|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:42 - |
A Tritón tenger parján, a természet adta lehetőségeket kihasználva több kikötőt alakítottak ki. Mindig több tucat hajó dokkol a part közelében. Sokféle hajót látni errefelé.Többségük kereskedő-, vagy halászhajó de időnként egy-egy csatahajó, vagy kalózgálya is feltűnik a színen. A kisebb hajók legénysége csak pár fő, míg a hatalmas gályák akár öteven fős legénységgel is rendelkezhetnek.
A tenger legtöbb hajóját a szél hajtja, de a biztonság kedvéért hordanak magukkal evezőket. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Újból sikerült zavarba hoznom a mozdulattal amit tettem. Nem szoktam én ilyeneket tenni, az egészet csak viccnek szántam, hisz ha már jó is lettem hirtelen akkor már udvarias is lehettem volna... és jól nevelt na meg törvénytisztelő.
Viszont a zavara hamar átcsapott valami teljesen más érzelembe, ami arcán is kiütközött. Kissé összehúztam a szemeim és csak úgy indultam meg utána, hogy felzárkózhassak mellé.
Nem szóltam egy szót se azon egyszerű okból, hogy nem tudtam mit mondjak. Mármint csak győzködni tudtam volna arról, hogy mégis tartson velem, de azzal meg már nem akartam zaklatni. Kérdezősködhettem volna, de már fáradt voltam hozzá. Ahogy az alkohol kezdte elhagyni a szervezetem, úgy kezdtem egyre inkább megbarátkozni a másnaposság gondolatával, amire nem igen vágytam. Már csak abból indultam ki, hogy én és a legénység többi tagja mit szoktunk csinálni azzal aki másnaposan ki van dőlve valahova... csak reménykedni tudtam abban, hogy mindezt nem merik megcsinálni velem. Voltak nagyon különös fogadásaink, amin akkor, alkoholtól mámorosan jókat nevettünk.
- Néha megfordulunk itt, de elég kockázatos kikötni egy ilyen helyen. Jó sok embert le kell kenyerezni, ha nem akarunk feltűnést kelteni. - feleltem a kérdése hallatán megvonva a vállaim. Letekintettem rá és érdeklődve figyeltem az arcát. Viszont második kérdésére már csak a szemöldököm. Erről nem tudtam volna általánosságban beszélni és le is vettem a lányról a tekintetem, inkább az utcára tekintettem és a mellettünk elhaladó épületeket figyeltem. Már elfelejtettem milyen érzés volt ilyen porfészekben élni, falak közé beskatulyázva.
- Szerinted miért lesz egy ember kalóz? - kérdeztem felvonva a szemöldököm, lehet egy kis kekeckedéssel a hangomban. - Mert nincs más választása, ez az egyetlen megélhetése... legtöbbször. Az én esetemben nem volt hova mennem, az otthonomból kidobtak és közölték, hogy többet vissza ne menjek, mert nem vagyok méltó a Decker névre. Lehet valakinek van olyan hely amit az otthonának tud hívni, de olyanról még nem nagyon hallottam. Azok az emberek általában nem sokáig vannak velünk, mert rájönnek, hogy mégis jobb hely a ház melege, mint egy mindennek kiszolgáltatott bárka.
A válaszom lehet élesebb volt, mint ahogy előtte beszéltem, de eszembe jutott sógorom arca amivel elküldött otthonról. Nem mintha nem adtam volna meg rá neki minden okot, de mégis dühített, hogy ő döntött rólam. Ő akinek azon kívül semmi köze nem volt hozzám, hogy elvette szerencsétlen nővérem. |
 Weston kékeszöld szemei kutatón figyelték az arcomat, talán maga is azon tűnődhetett, ezúttal milyen kifogással fogok élni, most mit fogok felhozni mentségemre, amikor elutasítom a segítségét. Olyasmit ajánlott, amin gondolkoznom sem szabadott volna, mielőtt kapkodva bólogatni kezdek; tartottam tőle, hogy bolondnak és ostobának tart, amiért ennyire vehemensen ellenzem az ötletet, de tudnia kellett, hogy nem fogok vele tartani. Gyáva már voltam, nem lehettem mellé még önző is. Emlékeimben élénk képek formájában jelentek meg a néhány évvel ezelőtt történtek, és ennek hatására ezúttal a gonosz kis hang is csendben maradt a fejemben. Eleget tudtam már Westonról ahhoz, hogy tudjam, az ő esetében jó eséllyel másképpen is alakulhatnának a dolgok, túl sokat tett viszont már értem ahhoz, hogy egyáltalán a lehetőségét megadjam annak, hogy bármi is történjen vele. A gondolatot sem tudtam volna elviselni... Mindezt viszont aligha mondhattam el neki, valószínűleg megsértettem volna vele mind férfiúi-, mind pedig kalózbüszkeségét; a vitát pedig, hogy mire képes a gazdám vagy mire nem, feleslegesnek tartottam volna. Inkább hagynom kellett, hogy némaságomból olvassa ki a szándékaimat.
Nem húzódott el az érintésem elől, a kijelentésem hallatán viszont úgy reagált, ahogy vártam is: először csak meglepve felvonta a szemöldökét, aztán már bele is kezdett volna az ellenkezésbe, ha nem intem csendre. Lemondó sóhaja árulkodó volt, én mégis inkább az arcán megjelenő halvány mosolyra koncentráltam, ami sokkal többet jelentett számomra. Tekintete nem engedte az enyémet, szavait követően azonban halkan felnevettem - nem is annyira azon, amit mondott, sokkal inkább az arckifejezésén, ahogy kiejtette a jóság szót.
- Ígérem, hogy te leszel az első és az utolsó - bólintottam, egy halvány mosoly az arcomon maradt. Nem kezdtem el bizonygatni neki, hogy igenis jó embernek tartottam, aligha lett volna haszna az észérveknek, ha ő láthatóan egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen fogadta el a dolog igazságát. Számomra elég volt, hogy én tudtam, miért gondolom így.
Zavarban éreztem magam, amikor rájöttem, hogy az előző kínosan hosszúra nyúlt ölelést követően ismét a karján felejtettem a tenyerem, ő azonban nem szólt egyetlen rossz szót sem, csak szélesen elmosolyodva megerősítette az iménti ajánlatát. Nem tudtam eldönteni, hogy a zavarom vagy a viselkedésem késztette-e erre a reakcióra, de alaposan végiggondolva a dolgot jobbnak láttam nem megkérdezni. Talán a válasza csak fokozta volna a zavaromat. Inkább arra koncentráltam, hogy tényleg kész lenne visszakísérni a házhoz, és bár ez újabb adósságot hozott részemről az ő javára, örömmel töltött el a tudat, hogy még egy darabig nem kell nélkülöznöm a társaságát. Egy kis időre még másnak érezhettem magam mellette, mint ami voltam.
Magyarázatára mosolyogva bólintottam, a következő gesztusával azonban sikerült újra zavarba hoznia. Az udvarias, előzékeny mozdulat, amit a kezével tett, nem egy hozzám hasonlóhoz volt méltó; nemes kisasszonyoknak kellett volna tartogatni a hasonló gesztusokat, olyan hölgyeknek, akiknek értékük is volt... Nem pedig olyan senkiknek, mint amilyen én is voltam, olyanoknak, akik a rabszolgapiacon sem érnek többet egy-két aranynál. El kellett fordítanom róla a pillantásomat, inkább az utca kövét kezdtem figyelni, ahogy tudatosult bennem, hogy tényleg nem vagyok több ennél, Weston mégis kész lett volna bajba is kerülni miattam. Még mindig nem értettem, mi vehette rá minderre, de hátralevő életemre az adósa maradtam, ez már biztos volt.
Inkább elindultam a gazdám házához vezető irányba, a vállam felett hátrapillantva rá, hogy megbizonyosodjak róla, továbbra sem gondolta meg magát. Meg voltam róla győződve, hogy a hálám már így is olyan mértékű, amit nem lehet fokozni, de ahogy mellém szegődött, sokadszorra is megkönnyebbülést éreztem. Száműztem a fejemből a keserű gondolatokat, nem akartam azt a kis időt azok társaságában tölteni, ami még rendelkezésemre állt Westonnal. Volt még rájuk elég időm az elkövetkezendő években, abban viszont kételkedtem, hogy még egyszer akkora szerencsém lehetne, hogy a sors ennek a férfinak az útjába sodorjon.
Felnéztem rá, hogy láthassam az arcát, nem akartam kínos hallgatásban eltölteni a házhoz vezető utat, el akartam terelni a figyelmemet, ezért inkább újra a kíváncsiságomat engedtem előtérbe.
- Sokszor jártál már Aertenben? - kérdeztem az arcát fürkészve. Fogalmam sem volt a kalózok életéről és életviteléről, nem tudtam, milyen gyakran kötnek ki egy-egy helyen és mennyi időt töltenek ott, ahogy azt sem, vannak-e olyan kikötők vagy szigetek, ahova gyakrabban visszatérnek. Megvártam a válaszát, de időközben eszembe jutott még egy kérdés, amit utána muszáj volt feltennem. - Van egyáltalán olyan hely, amit az otthonotoknak tudnátok hívni a hajón kívül? - vontam fel a szemöldököm, őszinte kíváncsisággal, nyílt tekintettel figyelve őt. |
Láttam az arcán egy pillanatra átsuhanni annak a lehetőségét, hogy velem tart legalább addig, ameddig a gazdája szeme és befolyása már nem ér el. Nem mondom, nem lett volna egy gond nélküli kiruccanás ha beleegyezik, nem sokan szerették ha a saját szájízem szerint cselekedtem és a kapitányt utólag informálom tetteimről. Hiába könnyebb volt bocsánatot, mint engedélyt kérni és túl fontos tagja voltam a legénységnek ahhoz, hogy egyszerűen egy hibám miatt azt mondja mehetek más hajóra szolgálni. Valószínűleg nem mondhattam volna el az igazságot a lányról, mert még a végén puhánynak tituláltak volna, az pedig csak felesleges konfliktusokhoz vezetett volna. A legkézenfekvőbb hazugság talán azt lett volna, ha azt mondom, hogy egy szajha akit megvettem és majd a város vonzáskörzetén kívül továbbadok rajta... Viszont ez Delilahnak nem kedvezett volna. A legénység néhány tagja feljogosultnak érezte volna magát egy-két dologra ami azt jelentette volna, hogy éjjel-nappal ügyelnem kellett volna a lányra - amit megtettem volna, legalábbis akkor megvoltam erről győződve.
De nem válaszolt, így pillanatnyi terveim semmisnek tűntek. Szavak nélkül is tudtam, hogy a válasz nem lett volna. Fogalmam sem volt arról, miért ellenkezett így; félt elmenni a gazdáitól, félt velem jönni...? Annyi lehetőséget láttam, de mindet csak kifogásnak tartottam.
Némán figyeltem ahogy a kendőmet szorongatva közelebb lépeget hozzám, egy mosollyal az arcán. Mielőtt még elbízhattam volna magam azzal kapcsolatban, hogy velem tart, hogy meggondolta magát egyik kézfejét az alkaromhoz simította és feltekintett rám. A mohazöld szempár egyenesen az enyémekbe nézett, arcán egy őszinte mosoly ült, ami többet mondott nekem, mint az három nevetséges szó ami elhagyta a száját.
Viszont a szavak hallatán meglepetten vontam fel a szemöldököm. Sok mindent hallottam én már asszonyok szájából; "Fulladj bele abba a te tengeredbe, szukafattya!" csak egy példa volt a sok közül. De azt hogy jó ember lettem volna még soha, senki száját nem hagyta el. Már épp ellenkeztem, mikor feltartotta másik kezét is. Lemondóan sóhajtottam egyet, de egy halvány mosoly az arcomon maradt. Nem mondom hogy nem volt jó érzés, hogy életemben először - még ha helytelenül is - valaki többnek látott, mint ami voltam.
- Csak ne bízz meg másik kalózban, mert még a végén csalódni fogsz az én... jóságomban. - olyan nehezen állt rá a szó a számra, hogy féltem arcom olyan lehetett, mint aki citromba harapott, de tekintetem így sem vettem le a fiatal lányról.
Zavartan húzódott kissé hátra és nézett fel rám újból. Szélesen mosolyogva bólintottam megerősítve előző ajánlatom. A széles mosolyom a lány bizonytalansága és zavarodottsága idézte elő. Nem gondoltam volna, hogy bárki is ennyi mindent tett volna érte. Még én, a szabad lázadó is megvoltam zavarodva ha valaki jónak nevezett, az ő helyébe nem is tudtam mihez kezdtem volna.
- Kivételesen elég sok időm van visszatérni a hajóra. - magyaráztam okát annak, hogy miért is akarom elkísérni. Leengedtem kezeim és egy olyan mozdulatot tettem amilyet a nemesurak tesznek, mikor kinyitják az asszonyok előtt az ajtót és előreengedik őket. Jó volt tudni, hogy még valami maradt bennem a dicső Decker magatartásból.
Mindenesetre megvártam, míg elindul így mutatva az utat; csak utána szegődtem mellé és próbáltam olyan aprókat lépni, hogy ne hagyjam le egyből a lányt és keveregjek Aerten utcáin. |
Soha addigi életem során nem éreztem úgy, hogy az Istenek kivételezettje lennék, hiszen nem is lett volna okom hasonlót feltételezni. Még a délutáni eseményeket követően is csak azt mertem volna mondani, hogy legalább az egyikük rám mosolygott, mindez megváltozott azonban odakint, az utcán, a kocsma zajától kísérve. Ahogy ott álltam Weston ölelésében, azt éreztem, mindannyian mosolyognak rám, életemben először és talán kivételeznek velem; megmutattak nekem valamit, amibe majd belekapaszkodhatok, ha az élet hullámai ismételten összecsapnak a fejem felett. Weston kalóz volt, ami a legtöbb embert megrémítené, még engem is majdnem megijesztett, mégis... A karjai nem egyedül támaszt adtak nekem, hanem biztonságot is; az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy amíg ő itt van, addig nem eshet bajom. Nyilvánvalóan butaság volt az egész, nekem mégis bearanyozta a napom és az életem addigi szakaszát is, hogy egyáltalán érezhetek ilyesmit.
Nem tudtam, miért nem tolt el magától hamarabb, én a helyében egészen biztosan ellöktem volna magamat, amint a gazdáim eltűntek az utca végében; semmi jogom nem volt hozzá, hogy úgy támaszkodjak rá, mintha az életem múlna rajta. Megadta nekem, amit kértem, nem ment utánuk és még menedéket is nyújtott, be kellett volna érnem ennyivel, az lett volna a helyes... de én képtelen voltam rá. Próbáltam azzal hitegetni magam, hogy csak minél hosszabbra akartam nyújtani a pillanatot, hogy legyen mit megőriznem az emlékeimben, de tudtam, hogy saját magamnak hazudok. Egyszerűen csak jól esett az erős karok oltalma és az, hogy valaki nem csak megtűr maga mellett; vagy legalábbis el tudta hitetni velem az ellenkezőjét.
Felvont szemöldökkel vette tudomásul az újabb hálálkodásomat, miután elhúzódtam tőle, attól tartottam, hogy már tényleg csak pillanatok kérdése, hogy sarkon forduljon és egyszerűen magamra hagyjon. Amikor lesütött szemeimmel, a szempilláim takarásából láttam, hogy hátrál néhány lépést, összeszorult a mellkasom, mert azt hittem, az lesz a visszafordíthatatlan pillanat, de tévedtem. Megállt és a mellkasa előtt összefont karokkal figyelt engem; tudtam, mert éreztem magamon a tekintete súlyát.
Gondolataimból is az ő szavai ráztak fel, amikor ismételten felajánlotta a segítségét, már-már hitetlenkedve kaptam fel a fejem. Arcán kedves mosoly ült, kékeszöld szemei pedig élénken csillogtak - hittem neki. Elhittem neki, hogy megtenné ezt értem, és talán egy pillanatra még azt is, hogy ő ismerhet olyan helyeket, ahol valóban nem akadnának a nyomomra. Elhittem, mert el akartam hinni, de szerencsére időben emlékeztettem magam, még mielőtt ostoba módon bólogatni kezdtem volna, hogy nem lehetek önző sem vele, sem pedig a legénységével szemben. Nem várhattam el, hogy bármit is kockáztassanak miattam; a józan eszem tudta, hogy a kalózok törvényen kívüliek, és talán még örülnének is, ha bajba keveredhetnének, a szívem azonban nem engedte, hogy bárkit is ilyesmire kérjek önös érdektől vezérelve.
Nem tudtam viszont, hogy ezt hogyan mondjam el neki anélkül, hogy kinevetné az indokaimat, de szerencsére nem is kellett válaszolnom. Éreztem, hogy a lelkiismeretem valósággal sajogni kezd, ujjaim akaratlanul is jobban szorították a kendőt, amit még mindig a kezemben tartottam. Egyetlen kendő, gondoltam keserűen. Amikor annyi mindent tett és tenne még meg értem. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok mindezzel megbirkózni, ezért is volt már a nyelvem hegyén egy szinte ösztönös tagadólagos válasz, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Szerettem Weston közelében lenni és nem csak azért, mert biztonságérzetet adott, ha mellettem volt; ugyanakkor azt is tudtam, hogy talán most látom őt utoljára. Tulajdonképpen annak volt a legnagyobb esélye, hogy mi ketten nem találkozunk többé, és végül ez volt az, ami meggyőzött, hogy még egy kicsit lehetek önző. Még egyszer, utoljára.
Arcomon megjelent egy halovány mosoly, aztán minden bátorságomat összegyűjtve közelebb léptem hozzá. Csak az adott erőt, hogy az imént sem lökött el magától, és korábban odabent a kocsmában sem taszította, amikor hozzáértem; egyedül ez tudott rávenni arra, hogy fel merjem emelni a szabad kezem és Weston egyik alkarjára simítsam az ujjaimat. Reméltem, hogy ezúttal sem fogja lerázni magáról az érintést, de ha mégis megtette, nem hibáztattam érte.
- Jó ember vagy, Weston - próbáltam minden vele kapcsolatos érzésemet mindössze három szóban összefoglalni, miközben felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. A mosolyom már talán sokkal őszintébb is volt, és nem hervadt le az arcomról. Fel voltam készülve egy esetleges azonnali tagadásra, de amennyiben valóban erre készült, még azelőtt feltartottam a másik, kendőt szorongató kezem, hogy egyetlen hangot is kiadhatott volna. - Ne. Ne mondj semmit, ha ellenkezni akarsz, csak hagyj meg engem ebben a hitemben.
Amennyiben korábban nem távolította el magáról a kézfejemet, én csak ekkor vettem észre, hogy ismételten megfeledkeztem magamról, ezért kissé zavartan visszahúztam az ujjaimat, mielőtt újra felpillantottam volna rá.
- Ha tényleg visszajönnél velem... - kezdtem bizonytalanul, magam is alig akartam elhinni, hogy felajánlotta, azt pedig végképp, hogy én éppen elfogadni készülök egy újabb dolgot, ami miatt később az adósa leszek. Immáron sokszorosan. - Én nagyon örülnék a társaságodnak - fejeztem be végül halovány mosollyal az arcomon. Őszintén szólva tartottam tőle egy kicsit, hogy esetleg Icham a ház előtt vagy az udvarban fog várakozni a visszatértemre, de úgy döntöttem, az Istenek kezébe helyezem a sorsomat. Ők sem akarhatták, hogy megtörténjen az, amit egyszer már megakadályoztak, de a biztonság kedvéért elhatároztam, hogy ha a ház közelébe érve rossz előérzetem lesz, egy utcányival korábban fogok megállni és búcsút venni - nem akartam, hogy ismét dühbe lovallja magát, mert kételkedtem benne, hogy még egyszer meg tudnám állítani. Persze csak ha valóban el akart kísérni. |
Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ahelyett, hogy a lányt ellökve gazdája után szaladjak, nyugodtan mellette maradjak és hagyjam neki, hagy bújjon karjaim közé. A düh akkor már nem forrongott úgy bennem, mint előtte, mintha csak ölelése megnyugtatott volna.
Egyáltalán nem ismertem Delilaht, szinte semmit nem tudtam róla nevén és hánytatott sorsának egy részén kívül, mégis úgy éreztem mintha felelősséggel tartoznék érte. Mintha csak kaptam volna magam mellé egy húgot, akit meg kell védeni azok ellen akik bántani szeretnék. Soha nem voltam az a figyelmes fajta; a rám bízott értéktárgyak nagy részét is hanyagságból elhagytam vagy tönkretettem. Az emberekkel kiépült kapcsolataim pedig hasonlóan néztek ki; hanyagok voltak akárcsak jó magam, aki pedig bizalmat vetett belém... hát azt a bizalmat igen hamar el is vesztettem.
Most mégis menedéket adtam neki, támogatást és még a szavára is hallgattam. Ez a tett olyannyira idegen volt számomra, hogy próbáltam nem jobban belegondolni, mert még a végén a magamról megalkotott képem megingott volna.
Nem tudtam mennyi idő is telt el míg Delilah kibújt a karjaim közül, de a gazdái lépteinek zaja már jócskán elhalhatott, már más utca követi taposhatták; de én még sem éreztem magam kényelmetlenül abba a helyzetbe amibe belekényszerültem.
Felemeltem a szemöldököm amikor a száját újból elhagyta a köszönöm szócska, nem sokkal azután, hogy elengedett. Kezdett elegem lenni belőle, mármint a lány folytonos hálálkodásából. Kivételesen nem azért tettem mindezt, hogy megköszönje, hanem mert így óhajtottam cselekedni. A gondolat pedig megborzongatott, nem voltam én jóember, hogy ez rám valljon.
A mohazöld szempár csak egy ideig volt rajtam, hamar lesütötte a szemeit, mintha csak szégyelné valamelyik tettét. Néhány lépést hátrálva fontam össze magam előtt a kezeim magam előtt, úgy nézve a lány szomorkás arcát, amit még mindig nem fordított felém. Nem voltam jó megfigyelő... elképzelni nem tudtam min járhatott esze. Végül nem kérdeztem rá, csak halványan elmosolyodtam rajta; tényleg olyan volt, mintha kaptam volna magam mellé egy kistestvért és nem hittem volna, hogy ezt a gondolatot bármi is kiűzi majd belőlem.
- Még mindig áll az ajánlatom, ugye tudod? Mármint az, hogy segítek. Úgy sincs jobb dolgom és kezd halványulni a dicsfény amit értelmetlenül körém vontál. - tekintettem rá egy kedves mosollyal az arcomon. Kíváncsi voltam mindezek után ugyanaz volt e az álláspontja, mint néhány órája. - Mindenesetre, nem szeretném, hogy még nagyobb bajod essen. Hacsak nem gondoltad meg magad, szívesen visszakísérlek a gazdáid otthonához... Azt hiszem ennyit még megtehetek. |
 Nem volt meglepve, hogy utána jöttem, de nem is számítottam rá, az előzőek alapján tudnia kellett, hogy én sem hagyom annyiban. Tekintete végig követett, ahogy odasétáltam hozzá, de egyébként nem mozdult és nem is szólalt meg. A kérdésemre viszont éppen úgy reagált, ahogy sejtettem, és amitől tartottam: egyáltalán nem is válaszolt, de még a tekintetét is elfordította rólam elnézett a fejem felett és makacsul ott is tartotta a pillantását.
Éreztem, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, kétségbeesetten meg akartam győzni Westont az igazamról, de olyan határozottan szegte fel az állát, hogy tudtam, nem fogja megkönnyíteni a dolgom. Ujjaim között tehetetlenül szorongattam a kendőjét, és minden létező istenhez fohászkodni kezdtem, hogy a következő szavaim már hassanak rá. Meg kellett értenie, még ha gyávának is tartott, tudnia kellett, mi forog kockán. Engem nem érdekelt az életem, ahhoz túlságosan is értéktelennek tartottam, de őt meg akartam kímélni mindettől, és tudtam, hogy ha ez nem győzi majd meg, akkor semmi.
Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor nem kellett keresnem a tekintetét; ahogy felnéztem, a kékeszöld szemek már engem figyeltek. Ezúttal nem fordította el a pillantását, csendesen figyelt és végig a szemeimbe nézett, amíg beszéltem. Könyörögve néztem rá, akkor és ott bármit megadtam volna, hogy jobb belátásra bírjam, de aztán mintha csak az istenek mosolyogtak volna rám; Weston mellkasából egy lemondó sóhaj szakadt fel. Ebben az egyetlen sóhajban benne volt minden, egyszerűen csak tudtam, hogy végül mégis sikerült hatnom rá, amit tovább igazolt az is, hogy fáradtan megdörzsölte az orrnyergét és újra elfordította rólam a tekintetét.
Már a nyelvemen volt az újabb köszönet, mikor meghallottam a gazdáim hangját, és megszűnt bennem minden pozitív érzelem, beleértve a megkönnyebbülést is; nem maradt más, csak a színtiszta félelem. Illetve mégsem, hiszen a félelemérzet mellett ott volt még valami, valaki: az előttem álló férfi, Weston, aki ezúttal nem csak néhány ütéstől védhetett meg, hanem a biztos haláltól is. Tudtam, hogy nem érti, mit csinálok, mégis hagyta, hogy fordítsak a helyzetünkön, én pedig kétségbeesve kapaszkodtam belé, mint az egyetlen menedékembe; aki tulajdonképpen volt is.
Még mindig féltem, mert megfordult a fejemben, hogy talán az alkohol hatására elveszti a fejét, ha meglátja Ichamot; a következményekbe pedig bele sem mertem gondolni. Ujjaim az ingét szorították, én pedig őt magamhoz, némán esdekelve, hogy maradjon itt és ne fedjen fel minket.
Amikor megéreztem a tenyerét a hátamra simulni, olyan mértékű megkönnyebbülést éreztem, hogy attól féltem, a térdeim felmondják a szolgálatot és egyszerűen összecsuklanak alattam. Ahelyett, hogy ellökött volna magától és a gazdáim után iramodott volna, még közelebb vont magához, a mellkasomban pedig ismételten megjelent az a furcsa érzés. Összeszorítottam a szemeimet, az ujjaim pedig már nem markolták olyan kétségbeesetten az ingét; Westonhoz dőltem és életemben először úgy éreztem, igazán oltalomra leltem. Tudtam, hogy az utolsó leheletemig emlékezni fogok erre a pillanatra, a kalózra, aki a mai nap folyamán már másodszor mentett meg, több értelemben is.
A gazdáim távolodó léptei már régen elhaltak az utcán, mikor úgy éreztem, képes vagyok megállni a saját lábaimon; hacsak Weston nem tolt el előbb magától, én csak ekkor húzódtam el tőle. Szégyelltem magam, amiért így kihasználtam, és még csak el sem engedtem hamarabb, de még erősebb volt bennem a hála érzete - Weston ezúttal tényleg megmentette az életem.
- Köszönöm - emeltem fel a fejem, mikor már úgy éreztem, képes vagyok újra a szemeibe nézni. - Most már tényleg az életemmel tartozom neked... - tettem hozzá suttogva, de ekkor már nem is tudtam állni a tekintetét, inkább újra a földre szegeztem a pillantásomat. Fogalmam sem volt, hogyan és mikor fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit egyetlen nap alatt tett értem; én pedig egy egész életen át emlékezni fogok rá. Jól tudtam azt is, hogy mi ketten talán soha többé nem találkozunk már, és akkor örökre az adósa fogok maradni.
A gazdáim távozása ráadásul azt is jelentette, hogy hamarosan nekem is utánuk kell indulnom. Meg akartam kérni Westont, hogy hadd fogjam a szaván mégis; hogy kapjon a hóna alá és vigyen magával, ahogy ő fogalmazott... de nem volt hozzá merszem. Tudtam, hogy ha valaki, akkor Weston talán tényleg meg tudná nekem adni a szabadságot, de nem mertem kockáztatni. Gyáva vagy, átkoztam magam, és mégis tudtam, hogy az is maradok. Az életem már így is megváltozott, én azonban hamarosan sarkon fogok fordulni, hogy visszamenjek a rabságom helyszínére, és megkapjam a büntetésemet azért, ami Ichammal történt, és azért is, amiért a nap hátralevő részére eltűntem.
Nem csodálkoztam volna, ha Weston száját is elhagyja az a két szó, hiszen igaza lett volna. Gyáva voltam. |
Tudtam, hogy Delilah utánam fog loholni, így nem lepődtem meg mikor kitárult mellettem az ajtó és az alacsony lány esett ki rajta. Nem mozdultam meg, csak szememmel követtem lépéseit.
Akkor már pillanatnyi dühöm tompulni látszott, de nem múlt el nyom nélkül. Teljesen tisztába voltam a motivációmmal és nem értettem a lányt miért próbált megállítani. Ha a helyében lettem volna nem haboztam volna egy percre se és elfogadtam volna a segítségnyújtást, még úgy is, hogy teljesen idegen voltam számára... és nem is olyan rég vallottam be nem épp tisztes foglalkozásom.
Megállt előttem alighogy észrevett, kérdése hallatán pedig csak elnéztem feje felett a kocsma előtti utcában botorkáló népeket nézve, mintha ott bármi érdekes is történne. Direkt nem néztem rá, államat magabiztosan szegtem fel; úgy gondoltam ez a cselekedetem többet mondott, mint bármilyen válasz amit adhattam volna neki szavakban. Nem tudott volna meggyőzni, mert tudtam, hogy akármit is szeretne mondani az badarság. Olyat ajánlottam neki, amiről álmodni se merhetett: szabadságot. Teljesen komolyan gondoltam azt, hogy ha kell segítek neki meglépni gazdái elől és olyan helyre viszem ahol biztos nem találják meg. Ehhez értettem csak: a szabályok áthágásához.
Amikor viszont teljesen más hanglejtéssel szólalt fel újra már felé fordítottam a tekintetem. Nem nézett rám helyette a lábunk alatt lévő talajt figyelte kétségbeesetten. Szemöldökömet összeráncolva hallgattam... Volt valami szavaiban, valami szívbe markoló; az, hogy mennyire félt gazdáitól egyszerűen borzasztó volt, nem értettem hogy volt képes így élni... ilyen szinten függni más embertől. Amikor pedig a szemeimbe nézett megsajnáltam. Én, Weston, a kalóz megsajnáltam egy szolgalány keserű sorsát, talán akkor jutott el teljesen tudatomig, hogy miben is kell élnie. Ő nem tudta magát megvédeni gazdáival szemben, csak addig volt teljes biztonságban míg mellette voltam. De én nem lehettem vele mindig.
Felsóhajtottam; a szavai elgondolkoztattak. Még mindig azt tartottam helyesnek, ha jól bevertem volna mindkét gazdája arcát, de ő egyértelműen nem akarta, hogy ezt tegyem. Egyik kezemmel megdörzsöltem orrnyergem, úgy emeltem le róla tekintetem és meredtem el a távolba arra az irányba, amerre a tenger hullámait véltem. Úgy döntöttem eleget teszek kérésének és a mai nap utoljára felveszem hősies álcámat, ami mögött megismert.
Mielőtt még megkérhettem volna arra, hogy menjünk vissza a kocsmába ő megragadta az ingem mindkét kezével, teljes erejével próbálva elrántani helyemről. Értetlenül tekintetettem rá, de hagytam neki, hogy fordítson helyzetünkön hogy az ő háta érjen a falnak. Kezeimmel valahol válla felett támaszkodtam szemöldököm pedig magasba kúszott ahogy egy pillanatra elkaptam tekintetét, amiből a jeges félelmet véltem leolvasni. Kezeit a hátamra csúsztatta és úgy bújt hozzám ahogy én kisgyermekként kerestem nővérem karjait bátyjaim egy-egy ocsmány vitája után.
Nem tudtam mire véljem ezt, az alkohol pedig még mindig alattomosan munkálkodott bennem ahhoz, hogy gondolkozni is tudjak ezen. Mikor viszont két díszes ruhájú férfi libbent ki a mellettünk nyíló ajtón, akkor még fáradt elmém is megértett mindent. Delilah így próbált elbújni előlük, engem, de legfőképp termetem kihasználva. Csak a szemem sarkából néztem a két férfira, miközben egyik kezemet a lány egyik lapockáira raktam és így vontam még közelebb magamhoz egy támogató ölelésbe. Próbáltam kifejezni, hogy ott voltam mellette és hallgattam szavára... Nem mentem gazdái után, bármennyire is szerettem volna. Talán életemben először és minden bizonnyal utoljára tekintettel voltam valaki másra is önmagamon kívül és ez a más most a Delilah volt. |
Megkönnyebbültem, amikor megtorpant, és nem kezdett maga után vonszolni, de még csak ki sem tépte a kezét az ujjaim közül. Tudtam, hogy bármelyiket könnyedén megtehette volna, de ez azt jelentette, hogy talán nem is állt szándékában. Reménykedtem benne, hogy ennek köszönhetően könnyebb lesz meggyőznöm arról, hogy mindketten jobban járunk, ha nem tesz semmi meggondolatlant.
Ahogy megfordult és a szemeimbe nézett, láttam rajta, mennyire is dühös valójában. Furcsa, ismeretlen érzés terjedt szét a mellkasomban, egyfajta melegség, amihez hasonlót aligha éreztem még életem során. A tudat, hogy ez a férfi, akivel a mai nap délutánjáig még csak fogalmunk sem volt a másik létezéséről, most mégis azért lovallta magát ilyen mély haragba, amit velem tettek. Nem értettem, miért tart érdemesnek arra, hogy az ügyemmel foglalkozzon, hogy lehetne kész csak miattam verekedést kezdeményezni; ráadásul úgy, hogy nem is tudhatta előre az erőviszonyokat. Még én sem tudtam volna megmondani neki, hogy ebben a kocsmában hányan védenék meg a Gauwaltokat, hiszen a kocsmáros hű üzlettársai voltak.
Rá kellett jönnöm, hogy bár attól féltem, a mai nap eseményei gyengítik majd a kitartásomat, Weston sokkal inkább erősebbé tett. Megmutatta nekem, hogy vannak még jó emberek; olyanok, akik kiállnak a világ igazságtalanságaival szemben, még akkor is, ha egy kalózról beszélünk. Nem tudhattam, mit írtak elő számomra az istenek, fogalmam sem volt, látom-e még őt valaha a ma estét követően, vagy hogy egyáltalán én megpillanthatom-e holnap a felkelő nap első sugarait. Egyedül abban voltam biztos, hogy talán mégsem olyan reménytelen a világunk, mint ahogy azt én gondoltam.
Amikor hirtelen kihúzta a csuklóját az ujjaim közül, a szívem hevesen kezdett dobogni az újonnan jött félelemtől. Láttam a tekintetén, hogy nem győzték meg az érveim, ezt a sejtésemet pedig később a szavai is igazolták. Meg sem várta a válaszomat, sarkon fordult és újra elindult.
- Weston, kérlek! - szóltam utána kétségbeesve, de hiába léptem elég gyorsan utána, ezúttal könnyedén lerázta az ujjaimat a karjáról. Most már nem fordult és nem is állt meg, de én sem adtam fel. Valamivel muszáj meggyőznöm, gondoltam félelemmel telve. Így akartam megőrizni őt az emlékeimben, Westont, a kalózt, aki valami csoda folytán ma megmentett engem; nem azt a képet akartam magam előtt látni, amikor visszagondolok rá, hogy összeverekedik a gazdáimmal. Pont miattam...
Végül ez az utolsó gondolatfoszlány volt az, ami megsúgta talán az egyetlen észérvet, ami őt is meggyőzhette. Ő továbbra is gyorsan haladt az emberek között, de igyekeztem nem sokkal lemaradni, hogy még időben megpróbálhassam újra megállítani. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy kimegy a kocsma ajtaján, és bár rettegtem, hogy ott túlságosan is nyílt célponttá válhatok, azaz a gazdáim könnyebben kiszúrhattak, mint bárhol máshol, követtem őt az utcára. A kocsma falának vetett háttal találtam odakint, kezeit összefűzte a mellkasán, és komoran nézett maga elé - hiába jött ki, még mindig nem adta fel.
- Semmivel nem tudlak meggyőzni, ugye? - kérdeztem, miközben elé lépve felnéztem rá, remélve, hogy elkaphatom a kékeszöld szempár pillantását. Én is összefűztem magam előtt a kezeimet, a tenger felől fújó szél lehűtötte egy kicsit az éjszakai levegőt, én mégis élveztem a kellemes frissességét a benti átható, áporodott és fülledt levegő után. Bármit is válaszolt - ha válaszolt egyáltalán -, én a földre szegeztem a pillantásomat és néhány másodpercig semmit nem szóltam. Csak belekapaszkodtam az utolsó lehetőségbe, amivel talán mégis jobb belátásra bírhattam. - Ha kijönnek azon az ajtón és rájuk támadsz, nem fogom tétlenül nézni és gyáván elrohanni innen - kezdtem halkan, egyelőre még mindig nem emelve rá a pillantásomat. - Amikor megpróbállak megállítani, tudni fogják, hogy eddig végig veled voltam, akkor viszont... - Nyeltem egyet, majd vettem egy nagy levegőt, mielőtt végül újra felnéztem volna rá, egyenesen a szemeibe; addig nem folytattam, amíg rám nem nézett. - Weston, ha ez kiderül, nem egyszerű büntetésre számíthatok tőlük. Ha másért nem is hagynád annyiban ezt az egészet, tedd meg azért, hogy én megérhessem a holnapot. Kérlek.
Amíg be nem fejeztem a mondandómat, nem hagytam, hogy elfordítsa rólam a tekintetét; látnia kellett a szememben, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam. Ismertem már a gazdámat, tudtam, hogy nem érek neki annyit, hogy megkímélje az életem, még Ichamnak sem. Egyszerűen eltemetnének a hátsó udvarban, aztán vásárolnának maguknak egy újabb szolgálót a helyemre... Ha Weston valóban miattam akarta volna ellátni a bajukat, ennek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy eltántorítsa az eredeti szándékától.
Talán nem is volt ideje válaszolni, talán nem is akart - alig néhány pillanat telhetett el, mikor ismerős hangokat hallottam kiszűrődni, az ajtóhoz túl közel. Bárhol felismertem volna ezt a két hangot, éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom és összeszorul a mellkasom. Ösztönösen cselekedtem, még ha minden erőmet bele is kellett adnom, hogy megvalósítsam; mindkét kezemmel megragadtam Weston ingét, hogy fordítani tudjak a helyzetünkön. Biztos voltam benne, hogy ha a gazdáim meglátnak itt, főleg egy idegen férfival, valóban meg fognak ölni; tulajdonképpen az életösztön dolgozott bennem. Weston testalkata nagy segítség volt, közte és a fal között könnyedén el tudtam tűnni még előlük is, már csak azért is, mert soha nem kerestek volna egy férfi társaságában. Mindkét kezem Weston hátárhoz csúsztattam, valahol az oldalánál megmarkoltam az ingét, és még az arcomat is a mellkasához szorítottam.
Minden rajta múlt, az ő kezében volt az életem; el kellett döntenie, hogy leleplez-e mindkettőnket azzal, hogy rájuk támad, vagy menedéket és rejtekhelyet nyújt számomra, és így segít életben maradnom. |
Megtorpantam, mikor egy kicsiny kéz megragadta a csuklómat. Egészen addig nem tudtam magamról, csak az emberek félrelökve törtem utat magamnak. Teljesen elszántam magam az mellett, hogy tényleg megmutatom Delilah gazdáinak, hogy ki a nagyobb ember. Azt sem kételtem, hogy ha kéne csak függyentenék egyet és Ealbar is csatlakozik hozzám; ő sem tudott ellenállni egy jó kis bunyónak. Ráadásul mindenki kétszer meggondolta, hogy az égett arcó férfihoz egyáltalán csak hozzászól, élénkzöld szemeit úgy meresztgette mindenkire, mintha csak vérét akarná venni.
Hátrafodultam, a mögöttem álló lány zöld szempárjába meredtem, még mindig a tehetetlen dühtől fűtött tekintetekkel. Azt akartam, hogy engedjen el és hagyja hagy üssem meg, de úgy jól azt fattyút aki kezet emelt rá az utcán, hogy azt még halálos ágyán is emlegesse. Hiába tudtam parancsolni érzéseimnek, ha egyszer elragadott a pillanat heve onnan már nehezen volt visszaüt.
Éreztem, ahogy ujjai a csuklómra szorulnak, feleslegesen. Nem azért álltam meg, mert nem tudtam volna tovább menni a szorító kezektől, hanem azért, mert megkért arra ne csináljam. De sajnos, nem az a fajta ember voltam aki más szavára szívesen hallgat, hacsak nem egyeznek céljaik. Hirtelen húztam el a kezemet tőle mégis kellően finoman, hogy ne rántsam magam után.
- Inkább nekem tartozz sokkal, mint nekik akármivel is. - mondtam ködös tekintettel, válaszát meg sem várva fordultam el. Bármit is mondott a lány vagy tett abban, hogy meggátoljon - ha egyáltalán megpróbálta - figyelmen kívül hagytam, ha pedig újból kezem után nyúlt volna nem tartott sokáig leráznom magamról kézfejét.
A céltalan tömegben való bolyongás helyett inkább kimentem a kocsma ajtaján, mellette megállva vetettem hátamat a falának. Összefűztem a kezeim; tudtam, hogy ha egyszer az a két nemes bement az ajtón, ki is kell onnan jönniük nagyon hamar. |
 Az egész nap olyan átkozottul valótlannak tűnt, mintha csak a képzeletemben létezne, egyébként pedig meg sem történt volna. Először Weston felbukkanása, vagyis inkább az, hogy megmentett, aztán pedig én magam tettem olyasmit, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. Ha valaki azt mondta volna nekem néhány nappal, vagy akár évekkel ezelőtt, hogy ma valaki a segítségemre fog sietni, én pedig szándékosan megfeledkezem minden kötelességemről, és egyszerűen engedély nélküli pihenőnapot veszek ki magamnak a feladataim és az egész létem alól... Nos, nem nevettem volna ki az illetőt, mert egészen a mai napig fogalmam sem volt róla, hogy képes vagyok ilyesmire; de az biztos, hogy kétségbe vontam volna az elméje épségét. Most pedig mégis itt voltam, egy kocsmában ültem, szemben a férfivel, akit eddig még soha nem láttam, de ma valamiért megmentett; akiről kiderült, hogy egy kalóz, és aki képes volt megnevettetni és mosolygásra is késztetni. Csak onnan tudtam, hogy ez a valóság, mert ilyen merészet még álmodni sem mertem volna.
Láttam rajta, hogy érdeklődve várja, hogyan fogom kivágni magam a helyzetből, mikor megbicsaklott a nyelvem és majdnem kiejtettem a számon azt a bizonyos szót, de a végső szóválasztásomon elvigyorodott. Az arckifejezése megváltozott, úgy nézett rám, hogy kis híján zavarba jöttem kékeszöld tekintetének súlya alatt, de azért valahogyan eljutottak hozzám a szavai is. A hangsúlyából kiérezhető volt, mire céloz, én azonban akaratlanul is elmosolyodtam a mondat kétértelműségén. A pillantásom felszökött a feje búbjáig, csak azután néztem újra a szemébe; ahogy ott ült a széken, éppen olyan magasságban volt, mintha egy alacsonyabb ember mellette állt volna.
- Az már biztos, hogy nehéz lehet olyan magasságokig felérni - jegyeztem meg. Még én is alig akartam elhinni, hogy ezeket a szavakat én ejtettem ki a számon, nem volt elég elérnie, hogy mosolyogjak és nevessek, most még tréfálkoztam is. Talán Weston mégsem kalóz, hanem egy mágus, aki kiforgatja magából az embereket, tűnődtem a saját viselkedésem okát firtatva.
A megnyugtatásnak szánt mozdulatot gyorsan megbántam, mikor láttam, hogy szabályosan elnyíltak az ajkai, ahogy a kézfejemet az övére simítottam. Még a tekintetét is az összeérő kezeink felé fordította, én pedig megijedtem, hogy talán túl messzire mentem, vagy túl soká felejtettem a kezem az övén. Attól, hogy nekem meglepően jó érzés volt az a pár pillanat, ő még könnyedén rossz néven vehette, ezért kissé zavartan húztam el az ujjaimat az övéiről. A tekintetem is lesütöttem egy pillanatra, de mikor megszólalt, újra felnézve rá, és a kékeszöld szempár fogságában találva magamat.
- Talán rám sem fogsz emlékezni, és akkor nem is kell aggódnod az ígéretem miatt sem - húztam fel a vállaimat halvány mosollyal. Nem igazán értettem, miért kapott annyira hirtelen újra a pohara után, mintha valami kizökkentette volna, de nem tudtam, hogy mi. Reméltem, hogy nem én voltam az oka, mert olyan hirtelen ürítette ki fenékig a kupa tartalmát, hogy aggódtam, nem fog-e nagyon megártani neki.
Nem sokáig tudtam azonban rá figyelni, mert valahol itt tűnhetett fel, hogy a gazdám a közelben van, túlságosan is közel. Az egész csak még sokkal szörnyűbb volt a szemeink hasonlósága miatt, mert akárhányszor belepillantottam egy tükörbe, mindig az ő tekintetét láttam visszatükröződni a sajátom helyett. A dühös, vádló tekintetet, amelyik majdnem minden nap talált valami jó okot arra, hogy kifejezhesse a nemtetszését. Magam előtt láttam a pillanatot, hogy felfedezi az ottlétemet akár ő, akár a fia; hallottam a fülemben a hangos szidalmakat, éreztem a csuklómat vasmarokként szorító ujjakat, amint maga után rángat vissza a házba, aztán az öklét az arcomon... Hozzá voltam szokva, de féltem, hogy a mai történések után sikerülne megtörnie, rettegtem, hogy ha mindezt megtapasztaltam, nem fogok tudni olyan könnyen beletörődni. És akkor csak még dühösebb lesz.
Észre sem vettem, hogy Weston időközben nem csak visszafordult felém, hanem hozzám is szólt. Csak akkor eszméltem fel, amikor dühösen felhorkant, majd szinte azon nyomban feltornázta magát a székből a háttámlára támaszkodva. Tágra nyílt szemekkel emeltem fel a fejem, de ő akkor már nekem háttal fürkészte a tömeget.
- Mit csinálsz? - kérdeztem bizonytalanul, de rossz előérzetem volt, magam is tartottam a választól. Csak remélni tudtam, hogy nem arra készül, hogy megkeresse Ichamot, aztán valami butaságot csináljon... Viszont még szinte a gondolatot sem tudtam befejezni, mikor látszólag igencsak elszántan, határozott léptekkel elindult előrefelé. - Weston! - kiáltottam fel ijedten, rögtön felpattanva a saját székemről, hogy utána iramodhassak. Nem tartottam tőle, hogy a gazdám felismeri a hangomat, mert a hangzavar egészen biztosan elnyomta azt; sokkal inkább féltem, hogy mi fog történni, ha nem sikerül megállítanom azt a férfit, akinek átkozottul hosszúak voltak a lábai, így még alkoholmámoros állapotában is csúfondáros előnye volt velem szemben.
Csak remélni tudtam, hogy a kocsmában lévő tömeg jótékony takarása megfelelő fedezéket nyújt számomra azok elől a tekintetek elől, amik nem szerettem volna, ha észrevesznek, de ezzel most nem foglalkoztam különösebben. Egyedül Westont figyeltem, és hálát adtam minden istennek az égben, amikor sikerült utolérnem és elkapnom az ingét. Az anyag majdnem kicsúszott az ujjaim közül, ezért gyorsan fogást váltottam és a karja után kaptam, ujjaimat a csuklója köré fonva igyekeztem megállítani a tömeg kellős közepén; és hacsak nem akart maga után vonszolni, kénytelen is volt megállni. Ha rám nézett, szinte könyörgő tekintettel néztem fel rá és meredtem a kissé delíriumos, de nagyon is elszánt kékeszöld szempárba.
- Kérlek, ne csináld - ráztam meg a fejem kétségbeesve, bár a hangzavarban nem voltam biztos benne, hogy el is jutnak hozzá a szavaim. Ujjaim még mindig a csuklóját szorították, félve, hogy ismét megindul, míg a másik kezemben továbbra is a kendőjét őriztem. - Már így is túl sokkal tartozom neked...
Őszintén reméltem, hogy sikerül jobb belátásra bírnom, képtelen lettem volna elviselni, ha miattam belebonyolódik egy újabb verekedésbe. Nem kételkedtem benne, hogy meg tudja védeni magát, talán még a legénység többi tagja is a védelmére kelt volna, ha szemtanúi az eseményeknek; az sem aggasztott, hogy én mit kapnék, ha kiderülne, hogy vele voltam. Azt viszont nem lettem volna képes megbocsájtani magamnak, ha azok után, amit ma értem tett, még neki esett volna bármi baja. |
 Büszke voltam magamra ami életem eddigi talán legnemesebb tettéből fakadt. Nem, nem az miatt voltam büszke, hogy megmentettem a lányt, hanem azért mert egy jobb napot tudtam okozni neki. Az előbbiben soha nem kételkedtem, viszont utóbbiban pompás természetem miatt eléggé, de úgy látszik jó napomon talált meg. Mosolygott és nevetett, az a szomorú lány akit a nap a elején megismertem mintha teljesen el is tűnt volna. Persze lehet, hogy csak az ital homályosította el tekintetem és szépítette meg a dolgokat, de erre kicsiny esélyt láttam. Jól éreztem magam vele, de ami fontosabb volt, hogy ő sem unta társaságom. Felettébb furcsának találtam a viselkedésem, de elkönyveltem annak, hogy próbáltam lenyűgözni a lányt valahogy és megmutatni neki, hogy nem minden ember olyan, mint gazdái.
Amikor próbálta valahogy elhárítani a kalóz szót, csak homlokomon magasra kúszott szemöldökkel hallgattam mit is fog kihozni belőle. Viszont a "hozzád hasonló" szavakra csak halványan elvigyorodtam és megbillentettem a fejem.
- Kérlek... Hozzám senki nem ér fel. - mondtam a lehető legcsábosabb arckifejezésem magamra öltve és valószínűleg a legfellengzősebb hangnemet megütve ami magamtól tellett. Szinte a sértődöttet is megtudtam volna játszani, csak azért mert valaki máshoz hasonlított, de végül kétszer is átgondolva a dolgot mégsem tettem.
Kérésemre nem tűnt meglepettnek, viszont én még mennyire meglepett voltam mikor a kézfejemhez ért. Meglepett, hogy pont tőle jött ilyen gesztus, amit résnyire eltátott ajkaim jeleztek is. Tekintetem azonnal le is vándorolt egymáshoz érő kezeinkre, majd ahogy szóra nyitotta a száját vissza is rá.
- Ugye tudod, hogy valószínűleg nem fogok emlékezni erre az ígéretre? - kérdeztem szelíden, zöld szembogarába tekintve amikor is visszahúzta a kezét. Ösztönösen nyúltam volna utána, hogy visszahúzzam de nem tettem; ugyan kissé megrándult bal kezem, de combomon tartottam továbbra is. Fel sem fogtam nagyon, hogy mit mondott annyira más mederbe terelődtek a gondolataim egy pillanat alatt és még mielőtt túlságosan elkalandoztam volna kupám után nyúlva annak aljára néztem, egyből jobban is érezve magam. A kiürült poharat vissza is raktam a helyére, viszont mikor visszaemeltem Delilahra a tekintetem már mintha más magasságban lett volna feje búbja. Egyébként sem volt magas lány, de így már szinte le kellett hajolnom hozzá, hogy egy magasságban legyünk.
- Hát beléd meg mi ütött? - kérdeztem felvonva a szemöldököm, riadt szemeibe nézve. Mint az űzött vad, úgy tekintett hátam mögé és még részeg elmémnek sem kellett sok, hogy rájöjjek mi áll a háttérben.
- Oh az istenek szerelmére, hol van az a mitugrász? - kérdeztem felhorkantva, ahogyan felkeltem a székemből a támlájára támaszkodva, hogy lábaim ne csússzanak ki alólam. Mikor már a talpamon álltam gond nem volt, akkor már könnyedén tornyosultam embertársaim felé, hogy körbenézhessek a teremben. Meglehetősen zavart... sőt dühített, hogy ha egy embernek ekkora hatalma volt a másik felett. Mindenki a saját maga ura és ő dönt a tetteiről. Zavart, hogy ezt Delilahnak nem adták meg, hogy most is csak azért lehetett itt velem, mert sikerült elszakítanom gazdái sanyargató markából.
Bármennyire is kapott el egy pillanatra a düh heve, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról hogy is nézett ki az akit keresnem kellett. Délutáni találkozásunkról néhány dolog derengett ugyan, de ennyi ember között meg nem találtam volna, vagy valaki más torkának ugrottam volna neki. Ez sem nagyon hárított el és lombozta le lelkesedésem miszerint jól ellátom gazdája baját. Céltudatosan indultam el a tömegben, hacsak Delilah nem fogott vissza valahogy. |
Láthatóan mulattatta a reakcióm, szemei vidáman csillantak fel a döbbenetem első hulláma láttán, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg szórakoztatja-e a dolog, vagy csak az alkohol hatása mutatkozik meg rajta. Igazság szerint egyik sem lepett volna meg, az a drámai hangnem, amivel a fülembe suttogta a két árulkodó szót, azt sugallta, hogy talán éppen hasonló reakciót akart kicsalni belőlem, de persze ki tudja. A félelem pedig, ami az első pillanatokban lassan felkúszott a gerincem mentén, vagy nem ült ki az arcomra, vagy úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja. Utóbbit sem bántam volna, hiszen hamar sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ez tulajdonképpen teljesen alaptalan, csak a róluk hallott rémtörténetekhez volt köthető; elvégre mi okom lett volna félni tőle, ha ő maga védelmezett a rám leselkedő valódi veszélyektől?
Figyeltem, ahogy egy erőteljes elhatározással letette a kupáját az asztalra, kis híján fel is borítva azt, amikor elhúzta a kezét onnan. Halkan nevette ki saját magát, miközben hátradőlt a székében és rám szegezte kékeszöld szempárját - nekem pedig valahol itt csúszhatott ki a számon hangosabban a szó, amit ő olyan bizalmasan suttogva árult el nekem. Egyértelmű mozdulattal intett csendre, én pedig gyorsan össze is szorítottam a számat, aztán tekintetemmel kíváncsian követtem az általa mutatott irányt, amikor hátrafelé intett a fejével. Bár nekem aligha volt esélyem átlátni az emberek között, vagy a fejük felett, emlékeztem, hogy mintha onnan hallottam volna az érkezésünkkor, hogy őt szólítja valaki. Ezek szerint valóban nem csak képzelődtem akkor, és ez azt is jelentette, hogy a legénységből még néhányan biztosan itt tartózkodnak a kocsmában.
Míg én a gondolataimba merültem, ő látszólag érdektelenül piszkálta az ingét, vagy éppen a bőrpántokat a csuklóján. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan kerüli-e a tekintetem, vagy csak véglegesen untatja a társaságom, de amikor feltettem azt az egy bizonyos kérdést, rögtön felkapta a fejét, és a szemei megtalálták az enyémeket.
Nem tudtam volna biztosan eldönteni, hogy mit gondolt a kérdés hallatán, de úgy éreztem, őszintén válaszolt, még az összehúzott szemei ellenére is - vagy pont azért. Nem próbálta meg letagadni, de nem is nagyon szépített rajta, és én ezt az igazmondás jeleként könyveltem el. Szerettem volna megkérdezni tőle egyetlen dolgot, már szinte ki is nyitottam a számat, hogy hangosan is kimondjam a fejemben visszhangzó kérdést, de végül inkább nem tettem meg. Talán jobb is volt, ha nem tudom meg, hogy megölt-e valaha egy másik embert.
Láttam, hogy a következő megjegyzésemet tényleg nem értette meg rögtön, de amikor elmagyaráztam, hogy mire gondoltam, már egyetértő bólogatás volt a válasza, és még a mosolyomat is viszonozta. Amikor az ártatlan nők megmentéséről szólt, én is elnevettem magam vele együtt, a hangsúlyából egyértelműen érezhető volt, hogy nem is esik meg vele olyan gyakran, hogy szolgálólányokat ment meg az indulatos gazdájuktól. Már így is túl sokszor mondtam neki ma köszönetet, ettől a felfedezéstől azonban valahogy csak még hálásabb lettem, hogy velem mégis kivételt tett, és bár ennek nem adtam újra hangot, úgy sejtettem, hogy a mosolyomba keveredhetett némi hála, ahogy ránéztem.
- Őszintén szólva én sem gondoltam volna soha, hogy egyszer majd egy ka... - Még éppen időben jutott eszembe, hogy mit készülök mondani, ezért gyorsan kijavítottam magam. - Szóval, hogy egy hozzád hasonló fog megmenteni a gazdámtól - fejeztem be a mondatot, de egy apró mosollyal és a hangsúlyommal is igyekeztem érzékeltetni, hogy a "hozzá hasonló" kifejezést egyáltalán nem rossz értelemben szándékoztam használni, csak helyettesítenem kellett valamivel a kalóz szót.
A kérése nem lepett meg, bár soha nem is állt szándékomat az ellenkezőjét tennem annak, amit kívánt tőlem. Kérlelő tekintetére és mosolyára egy bátorító mosollyal feleltem, aztán kinyújtottam azt a kezem, amelyikben nem a kendőjét szorongattam, és egy pillanatra az egyik combján támaszkodó kézfejére helyeztem a sajátomat.
- Ne aggódj, mindent, amit itt mondtál nekem, biztonságban meg fogok őrizni - biztosítottam, mielőtt gyorsan visszahúztam volna a kezem. Nem voltam hozzászokva, hogy csak úgy megérintsek másokat az engedélyük nélkül, és azt sem szerettem volna, ha esetleg személyeskedésnek veszi a gesztust. Reméltem, hogy a szavaim elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy megnyugtassák, mert bár egy szolga puszta ígéretei aligha jelenthettek volna valamit, tudnia kellett, hogy már csak a hálám miatt sem árulnám el őt soha. Meg persze azt is gyaníthatta, hogy egyébként sem szoktam túl sokat beszélgetni másokkal... Talán erre a kis időre még javított is valamennyit az önmagamról alkotott véleményemen, hogy érdemesnek talált arra, hogy megossza velem mindezt; még akkor is, ha talán csak az alkohol miatt eredt meg a nyelve, és még akkor is, ha tudtam, ez azon nyomban meg fog változni, ahogy visszatérek abba az átkos házba.
Az Istenek valószínűleg ismételten csúfondáros tréfát űztek belőlem, mert alighogy átfutott az agyamon ez a gondolat, mintha egy nagyon is ismerős szempárt láttam volna egy pillanatra átvillanni az emberek között, valahol Weston válla felett. Bárhol felismertem volna Eram uraság tekintetét, eleget kellett már látnom, hogy tudjam, valószínűleg egy újabb ízetlen tréfának köszönhetően a szemei pontosan ugyanolyan színűek, mint az enyémek. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem az én irányomba nézett, így ő nem vehetett észre engem, de attól tartottam, hogy ha ő itt van, akkor a fia is a közelben lehet; utóbbi viszont már elég megszállott volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt kiszúrhasson a tömegben.
Ezúttal már nagyon is jogos és ismerős jellegű félelem szorította össze a torkomat, miközben kicsit lejjebb csúsztam a széken, hogy Weston vállai újra elrejtsenek abból az irányból. Akármennyire hálás is voltam az égieknek, és főleg Westonnak, bármennyire sem akaródzott véget vetni az estének; az első megmenekülésemnek, a szabadság ismeretlen, édes ízének... Úgy éreztem, hogy ezek a bűnös órák már jócskán meg vannak számlálva. |
Látszott az arcán, hogy hallgatásom kíváncsiságot váltott ki belőle. Türelmetlenül várta amit mondani szeretnék, de természetesen nekem még rá kellett játszanom az egészre. A reakciója viszont megfizethetetlen volt, majdnem sikerült is lefejelnie döbbenetében. Valószínűleg az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt nagyon szórakoztatónak találtam a helyzetet és a lány arcán átfutó pillanatnyi riadalommal sem tudtam jobban foglalkozni tekintve, hogy el sem jutott teljesen tudatomig, hogy mit is jelenthet.
Le kellett volna tennem a poharat és hagyni az ivást, tudtam hogy étel nélkül a holnapi nap kijózanodva gyönyörűen indulna és valószínűleg teljesen hasznavehetetlen lennék. Pontosan ezzel a szándékkal raktam le a kupámat az asztalra a mai napon már másodszorra, majdnem ki is döntöttem mikor vissza akartam húzni a kezem és azt véletlen az asztallapján hagytam. Saját szerencsétlenségemen halkan kuncogva dőltem vissza a székembe, hátamat a támlának vetve, immáron teljes figyelem Delilahra szentelve.
- Css... - emeltem mutatóujjam a szám elé így jelezve, hogy halkabban beszéljen, mikor a kalóz szó elhagyta a száját hangosan is. Nem gondoltam, hogy olyan hangosan mondta volna, hogy a hang ne veszett volna el a tömegben, de jobb volt az óvatosság. - Nehogy meghallja az a három... ők szeretnek felvágni vele.
Fejemmel hátrafelé biccentettem ahol érkezésünkkor még Ealbarék ültek, így utalva a díszes társaságra és hogy hányszor szereztek már maguknak úgy társaságot, hogy elhitették magukról hogy ők nagy, erős, vérengző martalócok... pedig igazság szerint talán Ealbar felelt volna meg ennek a képnek, Have egy szakács volt, nem sokat konyított a harcoláshoz, Gafred pedig gyáva volt és csak a pénz reményében csatlakozott hozzánk nem is olyan rég. Mindenesetre reméltem, hogy nem hallják beszélgetésünk, mindig csak panaszkodni tudtak rólam a kapitánynak, még az is zavarta őket ha egy hajszálam rosszul állt ami azért valljuk be lehetetlen volt. Elképzelni sem tudtam milyen elferdített sztorit tudtak volna ebből kihozni
Fogalmam sem volt arról, hogy min gondolkozhatott a lány olyan hosszan amilyen hosszan hallgatott. Nem szakítottam meg gondolatmenetét inkább, némán ültem vele szembe lefoglalva magam csuklópántom bőrszíjának feszegetésével, vagy ingemből kilógó lenszálak tépkedésével a rajta lévő apró szakadások mentén. Megjegyeztem, hogy ezt a ruhadarabot sem kell többet felvennem, eléggé lepusztult állapotba került. Hiába próbáltam rájönni milyen érzést válthatott ki belőle mondatom, mindig érdekesebbnek találtam valami mást vagy a ruhámon, vagy például a padlón egy foltot legalább fél percig bámultam teljesen lenyűgözve.
Alighogy meghallottam kérdését azonban egyből felkaptam a fejem és a mohazöld szempárba meredtem. A kérdés elég félénknek hatott, mintha csak megijedt volna tőlem... vagy csak ezt akartam beleképzelni a helyzetbe.
- Attól függ, milyen történetek... Valamelyik túlzás, de a legtöbb igaz attól tartok. - válaszoltam a kérdésre őszintén szemeimet összehúzva. Valószínűleg a szokásos kalózokról szóló történeteket hallhatta, amik a kegyetlenségünket hangsúlyozták ki. Az a tény, hogy a törvényen kívül éltünk az emberek szemében összeépült a legsúlyosabb bűnökkel, példának okául a gyilkossággal. Igaz, hogy volt azokban a mesékben valami igazság is nem is olyan mélyen elrejtve, de a legtöbbjét az emberek már csak az elrettentés miatt találták, mert hát ki szeretné ha a gyermekének megtetszene a kalózok élete. Képzelem nővérem milyen arcot vágott volna ha megtudná hol kötöttem ki; igazán örömömet leltem volna abban, ha az orra alá dörgölhettem volna, hogy művelt öccse soha nem fog egy gazdag nemesasszonyt elvenni csak azért, hogy gyarapodjon a családi vagyon.
Felvontam a szemöldököm mikor azt mondta megtaláltam a helyem. Nem igazán értettem mire is volt ez reakció, de azért hevesen bólogattam, amikor pedig meg is magyarázta hogy mire gondolt már nem is bántam a bólogatást. Pontosan úgy volt minden, ahogy ő leírta.
- Hát igen, valahogy így. - feleltem megvonva a vállaim, fejemet kissé oldalra billentve álltam a lány tekintetét, de egy halvány mosoly így is felkúszott az arcomra, mikor megláttam az ő mosolyát.
- Soha nem voltam én nemesnek való, inkább való nekem az ivás meg az ártatlan fehérnép megmentése. - nevettem fel kezeimet a combomra rakva, vigyorogva nézve a lányra, mintha csak napi programom lett volna a hasonló tettek elkövetése.
- Még én magam sem hiszem, hogy egy általam megmentett szolga lánnyal iszogatok, vagyis modnjuk te nem iszol... - intettem Delilah irányába félbeszakítva gondolatmenetem. - ...szóval nem hiszem el, hogy épp azt mesélem neked milyen jó a kalózlét. Csak el ne mondd senkinek, megegyeztünk?
Valóban kérlelően néztem rá, ahogy a kérés elhagyta a számat és mosolyom is erősítette szándékomat. Bár igaz nem sokat ért volna el azzal mondjuk, ha elmondja ismer egy Weston nevű kalózt. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen aki ezt a népszerű nevet viseli és akár még a kalózok között is elterjedt lehetett. Mindenesetre az első volt a biztonság. |
Egészen magukkal ragadtak Weston meséi a tengerről, a szigetekről, és a hajózásról, szinte én is a történetei helyszínén éreztem magam, ahogy hallgattam őt. Megfeledkeztem az idő múlásáról és arról is, hol vagyok és mit csinálok, csak hallgattam Westont és beleéltem magam a történeteibe. Távol Aertentől, távol a gazdáimtól és a háztól, ami születésem óta fogva tartott. Bárcsak, gondoltam újra és újra. Irigyeltem az életét, a kalandjait, és hogy szerette, amit csinált, szeretett... élni. Bárcsak lenne elég merszed hozzá neked is, szólalt meg újra a gonosz kis hang a fejemben, de megintcsak elhessegettem.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem válaszolt a kérdéseimre, noha szemei az alkohol hatása ellenére is figyelmesen csillogtak, ahogy engem nézett. Tudtam, hogy hallotta és értette a szavaimat, és bár nem értettem, miért nem válaszolta meg őket, nem akartam türelmetlennek tűnni és siettetni a válaszadással. Egyszerűen csak ráfüggesztettem a tekintetem, és vártam, mikor esik meg rajtam a szíve.
A keze mozgásán már észre lehetett venni némi bizonytalanságot, ahogy az ajkaihoz emelte a poharat, de mintha csak ő is érezte volna, onnantól inkább két kézzel kapaszkodott a kupába, nehogy szem elől veszítse. Amikor arról kérdeztem, hogy a fővárosban született-e, szerencsére már válaszolt, de a családja megemlítésére minden előzetes félelmem ellenére csak felnevetett és a fejét ingatta. Halványan összevont szemöldökkel, kissé oldalra billentett fejjel hallgattam, ahogy meglepően nyugodt hangon elmesélte, hogy a fivérei egyszerűen megölték egymást, és még a nővérét is elveszítette a férje miatt. Nem úgy tűnt, mintha különösebben bántaná mindaz, amit elmondott, szégyenszemre azonban el kellett ismernem, hogy a családi kapcsolataink terén nagyon is hasonlítunk egymásra. Leszámítva persze az egymást gyilkoló testvéreket... A mondandója végén félbehagyott mondat azonban nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, éreztem, hogy majd' belepusztulok a kíváncsiságba, hogy megtudjam, mit akart mondani.
- Egyébként is mi? - csúszott ki a számon ismét a türelmetlen a kérdés, mielőtt még a nyelvemre haraphattam volna.
Meglepődtem, mikor előre csúszott a székén, így közelebb húzódva hozzám, de ösztönösen éreztem, hogy talán valami titkot szeretne megosztani velem. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, hogy biztosan értsem a szavait a kocsma egyre nagyobb hangzavarában, ujjaimat izgatottan szorítottam ökölbe és vártam. A lélegzete csiklandozta a fülem, miközben egyenesen belesuttogott, de ahogy eljutott a tudatomig a két szó, olyan hirtelen kaptam felé a fejem, hogy a borostája megkarcolta az orrom, mert még neki sem volt ideje visszaülnie a székébe.
Kalóz?, visszhangoztam magamban hitetlenkedve. Az már kevésbé jutott el a tudatomig, hogy hangosan is gondolkoztam, szóval hacsak nem volt elég lélekjelenléte szó szerint befogni a számat, ez az egyetlen szó már jóval kellemetlenebb hangerővel hagyhatta el a számat.
Természetesen én is hallottam már a kalózokról, egyszer még a gazdám indulatos beszélgetését is végig kellett hallgatnom egy tengerésszel, akinek a hajóját állítólag kifosztották, pedig többet között a gazdám áruja is rajta volt. Egy egészen kis félelem kezdett kibontakozni a mellkasomban, társult azonban hozzá némi egészséges kételkedés is. Én meséket, legendákat, kiszínezett történeteket hallottam szörnyetegekről; agresszív, fegyveres tolvajokról, akik semmitől nem riadnak vissza, kiváló harcosok, kifosztják a védtelen kereskedőhajókat, és nem riadnak vissza a gyilkolástól sem.
Hosszú ideig, talán percekig is csak a velem szemben ülő férfit figyeltem, próbálván összeegyeztetni a fejemben keringő képekkel az ő személyét. Kalóz vagyok, hallottam a fejemben a hangját, ami egyáltalán nem úgy tűnt, mintha tréfálkozna velem, és egyébként is, miért hazudna valaki ilyesmiről. Sehogy sem sikerült azonban felállítanom a párhuzamot egy gyilkos szörnyeteg és Weston között - talán néhány a legendákban keringő dolgot el tudtam volna képzelni róla, de ezt nem. Pedig akár igazak is lehetnek azok a történetek, tűnődtem; csak arra nem tudtam rájönni, hogy akkor miért ülök itt neki köszönhetően ahelyett, hogy az anyám próbálná ellátni az Icham okozta sérüléseket a ház alagsorában.
- Igazak azok a történetek, amik rólatok keringenek? - kérdeztem végül kissé bizonytalanul. A józan eszem azt súgta, hogy talán tartanom kellene egy kalóztól, de túlságosan is élénken élt még az emlékezetemben a kép, ahogy - mondjuk ki - megmentett attól, amit elkerülhetetlennek hittem. A kalózokat nevezték szörnyetegeknek, míg nekem ehhez a fogalomhoz továbbra is csak a gazdáim neve társult, Weston pedig jelenleg épp az ellenkező oldalon volt; és nem is akaródzott átértékelni a véleményemet róla.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen büszkén emelte fel az állát, miután bevallotta, hogy kalóz - én pedig legnagyobb döbbenetemre egy kis irigységet éreztem, akármit is válaszolt az előző kérdésemre. Amikor a családjáról beszélt, úgy éreztem, valamiben hasonlítunk egymásra, hiszen ő is olyan helyre született, ahová nem tartozott; ez a büszkeség azonban arról árulkodott, hogy ő emiatt már tényleg nem bánkódik, ahogy az a hangján is érződött.
- Megtaláltad a helyed - szólaltam meg ismét hangosan gondolkozva, de mivel ez a mondat így talán zagyvaságnak tűnhetett a számára, megejtettem egy gyors, bocsánatkérő mosolyt. - Amikor a családodról beszéltél, mintha úgy érezted volna, hogy nem tartozol oda - magyaráztam, kutatón nézve a kékeszöld szemekbe. Ahogy eszembe jutott a büszke arckifejezése, újfent elmosolyodtam. - Most már viszont tudod.
Nem, döntöttem el magamban közben, képtelen lennék szörnyetegként tekinteni rá. Még ha azt is felelte a korábbi kérdésemre, hogy minden igaz, amit róluk mondanak, talán még akkor sem, ha tényleg ölt már meg egy másik embert. A védtelenekre és az ártatlanokra talán még a kalózok is tekintettel voltak, sok rangos emberrel ellentétben. |
Láttam rajta, hogy érdekelte az amit mondok és nem sikerült eluntatnom. Nem kételkedtem, hogy bárki számára is unalmasak lettek volna a tengerről szóló történetek főleg úgy, hogy soha nem hajózott még rajta. Kevés embert ismertem akit nem vonzott a víz, akit pedig nem érdekelt az nem volt méltó társaságomra. Ráadásul az én számból hallva biztos érdekfeszítő lehetett minden... Én is tűkön ülve vártam volna, hogy folytassam a beszédet, de sajnos még én sem voltam képes két helyen lenni egyszerre, így be kellett érnem a mesélő szerepével.
Figyeltem a lány kíváncsian csillogó zöld tekintetét, hallgattam miközben egyre több megválaszolandó kérdést halmozott fel számomra. Magamhoz vettem a kupámat és aprót kortyoltam belőle, majd mindkét kezemmel rámarkoltam, hogy biztosan tartsam. Nem akartam elejteni; annyi lélekjelenlétem volt, hogy tudjam nem bízhatók magamban e téren. Minden kérdését megértettem abban a pillanatban amikor feltette, de szánt szándékkal nem válaszoltam rájuk időben. Vártam a megfelelő pillantot a csattanóra.
- Igen, Rheyában születtem. - bólintottam megválaszolva egyik közelebbi kérdését, úgy téve mintha a többit csak figyelem kívül hagytam volna. Felnevettem mikor meghallottam a családra vonatkozó kérdést és csak a fejemet csóváltam. Valahogy nálunk, Deckereknél a család fogalma egész mást jelentett, mint a többi embernél.
- Volt öt bátyám... - mutattam kezemen a számot. - ...mire fel tudtam volna fogni mi is történik körülöttem már egy sem élt, mert kicsinálták egymást, ilyen ez a nemesi biznisz... Akinél a pénz, annál a hatalom. A nővérem férje pedig egyértelműen közölte, hogy soha többet nem akar látni, szóval nem hiszem, hogy bárki is hiányolna. Meg egyébként is...
Igaz a mondatot félbehagytam - direkt -, de így is olyan nyugodtan beszéltem amilyen nyugodtan csak tudtam. Nem volt számomra ez érzékeny pont, ugyanolyan könnyedséggel beszéltem fiatal kori baklövéseimről, mint a mostaniakról. Nem jelentett sokat számomra a család, a vérben lejlő szövetség... A nővéremet ugyan szerettem, de inkább volt ő számomra egy dajka akit alig ismertem, mint családtagom.
Előrébb csúsztam a széken úgy, hogy épp hogy csak rajta legyen a combon vége. Elég közel kerültem a lányhoz, már egy karnyújtásnyi hely sem volt köztünk, de kivételesen semmi hátsó szándékom nem volt. A füléhez hajoltam lassan, figyelve arra, hogy olyan hangerőn szólaljak meg, hogy szavaim más ne hallja rajta kívül. Be akartam fejezni az imént félbehagyott mondatom, de kellően drámaian ahhoz, hogy arra emlékezzen.
- Kalóz vagyok. - súgtam a fülébe, szinte egyből hátra is húzódva a székemen. Szórakozottan vigyorogtam, miközben már sokadik ártó kortyomat ittam ki a kupából. Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy mit is mondtam el neki vagy hogy mit reagálhat rá. Számomra természetesnek tűnt, hogy ő is csak nevet rajta velem egy jót. Ahhoz már túl jó kedvem volt és szokásos bizalmam is megszünt vele szemben, hogy bármi is aggasszon. - Őket senki nem hiányolja. - tettem még hozzá felhúzva szájam egyik sarkát, államat pedig büszkén megemeltem. |
A költőiségre tett megjegyzésemre is éppen úgy reagált, ahogy az előző szavai megkívánták, ezért a mosolyom az arcomon maradt mindannak ellenére is, hogy az imént tisztáztam magamban újra, hogy a helyem ott van, ahol. Egy gonosz kis hangocska a fejemben azt suttogta, hogy ostoba vagyok, mert elszalasztom az egyetlen lehetőséget, hogy megszabaduljak a gazdáimtól. Még meggondolhatod magad, csak kérd meg, hadd menj vele, ismételgette minduntalan, én azonban tudatosan nyomtam el magamban a bűnös gondolatokat. Tudtam, mekkora butaság lenne részemről, ha a szívem szabadságra vágyó hangjára hallgatnék ahelyett, amit az eszem mondott. Értelmetlen lett volna megszöknöm, előbb vagy utóbb a gazdám megtalált volna, és akkor talán már nem is a szolgasággal, hanem egyenesen a halállal kellene szembenéznem. A hang tovább suttogott, olyasmiket, hogy a helyzetemből még a halál is megváltás lehet, és hogy ha Weston egymaga elriasztotta Icham uraságot, akkor egy teljes legénységgel maga mögött már kétségtelenül mindkettőjük kedvét elvette volna attól, hogy utánam jöjjenek, de nem törődtem vele. Egyáltalán honnan is gondolhattam, hogy a legénység is támogatná az ötletét? Lehetséges, hogy még magából Westonból is csak az elfogyasztott alkohol mennyisége beszél, emlékeztettem magam. Viszont ha nem így lenne, és még ha támogatnák is... nem várhattam el tőlük ilyesmit, egyszerűen nem lehettem ennyire önző.
Az, hogy az ígéretemre egy halvány mosolyon kívül semmivel sem válaszolt, egyértelműen tudatta velem, hogy hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Ahogy én is rögtön arra következtettem, hogy örökké őrizgetnem kell azt a kendőt, úgy valószínűleg ő is úgy hitte, soha nem látjuk már egymást. Talán így is lesz, gondoltam. Még azt sem tudhattam, hogy a következő napfelkeltét megélem-e, minden attól függött, hogy Icham mennyire nyugszik meg, vagy hogy végül mégis rám találnak-e itt, a kocsmában, Weston társaságában. Ez utóbbi járt volna talán a legsúlyosabb következményekkel.
Látszott rajta, hogy ő is sokkal jobban örült az általam felvetett új témának. Kékeszöld szemei felcsillantak, mint ahogy a napsugarak szoktak megcsillanni a kikötő hullámain, aztán jókorát húzott a korsójából, mielőtt nagy koppanással visszatette azt az asztalra. Ezután szinte felkészült az előadásra, kihúzta magát, megköszörülte a torkát, és egy pillanatra eltűnődött, hogy hol is kezdje - én pedig csak mosolyogva figyeltem a jelenetet. Alig vártam, hogy halljam, mit fog nekem mesélni, de ugyanúgy kíváncsi voltam arra is, hogyan fogja előadni magát.
Ittam minden szavát, a lelki szemeim előtt megjelentek az általa felvázolt képek és jelenetek, a tenger és a nők közötti párhuzam hallatán pedig csak halkan kuncogni kezdtem. Nem lett volna értelme magamra vennem, ha egyszer tudtam, hogy igaza volt. Egyértelműen érezhető volt, hogy már nem az első, de nem is a második pohárral ivott, úgy viselkedett, mint ahogy a férfiak szoktak itt, csak ő valahogy... más volt. Hangosan beszélt és hevesen gesztikulált, az egész mégis inkább mosolygásra késztetett, mint hogy a távolságot akarjam tartani tőle. A hangsúlyát úgy változtatta, ahogy a történet éppen megkívánta, remekül előadta magát, így a meséi mellett még ez is csak élvezhetőbbé tette az egészet.
- Nem csak egy költő veszett el benned - jegyeztem meg halk nevetéssel, mikor tartott egy kis szünetet. Éreztem, hogy még mindig mosolygok, a lelkesedése alighanem engem is megfertőzött, de nem tudtam tenni ellene. Talán még a szemeim is úgy csillogtak, mint az övéi.
- Biztosan nagyon izgalmas lehet az életed - tettem hozzá, mielőtt képtelen lévén parancsolni a gondolataimnak, tovább kíváncsiskodtam. - Sok tagú a legénység? És a tiétek milyen hajó? Kereskedő, halász?
Amikor a tenger menti falvakkal kapcsolatos kérdésemre válaszolt, igazán felkeltette a kíváncsiságomat. Nem voltam biztos benne, hogy szándékosan mondta-e el, hol nőtt fel, vagy csak véletlenül kicsúszott a száján, én azonban nem tudtam nem meghallani. Tudtam, hogy a mi városunknál csak egy nagyobb és gazdagabb van a birodalomban, de meg sem fordult volna a fejemben, hogy Weston Rheyából származik.
- A fővárosban születtél? - kérdeztem őszintén meglepve. Nem is igazán értettem, hogy kerülhetett ilyen messzire a szülővárosától, hiszen tudtam, hogy ott aligha élnek hajósok, ő valahogy mégis az egyiknek a fedélzetén kötött ki.
A Sárkány-öbölnek nevezett kis szigetre való visszaemlékezése nem kevésbé volt árulkodó. Éreztem a hangján, hogy valóban nagyon megkedvelhette azt a helyet, de ha a kis sziget ténylegesen olyan volt, amilyennek leírta, akkor nem is csodálkoztam ezen. A látvány, amit a szavai alapján elképzeltem, csakugyan gyönyörű volt, szóval ha a sziget a valóságban is hasonlóan nézett ki, meg tudtam érteni a hangjából tükröződő csodálatot és csalódottságot is.
- Biztosan gyönyörű lehetett az a sziget - mosolyodtam el. Nem áltattam magam azzal, hogy talán majd egyszer én is láthatok ahhoz hasolnót, de akaratlanul is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha én is egy olyan elszigetelt kis világba születek bele. Vagy bárhová, csak nem a Gauwalt-házba.
- Azt mondtad, fiatalon jelentkeztél a legénységbe - emlékeztem vissza a korábbi szavaira, kíváncsian nézve fel az arcára. - Ilyen régóta szolgálsz már hajókon? A... családod nem hiányol?
Reméltem, hogy nem lépem át túlságosan a diszkréció határait a kérdéseimmel. Utólag belegondolva a családjával kapcsolatos kérdést inkább kétszer meggondoltam volna, mielőtt hangosan is kimondom, de most már mindegy volt. Abban biztos voltam, hogy ha esetleg nem válaszol a kérdésre, nem fogom erőltetni a válaszadást. |
Maga se hitte, hogy lehetséges lenne mindaz amit mondtam neki a szabadságáról. Pedig igazándiból senki sem gátolhatott volna meg abban, hogy ha akartam volna magammal rángassam a lányt a hajóra. Gazdáinak még lehet lett volna elég mersze velem ujjat húzni, de azért egy kalózhajó legénységét meglátva valószínűleg rájöttek volna, hogy jó helye lenne nálam a szolgájuknak - bár ebben én magam sem kételkedtem.
De ott kezdődött a baj, hogy ő sem tűnt úgy, mint aki változtatni akarna a sorsán. Pedig még én is megtettem - ugyan nem épp jó irányba. Jobban is éreztem magam, mint abba a helyzetbe amibe akaratom ellenére voltam beleerőszakolva származásom révén. Ebben a tekintetben egy cipőben járhattunk; és neki is megadatott a lehetőség a változtatásra... méghozzá az én személyemben, de hát én nem erőszakolok rá senkire semmit. Ha jó neki szolgaként, akkor maradjon nyugodtan szolga.
- Igen. Mélyen egy költő lapul. - helyeseltem komolyan, ahogy üres kezemet a mellkasomra fektettem, oda ahol szívem helye volt. Persze, ez úgy volt hülyeség ahogy volt, egyszerűen csak műveltebb voltam, mint a többi ember, ezért nem csak tőmondatokban voltam képes a kommunikációra. Legalább ennyi haszna volt nemesi létemnek.
Reméltem, hogy nyelvbotlásomat nem veszi észre és mi több nem kérdez rá okára, mert kételkedtem abban, hogy értelmes magyarázattal tudtam volna neki szolgálni. De nem kérdezett rá, csak elszontyolodott mikor meghallotta, hogy nem leszek túl soká a városban.
Nem fűztem semmit sem ajánlatához kendőmet illetően csak haloványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy nagyobb az esély arra, hogy soha többet nem látom mint arra, hogy még egyszer összefutunk. Így is csak a puszta véletlen volt az ami épp abba az utcába sodort és ha nem fűtött volna még a délelőtti csetepatém valószínűleg csak kikerültem volna a jelenetet mit sem törődve a szenvedő lánnyal.
- Na ez a beszéd, ez mindjárt érdekesebb. - húztam meg kupámat bemelegítésképp beszédemre a tengerről és minden másról amiről érdeklődött. Anélkül, hogy ránéztem volna tudtam milyen kíváncsi volt arra, amit mondani fogok neki és nem akartam elvárásait alulmúlni. Nem igen lehetett alkalma ilyen dolgokról beszélni, arra pedig hogy saját szemével láthatta egy hajó fedélzetéről a tengert nem is láttam esélyt.
Hangos koppanással raktam le a folyadékkal teli poharat és torkomat megköszörülve húztam ki a hátam, készen állva, hogy beszámoljak kalandjaimról. Mi tagadás nagyon is élveztem őket mesélni, bár már én magam sem tudtam melyik történetnek hol kezdődik az igazságtartalma.
- A tenger olyan, mint egy nő... - kezdtem is neki a legjobb hasonlattal mondókámnak. - ...gyönyörű és szelíd, de amikor bajai vannak na akkor nem akarsz a közelébe lenni, mert te húzod a rövidebbet. Kiszámíthatatlan, hogy mikor lesz kedves veled és hagyja, hogy megszáradjanak a ruháid, vagy mikor dönt úgy, hogy megeteti őket a cápákkal egy vihar után. Veszélyes, de mégis békés ha megtalálod a helyedet a világában, de valóban... teljesen más, mint a partról nézve. Én azt hittem, hogy sétagalopp lesz mikor még kölök fejjel jelentkeztem egy legénységbe. Képzelheted, hogy nem volt az, egyszer fent akadtam az árbócon, egyszer majdnem vízbefulltam, de azt hiszem még így is megérte. Mindenkinek legalább életében egyszer meg kéne tapasztalnia azt a kétségbeejtő, de mégis megnyugtató érzést amikor körbenéz maga körül és a csupasz horizonton kívül semmit nem lát.
Miközben meséltem a hangomat a szövegkörnyezethez illően torzítottam, akárcsak egy történetmondó. Ahol kellett ott kellően drámai volt vagy szelíd a hangsúly, részeg fejjel tökéletesen kereknek éreztem mondókámat és akár előadásra képesnek is. Bár kívülről nézve lehet, hogy csak egy hevesen gesztikuláló és hangos ittas embernek tűnhettem.
- Van amelyik hasonló Aertenhez. - könyveltem el egy beleegyező bólintással. - De úgy istenigazából egyik sem fogott meg annyira... Jobban szeretem a környezetet, mint ezeket a porfészkeket, mert én is egy hasonlóban nőttem fel. Igaz, kicsit nagyobb volt meg gazdagabb, de az már csak részletkérdés. - legyintettem visszaemlékezve Rheya magas falaira. D nem is akartam több időt a múltban tölteni a kelleténél, így hamar visszatereltem gondolataim a tengerre.
- Egyszer jártam egy szigeten amin egy nagyon apró kis falucska volt, nagyon kevés emberrel. A helyiek Sárkány-öbölnek hívták a helyet, mert a sziklák amik közreölelték olyanok voltak, mintha egy óriás gyík bukna fel és le a vízben. Nem mondom alig tudtuk elhagyni a szigetet, mert nem hajónak valóak azok a sziklák. Többet nem is találtunk vissza, mert nem jelöltük meg a térképen... Kár érte. Szép hely volt. - hangomban valóban a csalódottság csengett ahogy visszagondoltam arra zöld foltra a tenger kellős közepén. A sziget vonulatai békésen húzódtak, a sziklák pedig valóban egy sárkány látszatát keltették, főleg sötétben amikor rábukkantunk a szigetre. Szívesen eltöltöttem volna ott még több hetet is, főleg mert a falusiak nagyon kedvesek voltak - főleg az asszonyok. |
Az arcán hosszú időre megtelepedő széles mosolyt nem tudtam mire vélni, több lehetséges indok is megfordult a fejemben, mint például hogy én szórakoztatom, vagy csak maga a szituáció... Esetleg valami teljesen más is állhatott a háttérben, én mindenesetre nem firtattam a dolgot feleslegesen. Talán nem is válaszolt volna, ha rákérdezek. Igazából kellemes volt a mosolya, jó érzés volt, hogy valaki őszintén mosolyog rám - vagy rajtam -, még ha ott is volt a szemeiben valami csibészes, pajkos csillogás.
A tagadó gesztusomra adott reakciójában éreztem némi szarkazmust, volt egy olyan sejtésem, hogy ha úgy tartotta volna kedve, a válaszomtól függetlenül is odament volna az uraságokhoz, hogy ellássa a bajukat. Inkább nem is próbáltam meg az ellenkezőjéről győzködni, csak vállat vontam, és egy pillanatra abba az irányba néztem, ahol őket sejtettem - noha Westontól nem is láttam volna őket.
- Hidd el, nem érnék meg a fáradságot - fűztem hozzá a vállrándításomhoz.
Láttam, hogyan kerekedtek el a szemei, mikor felnevettem; egy pillanatra meg is ijedtem, hogy talán mégis csak valami torz hang jött ki a torkomon kacagás helyett, de aztán ő is elmosolyodott, ez pedig megnyugtatott.
- Igen, ezt a nevet még én is megkaphattam - jegyeztem meg, visszautalva a furcsa, de nem kevésbé humoros feltételezésére, miszerint talán még nevem sincs.
Bár a reménytelen gondolataimat nem is akartam igazán hangosan kimondani, a költői kérdésemre adott válasza újabb mosolyt csalt az arcomra; egy kicsit boldogat, de egy kicsit mélabúsat. Olyan természetességgel vágta rá, hogy bárhová elmehetnék, ahová csak szeretnék, hogy valószínűleg el is hittem volna neki, ha nem lettem volna biztos az ellenkezőjében. Tudtam, hogy a sok befolyásos vásárló révén a Gauwaltoknak a birodalom valamennyi szegletében voltak kapcsolatai, legyen az családtag, barát, ismerős, vagy egyszerű szövetséges. Nem kötött semmi ahhoz a házhoz, amiben az eddigi életemet lerobotoltam - még az anyámmal is inkább voltunk sorstársak, mintsem anya és lánya -, de soha nem láttam reményt a szabadulásra. Az Istenek voltak a tanúim, hogy bizony néhány évvel ezelőtt még gyakran eljátszottam a szökés gondolatával éjszakánként, de a gazdám hamar bebizonyította, hogy nincs értelme a hiú ábrándoknak. Bárhova mennék is, tudtam, hogy megtalálna.
Ez viszont már túlságosan is régen volt, én pedig inkább nem akartam emlékezni rá.
Az általa előadott jövőképen újfent el kellett mosolyodnom, leginkább úgy hangzott, mint egy kissé kiforgatott tündérmese, ahol a főszereplő egy kis segítséggel megkapja a neki járó boldog befejezést. Persze tudtam, hogy addigra már jó néhány újabb korty lecsúszott a torkán abból az erős italból, hiszen egyszer már a kupáját is újratöltötte.
- Csak én és az álmaim - ismételtem meg a szavait, halk nevetéssel ingatva a fejem. - Nagyon költőien hangzik.
Azt már nem tettem hozzá, hogy a valóságtartalmát is egy költeményéhez tudtam volna csak hasonlítani. A tündérmesék nem az én világomhoz tartoztak, valójában még az is meglepett, hogy ez a nap megtörtént, nem pedig csak egy álom volt. Hosszú évek óta először tudtam újra őszintén nevetni és mosolyogni; szintúgy először feledkezve meg a feladataimról és a kötelességeimről tudatosan. Tisztában voltam a következményekkel, mégsem akaródzott még véget vetnem neki.
Amikor róla érdeklődtem, néhány másodpercig szótlanul nézett a szemembe, és már éppen kezdtem azt hinni, hogy nem kíván magáról beszélni, mikor végül megszólalt. A válasza első része egy kicsit furcsa volt, erőltetettnek tűnt, ahogy elhallgatott és megköszörülte a torkát, de figyelmen kívül hagytam a dolgot. A válasza eleinte izgalommal töltött el, máris rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor azonban hozzátette, hogy már holnap délelőtt kihajóznak, egy kicsit elszomorodtam. Reméltem, hogy biztosítanom tudom majd a hálám komolyságáról, de tudtam, hogy így egy jó darabig nem lesz rá lehetőségem.
- Ebben az esetben meg fogom őrizni a kendőt - fogadkoztam. - Talán ha legközelebb Aertenben köt ki a hajótok, még találkozhatunk, és akkor visszaadhatom.
Tudtam, hogy talán azt kívánja, bárcsak soha nem is találkoztunk volna, és az Istenek óvják még egy ehhez hasonló alkalomtól, de az én lelkiismeretem legalább nyugodt maradhatott. Még ha örökké is kell őrizgetnem azt a rongyot, a rosszabb napjaimon jó emlékeztető lesz arra, hogy azért nem minden ember szörnyeteg.
- Kérlek, mesélj nekem a hajózásról! - adtam hangot inkább a kíváncsiságomnak ismét. Reméltem, hogy így talán neki sem lesz annyira megterhelő a társaságom, elvégre arról beszélhetett, amit csinált, és remélhetőleg szeretett is. - Te biztosan egész másnak ismerted meg a tengert, mint én a kikötőből csodálva.
Tulajdonképpen nem járt messze az igazságtól az álmaimmal kapcsolatban, amikor arról beszélt, hogy felhurcol magával a hajójukra. Amióta csak az eszemet tudtam, nagy álmom volt, hogy egyszer kijuthassak a nyílt vízre, és bár tudtam, hogy ez lehetetlen, Weston biztosan sokat mesélhetne nekem róla.
- És a part menti városok? - kérdeztem később, miután a tengerről szövögetett álmaim okozta kíváncsiságom már kevésbé volt akaratos a gondolataimban. - Hasonlóak, mint Aerten?
Reméltem, hogy nem kérdezek tőle túl sokat, de minél többet meg akartam tudni a kinti világról. A gazdáim nyilvánvalóan soha nem válaszoltak volna semmilyen kérdésemre, főleg nem a hasonlókra, az anyám pedig - akárcsak én - soha nem járt a városon kívül. A velem szemben ülő férfi volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy ha csak szavakból is, de minél többet megismerhessek arról, ami a városunkon kívül volt. Ha már áthágtam a szabályokat, akkor ezzel is gazdagodni akartam. |
A kupámat kezemben fogva és a benne lévő folyadékot lassan lötyögtetve figyeltem a lányt, széles mosollyal az arcomon. Egyértelmű volt, hogy semmit nem tudott rólam bár kétlem, hogy akkor ilyen nyugodt szívvel kereste volna az oltalmam. Még én magam sem értettem miért nyújtottam neki ily' kegyesen menedéket, de úgy gondoltam mindent el kell kezdeni valahol. Ki tudja lehet, hogy mához egy hónapra már én leszek Sir Weston Decker a szüzek és asszonyok oltalmazója. Persze ebben önmagamnál jobban senki sem kételkedhetett.
Ahogy a fejét rázta és barna tincsei csak úgy lobogtak a szememet forgattam meg engedéktelenségén .
- Még ennyi élvezetet sem kapok, ejj... - szisszentem fel heves tagadásán, de nem fűztem tovább az egészet. Ha akartam volna egyszerűen csak felálltam volna a helyemről és a beleegyezése nélkül páholtam volna el őket, de a nem az nem. Amíg pedig közvetlenül velem nem tettek valamit, vagy a lány nem kért meg rá addig nem volt sok okom arra, hogy feleslegesen törjem magam.
Olyan gyorsan váltott át az ellenkezésből a nevetésbe, hogy azon én is lepődtem. Nem gondoltam volna, hogy nevetni fogom hallani - bár egy pillanatra sem kételkedtem humorézékemben - de jelen esetbe azt sem tudtam, hogy mit mondtam, ami ilyen reakciót válthatott ki belőle.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy a nevetés feloldja eddig szinte feszült arcvonásait, de hamar csak én is elmosolyodtam a nevető szolgalányom. Örültem az örömének, mert hát lássuk be; biztos nem sok mindenen van oka nevetni életében.
- Delilah. - biccentettem jelezve, hogy megjegyeztem a nevét, majd ittam még egy nagy kortyot a kupámból, újra is töltve az asztalon heverő üvegből. A halvány mosoly még mindig ott bujkált az arcán, ami rengeteget változtatott rajta. Mintha egy pillanatra egy teljesen más személy ült volna velem szembe, de mély sóhaja véget is vetett ennek.
- Hogy hova? - kérdeztem vissza felvonva a szemöldököm. - Mindenhova! - tártam szét a karjaim, hogy szemléltessem számára mennyi lehetősége is lehetne, ha el tudna szakadni gazdáitól.
- Felcsaplak a hónom alá, felviszlek a hajóra mint egy zsákot és kiteszünk a legelső kikötőben ahol megállunk. Nincs több gazda, nincs több parancsolgatás... Csak Delilah és az ő álmai. - magyaráztam érezve, hogy költői mivoltom a bevitt alkohol mennyiségével arányosan egyre inkább előtérbe kezd törni. De nem bántam, az aggodalom helyett inkább csak újból meghúztam a kupámat.
Ráemeltem tekintetem amikor felőlem kezdett érdeklődni. A szemeimbe nézett, így a tekintetem mindenképpen találkozott a mohazöld szempárral, amiben a kíváncsiság csillogott. Azon gondolkoztam, mit is mondhatok el neki végül úgy döntve, hogy mindent, bizonyos tényeket kikerülve. Például azt, hogy kalóz vagyok és hogy Rimadarnak dolgozom. Valószínűleg még ő is hallott mindkettőről és nem túl sok jót; az is biztos.
- Elsőtiszt vagyok egy ka... - már épp eredt volna meg a nyelvem, de időben rajta kaptam magam és csak megkapartam a torkom álcázva nyelvbotlásom. - ... egy kapitány mellett. Bejártam az egész Tritón tengert, északtól délig pedig az összes part menti városkát. Apropó, a kendőmet nem is hiszem, hogy vissza fogod tudni adni: a holnapi délelőtt folyamán kihajózunk.
Nem minden volt teljesen igaz abban, amit mondtam. Valóban kihajóztunk, de csak három nap múlva. A kapitány úgy gondolta a legénység megérdemel ennyi pihenőt és Aertennél kevés megfelelőbb hely volt a mulatásra a tengernek széles e partján. |
Nem is reméltem, hogy el tudom előle rejteni a zavaromat, és a mosolyából ítélve valóban nem sikerült. Nem bántam, soha nem voltam jó az érzéseim elkendőzésében, hiszen nem is igazán törekedtem rá; úgy véltem, az őszinteség és az egyenesség mindig célravezetőbb, kivéve persze ha a ház uraival és úrnőjével kapcsolatos ellenszenvemről volt szó... de az egy másik történet. Azért mindenesetre hálás voltam, hogy nem tette szóvá a dolgot, mert azzal csak fokozta volna az arcom forróságát, de valamiért nem is számítottam tőle másra.
Amíg az arcommal törődött, levette a lábait az asztalról és ő is közelebb húzódott hozzám a székével együtt, hogy könnyebben hozzáférjen a sebhez. Éreztem a tisztogató mozdulatain, hogy nem először csinálhat ilyet - nem volt durva, talán még egy kicsit vissza is fogta magát, viszont határozott mozdulatokkal fertőtlenítette a sebet, hogy ne húzza el feleslegesen, de ne is mismásolja el a procedúrát.
- Köszönöm - pillantottam fel rá, bele sem gondolva, hogy a mai délután során hányadik alkalommal ejtem ki a számon ezt a szót. Ismételten megpróbálkoztam én is egy mosollyal, és reményeim szerint ezúttal őszintébbre sikerült a dolog, mint a legutóbb.
Nagyot húzott a korsójából, ami szintén kapott az imént az üveg tartalmából. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mi lehet az üvegben, de abban biztos voltam, hogy valami tömény lehet, a szúrós szagából és az erejéből ítélve. A kérdésemmel megvártam, míg lenyeli a kortyot, de azt már nem, hogy letegye a kupát az asztalra, így csak a pereme felett hamiskásan, vidáman megcsillanó szemeit láthattam. A kérdésére csak bólintottam egyet, olyan nemtörődömnek tűnt emiatt az egy kendő miatt, hogy nem kételkedtem a mondanivalója igazában.
- Viszont azok nem miattam lettek piszkosak - feleltem egyszerűen, felhúzva egy kissé a vállaimat. Számomra magától értetődő volt, hogy kötelességem feltakarítani magam után minden értelemben, noha az összes többi rongyát is egyetlen zokszó nélkül kimostam volna, ha arra kér. Az ingével együtt.
Amikor egy beleegyező bólintás volt a válasza, boldogan vettem el tőle a felém nyújtott kendőt. A lelkiismeret-furdalás máris enyhült egy kissé a mellkasomban, így, hogy tudtam: én is tehetek érte valamit, még ha csak ekkora apróságot is.
- Ha ma éjjel kimosom, holnapra már meg is szárad. Csak mondd meg, mikor és hova vigyem el neked - néztem a szemeibe. Valamiért lemondást láttam rajta, amikor átadta a rongyot, ezért biztosítani akartam róla, hogy én egészen biztos nem fogom megrövidíteni vele. Ha esetleg igaz volt a sejtésem, és valóban az egyik hajón dolgozott, tudtam, hogy egyszerűen csak megőrizném neki még akkor is, ha másnap már újra kihajóznának. A legközelebbi kikötéskor is visszaadhattam neki, képtelen lettem volna csak úgy megtartani magamnak.
Nem is láttam, hogy búcsúzóul megemelte a poharát, amikor felálltam a székről, azt azonban nagyon is kiszúrtam, hogy a homlokát ráncolta, mikor visszaültem. Őszintén reméltem, hogy azok csak az értetlenség barázdái, nem pedig azt hivatottak jelezni, hogy a türelme utolsó kis maradékait feszegetem. Abba az irányba tekintett, amerre én néztem, mielőtt visszahuppantam volna mellé, a reakciójából pedig egyértelmű volt, hogy neki is sikerült kiszúrnia az érkezőket - és még a képet is összerakta. A maradásomra csak legyintett, nem tűnt különösebben kedveszegettnek, amitől egy kicsit megkönnyebbültem.
Kérdésére egy újabb bólintással feleltem, a szemem sarkából nézve a kékeszöld szempárba, amivel ő az arcom fürkészte. A következő szavai azonban már egészen más reakciót váltottak ki belőlem, tágra nyílt szemekkel kaptam felé a tekintetem és hevesen megráztam a fejem. Nem az urak haragjától féltem, inkább abban kételkedtem, hogy el tudnám viselni, ha valóban belekeveredne egy újabb verekedésbe miattam, még ha állítása szerint örömét is lelte volna benne. A vigyora mondjuk arról árulkodott, hogy tényleg szórakoztatta volna a dolog... én viszont akkor sem engedhettem, hogy ilyesmi megtörténjen, ha egyszer feleannyit sem ért az életem, hogy miattam pirosodjon be az ökle.
A figyelmemet gyorsan elterelték a következő mondatai, mi több, a feltételezése, hogy esetleg nincs nevem, olyan reakciót váltott ki belőlem, amire még én magam sem számítottam. Először csak elmosolyodtam, utána azonban halkan elnevettem magam - a hang borzasztóan idegen volt számomra, pedig szívből jött.
- A nevem Delilah - feleltem még mindig halvány mosollyal a szám sarkában. Arra a félmondatára gondolva, miszerint vissza sem kell mennem, csak egy nagy sóhajjal az asztalra fordítottam a tekintetem. - Hová máshová is mehetnék? A gazdám valószínűleg rögtön bitófára küldene, ha a nyomomra akadna - motyogtam csak úgy magamnak, majd megráztam a fejem, elűzve a mélabús gondolatokat.
- Inkább mesélj magadról te, Weston - kértem, félig kíváncsi, félig kérlelő szemekkel nézve újra az övéibe, miközben én is felé fordultam. Nem aggódtam, hogy a gazdáim észrevesznek, mert a válla elég széles volt ahhoz, hogy még így is bőven eltakarjon szinte mindenki elől. - Mivel foglalkozol?
Valószínűleg már eddig is többet beszéltem, mint egy hét alatt szoktam, és többet kérdeztem, mint egy egész esztendőben, a kíváncsiság azonban erőteljesen munkálkodott bennem. Szerettem volna minél többet megtudni arról a világról, ami a gazdáim otthonán és a városon kívül volt; arról, amit nekem soha nem volt lehetőségem megismerni. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Weston kékeszöld szemei kutatón figyelték az arcomat, talán maga is azon tűnődhetett, ezúttal milyen kifogással fogok élni, most mit fogok felhozni mentségemre, amikor elutasítom a segítségét. Olyasmit ajánlott, amin gondolkoznom sem szabadott volna, mielőtt kapkodva bólogatni kezdek; tartottam tőle, hogy bolondnak és ostobának tart, amiért ennyire vehemensen ellenzem az ötletet, de tudnia kellett, hogy nem fogok vele tartani. Gyáva már voltam, nem lehettem mellé még önző is. Emlékeimben élénk képek formájában jelentek meg a néhány évvel ezelőtt történtek, és ennek hatására ezúttal a gonosz kis hang is csendben maradt a fejemben. Eleget tudtam már Westonról ahhoz, hogy tudjam, az ő esetében jó eséllyel másképpen is alakulhatnának a dolgok, túl sokat tett viszont már értem ahhoz, hogy egyáltalán a lehetőségét megadjam annak, hogy bármi is történjen vele. A gondolatot sem tudtam volna elviselni... Mindezt viszont aligha mondhattam el neki, valószínűleg megsértettem volna vele mind férfiúi-, mind pedig kalózbüszkeségét; a vitát pedig, hogy mire képes a gazdám vagy mire nem, feleslegesnek tartottam volna. Inkább hagynom kellett, hogy némaságomból olvassa ki a szándékaimat.
Az egész nap olyan átkozottul valótlannak tűnt, mintha csak a képzeletemben létezne, egyébként pedig meg sem történt volna. Először Weston felbukkanása, vagyis inkább az, hogy megmentett, aztán pedig én magam tettem olyasmit, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. Ha valaki azt mondta volna nekem néhány nappal, vagy akár évekkel ezelőtt, hogy ma valaki a segítségemre fog sietni, én pedig szándékosan megfeledkezem minden kötelességemről, és egyszerűen engedély nélküli pihenőnapot veszek ki magamnak a feladataim és az egész létem alól... Nos, nem nevettem volna ki az illetőt, mert egészen a mai napig fogalmam sem volt róla, hogy képes vagyok ilyesmire; de az biztos, hogy kétségbe vontam volna az elméje épségét. Most pedig mégis itt voltam, egy kocsmában ültem, szemben a férfivel, akit eddig még soha nem láttam, de ma valamiért megmentett; akiről kiderült, hogy egy kalóz, és aki képes volt megnevettetni és mosolygásra is késztetni. Csak onnan tudtam, hogy ez a valóság, mert ilyen merészet még álmodni sem mertem volna.
Büszke voltam magamra ami életem eddigi talán legnemesebb tettéből fakadt. Nem, nem az miatt voltam büszke, hogy megmentettem a lányt, hanem azért mert egy jobb napot tudtam okozni neki. Az előbbiben soha nem kételkedtem, viszont utóbbiban pompás természetem miatt eléggé, de úgy látszik jó napomon talált meg. Mosolygott és nevetett, az a szomorú lány akit a nap a elején megismertem mintha teljesen el is tűnt volna. Persze lehet, hogy csak az ital homályosította el tekintetem és szépítette meg a dolgokat, de erre kicsiny esélyt láttam. Jól éreztem magam vele, de ami fontosabb volt, hogy ő sem unta társaságom. Felettébb furcsának találtam a viselkedésem, de elkönyveltem annak, hogy próbáltam lenyűgözni a lányt valahogy és megmutatni neki, hogy nem minden ember olyan, mint gazdái.