|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.01. 17:44 - |
A parton elszórva több kisebb-nagyobb települést alakítottak ki. A legtöbb helyen a halászat jelenti a legfőbb bevételi forrást. A kisebb falvakban jellemző, hogy a halászok házai cölöpökre épültek, közvetlenül a víz felett. Ezek előtt esőben, és napsütésben szorgos kezek munkáltkodnak; javítják a halászhálót, és zsigerelik a halakat. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 Mistral híven önmagához hamar összebarátkozott az idegenben, azt hiszem ő az a fajta állat volt aki minden emberben meg akarta látni a jót. Kezdetekben, mikor itt kezdtem dolgozni még nem volt elég pénzem egy lakásra Locke megengedte, hogy az istállóban aludjak a szénakazalban. Nem volt a legkényelmesebb, főleg mikor arra ébredtem, hogy valamelyik ló jobb esetben a hajam, rosszabban a hegyes füleim végét rágcsálja. A legtöbb állat sokáig sunyított rám, nem tetszett nekik a tartózkodásom vagy csak egyszerűen a kisugárzásom, viszont Mistral egyből befogadott. És egyből szívesebben bíztam a nemesre, mikor megígérte, hogy jó dolga lesz náluk. Ebben, nem mintha egy percre is kételkedtem volna.
Megint csettintettem a nyelvemmel, magamra hívva Mistral figyelmét. Kinyitottam a karámja ajtaját és kivezettem az állatot egyenlőre csak az udvarra, hogy kiköthessem a kerítéshez.
Megjegyzésre ami valami dícséret forma volt csak megrántottam a szemöldököm és biccentettem egy aprót. - A mének a másik oldalt vannak, ott ahonnan jöttünk... Ha gondolja megnézheti őket én még elrendezem őt. - javasoltam a nemesnek tapintatosan, tudván, hogy elég érzékeny pont számukra a parancsolgatás. Pedig valójában csak el akartam küldeni, hogy ne legyen útban mikor kivezetem Mistralt. De ezt így nem mondhattam el neki, mert nem jöttem volna jól ki belőle. |
 A férfi végig furcsán érzelemmentes maradt. Ritkán volt alkalmam olyanokkal találkozni, akik jól leplezték a gondolataikat és az érzéseiket, általában rögtön átláttam az embereken, de be kellett látnom, hogy ő egész jól csinálta. Olyan volt, mintha az arcára öltött volna egy maszkot, amit elfedett mindent, ami a fejében járt - a szemei viszont árulkodóak maradtak. A szempárja még visszatükrözte az érzelmeit, ezért láttam megvillanni benne a pillanatnyi ellenszenvet és a beletörődést is. Nem hibáztattam érte, az alacsonyabb rangú emberek gyakran éreztek így velünk kapcsolatban, vagy irigyek voltak, vagy dolgoztak már nemesnek úgy, hogy az illető nem lopta be magát a szívükbe. Ezen a férfin előbbit nem igazán véltem látni, de biztosat még nem mertem volna állítani. Tehetséges volt az érzései leplezésében, a szemei árulkodását pedig egy kis csiszolással meg lehetett volna oldani. Már csak ezért is megjegyeztem magamnak, jó emberem lehetett volna belőle, ha egyszer valaki hasonlóra lenne szükségem.
Viszont az érzés, hogy nem először látom, még mindig nem hagyott nyugodni.
Amikor elismételte a kérésemet, megerősítően biccentettem, noha feltűnt, hogy a közömbös maszk még az udvariasnak szánt mosolyom után is az arcán maradt.
- Örülök, hogy az öreg Llewellyn nem csak a bolondját járatta velem - jegyeztem meg ezúttal barátságos mosollyal, noha tudtam, hogy egyetlen magát valamire tartó kereskedő sem mondhatott volna mást. Ha pedig ő tényleg csak itt dolgozott, ez azt jelentette, hogy tiszteli a munkaadóját. Kíváncsi voltam, végig fent akarja-e tartani az érdektelenség álarcát, de még jobban érdekelt, hogy vajon miért teszi mindezt. Akaratlanul is elkezdtem összekombinálni a dolgot azirányú sejtésemmel, miszerint találkoztunk már valahol, de továbbra sem adtam hangot a gyanúmnak.
Még mindig barátságos tekintettel bólintottam a kérésére és követtem, amikor elindult kifelé az előtérből. Ezúttal a másik irányba vezetett, egy addig zárt ajtót nyitott ki, ami mögött újabb karámokat lehetett látni - a bent álló lovak termetéből feltételeztem, hogy a először a kancák részlegére jöttünk. A negyedik karám előtt állt meg, én pedig kíváncsian figyeltem a fejét felemelő állatot, amikor a férfi felhívta magunkra a figyelmét. Alacsonyabb termetű hátas volt, amivel elégedett is voltam, mert első ránézésre éppen megfelelt Drusala testalkatához, viszont elég erősnek is tűnt ahhoz, hogy a húgom elégedett legyen vele. Abból, ahogyan az állat rögtön a férfi kezéhez dugta az orrát, majd mikor csak simogatást kapott, felém fordította a figyelmét, feltételeztem, hogy a hasát is szereti. Ez ismételten egy jó pont volt, mert tudtam, hogy bármennyire is próbálja tagadni, a húgom szereti kényeztetni az állatait.
Végül mégis a viselkedése győzött meg. Először úgy nézett rám, mint aki minden titkomat ismeri, de a férfi rászólt, ami után már inkább kíváncsinak tűnt. Ezt követően pedig elég volt egy kedves mosoly, néhány törődő szó, aztán már elégedett prüszköléssel élvezte, ahogy a nyakát simogatom. Drusalára emlékeztetett, neki is pontosan ilyen könnyű volt elterelni a figyelmét - bár ennek a hátasnak nem kellett hazudnom sem a mozdulataimmal, sem a szavaimmal. A lovak sokkal hűségesebbek és önzetlenebbek az embereknél, legtöbbjüknél valószínűleg okosabbak is.
- Valóban nagyon barátságos - értettem egyet a férfi szavaival, tovább simogatva a ló nyakát, érezve az ápolt szőr és a bőre alatt megbúvó kemény inakat és izmokat. - A húgom alacsonyabb termetű, szóval a magassága is éppen ideális, a színe pedig tökéletesebb nem is lehetne. - Emlékeztem, hogy Drusala első lova is zsufafakó volt, de a hűséges kanca már nagyon idős volt, amikor hozzá került, és néhány éve búcsút kellett vennie tőle. A férfi felé fordultam és elégedetten elmosolyodtam. - Nem is kell tovább keresnünk a húgom ajándékát. Imádni fogja, és Mistralnak is nagyon jó dolga lesz nála, ezt megígérhetem.
Az említett erre ismételten prüszkölt egyet, mintha csak egyetérteni akarna. Mosolyogva simogattam meg még egyszer a fejét, aztán újra a férfihez fordultam, de nem kérdeztem meg a kanca árát. A pénz számomra nem volt érdekes, és egyébként is tudtam, hogy a mén valószínűleg sokkal értékesebb lesz.
- Ha a mének között is elsőre sikerül rátapintania az igényeimre, alighanem ez lesz az egyik leggyorsabb üzlet, amit valaha kötöttem - jegyeztem meg elvigyorodva.
Kétségtelen, hogy eddig nagyon elégedett voltam a munkájával, de azt mégsem árulhattam el neki, hogy csak a megfelelő pillanatra várok, hogy szembesítsem a gyanúmmal. Nagyon kíváncsi voltam, hogy fent marad-e az arcán ez a kiismerhetetlen maszk, ha megkérdezem, láthattam-e már valaha a fővárosban. |
Némán állva hallgattam, ahogy a nemes férfi beszélni kezd, tekintetemet viszont nem kerülték el azok a pillantások amiket rám vetett, de nem tudtam mire vélni. A társadalmi különbség kettőnk között áthidalhatatlan volt és életem folyamán megtapasztaltam a lenézés összes formáját; valakinek csak a tekintete tükrözte azt. Nem tudhattam, hogy a férfi pillantásai mögött mi lapul, de ezt tartottam legvalószínűbbnek, így egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam, mint sok mást eddigi életemben.
Amikor pedig szóra nyitotta a száját Howe neve hallatán csak aprót biccentettem. Emlékeztem, hogy befolyásos férfi volt, aki - ha az emlékezetem nem csal - a lányát adta a királyhoz. Tehát jól sejtettem, hogy egy nemes úrhoz van szerencsém.
- Egy erős mén és egy szelíd kanca. - ismételtem el a kérését még egyszer, jelezve, hogy megértettem mit szeretne és nem csak a falnak beszél, de arcom meglehetősen érzelem mentes maradt még az udvarias mosoly után is. - Jobb helyre nem is jöhetett volna. - könyveltem el megerősítve Howe Llewellyn szavait. Mint kiderült szinte feleslegesen jöttünk vissza az előtérbe, de csak szinte, hisz két folyosó nyílt a pult mögül, ami közrekerítette az udvart, ahol a lovak békésen legelészhettek. Egyik folyosóról nyíltak a mének karámjai, a másikról pedig a kancáké, aminek az ajtaja most zárva volt épp azért, hogy a kíváncsi bámészkodó ne menjen hátra. A méneké csakis azért volt tárva nyitva, mert amikor a nemes ember megérkezett, pont hátul foglalkoztam Ashantival, akit esélyesnek tartottam az eladásra. Gyönyörű paripa volt, makacs természettel, de kitartóbb hátast keresve se lehetett volna találni.
- Kérem, kövessen. - intéztem szavaim engedélykérő hangnembe a férfi felé, ahogy utat mutattam a zárt ajtó mögé. Hogy ne érezze feleslegesnek a kitérőnket az előtérbe úgy döntöttem először a kancákat mutatom meg neki, hagy válasszon a húgának ajándékot. Egy ló, mint ajándék... én magam még csak egy darab rezet sem kaptam, mint ajándékot, de természetesen nem vagyok olyan helyzetben aki ilyeneket megengedhetne magának, ráadásul a férfi egyből nem is egy, hanem két lóval szeretett volna távozni.
Nagy lépésekben haladtam el három karám előtt, a negyedik előtt pedig megálltam, a nyelvemmel csettintve párat, amire az ott 'lakó' fel is figyelt egyből. Egy zsufafakó, alacsonyabb ló fordult felénk, fejét kidugva és egyből a kezemet szaglászva abban a reményben, hogy van nálam valami eleség. Mistral volt a legszelídebb kanca az istállóban, amit már a többi lóhoz képest szerzett előnyének köszönhetett korban, igaz még csak tizenkét esztendős volt, de így is kiérdemelte a vénlány jelzőt Locke szemében. És a kanca az embereken kívül még egy dolgot szeretett jobban: a hasát. Megsimogattam az állat fejét, aki felismervén, hogy nincs nálam csemege a nemes férfi felé fordult, először sunyítva az idegenre, de alighogy rászóltam már inkább érdeklődésbe csapott át a kezdeti idegenkedés.
- Ő Mistral, az istálló legszelídebb kancája. A húgának keresve sem találna jobb társat, barátságos és igényli az ember társaságát, néha a szomszéd kisgyerekek szoktak átjönni foglalkozni vele, hagyja hogy szinte a fülén csimpaszkodjanak. - persze, ha Locke minderről tudott volna már nem igen lenne munkám. A szomszéd két kislány mindig a fülemet rágta, hogy mutassam be nekik az istállót és a lovakat. Egyszer beadtam a derekam, de azóta hetente egyszer itt vannak és az öreglányt boldogítják. - Tizenkét esztendős és egészséges, mint a makk. - tettem hozzá a tekintetem levéve a lóról és átemelve a nemes férfire. Ha a zsufafakó kanca nem lett volna számára megnyerő, volt még néhány másik lehetőség is. |
Ahogy a férfi felém fordult, láttam az arcán az enyhe meglepetést, de mégsem ez keltette fel a figyelmem. Ösztönösen kapott el az érzés, hogy már láttam őt valahol, átkozottul ismerősnek tűntek az arcvonásai és feltűnően világoskék szemei, mégsem tudtam hirtelen hova tenni a dolgot. Sosem jártam még ebben a városban, de Aertenben is csak kétszer fordultam meg eddig - valószínűtlennek tűnt, hogy találkoztunk volna korábban. Nem is szenteltem több gondolatot ennek a sejtésnek, de azért ezt is elraktároztam magamban, mint minden mást.
A férfi a megjelenésemből gyorsan felmérte a rangomat és ehhez méltó üdvözlést produkált, olyasmit, amit Rheyában lát az ember a szolgálóktól. Persze ez utalhatott arra is, hogy mindössze alaposan megtanították az illemre.
- Ennek örülök - biccentettem, mikor megerősített abban, hogy nem tévesztettem el a célt.
A kézmozdulat, amivel az előtér felé mutatott, egy kicsit sértette az önérzetemet, de úgy döntöttem, szó nélkül hagyom a dolgot. Általában nehezen viseltem, ha valaki engem utasított valamire, de most az egyszer elnéző voltam, és szó nélkül követtem, elvégre ő volt helyben, én csak egy vásárló voltam. Abban azonban valamiért kételkedtem, hogy az övé lenne a hely, Llewellyn valami öreg, Locke nevű kereskedőről beszélt, ez a férfi pedig inkább velem lehetett egyidős, mint vele.
Az előtérbe visszaérve nem hagytam figyelmen kívül azt az árulkodó mozdulatot, amivel néhány papírt és egy darab faszenet csúsztatott a pult alá, pontosan úgy, mint amikor az ember el akar rejteni valamit a kíváncsiskodók elől. Viszont még mindig az átkozottul furcsa sugallat volt a legérdekesebb, ami egyre erősebben próbált meggyőzni, hogy nem először látom ezt a férfit.
- Howe Llewellyn személyes ajánlására vagyok itt. Említettem neki, hogy vásárlásra adnám a fejem, és azt mondta, a környéken itt találhatom meg a legígéretesebb lovakat - feleltem a kérdésére, egyelőre száműzve az ismerősségével kapcsolatos gondolataimat. - Mindenképpen szeretnék egy erős mént, de ha van rá lehetőség, egy szelídebb kancára is vetnék egy pillantást. A húgom nagyon örülne egy ehhez hasonló ajándéknak - magyaráztam egy udvarias mosollyal. |
Ritkán fordult elő, hogy az öreg Lockenak a más városban akadt dolga és még ritkábban az, hogy egyedül csak rám bízta volna szeretett vállalkozásának vezetését, még ha csak egy napról is volt szó. És nem hibáztattam érte, hisz mindketten jól tudtuk, hogy a beszédben és az üzletek lebonyolításában nem jeleskedek. Már csak azért is hálás voltam, hogy munkát ajánlott nekem, mint lovászfiú, hisz addig a napig míg találkoztunk lovat sem igazán láttam. Én is csak örültem annak, ha a vezetésbe besegített a fiatalabb Locke fiú vagy esetleg a lány, hisz ők, kettejük ebben nőttek fel és apjuk gondosan arra nevelte őket, hogy legyen érzékük a vásárlók lenyűgözéséhez. De a két fiatal segítsége hamar megszűnt mint lehetőség mikor kiderült, hogy az egész családnak utaznia kell. egy üzleti ügy miatt. Nem kérdeztem miért mennek és hova, elég volt nekem azt tudni, hogy két nap múlva... a többit pedig már magamnak kellett intéznem.
Mint mindig, a mai napom is korán keltem, a nap felkeltével egy időben már engedtem ki a lovakat legelni, majd elrendeztem a szokásos, mondhatni rutinfeladatokat: megetettem, megitattam és lecsutakoltam a karámban lévő lovakat, míg az épp az udvarban legelésző állatok üres karámját kitakarítottam. Majd az udvaron már bőven jóllakott állatokat visszatereltem a karámokba, hogy az eddig még bent lévő lovak helyét is elrendezhessem. Mindez időigényes munka volt, de nekem időből pont bőven kijutott. Szerencsémre a komolyabb ügyfelek előre bejelentették jöttüket, így mindent volt időm előkészíteni egy-egy ilyen alkalomra, tehát nyugodtan takaríthattam úgy ahogy az nekem kényelmes volt. Azt, aki pedig lószerszámokat jött venni vagy javíttatni, néhány egyszerű papírral elintézhető volt. A javítás úgy sem egyik pillanatról a másikra ment, az eladás pedig igen. Csak egy megfelelő szerszámot kellett találnom és már is mindenki elégedett volt. Egy szóval már belejöttem a munkába, ami nem csoda tekintve, hogy már három esztendeje ezt űzöm és mindennél jobban élvezem, hogy végre pénzt keresek, amiről elmondhatom, hogy a sajátom.
Rengeteg szabadidőm volt egy-egy ilyen napon és ez most sem volt másként. A délelőtti órákra már végeztem a lovakkal és a pult mögött ülve vártam, hogy valaki belépjen az ajtón megszólaltatva a kis csilinget amit Locke azért szereltetett fel velem, mert korára való tekintettel előszeretettel szunyókál el a bútordarab mögött. De a hang nem csendült fel órákig. Egy vastag darab papírra rajzolgattam egy rúd szénnel, amit pontosan ilyen esetekre raktam el a pult alsó fiókjába.
Rengeteget rajzoltam fiatalabb koromban, így örökítve az életem és a gondolataim írástudás hiányában. Az érzéseim elnyomtam és a lapra vezettem át, így azok tartalma tökéletesen tükrözte az aktuális hangulatom. A színek használatától, a sraffozástól elkezdve mindenről sütött, hogy épp szomorú, kétségbeesett vagy elveszett voltam. Megszámlálhatatlan rajzot alkottam az évek alatt, amit Gethasnál töltöttem... és amit mind egytől-egyig elégetett, nem hagyott semmit sem meg amihez érzelmileg kötődni tudtam volna. Most éppen jó kedvemben voltam, nem aggasztott semmi, nem volt semmi amit ki szerettem volna rajzolni, így csak a fények és árnyékok játékát örökítettem meg, ahogy a nap sugarai játékosan világítottak át a házacska ablakain.
Mire végeztem még mindig se híre, se hamva nem volt egy érdeklődőnek sem, így megelőzve a haszontalan semmittevés , úgy döntöttem kicserélem a lovak vizét, ugyanis tapasztalatim szerint erre nagyon kényesek voltak. A rajzeszközöket a pulton hagyva indultam el hátra és a folyosó elején hagyott vödröt felkapva pedig egyből az udvarban lévő kúthoz ballagtam, a vízben megmerítve pedig egyből vissza a karámokhoz, hogy aztán magam komótos tempójában még néhányszor eljátsszam ezt a mozdulatsort.
Épp Ashanti - egy gyönyörű, hófehér mén - vizét töltöttem újra, amikor egy ismeretlen, de udvarias hangot hallottam meg felzendülni a hátam mögül. Minden bizonnyal nem hallottam meg a csengőt és abban a néhány percben amit nem figyeltem valaki érkezett is... és úgy gondolta ha nem talál elől senkit már körbe is vezeti magát.
Kissé meglepetten fordultam hátra és raktam le az üres vödröt, hogy szemügyre vegyem ki is beszél hozzám. És hát az előttem álló férfi minden volt csak az nem ami én. Díszes ruhák, gondosan befésült haj, borotvált arc és egy olyan magabiztos kiállás, hogy valószínűleg már egy tömegben kiszúrtam volna. Messziről sütött róla, hogy nem idevalósi és szinte biztos voltam abban, hogy egy befolyásosabb nemes aki véletlenül keveredett ide, vagy átutazóban úgy döntött megnézi a népét.
Automatikusan biccentettem, hátamat bedöntve, pont úgy ahogy Gethas vendégei előtt kellett, mert a férfi leginkább rájuk emlékeztetett.
- Semmi probléma, jó helyen jár. - szólaltam meg, egy kézmozdulattal jelezve, hogy induljunk vissza előre, mert végül is neki itt semmi keresnivalója nem volt. Ahogy elindultam biztos voltam benne, hogy ő is értette mit szerettem volna ezzel kommunikálni felé és megindult mellettem. - Mivel szolgálhatok? - kérdeztem a szemem sarkából hátrapillantva rá, gondosan ügyelve arra, hogy a szemkontaktus meglegyen kettőnk között. Locke mindig azt magyarázta, hogy minden sokkal megnyerőbb ha az ember a másik szemébe néz. Míg a választ vártam összeszedtem a pulton pihenő személyes dolgaim és az alá csúsztatva elrejtettem a kíváncsi szemek elől, végezve vele pedig az idegen nemessel fordultam szembe, a lehető legtisztelettudóbb tekintetemmel várva válaszát. |
Az elégedett, gúnyos kis mosolyom végig a szám sarkában maradt, miközben lassan végigsétáltam a kis város egyik keskeny utcáján. A környezet egyáltalán nem hasonlított Aerten fényűzéséhez, sokkal nyugodtabb és csendesebb volt. Az út szélén sem álltak egymás hegyén-hátán a szebbnél szebb kelméket és egyéb apróságokat kínáló portékák, részben ezért is véstem újra az eszembe, hogy hazaindulásom előtt ne feledkezzem meg anyámról és a húgomról. Feltétlenül be kell majd mennem Aerten központjába, hogy minél több és minél szebb ajándékkal térhessek vissza. Mindkettőjüket borzasztó egyszerű volt lenyűgözni néhány ilyen apró gesztussal, én pedig soha egyetlen alkalmat sem szalasztottam el arra, hogy mélyítsem az irányomban táplált csodálatukat.
Ahogy felpillantottam, észrevettem két fiatal lányt a kis utca túloldalán. Mindketten leplezetlenül figyeltek a szemük sarkából, ezért könnyedén rájuk mosolyogtam. Már hozzászoktam ehhez, tudtam, mi következik: kuncogva összenéznek, majd gyors léptekkel elindulnak lefelé az utcán, hátha követem őket. Egy másik alkalommal nem is tettem volna másként, most azonban még akadt egy fontos elintéznivalóm.
Újra gunyoros mosolyra görbült a szám sarka, mikor tovább haladva a célom felé visszagondoltam a délelőtti beszélgetésre a vendéglátómmal. A közös, udvarias társalgással kiegészített reggeli étkezést követően rögtön rátértünk az üzletre, amint a gyerekei és a bájos, pimaszul fiatal menyasszonya magunkra hagytak bennünket. Az öreg Llewellyn nem okozott csalódást, éppen abba az irányba tartottak a dolgaink, amit vártam is. Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egyszer Aerten urában fogom a legerősebb szövetségesemet látni, valószínűleg csak jót mosolyogtam volna a dolgon, de azóta sok minden változott. Férjhez adta a legidősebb lányát, méghozzá egyenesen a királyhoz, ami önmagában csak még nevetségesebbé tette volna a felfedezést, de Thelion és én ifjú korunk óta jó barátok vagyunk - legalábbis ő így tudja. Tudtam, hogy nem szerelemből házasodik, de az ostoba még azt is elkotyogta, hogy az ara édesapja is szerepet játszott abban, hogy végül beadta a derekát.
Csak azt nem tudhatta, hogy én minden apró kis információt mélyen elraktározok az agyamban, amit valaha is kiejtett a száján. Nem számít, mennyire unalmasnak és feleslegesnek tűnik valami abban a pillanatban, soha nem tudhatom, mikor kap egyszer sorsdöntő szerepet valami. Ugyanez volt a helyzet Howe Llewellynnel is - ha Thelion nem szól róla, nem feltételeztem volna, hogy ennyire kapzsi és hataloméhes. Hiába viszont az érdekházasság, egyelőre nem született félig Llewellyn trónörökös, Theliont ismerve pedig mostanában még nem is fog. Ebből indultam ki, amikor először kapcsolatba léptem az öreggel, ő pedig nagyra értékelte, hogy most személyesen jöttem el hozzá. Úgy éreztem, újabb - és kétségkívül nagyon értékes - szövetségest könyvelhetek el a személyében, bár biztosat csak az itt tartózkodásom végén mertem volna állítani.
Most is az ő tanácsára voltam itt, ugyanis említettem neki, hogy a közeljövőben szeretnék beszerezni egy új lovat. Egy itteni kereskedőhöz irányított, aki állítása szerint a legjobb a szakmában az egész birodalom területén, mert az övéi közül kerülnek ki a legszebb, legerősebb és legokosabb hátasok. Kíváncsivá tett, ezért eljöttem ebbe a közeli kisvárosba, hogy magam is megnézzem, méltán hírhedt-e a kereskedés. Ha igen, talán még Drusala is nagyobb ajándékot kaphat néhány szép ruhánál és kendőnél, gondoltam. Valószínűleg hetekre a szemei elé boríthatnám a hála jótékony ködét.
A kereskedés csak egy háznak tűnt a sok között, a mindkét oldalon szélesen nyújtózkodó, magas kerítés és a lovak fel-felhangzó nyerítése azonban mást sejttetett. Az ajtó felett a kereskedőről elnevezett üzlet neve, magán az ajtón pedig díszes, barátságos felirat üdvözölte az érkezőt. Ahogy kitártam a vastag tölgyfa bejáratot, az egy apró csengettyűt szólaltatott meg. Fennhangon köszöntem, választ azonban nem kaptam, és a tágas előtérben felállított magas fa pult mögött sem láttam senkit. Az előtér túlsó végéből napfénnyel megvilágított folyosó nyílt, aminek az irányából felém hozta a gyenge levegőáramlat a széna és a bőr illatának jellegzetes keverékét. Arra indultam hát, remélve, hogy az istállóknál már találok valakit. A folyosón végigmenve jobbra széles udvart pillantottam meg, ahol csak néhány ló legelészett egy elkerített részen. Balra voltak a karámok, én pedig abban a reményben, hogy ott már tényleg rátalálhatok a kereskedőre vagy egy itt dolgozóra, arra indultam.
Néhány perc séta után végre megpillantottam egy velem körülbelül egymagas férfit, aki nekem háttal állva töltött éppen friss vizet a karám itatójába. Hosszú ujjú és magasított nyakú, fekete felsőt viselt, ugyancsak fekete nadrággal és csizmával, de sokkal meglepőbb volt a fején lévő sapka, ami alól csak a tarkóján látszott ki egy kevés barna hajából.
- Üdvözlöm - szólítottam meg, elővéve negédes, udvarias arcomat és modoromat. - Elnézést, hogy csak így besétáltam, de az előtérben nem találtam senkit, pedig ha lehet hinni a feliratnak a bejárat felett, jó helyen járok. |
A parton elszórva több kisebb-nagyobb települést alakítottak ki. A legtöbb helyen a halászat jelenti a legfőbb bevételi forrást. A kisebb falvakban jellemző, hogy a halászok házai cölöpökre épültek, közvetlenül a víz felett. Ezek előtt esőben, és napsütésben szorgos kezek munkáltkodnak; javítják a halászhálót, és zsigerelik a halakat. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mistral híven önmagához hamar összebarátkozott az idegenben, azt hiszem ő az a fajta állat volt aki minden emberben meg akarta látni a jót. Kezdetekben, mikor itt kezdtem dolgozni még nem volt elég pénzem egy lakásra Locke megengedte, hogy az istállóban aludjak a szénakazalban. Nem volt a legkényelmesebb, főleg mikor arra ébredtem, hogy valamelyik ló jobb esetben a hajam, rosszabban a hegyes füleim végét rágcsálja. A legtöbb állat sokáig sunyított rám, nem tetszett nekik a tartózkodásom vagy csak egyszerűen a kisugárzásom, viszont Mistral egyből befogadott. És egyből szívesebben bíztam a nemesre, mikor megígérte, hogy jó dolga lesz náluk. Ebben, nem mintha egy percre is kételkedtem volna.
A férfi végig furcsán érzelemmentes maradt. Ritkán volt alkalmam olyanokkal találkozni, akik jól leplezték a gondolataikat és az érzéseiket, általában rögtön átláttam az embereken, de be kellett látnom, hogy ő egész jól csinálta. Olyan volt, mintha az arcára öltött volna egy maszkot, amit elfedett mindent, ami a fejében járt - a szemei viszont árulkodóak maradtak. A szempárja még visszatükrözte az érzelmeit, ezért láttam megvillanni benne a pillanatnyi ellenszenvet és a beletörődést is. Nem hibáztattam érte, az alacsonyabb rangú emberek gyakran éreztek így velünk kapcsolatban, vagy irigyek voltak, vagy dolgoztak már nemesnek úgy, hogy az illető nem lopta be magát a szívükbe. Ezen a férfin előbbit nem igazán véltem látni, de biztosat még nem mertem volna állítani. Tehetséges volt az érzései leplezésében, a szemei árulkodását pedig egy kis csiszolással meg lehetett volna oldani. Már csak ezért is megjegyeztem magamnak, jó emberem lehetett volna belőle, ha egyszer valaki hasonlóra lenne szükségem.