|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.01. 17:44 - |
A parton elszórva több kisebb-nagyobb települést alakítottak ki. A legtöbb helyen a halászat jelenti a legfőbb bevételi forrást. A kisebb falvakban jellemző, hogy a halászok házai cölöpökre épültek, közvetlenül a víz felett. Ezek előtt esőben, és napsütésben szorgos kezek munkáltkodnak; javítják a halászhálót, és zsigerelik a halakat. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 Büszke voltam tolvaj mivoltomra, de nem a törvényszegés szépségei miatt; Sokkal inkább annak okán, hogy kitörhettem egy olyan életből, amely zsenge korom ellenére is sok fájdalmat okozott. Az is elégtétellel töltött el, hogy kalandos életemnek hála, csak ritkán volt alkalmam elmerengni a múltamon. Leszámítva a miatta kitervelt bosszúmat, amelynek gondolata minden áldott napon átlendített.
- Egyre megy – mondtam vidáman, amikor kijavította azon megszólalásomat, hogy jó embernek tartom arra, hogy valójában bolond. Kezdtem élni a gyanúval, hogy mi ketten jól megleszünk addig, amíg el nem ül a vihar. – Ne aggódj, nem tervezek elemelni semmit… - nyugtattam meg, bár már hozzáértő tekintetem korábban felmérte a terepet. Nagyjából sejtettem, hogy honnan tudnék aranyat szerezni, vagy éppen melyik ló van olyan ajtóhoz közeli állásban, amiből könnyen elköthető. Ez olyan szakmai ártalom volt nálam, mint a gyógyítóknál, akik egy fekélyből megmondják, hogy meghalsz.
- Nem ismersz más tündéket? – bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, és szemeim meglepődve kikerekedtek. Hihetetlennek tűnt, hogy ez így legyen. Aztán rájöttem arra, hogy kérdésem talán túl tolakodó volt, így zavartan beletúrtam sötétszőke, ázott tincseim közé. – Sajnálom – motyogtam az orrom alatt, és lesütöttem a pilláimat. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy az életében vájkálok. Nem volt közöm hozzá. – Engem egy tünde vett pártfogásba, miután egyedül maradtam – fűztem végül magam magyarázatot ahhoz, hogy mire alapozom a kijelentésemet. Igaz, hogy a Zsebmetsző csak félig volt a fajtájához való, és hogy foglalkozását tekintve tolvaj volt, nem ismertem nála becsületesebb, és korrektebb akasztanivalót egész Aglanirban. Ezt persze nem kötöttem a férfi orrára.
A gazdájára vonatkozó kérdésemmel megsértettem. A gúnyos mosolya, és a csúfondáros hangja a visszakérdezésnél elárulta, hogy túl messzire mentem. Visszakozni akartam, kérni, hogy felejtse el, de addigra már késő volt. Tekintetünk egy hosszú pillanatig összefonódott; az enyémhez hasonló színű szempár hullámaiban rengeteg, kibogozhatatlan érzelmek hullámait láttam feltörni. Ajkam hangtalan ó-t formázott, ahogy sikerült értelmeznem minden egyes szót, amit mondott. Megszökött hát.
- Minek a múltat felidézni, mikor a jelen annyival biztosabb, és a jövő annyival derűsebb? – kérdeztem hirtelen, idézve mesterem egyik kedvelt mondását. Bátorítón elmosolyodtam; a titka épp oly biztonságban lesz nálam, mint ahogyan az enyém is biztonságban lesz nála. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy sokkal több közös vonás húzódott kettőnk között, mint ahogyan azt elsőre tudni véltem.
- Szereted a lovakat? – tudakoltam cserfesen, egy pillantra megtámasztva a tenyeremet a combjaimon. Igyekeztem elterelni a témát, és könnyedebb vizek felé evezni. Felálltam, és hacsak nem állított meg, a legelső álláshoz léptem, ahonnét az egyik kíváncsi hátas már percek óta felém pislogott. Finoman megérintettem az orrát, kissé talán tétovázva. – Kislányként rettegtem tőlünk. Néha még most is… - pillantottam a férfi felé. |
 Mintha csak büszke lett volna magára úgy sorolta a szinonimákat a tolvaj szóra, mintha csak rosszul hallottam volna, hanyag vállvonására pedig csak szusszantottam egyet. Én magam is könnyedén kiköthettem volna ott ahol ő, ha rossz társaságba kerültem volna, de minden bizonnyal nem én lettem volna a legmegfelelőbb erre a szakmára: mert jól tudtam milyen nincstelennek lenni.
Értetlenül emeltem meg a fejem kissé, mikor visszakérdezett mondatomra, mintha rosszat mondtam volna, halk nevetése pedig csak ezt erősítette bennem. Oldalra is tekintettem pillanatnyi zavaromban, elgondolkozva azon mi volt olyan nevetséges abban, amit mondtam. Mivel válaszra nem leltem gondolataimban vissza is fordulva a fiatal lány felé, tengerkék szemeibe nézve, amikor közelebb húzódott hozzám.
- Inkább bolond. - helyesbítettem ki dicsérő szavait, egy nagyon halványan bujkáló mosollyal az arcomon. Valóban, a legtöbb ember bolondnak nevezett volna azért, hogy egy tolvajt nyugodt szívvel beengedek ráadásul még csak nem is a saját rezidenciámra. De nem tehettem mást, a lelkiismeretem azt sugallta ez a helyes döntés amit meg kell hoznom.
Csak aprót biccentettem megjegyzésén, miszerint ő maga elég komisz és hogy őszintesége csak átmeneti. Nem éreztem úgy, hogy nekem beszélnem kéne magamról, amit egyébként sem szoktam sűrűn megtenni, hacsak nem érdeklődnek felőlem. Ámbár a fiatal hozzám képest cserfesnek tűnt, akit nem igen befolyásol mások véleménye.
Kissé fennakadt a szemöldököm, mikor azt mondta kedveli a tündéket. Meglepődtem. Soha nem hallottam még ezt a két szót így egymás mellé helyezve, mindenki szájából csak azt hallottam egész életemben, hogy a fajom feleslegesen létezik a világon, vagy csak azért, hogy szolgáljon.
- Nem tudom milyenek a tündék. - feleltem őszintén, vállaimat kissé megemelve. Hiába értékeltem azt amit mondott, nem tudtam kivel általánosít, mert még soha nem találkoztam más tündével. Locke mindig azt mondta a környéken szinte alig vannak még városi tündék is, de elmondta, hogy keleten saját királyságuk van. Abban viszont így már egy pillanatra sem kételkedtem, hogy a lánynak feltűnt származásom, ami sapkám hiányában elég egyértelmű is volt. Egy héten belül két ember előtt is lepleződtem... tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
- A gazdám? - kérdeztem vissza ahogy az arcom önkénytelenül is egy gunyoros mosolyba húzódott, tekintetemet pedig egy pillanatra a padlóra vetődött. Akármennyire is szelíd volt a hangja és érdeklődéssel teli, a kérdés szinte sértőn hatott számomra, hangom pedig egyből megkeményedett. Sértett a tény, hogy lehet valaki valóban ilyet feltételezett Gethasról, bár tudtam, hogy azt gondolta most is szolgálok valakit. - A gazdám egy pocsék ember. - néztem újból a lány szempárjába, de összefűzött ujjaimmal önkéntelen is bügykeim kezdtem kaparni és jól kisebesítve, mint mindig, mikor feszült voltam.
- Ezért is hagytam ott három esztendeje. Nem szolgálom senki fiát azóta, de még mindig a tulajdonát képzem, mint ahogy egy elhagyott pár kesztyű is a gazdájához tartozik... az egy más dolog, hogy nem találja. |
Nem tudtam megítélni a férfi korát, hiszen fajtája sajátossága, hogy másképpen öregszenek, mint az emberek. Ahhoz nem fért kétség, hogy idősebb nálam, de az, hogy csak néhány évvel, vagy egy egész emberöltővel maradok el mögötte, egyelőre még titok volt. Szándékomban állt kideríteni, hiszen előttünk állt még az egész éjszaka. Kételkedtem benne, hogy bármelyikünk is nyugodtan tudott volna aludni ebben az éktelen viharban. Odakint még mindig zuhogott az eső, és hangosan süvített a szél. Megborzongtam.
- Igazán megköszönném a segítségedet – bólintottam serényen, amikor a tünde felajánlotta, hogy útbaigazít, de a kérdése második felét szándékosan elengedtem a fülem mellett. Úgy tettem, mint akit nagyon lefoglal az, hogy kicsavarja a vizet a ruháiból, és azért nem figyel rá. Udvariatlan voltam, belátom.
Megráztam a fejem, és a sóhajtást követően hirtelen, mintha nem találtam volna a szavakat. Fogalmam sincs, hogy miért vallottam be olyan könnyedén a valódi mivoltom, de azt igen, hogy nem szégyenkeztem miatta. A Zsebmetsző azt mondja, hogy a Sorsát mindenki maga választja, vagy ha mégsem, akkor is jogunk van a saját kezünkbe venni az irányítást; Pontosan úgy, ahogy én is tettem, amikor a félszerzet mellé szegődtem tanoncnak. Dönthettem volna másképp, a szökés helyett hagyhattam volna, hogy a mostohám tovább sanyargasson, de helyette tolvaj lettem, és nem is akármilyen.
- Tolvaj, szélhámos, hitszegő – soroltam Carwen kételkedő kérdése után, szinte magyarázva a bizonyítványomat. Szelíden megvontam a vállamat, mintha egyszerűen annyit mondanék a gesztussal; van ez így. Nem lehettem biztos abban, hogy ezzel nem vágom tovább magam alatt a fát, elvégre még mindig határozhatott volna úgy, hogy nem kér tovább a társaságomból.
Fürkésző pillantásom a férfi arcán pihent. Azt hiszem, arra számítottam, hogy kikelve a sodrából elhajt majd, és becsapja utánam az ajtót, de nem így történt. Talán hangja egy árnyalattal mogorvábban zendült, de a vonásain mégsem ismertem fel a harag, vagy a nyugtalanság nyomait.
- Értesz? – ezúttal rajtam volt a hitetlenség sora. Szemöldököm jó pár mini méterrel feljebb csúszott, miközben értetlenül hátrahőköltem. – Ennyi? – kérdeztem, de igazából nem is vártam rá választ. Halk, csilingelő kacaj szakadt fel belőlem, miközben hanyagul megcsóváltam a fejem. Kedveltem a fickót.
- Tudod… - csúsztam egy kicsit előrébb a bálán, hogy közelebb húzódhassak hozzá. - …tisztességes férfi vagy, beengedtél, amikor segítségre volt szükségem. Úgy éreztem, hogy megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. Viszont ne szokj hozzá, elég komisz természetem van – rántottam mosolyra a számat, kezeimet összefonva az időközben felhúzott térdemen. Úrilányok nem ülnek így, de én nem voltam úrilány. – Egyébként pedig kedvelem a tündéket, sokkal igazságosabbak vagytok, mint az emberek. Nem ítélkeztek – fűztem hozzá, ezzel finoman jelezve, hogy korábban nem kerülte el a figyelmem a hegyes füle.
- A gazdád jó ember? – kérdeztem szelíd hangon, finoman félrebillentve a fejem. Még mindig szolgának hittem, hiszen kevés uraság fizet azért, hogy egy Carwenhez hasonló neki dolgozzon. |
Valóban érdekelt a lány története és az, hogy mit fog nekem mondani. Bőven fiatalabbnak tűnt nálam, talán huszas évei elején járhatott és egyáltalán nem értettem mi oka lett volna egyedül járni a nagyvilágot. Mivel kard volt nála nem gondoltam, hogy ő is úgy szökött volna el gazdájától; én a mai napig nem mernék magamhoz venni egy fegyvert se, valószínűleg elég hamar meg is vágnám magam vele amilyen szerencsém van - ráadásul több sebre sem volt szükségem.
Nem kerülte el a figyelmem az, amikor összeráncolta a szemöldökét, viszont nem értettem mire véljem, egyenlőre különösebb figyelem nélkül is hagytam.
Viszont figyeltem ahogy kiteríti maga mellé a köpenyét, az első gondolatom pedig egyből az volt, hogy ez úgy semmiképp nem fog megszáradni. Már majdnem nyúltam is a ruhadarab után, mint ahogy az berögzött számomra az évek alatt, mire rájöttem, hogy nem kell nekem a lányról gondoskodnom; ha akarta volna ő maga is ki tudta volna teríteni az anyagot.
- Aertenből? - kérdeztem érdeklődve. Személyesen még nem jártam a városban, nem volt még rá lehetőségem, d szívesen meghallgattam volna a városi látképet más ember szemszögéből is, mint Merae. - Ha elmondod merre tartasz, talán még el is tudom mondani merre indulj tova holnap, Cala.
Valóban így volt: ha eltévedt azon nagyon könnyen tudtam volna segíteni, történetesen elég jól tudtam mi milyen irányba volt szerény kis falucskánktól. Ha volt alkalmam szerettem Gethas térképei fölött gubbasztani - innen is tudtam merre kell indulnom Rheyából - és Locke hallva történeteim ő maga is szívesen mutatta meg saját gyűjteményét, amir fiával néha-néha átelemeztünk. Ugyan nem értettem mit írtak a térkép, de próbálták megtanítani miként kell leolvasni. Mondanom sem kell, elég sikertelenül, nem erre találtak ki engem.
Válasza kissé zárkózottan, élesebben hatott számomra, mintha csak nem szívesen válaszolt volna kérdésemre, amit még mielőtt túlságosan elgondolkoztam volna rajta következő nem kissé meglepő vallomásával meg is magyarázott.
- Tolvaj? - emeltem fel a szemöldököm kételkedően. Nem mintha nem hittem volna neki... nem értettem miért mondta el ezt nekem. Nem kérdeztem, semmi oka nem volt nekem bevallania ezt. Ráadásul, ha olyan ember lettem volna valószínűleg már újból az esőbe is állhatott volna tetőt keresve a feje fölé. De ki voltam én, hogy döntsek a sorsa felett?
- Így értek mindent. - bólintottam megértően, ujjaimat összefűzve magam előtt, ahogy térdemre támaszkodtam. Azon gondolkoztam mit akart ezzel elérni. Egyértelműen nem szánalmat próbált bennem kelteni és az együtt érzésemre se hajthatott, tolvajként csak ő tehetett arról ahova kikötött. Nem értettem.
- Maradj. - válaszoltam röviden kérdésére, ami lehet modortalanul hangozhatott számára pedig semmi ilyen szándékom nem volt. Egyszerűen túlságosan is összezavart a lány ezzel a közvetlenséggel, amivel mindezt elárulta. - De mondd csak... Ezt miért árultad el? Nem kérdeztem egy szóval sem. |
Könnyebben sikerült bekéretszkednem, mint ahogyan azt az elején gondoltam. A tünde, aki valószínűleg szolgája lehetett az istálló tulajdonosának, kedvesnek látszott; A valamikori lelkiismeretem helyén megtelepedett szörnyeteg máris böködni kezdett, mert nem volt ínyére, hogy be akarom csapni ezt a férfit - pedig az meg sem fordult még a fejemben, hogy meglopjam. Igaz, hogy egy akasztanivaló zsebmetsző voltam, de nekem is megvoltak a saját elveim. A hegyesfülű segítő jobbot nyújtott nekem, amikor szükségem volt rá, ezért nem szándékoztam megfosztani a vagyonától. Amúgy sem hiszem, hogy több holmija lenne, mint nekem , gondoltam okodkodón.
Magamon éreztem a tekintetét, ahogy csöpögve beljebb léptem. Akkor sem hibáztattam volna, ha gyanakodva méreget, hiszen egy lány az én koromban ritkán utazik egyedül. Számomra sem lett volna természetes, ha az aglaniri polgárok megszokott életét élném; Ha a Zsebmetsző velem tartott volna, bizonyára testvérekként állnánk most a gyertyák fényében.
- Sok éjszakát töltöttem már el a szabad ég alatt, a magamfajtát már megkerüli a betegség - mondtam, szelíd és őszinte mosollyal az arcomon, miközben kibújtam az átázott köpenyemből. Az idejét sem tudom annak, hogy mikor volt utoljára, hogy valaki törődött velem, a mesteremet leszámítva. Szokatlan volt, és jól esett még akkor is, ha nem nekem a tolvajnak szólt, hanem egy szerencsétlen csavargónak.
Szemöldököm ráncba borult, amikor megjegyezte, hogy talán maga is marad éjszakára, de csak egy pillanatra, hiszen gesztusaiból hamar rájöttem, hogy nem tisztességtelen szándékok vezérlik velem szemben, pusztán nem akar elázni at esőben. Értőn bólintottam, de szavakat nem fűztem hozzá. Leterítettem a köpenyemet magam mellé a bálára.
- Az én nevem Cala - viszonoztam a bemutatkozást, tőlem szokatlan kedvességgel. - Aerten felől jöttem, van néhány rendezetlen ügyem a környéken, de mint már mondtam, kicsit eltévedtem - magyaráztam, leoldva a kardom pántját magamról, hogy a fegyvert is a holmim tetejére helyezhessem. A világért sem akartam tiszteletlen lenni, de hangom talán egy kicsit élesebben szólt, mint szerettem volna. A kérdés váratlanul ért, ostoba voltam, és nem készültem előre megfelelő válasszal. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Nem tudom mi ütött belém, de rövid hezitálás után így szóltam:
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy tolvaj vagyok? - fürkésző pillantást intéztem felé. - Rossz embert sikerült meglopnom, ezért egy ideig meg kell húznom magam valahol - azt hiszem, túl fáradt voltam a hazudozáshoz, vagy csak Carwen vetett be valami tündérbűbájt, ami miatt igazat kellett szólnom. Igen, biztosan így van.
- Így is maradhatok? - tudakoltam bűnbánó, de ravasz görbülettel a szám szegletében.
Egy kicsit tartottam attól, hogy a vallomás után grabancon ragad, és kipenderít az esőre az őrök után kiabálva, de türelmesen megvártam bármit is akart tenni, vagy mondani. |
Alighogy kikerült és levette csuklyáját csuktam be mögötte az istálló széles ajtaját, mert mindaddig besüvített a szél, majdhogynem eloltva a bent már égő gyertyákat, amik halovány fényt szolgáltattak számunkra.
Megköszönte azt, hogy beengedtem amire csak aprót biccentettem. Ez számomra természetesnek hatott, így többet nem is foglalkozva vele az ajtónak dőltem hallgatva azt amit beszél. Másodszorra és végignéztem rajta; ezúttal sem kerülte el figyelmemet fiatal vonásai, de feltűnt a hátára csatolt kard, amit elsőre a köpenye miatt észre sem vettem. Kissé bizalmatlanul tekintettem a tárgyra, de úgy tettem, mintha észre se vettem volna. Fejemet újból megdöntöttem, úgy hallgattam és figyeltem minden mozdulatát bármi gyanúsat keresve.
Egy pillanatra még az is átfutott rajtam, hogy Gethas embere, de túlságosan is magamra emlékeztetett: valahogy én is így eshettem be Lockehoz évekkel ezelőtt. A fülem hegyéig mocskosan, szinte könyörögve azért, hogy egy éjszakát nála tölthessek. Aztán az egy éjszakából kettő lett a kérésére, egy hét után pedig felajánlotta, hogy a családjánál maradhatok, mert a gyerekei megkedveltek és később munkát is ajánlott. Kimondhatatlanul hálás voltam a férfinak, ha én nem, akkor senki nem tudta volna jobban mennyire tud az ember - esetemben tünde - örülni annak, ha nincs egyből elkergetve.
Gondolatmenetemről hamar eszembe jutottak füleim, amiket valószínűleg meglátott, de mivel nem igen zavarta és mivel annak gondolatát, hogy Gethas embere lenne hamar elvetettem, nem is foglalkoztam vele többet; jobban érdekelt az, amit mondani akart.
Csak törődően elmosolyodtam, amikor megkért arra hagy maradjon az éjszakára. Leültem a vele szemben lévő bálára, magam sem értettem, de szimpatikus volt számomra a lány, bár valószínűleg tartottam, hogy a kettőnk között hirtelen felfedezett hasonlóságok miatt bíztam meg benne valamivel jobban.
- Nyugodtan maradhatsz, csak meg ne fázz. - válaszoltam a kérdésére és utaltam átázott ruhadarabjaira. Ha az ember úton volt a betegség elég kellemetlennek tudott bizonyulni. - Én is itt töltöm az éjszakát valószínűleg, hacsak nem apad el az ég. - intettem fejemmel az istálló plafonjának irányába, majd csak összefűztem magam előtt a kezeim.
- Carwen vagyok. - mutatkoztam be gyorsan, mert nagyon is úgy tűnt egy hosszú éjszakának nézünk elébe és jobb volt tisztában lenni azzal, hogy kivel állunk is szemben. Én magam nem igen tudtam viharban aludni, mindig felriadtam az ég dörgéseire, vagy a lovak nyerítésére, így ha az éjszaka folyamán meg akart volna szólítani meg tudott volna. - Szabad tudnom, hogy merről jöttél? |
Elfáradtam. Hosszú ideje úton voltam már, és a nyakamba szakadó eső sem könnyítette meg az utazásomat. Csak egy kis melegre vágytam, és egy helyre, ahol aludhatok. A Zsebmetsző megtanított arra, hogy ne legyenek nagy igényeim; ha egy hely száraz, és meleg az éppen megfelelő - ezért esett a választásom az istállóra. Ha elég jó ember a gazdája, talán még enni is kapok, gondoltam reménykedőn.
Kopogtam. Először csak egy halk koppanásra futotta az erőmből, aztán két hangosabbal toldottam meg, hogy aki odabent van, biztosan meghallja, hogy kéretlen vendége érkezett.
- Kérem, engedjen be! - kértem még egyszer elhaló hangon, de még időben észlelve, hogy valaki ajtót nyitott. Aléltan rogytam a karjaiba, de a férfi nem lehetett túl jó erőben, mert majdnem mindketten elestünk. Hálás mosollyal, szelíd pillantással néztem fel rá, ahogyan egy megmentésre váró hölgy a lovagjára. A fülei nem kerülték el a figyelmem, de nem bámultam meg, hiszen éveket töltöttem egy féltünde társaságában, akit második apámként tiszteltem, miután maga mellé vett tanoncnak. Tőle tudtam, hogy az ilyesmit nem szeretik. Amennyiben nem húzódott el azonnal, finoman megkapaszkodtam a vállában, hogy könnyebben visszaszerezzem elvesztett egyensúlyomat. Egy pillanatra sem zökkentem ki a szerepemből.
Bizonytalanul tettem néhány lépést az istálló belseje felé, miután utat engedett nekem. Mielőtt válaszoltam volna aggodalmas kérdésére, körbepillantottam, hogy rajtunk kívül nincs-e más személy a közelben; A kellemetlen meglepetéseket továbbra sem igen szerettem. Éppen elégben volt részem az elmúlt napok zűrzavarában.
- Köszönöm, hogy beengedtél - bólintottam felé tisztelettudóan. Felesleges lett volna megjátszanom, hogy valami nagyrangú úrnak képzelem, hiszen biztosan tudta, hogy megláttam a kis titkát. Ajkaimon továbbra is ott bujkált a mosoly, ahogy lehajtottam a csuklyámat, és kiigazítottam alóla csapzott, sötétszőke fürtjeimet. - Messziről jöttem, és azt hiszem sikerült eltévednem... Az eső kicsit váratlanul ért - magyaráztam, és szavaimban több őszinteség vegyült, mint ahogyan azt korábban terveztem. Fáradt sóhajjal foglaltam el a legközelebbi bálát, ledobva magam mellé a táskámat.
- Meghálálnám, ha megengednéd, hogy itt maradjak éjszakára. Szegény asszony vagyok, de van néhány érme a tarsolyomban, amit szívesen neked adok cserébe... Arra sajnos kevés, hogy a fogadóban szálljak meg - sütöttem le szégyenkezőn a pilláimat, mintha szánnám, hogy ennél többet nem kínálhatok fel a szolgálataiért. Igazából ez is több volt annál, mint amit valójában adni akartam. Immáron leplezetlen, őszinte tekintettel néztem fel az arcába. Szükségem volt rá, ebben az egyben nem hazudtam.
- Maradhatok? - kérdeztem. - Meghúzom magam, mint egy kisegér. Meglásd, észre se veszed, hogy itt vagyok...
|
A mai nap irgalmatlanul hosszúra nyúlt; Locke és családja a délelőtt folyamán már visszaértek útjukról és a lányuk , Merae vidáman be is számolt be nekem a délután folyamán utazásukról a pusztákon és hegyeken keresztül. Én legalább olyan érdeklődéssel hallgattam, mint amivel az alig tizenhét esztendős lány előadta. Igaz én magam is átszeltem már egyszer Aglaniron, de nem épp olyan állapotban voltam, mint akinek a világ szépségeire lett volna ideje rácsodálkozni. Ezért is örültem annak, hogyha Merae vagy testvérei néha elszórakoztattak egy-egy ilyen mesével.
De mivel munkáltatóm köszöntésével a délelőttöm tovaszállt, és a lánnyal töltött délutánom se hozta meg a munka gyümölcsét kénytelen volt az esti órákban is az istálló körül maradni.
Épp az utolsó karám ajtaját csuktam be, mikor szinte a semmiből szakadni kezdett az eső, ami itt, a tengerhez közel nem is volt meglepő, hogy viharos szelet is hozott magával. Hallottam, ahogy az udvarban álló fa ágai recsegnek, próbálva ellenállni az időjárás viszontasságainak, a kevésbé nyugodt vérmérsékletű lovak pedig idegesen topogtak a villámlások hallatán.
Ételt töltöttem nekik míg arra vártam, hogy az eső alább fogjon és ne teljesen bőrig ázva kelljen haza botorkálnom. Persze ezek hiú remények voltak, a naplemente utáni órákban is csak úgy ömlött az égből a víz, mintha dézsából öntötték volna. Nem zavart annyira a helyzet; már nem egyszer aludtam az istállóban és nem éreztem úgy, hogy a mai nap már nagyon máshova is tudok meni ilyen viharban.
Két egymásra rakott szénabála tetején üldögéltem, lábamat lassan lóbálva figyeltem fentről az lovakat, akik még mindig nyugtalanok voltak, de tudtam, hogy hiába próbálkoztam volna a megnyugtatásukkal a következő dörgés ugyanúgy megzavarta volna őket. Elmélyültem gondolataimban amik a pár nappal ezelőtt itt járt nemes körül jártak szüntelenül.
"Az istenek legyenek Önnel." - visszhangzottak fejemben szavai, amikkel búcsút intett. Nem társítottam semmi jót a mondat jelentése mögé és nem voltam olyan bolond, hogy azt higgyem teljes jó szándékkal mondta.
Épp mielőtt gondolataimba mélyedtem volna a mellettem lévő ajtón valaki dörömbölni kezdett. Pillanatnyi meglepettségemben majd' le esetem a báláról, de szerencsére elég józan voltam ahhoz, hogy csak leugorjak; viszont annyi eszem már nem volt, hogy valamivel eltakarjam füleim. Ahogy meghallottam a "segítsen" szót már nyitottam is ki az igen nagy ajtót és a következő pillanatban már esett is a karjaimba egy elázott ruhahalmaz.
Nem voltam túl erős az tény, így mikor elkaptam majdnem előre is buktam vele együtt és majdnem a talajra zuhantam, de sikerült megállnom a talpamon és az idegent is valahogy talpra állítani.
Csak ekkor vettem először szemügyre: egy fiatal, csupa sár lány volt, akit egy teljesen elásott fekete köpeny takart. Érdeklődve billentettem meg a fejem és hajoltam közelebb hozzá.
- Jól vagy? - kérdeztem aggodalommal és kíváncsisággal keveredő hangnemben, ahogy hátráltam néhány lépést, teret hagyva neki és jelezve, hogy szabadon bejöhet. Locke nem díjazta volna azt, hogy idegent engedjek be, de nem volt itt, hogy szólni tudott volna. Ráadásul ő nem igen volt tisztában azzal, hogy milyen érzés ilyen körülmények között utazni és reménykedni abban, hogy valaki megszán. |
Nem telt el anélkül az éjszaka, hogy az a pocakhuszár uraság, akiről időközben kiderült, hogy Aerten egyik mélyen tisztelt bírája, körözést nem adatott ki a fejünkre. Éppen ezért láttam jobbnak, ha néhány napig meghúzom magam, és a városon kívül próbálok meg boldogulni. Arról nem volt tudomások, hogy a másikat végül elkapták-e, vagy sem, de a magam boldogulása jobban érdekelt.
Már jócskán besötétedett, amikor elértem a falu határát. Az eső zuhogott, én pedig fázósan húztam össze magamon a fekete köpenyt, amit a másik helyébe szereztem, hiszen az a feltűnő lilát el kellett dobnom menekülés közben. A házak között furulyázó szél libabőrössé tett; A ruhám, és a hajam egyaránt átázott, a csizmám pedig meg-megsüllyedt a cuppogó sárban. Keresnem kell helyet, ahol meghúzhatom magam, amíg elül a vihar, gondoltam, miközben igazítottam egyet a táskám szíján.
Tudtam, hogy egy fogadóban hiába is próbálkoznék; elegendő arany híján szóba sem álltak volna velem, és arra sem sok esélyt láttam, hogy valaki megszánjon, és megengedje, hogy az otthonában aludjak. Ezekben a kétségbeesett időkben senki sem bízik meg az idegenekben, még az olyan ártatlan kislányokban sem, akinek megjátszom magam, ha azon múlik a boldogulásom. Az agyam lázasan járt, amikor a Tolvajlás Istenei végül megszántak. Hangos nyerítés szelte át az esőcseppek koppanását. Megtorpantam.
Észre sem vettem volna a házak között meglapuló istállót, ha a hang nem hívja fel rá a figyelmemet. Máskor is aludtam már lovak között, az illatos szalmában, és hirtelen nagyon vágyni kezdtem az szúrós aranyszálak melegsége után. Közelebb húzódtam a csukott ajtóhoz, és hallgatózni kezdtem.
Elégedett prüszkölés, dobogás és nyerítés zaja hallatszott belülről; minden olyan hang, amelyet egy istállóhoz társítana az ember. A deszkák között, alatt kiszűrődő fény azonban arra engedett következtetni, hogy az állatok nincsenek teljesen egyedül. Talán egy szolga éppen az esti feladatokkal szorgoskodott.
Sóhajtva emeltem meg a kezem, és bezörgettem, eközben pedig magamra öltöttem legártatlanabb, és legkétségbeesettebb fizimiskámat, hogy a leghitelesebb könyörgést adjam elő, ha a kopogásromra felelet érkezik. A köpeny alatt kényelmes öltözéket viseltem; fekete nadrágot, vékony fehér inget, rajta pedig lila mellényt. Az oldalamon lógó táska, és a kardom talán árulkodhatott róla, hogy több vagyok egy ártatlan utazónál, de reménykedtem benne, hogy nem szúr majd szemet, bárki is nyisson ajtót.
- Segítsen! – nyöszörögtem, ha az ajtó kinyílt, és nemes egyszerűséggel színészien előrebuktam; Ha az illető volt olyan gyors, hogy elkapott akkor egyenesen a karjaiba zuhantam, de ha nem, azt sem fájt volna, ha a padlóra érkezem. A játék a véremben volt, tudtam hogyan kell elérnem a célomat. |
 Látszottak rajta a legyőzöttség egyértelmű jelei, tudtam, hogy tisztában van vele: lebukott. Nem igyekeztem megnyugtatni, hogy mindenről hallgatni fogok, amire most rájöttem - a szándékaim ellenére is hazudhattam volna neki azt, hogy elsétálok és el is felejtek mindent, de nem tettem. Azt akartam, hogy megjegyezze magának ezt a találkozást és azt is, hogy valaki nagyon is tisztában van a helyzetével, no és persze bármikor vissza is élhet azzal. Ha most meggyőztem volna, hogy nem kell aggódnia, két nap múlva már nem is emlékezett volna rám, így viszont garantáltan meg fog jegyezni magának, a birtokomban lévő tudással együtt. A félelem volt az, amivel meg lehetett fogni olyan embereket is, akiknek a pénz nem volt elég.
- Természetesen - feleltem nyers válaszára még mindig jókedvű mosollyal. Igaza volt, valószínűleg a neve híján is könnyedén kiderítek majd mindent, anélkül, hogy különösebben meg kellene erőltetnem magam. Egyszerűen csak mulattatott a bosszúsága, amiért saját magát árulta el - viszont az, hogy még ennek ellenére sem kezdett térden állva könyörögni, hogy óvjam meg a titkát és ne szóljak senkinek, majdhogynem tiszteletérzetet váltott ki belőlem.
A halovány, hálás mosoly, amit igyekezett magára erőltetni, nem sikerült túlságosan hihetőre, de úgy döntöttem, nem világosítom fel erről. Nyilván ő is tudta. Biccentésére és köszöntésére egy széles mosollyal feleltem, noha kifejezetten arcátlanság volt, hogy ennyire ki akart már tessékelni az ajtón, én mindig értékeltem egy kis bátorságot. Elvettem tőle a mén vezetőszárát, de még utoljára alaposan megnéztem magamnak az ismerős vonásokat, hogy ne feledhessem el a kutatásom során.
- Az istenek legyenek Önnel - búcsúztam mielőtt elindultam volna a kapuk felé, meg sem próbálván elrejteni a mondat és a mosolyom kétértelműségét.
Hogy miért kívántam neki, hogy vigyázzanak rá - tőlem kell-e félnie, vagy a valamikori gazdájától -, azt neki kellett eldöntenie. Vagy ha nem tudta eldönteni, akkor tartania mindkét lehetőségtől.
Részemről lezárt, köszönöm a játékot! |
Amikor azt mondta mindent ért, akkor vált számomra egyértelművé, hogy lebuktam, immáron még tisztábbá válva számomra, hogy egyáltalán nem tudok hazudni Nem tudtam milyen reakciót vártam el tőle, de mindenesetre az amit tett meglepett. Nem kérdezett többet, csak mosolygott; biztosan jót mulatott rajtam és esetlenségemen, ami enyhe ellenszenvemet nem hagyta alábbhagyni.
Hagyta, hogy kinyissam előtte az ajtót, de nem mozdult. Értetlenül emeltem rá a tekintetem, amikor is újból megszólalt, ezúttal nevem iránt érdeklődve.
- Nem hiszem, hogy szüksége lenne rá. - feleltem nyersen, mert tudtam, hogy igazam van. Amit akart azt már tudta. Innentől megkereshetett, kideríthetett rólam mindent, csak néhány helyen kellett volna kérdezősködnie. Valószínűleg hamar megtalálná Gethast és nem is kételkedtem abban, hogy meg is fogja elég rövid időn belül. Csak reméltem, hogy nem áll szándékában drága gazdámnak beszámolni találkozónkról, vagy akár csak egy szóval is említenie bármit is rólam. De persze nem tudhattam mit tartogat számomra a jövő, vagy inkább mit lát jónak tenni a nemes. Lehet, hogy rezidenciájára visszaérkezve már el is felejtkezik rólam.
Egészen a lovakig követtem, ha tehettem volna valószínűleg a falun kívülre is utána mentem volna, csak hogy biztos legyek benne senkinek se kotyog rólam. Persze ezerszer fontosabb dolgai is lehettek, mint egy szökött szolga múltjának hajkúrázása, de mégse éreztem magam egészen biztonságban.
És kijelentése a megnyugtatás helyett is csak megerősítette bennem a hitet, miszerint nem sokáig fognak a kiderült titkaim kettőnk között maradni. Magamra erőltettem egy mosolyt, ami a hálának valamelyik halovány árnyalatát öltötte fel; nekem nem ment olyan könnyedén a tenyérbemászó mosoly, mint a férfinak.
- Jó utat. - biccentettem irányába, a melettem álló Ashanti szárát megragadva és felé nyújtva. Reméltem, hogy immáron tényleg kisétál a kapukon és az utaink soha többet nem keresztezik egymást. |
Láttam, hogyan próbál újra közömbös és nemtörődöm arckifejezést erőltetni magára, de akkor már késő volt, és ezt neki is tudnia kellett. A kérdésemre adott reakciója túlságosan is árulkodó volt ahhoz, hogy holmi érzelemmentes álarc meg nem történtté tegye - arról nem is beszélve, hogy a szemei még mindig tükrözték a kétségbeesését.
A mozdulatai is árulkodóak voltak: ahogy vontatottan leereszkedett a pult mögött lévő székbe, aztán az ujjait szorította egymásnak az ölében. Pontosan ráláttam még onnan, ahol álltam, a napnál is világosabb volt, hogy valamin nagyon töri a fejét. Nem lehet túl gyakorlott hazudozó, gondoltam magamban somolyogva.
A válasza hallatán elégedett mosolyra görbült a szám sarka. Legalább nem próbálta meg elhitetni velem, hogy azonos munkakörben dolgozott a fővárosban is - ahhoz elég okos volt, hogy ne kockáztasson meg ilyesmit. Amikor azonban tovább fűzte a válaszát, határozottan újra felkeltette az érdeklődésem, eszembe jutott ugyanis az üdvözlése, az a mozdulat, ami az otthoni szolgálókra emlékeztetett. Ezek szerint nem hazudott, vagy legalábbis nem teljesen. Noha a "kisebb nemesi családok" jelző bizonyosan nem felelt meg az igazságnak, hiszen soha nem fordultam meg kisnemesek családi otthonában. Valóban szolgáló lehetett, de inkább gyanakodtam egy rangosabb, vagy befolyásos nemes úrra, akivel üzleti ügyeim lehettek a régmúltban.
- Hmm, szóval szolgáló volt... - léptem előre elgondolkozva. Barátságosan rámosolyogtam, de elraktároztam magamban a gondolatot, hogy feltétlenül ki kell derítenem, szökött-e meg valakitől szolgáló az elmúlt néhány évben. - Ezek szerint Locke a nagybátyja? - vontam fel a szemöldököm meglepetést színlelve a nyilvánvaló hazugságon. - Igazán kedves tőle, hogy maga mellé vette a kereskedésbe.
Howe Llewellyn talán tudhat valamit erről, jutott eszembe. Feltétlenül körbe kell majd érdeklődnöm, de persze csak a magam finom módján, hogy ne fogjon gyanút. A fővárosba visszatérve pedig észrevétlen nyomozásba kell kezdenem, hogy kiderítsem, honnan szökhetett meg - mert hogy megszökött, afelől kétségem sem volt. Minden összevágott, biztos voltam a dolgomban, de nem feltétlenül állt szándékomban visszaszolgáltatni őt a gazdájához. Először mindent meg akartam tudni, és csak azután mérlegelni, hiszen minden információt tudni kellett kihasználni. Az igazság ismerete bármikor ütőkártya lehet a kezemben, ha úgy adódik a helyzet.
Bár a következő kérdésem hallatán elfordította rólam a tekintetét, az a torz nevetés talán még a tekinteténél is többet mondott. Tudtam, hogy bár a részleteknek még híján voltam, a titkai java része már a kezemben volt. A válaszadást egy olyan egyértelműen árulkodó visszakérdezéssel kerülte ki, hogy ezúttal én voltam az, aki önkéntelenül is vidáman felnevetett. Ez volt az, amivel végleg elárulta magát, de még engem is jókedvre derített a lelepleződés esetlensége.
- Mindent értek - tartottam fel a kezeimet még mindig szélesen mosolyogva. Figyeltem, ahogy eltünteti az aranyat, hogy aztán felém induljon, de nem állítottam meg, és azt is hagytam, hogy célzatosan kinyissa előttem az ajtót. Akkor viszont nem mozdultam, megvártam, míg rám emelte a tekintetét, csak akkor néztem a szemébe lusta mosollyal. - Gondolom, ha most megkérdezem a nevét, nem sok jóra számíthatok... de legalábbis a válaszára biztosan nem.
Akármit is felelt - ha felelt egyáltalán -, én már mindent tudtam, amit tudnom kellett. Ha egészen a lovakig kísért, ott még utoljára hozzáfordultam, mielőtt megragadtam volna a kanca vezetőszárát, hogy határozottan, de gyengéden eltávolítsam a rágcsáló fogai közül. Az állat persze méltatlankodva felhorkant, de a feje simogatásával könnyedén el tudtam terelni a figyelmét, hogy teljes egészében a férfira koncentrálhassak.
- Ne aggódjon - kezdtem behízelgő mosollyal -, nálam biztonságban vannak a titkai.
Amíg én magam is jónak látom, tettem hozzá gondolatban. |
Megfordult és az általam már jól ismert vizsgálódó tekintettel nézett rám. Erre felfigyelve próbáltam a közöny álarcát újból magamra ölteni és eloszlatni bármiféle gyanút is keltettem fel benne.
Lassan leültem a székbe, ami a pult mögött állt kezeimet az ölembe fektetve érintettem össze az ujjbegyeim, egy hihető hazugságon gondolkozva. Nem sokszor kellett hazudnom eddigi életem folyamán, Lockenak alighogy magához fogadott elmondtam mindent amit tudnia kellett, onnantól kezdve pedig az öreg egy távoli unokaöccse voltam aki az üzlet csínját-bínjár jött kitanulni a tengerekhez, de mielőtt még Aertenbe költözne jól megszedi magát nagybátyjánál. Persze, eszem ágában sem volt Aertenbe költözni, hisz valószínűleg Gethas is ott keresne elsőnek.
- Igen, ott éltem. - válaszoltam meg első kérdését, feltekintve rá és szemeibe nézve. Arca és mosolya ugyan udvarias volt, de szemei égtek a vágytól, hogy megtudja a titkomat amit eszem ágában sem volt elkotyogni neki. Amikor újból szóra nyitotta a száját átfutott rajtam a gondolat, hogy fel kéne kérnem távozásra, de hamar meggondoltam magam. Gyanús lett volna és még inkább furcsán vette volna ki magát egy nemessel szemben.
- Nem, nem dolgoztam, legalább is nem kereskedőnek. - csak azért nem helyeseltem a kérdésére, mert féltem attól, hogy rákérdez mégis melyik kereskedőnél dolgoztam; és őszintén: senkit nem ismertem Rheyában egykori gazdámon kívül. A várost is csak Gethas dolgozószobájának ablakából láttam, mikor gyermekként kiszöktem és párkányban ücsörögve órákon keresztül néztem a lábaim előtt elterülő zűrzavart... vagy míg a férfi meg nem talált és jól belém nem verte, hogy nekem nincs jogom ahhoz, hogy az engedélye nélkül akár csak a szobámat elhagyjam, nem hogy a dolgozószobájába menjek.
- Szolgáló voltam kisebb nemesi családoknál. - feleltem újból a féligazságot kimondva. - Esetleg onnan lehetek ismerős. Később a nagybátyám, Locke vett magához és döntött úgy, hogy segít elindulni a saját utamon és így jutottam itt ki. - mondtam közönyösen, próbálva nem árulkodva a hazugságomról sem testbeszédben, sem pedig hanglejtésben.
Az udvarias mosoly továbbra se fagyott le az arcáról, viszont amikor meghallottam utolsó kérdését kétségbeesésem egy rövid és lemondó nevetésben nyilvánult meg ahogy oldalra pillantottam a pultra, mintha csak bármi érdekes is lenne rajta az aranyérméken kívül.
- Kikísérem, rendben? - kérdeztem a lehető legrosszabb módon kikerülve a témát, választ nem is adva. De valószínűleg tekintetem többet mondott a nemesnek, mint bármi más, de nem akartam vele többet foglalkozni... csak azt akartam, hogy menjen el és zargasson ilyen kérdésekke Nem akartam egy pillanatra se ez miatt feleleveníteni a múltam, egy pillanatra se visszaemlékezni rá. És ez egyetlen megoldást abban láttam, ha minél hamarabb távozásra kérem fel.
Mivel választ nem vártam a kérdésemre, csak egy a pult fiókjából előkerült erszénybe söpörtbem az érméket, zsebembe mélyesztve indultam el a a férfi felé azzal a szándékkal, hogy kinyitom az ajtót és a lehető leggyorsabban megszabadulok tőle. |
Ahogy abban már biztos lehettem, semmit nem neszelt meg a kis magánakciómból - biztos voltam benne, hogy még csak nem is sejti, mennyire felkeltette a kíváncsiságomat. A kedvességgel és udvariassággal kiválóan el lehet altatni az emberek gyanakvását, márpedig nekem erre a képességre nagy szükségem volt az elmúlt évek során. Csak ennyi kellett, hogy az emberre senkinek még csak eszébe se jusson ferde szemmel nézni, rosszat feltételezni. Enélkül nem tartanék ott, ahol, és Thelion sem a jószándékú, mindig hasznos tanácsokkal szolgáló unokatestvérét látná bennem.
Láttam, milyen tekintettel nézett az erszényemre, amiből rögtön tudtam azt is, hogy valószínűleg soha nem vetette fel különösebben a pénz. Talán még nélkülöznie is kellett. Talán volt idő, amikor nem is volt saját vagyona... A pillantásom önkéntelenül is a fején pihenő sapkára siklott. Már korábban is feltűnt ez a furcsa viselet, de most először gondolkoztam el komolyabban is azon, hogy mégis mi oka lehet viselni. Az időjárás a legkevésbé sem indokolta az ilyesmit, főleg nem idebent. Vajon mit rejtegethet alatta?, tűnődtem.
Természetesen észrevette és jelezte is, hogy igencsak elnagyoltam a fizetséget, de szerencsére gyorsan megértette a gesztusaimból, hogy nem szándékozom korrigálni ezt az apró "hibát". Nem próbálta meg visszaadni a pénzt, én pedig elégedett mosollyal nyugtáztam a dolgot. Ha erőltette volna, hogy pontosan fizessek, újra át kellett volna gondolnom az üzleti érzékéről alkotott véleményemet, de ez így teljesen rendben volt. Az egyik legjobb emberemre emlékeztetett, aki mindig fennhangon felhívta a figyelmemet, hogy többet adtam, mint amennyit ígértem, de aztán egyetlen szó nélkül a zsebébe süllyesztette az összeget, amikor csak elnéző mosollyal néztem rá és nem szóltam semmit.
Nem tudta elrejteni a megkönnyebbülést a szemeiből, mikor az ajtó felé indultam, ami egyre inkább felérni látszott egy válasszal, én mégsem erre voltam leginkább kíváncsi. Azt akartam látni, a kérdésemre hogyan reagál - a látvány pedig többet mondott minden szónál. Mivel minden érzékemmel ki voltam élezve a reakciójára, pontosan le tudtam követni minden érzelmet, ami ezúttal már a mimikájára is kiült, áttérve a közömbösség maszkját. Tudtam, hogy remek lesz az időzítés, de ennyire jóra talán még én sem számítottam. Hirtelen érte az egész, nem tudta tovább fenntartani az álarcát, már nem csak a szemei, hanem az arckifejezése is ordította felém az érzéseit: először őszinte döbbenet, majd valódi félelem. Megijedt, valamitől vagy valakitől félt, és az a bizonyos valami vagy valaki egészen biztosan a fővárosban volt.
Mindebből egy dologra tudtam következtetni: valóban találkozhattunk, ő azonban eltűnt Rheyából és soha nem szándékozott visszatérni. Már csak két kérdés maradt: először egy hol, aztán pedig egy miért.
A válaszát hallva teljes testemmel visszafordultam felé, karjaimat összefűztem a mellkasom előtt, érdeklődve tanulmányozva az arcát. A válaszának nem volt egészen hazugság szava, valószínűleg igazat mondhatott, csak bőszen rejtegetett valamit a valóságtartalma mögött.
- Ezek szerint néhány évvel ezelőttig ott élt? - kérdeztem kíváncsian. - Dolgozott valahol? Egészen biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy hol lehetett. Talán ott is munka közben futottunk össze - jegyeztem meg a szokásos kedves mosolyommal.
Szándékosan nem kötöttem az orrára, hogy a helyi kereskedőnél semmi esetre sem történhetett meg. Jól ismertem az öreget, hosszú évek óta rendszeresen jártam hozzá, ismertem rajta kívül az összes alkalmazottját is, de ez a férfi egészen biztosan nem tartozott közéjük soha. Neki viszont ezt nem kellett tudnia, mert ha azt feleli, hogy hasonlóan találkozhattunk korábban is, minden kétséget kizáróan tudni fogom, hogy hazudik. Persze ebben az esetben sem közöltem volna vele kereken, hogy pontosan tudom, hogy éppen a képembe hazudott. Nem, mindenképpen tovább akartam puhatolózni, lassan, de biztosan fedve fel a titkait.
A pillantásom ismételten feljebb vándorolt és szándékosan megpihent egy kicsit a fekete sapkáján, mielőtt a szemébe néztem volna, az udvarias mosolyt töretlenül az arcomon hagyva.
- És mondja csak - folytattam -, akkoriban is rendszeresen hordta ezt a furcsa fejfedőt? Az arca valóban nagyon ismerős, de fekete sapkára nem emlékszem. |
Míg a férfi az előtérbe vonult, én Ashantit vezettem át az udvaron Mistral mellé, aki elmélyülten rágcsálta szárát aminél fogva ki volt kötve. Csak a fejemet csóválva hagytam neki tudva, hisz úgy sem tudta volna elrágni, majd nem messze a kancától a szürke mént is kikötöttem.
Nem állt szándékomban megváratni a nemest, így hát hamar visszasiettem, fejemen megigazítva fekete sapkámat. Furcsának tartottam, hogy még nem kérdezte meg okát a felesleges ruhadarabnak, de nem is gondoltam rá többet; jobb is volt, hogy nem kérdezősködött, nem nagyon tudtam hazudni.
Viszont a túlzott udvarias viselkedését egyáltalán nem értettem. Semmi oka nem volt rám minden pillanatban mosolyogni, esetleg akárcsak kedvesen válaszolni a kérdéseimre vagy kéréseimre. Nem így ismertem meg azokat akik az ő rangján voltak, az ő szemükben is csak Locke lovászfiúja vagyok, sokszor még csak egy köszönéssel vagy pillantással sem tisztelnek meg. A férfi viszont túl kedves volt a kapzsi, önhitt népséghez mérten, de lehet csak kitűnő színész volt.
Mikor visszaléptem az előtérbe, háta mögött összekulcsolt kezekkel nézelődött és várt valószínűleg arra, hogy visszatérjek és nyélbe üthessük az üzletet. Egyből a pult mögé álltam, ő pedig jó vásárló módjára a pult túloldalára. Kinyitotta oldalán lógó erszényét, amiben nem meglepő módon rengeteg aranyérme lapult. Ha csak fele annyi pénzem lett volna, mint a nemes tarsolyában valószínűleg az elkövetkező fél évben nem kellett volna aggódnom az ételről és úgy semmiről sem, ami a megélhetésemmel kapcsolatos.
- Hatvanhat arany a mén, a kanca pedig negyvenhárom. - feleltem kérdésére tartozását illetően. Locke alaposan a megtanította melyik lóért mennyit kérjek, valószínűleg a halálos ágyamon is csak annyit fogok tudni mondani, hogy egy jól megtermett erős ménért mennyi aranyat illik elkérni.
Többet rakott le az asztalra, mint kértem amire rá is világítottam alighogy az aranyérmék a pultot érték, de elég egyértelmű jelet adott arra, hogy mindezt direkt tette. Nem nagyon szoktak az emberek többet adni, mint amit kérek tőlük vagy amit Locke kér tőlük, így értelmetlen panaszkodás helyett csak egy gyors mozdulattal félresöpörtem az érméket, hogy majd amikor a férfi távozik a helyére is tudjam rakni őket. Az öreg a lelkemre kötötte, hogy nem mutatom meg senkinek hol tárolja a pénzét, én pedig kérésének eleget téve vártam, hogy a nemes kisétáljon és soha többet ne lássam.
Megkönnyebbültem, amikor már az ajtónál járt, ami a lovak udvarába nyílt és épp elköszönésre nyitottam volna a szám mikor hátrafordult, arcán még mindig azzal az udvarias, de mégis hamiskás mosollyal ami egészen eddig arcán ült.
A figyelem látszatát keltve fordultam felé, biztosan abban, hogy valamit a lovakról akar kérdezni, így nem kevésbé döbbentem meg kérdését hallva. A döbbenetem viszont hamar ijedtségbe csapott át, amiről tudtam, hogy észrevehetővé is vált az arcomon. Nem így kellett volna reagálnom, jól tudtam. Könnyedén hazudhattam volna neki bármit, hisz nem ismert, viszont így, arcomat látva kevéske esély volt arra, hogy bármit is elhinne. De megijedtem. Átfutott rajtam a gondolat, miszerint mit tenne velem Gethas akkor, ha a nemes visszarángatna hozzá... hogy milyen sors várna rám.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy egy erőteljes nemmel feleljek a kérdésére, de összeszedve magam egy kevésbé feltűnő válaszon gondolkoztam.
- Jártam már Rheyában. - bólintottam a féligazságot kimondva. - Néhány esztendeje szabadultam meg a várostól és költöztem ide.
Tudtam, hogy tovább kérdezősködik, hisz ahogy kimondta gyanúját, miszerint ismer számomra is ismerősnek kezdett tűnni. Egyből arra gondoltam, hogy nem csak emlékeztetni emlékeztetett a nemesekre akik Gethasnál megfordultak... hanem ő is megfordulhatott nála és ő is lehetett egyike azoknak, akiket ki kellett szolgálnom. |
Érdeklődve figyeltem a szemein átfutó érzéseket, tényleg egyre nőtt a kíváncsiságom. Tudni akartam, mi lehet az a titkolnivaló, amit ennyire rejteget - mert hogy volt ilyen, abban biztos voltam. Az ember nem játssza az érzelemmenteset, ha nincs rá jó oka, és ugye még mindig nem tudtam, miért tűnik olyan átkozottul ismerősnek. A memóriámmal nem tapasztaltam még problémák, ha emlékeztem rá, akkor azt okkal tettem.
Még néhány perc, és megkérdezheted tőle, csillapítottam magam. Majdnem biztos voltam benne, hogy hazudni fog, de tudtam, hogy a reakciója elárulja majd, bármit mond is.
Nem lepett meg különösebben, amikor bólintott a kérdésemre, és az sem, hogy láttam a szemén: ezúttal biztosan nem próbál meg túljárni az eszemet. Ösztönösen ráérzett a választásaimra, ezt pedig a gyanúmtól függetlenül honorálni is fogom. Soha nem árt, ha a jó üzletembereknek emlékeztetőt hagyok magamról.
- Nem bántott meg egyáltalán - ingattam a fejem elvigyorodva. Láttam már ezt a reakciót, pontosan tudtam, kik szoktak így viselkedni, ha azt hitték, hogy megbántottak egy rangos embert: a rangos emberek szolgálói. A helyzet egyre érdekesebb lett, a kíváncsiságom pedig csak nőttön-nőtt. - Csak nyugodtan, nem akarom siettetni. Megvárom az előtérben.
Visszasétáltam az előtérbe, de nem voltam rest a kíváncsiságomnak legalább egy kis hányadát kielégíteni. Mivel az udvarról nem lehetett belátni ide, és tudtam, hogy a férfi el van foglalva a makacs ménnel, vetettem egy pillantást a pult alatt rejtegetett dolgaira. Csak néhány rajzot találtam viszont, semmi különösebben érdekes, bár kétségkívül tehetséges művész vált volna belőle. A fél szememet végig a folyosón tartottam, de bőven volt időm - a rajzokat és a szenet pontosan ugyanabban a helyzetben tettem vissza, ahogyan találtam őket, és még csak nem is zörögtek a papírok.
Mire meghallottam a férfi lépteit, már a hátam mögött összefűzött kezekkel álltam, ráérősen figyelve a falakra díszként felerősített lószerszámokat és néhány szépen kifaragott figurát.
- Ha minden rendben van, akkor nem is zavarnám tovább - mosolyodtam el az erszényemért nyúlva. A faragott pult vendégeknek fenntartott oldalára lépve néztem rá, kinyitva a benne csörgő arannyal vastagon megtömött bőrholmit. - Mennyivel tartozom?
Bármennyit mondott is, a két ló árán jóval felül fizettem, és az esetleges ellenkezése sem érdekelt, gyorsan vissza is erősítettem az erszényemet a helyére, hogy egyetlen aranyat se tudjon visszaadni. Ha az asztalon is hagyta őket, az az ő baja volt, én nem voltam hajlandó visszavenni egy darabot sem.
Szinte mulattatott a gondolat, hogy micsoda megkönnyebbülést érezhet valószínűleg. Alig tudtam megállni a vigyorgást, miközben - látszólag - elindultam a lovakért, majd hirtelen megtorpantam.
- Ó, majd' elfelejtettem! - Ráemeltem a tekintetem, meglepetéssel vegyes, kedves értetlenséget színlelve. - Elnézést, remélem, nem fogja túl indiszkrétnek találni a kérdésemet... Muszáj megkérdeznem, járt már valaha a fővárosban? Az életem legjavát Rheyában töltöttem, viszont amióta megérkeztem, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy találkoztam már Önnel korábban.
A szemeimet le sem vettem róla, de fenntartottam a barátságosság álarcát. Látni akartam, hogyan reagál, tudnom kellett, valóban titkol-e valamit - és ha igen, ki akartam deríteni, hogy mit. |
Kezdtem rájönni okára annak, ami enyhe ellenszenvet szított bennem a férfi iránt: túlságosan emlékeztett azokra a nemesekre akik időnként Gethas vendégszeretetét élvezték. Nem mintha életem legrosszabb emlékei fűződtek volna a vendégekhez, hisz míg egykori gazdámnak kivel foglalkoznia addig kevésbé nem törődött azzal, hogy én mit csinálok. A maradék időben viszont előszeretettel dicsekedett engedelmes szolgájával aki mindent elviselt. Az évek távlatából visszanézve én magam sem értettem miként álltam talpra mindig a megaláztatások sorai után, főleg, mikor még fiatalabb voltam. Most, hogy megtapasztaltam milyen szabadnak lenni visszagondolva döntéseim irracionálisnak hatottak, ha valamilyen módon visszatérhetnék a múltba és megváltoztathatnék valamit, nem vártam volna ilyen sokat arra, hogy ott hagyjam Gethast... de persze utólag mindenki bölcsebb és hiába szerettem volna, ha akartam volna se tudtam volna átírni a múltat. Ki tudja milyen ember lennék és hol lennék most, ha a dolgok nem így alakulnak; mindig lehetna rosszabb.
Észrevehetően bólintottam mikor a nemes rákérdezett, hogy Ashnatit javasoltam volna e számára. Nem mindig voltam ilyen határozott ló és jövendőbeli gazdájával kapcsolatban, de mégis valami azt súgta, hogy a férfi olyan hátasra vágyott, mint a szürke paripa; és úgy látszott nem is tévedtem.
- Értem. - biccentettem újból, mikor meghozta véglegese döntését. Elkaptam Ashanti szárát, amikor is a férfi visszautalt előbbi kérésemre ami egy pillanatra megállított a mozdulatsoromban. - Oh, elnézését, nem szándékoztam vele megbántani. - tekintettem rá, valóban tartva attól, hogy esetleg megsértettem. - Csak egy pillanat türelmét kérem, utána pedig a papír munkát is letudhatjuk. |
A ló továbbra is játszotta a felsőbbrendűt, a szemei azonban jól láttam, hogy engem figyelnek. Biztos voltam benne, hogy alapos tesztelésnek fog alávetni, mielőtt elfogad és hű társammá szegődik, de ez nem volt újdonság számomra. Nem ő lett volna az első hátas, akit nekem kellett betörnöm, de egyébként is: ilyenkor bizonyosan tudhatja az ember, hogy az állat csak egyvalakit fog elfogadni és eltűrni maga mellett. Engem.
Ahogy a férfi közelebb lépve megszólalt, rápillantottam és úgy hallgattam a ló nevét és az általa felsorolt tulajdonságokat is, amik cseppet sem leptek meg - éppen, amire számítottam. Mosollyal a szám sarkában biccentettem, miközben újra a lóra néztem, majd vissza rá.
- Jól sejtem, hogy az ajánlása is Ashanti lett volna? - kérdeztem érdeklődve. Kíváncsi lettem volna, hogy a mén esetén is elsőre eltalálta volna, amit kerestem, ha már a reakcióin nem láttam meglepettséget. Amikor jó üzletemberrel találkoztam, mindig busásan megjutalmaztam, márpedig ha igenleges lesz a válasza, tudtam, az ő esetében sem fogok másképpen eljárni. A pénz az emberek legnagyobb mozgatórugója volt a hatalom mellett - a kettő pedig erősen összefügg, ugyebár. Persze bármit válaszolhatott volna, de a szemeiből úgyis láthattam, ha hazudik.
- Igen, meg - feleltem a kérdésére határozottan. - Mistral és Ashanti tökéletesek lesznek, mindketten pontosan azok, amiket kerestem.
Ahogy ránéztem, a fejét kissé oldalra billentve állt, és bár az arcán ott volt a szokásos, közömbös maszk, a szemeiből egyértelműen kiolvashattam, hogy szabadulni vágyik. Halvány mosolyra kunkorodott a szám sarka, őszintén felkeltette az érdeklődésemet, mire fel ez a nagy sietség. Alapvetően nem hibáztattam volna, de mivel nem egy idegesítő, határozatlan, lehetetlen követelésekkel előálló vásárló voltam, tudtam, hogy emiatt nem akarhat minél hamarabb megszabadulni tőlem. Én magam is gyűlöltem a hosszú, céltalan vásárlásokat, jól emlékeztem még, milyen volt, amikor a szerető báty képében tetszelegve el kellett kísérnem Drusalát hasonló alkalmakra. Kész kínzás volt minden perc, éppen ezért váltam olyanná, akinek ha szüksége van valamire, azt célirányosan megszerzi, aztán távozik. Biztos voltam tehát benne, hogy valami más munkálkodik a férfiban, és valami azt súgta, ez megint csak összefüggésben lehet a gyanúmmal, ami továbbra is percről percre erősödni látszott. Már a nyelvemen volt, hogy meg is kérdezzem, siet-e valahová, de végül nem tettem, volt a tarsolyomban egy sokkal izgalmasabb kérdés, amit rögtön fel is akartam tenni neki, amint nyélbe ütöttük az üzletet.
- Kívánja, hogy visszamenjek az előtérbe, amíg előkészíti a lovat? - kérdeztem hamiskás mosollyal, visszautalva az előbbi kérésére. |
Ahogy beleegyezett abba, hogy előre megy és megnézi a méneket előre is vezettem Mistralt egy külső udvarba vezettem át, szinte láttam rajta az értetlenséget, hisz alighogy kikötöttem a kerítéshez oldoztam is el és vezettem tovább, csak azért, hogy egy kikövezett udvarban kiköthessem újra. Megveregettem az állat nyakát, majd a nemes után indultam.
Mit ne mondjak nem lepődtem meg a választásán. Azon inkább, hogy milyen jól eltaláltam melyik lovat választaná, hisz ott állt Ashanti előtt aki híven magához szinte még csak a nemesre sem nézett. Csak megcsóváltam a fejem az állat látván, de hamar a férfire kaptam a fejem amikor beszélni kezdett.
- Ő Ashanti. - lépegettem közelebb, kezeimet pedig összefűztem magam előtt ahogy a ménre, majd a nemesre pillantottam. - Makacs és meglehetősen büszke, de hűséges és kitartó az bizonyos. - foglaltam össze az állat alapvető tulajdonságait. Nem tudtam róla sokat mesélni, nem ismertem az állatot olyan jól, mint a többit. Ez valószínűleg azért volt, mert ő valahogy soha nem kedvelt meg. Elfogadni elfogadott, de egyértelműen nem szeretett, nem úgy, mint Lockeot. Az öreg férfit követette mindenhova, mint egy kiskutya.
- Akkor meg is van a választása? - kérdeztem kissé megbillentve a fejem, miközben a választ vártam. Már szerettem volna szabadulni, nem mintha ő olyan problémás vevőnek bizonyult volna. Találkoztam már érdekes igényekkel amiket az ember csak próbált volna meg teljesíteni. Volt egyszer egy férfi aki egy lovat keresett, de csakis olyat aminek hat fehér folt van a farán és át tudja ugrani a házuk udvarának kerítését.. Locke természetesen kinevette és elküldtem, hogy álom világban él.
A nemes meg sem közelítette ezt a szintet, még csak távolról sem. Csak szerettem volna szabadulni, mert furcsa mód feszengtem a közelében. Nem tudtam, hogy mi okozta, de nem véletlenül szerettem volna minél hamarabb pecsétet rakni ennek az üzletnek a végére. |
Az arca továbbra sem árult el semmit, a szemein viszont észre lehetett venni a kötődést a hátas iránt. Biztos voltam benne, hogy Mistral nagyon kedves számára, és ezt csak igazolta, amikor szabályosan megkönnyebbültnek tűnt az ígéretem hallatán. Ha lett volna lelkiismeretem sem éreztem volna most lelkiismeret-furdalást, hiszen nem állítottam valótlant, tényleg biztos voltam benne, hogy a lónak jó dolga lesz. Drusala ki fog ugrani a bőréből örömében, és nagyon fogja szeretni az új társát.
A férfi továbbra is igencsak szűkszavúnak bizonyult, akkor sem szólt egy szót sem, amikor kinyitotta a karám ajtaját és kivezette rajta a lovat. A dicséretemre sem reagált semmit, csak felvonta a szemöldökét, majd biccentett egyet - nem, határozottan inkább ellenszenvet érezhetett a rangos emberek iránt, semmiképpen sem irigységet.
Egy kicsit meglepett a javaslata, de ezt nem tettem szóvá, csak bólintottam egyet.
- Rendben, megnézem őket - egyeztem bele.
Az általa elmondott irányba indultam, vissza arra, amerről jöttünk, magára hagyva őket Mistrallal. A mének karámjaihoz érve lassítottam csak le a lépteimet, hogy alaposan megnézhessem mindet. Hamar be kellett látnom, hogy Howe-nak igaza volt: a karámokban szebbél-szebb, erősebbnél-erősebb mének sorakoztak, mind ápolt és egészséges, szinte minden lehetséges színben. Már majdnem el is kapott a bőség zavara, mikor egyikük felkeltette a figyelmem, egy gyönyörű, hófehér példány. Az orrát felemelte, úgy nézett rám, és még horkantott is egyet. Elmosolyodva léptem közelebb hozzá, már ebből a reakcióból tudtam: ő lesz az. A hasonló természetű hátasokból lehet a leghűségesebbeket faragni, ezt már jól tudtam.
A férfi hamarosan felbukkant a folyosó végén, de nem tűnt kifejezetten meglepettnek, amikor a hófehér mén karámja előtt talált, úgy sejtettem, maga is ezt a lovat ajánlotta volna nekem. Rápillantottam, majd vissza a lóra, aki még mindig felsőbbrendűen nézett rám.
- Tényleg kivételes lovaik vannak - biccentettem elismerően. - Ez a mén viszont még a többi közül is kitűnik. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Büszke voltam tolvaj mivoltomra, de nem a törvényszegés szépségei miatt; Sokkal inkább annak okán, hogy kitörhettem egy olyan életből, amely zsenge korom ellenére is sok fájdalmat okozott. Az is elégtétellel töltött el, hogy kalandos életemnek hála, csak ritkán volt alkalmam elmerengni a múltamon. Leszámítva a miatta kitervelt bosszúmat, amelynek gondolata minden áldott napon átlendített.
Mintha csak büszke lett volna magára úgy sorolta a szinonimákat a tolvaj szóra, mintha csak rosszul hallottam volna, hanyag vállvonására pedig csak szusszantottam egyet. Én magam is könnyedén kiköthettem volna ott ahol ő, ha rossz társaságba kerültem volna, de minden bizonnyal nem én lettem volna a legmegfelelőbb erre a szakmára: mert jól tudtam milyen nincstelennek lenni.
Látszottak rajta a legyőzöttség egyértelmű jelei, tudtam, hogy tisztában van vele: lebukott. Nem igyekeztem megnyugtatni, hogy mindenről hallgatni fogok, amire most rájöttem - a szándékaim ellenére is hazudhattam volna neki azt, hogy elsétálok és el is felejtek mindent, de nem tettem. Azt akartam, hogy megjegyezze magának ezt a találkozást és azt is, hogy valaki nagyon is tisztában van a helyzetével, no és persze bármikor vissza is élhet azzal. Ha most meggyőztem volna, hogy nem kell aggódnia, két nap múlva már nem is emlékezett volna rám, így viszont garantáltan meg fog jegyezni magának, a birtokomban lévő tudással együtt. A félelem volt az, amivel meg lehetett fogni olyan embereket is, akiknek a pénz nem volt elég.