|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.01. 17:44 - |
A parton elszórva több kisebb-nagyobb települést alakítottak ki. A legtöbb helyen a halászat jelenti a legfőbb bevételi forrást. A kisebb falvakban jellemző, hogy a halászok házai cölöpökre épültek, közvetlenül a víz felett. Ezek előtt esőben, és napsütésben szorgos kezek munkáltkodnak; javítják a halászhálót, és zsigerelik a halakat. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Született hazudozó voltam. Már akkor megtanultam füllenteni, amikor még a papával és a mostohámmal éltünk a nagy házban; Felszegett állal, konokul állítottam, hogy sem a mostohaanyám, sem pedig Yara nem volt ott, amikor leestem a lépcsőn, és véletlenül sem a lány tehet az ügyetlenségemről. Tudtam, ha elárulnám, hogy Yara miatt buktam le azon a három fokon, és zúztam össze az arcom, Farrah asszony abban a pillanatban bosszút állna, hogy az édesapám átlépett a küszöbön. Miattuk hazudtam először, és miattuk hazudtam azóta is. Nekik köszönhettem, hogy az életem ma már csak erről szólt. Jó voltam benne, annyira, hogy néha magam sem tudtam megkülönböztetni, hogy mikor hazudok, és mikor mondok teljesen igazat. Az őszinteség olykor megrémisztett.
Kevés ember ismerte a titkomat. Gondosan ügyeltem rá, hogy se Farrah asszony, se pedig Yara ne neszelje meg, hogy utánuk kérdezősködöm – álnéven, és álruhában faggattam a régi szomszédokat abban a reményben, hogy valaki esetleg használható nyommal szolgál arról, hogy hol kellene Őket keresnem. A régi házunkat eladták, a falak között, amelyekről apám nevetésének baritonja olyan melegséggel verődött vissza, most mások éltek, akiket hiába kérdeztem. Talán a bosszúság okozta kétségbeesés vezetett Relief néni házához, aki kopogásom nyomán szinte azonnal ajtót is nyitott nekem. Abban a pillanatban, az öreg barna szemekben olyasmi villant, amire nem számítottam; a felismerés. A félelemtől a szívem a torkomba ugrott, ott verte tovább gyorsütemű taktusát, s bár a szám teljesen kiszáradt, a szavak gyors egymásutánban gördültek le ajkaimról mindenféle elfeledett rokonságról, messzire szakadt barátokról hadoválva, akiknek véletlenül sincs közük Seagullékhoz. Még hozzá, az egykori dajkámhoz sem mertem őszinte lenni, pedig felismert. Minden ösztönömmel tudtam, hogy így van. Az asszony annak ellenére megismert, hogy Nap éppen a hátam mögül eregette sugarait, és odafigyeltem rá, hogy a fejemre kanyarított kendő jó részét takarja az arcomnak. Relief néni tanúja volt felcseperedésemnek, és számtalanszor bekötözte szélvészkisasszonyként összezúzott térdeimet, hogy aztán egy szelet kenyérrel és meleg tejjel leültessen az asztalához. Szeretett engem, és ezt a fajta szeretetet semmiféle álca sem csalhatta meg. Nem szólt, csak meghallgatott, és úgy felelt kérdéseimre, mintha elhinné, hogy egy idegen vagyok. Az én kedvemért. Hálás voltam neki érte.
Nem tudom, hogy miért jutott eszembe a néni éppen most, hogy megpillantottam Carwent. Hosszú hónapok óta nem gondoltam erre a találkozásra, ami nem sokkal azután volt, hogy elváltam Zsebmetszőtől, de még jóval azelőtt, hogy egyáltalán megismertem volna az előttem álló férfit. Érthetetlen.
- Átutazom – feleltem a tünde kérdésére legalább olyan széles mosollyal, ahogyan Ő köszöntött engem. Carwen volt az első, akinek önszántamból fedtem fel a kilétem, amikor egy esős éjjel a gárdisták elől menekülve beengedett az istállóba; Persze akkor még nem sejtette, hogy kivel hozta össze az a kegyetlen sors, de ahogy az este szép lassan elmélyült, képtelennek tűnt, hogy hazudjak számára.
Észrevettem, hogy Carwen egy helyen összekente az arcát valami színessel. Késztetést éreztem rá, hogy letöröljem, ahogyan egy másodperccel korábban arra éreztem késztetést, hogy megöleljem – de természetesen végül mindkettőt leküzdöttem, és egyiket sem tettem. Jobb volt ez így mindkettőnknek.
- Azt hallottam, hogy nagy hepaj lesz a környéken, sok erre az idegen, és csak úgy gurulnak az aranyak. Gondoltam megnézem, hátha megszedhetem magam – fűztem tovább korábban megkezdett válaszomat. Az öreg Ned említette, hogy valami környékbeli uraság fia úgy döntött, hogy igát vesz a nyakába, de valójában nem emiatt indultam útnak. Kellett egy kis friss levegő Aerten után.
- Lagzi lesz a faluban? – kérdeztem hetykén, még mindig mosolyogva, s úgy tettem, mint aki éppen körmei állapotát igyekszik felmérni. Próbáltam nagyon fesztelennek látszani, miközben a viszontlátás öröme már régen gombócot gyűrt a gyomromba. Érthetetlen, állapítottam meg ismét, világos szemeimet újfent régen látott barátomra szegezvén, miközben a mosolyom még mindig nem akart elkopni.
- Hogy megy a sorod? Még mindig azzal ütöd el az idődet, hogy ázott lányokat engedsz a széna közé? – kérdeztem kaján vigyorrá szélesítve a korábbi görbületet.
|
Mrs. Locke ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egy napot töltsek távol attól a felfordulástól, amit a Camron esküvőjére való készülés hozott magával. Talán egy hét se telt el haragban mire apa és fia kibékültek, a legidősebb Locke fiú pedig a szülői áldást megkapva a mostani hétvégére tűzte ki esküvője időpontját; Nem voltam még hasonló nyüzsgésnek része amit a számomra először teljesen ismeretlen szokás okozott és akármennyire szívesen is segítettem mindenben, egy idő után nyugtalanító volt mindenhol rokonokkal találkozni, mindenkinek egy-egy kedves szót szánni és mosolyogni. Másod-, harmad-, negyed-unokatestvérek és kitudja milyen távoli rokonok szállingóztak az aprócska faluba mindkét fél oldaláról, két nap alatt megtöltve élettel Buric falvát.
Locke jól megszedte magát a tornán és feltett szándéka volt, hogy az esküvőt olyan felejthetetlenné varázsolja fia és menyasszonya - de leginkább önmaga – érdekében, hogy a vén Máris is halála napjáig emlegethesse. Nem kételkedtem abban, hogy még három faluval arrébb is a Locke fiú esküvőjéről beszéltek úgy is, hogy még le sem zajlott a ceremónia.
Két őrült nap után már kezdtem látni az igazat Mrs. Locke szavaiban a pihenéssel kapcsolatban, pénteken mégis már korán reggel Merae mellett kevergettem a levest a konyhában. Esküdni mertem volna, hogyha nem menekülök egyenest a szobácskából mikor az asszony belépett, Leda seprűvel kergetett volna kényszerpihenőre. „Legalább délelőtt menj el itthonról fiam!” - állt a kapuban csípőre tett kézzel, viharos tekintetét egészen addig tapasztva rám, míg rajzhoz használt eszközeim összeszedve meg nem indultam az ellenkező irányba, mint ahonnan a vendégek nevetése jött.
Alig fél órával később már egyedül ültem a domboldalon, csak néhány bárány legelészett méterekkel lentebb. Tagadhattam volna, de ahogy a falu távoli házaira néztem, csak örülni tudtam annak, hogy nem épp az egyikben hallgattam a vendégek extravagáns történeteit. A kutya nem járt errefelé, így nem is sok esélyem volt arra, hogy bárki is megzavarja majd a nyugalmam.
Sokszor jártam ki a vidék magaslatára rajzolni, de még soha nem örültem úgy a domb kihaltságának, mint akkor, mikor ölemben egy kifeszített vászonnal és a kezemben valami olajkrétának nevezett eszközzel nekiálltam az előttem elterülő táj lefestésének. Locke hozta nekem a színes eszközt Rheyából, válaszul szénrajzaim egyszínűségére. Túl komolyak, ideje felvidulni – mondta széles mosollyal az arcán, mikor kezembe nyomta a készletet.
Meleg nap volt, mint minden nyári itt, Tritónnál; Könnyű anyagú ingben voltam aminek ujjait praktikus okokból felkaromig felhajtottam. Mrs. Locke gondoskodott arról, hogy esélyem se legyen lefogyni (vagy elfogyni, ahogy Ő fogalmazott), így azt hiszem jobb bőrben voltam, mint valaha is lehettem. Hegyes füleim sem takarta se sapka, se kalap, se csuklya, hisz senki nem járt a dűlő ezen felén: hiába, a kilátásban gyönyörködni keveseknek volt ideje a mindennapokban.
A háttérben halványan látszó tenger árnyalásából egy hang rántott ki, amire válaszul riadtan kaptam fel a fejem. Egy pillanat alatt megdermedtem ijedtemben, de tekintetem egy falubeli vagy a násznép tagja helyett egy sokkal ismerősebbel találkozott. Meglepett, hogy épp Cala volt az aki épp ide keveredett. Az a Cala, az a tolvajlány, akit hónapokkal ezelőtt a szakadó esőbe Locke istállójába sodort a szél, esélyt adva nekem arra, hogy megismerjem. Enyhén eltátott szájamat összezárva, a félkész rajzot azonnal és gondolkodás nélkül félrerakva keltem fel a tökéletes pontnak talált fa tövéből és mosolyogtam rá a lányra, ahogyan azt egy barátra tettem volna. Nem voltam jó az üdvözlésekben, sem búcsúzásokban, így talán elég esetlenül festhettem ott előtte.
- Azt hittem olyanok nem járnak erre… - döntöttem fejem oldalra, ahogy körbenéztem a zöldellő vidéken. - …úgy látszik tévedtem. Mit keresel erre? Ne érts félre, örülök hogy látlak, csak… szóval… hm…. Meglep.
Jobbnak láttam, ha nem is folytatom, hanem magam ismerve rövidre fogom bármiféle magyarázkodást is eszeltem ki. Legyintettem inkább egyet, hogy ne is törődjön velem, színes kezeim egymásnak dörzsölve próbáltam leszedni róluk minden koszt, miközben kíváncsian vártam mindent, amit a lány tartogatott nekem. |
 Nem tudom, hogy pontosan mikor keltem útra, ahogyan azt sem, hogy miért tettem. Aertenben a dolgaim nem haladtak túl fényesen; hiába bíztam meg Montét, hogy nyomozzon a családom után, valahogy minden szál zsákutcába torkollott. Vagy csak Hősszerelmes annyira megbízhatatlan, mint a legtöbb akasztanivaló tolvaj, és az ügyünk felgöngyölítése helyett inkább női szoknyák után mászkál, pufogtam.
- Biztos? – kérdezte a bakon ülő idősödő férfi, és rágott egyet a bajszán. – Van még hely a kocsin, nincsen már olyan messze a falu - mondta jóságos hangján, miközben jómagam összeszedtem kevéske holmimat mögüle. A napfénytől hunyorogva, de vidám mosolygással tekintettem fel rá, és bólintottam:
- A bátyám háza éppen a domb mögött van, csak néhány mérföldet kell gyalogolnom – feleltem cserfesen. A hazugság szavai olyan könnyedén gördültek le az ajkaimról, hogy egy pillanatra én magam is elhittem, hogy nem vagyok több egy paraszt lányánál, aki özvegyen maradt fivérét látogatja meg éppen, hogy kisegítse a gyerekek körüli teendőkben. Az öreget és a szalma tetején ücsörgő unokáját már majdnem a tenger fővárosa óta bolondítottam, és félő volt, ha még egy napot velük töltök, a végén még hazugságon csípnek. A helyzet még zűrösebbé kezdett válni, amikor kiderült, hogy a férfi nagyon is ismerős a környéken; szerencsére elég naiv volt hozzá, hogy eszébe sem jutott, hogy megvezetem, így amikor nem tudtam felsorolni a testvérem közeli szomszédjait, elkönyvelte annak, hogy régen jártam itt vendégségben, amit még inkább alátámasztott a történetem többi része. Tapasztalatból tudtam, hogy egy egyedül utazó hajadon feltűnést kelt, így azt mondtam, hogy a férjem tengerész, s bár sok időt tölt távol úgy illett, hogy hűséggel várjam az otthonunkban – amikor azonban hírét vettem fivérem tragédiájának, nem volt maradásom a tűzhely mellett.
- Akkor sem jó, ha egy fiatalasszony egyedül kódorog! – kötötte az ebet a karóhoz az öreg, még egyet rágva a bajuszán. – Legalább Pip hadd kísérje el egy darabon! – mondta a tizenéves fiúcskára mutatva.
- Hogyisne! Hogy aztán azon aggódjam, hogy ez a drága lélek épségben hazaért-e? – nevettem fel csilingelően. – Nem-nem. Jó lesz ez így, Ned bácsi – igazítottam egyet a táskám szárán, hogy stabilabban álljon a vállamon. Mókás megjegyzést tettem arra, hogy a férjem éppen elég tanáccsal látott el azt illetően, hogy miként kell elbánnom a banditákkal; még egy kardot is adott, hogy megvédhessem magam, ha a helyzet úgy adódna. Csak nagy nehézségek árán sikerült megválnom útitársaimtól.
Jártam már erre korábban, nemcsak Zsebmetszővel, de egymagam is. A legutolsó látogatásomkor éppen zuhogott az eső, de ezzel ellentétben most szikrázó napsütés volt. Megvártam, míg a kordély eltűnik a távolban - egészen addig vigyorogva integettem, amíg látni véltem -, majd megkönnyebbülve engedtem le a kezemet, és indultam neki a zöldellő emelkedőnek. A falu valóban közel volt; a kis dombocska tetejéről szépen beláttam a környéket, a távolban kirajzolódó házakkal együtt. Ajkaimon nosztalgikus mosoly terült el az egyik hosszú épület sziluettjét megpillantva, amely mellett apró sötét pontok mozogtak egy karámban. Bizonyára kiengedték legelni a lovakat, gondoltam.
Úgy terveztem, hogy ezúttal a fogadóban alszom, s bár nem feledkeztem meg egykori segítőmről, nem hittem, hogy találkozni fogok vele. Carwenen kívül egyetlen személy volt csupán, aki őszinte gyengédséget mutatott irántam hosszú idő után, de a tünde lovásszal ellentétben, a lány nem tudta, hogy tolvaj vagyok. Attól a naptól kerültem a Rézorrú Fredet, hogy Ashara megmentett engem az éhhaláltól.
Úgy éreztem magam, mint akivel gondolatai űznek csúfos tréfát. Alig, hogy megkezdtem a leereszkedést a domboldalon, egy terebélyes fát pillantottam meg éppen párhuzamosan velem. Nem, nem a lombos növény zavart meg, hanem az, aki a törzsének támaszkodva ült. A férfi valamit a térdének támasztott, és a keze szorgosan járt; tekintete hol a házakat fürkészte, hol pedig a papírlapokat. Rajzolt, azt hiszem, de nem mertem volna rá mérget venni. Nem a tevékenységét figyeltem, hanem Őt magát. Kedvesen ismerős alakjától a szívem meglódult a mellkasomban, de nem tudtam, hogy meg merjem-e szólítani. Régen volt már, hogy találkoztunk, és csak egyszer, nem hittem, hogy felismerne, de… Megköszörültem a torkomat, és végül lépteim egyenesen hozzá vezettek.
- Kizártak az istállóból? – kérdeztem cserfesen, megtorpanva előtte a puha fövenyben. Arcomon széles mosoly játszott, miközben játékos tekintetem az ülő alakját cirógatta. Ruházatom az utazáshoz illő, kényelmes darabok tették ki, de az oldalamról most sem hiányzott a fegyverem, a nyakamból pedig az anyámtól örökölt medál. A hajam, engedetlen sötétszőke hajcsigái leengedve engedelmeskedtek a szél táncra hívó szavának. – Mondd csak, nem félsz itt egyedül? Könnyen lehet, hogy erre jár egy tolvaj, és megpróbál kirabolni – csóváltam a fejemet dorgálva. |
Hosszú éveken át gondolkoztam azon mi célja lehet az életemnek, hosszú éveken át próbáltam sikertelenül rájönni arra, hogy Gethas miért is nevelt fel és miért nem vetett egyszerűen valamelyik kutyája elé, mikor még magatehetetlen csecsemő voltam. Nem értettem miért kellett végigszenvednem az életem egyetlen döntése miatt, hisz soha nem tűnt úgy mintha bármi célja is lenne velem a sorsnak a szüntelen kínokon kívül; azonban mikor megszöktem minden feje tetejére állt: Hirtelen kaptam egy családot, akiket se a múltam, se hegyes füleim nem érdekeltek, munkát adtak, befogadtak, egyenlőként kezeltek és nem kívülállóként... végre szabad lehettem és olyan embereket ismerhettem meg személyesen akik befolyása és vagyona után Gethas Carson csak vágyakozhatott.
Mikor Lockenak említettem meg Celawan herceg látogatását csak jóízűen nevetett, azt feltételezve, hogy csak viccelek vele. Azonban hamar ráeszmélt, hogy nem szoktam csak úgy viccelődni és azonnal megbánta, hogy aznap nem maradt az istállóban és találkozott a Sagramour herceggel - pedig kíváncsi lett volna, hogy tényleg olyan szőke és tényleg olyan tenyérbemászó volt e, mint ahogy azt az udvari szabó barátja állította. Szinte láttam magam előtt, ahogy a vacsoraasztalnál a két Llewellyn gyermek látogatását is lelkesen meséli el feleségének és lányának, ahogy azt mindig szokta. Mondanom sem kell, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd én is mesélhetek Meraenek Lynet és Drystan Llewellynről, nem csak csodálkozva hallgathatom vele együtt édesapját.
- Természetesen hölgyem. - bólintottam válaszul a fiatal lány feltételezésére, miszerint az aki szívből szereti az állatokat az csak jó ember lehet. Valódi válaszom és véleményem nem fedtem fel előtte - egykori gazdám is igazán imádta a kutyáit és lovait, mégis hazugság lett volna jó embernek nevezni. - Tido nem, ő nem ártana senkinek. - mondtam a deres állatra pillantva, halvány mosollyal figyelve ahogy a Lady Lynet - talán kissé félénken - megsimogatja a paripa fejét, mielőtt megfordultam volna és Lord Drystannak tettem volna javaslatot hátasát illetően.
Halvány mosoly költözött arcomra, mikor a kettejük civakodását meghallottam; bárki mondhatott bármit, díszes ruhájukat és származásuk leszámítva épp ugyanolyan hétköznapi testvérpárnak tűntek számomra, mint Merae és Camron voltak. - Ahogy óhajtja Lady Lynet. - hajtottam fejet, mikor kijelentette három év múlva is szívesen visszajönne, hogy új lovat vegyen, hisz ha megtehette miért is ne élt volna a pénz kiváltáságával? - De ha megengedi, akkor mégsem szeretnék kellemetlenséget okozni fivérének a közeljövőben,
Albatrosz, a póni említésére szemöldököm megemelve hallgattam a Lady szavait, próbálva rájönni miért említette meg az állatot, aki úgy látszott Lord Drystan hátasa volt. - Hacsak az úr nem szeretne vad vágtában Aertentől Rheyáig lovagolni egy nap alatt, nem kell féltenie a lovát a túlhajszoltságtól. - tekintettem a fiatal fiúra, majd nővérére akinek lovakkal szembeni tudatlansága azok eldobhatóságának feltételezésében mutatkozott meg. Nem okolhattam érte, hisz néhány évvel ezelőtt magam sem tudtam volna még csak azt se megmondani mi a neme az előttem álló furcsa lénynek.
Kezdeményezésem a központi alak személyéből való kilépésre épp olyan rövid és sikertelen volt, mint mikor Macrom fejébe vette, hogy megtanít lovagolni csak azért, hogy száz méter múlva a patakban végezzem.
Az ifjú úr kijelentésére csak tiszteletteljesen biccentettem és figyeltem, ahogy a nagydarab emberrel - aki minden bizonnyal testőrük volt - eltűnnek az egyik fal mögött, majd a segítségemet kérő lány felé fordultam, hogy teljes odafigyeléssel hallgathassam mondandóját. Kezdetekben attól tartottam, hogy lehetetlen elvárásai lesznek majd Lady Lynetnek, de szerencsére kellemeset csalódtam. Miközben egyetlen kikötését megosztotta velem mellé lépegettem, majd bólintottam, hisz semmi más érdemlegeset nem tudtam volna szavaihoz hozzáfűzni.
- Kedves emlékek. - mondtam miután megállapítottam, hogy a teljes hallgatás mégsem a legjobb döntés egy beszédes vevővel szemben, főleg ha az a beszédes illető nemesi származású és valószínűleg választ vár el szavaira. - Természetesen van olyan lovunk aki tűrné az ilyesféle gondoskodást, kövessen kérem és bemutatom őket. - kértem immáron sokadszorra arra, hogy bízzon meg útmutatásomban.
Míg Selyem - az általam megfelelőnek gondolt fiatal kanca - állásához értünk, Lady Lynet szüntelen gondoskodott arról hogy ne unatkozzak és fiatal, csengő hangjával ajándékozott meg, ahogy mindenről beszélt ami épp eszébe jutott. Válaszaim próbáltam minél rövidebbre és tömörebbre fogni, de legtöbbször szóhoz sem jutottam a beszédes hölgy mellett; Kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogy ki a mondanivalóból, nem irigyelve a férjet akit majd maga mellé választ.
Selyem azonban nem nyerte el tetszését és annyi okot felsorolt, hogy miért nem, hogy közülük egyet sem tudtam megjegyezni hosszabb időre, azon kívül, hogy talán túl sötét színű volt az ő ízlésének. Jó pár percet rá kellett szánnom a fiatal hölgy igényeinek átgondolására és még többet arra, hogy megtaláljam számára a tökéletes hátast, de elégedett és már-már vidám szavaiból ítélve megérte időt szánni a keresésre. Lord Drystannak azonban sokkalta könnyebb volt társat választani: az ifjú Lord egyből olyan állatot nézett ki magának, akit én is megfelelőnek tartottam - a társaságunkhoz csatlakozó Locke pedig csak megerősítette véleményem. Örültem az öreg felbukkanásának, főleg azért, mert ő maga azonnal meg tudta találni a szót a cserfes Lynettel és a hallgatag öccsével is, vásárlásuknak további felelősségét átvéve vállaimról. Jó magam elköszöntem a nemesi sarjaktól, illedelmesen ahogy az tőlem elvárható volt, majd lovaikat készítettem fel a Llewellyn birtokig tartó útra, biztosra véve, hogy a két jószágnak jó helye a nemesi udvarban.
Carwen részéről lezárva! |
Néma udvariassággal hallgattam Carwen mondandóját s Lyn csacsogását, meg sem próbálkoztam beleszólni az eszmefuttatásukba, ehelyett inkább az istálló szerkezetét vizslattam. A bűz ellenére otthon is szerettem a karámok körül legyeskedni, mert a lovak azok közé az élőlények közé tartoztak, akik nem szóltak hozzám, ellenben csendben meghallgattak. Például, Albatrosz kicsi agykapacitása ellenére szembetűnően jó hallgatóságnak bizonyult. Megfelelő friss fű fejében.
A lovász leírása révén lemondó pillantást vetettem Tido felé. Tényleg kivételes paripának látszott, csak szemernyit alacsonynak tűnt hosszútávon. Talán egy másik lovassal szerencséd lesz, pajtás. Én még nőni kívánok! - intéztem gondolataimat az almásderes felé. Nem mintha megértett volna. Okos élőlények a lovak, de azért ennyire nem.
Hallgatásom egész addig tartott, amíg Lynet a magasságommal kezdett viccelődni.
- Hé, még növésben vagyok! – szólaltam meg, bár felháborodásomnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Nem tudtam jól felháborodni. Tulajdonképpen ez volt az egyik ok, amiért soha senki sem vett komolyan. Meg kellene tanulnom határozottabbnak lenni – elmélkedtem, miközben be-bepillantottam egy-egy állásba, hátha a soron következő rejti a számomra megfelelő hátast.
- Reméljük, hogy arra nem kerül sor ilyen gyorsan, nővérem – szólaltam meg egy erőltetett mosollyal az arcomon. Ha nem szándékoznék magasabb lenni, három év akkor is nagyon rövid idő, s én, mint az előző elhalálozott lónak a gazdája, nem akartam mégegyszer átélni azt az esetet, hogy egy egész istálló zokog Lord Drystan döglött lova után. Még a végén én is elpityerednék. Másrészt meg, mint növésben lévő szervezetnek gondolnom kell a jövőmre is; hosszútávra tervezni.
Megszólalnom sem kellett, Lyn mindent elrendezett, bár feltételezni sem mertem volna, hogy valamiféle hátsó szándék lappangana tettei mögött. Néha irigyeltem a magabiztosságát és az irányításhoz való természetes érzékét. Persze, én ezeknek híján voltam, mondhatni.
Egy könnyed biccentéssel értettem egyet Lynnel, majd Frick után indultam. Nem mintha zavart volna Carwen társasága, a férfi olyan udvarias volt, mint lennie kellett, ha főnemesi sarjakkal találkozik. De nővérem pillantásaiból kiindulva, jobbnak láttam, hogyha Frick-el tartok. Nem tudtam, mit forgat abban a csinos kis fejében, de Dagda legyen a tanúm, nem is akartam. Még túl fiatal voltam efféle traumához.
- Ha kérdés merülne fel, mindenképpen igénybe fogom venni a segítségét – biccentettem Carwen felé, majd sietős léptekkel Frick után eredtem. Testőrünk már jó pár lépéssel előttem járt, mikor beértem; homlokráncolva vizslatta az állásokban prüszkölő lovakat.
- Mit gondol, Frick? Milyen lovat ajánlana számomra? – tudakozódtam. Milyen lovat venne Lord Howe a fiának? Milyen lovat venne Lord Howe nekem?
Érdeklődve figyeltem az istálló e sarkában állomásozó hátasokat. A tőlem balra lévő állásban egy hatalmas fekete szépség fujtatott, valahogy Thane paripájára, Ergonra emlékeztetett büszke kiállásával, és sötét szemeivel. Gyönyörűséges volt. Csak hát nem nekem. Valami kevésbé kiemelkedő után kutattam, ha ennek volt valami értelme.
A megfelelő hátas utáni vadászatom közben azért hátra-hátra tekintettem, vagy egy pillanatra megálltam hallgatózni, hogyha szem elől vesztettem volna a nővérem és a lovász párosát.
- Róla mi a véleménye? – érdeklődtem Frick-től, miközben az egyik karámban toporgó sárgás szőrzetű ló felé nyújtottam a tenyeremet, remélve, hogy nem harapja le a fél karomat. Nem volt egy robosztus csataló, sőt igazán szikárnak tűnt, de valahogy bizalmat ébresztett bennem és ez elég volt, hogy meggondolatlanul irányába nyúljak.
- Úgy hallottam, hogy tisztelettel kell a ló felé nyúlni, mert megérzik a haragot vagy a félelmet – mondtam csendesen, miközben óvatosan megsimítottam a ló orrhátát. Miután megbizonyosodtam, hogy még épek az ujjaim s a karom helyén sem tátong egy véres csonk, gyorsan vissza is húztam a kezem a ló közeléből, nehogy végül mégis megbánjam a simogatást.
- Frick, nem szólna Carwennek? Kíváncsi vagyok a véleményére – kértem csendesen őrünket, miközben szám sarkában reményteli mosoly bujkált. |
Hát, azt azért meg kell hagynom, hogy egyikük sem egyszerűsítette meg a dolgom. Biztos voltam benne, hogy Drystan nagyon jól kijönne Carwennel, nem is számít, ha mondjuk nincs közös érdeklődési körük; úgysem szólna egyikük sem a másikhoz, és ez mindkettejüknek megfelelt volna. Ki tudja, talán csendesen egymás legjobb barátai lettek volna, miközben némán ülnek a ház két különböző sarkában. Nehezemre esett megérteni az ilyen embereket, és akaratlanul is sajnáltam őket; hogy lehet anélkül élni, hogy másokkal lennél? Mi abban az izgalom, ha csak magad vagy? Én néha az őrületbe kergettem saját magamat azzal, hogy egyszerűen voltam. Hogy nem lehet értékelni egy kellemes kiruccanást, egy kis testmozgást (természetesen csak olyan berkeken belül, hogy a hajam tönkre ne menjen és azt a csinos cipőt is hordhassam, amit a minap kaptam apánktól... Vagyis, én vettem magamnak az ő pénzén), vagy egy hosszas, nevetős beszélgetést? Még akkor is, ha nem kedveled különösebben az illetőt, vagy butaságnak tartod, amit mond. Addig sem vagy egyedül; mi a jó a magányban? Képtelen voltam felfogni, és ami azt illeti, nem is akartam. Fura dolog volt ez, rossz, sötét depresszió, egy végtelen mocsár, amiből ki kellett rángatni az embert. Én készen álltam kirángatni ebből a magányból bárkit, akár kettejüket is egyszerre, elvégre, nem véletlenül születtem két kézzel.
– Maga fajta? Ezt úgy mondja, mintha legalábbis egy falu leégetése száradna a kezein – nevettem fel vidáman, annak ellenére, hogy a felvetésem a mi világunkban nagyon is elképzelhető volt. Csak épp nem Carwenről; nem tűnt annak a gyújtogatós-fosztogatós típusnak, hacsak nem női szívekről volt szó, bár elnézve őt, az sem volt szándékos a legkevésbé sem. – Nem hiszem, hogy emiatt ne szabadna álmodoznia akármiről is; Ön jó ember. Mármint, aki igazán szereti az állatokat, az nem lehet rossz, ugye?
Valójában én magam sem szerettem igazán az állatokat, mégsem gondoltam rossznak. De gyakran hallottam az efféle bölcsességeket, talán épp a tündék természetbarátsága miatt, így biztos voltam benne, hogy ártani nem fogok az ilyesféle kijelentésekkel. Elvégre, az legtöbbször okos húzásnak bizonyult, ha azt ismételgeted, amit az emberek hallani akarnak, és nem kérdezel rá olyasmire, amit jól láthatóan nem akarnak elmondani. Valahol felébredt bennem a gyanú, hogy bizonyára oka van Carwen visszakozásának, ami a lehetőségei taglalását illeti, az önbizalmának hiányán túl, de sokkal jobban lefoglalt minden más, minthogy akárcsak mélyebben belegondoljak a kérdésbe.
Helyette inkább csillogó szemekkel és sugárzó mosollyal hallgattam, ahogy Carwen bemutatja a lovat. – Akkor nem harap, ugye? – kérdeztem végül. A mi istállónkban is akadtak makrancosabb lovak, bár én legtöbbször kerültem, nehogy az istállószag beivódjon a ruhákba, mert utána rózsaolajban áztatva sem lehetne kiszedni belőlük azt a bűzt, de Yora sokszor morgolódott (igazából mindig), és azon kívül, hogy a piaci árak növekedését meg a hitetlen pogány kalózokat átkozta látástól vakulásig, néha a személyzetünk tehetetlenségének taglalására is hagyott időt. Többek között azt is magabiztosan kijelentette, hogy az ő fiatalkorában, még nagyapánk idejében, soha nem lettek volna ilyen nyegle fiúk gondjaira bízva a drága lovak. Az egyik például teljesen süsü lett, miután patkókaparás közben az egyik bátyám lova fejbe rúgta, és miután Drystan lova elpusztult, a kertben sírdogált, a másiknak pedig majdnem leharapta a kezét a herceg lova, miután innen visszatért vele. Valahol láttam a hasonlóságot a lovak és a rózsák között (no, nem szagban), mindkettő lehetett gyönyörű, de egyben veszélyes is. Ha Carwen biztosított róla, hogy az állat nem harap, úgy óvatosan közelebb léptem hozzá, és a tenyeremet a fejére simítottam. A szőre puha volt, az alatta lévő csont miatt mégis kemény, de nem léptem még közelebb, hogy esetleg a nyakát is megérinthessem, az már túl közel lett volna; néhány lassú simítás után visszaléptem.
Helyeslően bólogattam, az ajánlatát hallva, bár a legkevésbé sem tudott érdekelni, hogy kancám vagy ménem lesz-e. Nyugodt lovat szerettem volna, az mondjuk igaz, ha jobban belegondoltam;és azt, hogy legyen szép, még akkor is, ha ez Carwen szerint nem jó kiindulópont.
– Kétlem, hogy Drystan sokkal magasabbra nőne, akkor sokkal nehezebb lenne elbújnia a sarokban – jelentettem ki cserfesen. Egyik testvérem sem volt megáldva égbenyúló testalkattal, Thane volt a legmagasabb, s ő is eltörpült Frick vagy Rivalen testőre mellett, és én meg Isa sem emelkedtünk ki az átlagosból. Igaz, Drystan már lehagyott engem, de talán még akadt néhány centi, amivel utolérhette volna Rivalent, de kételkedtem benne, hogy az olyan sokat számítana. – És én, személy szerint, akár három év múlva is nagyon szívesen visszajövök, hogy új lovat vegyünk – jelentettem ki, s bár szavaimat Drystanhez intéztem, mégis Carwen felé fordultam. Még mindig nem értette. Nem baj.
– Albatrosz, a póni is megvan még – morfondíroztam; az öreg póni gyakran annyira lassú volt már, hogy az ember meg is feledkezett róla, és megesett, hogy így ki tudott szökni az istállóból és vidáman csócsálta a kertész ritka virágait. – Különben is, ha nagyon túlhajszolnád egyik nap, másnap egy másikat kéne használnod, hogy ne erőltesse meg magát. Jobb, ha több lova van az embernek. Úgy értem, Ön is rengeteg lóval van megáldva, és gondolom boldog tőle, ugye, Carwen?
Elnéztem a folyosó irányába, pedig igazából nem érdeklődtem annyira az iránt, merre kell mennem, csak a következő szavaimon gondolkodtam. Carwen nem ismert még eléggé, így könnyedén megbocsájtottam neki, hogy azt hitte, hagyom, hogy magunkra hagyjon.
– Frick, segít Drytsannek, ugye? Atyánk bizonyára nem véletlenül küldte Önt, hozzáértőnek tűnik – pillantottam fel a morcos testőrre, látván öcsém arcán, mennyire el van veszve, ami a lóvásárlás helyes irányát illette. Abban is biztos voltam, hogy neki nem lenne olyan fontos lovat vennie; viszont Ő már ismert eléggé engem ahhoz, hogy tudja, ha vásárolni megyek valahová, ott vásárolni is fogok. Ebben nem nyitok vitát, azt hiszem.
– Természetesen, Milady – bólintott, és egy főhajtás keretében ellépett mellettünk, hogy előre menjen. Én Drystanre néztem, azt sugallva felé a tekintetemmel és mosolyommal, hogy talán követnie kéne őt, de azt sem bántam, ha nem szeretett volna kettesben maradni vele, és inkább mellettem maradt.
– Carwen, Ön pedig megtisztelne azzal, hogy nekem segít? – pislogtam fel rá szendén; ekkorra már elfogadtam, hogy nem érti a hasonló jelek jelentését, de attól nem tudok megszabadulni, ami ennyire hozzám nőtt. – Tényleg eléggé el vagyok veszve – kuncogtam fel a tőlem telhető legbűbájosabban, ahogy kezeim összefontam a hátam mögött, és kissé gyermeteg ritmusú léptekkel indultam meg a mutatott irányba. – Tudja, mint mondtam, már van egy lovam, de ő túl élénk az én ízlésemnek, igazából Atyám vette. Gyönyörű, de kissé faragatlan, ha egy lónál létezik ilyesmi... Kislány koromban viszont volt egy pónilovam, igazából több is, és mindig hagyták, hogy befonjam a farkukat, és masnit tegyek a sörényükbe, meg szalagot a nyakukba... Szép nosztalgia lenne, ha ezt ismét csinálhatnám. Mit gondol, van olyan lovuk, ami tűrné az ilyesmit? |
A két főnemesi sarj kérésemnek megfelelően nyomomba szegődött, én pedig próbáltam figyelmet szentelni mindkét fiatalra, nehogy úgy érezzék kísérőjüket nem is érdekli a vásárló véleménye, annak szava. Közel sem ment olyan jól a kedves beszéd mint Lockenak, nem tudtam mosolyogni a vevőre úgy, ahogy ő tudott. Nem voltam megnyerő, mert nem tudtam megnyerő lenni... egész életemben három évvel ezelőttig nem szabadott megnyerőnek lennem, csak megvetni valónak; és mit ne mondjak, több évtized erőszakos nevelését nem lehet varázsütésre elfelejteni.
- Édesapám halála óta, úgy három esztendeje dolgozom itt. - hazudtam könnyedén, talán túlságosan is könnyen. Merae nem egyszer elpróbáltatta velem ezt a mondatot, hogy ne csak tárgyilagosan kezeljem 'apám' halálát, hanem úgy beszéljek róla, mintha valóban egy szerettem veszítettem volna el. Számtalanszor próbáltam érzéseket belecsempészni, úgy gondolni Locke állítólagos fivérére, ahogy azt a fiatal lány előadta, de hiába... nem tudtam milyen érzés volt egy szeretett személyt elveszíteni, vagy úgy általában szeretni. - Könnyen meglehet, hogy a Lady előtte járt Lockenál. - mondtam Lady Lynetre tekintve, próbálva épp úgy mosolyogni, amilyen szívélyesen ő mosolygott rám. Őszintén nem értettem érdeklődését, elvégre paripát venni érkeztek, nem pedig egy egyszerű lovász múltja után kérdezősködni, ráadásul a lovak sokkalta érdekesebb és hálásabb téma volt, mint a hazugságok amiket a végtelenségig tudtam volna halmozni, míg nem én is belezavarodok.
Némán hallgattam, ahogy a fiatal lány azt részletezni mennyi minden lehetőségem lenne; Természetesen nem tudhatta mekkorát téved, hogy ezért a lehetőségért is csak hálálkodhatok és nem haltam az utcán haltam éhen, végeztem egy árokban, vagy kapott el Gethas... Ő csak azt láthatta, hogy vele szemben egy fiatal férfi áll, aki ember, aki egész életében szabad volt - bár így sem értettem, hogy az adottságaim megemlítése mégis mire vonatkoztak. - Hölgyem bocsásson meg faragatlanságomért, de egy magam fajta személy álmodni sem mer ennél jobb foglalkozásnál. - mondtam mint egy magyarázattal szolgálva, immáron minden szavammal a valóságot takarva. Soha nem gondoltam volna, nem is álmodtam róla, hogy egyszer pénzt tarthatok a kezemben, hogy saját szobám lesz, hogy a saját ételem vehetem magamnak... De persze, ő ezt sem tudhatta. Mondandója további részére nem feleltem, mert a mondat végére beillesztett kérdés azt jelezte számomra, hogy azt fivérének címzi.
Ahogy Lady Lynet az egyik jószágra mutatott, úgy torpantam meg és fordultam oda a két nemeshez. Halvány, már-már nosztalgikus mosoly kúszott fel arcomra, ahogy megpillantottam kit is nézett ki magának a fiatal hölgy. - Ő Tido. - feleltem kérdésére készségesen, mire a fiatal mén hangom hallva felemelte szép fejét. - Tapasztalt lovasnak ajánlanám. Mohó, de készséges paripa, kivételesen szereti az ember társaságát. - a jellemzését már mint egy Lord Drystan kérdésére szántam válaszul.
- Sokan küllem alapján választanának, de mivel egy ló hosszú évekre az emberrel marad és barátja lesz bölcsebb döntés figyelembe venni az állat jellemét. Tido például kiváló választás lenne önnek Lord Drystan, de alacsony termete miatt néhány év múlva már nem lenne megfelelő társ. - mondtam a fiatal fiúra pillantva, majd tekintetem átvezettem nővérére. - Lady Lynet, önnek egy nyugodtabb kancát, esetleg egy herélt mént tudnék ajánlani, de természetesen a döntést teljes mértékben önökre bízom.
Mondandóm végére szinte azonnal félreálltam, előre engedve a két nemest a folyosón, mely egyik oldala az istállókra, másik pedig az udvarra nézett. Reméltem, hogy előre is sietnek, hogy nyugodtan nézhessenek szét az istállóban, hátha attól nem érzik magukat feszélyezve; Ha pedig találtak volna olyan állatot, ami elnyeri tetszésük akkor ott lettem volna és segítettem volna rajtuk - de már így is jóval többet beszéltem, mint bármikor máskor. |
Megértően fogadtam, hogy nem Locke szegődik szolgálatunkba a hátasunk kiválasztása során, hanem inkább unokaöccsére bízza a feladatot. Ezzel együtt egy sajnálkozó pillantást vetettem Carwen irányába, hisz’ tudtam, hogy mostmár véglegesen is Lynette hálójába sodorta a sors. Szegény pára!
Sohasem tudtam eldönteni, hogy nővérkém ezekben az esetekben inkább hasonlított-e egy ragadozómadárra, esetleg hálóját biztosan szövögető pókra, vagy talán az áldozatát cselesen becserkésző vadmacskára. Túl sok volt a párhuzam.
Carwen gesztusára csak biccentettem, s komótosan szegődtem Lyn nyomába. Mielőtt azonban átléptem volna másik helyiségbe hátrasandítottam Frick felé, aki, mint mindig, rezzenéstelen kőarccal zárta a sort. Volt valami hátborzongató a jelenlétében. Való igaz, hogy gyermekkoromban halálosan féltem a zord embertől, olyannyira, hogy ha megjelent apánk társaságában, próbáltam megtartani a három lépés távolságot, nehogy valami szörnyűséges dolgot tegyen velem, netalán összeroppantsa az amúgy is gyenge csontjaimat. Ám ahogy teltek az évek, lassacskán rájöttem, hogy rettenetes természete ellenére, keresve se találna családunk hűségesebb, megingathatatlanabb munkaerőt, mint a neves Frick.
Makacs hallgatásba burkolództam, amíg nővérem cserfes szavakkal támadta a kalauzunkat, akinek látszólagosan nem sikerült maradéktalanul felfognia Lyn kacér hozzászólásait. Nem hibáztattam emberünket, hisz Lynette alaptermészete néha igazán csak túlzó volt. Ám e túlzás nélkül a mellettem csacsogó hölgy nem lett volna Lynette Llewellyn.
Teljes erőbedobással próbáltam nem belefolyni a beszélgetésbe, s a feladatra koncentrálni, miszerint olyan hátassal térjek haza, ami talán nem leheli ki a lelkét pár hónapon belül. Lyn elhatározta, hogy nekem is részt kell vennem a társalgásban, így egy megadó pillantás kíséretében kulcsoltam karomat nővéremébe, majd kérdésére egyetértően bólintottam.
Nem sok istállóban jártam a sajátunkat leszámítva, ám így is meglepett, hogy a nyilvánvaló szagok ellenére, milyen gondosan tisztántartott helyre érkeztünk, már amennyire ez egy lovakat ellátó építményről elmondható.
- Mondja Carwen, mi alapján szoktak a vásárlóik hátast választani? – érdeklődtem csendesen. Ahogy áthaladtunk az állások között, jópár szép példányt véltem felfedezni, ám valahogy kételkedtem abban, hogy én ma lóháton fogok hazajutni. Bár ha Frick-en múlik... – pillantottam egy másodperc erejéig a testőrünk felé.
– Való igaz, nem sokat tud rólunk – kezdtem, majd egy pillanatra Lyn felé sandítottam. – De önnél senki sem ismeri jobban ezeket a jószágokat. Mit ajánlana számunkra? – tettem fel a kérdést, mindkettőnk nevében, majd újra elcsendesültem. Kíváncsi voltam a lovász véleményére, hisz’ a kis csapatunk közül ő volt a legképzettebb a témában. |
Carwen hangja kellemesen mély volt, édes és bársonyos, mint a méz, még akkor is, ha nem tűnt kifejezetten boldognak... Vagy egyáltalán vidámnak. Leginkább az elveszett szót tudtam volna használni rá, habár arcára alig ült ki érzelem. Épp úgy, mint azokéra a gyönyörűen faragott mellszobrokéra; mindannyiuk arca gyönyörű volt, de üres. Megszoktam, hogy az emberek megilletődnek a társaságomban, elég volt hozzá a rangom vagy a dicsérő szavaim, elvégre, ritkán találkoztam a családom tagjain kívül más főnemessel, az alsóbb rétegek pedig aligha várták egy főnemes lányától, hogy a szemük színét ajnározza.
Carwen azonban nem ettől tűnt megilletődöttnek, sokkal inkább az egyszerű ténytől, hogy hozzá beszéltem, és nem Locke-hoz. Butaságnak tűnt; nézett már tükörbe, vagy találkozott más nővel? Fájdalmasan egyértelmű volt számomra, hogy a fiatal férfi nincs tisztában a jóképűségével, nem tulajdonít jelentőséget neki. Szinte megsajnáltam; habár egyszerre meghökkentett és csalódott felháborodással töltött el, amikor Carwen cseppet sem reagált nyilvánvaló közeledésemre, sőt, a tekintete sem vándorolt kebleim vonalára, mely kirajzolódott a ruhámon keresztül, ez az érzés eltörpülni látszott a feltámadó együttérzés és sajnálat mellett. Ezzel együtt valamiféle buzgó tűz is támadt a lelkemben, nem egészen önzetlenül; élvezetes volt azokkal a férfiakkal is táncra kelni, akik nem is tudták, hogy épp felkértem őket. Sőt.
Előbb vagy utóbb, de minden férfi ráébredt, hogy micsoda-kicsoda is ő.
– Örömmel vennénk, ha elrabolhatnánk egy kis időre – mosolyogtam, hangomban olyasféle könnyedséggel, ami tökéletesen elfedte azon gondolataim, miszerint a kicsinél cseppet több időre is szívesen elloptam volna a férfit. Habár ellene voltam mindenféle erőszaknak, s a lovagi tornákat is épp csak azért élveztem, mert sehol máshol ennyi fess lovagot nem látok páncélban, ha valaha valakit elraboltattam volna, az minden bizonnyal Carwen lesz. Még szerencse, hogy eme aprócska gondolat aprócska, gyermeteg gondolat is maradt, egy olyan kislány vágyálma, aki minden játékát csak addig élvezte, amíg meg nem kapta, azután pedig valahogy elszállt a varázsuk.
Mosolyogva biccentettem az idős Locke felé búcsúképp, majd könnyed, ruganyos léptekkel indultam meg abba az irányba, amelybe a férfi vezetett; Frick szorosan a nyomunkban járt, nehéz lépteit szinte érezni is lehetett.
– Mondja, Carwen, régóta dolgozik itt? – érdeklődtem vidáman, igyekezve egyszerre Drystan mellett maradni és a jóképű férfi mellé sorolni, egyszerre. Nehéz vállalkozásnak tűnt, de egyiküket sem szerettem volna kihagyni a beszélgetésből; nem hiába szereztem magamnak hírnevet, mint figyelmes társaság. – Tudja, az előző lovamat is itt vettük, de akkorról valahogy nem emlékszem Önre, uram. Pedig egészen biztosan megjegyeznék egy ilyen arcot.
Nem hittem, hogy ha eddig nem tette, úgy most különösebben magáénak érezné a bókom; ám ez olyasvalami volt, ami részemmé vált, és akkor sem tudtam abbahagyni, ha nem láttam értelmét. Drystan egyébként is ismert.
– Kérem, ne vegye tolakodónak, de igazán nem látom, miért választaná egy Önhöz hasonló adottságokkal rendelkező fiatal férfi a lovász-létet, mikor annyi más lehetősége volna...! – Ábrándos sóhaj szaladt ki ajkaim közül, mintha csak megrészegített volna az a sok alternatíva, amit Carwen jövőjében láttam. – Persze, a lovakban is van valami különleges... Mint az emberekben. Némelyikük ebben jobb, némelyikük abban, mindegyik máshoz kapott képességeket az Istenektől... Ugye, Drystan? – pillantottam az öcsémre, és ha esetleg igyekezett volna kivonni magát a beszélgetésből azzal, hogy minél távolabb marad tőlem, és inkább Frick óriási termete mögé bújik, úgy finoman karon ragadtam, és belé karolva kényszerítettem maradásra, mint oly sokszor.
A lovak szaga egyre erősebb lett, ahogy közelebb értünk az állásokhoz; harcoltam a késztetéssel, hogy fintorogjak, és meg is nyertem a csatát.
– Ő például kivételesen szép! – mutattam az egyik lóra, ahogy beléptünk; azt sem tudtam, fiú-e vagy lány, és még azzal sem fárasztottam magam, hogy kancának vagy ménnek hívjam. – Hogy hívják?
Őszintén, cseppet sem konyítottam a lovakhoz. De tetszett a hátas almásderes szőre. Vagy bundának hívták...? Lényegtelen. Az volt a fontos, hogy tetszett a külleme; és így kikényszerítettem Carwenből is, hogy megszólaljon, és újra elmerülhessek a hangjában. |
A hirtelen jött figyelem amivel Locke kitüntetett meglepett és meglehetősen megilletett. Rangomhoz illő módon, zavartan hajtottam fejet újból mikor be lettem mutatva. Mikor fejem felemeltem szinte azonnal tekintetemben kétségbeeséssel fordultam vissza a férfihoz, mert nem tudtam mire vélni Lady Lynet szavait... Ha Locke nem kezd a fiatal nemeslányhoz hasonlóan nevetésbe, minden bizonnyal észre sem veszem, hogy a lány szavai komolytalanok és egyből magyarázkodásba kezdek, hogy néhány ügyetlen szóval lebuktassam magam. De szerencsémre ott volt nekem Locke aki mindig kimentett az ilyen helyzetekből. Rámmosolygott, már ennyiből megértve mit akar mondani; Én is elengedtem egy halvány félmosolyt Lady Lynet irányába, mint egy értékelve kedves szavait.
- Ha nem tudnám, hogy a fiú fivéremé magam is kételkednék benne. - mondta olyan hihetően és szeretettel a hangjában, hogy néha még én is elhittem - én is el akartam hinni - hogy a rokona vagyok... De a tükörbe nézve hegyes füleim és beforradt sebeim mindig emlékeztettek arra, hogy nem Locke egyik fivérének fattya vagyok, akit apja halálát követően pártfogásába vett. Nem, én egy rabszolga voltam szülők nélkül, gazdám kedvenc kutyája után elnevezve, aki valami csoda folyamán mégis elnyerte egy gazdag kereskedő bizalmát.
Locke érdeklődve hallgatta mivel szolgálhat a Llewellyn testvéreknek, miközben én az épp felszólaló magas férfit figyeltem. Egészséges félelem fogott el a túlságosan is Gethasra emlékeztető férfi jelenlététől, olyan fajta ami összeszorította torkomat, nem engedve, hogy akár egy szó is elhagyja a szám. Mégis, mikor meghallottam nevem tudtam, hogy kénytelen leszek beszédre nyitni ajkaim.
Szemeim azonnal a közelebb lépegető nemes lányra vezettem, de előtte egy kérdő pillantást vetettem Lockera, viszont a férfi egyáltalán nem nyugtatott meg: Láttam rajta, hogy ő mindent ért és ezzel azt sugallta, hogy nekem is mindent értenem kéne. De én nem tudtam semmit, nem értettem miért nem hozzá fordul tanácsért az ifjú Llewellyn és miért hozzám és mivel Locke nem szólalt fel nevemben kénytelen voltam magam hangomat hallatni.
- Természetesen hölgyem. - hajtottam főt ismét, leplezve pillanatnyi zavarom, amit a rámtapadó szempárok váltottak ki belőlem. - Szívesen segítek önnek és a fivérének legjobb tudásom szerint.
Tekintetem felemelve Lady Lynet még mindig ott állt előttem, kedvesen, már-már túlságosan kedvesen mosolygott rám. Nem akartam, hogy tekintetembe kiüljön a zavarodottságom, így hát megpróbáltam viszonozni a gesztust és kedves mosolyra görbítettem ajkaim.
- Megtisztelő, hogy Sir Thane gondolt egy olyan vén kecskére, mint én. - hallottam Locke hangját magam mellől, miközben rátekintve őszinte mosolyt láttam az arcán, de többször nem jutott szóhoz: nem akart a nemes lány szavába vágni. Reméltem, hogy a beszélgetésben immáron nekem nem lesz akkora szerepem és elég lesz segítenem az ifjú Llewellyneknek, de nevem újból elhangzott tekintetem pedig találkozott Lady Lynetével. Észrevehetően bólintottam, így megerősítve szavaim.
- Lord Drystan, jobb helyre nem is küldhetett volna bátyád. - mondta a még mindig mellettem álló öreg, ahogy bíztatóan a fiatal fiúra pillantott. - Ahogy Carwen is mondta, szívesen lesz önök segítségére. Nyugodtan bízzanak meg benne, a legkiválóbb hátast találja majd meg önöknek. Attól tartok magam viszont kénytelen leszek addig búcsút venni társaságuktól, míg a paripájukat megválasztják. Tudják hogy megy... Üzlet és család nem mindig müködik jól együtt. - mondtam Locke bocsánatkérően, egyértelműen Camronra utalva. Nem okolhattam azért, hogy szeretné ügyeit elrendezni fiával, de ezzel együtt minden felelősséget rámbízott. Örültem bizalmának, de annak nem, hogy magamra hagy; Jobban éreztem volna magam, ha Locke is csatlakozik és beszél helyettem is.
De mivel erre akkor már nem láttam esélyt csak elléptem az öreg mellől, a bal kezem felé nyiló ajtó felé intve kezemmel. - Kérem kövessenek. - mondtam a lehető legudvariasabb hangnemem megütve és egy halvány, de udvarias mosolyt vetettem mind Lord Drystan, mind Lady Lynet irányába. Ha elém fáradtak még utoljára az öregre pillantottam és biccentettem egyet, hogy utána a nemesek nyomába indulhassak. Be szerettem volna nekik mutatni az istállót arra számítva, hogy lesz állat amelyik elnyeri tetszésüket. |
Lyn szavai hallatán halovány mosolyra görbült a szám. Nővérem mindig tudta, hogy miként állítson szépséges hazugságokat, hogy azok valamilyen különös módon még nyugtatóan is hassanak. Bár inkább kívántam hallani a kegyetlen igazságot, mégis be kellet érnem vidáman csengő, kegyes hazugságokkal. Talán jobb is volt így, s megtarthattam a filozofálgatást egy másik alkalomra.
Nem mondhattam el azt magamról, hogy sokat voltam életem során Locke istállójában vagy találkoztam az említett úrral. Talán zsenge gyermekkoromban lehettem itt utoljára, akkor is családom valamelyik tagja körében, amíg kiválasztották az úri kedvüknek megfelelő paripát. Tudtommal a Locke-féle istálló volt az egyik kiemelt hely ahonnan Llewellynék hátast vásároltak s mindig nagyfokú elégedettséggel tértek vissza. Kivéve, persze, azt a szerencsétlen esetet, amikor az én kehes paripámat más istállóból választották ki, ugye.
- Köszönöm Frick - nyugtáztam a férfi szavait, miközben a hátam mögött összekulcsoltam kezeimet. - Szolgálatai mindig is hatalmas értékkel bírtak családunk számára.
Eddig nem éreztem szükségét, ám bátyám jötte rávilágított arra, hogy tényleg szükségem lenne egy igazi hátasra. Thane legnagyobb bánatára sohasem kedveltem a kardvívást, vagy efféle barbár tevékenységeket, ellenben a lovaglást fölöttébb élveztem. Legalább amíg vágtattam a kutya nem szólt hozzám. Mondanom sem kell, h mióta elhullt szegény Cseresznye, nem forszíroztam eme aktivitásokat. A pónin való lovaglás azért csak zavarba ejtő lett volna az én koromban...
Locke szívélyes szavakkal köszöntött minket, hanghordozása egyben volt kellemes és tiszteletteljes, ahogy az elvárt volt főnemesi családunk irányába. Üdvözlésképp egy biccentést ejtettem meg mind Locke, mind a háttérben tevékenykedő férfi felé.
Amikor bemutatta unokaöccsét, érdeklődve fordultam az említett illető irányába. Egyet kellett értenem Lynettel, miszerint a férfi természetfelettien jóképűnek hatott, s az istálló mocskában ez a tulajdonsága csak még jobban kiütközött. Már megint itt tartunk?! A hapsikám úgysem menekülhet Lyn karmai elől - sóhajtottam magamban, miközben alig észrevehetően megforgattam a szemeim. Akárhogy is kerestem a hasonlóságokat az istálló gazdája és Carwen között, egy fikarcnyit se találtam. Ezt a felfedezésemet azonban nem forszírozam tovább, hisz nem ezért voltunk itt, sőt, nem is igazán az én dolgomnak tartottam, hogy beleártsam magam.
Frick kimért, határozott hangja nyugtatóan hatott, ahogy a mondandója is, levéve a magyarázkodás terhét a vállamról, aminek fölöttébb örültem. Az sem lepett meg túlzottan, amikor Lynet kijelentette, hogy ő se bánna egy új hátast a meglévő mellé. Nem hibáztattam, hisz egy paripa az nem kollekció.
Nem sokat kellett várni, hogy Lyn akcióba ne lendüljön Carwen irányába, jómagam azonban egy tapodtat se mozdultam Frick mellől, csak miután a nővérem választ csikart ki az unokaöccsből.
- Igen, nos - köszörültem meg a torkom. - Thane bátyám a lelkemre kötötte, hogy csak a számomra legalkalmasabb hátassal távozzak, így ennek fényében szeretnék egy pillantást vetni a lehetőségekre - szóltam, miközben előrébb léptem pár lépésnyit. |
Nem tudom miért, de nem lepett meg, hogy Yserone ismeri a lovagnő történetét; Talán azért, mert minden valamire való kislány eljátszik azzal a gondolattal, hogy egy napon kitörve a férfias világ férfias elvárásaiból, maga is képes lesz nagy tetteket véghezvinni. Bár Sharlot törekvéseit erőszakkal legyűrték, és az életével fizetett értük, mégis példamutató értékkel bírt. Nagyon kedveltem a történetét.
- Azért halt meg, amiben hitt… Ennél nincs szebb – ráztam meg a fejem akaratosan, ezzel lezárva a még ki sem alakult vitát; Látszott, hogy ebben is teljesen másképpen vélekedünk, de nem volt erőm veszekedni. A Tolvajlás Istenei aznapra már éppen elég fejtörést okoztak a számomra a lány személyében.
Érdeklődve hallgattam a saját kedvenc története körül fonódó szavait; Sem a történet, sem annak szereplője nem volt ismeretes számomra, de kutya szégyennel sem tudtam volna magam rávenni arra, hogy megkérjem, mesélje el, mert ahhoz be kellett volna ismernem, hogy valamit nem tudok, azt pedig büszkeségem sosem engedné – így maradtam meg tudatlannak ezen legendát illetően.
- Nehéz elhinni, hogy egy istenség képes lenne halandó asszonyt választani; néha még az is furcsa, ha egy tünde választ magának emberi párt – fűztem hozzá mégis egy rövid gondolatot anélkül, hogy elárulnám elmaradottságomat a meséről. Éveket töltöttem egy hegyesfülű társaságában, aki nemcsak mesteremmé, de jó barátommá is vált ezen idő alatt; Míg a Zsebmetsző arcára egyetlen szarkaláb sem költözött, addig az én külsőm egyetlen év alatt is rengeteg változáson esett át – míg Ő harminc év múltán is ereje tejében lesz, addigra az én testemet már teljesen elemészti a kor. Egy Isten nem csupán hosszú életű, hanem egyenesen halhatatlan. Botorságnak tűnt egy ilyen szerelem. Bármilyen szerelem, summáztam magamban gondolataim végére érvén, mohón tekintve célom felé.
Nem tudom, hogy miért rémisztett meg annyira a következő alkalom gondolata; Azért, mert Yserone kísérgetése csak feltűnést keltene, vagy, mert féltem, hogy a végén még megkedvelném. Egyik sem lendítette volna előre túlságosan az ügyeimet; Mindent hajlandó voltam beáldozni a bosszúm oltárán.
- Jó – vontam fel a szemöldököm kihívóan, amikor kifejtette, hogy nem fog utánam sírni. Ennyivel lezártnak is tekintettem a témát, hiszen hacsak egy gondolattal is továbbfűzöm a dolgot, talán a megfelelő fizetség fejében hagytam volna magam meggyőzni egy újabb találkát illetően. Talán még anélkül is, ütött szöget a fejemben a felismerés, amit igyekeztem bosszúsan elkergetni magamtól. Mit nem?!
- Hogyan engedheted, hogy bárki kezet emeljen rád? – kérdeztem hitetlenül. – Hülyébb vagy, mint hittem – ráztam meg a fejem elérve, hogy a laza fonatból néhány tincs kiszabaduljék. Nem érdekelt különösebben. – Ha Te nem véded meg magad, más sem fog, Yserone – emlékeztettem halkan, de vehemensen. Hirtelen kedvet kaptam hozzá, hogy előhúzva kardomat mutassak neki néhány egyszerű fogást, de úrilányként, biztosra vettem, hogy nem értékelné az ilyesmit. Legyűrtem hát a késztetéseimet.
- A kedvesség nem kifizetődő – értettem egyet, sóhajtva bólintva szavaira. Talán fizikálisan nem védte meg magát, de makrancos szavaival, és kiállhatatlanságával egészen hathatós védőbástyát emelt maga köré; hirtelen érteni kezdtem természete mibenlétét, és ez zavartsággal töltött el. Ideje volt mennem.
- Az Istenek kegyelmezzenek meg számomra egy ekkora büntetéstől – nevettem fel utolsó szavaira, miközben a fejemre húztam a csuklyámat. – Téged pedig oltalmazzanak meg a hozzám hasonlóktól – fűztem szavaimhoz, csak azért, hogy mondjak valamit. – Boldog életet, Yserone Crudel! – búcsúztam úgy, mintha végleg tenném, majd hamarosan bevetettem magam a piaci kofák, és vevők hömpölygő tömegébe.
Lezárt kör! – Borzalmas reagocska lett…
Köszönöm a játékot, részemről élveztem! |
- Ismerem ezt a történetet, kislányként olvastam! Nagyon tetszett Sharlot jelleme és bátorsága, a végével viszont sehogy sem voltam kibékülve. Dicsőség ide vagy oda, az ember nem dobja el ilyen könnyelműen az életét, hacsak nem ostoba - csóváltam meg a fejem. - Többre kellett volna becsülnie az életét.
Elgondolkodtam, hogy a sok mese közül, amit hallottam, melyiket válasszam ki kedvencemként. Némi tétovázás után megállapodtam az egyiknél, amit talán Cala nem ismer. Annál jobb, mert van rá esély, hogy felkeltem az érdeklődését.
- Az egyik kedvencem egy félvér kisfiúról szól, akinek az anyja egyszerű halandó, az apja pedig egy isten. Hősnek született, emiatt rengeteg szörny vadászik rá és különböző kalandokba keveredik. A végén persze rátalál a boldogság és a szerelem, és elnyeri méltó helyét a hősök közt. Nem igazán kislányoknak való történet, de nagyon szerettem.
Nehéz volt elhinni, hogy könyvekről beszélgetek valakivel, aki alig egy órája megpróbált kirabolni. Nem is volt olyan hülyeség azt a feltételt szabnom, hogy töltsön velem egy kis időt; sőt, korholtam magam, miért nem voltam mohóbb és miért nem láncoltam jobban magamhoz. Tudtam, meg tudnám félemlíteni annyira Howe hírével, hogy kierőszakoljam a társaságát. Büszkeségem egy halk, repedt darabja gúnyosan nevetett rajtam és önző gondolataimon.
Cala nem siklott el olyan könnyelműen a nyelvbotlásom felett, és ahogy visszaidézte, mit mondtam, elfordítottam róla a tekintetem. Nem szerettem volna, ha olyan dolgokat olvas ki belőle, amiknek nem kéne ott lenniük.
- Na és? Nem vagyok gazdag, de nem is fogok egész éjjel a párnámba zokogni miattad.
Persze, hisz javarészt Howe vagyonát ajándékoztam neki, és ha a jövőben bármiért is fizetnék Calának, biztosra veheti, hogy azt is jövendőbeli uram fogja állni - a tudtán kívül, persze. Nem csak a tolvaj lányka kerülne bajba, ha az uram megsejtené, miket művelek... A legközelebbi találkával kapcsolatos gondolataimat viszont nem fűztem tovább. Lehet, hogy futottak rajta repedések, de a büszkeségem attól még egy nagy, szilárd tömb volt; nem engedhettem, hogy Cala azt a feltételezést vonja le, hogy szükségem volna a társaságára, vagy ilyesmi. Nem szerettem másoktól függeni.
Mutatóujjamat az ajkamhoz emeltem, némán intve kicsit visszafogottabb hangszínre a lányt. Nem nekem fájna, ha az éles hallású polgárok fülébe jutna, kicsoda-micsoda.
- Pedig gyakran megérdemeljük - vontam vállat. Tény, én sem szoktam hagyni senkinek, hogy ok nélkül, hatalma fitogtatásaként kezet emeljen rám. Viszont tudtam, hogy sokszor rászolgáltam és sokszor meg is kaptam, olyankor pedig háborogtam és dühöngtem ugyan, de a lelkem mélyén tudtam, hogy megérdemeltem.
- Az baj, Cala - jegyeztem meg cinkos mosollyal, mikor azt mondta, nem is vagyok olyan kiállhatatlan. Szerintem nagyon is az vagyok, csak Cala valamiért kedveli az ilyen embereket; vagy inkább elviseli őket, mert abban nem hittem, hogy bármi pozitívat is érezne irántam. - Az én világomban aki kedves és törékeny, az elbukik. Gondolj bele, ha neked mondanám, hogy légy kedvesebb. Nem tehetjük, igaz?
Röhejesen festene egy kedves és figyelmes tolvaj, ezt talán ő is belátja. Két teljesen eltérő világban éltünk, de mindkettőnknek kegyetlennek és keménynek kellett lennünk, ha túl akartuk élni. Az érzelmek nem elfogadhatóak, hibázni pedig egyenesen tilos. Cala kérdése hozott vissza a valóságba. Egy óra. Egyezség. Határozott bólintással feleltem rá.
- Természetesen. Szabad vagy, a történtek pedig... nos, meg sem történtek - feleltem a messzi tájat fürkészve, az épületek homlokzatát, és próbáltam úgy tenni, mintha nem én lennék ebben a pillanatban a legmagányosabb ember Aglanir földjén. Pedig úgy éreztem magam.
- Minden jót, Cala! - tettem hozzá, az ölemben fekvő ujjaimat birizgálva. Erőt vettem magamon, és cinkos mosollyal a lányra emeltem a tekintetem. - Kívánom, hogy gyakran hozzon össze a sors olyanokkal, mint én! |
A kőfalon ülve furcsa érzés kerített hatalmába; Ahogy Yserone a hátamnál ücsörögve a hajam befonásával bíbelődött, és könyvekről beszélt, hirtelen sajnálni kezdtem. Kívülről a szép ruháiban, a kikent arcával, és a csillogó ékszereivel valóban olyasvalakinek tűnt, akinek mindene megvan – mégis, mintha makacsul keresett volna valakit, akivel legalább néhány szót válthat; Ezt bizonyította az is, hogy milyen feltételt szabod számomra azért, hogy elfeledkezzen vele szemben elkövetett bűneimről.
Gyermekként valóban szerettem olvasni, de azóta, hogy a mostohám elvert a háztól, nem túl gyakran volt lehetőségem rá; Leszámítva persze azokat a birodalmi hirdetményeket, amelyekben vérdíjat tűztek ki a fejemre, de hála a Tolvajlás Isteneinek, ilyesmi sem túl gyakran fordult elő velem. Leszámítva a legutóbbi fiaskót Aertenben, amiből szintén nem lett volna baj, ha nincs ott az a másik tolvaj.
Érdeklődve hallgattam a szavait a jegyese házában található könyvtárról; Hirtelen kedvem támadt volna megkérdezni, hogy van-e a Lewellyn birtok falai közt a könyveknél is értékesebb holmi? És ha igen, hogyan juthatnék be úgy észrevétlenül, hogy később a kijutással se legyen gondom? Elvégre, még tolvaj voltam. Egy könnyed, baráti csevegésnek álcázott beszélgetés alkalmával egyszerűen juthattam volna olyan hasznos információk birtokába, amelyet a későbbiek folyamán kamatoztathatok. Végül aztán makrancos sóhajjal, de visszanyeltem a megszületni vágyó kérdésemet.
- Van kedvenc történeted? – érdeklődtem végül. – Jómagam nagyon kedvelem Sharlot lovagnő történetét, akit az erdei tündék neveltek harcossá, de miután megnyert egy lovagi tornát, amin csak férfiak indulhattak volna el, a király kivégeztette… Nem a végkifejlett miatt tetszik, hanem a gondolat miatt, hogy egy asszony is érhet el nagy dogokat – fecsegtem, mintha nem lenne más gondom az életben; mindeközben pedig szokatlan türelemmel tűrtem, hogy megalkossa számomra a bohócfrizurát.
Végzett.
Úgy hápogtam, mint egy néma kacsa, amikor felpattant mellőlem és az egyik kofához sietett, hogy elkunyeráljon tőle egy rusnya, díszes kézitükröt, hogy azzal térjen vissza ülőhelyünkhöz. Homlokráncolva vettem tudomásul, hogy teste az enyémnek feszül, miközben olyan pozíciót vett föl, hogy jól lássa párosunkat a kezében tartott tükörben. Volt egy sanda gyanúm, hogy sokkal inkább magát nézegeti, mintsem, hogy az én szépségemről nyerjen tanúbizonyságot. Jó munkát végzett a hajammal.
- Aha, ügyes… Várj! Mi az, hogy legközelebb?! – meglepetten meredtem rá, amikor felfogtam szavai értelmét. Nem gondoltam volna, hogy a beígért egy órán túl további alkalmakat akar rajtam bevasalni. Hirtelen nagyon megijedtem. Pár centivel arrébb húzódtam tőle, hogy kék szemeim érdeklődéssel telve megállapodjanak az arcán. – Te komolyan találkozni akarsz még velem? De hiszen kiraboltalak! – sápítoztam, nem is törődvén azzal, hogy hangszínem egy kissé hangosra sikerült feltornáznom.
Az édesanyám a születésem után halt meg, így nem ismertem; Jó ideig csak ketten voltunk apával, így nem hiába nevelkedtem kissé fiús lánynak; Amikor felnőttem, és elkerültem hazulról, a Zsebmetsző gondos szárnyai alatt, aki maga is férfi volt, jellemem elferdült a lányos dolgok irányából. Volt dolgom férfiakkal, loptam hamis csókokat az ajkaikról, de csak azért, hogy megszerezhessem az erszényük tartalmát. Az érzelmek csak elgyengítettek volna, elvezetve az ösvényről, amelyen járni kívántam a célom beteljesítéséig; A mostohám iránt kitervelt bosszúm olyasmi volt, amely megakadályozott abban, hogy megízleljem a szerelem ízét. Mindenek elé helyeztem a revánsot, és az igazságtételt a családomért. Nem is tudom, hogy mi okból érdekelt, hogy miként vélekedik ez a felfuvalkodott fruska a szerelemről, de azon kaptam magam, hogy mind a tekintetem, mind a fülem érdeklődve csüng szavain.
- Csak próbáljon engem megütni egy férfi, rögvest a hátába állítom a saját karját – ragadtam ki szavainak egy aprócska részletét, de talán nem is hallotta, hiszen olyan szokatlan eltökéltséggel beszélt. Bármennyire is igyekezett Yserone a végére szépíteni a dolgokon, úgy éreztem, nagyon is jól jártam azzal, hogy még nem tapasztaltam meg a szerelem okozta tébolyt. Szerencsés vagyok, summáztam.
Nem húzódzkodtam el, amikor ismét a vállamra helyezte a fejét, hogy arcképünk ismét egy helyre kerüljenek a tükör keretében. Szavai, bár felértek egy jól irányzott sértéssel, kedveskedőnek tűntek; Rájöttem, hogy nem azért tesz lekicsinyítő megjegyzéseket a külsőmre, mert bántani akar, pusztán képtelen másképpen megfogalmazni a bókjait. Egy pillanat erejéig makrancos vonásaim ellágyultak irányába.
- Tudod mit, Yserone? – pillantottam felé, türelmetlenül ellökve a hajam igazgató kezét. – Nem is vagy Te olyan kiállhatatlan, mint mutatod… - tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy kimondtam a gondolataimat, de úgy gondoltam, talán egy kis őszinteség belefér kapcsolatunkba. – Ha időnként leereszkednél a magas lóról, és nem úgy kezelnéd az embereket, mint a mocskot a cipőd sarkán, egészen kedves teremtés lennél – kezdtem ráeszmélni, hogy lassan letelik az egy óra, mégsem pattantam fel a helyemről, hogy uccu neki, elfussak a kényes hercegnő társaságából. A Zsebmetsző egyszer azt mondta nekem, hogy mindennek megvan a maga oka, ahogyan senki sem lesz ok nélkül olyan, amilyen. Érdekelt a lány története, és a kérdés már ott csiklandozta a nyelvem hegyét, de végül makacsul összezártam ajkaimat, és elűztem gondolataimat messzire.
- Letelt az egy óra – mondtam szigorúan. – Tartod magad az egyességhez? – kérdeztem. |
Nocsak, egész engedelmes lett a végére. Talán csak belátta, hogy felesleges velem ellenkeznie, mert makacsabb tudok lenni bárkinél, ha arról van szó, mit akarok; vagy csak megunta, hogy egy nála idősebb nővel civakodjon. Mindenesetre örültem, hogy ledobta a köpenyét, mert így könnyebben hozzáfértem a hajához és jobban felmérhettem az alakját. A ruhái nem tűntek vészesnek, bár én biztosan nem hordtam volna ezt az összeállítást, az alakja meg már-már egész irigylésre méltó volt. Oh, fürdővíz, illatszerek, csipke! Bárcsak...!!
- A jövődre nézve hasznos lehet, ha megjegyzel valamit: a hatalom nem jár kézen fogva a boldogsággal. Teljesen más ösvényt követ a kettő.
Persze ez a két út gyakran összeér, mi sem jobb bizonyíték erre, mint Howe maga. Ő aztán boldog a megszerzett hatalmával. Ha jobban belegondolok, talán csak én vagyok ilyen szerencsétlen; de hát egyedül saját magamat okolhatom, senki sem kényszerített bele. Amúgy sem kell nekem a boldogság; minden, amire vágyom, az erő, a pénz és a bosszú. A többi csak mellékes.
Ahogy végre elkezdtünk valami érdekes témáról beszélgetni, rögtön befogtam a számat és érdeklődve hallgatni kezdtem Cala történetét. Egészen felvillanyozott, egyrészt az, hogy tényleg nem tolvajnak született, másrészt az, hogy tud olvasni, harmadrészt meg az, hogy még a könyveket is szereti. Nem is rossz! Lelkes, érdeklődő mosoly csücsült a számon, és öntudatlanul Cala haját is lágyabban fontam.
- De hisz ez nagyszerű! Nekem is vannak mesekönyveim, az egyiket a dédanyámtól örököltem, a másik csak egy olcsó fajta, amit édesanyám szerzett a kikötőben. Eleinte ő olvasta fel nekem esténként, de aztán hamar megtanultam olvasni. Mindig együtt olvastunk! - elnémultam egy újabb fonat rögzítésének idejére. A csatokat a saját frizurámból bontottam ki, kivételesen nem érdekelt, milyen szénaboglya kerekedik ki sötét fürtjeimből. Amint lezártam a mozdulatot, folytattam. - Képzelj el száz meg száz könyvet egy helyen! Howe palotájában van egy könyvtár, telis tele könyvekkel. Javarészt unalmas politikai feljegyzések, de van néhány érdekes történelmi napló, verseskötet és néhány mágikus kötet is. Én persze nem értek az ilyesmihez, de mindig van mit olvasni.
Nem akartam felvágni Cala előtt, sokkal inkább szerettem volna megosztani az örömömet valakivel, aki értékeli. Amikor itthon csöpögve elmeséltem, mekkora könyvtár van Howe úr otthonában, anyám csak legyintett: jó, jó, de az étkészlet, az milyen?
- Mindjárt. Ez a tincs nem akarja az igazat, de csak idő kérdése és megadja magát... Így ni, kész is.
Amint az utolsó fonatot is eltűztem, elégedett mosollyal szemügyre vettem a végeredményt. Aprót bólintva konstatáltam, hogy ezúttal is remek munkát végeztem és sikerült kihoznom a maximumot. Cala következő kérdésére a mosoly odafagyott az arcomra, tekintetem oldalra vándorolt, majd válasz helyett barátságosan megpaskoltam a térdét.
- Várj meg itt - felkeltem a padról és az egyik kofához siettem. Rövid szóváltás után megengedte, hogy kölcsön vegyem az egyik tükrét, azzal tértem vissza Calához. Lehuppantam szorosan mellé, és a karjának dőlve elé tartottam a tükröt. - Tökéletes. Remekül áll. Fantasztikus vagyok. Bár legközelebb csak a tetejét fonom be, jobban áll, ha az alját leengedjük.
Meggondolatlanul fecsegtem, fel sem tűnt, hogy a következő alkalmat említettem. Valahogy nem figyeltem rá, mert még mindig Cala korábbi kérdése tartott fogva. Természetesen tudtam, mit feleljek, lelki szemeim előtt azonban nyoma sem volt Howénak. A vonások hasonlóak ugyan, de Thane Llewellyn borostás képe jelent meg előttem. Kétség sem fért hozzá, hogy róla meséljek.
- Szívás. A szerelem. Ha nincs szerencséd, a padlóra küld, úgy földhöz ver, hogy beleremeg minden csontod, és garantálom neked, hogy ezeket a sebeket az idő sem gyógyítja be. Rohadt sok bosszúságot okoz.... mármint módfelett bosszantó tud lenni - javítottam ki magam, megfeledkezvén egy pillanatra arról, hogy azért előkelő kisasszonyok nem szoktak káromkodni. - Ha egyszer megfertőzött, utána soha többé nem tudsz szabadulni. De nem is akarsz. Bolondot csinál belőled, elgyengít. Persze, csak ha nincs szerencséd.
Tettem hozzá sietve, mert nem akartam a kelleténél jobban eltántorítani Calát.
- Ha szerencséd van, akkor eltűnik minden gondod. Nyomtalanul. Úgy érzed, akár meg is halhatnál holnap, mert megkaptál mindent, amire valaha csak vágytál - borzongva összefűztem magam előtt a karjaimat, ahogy tudatosítottam Thane melegének a hiányát. - Amikor a karjaiba von, úgy érzed, megtaláltad az otthonod. Tele lesz a fejed nyálas gondolatokkal, a térded pedig remegni kezd, és a gyomrod, ha huszadszorra látod aznap, akkor is bukfencet hány, amint megjelenik. Az illatától beindulsz. Tudod, milyen a földön lebegni? Ha szerelembe esel, majd megtudod! De a szerelem nem csak szerelem, ott van benne a barátság, a rivalizálás és a testvériesség is. Ha nem olyasvalakit találsz, aki annyira bosszant, hogy már szereted, mégis belefojtanád egy kanál vízbe; aki ismeri a legféltettebb titkaidat és mégis pofon tud csapni, ha hülyeséget csinálsz; akkor keress tovább. Ne elégedj meg azzal, aki csak szeret, csak a jó oldalad ismeri és mindenáron meg akar védeni. És sose kezdj olyannal, aki csak ígérget, de képtelen őszintének lenni veled. Az nem szerelem, ha meg akar kímélni. Szerelem, ha erősnek tart annyira, hogy a szemedbe mondjon bármit.
Kicsit messzire kalandoztam, szóval egy ábrándos sóhajjal le is zártam az ömlengést. A szerelem összességében szívás, de jobbnak láttam, ha ezt az összegzést nem teszem hozzá. Cala olyasvalakinek tűnt, aki még hisz a rózsaszín felhőkben. Miért pont nekem kéne összetörnöm?
- Vess egy pillantást rá - tartottam újra az arca elé a tükröt, a vállának dőlve, hogy én is lássam az arcot a fa keretben. - Bőven lehetne mit javítani rajta, a bőre sápadtságán, az ajka színén, a ruháján. De ha elég sokáig figyeled, felfedezed a szépségét, a báját.
A lányra pillantva eligazítottam egy makacs tincset az arcából.
- Biztos vagyok benne, hogy egy nap valaki szintén felfedezi majd. |
- Nem is rozsdás! – háborodtam fel fennhangon, miközben mondanivalómat kislányos dobbantással nyomatékosítottam. Szinte sértett, hogy Yserone azzal vádol, hogy nem vigyázom eléggé a fegyvereimre, pedig akárcsak oly sok mindenre, a Zsebmetsző arra is megtanított, hogyan kell fényesen tartani a pengét; Már bántam, hogy mindezek ellenére mesterem pacifista elveket vallott, pedig most jól esett volna, ha kiélhetem feléledő erőszakos hajlamaimat ezen az újgazdag fruskán. Kibírhatatlan!
Kedvem lett volna a felsorolt fenyegetések némelyikét átültetni a gyakorlatba, de hála akaraterőmnek, sikerült leküzdenem tenyerem erőszakos viszketését. Csak egy óra, Cala, csak egy óra és megszabadulsz!, zsolozsmáztam magamban, miközben jámbor mosollyal üdvözöltem a figyelő kofát.
Furcsának hatott, amikor meghallottam a szájából a saját nevem; Idegennek tűnt, mint a szó, amelyet korábban még nem hallottál, így jelentése sincsen a számodra. Fájdalmas érzés volt, mintha létezésem vonná kétségbe. Fintorogtam, ahogy lenyeltem a torkomban gyülekező keserű ízű gombócot.
Hittem benne, hogy könnyebben szabadulhatok, ha hagyom magam, így az első szóra levettem a köpenyemet, és magam mellé helyeztem a kőfalra. Türelmesen tűrtem a fürge ujjak munkálkodását a tincseimen. Hihetetlen volt, de úgy tetszett, hogy ez az elkényeztetett kisasszony mégiscsak ért valamihez.
- A hatalmad ellenére mégsem tűnsz boldognak – jegyeztem meg szokatlan szelídséggel, majd rögvest indulatos bosszúsággal fel is szisszentem, mert fonás közben Yserone meghúzta a hajamat; azt hogy szándékosan, vagy véletlenül tette, nem tudtam eldönteni. Átkozott hercegnő, pöfögtem gondolatban.
Hölgyekhez méltatlan, cinikus horkantás szakadt ki belőlem, amikor arról érdeklődött, hogy tudok-e olvasni. Már az elején sejtettem, hogy nem tart sokra, de úgy éreztem, hogy ismét megsértett feltételezésével.
- Képzeld el, nem voltam mindig tolvaj – mosolyodtam el gúnyosan, miközben összekulcsoltam a kezeimet az ölemben. Kezdetben minden porcikám ágált volna az ellen, hogy korábbi életem törékeny világáról meséljek, de most, a selymes, tengerillatú levegőben, közel az otthonomhoz úgy éreztem, már mindegy. – Édesapám kapitány volt, igazi tanult ember, aki minden lehetőséget meg akart adni nekem ahhoz, hogy legyen belőlem valaki. Kislányként sok tanítót elfogyasztottam, szóval a kérdésedre a válasz az, hogy igen, tudok olvasni – a nyelvem egészen megeredt, miközben két hüvelykujjam malmozni kezdett az ölemben, de nem igazán tudtam, hogy mit is csinálok pontosan. Barátkozom?
- Régen szerettem olvasni; Volt egy nagy, díszes meséskötet a házunkban, ami állítólag még a mamámé volt… Amikor nem többi gyerekkel birkóztam a porban, akkor a könyvvel a kezemben bujkáltam az ablakmélyedésben, a vastag brokátfüggöny mögött, hogy az aktuális nevelőm ne találjon rám – nem törődvén azzal, hogy a lány éppen a hajamon ügyködik, nevetve megcsóváltam a fejem. El is feledtem, hogy milyen szép gyermekkorom volt egészen addig, amíg meg nem érkezett a mostohám. Ha meg is húzta a fürtjeimet, nem törődtem vele; A lelkem könnyed lett a felesleges fecsegéstől.
- Lassan kész leszel? – kérdeztem cserfesen, de ezúttal nem rejtőzött hangomban türelmetlenség, pusztán érdeklődtem, mert tagjaim kezdtek elgémberedni az ülésben, és a kényelmetlen pozícióban.
- Milyen szerelmesnek lenni? – szólaltam meg kisvártatva ismét, és ha időközben befejezte a hajdíszítést, kék szemeim érdeklődve megállapodtak az arcán. Személyesen nem ismertem az idősödő Lord Llewellynt, de akik igen, megesküdtek rá, hogy a férfi hajlott korára tekintettel is remek formában van, és mi több, elsőrendű koponya. Tolvaj létemtől eltekintve álmodozó énem megmaradt, hinni akartam abban, hogy ez az elkényeztetett kis fruska önszántából, valódi érzelmektől vezérelve kíván házasságra lépni az urasággal. Jómagam másképpen nem is tudnék – Én sosem voltam még… - vallottam be elcsendesedvén. |
– Bár előbb mindenképp Drystan válasszon – fogadkoztam rögtön, az öcsémre pillantva, aki mellett még mindig ott szobrozott Frick. |
– Mármint, az emberek? – fordultam Drystan felé a kérdésére. Azt hiszem, mindig is ő volt az egyetlen közöttünk, aki nehezen viselte a származását; sosem elégedetlenkedett, lehet, hogy arra egyszerűen képtelen volt, de éreztem rajta, hogy sokat gondolkozik hasonló dolgokon. Ez volt az ő baja; túl sokat aggódott minden miatt. Arcomra elgondolkozó kifejezés ült, ahogy tekintetem a hintó tetejére vetült. – Nos, reményeim szerint egyrészt azt, hogy a Llewellyn lányok miféle különleges szépségek – kacsintottam rá, majd felnevettem és folytattam. – Biztos azt is, hogy a királyné fivérei is milyen figyelemre méltók; az egyikük egy nap Aerten ura lesz, és reményeik szerint igazságosan fog uralkodni felettük; a másikuk igen vonzó úrfi, a hölgyek összesúgnak a háta mögött, és a mosolyától térdek koccannak össze, mindemellett pedig azt mondják, nagyon élelmes is, és jószívű... És harmadiknak ott van Sir Thane – legyintettem, majd az öcsémre mosolyogtam. Minden alkalmat meg kellett ragadnom, hogy biztassam, még akkor is, ha az ilyen átlátszó és viccelődő volt is. Ha és amint rájött, hogy Rivalen után ő volt, akit szavaimmal leírtam, felnevettem, és a könyökömmel oldalba böktem.
– Nincs okod ilyesféle dolgok miatt búslakodni! Inkább mosolyogj. Habár az én térdeim, ha nem haragszol meg, nem koccannak össze, sokkal jobb, ha mosolyogsz. A végén idő előtt ráncos leszel, mint a bátyánk.
Ha megfogadta a tanácsom, ha nem, az én lelkes örömöm töretlen maradt. Jó volt elszakadni otthonról, valahogy sokkal egyszerűbb volt, ha csak Drystan volt mellettem, és nem kell még három vagy négy vagy tucatnyi más irányba is megosztanom a figyelmem; elvégre, sohasem tudhattam, mikor hova mit kell mondanom, hacsak nem hallok meg egyszerre mindent és nem vagyok ott mindenhol. Néha fárasztó tudott lenni ez a fajta idomulás; Drystan is nagyon simulékony volt, bár ő a beszélgetések helyett, azt hiszem, legtöbbször inkább a falba kívánt beolvadni, vagy a székbe, amelyikben épp ült. Az egyik társalkodónőm, Mella, úgy fogalmazott, hogyha Drys ennél is jobban megtanul eltűnni mások szeme elől, egy nap a végén valaki ráül, mert észre sem veszi. Habár én kifejezetten szerettem, ha figyelnek rám, néha hasznos lett volna az öcsém ezen képessége; például mikor a nevelőnőm elől bujkáltam. Az Ő hiányzó jelenlétéért különösen hálás voltam, legalább annyira, mint Symond szép szemeiért. Igazán helyes ifjú volt...
– Mindig is nagyok voltak az elvárásaid – kuncogtam fel Drystan egyetlen kritériumára, ami a lovát illette. Reménykedtem benne, hogy kettőnk közül legalább ő jobban tudja, mit szeretne, de szerencsénkre ott volt Frick.
– Amennyiben megtisztel a bizalmával, Lord Drystan, ígérem, hogy a lehető legmegfelelőbb hátassal térhet haza – hajtott főt Frick. Valószínűsítettem, hogy szívesebben volna odahaza; ha jól emlékeztem, nemrég született meg a fia, az első, négy lány után. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nézzek szét a régi, nem használt holmijaim között, és keressek valamiféle ajándékot a számukra – habár a családunk szolgálatába állt, mióta csak kisgyerek voltam, sosem lehetett eléggé lekötelezni valakit.
Reméltem, hogy gyorsan végzünk, nehogy a szag beleivódjon a bőrömbe, bár az első pillanatok után tudtam már, hogy egészen biztosan érezni fogom magamon ezt a bűzt, még akkor is, ha senki más nem. Aggodalmaim azzal egy időben csitultak el, amint beléptünk az üzlethelyiségbe, és pillantásom a Locke mellett álló férfira esett. Szinte lehetetlennek tűnt, ám a mosolyom még inkább kiszélesedett, szemeimbe pedig izgatott csillogás ült – ha nem magam látom, úgy valószínűleg el sem hiszem, hogy épp egy aprócska város büdös istállójában találom meg az eddigi legszebb arcú férfit, akit valaha láttam. Olyan volt, mint azok a mesterien faragott szobrok a kastély folyosóin. Valahogy máris sokkal jobban tetszett az istálló.
– Azt hiszem, a miénk a szerencse, hogy itt lehetünk, uram – biccentettem oldalra a fejem, pillantásom erőszakkal Locke-n tartva. Megkönnyebbültem, mikor ő maga lépett az ismeretlen felé és mutatta be, hogy így már az etikettnek megfelelően is nézhettem, nem csupán magam örömére.
– Egészen biztosan az unokaöccse? Nem egy tündérmesebeli királyság hercegét rejtegeti a gonosz trónbitorlók elől? – kuncogtam fel jókedvűen, majd Drystant is közelebb tessékelve tettem néhány lépést befelé.
– A Lord és Lady Llewellyn az ifjú úrnak keresnek rangjához méltó lovat – szólalt meg Frick, valószínűsítve, hogy Drystan aligha vállalja magára a kezdeményező szerepet. A férfi nem tűnt túl komfortosnak; az egyik legmagasabb ember volt, akit valaha láttam, és a homlokát épp az előbb verte be majdnem az egyik könyök gerendába, amikor a fal mellé próbált húzódni, hogy ne álljon hozzánk etikailag túl közel.
– Ha jobban belegondolok, Frick – kezdtem, tettetett tűnődéssel – talán magam is hasznát tudnám venni egy új lónak... – Ha a férfi meg is lepődött ezen a kijelentésen, semmi jelét nem mutatta, ahogy általában, csupán rám pillantott, és egy kevéske gondolkodás után fejet hajtott, jelezve egyetértését. Drystan lovát Thane fizette, s talán jócskán többet is adott, mint amennyire szükség lett volna; mindemellett én magam is hoztam magammal némi aranyat, arra az esetre, ha útközben meglátnék egy ruhát vagy cipőt vagy ékszert, ami megtetszik, és feltétlenül szükségem volna rá. Biztos voltam benne, hogy találok ilyet, főleg azért, mert "út közben" szerettem volna Aerten piacterére is lelátogatni. Eddig soha egyszer sem távoztam még onnét üres kézzel.
– Mit gondol, Carwen? – engedtem el Drystan karját, hogy a férfi elé lépdeljek, könnyedén és finoman, ujjaim összekulcsoltam, és hagytam, hogy a kezem a testem elé hulljon. Bűbájos mosollyal hajoltam kicsit előre, tudatosan mozgatva úgy a karjaim, hogy kiemeljék a ruhám dekoltázsát, mely mint mindig, most is épp az elfogadhatót és a közönségest elválasztó vonalon táncolt, az elegancia köpenyébe burkolva; a vonzó szépség, mint cél, szentesített néhány eszközt, s szerintem ez is közéjük tartozott. – Tudna segíteni nekünk? Persze csak akkor, ha nincs fontosabb dolga; kétségkívül keményen dolgozik, és nem venném a lelkemre, ha elszakítanám Önt a munkájától.
Habár ha Thane hallaná ezen gondolatom, minden bizonnyal gyorsan szertefoszlanának illúziói az ártatlanságomat tekintve, és megerősíteném komiszságról alkotott véleményét, mégis, egy nőnek fel kellett ölelnie mindazt, ami megadatott neki, elfogadni a rosszat és kihangsúlyozni a jót. A szépség több volt, mint azt sokan gondolnák; a szépség hatalom. Habár aligha szándékoztam bármit is kezdeni vele, ki tagadta volna meg tőlem azt a jó érzést, ami egy-egy elismerő férfi-, vagy irigykedő női pillantás után eltöltött? Elvégre, vannak csúnyább, szentségtelenebb dolgok az életbe, mint ez irányú vágyaim.
– A bátyánk, Thane, üdvözletét küldi, Locke – fordultam vissza még egy pillanatra az idős férfi felé, és kedves mosolyt villantottam felé. – És szeretné tudatni, milyen jól szolgálja őt Ergon! Azt hiszem, atyánknak talán ideje volna befektetni Önbe és az üzletébe; éppen csak egy kis löket kéne, és talán egész Aglanir leghíresebb istállója lehetne. Az biztosan sokat nyom a latba, ha maga a királyi herceg, no és persze az egész Llewellyn család az Ön kiváló hátasait választja, nem? Bocsásson meg, ha butaságokat fecsegek – nevettem fel legyintve. – Nem értek az üzlethez, csupán megérteni próbálom, és persze álmodozni... Hogy őszinte legyek, a lovakhoz sem konyítok, egy cseppet sem. Bár biztos vagyok benne, hogy ezen az Ön tudása könnyedén segíthet, Carwen – állapodott meg a tekintetem ismét a férfin. Eszem ágában sem volt Locke-hez ragaszkodni, ha helyette gyönyörködhettem volna a most megismert férfi igéző vonásaiban.
– Bár előbb mindenképp Drystan v |
- Hát persze... - feleltem duzzogva, mert nem tetszett a válasza. Ha már az emberek velem beszélgettek, akkor elvártam, hogy olyan válaszokat adjanak, amelyek tetszenek nekem. Inkább legyenek hazugságok, mert az igazság hajkurászásába már belefáradtam. Jó lehetett a tolvaj lánykának, aki csak magára kanyarít egy köpenyt és máris elvegyült a pórnép közt. Talán nekem is ki kéne próbálnom, de egy, nekem nem állnak jól a köpenyek, kettő, nincs az a köpeny, ami el tudná rejteni ezt a gyönyörű arcot. Kizárt, hogy ne ismerjenek fel, bárhogy is csúfítanám el magam. Nem, nem vagyok beképzelt, ez a valóság és jobb, ha beletörődsz.
- Én vagyok kiállhatatlan? Már ne is haragudj, de kettőnk közül ki dugta oda a rozsdás kését a másik torkához? - csattantam fel. Tudtam, hogy kiállhatatlan vagyok. Egyedül így maradhattam életben Howe mellett, ez volt az egyetlen módszer, hogy feldolgozzam az emlékekkel együtt azt a családot, ahová beházasodni készülök és hogy feldolgozzam azt, hogy úgy nem mellékesen mindenki utál. Akkor adjunk az utálatuknak alapot; megmutatom, hogy én is tudok gyűlölni. A kiállhatatlanságot mintegy álarcként tartottam az arcom elé, hogy ne lássák, ha fáj, ha sírok, ha boldog vagyok. Az emberek csak beléd taposnak; ha látják a fájdalmad, azért, ha pedig irigylik az örömöd, akkor azért. Aztán ez az álarc végül olyan erősen az arcomhoz nőtt az évek során, hogy attól féltem, nem leszek képes már soha többet levenni. Talán már nincs is alatta semmi, talán már csak egyedül az álarcom maradt nekem, a kiállhatatlanság.
- Tökéletes - feleltem utálkozó mosollyal, de némileg elégedetten. - Elég ijesztő. Senki sem akarná, hogy kitépjék a nyelvét.
Tekintetem a minket méricskélő kofa felé fordítottam. Sejtettem, mi olyan gyanús a számára: nincsenek barátaim. Mindegy, hogy Howe jegyese vagy csak egy lány a faluból, egyik Yseronénak sem volt senkije, akivel karöltve róhatta volna az utcákat. Már-már elfeledkeztem a tényről, milyen ócska ál-barát jutott nekem és elkezdtem élvezni, hogy végre van mellettem valaki. Valaki más. Egy tökéletes Yserone-féle mosolyt készültem a bámészkodóra villantani, azt a fajtát, ami férfiak szívét csalja el és bárkit megenyhít, a világ legbájosabb és legártatlanabb és legszebb, legönzetlenebb nőjének a mosolyát, amit Cala egy könnyed bordán könyökléssel fintorrá torzított. Hogy merészeli! Nyúltam volna, hogy beletépjek a hajába, ha nem árulja el a nevét. Ez megenyhített annyira, hogy lemondjak a bosszúmról. Egyelőre.
- Akkor máris van bennünk egy közös pont, Cala - jegyeztem meg halvány, fölfelé kanyarodó mosollyal az arcomon. Ahogy az ülőhelyünk felé intett, készségesen követtem. Fúj, poros és túl huzatos, nyafogott volna az álarcom, de az arc a maszk alatt úgy tűnt, elégedett. A vállánál fogva szelíden háttal fordítottam magamnak Calát, és mögé helyezkedve nekiláttam kihúzni a haját a köpeny anyaga alól.
- Könnyebb lenne, ha ezt levennéd - húztam meg finoman a köpenyét, de nem ragaszkodtam hozzá. A hajfonás mestere vagyok, engem aztán semmiben sem akadályoz holmi ronda, koszos anyag! Bárhogy is fogta-kötötte-rendezte a haját, azt most kibontottam, szétszedtem, és ujjaimmal simára fésültem a rakoncátlan tincseket. Nehezen engedelmeskedtek, amitől még nagyobb kísértést éreztem, hogy berángassam Calát az otthonomba, bevágjam egy dézsa forró vízbe és addig sikáljam, míg úrinő nem lesz belőle. Végül csak hangosan felsóhajtottam és fonni kezdtem a haját. Nem egyszerű hármas fonásba, hanem a felső tincseket külön leválasztva és hátrafogva, az alsókat meg a vállára söpörtem, azokkal majd később óhajtottam foglalkozni.
Nem feleltem egyből a kérdésére, kerestem azt a választ, ami elfogadható az egyszerű lány és Howe jegyesének szájából egyaránt. Ahogy megjegyezte, hogy mindenem megvan, cinikusan elmosolyodtam, de remélhetőleg ezt nem látta. Ujjaim fürgén dolgoztak a haján, míg azon gondolkodtam, hogy valójában semmim nincs. Se szerelem, se vagyon, se boldogság, se barátok. Csak Howe pénze és az álarcom.
- Nos, épp te mondtad: mindenem megvan. Hatalmam is. Miért ne használhatnám kedvemre?
Egy pillanatra megijedtem, mert ahogy kimondtam, éreztem, hogy ez elég gyenge hazugság, de azért bíztam benne, arra jó lesz, hogy Calát megvezesse.
- Ne kérdezz butaságokat és ne mozgasd a fejed!
Lágyan meghúztam a haját, egyrészt hogy nyomatékosítsam a szavait, másrészt hogy érezze, milyen volt, amikor a bordáim közé könyökölt, szeretetből. Azon kezdtem el törni a fejem, miről beszélgethetnénk, amikor eszembe jutott az egyik kedvenc elfoglaltságom.
- Cala, szereted a könyveket? Tudsz olvasni? - érdeklődtem kíváncsian, nehezen leplezve hangomból az izgatottságot. Talán végre beszélgethetek valakivel egy jót a könyvekről! Ha pedig nem tud, egész gyorsan megtaníthatnám. Egy óra persze nem elég, de ha láthatnám még... Nem, annyira nem lehetek magányos, hogy holmi jött-ment tolvaj lány társaságára vágyjak. Ugye?
[fonat] |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
