|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:42 - |
A Tritón tenger parján, a természet adta lehetőségeket kihasználva több kikötőt alakítottak ki. Mindig több tucat hajó dokkol a part közelében. Sokféle hajót látni errefelé.Többségük kereskedő-, vagy halászhajó de időnként egy-egy csatahajó, vagy kalózgálya is feltűnik a színen. A kisebb hajók legénysége csak pár fő, míg a hatalmas gályák akár öteven fős legénységgel is rendelkezhetnek.
A tenger legtöbb hajóját a szél hajtja, de a biztonság kedvéért hordanak magukkal evezőket. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Tudtam, hogy egyből megértettem mire célzok javaslatommal és még a kocsma homályában is láttam az ép orcáján átfutó pírt, amit csak megmosolyogtam és figyelmen kívül hagytam. Jót mulattam a lányon, de ezt próbáltam a legkevésbé kifejezni, úgy gondoltam eleget kapott mára. Nem volt még szüksége az én neveletlenségemre is.
Leraktam a lábaim a földre és kissé közelebb húztam hozzá a székem, hogy ne kelljen az egész asztalon átnyújtóznom, hogy elérjem.
Hősiesen tűrte azt, ahogy az alkohollal beáztatott rongyot az arcához érintettem, pedig még én is sziszegni szoktam ilyenkor; de ő csak fogait összeszorítva és néha-néha fintorogva bírt amiért egy pillanatra elfogott az irigykedés.
- Kész is. - hajoltam el tőle egy negédes mosolyt varázsolva arcomra, amit mivel elég kényelmetlennek is bizonyult hamar eltüntettem úgy, hogy a kupámat a számhoz emeltem és egy jó nagyot kortyoltam a rumomból, ami torkomat égető nyomot hagyott maga után. Még le sem tettem a kupámat az asztalra, mikor megkérdezte kimossa el a kendőmet. A pohár pereme felett néztem le rá, így nem láthatta a mosolyt ami újból átfutott az arcomon. Valóban szórakoztatott a lány; egyszerű volt és nagyon esetlen, de valószínűleg azért lehetett számomra vicces az egész helyzet mert teljesen elszoktam már attól, hogy bárki is hálából tenni akar nekem valamit. Közel sem voltam az a hős típus, akinek minden második ember hálából tartozik valamivel.
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy ez a legtisztább rongyom még így is? - kérdeztem immáron a kupát az asztal lapjához koppantva, egyik tenyeremmel a térdemre támaszkodva, mert másik kezemben a kendőt tartottam. - A többi szerintem húsz különféle eredetű folyadékban meg van mártva. Legalább.
Láttam a tekintetében, hogy igenleges választ vár el tőlem, bár valószínűleg mire vissza tudná szolgáltatni a ruhadarabot már rég a tengeren lennénk és nem kockáztatnám meg azt sem elmondani neki hol horgonyoz a hajónk. Csak beleegyezően bólintottam egyet és átnyújtottam neki tisztában azzal, hogy valószínűleg soha többet nem látom viszont kedves most már vörös, de régen vajszínű kendőmet.
Jól sejtettem azt, hogy már szabadulni akar tőlem, így amikor szinte boldogan kivette a kezemből a rongyot és felállt mellőlem a székből csak elköszönésképpen megemeltem a poharam, majd értetlenül engedtem vissza az ölembe, mikor vissza is ült szinte egyből. A szemöldökömet ráncolva tekintettem rá, mikor még közelebb is húzódott hozzám. Nem értettem az okát egészen addig míg nem néztem el abba az irányba amerre tekintett, amikor is már mindent tisztán láttam.
- Oh. - tátottam el a számat, ahogy megláttam azt a fiatal nemest akivel nem is olyan rég keresztezték egymást útjaink. Egy nála idősebb férfival beszélgetett, így történhetett meg az, hogy még nem vette észre szolgálóját.
- Ha nem tévedek ők a gazdáid, ugye? - kérdeztem oldalra tekintve rá, egy apró legyintéssel letudva a maradását. Nem a maradásán múlott az, hogy hogy érzem magam, az jobban zavart, hogy bujkálnia kellett a saját gazdája elől. Mindenki a maga ura... legalább is ezt vallottuk mi kalózok, mint egy kifogásként a törvényszegésinkért. - Intézkedjek róluk? Nagyon szívesen megteszem, mindig jól esik ha egy-két nemest elgyepálhatok.
Halványan és szórakozottan vigyorogtam rá, miközben még egy kortyot ittam az igencsak erősnek ígérkező italból. - Addig maradsz míg jól esik. - tértem vissza előző kérésére hirtelen válaszát meg sem várva. - Sőt vissza se kell menned... Apropó, mi is a neved? Ha van persze... Remélem van. Mindenkinek van. - kérdeztem érdeklődően felvonva fél szemöldököm, irányába fordulva székestől, de figyelve arra, hogy hátam végig takarja a nemesek szemétől. |
 Nem tettem szóvá, hogy nem válaszolt a kérdésemre, nem akartam tiszteletlen vagy tapintatlan lenni a kérdezősködésemmel. Abban sem voltam biztos, hogy meghallotta-e egyáltalán a szavaimat, de igazából annak is örültem volna, ha a hangom elveszett volna az utca zajában.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy a kocsmába beérve mintha az ő nevét hallottam volna egy hangos kiáltás keretében felénk szűrődni a helyiség túlsó feléből, de először nem voltam biztos benne, hogy csak a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg őt hívta valaki. Abból ítélve viszont, hogy rögtön a hang irányába fordította a fejét, feltételeztem, hogy tényleg őt szólíthatták, noha ennél több figyelmet nem is szentelt a kiabálónak, akárki is volt az. Ezek szerint neki is lehettek idebent ismerősei, pedig nem emlékszem, hogy láttam volna korábban. Persze én is olyan ritkán tettem be ide a lábam, amilyen ritkán csak tehettem, de ettől még a legtöbb törzsvendég arcát már ismertem. Talán ő is valamelyik hajó legénységéhez tartozhat, tűnődtem.
Örültem, hogy a túlságosan is barátságos részeg férfivel nem történt különösebb incidens. Weston hátrafordult, amikor már szinte az arcom is az ingéhez ért, aztán a hangját is felemelve igyekezett jobb belátásra bírni a bizonytalan tekintetű férfit, de az szerencsére értett a célzásból, és továbbállt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha a mai harmadik konfliktusát is nekem köszönhette volna.
Miután a pultostól megkapta, amit kért, megfordulva nézett körbe, de nálam egy kicsit szerencsésebb helyzetben volt, mert a legtöbb ember feje felett könnyedén ellátott. Hamar úgy éreztem, hogy talált egy jó lehetőséget, mert egyszer csak határozott, hosszú léptekkel elindult az egyik irányba. Mivel még mindig fogta a kezem, igyekeztem vele lépést tartani, bár kis híján futnom kellett utána, hogy ne úgy kelljen vonszolnia.
Fellélegeztem az üres asztal láttán egy csendesebb sarokban, határozottan kellemesebb kilátásokat sugallt, mint a részeg, izzadó és kiabáló férfitestek közé szorulni a tömegben. Újabb hálálkodásomra nem válaszolt azonnal, előbb inkább leült az egyik székre, hosszú lábait könnyedén fellendítve az asztal lapjára. Az ezt követően felhangzó javaslatát nem kellett megmagyaráznia, rögtön megértettem, mire céloz, és éreztem, hogy az arcom egy pillanatra égni kezd. Tudtam, hogy igaza van, vagyon és bármiféle értéktárgy híján egyetlen dolgot tudtam volna én is adni, amit egy férfi értékelni tudott volna, de lehettem akármilyen hálás, puszta köszönetnyilvánításként még én is képtelen lettem volna ilyesmire. Inkább nem is mondtam semmit, csak gyorsan bólintottam egyet.
Leereszkedtem a mellette lévő székre, majd a kezébe adtam a még mindig nálam lévő rongyot. Egyik kezébe az üveget fogta, míg a másik ujjai között a kendőt forgatta, hogy keressen rajta egy tisztább részt, amit aztán alaposan meg is locsolt az üveg tartalmával - bár az öntözésből a kocsma fapadlója is kapott egy keveset. Felszólítására közelebb hajoltam hozzá, hogy hozzáférjen az arcomhoz, fogaimat előre összeszorítva, mivel tudtam, mi vár rám. Az alkohol csípte és égette a sebet, ráadásul körülötte is fájón lüktetett az a terület, ami holnapra valószínűleg alaposan be fog kékülni, de néha egy apró fintort leszámítva nem adtam hangot a fájdalomnak.
Mikor elégnek ítélte a fertőtlenítést és elhúzta a rongyot az arcomtól, az már a lehető legkülönbözőbb színekben játszott, és most már alkohollal is szennyeződött. Újra feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás, ezért tétován a kendő felé intettem a fejemmel.
- Szeretnéd, hogy kimossam? - kérdeztem, égve a vágytól, hogy legalább valamit hadd tegyek érte én is. Fogalmam sem volt, hogy ki fog-e nevetni a kérésem hallatán, de szinte könyörögve néztem rá, hogy legalább egy kicsit hasznosnak érezhessem magam, ne csak valakinek, aki mindig útban van és akivel mindig csak a baj van. - Nem tudom, meddig tartózkodsz a városban, de gyorsan visszahoznám és szebb lenne, mint újkorában.
Akárhogyan is reagált, én közben gyorsan emlékeztettem magam az előző megszólalására. Valószínűleg már alig várta, hogy megszabadulhasson tőlem, és kedvére ihasson és szórakozhasson a férfiakkal... és persze az itt lebzselő nőkkel, akik pénzért voltak hajlandók olyasmire, amivel én a hálámat sem lettem volna képes kifejezni.
Amennyiben hajlandó volt legalább annyit elfogadni hálám jeléül, hogy az általam jócskán összemocskolt kendőt újra tisztává tehettem, örömmel vettem át tőle a rongyot, majd indulásra készen felemelkedtem a székből, hogy megszabadítsam a társaságomtól. Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy elbúcsúzzak tőle, a tekintetem azonban a kocsma bejáratára tévedt - ahol is az ajtóban két olyan alakot láttam felbukkanni, akikkel nagyon nem akartam találkozni.
Szerencsére Eram uraság és Edwam elmélyülten beszélgettek egymással, miközben besétáltak a helyiségbe, így egyikük sem vett észre. Nem is akartam nekik megadni a lehetőséget, hogy esetleg valamelyikük mégis felemelje a fejét, ezért gyorsan visszaültem a székbe, egy kicsit közelebb húzva azt Westonéhoz és úgy helyezkedve, hogy a termetének köszönhetően akkor is eltakarjon, ha a páros esetleg erre venné az irányt.
- Talán mégis inkább maradnék még egy kicsit, ha nem bánod - néztem fel Westonra, remélve, hogy még nem lett teljesen elege belőlem. - Ígérem, nem fogok sok vizet zavarni.
A lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amint türelmetlen sóhajjal, a szemeit forgatva megfogja az üveget és a kupáját, majd egyszerűen elsétál és magamra hagy. Tökéletesen megértettem volna, de azért reméltem, hogy nem fog bekövetkezni. Ma már sokadszorra is mondhatni önző módon hasznot akartam húzni belőle, ami miatt tudtam, hogy nagyon sokkal fogok tartozni neki, de megint ő volt az egyetlen, aki segíthetett. Márpedig a gazdámmal semmiképpen nem akartam még találkozni. |
Jól tudtam, hogy nem válaszoltam egyik kérdésére az út közben; úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a nagy hangzavarban halk hangját. Pedig valójában csak eszem ágában sem volt beszámolni neki a foglalkozásomról, aggasztott hogy akárki meghallgatta volna az utcai népség közül amit mondok. Úgy gondoltam így is elég nagy feltűnést csaptam és tisztában voltam vele, hogy még mekkorát fog csapni a legénység, ha számításaim szerint valóban a kocsmában csavarognak. Már szinte a fülemben csengettek a kapitányunk metsző szavai amivel a legénységet dorgálja le indulás előtt és a még kegyetlenebb szavak amikkel rám szól, hogy legközelebb jobban figyeljek rájuk. Nem voltam én a dajkájuk, hogy minden lépésüket figyeljem.
A lány pedig ha olyannyira kíváncsi lett volna, egy-két pohárka rum után nekem is jobban ment a beszéd és még talán az is megtörténhetett volna, hogy elmesélem valamelyik kalandom.
Alighogy betettem a lábam a kocsma ajtaján már hallottam, hogy valaki a nevemet kiálltja, de alighogy meglátta a hátam mögötti lányt egyből alábbhagyott a lelkesedése háborgatásomat illetően. A tágas és meglehetősen zsúfol térbe beérve egyből hang irányába fordítottam a fejem: Have, Gafred és Ealbar ültek az egyik ajtóhoz közelebbi asztalnál, már az alkoholtól mámoros állapotban dülöngélve. Csak a szememet forgattam a hármas láttán, fejemmel intettem az irányukba, de tudtam, hogy hamar el is feledkeznek arról, hogy egy légtérben vagyok velük. Ahhoz ők már túl sokat ittak, hogy ilyen felesleges információt tároljanak és valószínűleg egymást sem tudják már megkülönböztetni.
Csak néhány ember vállát kellett egy kicsit meglöknöm míg a pulthoz értem, ahol szerencsére már jóval kevesebben álltak, így egyből a falapra támaszkodva dőlhettem előre italt rendelve.
- Rumot! - kaptam le oldalamról az erszényem oly' lendülettel csapva a fához, hogy tartalmát majdnem ki is öntöttem a lábaim elé. A pultos szeme egyből érdeklődően csillant fel, ahogy meglátta az bőrtarsoly gazdag tartalmát, én pedig megerősítően elvigyorodtam fogaimat kivillantva. Igen, ezt mind itt szeretném elkölteni - sugalltam felé tekintetemmel.
Jobb kezemmel még mindig a hátam mögött lévő lány csuklóját szorongattam aki fokozatosan egyre közelebb húzódott a hátamhoz. Mikor hátratekintettem rá, meggyőződve arról, hogy mégis mire véljem ezt, csak egy részeg férfi tűnt fel az ő háta mögött.
- Esetleg valami gond van? - emeltem fel a hangomat baljóslatúan. Erre a tag már felemelte fejét a hang irányába, el is fordult a lánytól majd felnevetett és csak intve egyet odébb állt, mintha mi sem történt volna. Szerettem én a részeg embereket, mert semmi logikusat nem kellett keresni lépéseikben.
Hamar kaptam egy üveg rumot és mellé egy kupát... nem is poharat, nem is korsót, hanem egy kupát egyből, mintha csak a pultos az elmémbe látott volna. Hálásan biccentettem egyet, szabad kezemmel leperkáltam tartozásom, majd hónom alá csaptam az üvegem és korsót. Lendületből indultam volna egy asztalhoz, amikor is rájöttem, hogy rengetegen vannak.
Megfordultam magam örül úgy, hogy a lány kezét ne csavarjam ki és a nyakamat nyújtóztatva tekintettem körbe asztalt keresve. Egy biztos volt mégpedig az, hogy nem ülök Ealbarék társaságának közelébe - nem voltam még elég részeg hozzájuk. Már kezdtem feladni a reményt, mikor két férfi egy hátra eső asztaltól épp tántorogva kelt fel. Egyből lecsaptam a lehetőségre és nagy lépésekben indultam meg a felszabadult ülőhely irányába, mélyen legbelül reménykedve abban, hogy nem a padlón húztam magam után végig a lányt.
Odaérve alighogy leraktam az üveget és kupát a lány már meg is szólalt. Már azt hittem, hogy szolgáló létére ennyire szeret csevegni, amikor újból csak hálálkodni kezdett, megint majdnem leuramozva. Nem sokan tehettek vele jót eddigi életében.
Elfordítottam róla a tekintetem mielőtt válaszoltam volna és leültem az egyik székre, lábamat egyből feldobva az asztal lapjára, kényelembe helyeződve.
- Van egy javaslatom: Férfinak ne mondj ilyet, mert hidd el... - nyúltam a rumos üvegem után, hogy töltsek a kupámba, majd a kezemet nyújtottam a rongyért amit adtam neki. - ...azt a valahogyt mindenki elég szabadon értelmezi.
Amint átnyújtotta nekem a az eredetileg kékes árnyalatú kendőt megforgattam a véres ruhadarabot a kezemben, egy tisztább pontot keresve rajta. Azt megtalálva pedig jól nyakon öntöttem az itallal, nem félve attól, hogy a padlót is eláztatom az alkohollal.
- Na gyere! Lehet fájni fog, de utána mehetsz szabadon. - tekintettem halovány mosollyal rá, ahogy a véres-rumos ruhadarabot tartottam a kezembe. Biztos voltam benne, hogy nem vágyik sokáig a társaságomra, valószínűleg már most is inkább ment volna vissza gazdájához. |
Egy kicsit mintha türelmetlen sóhajt hallatott volna a hálálkodásomra, de nem vettem a lelkemre, vagy legalábbis nem vettem róla tudomást. Én tényleg hálás voltam neki a segítségéért, az pedig az ő dolga volt, hogy mit gondol erről - vagy rólam emiatt. Talán a szemében butaságnak hathatott ez az egész, de részemről ez ösztönös reakció volt. A tulajdon anyám sem tudott soha megvédeni az uraságok efféle haragjától, természetes volt a tudat, hogy köszönettel tartozom, amiért valaki mégis megtette.
Azt viszont kérdés nélkül is tudtam, hogy a mosolyom nem sikerülhetett túl fényesre és hihetőre. A férfi szája sarka megrándult, a szemeiben pedig vidámság csillant, és bár nem szólt és nem tett semmit, én ennyiből is sejteni véltem a reakciója mögött megbúvó érzelmeket. Nem hibáztattam érte, de a gondolat, hogy majd gyakorlok, olyan hamar tovatűnt, mint amilyen hirtelen jött. Nem sok okom volt gyakorolni a mosolygást.
Az emberek szerencsére viszonylag hamar szétszéledtek, és szólni egyikük sem szólt egy szót sem, legalábbis nem hozzánk intézték a szavaikat. Láttam, hogy a férfi éppen elindulni készült, de a megjegyzésem hallatán megtorpant és szembe fordult velem. Csak egy pár másodpercre nézett rám a szórakozott válasza előtt, aztán újra nekiindult, én pedig mellé szegődtem. A válasza másik fele felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsian pillantottam fel rá, de nem voltam biztos benne, hogy merjek-e hangot is adni ennek, hiszen nem lett volna jogom a múltjában és az életében vájkálni.
- Ezerszer rosszabb helyzetben? - csúszott ki a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit teszek. Gyorsan megráztam a fejem és inkább a földre szegeztem a pillantásom. - Bocsánat, nem akartam kíváncsiskodni.
Összerezzentem a helyesbítése vehemenciáján, de ahogy óvatosan felnéztem rá a szempilláim árnyékából, az arcán még mindig láttam a furcsa mosolyát, ami enyhített a hangja parancsoló élén is. Leengedtem a vállaimat és gyorsan biccentettem, hogy megértettem, amit kért. Megfordult a fejemben, hogy talán nekem is be kéne mutatkoznom, de kételkedtem benne, hogy érdekelné a nevem, ezért inkább hallgattam. Mikor végül válaszolt a kérdésemre, halovány ráncba szaladt a szemöldököm, ahogy fürkészőn felnéztem az arcára. Már a nyelvemen volt, hogy emlékeztetem, az ő köpete is véres volt, de ezúttal sikerült lakatot tennem a számra. Valószínűnek tartottam, hogy mindkettő egy verekedés következménye lehetett, ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat.
Hamarosan azon a környéken találtam magam, ahol Edwam kocsmája is volt, és egy pillanatra megrémültem. Ha a férfi... Weston éppen oda akart betérni, nagy bajban voltam, mert hamar a gazdám fülébe juthatott volna a dolog, vagy ami még rosszabb: ő maga, vagy a fia is ott lehetett éppen. Azután persze eszembe jutott, hogy Weston alkoholt akart venni a sérülésem fertőtlenítésére, amit máshol aligha lehetett volna könnyebben beszerezni.
A félelmeim beigazolódni látszottak, mikor határozottan az ismerős épület felé vette az irányt, de vettem egy nagy levegőt és eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, legfeljebb majd improvizálok odabent, ha szükség lesz rá. Öntudatlanul is lemaradtam és mögé húzódtam kissé, de azért igyekeztem tartani a lépést, és amikor meghallottam a hangját, felnéztem rá. A mosolya enyhítette valamelyest a feszültségemet, és bár az arcom égett és lüktetett, a kérdésére csak megráztam a fejem.
Az épületből kiszűrődő zsivaj nagyon is ismerős volt, és azt is tudtam, hogy mi vár majd rám odabent, de mielőtt még beléptünk volna az ajtón, Weston hátranyúlva a csuklóm köré fonta egyik keze ujjait. Borzasztóan hosszú ujjai voltak, de ez igazából nem is volt annyira meglepő, tekintve, hogy a magassága is egészen szokatlan volt. Olyannyira, hogy tudtam, ha huzamosabb ideig kellene az arcát néznem, elzsibbadna a nyakam. A széles ajtón belépve még inkább felzárkóztam mögé, hiszen odabent egyéb kellemetlenségekkel is járt volna, ha túlságosan lemaradok, és így legalább neki sem kellett maga után húznia. Könnyedén tört magunknak utat a józan és a dülöngélő, már sokkal kevésbé józan emberek tömegén keresztül, míg én lopva az összegyűlteket figyeltem a háta mögül, de szerencsére egyelőre nem láttam olyan ismerős arcot, akitől tartanom kellett volna.
Észre sem vettem, hogy mikor értünk a pulthoz, ezért kis híján a hátának ütköztem, amikor megállt. Továbbra is a közelében maradtam, mert bár a csuklómat fogó ujjai jelzésértékűek voltak, a mámoros állapotban lévőket ez nem biztos, hogy érdekelte. Volt itt néhány törzsvendég, aki látott már néhányszor, és most éppen emiatt kíváncsian figyelt a szeme sarkából, de nem vettem róluk tudomást, inkább Weston ingének hátuljára szegeztem a pillantásomat. Csak akkor húzódtam egy kicsit jobban az oldalához, mikor egy sörszagtól bűzlő leheletű férfi a nyakamba lihegett, de akkor sem szóltam vagy tettem semmit, mert a világért sem akartam, hogy miattam belekeveredjen egy újabb konfliktusba.
A tekintetemet újra körbejárattam a hatalmas helyiségen, hátha kiszúrok egy sarkot, ahol esetleg kevesebben vannak, de a tömegtől alig láttam valamit... és éppen a tömeg miatt kételkedtem benne, hogy lehet itt ilyen hely. Nem tudtam, hogy Westont zavarják-e az emberek, de ha nem, akkor én is hajlandó voltam elviselni, ha viszont igen, és ő onnan magasabbról könnyebben kiszúrt egy levegősebb helyet, akkor boldogan követtem. A pultostól - aki szerencsére nem Edwam volt - mintha egy üveggel és egy jókora kupával lett volna gazdagabb, de nem láttam pontosan. A kezemben még mindig ott szorongattam a rongyot, amit adott, és amit most már a vérem szennyezett be, pedig tudtam: a fertőtlenítéshez is használnom kell majd. Lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy most még a pénzéből is rám kellett költenie valamennyit.
Akár a tömegben maradtunk, akár arrébb mentünk, újra felemeltem a fejem mielőtt megszólaltam, hogy lássam az arcát.
- Tényleg nagyon köszönök mindent, u... Weston - javítottam ki magam gyorsan. - Esküszöm, hogy egyszer majd meghálálom valahogy - ígértem, bár a bizonytalanságomat nem tudtam elrejteni.
Nem volt semmim, amit a segítségéért cserébe neki adhattam volna. Legfeljebb azt tudtam volna felajánlani, hogy kimosom az ingéből a vért, vagy hogy a rongyot is patyolat tisztán fogom majd visszaadni neki. |
Csak kifújtam a levegőmet amikor megköszönte a segítségem. Legszívesebben rászóltam volna, hogy ne hívja segítségnek, nem kedveltem a szót. Inkább neveztem volna hosszútávú befeketetésnek aminek beláthatatlan időn belüli a haszna lesz - ha lesz egyáltalán. Nem szívesen cselekedtem puszta jóindulatból, haszontalan volt számomra. Jól tudtam a helyem és azt, hogy tehetnék akármennyi jót is az emberiséggel ugyanaz a szálka maradnék a szemükben ami háborgatja őket szüntelen; és ezt sok más társammal ellentétben el tudtam fogadni, mi több együtt élni vele.
Nem vártam el tőle mosolyt és majdnem ki is nevettem azt az inkább fintorra hasonlító mimikát, ami minden bizonnyal egy felém irányuló mosolynak indult. De nem tettem, nem voltam én olyan gonosz.
Minkét kezem hüvelykujját az övembe akasztottam és úgy néztem körbe a társaságon aki összegyűlt előadásunkat megnézni. Hogy van ezeknek ennyi idejük - volt az első gondolatom, ahogy megláttam az arcukat... Ugyanolyan becsmérlően néztek rám, mint a lányra, sőt meg mertem volna esküdni rá, hogy rám még mérgesek is voltak amiért véget vetettem a mulatságuknak. Barbár népség. Én legalább ha verekedni akartam akkor verekedtem, ha pedig csetepatét akartam volna nézni csak azt hazudtam volna valamelyik legénységi tagnak, hogy egy másik mit mondott az anyjára. Az élet ilyen egyszerű volt, csak a sok városi patkány bonyolította túl.
Megszoktam már az ilyen tekinteteket így csak féloldalas, büszke mosollyal az arcomon tűrtem pillanatnyi dicsfényem, majd ahogy a tömeg szétszéledt magam mellé pillantottam. Ott állt mellettem a hosszú és kócos barna hajú lány a talajt figyelve, szemeit lesütve. Ez volt a baj a szolgákkal: csak tűrtek, tűrtek és tűrtek egy szó nélkül, minden sérelmet ami érte őket magukban tartva. Pedig mennyivel egyszerűbb dolguk lett volna ha egy kicsit kiállnak magukért, ha egy kicsikét is tisztelik magukat... természetesen a lányba is belenevelhették, hogy egyiket sem teheti meg. Emlékszem a szomszéd szolgalányt mikor megkérdeztem nem akarja e otthagyni az egészet és megszökni csak heves tiltakozásba fogott és a fejét rázta, hogy ő azt nem teheti, mert a gazdája mérges lesz. Hiába magyaráztam neki, hogy a gazdáját akkor soha többet nem látná, mintha a falhoz beszéltem volna.
Épp akkor szólt hozzám szeme sarkából feltekintve rám, mikor már indultam volna meg a kitisztult utcán. Már megemelt lábamat gyorsan raktam le úgy, hogy szembe fordulhassak vele.
- Tudom. - válaszoltam szórakozottan, ahogy másodszorra is nekiindultam Aerten utcáinak. Egy pillanatig sem kételkedtem abban hogy jön utánam, hisz hallottam, ahogy folytatja, szinte féltett attól, hogy tettem miatt hogy le fognak nézni az emberek. Csak megrántottam a vállam és oldalra pillantottam rá. - Ne aggódj. Voltam én már ezerszer rosszabb helyzetben is.
Egyértelmű, hogy a lány még életében nem nagyon sok emberrel találkozott, mert öltözékemre ránézve már legalább annyi sejtése lehetett volna, hogy nem igazán érdekel más emberek véleménye és valószínűleg a népek szemében egy rangon állunk.
- Weston. Nem uram: Weston. - mondtam komolyan, szinte parancsoló hangnemben, de hogy szavaimnak ne adjak a kelleténél nagyobb nyomatékot a szórakozott mosolyom végig ott lapult az arcomon. Aztán pedig az ingemre tekintettem, hisz arra hívta fel a figyelmem. Sejtettem, hogy a vérfoltra gondolt, amiről szerencsére tisztában voltam, hogy nem az egész tartozott szerény személyemhez.
- Nem az enyém. - feleltem megnyugtató hangnemben, bár nem igazán hozhatott ez nyugvást a lányra, hisz ebből csak az következett, hogy ma már jól összevertem valakit - nem mintha nem lett volna igaz.
Tovább csörtettem az utcán nyomomban a lánnyal, az emberek feje felett áttekintve míg meg nem pillantottam célomat, az ivóházat. Szélesen terült el az utca másik oldalán, a bentről kihallatszódó zeneszóval és üvöltözéssel szinte hívogatva magához. A lelkem egyből megnyugodott ahogy megláttam a piszkos falakat: tudtam, hogy hazaértem.
De persze nem feledkeztem meg koloncomról, akire hátratekintve megint magamra húztam egy érdeklődőnek nevezhető mosolyt.
- Fáj még az arcod? - kérdeztem vállam felett ránézve. Bármilyen választ is kaptam megragadtam a csuklóját, ekkor másodszorra is tudatosulva bennem a tény, hogy milyen vékony is a lány. Szinte kétszer átértem volna egy kezemmel csontos alkarját.
Lassabban húztam magam után - vagyis próbáltam egyáltalán nem húzni - csuklóját pedig csak azért fogtam, hogy egy; ne keveredjen el a tömbegben amit megtörténhetőnek tartottam és kettő; ismertem én a kocsma népét, valahogy érzékeltetni kellett, hogy velem volt és nem szabad tulajdon. Ráadásul abban sem kételkedtem, hogy a legénységből nem én akadtam az egyetlen aki úgy gondolta a legközelebbi kocsmában fogja tengetni napjait, volt akit már egy napja nem láttam a fedélzeten. Velük sem akartam foglalkozni és a lány egyből okot is adott rá; máris megtérülni látszott segítségnyújtásom. |
Nem mertem felnézni, mert két dologtól is féltem, ami rám várhatott, ha megteszem: Icham távolságából rögtön azt kezdtem volna mérlegelni, hogy mennyi időm van, amíg elér hozzám; az idegen arcán pedig alighanem olyan érzelmeket véltem volna felfedezni, amelyekre jelenleg nem voltam felkészülve. Már régen megtanultam nem tudomást venni a lenéző, becsmérlő tekintetekről, de a fiatalúr cselekedetei most önmagában is túl nagy hányadát foglalták le a maradék erőmnek.
Összerezzentem, amikor az idegen oldalra köpött, mert bár ez sem volt szokatlan, a megalázottságom enélkül is éppen elég lett volna. Felkészítettem magam a következőkre, és amikor láttam megmozdulni a lábát, már szinte éreztem a fájdalmat, amit a rúgása fog okozni...
Ő azonban egyszerűen csak kikerült. Egy pillanatra lehunytam a szemem és megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy valóban nem kíván belefolyni ebbe az egészbe, utána azonban meghallottam egy gúnyos hangot, ami egészen biztosan tőle származott, és a legkevésbé sem ellenem szólt. Sokkal inkább Icham számára volt kihívó. Felkaptam a fejem, döbbenten és kissé félve emeltem feljebb a tekintetem, hogy lássam, mi történik. Az idegen férfi nagyon magas volt, egészen a fiatalúr fölé magasodott, de közben mindkét kezét a vállaira téve hajolt le egészen az arcához. Őt nem láthattam, csak a gazdám fiát, aki határozottan kényelmetlenül érezte magát, láthatóan szabadulni próbált, de a férfi keze a vállán maradt.
Két érzelem viaskodott bennem, a hála és a félelem. Egyrészt szinte megdöbbentett, hogy ez a magas idegen kiállt mellettem, hiszen a legtöbb ember ilyenkor egyszerűen csak úgy tesz, mintha semmi nem történne. Nem értettem, hogy ő miért nem tartozik közéjük, de még soha senki nem tett értem ilyesmit, főleg nem egy idegen. A másik felemben viszont fokozódott a félelem, mert tudtam, hogy ennek is meglesz a maga következménye. Az uraság valószínűleg azzal fogja tölteni a ma esti óráit, hogy alaposan megleckéztessen, de még ez sem töltött el akkora rémülettel, mint az elmúlt néhány perc eseményei. Hozzá voltam szokva Eram uraság veréseihez, de sokkal jobban féltem attól, amit esetleg a fia tenne velem - és tudtam, hogy ha visszaérek a házba, semmi nem tehet majd velem. Az anyám mindig mindent megtett, hogy távol tartsa őt a közelemből is, és - magam sem értem, miért - ebben az egy dologban az úrnő is cinkostársa volt. Soha nem engedte, hogy a fiam kettesben maradhasson velem. Mivel ez volt az egyetlen reményteljes menedékem, sejtettem, hogy valóban olyan gyáva semmirekellő lehetek, mint akinek az úrnő tart, de ha a gyávaságom megkímélt Icham uraságtól, akkor én örömmel viseltem ezt a jelzőt.
Amikor az idegen férfi újabb becsmérlő megjegyzést tett, majd úgy ellökte magától, hogy Icham kis híján elesett, a tekintetem egy pillanatra találkozott az uraságéval. Szikrázó gyűlölete szinte ott helyben felégetett, szemei felváltva hol rám, hol az idegenre szegeződtek, és szinte láttam rajta, hogy egyre inkább dühbe lovallja magát. Tudtam, hogy ezért a kis közjátékért még alaposan meg fogom kapni a büntetésemet, mégis megkönnyebbülést éreztem, mikor nem szállt szembe a nála jóval magasabb és erősebbnek is tűnő férfival, hanem felszegett állal sarkon fordult és elsétált.
Nyeltem egy nagyot, tekintetemet magasabbra emelve, hogy az idegenre nézhessek. Ő ismét oldalra köpött, az utcakövek porában némi vért is felfedezni véltem, de persze az inge is véres volt - úgy sejtettem, ma nem ez lehetett az első konfliktus, amibe belekeveredett. Amikor felém fordult, már éppen mélyen meg akartam előtte hajtani a fejem, hogy köszönetet mondjak neki az önzetlen segítségéért, de a mozdulat félbemaradt, mert legnagyobb döbbentemre letérdelt velem szemben. Nagyon rövid, szőke haja volt, és az arcát is aranyszín borosta fedte, az engem kíváncsian figyelő kékeszöld szemeinek színe a tenger vizére emlékeztetett.
Összerezzentem, amikor az arcom felé nyúlt, hirtelen ért a mozdulat, és nem voltam hozzászokva, hogy az anyámon kívül bárki is ne ártó szándékkal ért volna hozzám. A férfi azonban nem bántott, csak az ujjai közé vette az arcom, hogy szemügyre vehesse az arcom bal oldalát, ahol Icham ökle találkozott a bőrömmel. Nem rántottam el a fejem, tanácsára pedig aprót biccentettem, majd kissé megszeppenve elvettem tőle a ruháimnál is tisztább rongyot. Nem voltam hozzászokva a segítséghez, de a hálám csak fokozódott. Óvatosan az arcomhoz nyomtam az anyagot, hogy felitassam róla a vért, de a tekintetem csak akkor emeltem fel a földről, amikor újabb segítséget ajánlott fel nekem. Szemeimmel kutatón fürkésztem az arcát, nem értettem, miért ilyen kedves hozzám, bár az öltözékéből ítélve ő sem tűnt rangos férfinak, még ha a vonásai alapján nemesi vér is folyhatott volna az ereiben.
- Köszönöm, uram - szólaltam meg halkan. - Köszönöm, hogy segít nekem.
A mosolya adott egy kis erőt, igyekeztem nem arra gondolni, hogy Icham milyen dühös lehet, és hogy a gazdám is ugyanolyan mérges lesz, amikor visszaérek. Tudtam, hogy az elkerülhetetlent én sem úszhatom meg, ezért inkább meggyőztem magam, hogy elfogadhatom a segítséget ettől a férfitól, és egy kis időre megengedhetek magamnak olyasmit, ami számomra mindig is tilos volt: szabadnak érezhetem magam. Megpróbálkoztam én is egy mosollyal, és bár a gesztus számomra még idegen volt egy kissé, reméltem, hogy nem sikerült túlságosan torzra.
Magam is felálltam a földről, gyorsan leporolva a tenyereimet és a térdeimet is, majd a férfi mellé szegődtem. A tekintetem elfordítottam, majd le is sütöttem a becsmérlő pillantások súlya alatt, amit az eddig kíváncsian figyelő, most pedig lassan szétszéledő helyiektől kaptam.
- Nem kell ezt tennie, tudja - pillantottam fel rá a szemem sarkából néhány perc múlva. - Aerten polgárai nem szívlelik az engedetlen szolgálókat, és most alighanem Önt is megbélyegzik, amiért mellém állt, uram.
Az anyámon kívül talán még senkihez nem szóltam ilyen hosszú mondatot, de ez a férfi már így is túl sokat tett értem. Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelné őt mások véleménye, de akkor is kötelességemnek éreztem emlékeztetni őt a helyzetre. Ha meg is gondolta magát, azt sem bántam, megértettem volna, ha inkább magamra hagy, de a tekintetem még akkor is újra megakadt az ingén éktelenkedő vörös foltra, ahogy eszembe jutott a véres köpete is.
- Jól van, uram? - néztem fel rá ismét, majd magyarázatul tétován a foltra mutattam. - Az inge...
Nem tudtam, mi történhetett vele, hiszen láttam, hogy Icham bölcsen úgy döntött, inkább az egérutat választja. A férfi viszont látszólag megsérülhetett valahol, valahogyan. |
Az alsó dokkok szinte az egészet bejártam, mikor már úgy kezdtem érezni célegyenesbe értem. Az utcán lévő tömegek egyre jobban nőttek én pedig tudatosan vágtam át köztük, ha kellett néha valakit finoman meglökve, hogy észrevegye magát és ne egyedül foglalja el az egész utat.
Arra mentem amerre jónak láttam, egészen addig míg már azt sem tudom hol vagyok. Végül vonakodva ugyan, de megállítottam egy férfit, hogy legalább tudjam is merre van az az arra és a naplemente előtt eltaláljak a kocsmáig. Szegény paraszt kellőképp megszeppent vagy a termetemtől, sebes arcomtól, véres ingemtől vagy mindtől egyszerre. De nem is ez volt a lényeg; kezemet a vállán pihentetve hallgattam útbaigazítását a legközelebbi kocsmához a végén pedig egy széles mosollyal hátba veregetve indítottam el útján, ő pedig kapkodta is a lábait ahogy csak bírta. Pedig kedves voltam és még félelmetesnek sem félelmetes.
Ahogy az ember mondta nyugat felé fordultam és indultam el kisebb utcákon haladva, nagy lépésekben és gyorsan átvágva rajtuk, kihasználva azt, hogy szinte kihaltak voltak a főúthoz képest. Az érméim türelmetlenül csörögtek a zsebemben, ahogy minden lépéssel az én türelmetlenségem is nőtt. Egészen addig tarthattam is az iramom míg néhány ember az utamat nem állta. Nem láttam át felettük, hogy tudtam volna miért állnak az emberek útjába, az egyetlen dolog amit láttam egy mitugrász kölyök volt aki az öklét rázta nem messze előttük.
A szemöldökömet összeráncolva és egy mély levegőt véve löktem félre a tagot aki az utamban állt, de nem folytathattam az utamat, hacsak nem akartam volna rálépni egy a lábaim előtt heverő rongyhalmazra ami fájdalmasan nyögdécselve kezdett feltápászkodni, de térdein állva megállt. Mikor megláttam a a rongyhalmaz arcát, ami egy fiatal lányéhoz tartozott, sebekkel borítva, a félelem minden formája sugározva róla már tudtam minek a kellős közepébe torpantam bele. Felemeltem a tekintetem az előttem álló fiatal nemesre és kiköptem oldalra.
Nem voltam az a fajta ember aki az ilyesféle dolgokba belefolyik... vagyis kinek hazudok, pont az a fajta ember voltam aki az ilyen dolgokba belefolyik. Főleg mivel a fiatalról már messziről látszott, hogy csak egy elkényeztetett nemes poronty, aki abban leli élvezetét ha a szolgálóját terrorizálhatja. Nem mintha én magam nem egy megvetendő példa lettem volna a társadalom szemében, még így is szorult belém annyi, hogy az ilyen emberre én is megvetéssel és szinte szánalommal tekintsek. Főleg azért, mert ismertem a helyzetet mindkét fél szemszögéből; a lányéból és nemes fiataléból is. Legalább ennyi hasznot hozott számomra a nemesi sorban eltöltött éveim, hogy tudhattam a szolgálónak fele akkora vétke sem lehet, mint a nemesnek.
Előreléptem és kikerültem a lányt, miközben egy pillanatra sem szakítottam meg a kialakult szemkontaktust a hozzám egyre közelebb kerülő férfival.
- Most már férfinak érzed magad? - kérdeztem felvonva fél szemöldököm, kezeimet barátian vállára rakva meredtem a fiatal arcába közelről, hogy aprónak érezze magát mellettem. Ki is váltotta azt a hatást belőle amit vártam; kényelmetlenül érezte magát és próbált szabadulni kezeimtől, de engem nem lehetett olyan könnyen lerázni. Súlyomat átadtam a kezeimre, így még a föld felé is nyomva. - Tudod ilyenkor szokták megkérdezni, hogy miért nem egy saját súlycsoportodhoz tartozóval kezdesz, de azt hiszem nincs elég kurázsi benned ahhoz kisöreg. - löktem el magamtól utolsó szavamnak nyomatékot adva, amitől kissé megtántorodott és majdnem hátra esett a porba, de azért megtartotta magát amit szinte csodáltam. Láttam a tekintetében a gyűlöletet, ahogy szeme köztem és a lány között cikázott. Biztos voltam benne, hogy a lány még kap tőle és lehet jobban járt volna ha nem avatkozok bele ügyébe... de utólag okos az ember és legalább nyertem néhány nyugodt órácskát számára, amiért hálás lehet.
Okosabb volt a fiatal, mint ahogy látszott. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem ugrik - ami badarság lett volna - de valahogy sikerült úrrá lennie magán és csak ruháit idegesen leporolva, magát büszkén kihúzva fordult sarkon és tűnt el a tömegben.
Vettem egy mély levegőt és kiköptem; még mindig a saját vérem, de éreztem, hogy már közel sem annyi ömlött a számba mint percekkel ezelőtt. Tettem egy fordulatot magam körül és letérdeltem a szolgáló lánnyal szemben, hogy egy magasságba kerüljünk, kissé megbillentve a fejemet érdeklődve nézve végig rajta. Egyértelműen látszott rajta, hogy rosszul tartották, meglehetősen emlékeztetett nővérem szomszédjában lakó nemesi család szolgálólányára, aki gyermekkoromban néha mesélt életéről. Csont és bőr volt, nem kevés régebbi és újabb sebbel a testén. Valószínűleg gyakran üthették, amitől a gyomrom is felfordult. Még a kalózok közül is kevesen emeltek kezet olyanokra, akik védtelenek voltak - az már egy másik kérdés volt, hogy ki milyen helyzetben számított védtelennek.
Magamat nem is zavartatva vettem kezembe az arcát és fordítottam úgy, hogy lássam a sebet rajta amit a nemes okozott neki. Nem gondoltam, hogy ellenkezett volna, ha pedig mégis megtette akkor hagytam neki, hagy rántsa el a fejét.
- Ez csúnya, ne hagyd elfertőződni. - engedtem el és az övemen lógó egyik tisztábbnak mondható rongyot nyomtam bele a kezébe, hogy azzal törölje meg az arcát. - Ha most velem jössz veszek neked egy kis alkoholt és lesz mivel is leápolnod. Nem hiszem, hogy az a nyomoronc keresne néhány óráig. - utaltam gazdájára, ahogy egy halvány fintor futott át az arcomon.
Biztatóan elmosolyodtam, fogaimat véletlenül se kivillantva. Bármi is volt a válasza én felkeltem a talajról és menet irányba fordult; csak azért ajánlottam fel azt, hogy jöhet velem mert valószínűleg egyből a gazdájához rohant volna és bamm, sok hűhó a semmiért: újból a földön lett volna összeverve. Ráadásul nem úgy tűnt mint aki sok vizet zavarna és lehet épp a személyében találtam meg a délutáni társaságom. |
Fejemet leszegve, magamat egy kissé összehúzva haladtam az emberek között. Ilyenkor mindig sokan tartózkodtak a kikötő környékén, hajósok és kereskedők, utazásra vágyók, vagy egyszerű kíváncsiskodók. Engem nem zavart a tömeg sem, eléggé kitapasztaltam már az évek során, hogy talán bonyolult feladatnak tűnhet, ha az ember úgy akar tenni, mintha nem is létezne, valójában viszont nem is olyan nehéz. A felvett testhelyzet mellett szükség van figyelemre is, és bizonyos dolgokra kiéleződött érzékekre: az emberek gesztusaiból ki lehet következtetni, merre és hogyan akarnak mozdulni, nekem pedig egyszerűen igazodnom kellett hozzájuk. Mindig ügyeltem rá, hogy ne érintkezzek senkivel, úgy haladtam át az embertömegen, hogy az általuk öntudatlanul meghagyott réseket használtam ki - ők pedig figyelmen kívül hagytak.
Mintha ott sem lennék.
Felsóhajtva tértem ki egy férfi széles kézmozdulata elől, majd inkább az épületek falához oldalaztam, mert ott kevesebben voltak. Nem voltam sem jókedvű, sem nyugodt, mert Eram uraság ismételten engem küldött Edwamhoz, a kopaszodó kocsmároshoz, hogy hozzam el tőle a megvásárolt sört és bort. Persze a gazdám soha nem bízta volna rám azt a pénzt, amit a mámorító nedűkért fizetett, arra viszont mindig jó voltam, hogy elcipeljem a házig a súlyos kannákat. Edwam kocsmája ráadásul mindig tömve volt a valamelyik említett italtól bűzlő, túlságosan is akaratos férfiakkal, akikbe egy szemernyi tisztelet sem szorult. Persze miért is kellene tisztelniük egy szolgálót, még akkor is, ha nő?, gondoltam keserűen. Ők csak a kevés anyagból álló, lenge ruhát látták, meg a hosszú hajat és a női arcot, ami azt jelezte nekik, hogy azt a kevés anyagot is jobb lenne eltávolítani az útból. A legnevetségesebb mégis az volt az egészben, hogy én még ebbe a kocsmába is szívesebben besétáltam, mint az ifjabb uraság lakrészébe.
- Mit csinálsz te itt ilyenkor? - csattant mellettem az a bizonyos ellenszenves hang, mintha csak az égiek teremtették volna ide a semmiből azért, mert rá gondoltam.
Félve kaptam fel a fejem, ahogy erős ujjak durván megragadták a felkaromat, de valamennyire megnyugodtam, mikor láttam, hogy nincs egyedül. Nem is kellett megszólalnom, mert az apja megválaszolta helyette a kérdést.
- Hagyd, Icham, én küldtem el Edwamhoz - ingatta a fejét Eram uraság.
Nyeltem egyet és meghajtottam feléjük a fejem, megpróbálván kiszabadítani a karom a fogságból.
- Ha megbocsájtanak, én folytatnám is az utamat... - suttogtam a földre szegezett tekintettel, de az ifjabbik uraság nem engedett el.
- Hagyd már menni a dolgára, Icham! - mordult fel türelmetlenül a gazdám, de a fia ahelyett, hogy elengedett volna, könyörgő tekintettel nézett rá.
- Apám, kérlek...
Éreztem, hogy a szívem egy pillanatra megszűnt dobogni, levegőt is elfelejtettem venni, mert mindent kihallottam ebből a két egyszerű szóból. Most határozta el magát, eddig bírta, többé nem csak fenyegetőzni fog... Jeges rémület lett úrrá rajtam, másra sem tudtam gondolni, csak arra az egy szóra, hogy menekülj. Semmi esélyem nem volt azonban az ifjú úrral szemben, hiába próbáltam újra és újra kiszabadítani a karom. Képes lettek volna felrohanni bármelyik hajóra a kikötőben és a kegyelmükért könyörögni... Tágra nyílt szemekkel meredtem a gazdámra, de ő csak tanulmányozta néhány másodpercig a fia arcát, mielőtt jókorát sóhajtott volna.
- Rendben, de ne tegyél benne kárt, mert anyád bosszús lesz, ha holnap nem tud takarítani. És utána hadd végezze el a feladatát is - vetette oda, mielőtt sarkon fordult volna, hogy magunkra hagyjon minket.
A fejemet rázva próbáltam minden erőmmel visszatartani az ifjú uraságot, miközben nemes egyszerűséggel maga után kezdett húzni az ellenkező irányba. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig felfordult, ráadásul teljesen tehetetlennek éreztem magam - és az is voltam. Egy kevésbé forgalmas, kisebb utcába rángatott be, majd olyan erővel lökött neki az egyik épület falának, hogy felnyögtem a fájdalomtól.
- Kérem, uram, ne! - ráztam a fejem, de amikor megkíséreltem átbújni a karja alatt, megragadott és újra a falnak taszított. - Hagyjon, kérem!
A gondolataim kikapcsoltak, csak a rémület és a kétségbeesés maradt, egyedül arra tudtam koncentrálni, hogy ne hagyjam, hogy hozzám érjen. Nem hagyhattam. Minduntalan eltoltam a kezeit vagy őt magát, többször is megpróbáltam ellökni, kérleltem, hogy ne csinálja ezt, de mégis akkor vesztettem el teljesen a fejem, mikor megpróbált a ruhám alá nyúlni. Mielőtt még felfoghattam volna, mit teszek, a tenyerem már akkorát csattant az arcán, hogy a hang visszhangot vert a kis utcában.
Nem kellett látnom a gyorsan elsötétülő tekintetét ahhoz, hogy tudjam: nagy bajban vagyok. Szinte már éreztem a bőrömön az ütések okozta fájdalmat, amit vagy személyesen tőle fogok megkapni most, vagy majd később az apjától... Ösztönösen cselekedtem, ezúttal sikerült kijutnom a fal és a teste közül, de mielőtt még rohanni kezdhettem volna, utolért és elkapott. A szemem sarkából láttam, hogy már többeknek is felkeltettük a figyelmét, de senki nem avatkozott közbe. Miért is tették volna?
A tekintetem csak egy dühtől izzó szempárral találkozott, mielőtt Icham az öklével ütött volna arcon. Az ütés erejétől megtántorodtam, a számba pedig a vér fémes íze szökött, de ez nem lehetett neki elég, mert rögtön utána újra ugyanoda ütött, és még taszított is egyet rajtam. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy megfordítsam a testem a levegőben, így nem a hátamra estem, és valamelyest sikerült tompítanom is a zuhanás erejét a kezeimmel.
Felkészítettem magam a fájdalomra, ami majd akkor fog érni, ha a hasamba vagy az oldalamba rúg... Viszont feltűnt valami, ami nem illett a képbe. A rúgás késett, és ahogy felnéztem a földről, észrevettem, hogy sikerült rossz helyre esnem. Szinte közvetlenül az orrom előtt egy pár könnyű bőrcsizmát véltem felfedezni, amik határozottan nem a gazdám fiához tartoztak, mert nem én suvickoltam őket tisztára és fényesre. Tudtam, hogy Icham is csak arra várhat, hogy az idegen eltűnjön, ezért nyögve, sajgó arccal feltámaszkodtam és feltérdeltem az érdes kövön, hogy elkotródjak az útjából. Csak egy kicsit mertem feljebb emelni a tekintetem, de amikor egy egyértelműen vérrel szennyezett inget pillantottam meg, megdermedtem.
Nagyot nyelve öntudatlanul is imádkozni kezdtem minden létező Istenhez, hogy ne azért álljon ott, mert tetszett neki az előadás, és szeretne besegíteni az ifjú uraságnak. |
Megszédülve dőltem a hajó korlátjára, súlyomat áthelyezve rá támaszkodtam néhány másodpercig, míg a dokkoknál pakolászó munkásokból nem láttam kétszer többet a kelleténél. Nem vesztegettem a kelleténél többet az időt; megráztam a fejem és lendületet véve löktem el magam, hogy megfordulhassak és a férfi szemeibe nézhessek újból. Szinte velem egy magas, de kétszer olyan széles vállú böhöm állat volt, akinek most homlokán és csupasz mellkasán vér csöpögött törött orrából.
Megrántottam a fél szemöldököm és kiköptem a frissen felmosott fapadlóra a szájamban összegyűlt vért.
- Na gyere te szukafattya! - nevettem fel gúnyosan, a fejemmel hívogatóan intve az irányába, ahogyan ökölbe szorítottam mindkét kezem. Oh, hívtam én nagyon is: hívtam egy találkozásra az öklömmel, majd a padlóval és ha az istenek kegyesek vele a kapitány kardjával... ha nem, akkor a hajótest aljával lesz egy igen hosszú randevúja.
Tisztában voltam azzal, hogy mi lesz a következő lépése: két évig voltam ennek a gyáva alaknak az első tisztje, jól tudtam minden lépését a harcban. Nem egyszer figyeltem meg éles helyzetben, de leginkább akkor akadt esélyem, mikor erejét mutogatva hívta ki a legénység többi tagját: én pedig nem győztem rá a büntetéseket kiróni. De láttam benne a potenciált, termete miatt kiválónak bizonyult test a test elleni küzdelemben.
Megszólalásomra jól felszívta magát - mint az a tüskés tengeri hal amit néha a piacon járva látok - majd elrugaszkodott bal lábáról, abban a reményben, hogy egy jobbról érkező ütéssel leterít a lábaimról. Elszámolta magát, nem gondolt arra, hogy most nem egy átlagos termetű emberrel küzd akit súlyával el tud rántani. Megragadtam felém közelítő jobb kezét mielőtt az az arcomat érhette volna, majd a balt is pillanatnyi döbbenetét kihasználva és teljes erőmmel lefejeltem, úgy, hogy az nekem is fájt.
A lábai nem tartották tovább súlyos testét és térdre rogyott a földön, én pedig hogy biztos legyek benne egy hamar nem kel fel a térdemmel állcsúcson rúgtam, mikor pedig eldőlt a padlón még egyet kapott az oldalába, bordái közé.
Felhorkantottam és megint kiköptem mellé, az ütése ami kissé megszédített felszakította a számat is, de ennél, vörös bügykeimnél és néhány karcolásnál nagyobb bajom nem volt. A körülöttünk összegyűlt legénység ekkor hangosan és vidáman felordított, az esetleges fogadások nyertesei vidáman karolva egymásba.
- Szóljatok a kapitánynak, hogy árulóhoz méltóan járjon el vele... Nekem mára elég volt. - találkozott a tekintetem a legénység egyik tagjával, válaszul pedig azonnal kaptam az "Igenis Uram!" felkiáltást. Nekem kellett volna rendelkeznem róla, de nem gondoltam, hogy a világ dől össze, hogyha egy ember neki kell kivégeznie.
Kissé tántorogva tettem meg az első két lépésem a korláton lógó ingem felé, majd vettem magamhoz először letörölve a vérem és Stanard - az ellenfelem - vérét arcomról, majd ahogy ezzel végeztem magamra is vettem és gondolkozás nélkül ugrottam le a hajóról a dokkra, hogy végre magammal is törődhessek.
Két napja már, hogy kikötöttünk, de annyi dolgom akadt, hogy nem tudtam tőlük elszakadni. A dolgom pedig nem mást volt, mint a drága kapitányom legénysége, akiről ő maga nagyon könnyen szeret megfeledkezni. Minden volt ebben a két napba: árulás, gyilkosság, lopás, a sérelem minden fajtája, a legjobb valamelyik féleszű még azzal is megvádolta a másikat, hogy az lefeküdt a feleségével, aki úgy istenigazából már tizenöt éve meghalt.
Sokszor elfeledkeztem arról, hogy mégis csak felsőbb körökből származtam, mint ez a sokszínű bagázs, de egyértelmű, hogy miért is jutottam feljebb a ranglistán... az én agyamat még nem ette el a rum, mint ezeknek a félnótásoknak.
De mind közül Stanardnak járt a legnagyobb jutalom, ha egy versenyt rendeztem volna köztük: azt hitte, hogy anélkül szövetkezhet a hátunk mögött Rimadar és ezzel együtt ellenünk, hogy az ne tűnne fel nekem. Bolond aki azt hiszi, hogy engem átverhet.
Ahogy a dokkon dolgozó munkások között vágtam át úgy alakult ki bennem a terv, miszerint megyek és leiszom magam a sárga földig az első kocsmában amit találok. Az oldalamon lévő erszényemben csörgő érmék zaja édes zene volt a fülemnek, ahogy belegondoltam mi mindenre fogom elkölteni a délután és az éjszaka folyamán. Igazán megérdemeltem már egy ki pihenőt és szórakozást. |
A Tritón tenger parján, a természet adta lehetőségeket kihasználva több kikötőt alakítottak ki. Mindig több tucat hajó dokkol a part közelében. Sokféle hajót látni errefelé.Többségük kereskedő-, vagy halászhajó de időnként egy-egy csatahajó, vagy kalózgálya is feltűnik a színen. A kisebb hajók legénysége csak pár fő, míg a hatalmas gályák akár öteven fős legénységgel is rendelkezhetnek.
A tenger legtöbb hajóját a szél hajtja, de a biztonság kedvéért hordanak magukkal evezőket. |
[70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tudtam, hogy egyből megértettem mire célzok javaslatommal és még a kocsma homályában is láttam az ép orcáján átfutó pírt, amit csak megmosolyogtam és figyelmen kívül hagytam. Jót mulattam a lányon, de ezt próbáltam a legkevésbé kifejezni, úgy gondoltam eleget kapott mára. Nem volt még szüksége az én neveletlenségemre is.
Nem tettem szóvá, hogy nem válaszolt a kérdésemre, nem akartam tiszteletlen vagy tapintatlan lenni a kérdezősködésemmel. Abban sem voltam biztos, hogy meghallotta-e egyáltalán a szavaimat, de igazából annak is örültem volna, ha a hangom elveszett volna az utca zajában.