alig fogtam fel, hogy képes lenne erre, képes lenne bármit is adni értem, egy értéktelen senkiért. Nem, a fejemben újra a gazdám hangja visszhangzott, nekem pedig az egész testemen végigvágott a jeges rémület.
Ha valaha is meglátom a közeledben, vagy megtudom, hogy beszéltél vele... Az őrség egy teljes csapata fog készenlétben állni, esélye sem lesz a menekülésre, ezt jegyezd meg. Tudod, hogy mit művelnek a kalózokkal, Delilah? Garantáltan alaposan meg fogják kínozni, mielőtt felakasztják, úgyhogy azt ajánlom, jól gondold meg, mit kockáztatsz.
Weston könnyed és gyengéd érintése egyszerre égette a csuklómat és váltotta ki belőlem azt az érzést, hogy szeretnék kislány módjára az anyám karjaiba bújni és elsírni magam; még akkor is, ha soha életemben nem tettem ilyesmit. Az istenek egyébként is kegyetlen játéka most kifejezetten kíméletlenre váltott, és miközben hevesen rázni kezdtem a fejem, csak arra tudtam gondolni: nem.
- Nem! – közöltem vele hangosan is azt, amiről nem voltam hajlandó vitát nyitni; nem érdekelt, ha kihallotta a hangomból a színtiszta kétségbeesést, hiszen nem is éreztem mást azon és a félelmen kívül. Ha addig nem engedte el a csuklómat, én magam ráztam le az ujjait magamról, de csak azért, hogy utána én ragadjam meg őket mindkét kezemmel. Elfuthattam volna, de tudtam, hogy azzal nem azt érném el, amit akartam. – Nem mehetsz oda, Weston, még csak a ház közelébe sem – ráztam meg újra a fejem, ujjaim öntudatlanul szorították az övéit, miközben pillantásom az övébe mélyedt. Tudnia kellett, hogy komolyan beszélek. – Felismerne... A gazdám meg akar ölni, Weston. Egy egész csapatot tart készenlétben, hogy elfogjanak és átadjanak a katonáknak. – Nyeltem egy nagyot, és ki tudja hányadjára is megráztam a fejem. – Engedelmességet kellett fogadnom és meg kellett ígérnem, hogy soha többé nem találkozom veled, hogy ne küldje őket utánad, de ha megtudja... Ha most odamész...
Tehetetlenül hallgattam el, a szavak addig csak úgy peregtek az ajkaimról; kitalálhattam volna valami kevésbé hihető mesét is a miértekről, de képtelen lettem volna hazudni neki, főleg akkor, ha az élete forgott kockán. Tudnia kellett, mi történt és mi történhetett, ha nem hallgat rám.
- Bármit megteszek, bármit, amit csak akarsz, de ne kérd tőlem, hogy ezt hagyjam, mert nem fogom – jelentettem ki. Hangom határozott volt, mert bár fogalmam sem volt, hogy lennék képes egymagam megállítani Őt, a gazdámat, az őröket, vagy mindannyiukat egyszerre... de ha ezen múlt volna Weston élete, akkor megtettem volna. Akárhogyan is. |
Elegem volt ebből a városból, minden porcikám a tengerre kívánkozott. Mit adott nekem Aerten a másnaposságtól lüktető fejen kívül? Semmit. Egyszer fel akartak kötni valami pitiáner bűncselekmény miatt, menekülésemben egy fiatal lányka segített akinek azt hazudtam, hogy elveszem feleségül mindezek után. Mondanom sem kell a kézfogóra nem esett sor, a nevére sem emlékeztem már; De akkor Ő kellett a túlélésemhez. Egyszer megloptak, míg alkoholtól mámoros állapotban dülöngéltem a hajó felé. Egyszer egy senkiházi öreg ellen elvesztettem minden pénzem, de még ruhám is, alig tudtam kialkudni hogy legalább egy rongyot kaphassak amit az ágyékomra köthetek. Egyszer egy poros kis utcába úgy összeverekedtem akkori kapitányommal, hogy betört a fejem a kezemet pedig csuklóm és könyököm között még egyszer betudtam hajlítani és még a csontjaimra is vethettem egy mélyen ható pillantást. Aertenben ért utol a a híre annak, hogy legfiatalabb unokaöcsém meghalt, amikor majdnem fejvesztve rohantam haza nővéremhez. Mit adott nem Aerten?
Semmit.
Én mégsem mentem el most és szálltam fel a hajómra úgy téve, mintha nem egy kikötőben horgonyozna... Nem az nem lett volna méltó. Helyette egy rabszolga lány sorsa miatt aggódtam, pedig két kezemen nem tudtam volna megszámolni hány ehhez hasonló szörnyű sors mellett sétáltam el még csak az együttérzés álcáját sem magamra öltve... Most mégis úgy éreztem, hogy engem sértenek azzal, ahogy Delilahval bántak. Az egyik érzésem, ami a mellkasomba kellemetlenül vergődő érzések közül egyiket egyértelműen a sértettségnek, a másikat a dühnek, a harmadikat pedig egy kellemetlenebb, de nem feltétlenül ismeretlen érzéshez társítottam.
Megrázta a fejét, a szívemről pedig egy hatalmas súly esett le, mikor szóban is kimondta, hogy nem. Hazudhatott volna, de mi oka lett volna rá? Észrevettem volna, a mohazöld szempár nem tudott hazudni... Ellenben az enyémmel.
Mikor azt mondta, hogy nem kéne itt lennem, csak mordultam egyet. Elmehetek, ha gondolod. - már épp szóra nyitottam a számat, amikor meggondoltam magam és mégsem hagyták el a szavak ajkaim. Eszem ágában sem volt elmenni, még akkor sem, ha úgy gondoltam volna. Nem hagyhattam itt, magára, mindezek után nem. Ha láttam volna, hogy semmi baja akkor elengedtem volna... De így, nem tehettem.
- Hazudtam. - feleltem könnyedén. Nem emlékeztem arra, mikor mondtam neki, hogy délelőtt kihajózunk... nem is értettem miért hazudtam neki. Nem fűztem hozzá többet, hátraléptem néhányat megfordulva magam körül azon gondolkozva mihez is kezdhetnék. Amikor újból a lányra néztem, bordáimat újból az aggodalom hullámai kezdték verdesni. Tudtam, hogy nem jönne velem, ha felajánlanám neki megint... Nem rabolhattam el, bár megfordult a fejemben, hisz ellenkezni nem tudna.
- Megveszlek a gazdádtól. - jutott eszembe hirtelen a megfelelő megoldás. Sokkal lelkesebben, fájdalmaimról megfeledkezve léptem vissza hozzá, újból - immáron finoman - megfogva csuklóját. - Van egy-két nagyon jó ajánlatom, amit nehezen tudna visszautasítani.
Ha pénzben kellett volna fizetnem a lányért akkor összekapartam volna akár a súlyával egyező mennyiségű aranyat is. Magam sem tudtam volna honnan szereztem volna annyit, de megtettem volna... Érte meg. De az ütőkártyám mégsem ez volt; Egy nemesnek az élete volt a legfontosabb, amit egy egyszeri szolgálóért mégsem kockáztatna. |
 A szívem a torkomban dobogott, tisztán éreztem izgatott lüktetését, olyan hevesen vert, mint egy szabadulni akaró, kalickába zárt kismadár. Egy részem boldog volt az előző röpke pillanat miatt, hiszen szentül hittem, hogy soha többé nem látom már Westont, most mégis itt volt – a másik felem azonban rettegett a gondolattól, hogy még mindig itt van, hiszen túlságosan is élesen emlékeztem a gazdám minden egyes szavára; élesebben, mint bármelyik ütésére.
Úgy éreztem, az Istenek gonosz tréfákat űztek velem, belőlem. Az egyik pillanatban azt hittem, megtörténik az elkerülhetetlen, aztán felbukkant Weston; valaki, aki törődött velem és védelmezett. Utána nem volt elég a büntetésemet kiállnom, még azzal a gondolattal is szembe kellett néznem, hogy Icham sejtette, kicsoda ő, a gazdám pedig képes lett volna kézre keríteni, ha a fia felismeri… Soha nem éreztem még magam annyira tehetetlennek, mint akkor, de végül elég volt egyetlen apró, de annál baljóslatúbb ígéretet tennem, hogy mindkettőnk életét megmentsem. Gondolkodás nélkül adtam neki a szavam; ha csak a saját életem lett volna a tét, eszembe sem jutott volna megtenni, de Weston élete egyáltalán nem volt értéktelen. Számomra nem.
Tekintetem önkéntelenül is az egyik, majd a másik oldalra rebbent, már-már azt várva, hogy felbukkan valahol az utcán a gazdám valamelyik embere, azt lesve, hogy mit csinálok és kivel vagyok. Ismerős arcot egyet sem láttam, de ez még nem jelentett semmit; úgy éreztem, el kell tűnnöm onnan, félre kell tennem minden az iránti vágyamat, hogy egyáltalán csak megkérdezzem Westontól, hogy van, és egyszerűen csak meg kell szűnnöm létezni. Tudtam, hogy a kendője még mindig nálam van, de egy szánalmas, önző részem meg akarta magának tartani, hogy legyen valami emlékem róla, ha már nem találkozhatunk többé; valami, ami évek múltán is emlékeztet majd rá, hogy nem csak a képzeletem szüleménye volt az a megszépült emlék.
Nem mertem az Ő irányába nézni, nem akartam tudni azt sem, ha tényleg nem vett rólam tudomást. Oldalra fordultam és a fal mentén elindultam vissza arra, amerről jöttem, vissza a gazdáim házához, hogy ismét belevessem magam abba az önkéntes száműzetésbe, ami miatt Weston talán nem is ok nélkül tartott ostobának. Alig tettem azonban néhány lépést, mikor hosszú ujjak fonódtak határozottan a csuklómra, hogy megállítsanak és a tulajdonosuk felé fordítsanak; egy pillanatra talán meg is ijedtem, mert a mozdulat durvasága valaki egészen mást juttatott az eszembe, de ahogy felemeltem a tekintetem és egy zöldeskék szempárt pillantottam meg szokatlanul magasan, a félelem megszűnt bennem. Legalábbis az a típusú félelem.
Tudtam, hogy hibát követtem el, abban a pillanatban le is hajtottam a fejem, ahogy megláttam elsötétülő tekintetét, de azt is tudtam, hogy akkor már késő volt. A gazdám látható nyomokat hagyott az arcomon, hiszen a kedves asszony is észrevette nemrégiben, és én is éreztem őket, jobban örültem volna viszont, ha Weston ezt nem látja meg. Nem a haragjától féltem, hanem annak következményeitől; nem tudtam, meg tudnám-e még egyszer állítani őt. Amikor elengedte a kezem, visszahúztam azt anyám köpenyének árnyékába, hálás voltam a ruhadarab hosszú anyaga miatt, mert így legalább a karom zúzódásait nem láthatta.
Felmordulására is csak a szempilláim árnyékából néztem fel rá, de amikor megláttam, hogy merre néz, ismételten eluralkodott rajtam a félelemérzet. Óvatosan nyúltam csak ki és érintettem meg a karját, remélve, hogy inkább rám néz majd, és ha ezt megtette, csak lassan megráztam a fejem. Még mindig nem akartam, hogy feleslegesen bajba keverje magát, akkor sem, ha ő szívesen tette volna.
A kérdése meglepett, először nem is értettem, mire céloz, hiszen ő is láthatta… de elég volt egyetlen pillantás a szemeibe, hogy megértsem a tekintete üzenetét. Nyeltem egy nagyot; nem azért, mert hazudnom kellett volna, hanem azért, mert rátapintott a legnagyobb félelmemre, aminek a bekövetkezését tegnap éppen ő akadályozta meg, de nem tudhattam, meddig tart még ki a vak szerencsém. Fogai között szűrt szavai gyors feleletre ösztökéltek, akármennyire is próbálta összeszedettnek feltüntetni a hangját, a szemeiből csak úgy szikrázott az elfojtott düh. Gyorsan megráztam a fejem, de nem voltam benne biztos, hogy ez elegendő válasz lesz-e neki.
- Nem – tettem hozzá szóban is, igyekeztem annyi határozottságot erőltetni a szavaimba, amennyit csak tudtam, de féltem, kihallotta belőle a bizonytalanságot. Még nem, így szólt volna a helyes felelet.
Ismét nyeltem egy nagyot, tekintetem ide-oda rebbent, mielőtt ismét megállapodott volna Weston fáradtnak is tűnő vonásain. Tudtam, hogy mondanom kellene neki valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék vagy mondhatnék, amivel maradéktalanul elűzhetném a haragját; arról nem is beszélve, hogy milyen következményekkel járhatott, ha a gazdám egy embere talán tényleg meglátott minket.
- Nem szabadna itt lenned – csúszott ki a számon halkan az első gondolatom; képtelen voltam megfeledkezni a kétségbeejtő gondolataimtól. Tudtam, hogy tud vigyázni magára, de nem kockáztathattam, főleg akkor nem, ha én magam óvhattam meg az életét azzal, hogy örökké engedelmes szolgálója maradok a Gauwalt-családnak, és többet nem találkozom vele. – Azt mondtad, már délelőtt kihajóztok… - fűztem valamennyi magyarázatot is előző kijelentésemhez, hogy ne hangozzon vádlónak, amit mondtam. Bár talán az lett volna a legjobb, ha azt hiszi, nem örülök annak, hogy itt van.
A szívem még mindig nyugtalanul vert a mellkasom börtönében; tudtam, hogy egyszerűen csak oda kéne neki adnom a kendőjét, aztán elsétálni innen és soha vissza sem térni a kikötő közelébe, hogy ne is kísértsem a sorsot. Ez lett volna a helyes cselekedet, mégis képtelen voltam rávenni magam, hogy megtegyem. |
Valóban nem vágytam semminél sem jobban arra, hogy nyugovóra térhessek... Hogy fátylat teríthessek a tegnapi napra és tiszta szívvel hagyhassam el a kikötőt, mindenféle bűntudathoz hasonlatos érzés nélkül. Ráadásul annak is örültem volna, ha a hajóig vezető utat kibírom anélkül, hogy meg kelljen állnom hányni.
Ahogy pedig hangomat megemeltem úgy tűnt, hogy a célom elérhető közelségbe is került. Az engem körülölelő kisebb tömeg gyors léptekben indult dolgára. Biztosra vettem, hogy vagy tolvajnak vagy a szeretője apja elől kétségbeesetten menekülő mihasznának tarthattak és egyik sem állt olyan távol a valóságtól. Egyik kezemmel tarkómat dörzsölve fordultam abba az irányba, ahonnan a szél a friss és sós tengeri levegőt hozta felém. Lábamat megemelve, csak épp tekintetem sarkából egy röpke pillanatra láttam meg egy apró alakot az utca másik szélén szinte a falhoz simulva... más helyzetben minden bizonnyal figyelmen kívül hagytam volna és ügyet sem vetettem volna rá, de ahhoz mégse elég gyorsan fordította fejét el tőlem. A mohazöld szempárt, amivel enyém összeakadt soha nem kevertem volna azt össze máséval. Tudtam, hogy Ő volt az.
Megtorpantam, majd gondolkodás nélkül változtattam úti célt. Nagy lépésekben indultam meg felé, pedig akkor még csak egy pillanatra láttam az arcát; Ahhoz túl hamar szegezte szép tekintetét a talajra, próbálva úgy tenni, mintha ott sem lenne. Próbálva elhitetni magával, hogy nem láttam meg. Nem tudhatta, hogy ennyivel előlem nem lehet menekülni. Még ha futni kezdett is volna akkor is utánarohantam volna és elkaptam volna a csuklóját pontosan úgy, ahogy tettem mikor mellé értem. Biztosra akartam venni hogy szemem csak káprázott, hogy amit arcán láttam az csak elmém játéka volt.
Józan voltam és borzalmasan másnapos. Egyébként sem a figyelmességemről voltam híres, ilyen csapzott állapotomban pedig kevéske tapintatomról is szerettem megfeledkezni. Lehet durván ragadtam meg Delilah törékeny kezét és fordítottam magam felé olyan vehemenciával, ahogy azt bármely másik nővel tettem volna ha akarok tőle valamit... Azonban az ő esetében ez meg sem fordult fejembe; Az egyetlenegy érzés ami a szemem előtt lebegett az az aggodalom idegen érzülete volt.
Meg akartam győződni arról, hogy semmi baja nem esett... Hiú reményeim között szerepelt, hogy gazdája egy ujjal sem ért hozzá, hagyta békében nyugovóra térni a lányt. Ezzel próbáltam bűntudatom enyhíteni amiért hagytam csak úgy elsétálni, de túl sokat ittam ahhoz, hogy bármire is kötelezni tudhattam volna.
Miért hagytad? - hallottam a kérdést, ami lelkem egy még nem romlott szegletéből tört felszínre, mikor megláttam Delilah sebes arcát. De a törődő hang hamar elcsitult. Kezemmel, amivel eddig csuklóját szorítottam leengedtem.
- A rohadt tacskó... - hördültem fel, államat felszegve pillantottam azon irányba amerre a gazdáinak háza állt, amerre tegnap elkísértem. Dühös voltam; Gazdájára, mert kezet mert emelni egy védtelen lányra. Magamra, mert hagytam ennek a védtelen lánynak, hogy annak a fattyúnak a markába sétáljon önként és dalolva. És a védtelen lányra is haragudtam amiért nem merte elfogadni az ajánlatom... Csak egy rövidke szónak kellett volna legördülnie ajkain és mindez meg sem történt volna. Már gondtalanul tengethette volna napjait egy hajón, hátat fordíthatott volna ennek az egésznek. De hármunk közül mégiscsak arra a nyomorult senkiházira voltam legdühösebb, akit Delilah gazdának mert szólítani.
- Hozzád ért? - kérdeztem szemöldökömet vészjóslóan összevonva homlokom közepén, nem is kételkedve abban, hogy értette mire célzok. Tekintetemből az undor és rengeteg más vegyes érzés kavargott; hol az egyik, hol pedig másik győzött és került a felszínre. - Válaszolj nemmel és gyorsan, mert az Istenekre mondom éjszaka már más szolga áshatja annak a dögnek a sírját.
Minden szót a fogaim között, látszólagos megfontoltsággal szűrtem ki, pedig csak az indulat beszélt belőlem; alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek el olyan ocsmány kifejezésekkel dobálózni amibe a jóságos szüzek belepirultak volna. |
Első és egyben egyetlen utam egy helyi halászcsalád egyszerű kis üzletébe vezetett. Szerencsére sikerült minden engem aggasztó és a figyelmemet jócskán elterelő gondolatot a háttérbe szorítanom; mind egyetlen személlyel volt kapcsolatos, de továbbra is szentül hittem, hogy már távolról sem látja Aerten kikötőjét, olyan messze jár innen. Talán soha nem is nézett vissza, miután kihajóztak. Talán már nem is emlékszik rád, tette hozzá egy gonosz hang a fejemben, de nem foglalkoztam vele, hiszen azzal sem lett volna semmi baj, ha tényleg így van. Még örülnöm is kellett volna neki, hogy megfeledkezik a szerencsétlen szolgáról, aki miatt kis híján saját magát is bajba sodorta.
Felsóhajtva ráztam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ismételten sikerült elkalandoznom, inkább beléptem az üzlethez tartozó kis helyiségbe a nyitott ajtón. A gazdám jobbnak látta, ha nem küld vissza a kocsmába, hogy bepótoljam a minap elmaradt feladatom elvégzését; anyámat küldte el a megrendelt italokért, nekem pedig ide kellett jönnöm, hogy a gazdáim nevében is egyeztessem a szükségleteiket egy jövőhétre esedékes lakomára. Be kellett vallanom, sokkal szívesebben jöttem ide, mint a kocsmába, és nem csak a fájó emlékek miatt; az idős halász, Reynard és a felesége, Amira mindketten jó emberek voltak. A kis faasztal mögött ezúttal Amira ült, és ahogy beléptem, rögtön fel is pattant a helyéről.
- Delilah, kedvesem! Ezer éve nem láttalak, mi járatban nálunk? Ismételten Gauwalt úréknak van szükségük valamire, gondolom.
Az asszony ragyogó mosolya és őszinte kedvessége engem is mosolyra fakasztott, noha részemről csak egy haloványabb gesztusra telt, ha nem akartam, hogy ismét felrepedjen a seb az ajkamon. Az idős házaspár mindig úgy bánt velem, mintha velük egyenrangú lennék; valószínűleg nem volt véletlen, hogy egyetlen szolgálót sem alkalmaztak, pedig megtehették volna.
- Igen, asszonyom - feleltem a kérdésére szelíden, de ő ahelyett, hogy visszaereszkedett volna a székére, gyanakvón a homlokát ráncolta, és egyenesen felém indult. Ösztönösen húztam összébb magam, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy elém lépjen és finom, anyáskodó mozdulattal maga felé billentse az arcom.
- Lányom... - komorult el a tekintete azonnal, én viszont gyorsan kibújtam az érintése alól és előrébb ráztam a hajam, hogy az arcom ismét árnyékba kerüljön.
- Nincs semmi baj, asszonyom - igyekeztem megnyugtatni egy még halványabb mosollyal.
Tekintetében ezernyi kérdés és szó, de még több helytelenítés látszódott, mégsem szólt semmit. Tudta, mindketten tudtuk, hogy felesleges, ő is ismerte a rendet, még ha helytelenítette is, tenni viszont aligha tehetett volna bármit is. Még mindig áll az ajánlatom, ugye tudod? Mármint az, hogy segítek. A fejemben megszólaló hang újabb halk sóhajra késztetett, kezdtem kételkedni benne, hogy valaha is képes leszek a történteket és Westont kiűzni az emlékeimből, bár ha őszinte akartam lenni magamhoz, nem is akartam. Szükségem volt az emlékeimre ahhoz, hogy erős maradjak, főleg most.
Körülbelül háromnegyed órával léptem csak ki az üzlet ajtaján; az odabent töltött időm nagy részét így is azzal kellett töltenem, hogy lebeszéljem a kedves asszonyt arról, hogy maradásra igyekezzen bírni. Botor módon megemlítettem neki, hogy ezután már csak vissza kell térnem a házba, várhatóan takarítással töltve a napot; ilyenkor még a gazdáim sem szerették, ha sokat járkálok az utcán, nem mindenki értett egyet a módszereikkel, és nem szerették a negatív intrikákat. Amira mindenáron azt akartam, hogy maradjak ott ebédre, de talán még vacsorára is, a gondoskodása szinte fájt, de egyébként sem fogadhattam volna el.
Az utcára kilépve újra összébb húztam magamon a köpenyt és szokásosan félig lehajtottam a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcom még az árnyékban is. Már éppen elindultam volna, de alig léptem kettőt, döbbenten torpantam meg; ezer közül is felismertem volna azt a hangot, amit az utca túloldaláról hallottam meg, még akkor is, ha hozzám soha nem szólt ilyen bosszús hangnemben. A szívembe egyszerre hasított bele az a furcsa, meleg érzés és a színtiszta félelem; nem lehetett itt, Westonnak nem szabadott itt lennie, már régen el kellett volna hagyniuk a várost.
Csak indulj el és ne nézz hátra, javasolta egy hang a fejemben, én pedig szentül hittem, hogy minden porcikámmal neki akarok engedelmeskedni, de csúfondáros vereségre kellett ráeszmélnem; a fejem akkor már fordult is a hang irányába. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, talán csak túlságosan bevertem a fejem tegnap és már valótlan hangokat hallok. Így kell lennie, Weston nem lehet itt...
A mondatot viszont szinte még be sem tudtam fejezni a gondolataimban, amikor a pillantásom összetalálkozott azzal a bizonyos kékeszöld szempárral, amit már tényleg nem tudtam összekeverni egyetlen másikkal sem; ilyen valódinak elképzelni sem tudtam volna Westont.
Itt van.
Olyan gyorsan kaptam el róla a pillantásomat, amennyire csak tudtam, a fejemben egyre csak a gazdám fenyegetései kergették egymást. Ha futni kezdtem volna, azzal csak felesleges feltűnést keltettem volna, ezt én is jól tudtam; az egyetlen reményem az a lehetőség maradt, hogy talán nem vett észre. Azzal próbáltam biztatni magam, hogy mivel még mindig az árnyékban álltam, talán fel sem ismert, vagy ha mégis, akkor egyszerűen csak elsétál, mintha ott sem lennék.
Meg kellett várnom, míg eltűnik, aztán minél gyorsabban távoznom a kikötő közeléből, muszáj volt, az ő érdekében. |
Felültem, de fejemet azon nyomban bevágtam a tetőtér egyik gerendájába, ami minden bizonnyal csak azért volt ott, hogy a velem egy magas emberekkel kekeckedjen. Elkáromkodtam magam és homlokomhoz kaptam egyik kezem. Fejem fájdalmasan lüktetett, amire a kemény fával való kellemetlen találkozás csak rákontrázott. Szemöldökömet ráncolva raktam le szabad kezem magam mellé és húztam be nyakamat; Ebben a testhelyzetben azonban rám jött a fránya hányinger és erősen küszködtem azzal, hogy ne adjam ki gyomrom tartalmát a lábam elé, a fekhelyemül szolgáló puha ágyra.
Ágy? Talán ekkor hasított belém a felismerés, hogy azt sem tudom hol vagyok másnapos egy szál nadrágban. Hirtelen raktam le magam mellé eddig halántékom masszírozó kezem és tekintettem oldalra, mikor valami felsóhajtottam mellettem.
- Oh a jó büdös... - tekintettem végigsiklott a mellettem heverő csupasz háton, az arra kócosan boruló fekete fürtökön és azon a tökéletes alakon amit a lábain heverő vékonyka lepel csak még inkább kiemelt. Szemeimet összeszorítva próbáltam visszaemlékezni arra, hogy miként kötöttem ki itt... vagy még inkább, ki is az aki mellettem még oly' mélyen alszik, hogy káromkodásom sem ébresztette fel. Akármennyire is erőlködtem egy bizonyos pontnál nem jutottam tovább; utolsó emlékem annak a nagy pohár grey whiskey-nek az íze volt, amit nem sokkal azután fogyasztottam el, hogy elköszöntem Delilahtól bolond társaim szavára. A lány emléke fájdalmasan nyílalt bele a mellkasomba; a szolgálólányra még úgy emlékeztem ahogy az illet. Nehezen felejtettem volna el azt a mohazöld, kétségbeeséssel majd jókedvvel telt szempárt és a kedvességet amivel tekintett rám... még azután is, hogy bevallottam neki ki vagyok valójában.
Te bolond, elmondtad neki? - kérdeztem önmagamtól ahogy tegnapi beszélgetésünk minden emléke felderengett. Még hencegtél is vele, te idióta. - hallatszott a válasz ugyanazon a hangon. Sokszor megfogadtam már magamnak, hogy többet nem nyúlok az italhoz, de akkor ez a gondolat megint megerősödött bennem. Attól nem féltem, hogy a mellettem alvó lánynak eljárt volna a szám; azokat nem kellett sokáig győzködni akik ilyen könnyedén beadták a derekukat egy hozzám hasonló fickónak.
Önmagamhoz mérten csendben szenvedtem ki magam a belső sarokból, gondosan ügyelve fejem épségére és arra, hogy ne ébresszem fel a fekete szépséget. Az émelygéstől szédelegve néztem körbe az aprócska tetőtérben. Por, kosz, női ruhák... és a legeldugottabb sarokban egy szekrényen pedig az én ruháim. Kelletlenül könyveltem el, hogy ingemen lévő szakadás még tovább foszlott, alján egy borfolt éktelenkedett. Még én sem vettem szívesen magamra a már csak felmosórongynak való ruhadarabot, de szerencsére nem is voltam rászorulva. Átmeneti partnerem szekrényét kitárva és szédülve támaszkodva az ajtó fogójára tekintettem bele, ahol a szoknyákon kívül néhány férfi ruhadarab is akadt - pont ahogy számítottam rá. Kitudja hányadik egyestés szeretője voltam a nőnek, akik minden bizonnyal holmijukat hátrahagyva menekültek - én viszont túl okos voltam ahhoz, hogy üres kézzel menjek el. Egy kevésbé koszos barna árnyalatú ruhadarabnál döntöttem, ami mérete elég bő volt ahhoz, hogy még rám is jó legyen és épp csak feszüljön rajtam. Bőrtarsolyomat is megtaláltam... üresen, természetesen, de mellette egy mérműves, rubint berakású gyűrű hevert amiről tudtam, hogy nem hozzám tartozik. Szemem egyből megcsillant, ahogy megláttam a jó pénzért eladható ékszert. Zsebembe csúsztattam sajátommá nyilvánítva; de hogy tudja kivel el szemben cserében otthagytam az üres erszényt, mintha árban vetekedhetnének.
Már mikor felkeltem kiszúrtam magamnak az ablakot ami a tetőre nyílt, mint menekülési útvonalat. És mivel a padlásra nyíló csapóajtót zárva találtam első helyre lépett az ablakon való kiugrás ötlete. Vetettem még egy utolsó pillantást a nőre, bánva, hogy nem voltak emlékeim róla... vagyis inkább az estéről; az nem zavart, hogy őt nem ismertem.
Az ablakpárkányra lépve egy pillanatra megszédültem - nem magasságtól, mert tetőér nem volt olyan magasan - és félő volt, hogy egyszerűen kiesek rajta. Maradék erőmet összekaparva másztam ki a szerencsére könnyen nyitható ablakon. A tetőre kilépve majd onnan az ereszcsatornára ereszkedve ugrottam le, talpamra érkezve a porba. A fejem újból felsajdult, ahogy kiegyenesedtem és körbetekintettem pedig újból hányhatnékom támadt.
A kikötőben voltam, ebben nem kételkedtem, ha az utca végére tekintettem a kíváncsiskodó emberek feje felett láthattam a dokk elejében munkálódó embereket.
- Nincs jobb dolguk?! - förmedtem rá az egyik asszonyra aki dülledt, értetlen szemeit meresztgette rám. Mit ne mondjak nyűgös voltam és semmire se vágytam jobban, mint egy kiadós alvásra ami elfelejtet velem mindent... Vagyis nem mindent. A mohazöld, kíváncsi szempárt nem felejthettem el. |
Furcsa érzés volt újra a kikötő közvetlen közelében lenni. Két érzés viaskodott a bensőmben, és magam sem tudtam volna biztosan, melyiküknek adnék szívesebben igazat. Valószínűleg egyiküknek sem szabadott volna, hiszen mindkettőt a szívem mondatta velem, egyiket sem a józan ész; attól tartottam, utóbbinak talán már búcsút is inthetek, legalábbis az ott tartózkodásom idejére. Szokásomhoz híven könnyedén haladtam az emberek között, nem vonva magamra senki figyelmét, bár ehhez hozzájárult az is, hogy a hajam szándékosan kibontva omlott a vállaimra, de főleg az arcom köré, jótékony takarásba és árnyékba vonva azt. Az emberek most főleg magukkal törődtek, sokan tekingettek a hátuk mögé, mintha a saját árnyékuktól félnének, pedig valójában csak az erszényeiket és az értékeiket óvták a láthatatlan ellenségtől. Szolgaként az ember sok mindent meghall, hiszen észre sem veszik és gondtalanul beszélnek a jelenlétében is; tudtam, hogy Aerten és a város környéke is félelemben éli napjait, tolvajoktól és kalózoktól tartva, akiket soha nem láttak, csak beszélnek róluk.
Én magam ilyen szempontból minden félelemérzet nélkül sétáltam az utcákon, hiszen én lehetnék egy esetleges rablótámadás utolsó célpontja. Egyetlen értékes dolog volt nálam, de azt sem akarta volna ellopni tőlem senki, hiszen értéket csak számomra hordozott magában; a patyolat tisztára mosott, vajszínű kendő továbbra is az övem biztonságában és a ruhám takarásában pihent. A mellkasomat ismét összeszorították a bennem küzdő ambivalens érzelmek, felemeltem a tekintetem az utca kövéről és lopva körülnéztem; magam sem tudtam, hogy mit szerettem volna jobban: megpillantani a jellegzetes, mindenki más fölé tornyosuló alakot, vagy nem találni meg őt az emberek között. Egy önző részem mindennél jobban vágyott volna az előbbi lehetőségre, a másik felem azonban hevesen tiltakozott ez ellen.
Felrémlettek az emlékezetemben a gazdám szavai egy alig két nappal ezelőtti estéről, mire öntudatlanul is beljebb húzódtam a falak árnyékába, fejemet lehajtottam, anyám kopott köpenyét pedig, ami a karomat volt hivatott takarni, összébb húztam magamon. Egy volt közülük, nem igaz? Icham váltig állította, hogy az volt. Még mindig elfogott a kétségbeesés, ha arra gondoltam, hogy tudták, én nem szóltam egyetlen szót sem, az utolsó lehelletemig tagadtam volna az igazságot, ha arra lett volna szükség, de érthető módon a gazdám jobban hitt a fiának, mint nekem. Azt akarod, hogy elfogassam és átadjam a katonáknak azt az akasztanivaló söpredéket? Icham felismerné és tudod, hogy meg is tenném, Delilah. Az égen fényesen ragyogó nap ellenére is éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg a gondolatra.
Sok dolog volt az életemben, ami mellett szó nélkül el tudtam menni, olyan dolgok, amiket minden viszontagság ellenére el tudtam viselni, ez azonban nem tartozott közéjük. A gazdám tényleg bármire képes lett volna, ezért a gondolat, hogy Weston életét fenyegeti, jobban fájt, mint bármelyik ütése. Nem érdekelt, hogy engem mivel próbál sakkban tartani, nem érdekeltek a sérülések és a foltok a bőrömön, egy ilyen kijelentést azonban én sem tudtam csak úgy elengedni a fülem mellett. Westonnak nem eshetett baja, főleg nem miattam.
Azt mondta, hogy már másnap délelőtt kihajóznak, nyugtattam magam. Weston nem lehetett itt, hiszen minden bizonnyal már messze jártak a hajójukkal. Őszintén reméltem, hogy valóban így volt, mert ez azt jelentette volna, hogy valóban biztonságban van, távol a gazdám kezeitől, és még véletlenül sem történhetne olyasmi, ami visszafordíthatatlan következményekkel jár. Bármennyire is szerettem volna újra hallani a hangját, ahogy a tengerről mesél, bármekkora részem is vágyott arra, hogy ismét megpillantsam a bátorító mosolyát, hiába akartam neki visszaadni a kendőjét, tudtam, nem lehet. Jól emlékeztem még a legutóbbi találkozásunkra, hiszen alig több mint egy napja történt; tisztában voltam vele, hogy ha Weston most meglátna, jó eséllyel rosszul reagálna, akkor pedig semmivel nem tudnám megállítani. Egyenesen a vesztébe rohant volna, ezt pedig akkor sem engedhettem, ha szerettem volna újra látni őt.
Halk sóhajjal nyomtam el magamban minden róla szóló érzést és gondolatot, jelenleg talán az volt a legjobb, ha kizártam őt a tudatomból; tartottam tőle, hogy az Istenek gonosz tréfát űznének velem, és még a végén felbukkanna. Ujjaim egy gyors mozdulatával ellenőriztem, hogy a kendő még mindig ott van-e, ahol lennie kell, aztán folytattam az utamat a a széles utcán. |
 Amikor Weston újra rám nézett, már a hangja is sokkal barátságosabb volt, a tekintete pedig egyáltalán nem tűnt ellenségesnek; úgy sejtettem, talán nem is nekem szóltak az éles szavak, sokkal inkább a keserű emlékeknek. Homlokráncolva hallgattam, amikor párhuzamot vont saját maga és a bátyjai között, tisztán emlékeztem, hogy azt mondta, a fivérei egyszerűen megölték egymást az örökségért folytatott harc jegyében... Tagadólag megráztam a fejem, akármilyen véleménnyel volt is ő saját magáról, nekem szent meggyőződésem volt, hogy merőben távol állhat a testvéreitől; ők soha nem tették volna meg értem azt, amit ő ma megtett.
Láttam a szemein, hogy a gondolataiba merült, de végül csak egy rövid megjegyzést fűzött az előzőekhez, és az is inkább hangzott hangosan gondolkodásnak. Csak a szemöldökömet vontam fel, de egy legyintéssel adta a tudtomra hogy nem érdekes, ezért nem is kérdeztem semmit.
A gazdáim házának falánál mozgó árnyék nem sok jót ígért a jövőmre nézve, és ez az érzéseimre is erősen rányomta a bélyegét. A félelem ismerős érzése kezdett felkúszni a gerincem mellé, görcsbe rántva a gyomromat, majd fokozatosan összeszorítva a mellkasomat, azután pedig a torkomat is. Nem tudhattam, Icham milyen részletességgel számolt be az apjának a délután történtekről, de feltételeztem, hogy nem hagyott ki egyetlen fontos apróságot sem. Egyedül abban reménykedtem, hogy hozzám hasonlóan ő sem tudná első ránézésre megmondani valakiről, hogy kalóz, és akkor talán nem fizetik le holnap a városőrséget, hogy nézzenek körül alaposan a kikötőben. Az én büntetésem elkerülhetetlen volt, de azt semmiképpen sem akartam, hogy Westonnak bármilyen szempontból is kára származzon abból, hogy segített nekem... Ha az lett volna az ára, még a büntetés sokszorosát is elviseltem volna cserébe, csak ne küldjenek a nyomára senkit. Bár az uraságot ismerve ez a lehetőség sem kizárt.
Hiába viszont minden félelmem és a lelki szemeim előtt felbukkanó változatos büntetési formák képei is, ahogy felnéztem Westonra és megláttam a mosolyát, rögtön megnyugodtam egy kissé. Még ott volt velem, még nem kellett a gazdáimra és a rám várókra gondolnom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel a házhoz és annak tudatában, hogy valaki már rám vár odakint, képes leszek őszintén elmosolyodni, de amikor széttárta a karját, és még mindig kedves mosolyával és tekintetével arra biztatott, hogy öleljem át, mégis megtettem. Meglepően széles és teljesen őszinte mosoly volt ez, és közben egy pillanatig sem gondolkoztam, hogy hogyan feleljek erre a barátságos gesztusra.
Közelebb léptem hozzá és a felsőteste köré fontam a karjaimat, amikor pedig ő is átkarolt és magához vont, az arcomat is a mellkasára fektettem. Nem zavart az ölelés szorossága, egy pillanatra lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy átjárjon az a furcsa és eddig ismeretlen érzés, miszerint létezhet még olyasvalaki ezen a világon, akinek én is számítok valamennyit; aki többet lát bennem, mint koszt a körme alatt, vagy porszemet az utca kövén. Jó érzés volt. Jó volt, hogy ott volt velem, és tudtam, hogy soha nem fogom Őt elfelejteni, még akkor sem, ha többé nem láthatom. Amikor lazított a karjai ölelésén, nagyot sóhajtottam, de bármennyire is nem akartam volna, elengedtem és elléptem tőle, hogy fel tudjak nézni az arcára. Reméltem, hogy nem fogom elfelejteni a szemei kékeszöld árnyalatát, pontosan akartam emlékezni a kedvességükre és a mosolyára is a nehezebb napokon.
Újra elmosolyodtam és biccentettem egyet, mikor azt mondta, tudom, hol találom. Valóban tudtam, abban viszont már nem lehettem biztos, hogy lesz-e valaha olyan szerencsém, hogy ismét az útjába sodorjon a sorsom. Mielőtt ellépett volna mellettem, megveregette a vállam és még egyszer megajándékozott a bátorító mosolyával, pedig talán ő sem tudhatta, valójában mennyi erőt is adott nekem ezzel az egyetlen gesztussal. Hagytam, hogy elmenjen, de alig tehetett meg pár lépést, mikor megfordultam.
- Weston! - szóltam utána. Akár csak megtorpant, akár hátra is pillantott rám, én mosolyogva figyeltem őt, ujjaim közt morzsolgatva a kendőt, ami mindig emlékeztetni fog rá. - Tudom, hogy már legalább ezerszer elmondtam, de köszönöm. Mindent köszönök.
Hangomba több hála vegyült, mint amit pusztán az okozott volna, hogy megvédett a gazdámtól. Ebben benne volt minden, amit ma tőle kaptam; a segítsége, a támogatása, a barátsága... Minden. Nem szóltam többet és nem is tartottam fel, bár úgy éreztem, a szívem kettéhasad, miközben távolodó alakját figyeltem; sajnáltam, hogy el kellett válnunk, ráadásul meglepően nagy részem szeretett volna mellé szegődni és vele tartani, hogy kiszabaduljak a sorsom béklyóiból.
Amikor Weston alakja eltűnt az utca sötétjében, vettem egy nagy levegőt és sarkon fordultam. Minden bátorságomat összegyűjtöttem, minden erőt, amit ez alatt az egy nap alatt kaptam tőle; szükségem volt rá, miközben folytattam az utat a ház felé. A kendőjét szorosan az övem köré erősítettem, hogy ki se eshessen onnan, ha esetleg úgy adódik a helyzet, aztán gondosan elrendeztem körülötte a ruhám redőit is, hogy semmi esetre se látszódhasson ki onnan. Nem vehették észre, nem vehették el tőlem, ezt nem. Őt nem.
Amikor a kapuhoz értem, Icham kilépett az árnyékból, tekintetem pedig egy pillanatra találkozott szemeinek jeges pillantásával. Ösztönösen fordítottam a föld felé a fejem, a kezeim azonban ökölbe szorultak, és miközben felkészítettem magam az elkerülhetetlenre, Weston szemeinek kedves csillogására és a bátorító ölelésére gondoltam.
Lezárt! |
 A kelleténél lehet rosszabbul reagáltam kíváncsi kérdéseire, még magam is megleptem vele. Egyáltalán nem esett nehezemre erről a témáról beszélni, bár ő úgy vehette ki. Sőt, halk és bocsánatkérő hangnemét meghallva biztos is voltam benne, hogy azt gondolhatta. Sógoromról alkotott rossz képem befolyásolhatott, az ellenségesebb szavak nem is a lánynak hanem tudat alatt neki szóltak. Eszem ágában sem volt kioktatni Delilaht, főleg nem olyan témáról amiről semmi sem kellett volna tudnia. Hisz mit tudhatott ő a kalózokról?
- Nincs mit sajnálni rajta. - néztem le rá, valamivel békésebb hangnemet megütve, nehogy mint a morcos kalóz emlékezzen rám. - Én is így tettem volna. Azt mondjuk nem tudom mennyire is volt igaz az amit mondott mert hát lássuk be... amit én tudok a családom nevéről az szinte egyenlő a semmivel. Abból kiindulva pedig, hogy a bátyáim milyenek is voltak nem állhatok tőlük olyan messze.
Valóban elgondolkoztam azon, hogy milyenek is lehettek a családom tagjai, mert nem volt róluk túl sok emlékem. Mióta az eszemet tudtam nővérem nevelt és férje, így a "Nem vagy igazi Decker!" mondat helyesebben hangzott volna a "Nem vagy igazi Garner!"-ként. Sokszor hallottam Melanie szájából, hogy az én véremben is apám lázadó vére folyik mint testvéreimében folyt. Ez miatt próbált nem úgy nevleni ahogy őket nevelték drága szüleink, bár kíváncsi lettem volna arra a nevelésre, elvégre a testvéreim mégis csak egymás nyakának estek.
- Milyen pocsék szülők lehettek. - mondtam ki következő gondolatom hangosan is, magyarázatot pedig el is felejtettem hozzáfűzni. Ha Delilah rákérdezett, hogy ezt mire is mondta csak leintettem, jelezve, hogy egyáltalán nem fontos.
Szemeim csak ezután vettem le róla és tekintettem körbe magunk körül. Már sokat haladtunk előre azóta, hogy utoljára felpillantottam. Az ivóhoz közeli egyszerű vityillók eltűnni látszódtak, helyüket felváltották a lakójuk gazdagságáról árulkodó monumentális kőépületek. A város ezen részen jobban emlékeztetett arra a rheyai városrészre ahova születtem. Felnőni inkább a porban, a szegényebb kölykök között nőttem fel, amire pedig a kikötőhöz közelebbi utcák emlékeztettek. Néhány ház sziluettje mintha ismerős lett volna, fiatalabb koromban volt hogy elkísértem nevelőim Aertenbe.
Elmélyültem az egyik mellettünk lévő ház ismerős törpegalériájának látványában, próbáltam a félhomályban rájönni arra, mégis mik lehettek az aprócska boltívek alatt, de elmélkedésemből a lány hamar kirántott.
Határozottan megállt mellettem, jelezve, hogy célunkhoz értünk. Én is megálltam és szembe fordultam fele, arcomra szokásos mosolyom felöltve. Láttam rajta, hogy nem kívánkozik vissza, én se szívesen lettem volna a cipőjében. Viszont nem akartam, hogy azon aggódjon mi lesz vele és én sem akartam erre gondolni míg még vele voltam. Mégis csak meg kellett volna ütnöm legalább egyszer valamelyik gazdáját, akkor a lelkiismeretem is nyugodtabb lett volna.
- Na gyere, öleld meg az öreg Westont még egyszer, utoljára. - tártam szét a karjaim szívélyesen, ahogy kedvesen oldalra billentettem a fejem. Nem volt erősségem a búcsúzkodás, általában nem is volt kitől. Úgy éreztem tőle viszont nem sétálhatok el egy szó nélkül, ahogy azt mással tettem volna. Ez a gesztus pedig talán többet is mondott volna mint bármilyen díszes köszönés.
Ha odajött és átkarolt akkor csak játékosan magamhoz húztam és óvatosan megszorongattam egy kicsikét. Nálam ez biztatás számba ment, mert neki bőven elkélt a kitartásból, hogy mindennap talpra álljon. Nem tagadom, sajnáltam őt, de rendesen. Csak jól ment az érzéseim leplezése. Ezután engedtem csak a szorításomon és hagytam neki hagy lépjen el tőlem és hagy lélegezzen fel.
- Aztán ha meggondolnád magad, tudod hol találsz. - tekintettem rá és intettem a fejemmel a kikötő irányába, így jelezve tartózkodási helyem. Azzal a szándékkal indultam el az irányába, hogy most már ideje lenne indulnom. Mellé lépve még azért megveregettem a vállát, ha pedig nem tartott fel talán utoljára rámosolyogtam, de olyan jó Westonhoz méltóan. Abban a mosolyban viszont benne volt találkozásunk örömének érzése és az elbúcsúzás bánata egyaránt. Sokkal nyugodtabban tértem volna nyugovóra és hagytam volna magára ha tudtam volna nem lesz semmi baja vagy ha velem tartott volna. Egy szó nélkül vágtam neki a útnak a kikötőbe, minden bizonnyal társ nélkül, amiért egy nem is apró részem bánkódott. |
Láttam, hogy összehúzta egy kissé a szemeit, amikor rám nézett, de hálás voltam érte, hogy nem kérdezett semmit. A gondolataim talán kiülhettek az arcomra is, de nem szívesen beszéltem volna róluk nyíltan, főleg előtte; hazudozónak pedig mindig is csapnivaló voltam, ezért nem is akartam volna megpróbálkozni vele, ha nem muszáj.
Érdeklődve hallgattam a válaszát, figyeltem, ahogy nemtörődöm módon megvonja a vállát, miközben úgy beszél sokak lekenyerezéséről, mintha hozzátartozna a mindennapi életéhez. Mert valószínűleg hozzá is tartozik, emlékeztettem magam. Azt mondta, első tisztként szolgál a hajón, és bár nem értettem a tengerjárók hierarchiájához, annyit még én is ki tudtam ebből következtetni, hogy magas pozíció lehet, valahol közvetlenül a kapitány alatt. Valószínűleg a legénységért és a hajóért is felelősséggel tartozott, ami azt is jelentette, hogy az ilyesmiben is részt kell vennie... de persze köztudott volt, hogy egyik kalóz sem szent életű, pozíciójától függetlenül.
A következő kérdésemre már a szemöldökét vonta fel, a tekintetét pedig elfordította rólam. Kérdésére nem tudtam volna válaszolni, hiszen fogalmam sem volt a kalózkodás és a kalózélet mibenlétéről, a motivációjukat pedig pláne nem ismerhettem, mivel ő maga volt az első hús-vér kalóz, akivel életemben találkoztam. Feltehetően nem is várt választ a furcsa éllel hangzó kérdésre, mert rögtön folytatta is; bár a további szavai sem voltak sokkal finomabbak, és szemeim kiszúrták azt is, hogyan feszül meg az állkapcsa, amikor elhallgatott. Én is elfordítottam róla a tekintetem és megráztam a fejem.
- Ne haragudj, ha olyasmit kérdeztem, amire nem szívesen válaszolsz - szólaltam meg halk, bocsánatkérő hangon. - Sajnálom, hogy ilyesmit mondtak neked - tettem hozzá arra célozva, hogy hogyan szakították el őt a saját egykori otthonától, csak egy pillanatra emeltem azonban újra rá a tekintetem a szemem sarkából. Nem volt célom feldühíteni vagy felzaklatni őt, mi több, ezt akartam volna a legkevésbé; úgy döntöttem, jobb lesz, ha vissza is fogom a túlzott kíváncsiskodást. Biztosan eleget kérdezgettem már, és már abból is sokkal többet tudtam meg a világról, amit eddig mesélt nekem.
Ahogy felpillantottam magam elé az utca kövéről, láttam, hogy túlságosan gyorsan megközelítettük a célunkat, de legalább ez is az én oldalamon állt, nem kellett erővel megfékeznem a kíváncsiságomat. Szemeimet nem vettem le a néhány utcával feljebb egy kereszteződés sarkán álló, de mindkét utat jócskán uraló hatalmas házról; láttam, hogy még égnek a fáklyák odakint a ház falán, azt viszont egyelőre nem láttam tisztán, hogy mozog-e az udvaron egy sötét alak.
Már csak egy utcányira voltunk a háztól, mikor a rossz előérzetem beigazolódott: egy árnyékot láttam megmozdulni a ház oldalánál, ezért tudtam, hogy itt ért véget az utunk. Megtorpantam, talán egy kicsit túlságosan is hirtelen, de szerencsére a környéken már volt több nagyobb ház is, így Weston könnyen hihette, hogy azok egyikéhez tartozom én is. Bármit szívesebben tettem volna, mint hogy éppen neki hazudjak, de tudtam, hogy nincs más választásom. Az ő érdekében. Ujjaim akaratlanul is jobban szorították a kezemben tartott kendőjét, még azt is el kellett rejtenem, hogy ne vehessék észre; rabságom színhelye és a gazdáim okozta sötét érzelmek kezdtek újra a felszínre törni így, hogy már elérhető közelségben volt a visszatérésem. Féltem, hogy mi fog történni, de erre a kis időre még erőt vettem magamon.
Mosolyt erőltettem az arcomra és szembe fordultam Westonnal, készen arra, hogy örökre búcsút vegyek az egyetlen embertől, aki szánalmas életem során először és valószínűleg utoljára valóban emberségesen viselkedett velem. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Amikor Weston újra rám nézett, már a hangja is sokkal barátságosabb volt, a tekintete pedig egyáltalán nem tűnt ellenségesnek; úgy sejtettem, talán nem is nekem szóltak az éles szavak, sokkal inkább a keserű emlékeknek. Homlokráncolva hallgattam, amikor párhuzamot vont saját maga és a bátyjai között, tisztán emlékeztem, hogy azt mondta, a fivérei egyszerűen megölték egymást az örökségért folytatott harc jegyében... Tagadólag megráztam a fejem, akármilyen véleménnyel volt is ő saját magáról, nekem szent meggyőződésem volt, hogy merőben távol állhat a testvéreitől; ők soha nem tették volna meg értem azt, amit ő ma megtett.