|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.01. 17:44 - |
A parton elszórva több kisebb-nagyobb települést alakítottak ki. A legtöbb helyen a halászat jelenti a legfőbb bevételi forrást. A kisebb falvakban jellemző, hogy a halászok házai cölöpökre épültek, közvetlenül a víz felett. Ezek előtt esőben, és napsütésben szorgos kezek munkáltkodnak; javítják a halászhálót, és zsigerelik a halakat. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Levegőmet kifújva álltam meg az ajtóban, ami a főhelyiségbe vezetett. Fejemet megbillentve tekintettem Lockera, ahogy vállamat az ajtó keretének támasztottam. Épp fiával vitázott, nem zavartam meg. Ha jól emlékeztem a viszályt apja és fia között, Camron a család számára előnytelen asszonyválasztása szülte. Azonban a fiú kitartott kedvese mellett és Locke engedélye nélkül megkérte a kezét... Mondanom sem kell ezzel megidézte apja haragosabb oldalát.
Szerencsére épp a végszóra értem oda; Camron a földre dobta a ládát amit egyészen addig kezében tartott, apjának sarkot fordítva és hangosan szitkozódva vonult vissza a családi rezidenciára. Locke arcát látván egyből segítségére siettem és szedtem össze a ládából kigurult almákat végezve a pultra rakva őket amit a férfi támasztott.
- Néha jó lenne, ha ez a gyerek legalább csak egy kicsit tanult volna tőled az évek alatt.. - mondta rámtekintve, amire csak egy halvány mosoly futott végig arcomon, de nem fűztem hozzá semmit. - Beszélnem kéne vele ugye? - kérdeztem felvont szemöldökkel tekintve rám, de még mielőtt Camron után indulhatott volna kitárult a velünk szemben lévő ajtó. Épp annyira volt időm, hogy megigazítsam fejemen a sapkám és fülemre hajtsam a szélét, mielőtt munkáltatóm negédes mosollyal az ajtóhoz nem sietett volna. Mindig is csodáltam milyen hirtelen tudta változtatni arckifejezését, hogy milyen könnyedséggel tudta meggyőzni vásárlóit... belőlem mindez hiányzott.
- Hát nézzenek oda, csak nem a szépséges Lady Lynethez és az ifjú Drystanhoz van szerencsém! - tárta szét karjait barátságosan az öreg, miközben illedelmesen fejet hajtott a két fiatal előtt. Én is követtem a példáját, ahogy tanították fejet hajtottam a két nemesi sarj előtt. Úgy hittem Locken már ismerte korábbról a - minden bizonnyal - testvérpárt, széles mozdulatokkal invitálta őket és kíséretüket beljebb. Nem akartam zavarni, a Camron által hátrahagyott ládát megragadva indultam volna el ha az idősödő férfi nem lépeget mellé és rakja kezét vállamra.
- Engedjék meg, hogy bemutassam unokaöcsém Carwent. - veregette meg vállam mosollyal az arcán. - Nála jobban senki nem ért az istálló lovaihoz, természetesen engem leszámítva. Miben lehetünk segítségetekre? |
Mondanom sem kell, zavart, hogy az emberek összesúgtak egymás között, ahogy elhaladtunk mellettük. Főnemesi családba születtem, mégis nehéz volt megszokni, hogy az emberek felfigyeltek a jöttedre. Hiába, hogy a hintő óvó függönyei mögött nem hallja az ember, mit mond a köznép, mégis elgondolkodtatott, hogy vajon miként látnak minket a tenger menti lakosok. Igazságos földesuraknak? Vagy talán tényleg zsarnok elnyomók vagyunk?
- Szerinted miket beszélhetnek rólunk? – tettem fel csendesen a kérdést, ahogy a fel-felpillantó népekre vetettem a tekintetem a hintó hűvöséből.
Lynet kérdésére félszeg mosolyt erőltettem az arcomra. Valójában nagyon is örültem volna, ha Thane itt van, hisz’ én vajmi keveset értettem a megfelelő mén kiválasztásához. Kicsit csalódott voltam ezügyben, de letörtségemet igyekeztem megtartani magamnak, és inkább arra koncentrálni, hogy hacsak egy kicsit is, végre nem gyerekként kezelnek minket.
- Nekem mondod – motyogtam, miközben unottan megtámasztottam a fejemet. – Végtére is, én vagyok a legkisebb.
Sokat hangoztattam ezt, hiszen a többiek sem hagyták elfeledtetni velem, hogy bizony én voltam a család legfiatalabb sarja. Az azzal jövő összes áldással és átokkal együtt. Valószínűleg Thane valami jó állásponttal lépett az öreg Llewellyn elé, hogy bizalmat szavazzon az irányunkba és elengedjen minket erre az útra. Bár annyira mégse, hogy ne adjon testőröket a nyakunkba, akiknek amúgy fölöttébb örültem; biztonságérzetet nyújtottak.
Az utazás eseménytelenül zajlott, és be kell vallanom már kicsit el is gémberedtem az dülöngélő hintó ülésén, amikor egyszer csak megálltunk. Baldwin öblös hangja hallatán már tudtam, hogy szenvedésem a végéhez ért.
Jajj, ne! Megint itt tartunk?! – suhant át a gondolat az agyamon, amikor megláttam Lyn széles mosolyát. Már előre sajnáltam szegény Symondot aki szemmel láthatólag önként és dalolva sétált bele nővérem mézes-mázos hálójába. Ilyen s egyéb pillanatokban fogadtam meg magamnak, hogy túl fiatal vagyok én még a szerelemhez.
Miután kikászálódtam a hintóból s talpaim a poros utat érték, összehúzott szemöldökkel fordultam Lyn felé.
- Talán egy olyat, ami nem döglik meg rekordidő alatt? – válaszoltam kérdésére kérdéssel, közben szemügyre véve az istállót körülvevő tájat. Egy pár órára voltunk Aertentől, de még itt is lehetett érezni a tenger kellemes sós illatát akármikor a szellő meglibbentette a fák lombjait. Az Locke-féle istálló takarosan nézett ki, ahhoz képest, hogy egy istálló volt. Kellett, hogy jó állapotban legyen, hisz’ az egyik legjobb, ha nem is a leghíresebb lovarda volt a környéken. Sok fontos személy megfordult már e karámok között, mint például maga Celawan herceg.
- Igazából ötletem sincs – vallottam be őszintén egy sóhaj kíséretében. – De csak nem lesz olyan nehéz kiválasztani egyet? Ugye?
A következő pillanatban már Frick állt előttünk teljes rideg valójában. Más emberek már régen menekülőre fogták volna, ha egy ilyen kaliberű fickóval találják szembe magukat, s igaz, hogy zsengébb koromban én is rettegtem a sokat megélt katonától, viszont kétségtelenül családunk legmegbízhatóbb embereként tekintettem rá.
Egyetértően bólintottam Frick felé, aki azon nyomban elindult az épület irányába, mi pedig nővéremmel karon fogva követtük amazt. Nem látszott rajtam, de rendkívül izgatott voltam, hisz’ végre saját magam választhattam ki a lovat, ami aztán társamul fog szegődni egy rövid időre.
Egy futó pillantást vetettem Frick irányába mikor utolsóként beléptem a létesítménybe. Tudhattam volna. Valahogy tisztában voltam vele, hogy atyánk nem bízik meg bennünk annyira, hogy felügyelet nélkül engedjen csatamént választani. |
Kíváncsian kukucskáltam ki a hintó nehéz bársonyfüggönye mögül, ahogy végigdöcögtünk a kisváros utcáin. Az emberek, akik mellett elhaladtunk, izgatottan súgtak össze, amint megláttak; valószínűleg akkor is könnyűszerrel felismerték volna, hogy főúri család érkezett, ha nem terebélyesedik a hintó ajtajain címerállatunk, a viharmadár.
– Nem izgalmas, Drys? – fordultam a mellettem ülő öcsém felé lelkendezve, ragyogó arccal. – Egy kicsit végre elszakadhatunk otthonról! Bár azt nagyon sajnálom, hogy Thane mégsem tudott velünk jönni... De azt hiszem, végtére is, ez is jelent valamicskét, hogy hagynak egyedül ilyesmit elintézni. Néha rossz "kicsinek" lenni, nem?
Tényleg büszkeséggel töltött el, hogy elengedtek erre a kisebb kirándulásra; nem tudom, Atyánk milyen gyorsan vagy milyen kedvvel ment bele a dologba, de végül reggel útnak indulhattunk a Locke-féle istállók felé. Valóban jobban örültem volna, hogyha a bátyánk is velünk jön, de azt mondta, valamiféle halaszthatatlan dolga van, én pedig minden makrancosságom ellenére sem szerettem volna beleártanom magam az ügyeibe; hogy egy régi cimborájával fut össze, vagy épp egy csinos szolgálón akadt meg a szeme, híve voltam a másik személyes terének tiszteletben tartásának.
Nos, kivéve Drystan esetében. Az igazság azonban az, hogy az öcsémnek valószínűleg végeláthatatlan személyes tere volt, mintha sosem érezte volna magát teljesen jól senki mellett, így tehát már rég nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy ide vagy oda rángassam el magammal. Ha én nem teszem, sajnos aligha foglalkozik vele valaki más...
Be kell vallanom, az utazás kicsit fárasztó volt, de élveztem minden pillanatát annak, hogy új emberekkel találkozhattam, és igazság szerint az is jelentősen javított a kedvemen, hogy egy igen jóvágású, fiatal testőr is került mellénk, bizonyos Symond, az öreg és morcos, bár jóravaló Sir Baldwin és a bakon ülő Frick mellé. Határozottan élveztem az ellágyuló pillantását, amivel rám nézett, és a kedves, bár kissé bugyuta szavait.
Aztán a hintó végül megállt, és némi mocorgás után Sir Baldwin nyitott nekünk ajtót.
– Megérkeztünk, Lord és Lady Llewellyn – állt oldalra, egyik kezével az ajtót, másikkal két lovuk kantárját fogva. Az ajtó másik oldalán felbukkant Symond, arcán mélázó mosollyal.
– Hadd segítsek, kisasszony! – nyújtotta rögtön a kezét, amint meglátta, hogy felállni készülök. Mosolyom kiszélesedett, majd miután vetettem egy vidám pillantást az öcsémre, elfogadtam a segítséget.
– Ön milyen erős, Symond! – kuncogtam fel, mikor az őr könnyedén leemelt a hintó magas padlójáról a kemény talajra. A férfi (alig lehetett idősebb nálam) arca felragyogott.
– Az... Az Ön szépségét a leggyengébb férfikar is örömmel emelné, hölgyem – válaszolta sután, ismét halk kacajt váltva ki belőlem. Ő is hamar észrevette bókja bumfordiságát (vagy talán Sir Baldwin éles torok köszörülését), és lesütötte a szemét. Szerintem édes volt, és hízelgő. Mialatt Drystant vártam, szemügyre vettem a helyet; nem tűnt különbnek akármely másik háztól a környéken, ám a lovak szaga hamar megcsapott, már messziről, és képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy a tömény szag hatására összeráncoljam az orrom, ám a vonásaim hamar ismét elsimultak, és szokásos, széles mosolyom ült ajkaimra.
– Gondolkodtál már azon, milyen lovat szeretnél? – fordultam Drystan felé. Sosem próbáltam leplezni, mennyire egyáltalán nem értettem a hátasokhoz, azt leszámítva, hogy láttam bennük a szépséget. Egyébként sem szerettem túlzottan lovagolni, a kantár megkeményítette az ujjaim finom bőrét, és akárhogy helyezkedtem is, a nyereg kényelmetlen volt, és dörzsölte a lábam.
– Ha megengedik, Önökkel tartok – hajtott főt előttünk Frick. Arca, ahogy mindig máskor is, teljesen érzelemmentes volt, akár egy álarc. – A lelkemre kötötték, hogy a legjobb ajánlatnál kevesebbel nem engedhetem, hogy beérje a családjuk.
Láttam, hogy Symond ellenkezni akar, ám elég volt egyetlen pillantás Sir Baldwintól ahhoz, hogy csendben maradjon. – Részünkről az öröm, uram! – mosolyogtam rá, majd belekapaszkodtam Drystan kezébe, és megindultam befelé. A szemem sarkából még láttam, hogy Sir Baldwin lehordja Symondot, és élesen a feje búbján legyinti.
– Jó napot! – csiviteltem, ahogy Frick kinyitotta előttünk az ajtót, és a csengő megszólalt felettünk. |
Finoman felvontam a szemöldököm Yserone megállapítására; Mindeddig erősen kételkedtem abban, hogy volna bennünk bármiféle közös vonás is. Mi ketten olyanok voltunk, mint a tűz és a víz, vagy mint kutya és a macska – döntse el mindenki maga azt, hogy ki micsoda ebben a felállásban. Nem hittem abban, hogy igazat szólna arról, hogy a politika hidegen hagyja, hiszen már ismeretes volt számomra, hogy kicsoda a vőlegénye; Howe Llewellyn pedig ezen a vidéken maga volt a politika. Nem szóltam.
Jobb szerettem azt a felállást, amikor én kérdezhetek, nem pedig mások kérdeznek rólam. Jobban szerettem a céljaimat, és kilétemet diszkréten kezelni, erre éppen egy úri lány készül megtörni ellenállásomat.
- A leendő férjed a vidék leggazdagabb férfije, ne csodálkozz azon, hogy mindenkit Te érdekelsz – rántottam meg a vállam illetlenül, mintha a kifejtett mondatai kicsit sem érdekelnének; Mégis, egy pillanatra kezdtem megsajnálni az előttem álló, fellengzős fruskát. Nehéz lehet, ha minden szem rád irányul. Amikor nem mehetsz sehová úgy, hogy ne azt lesnék, hogy mit csinálsz, vagy éppen kivel társalogsz…, kergették egymást az ideák a fejemben, miközben félrebillentettem az említett testrészemet.
- Briliánsan mutattál rá arra, hogy az árvaságomhoz nincs közöd – mondtam se nem cáfolva, se nem megerősítve kijelentését, amellyel valójában nagyon is fején találta az a bizonyos szöget; de erről nem is kívántabb többet szólni, hiszen apám emléke fájdalmas gondolatok tömkelegét szaggatta fel elmémben. A múltam egy részét már lezártam, és ha beteljesítem a bosszúmat, a másik felét is le fogom.
- Ez a köpeny praktikus, nem ronda! – közöltem olyan felháborodással, mint egy kislány, még az orrom is megráncoltam hozzá. – Miért kell ilyen kiállhatatlannak lenned? – sóhajtottam reményvesztetten. Hirtelen, azaz egy óra, amelyet az életemből ígértem számára, kíméletlenül hosszúnak hatott; már-már kedvem lett volna visszatáncolni az alkutól, és hetykén vállalni a bitófát.
Végül nem húzódott el, amikor belékaroltam, hogy úgy induljunk el a néptelen utcán, egyenest a forgatag irányába. Még mindig nem tudtam, hogy mire számíthatok az áldozatomtól, így jobbnak láttam, ha nyitva tartom a szemem, nehogy némán intsen valamelyik városőrnek a letartóztatásom reményében.
- Vonzó a halál! – csattantam fel, amikor ismételten kioktatott a módszereimmel kapcsolatban. Kezdett már elegem lenni azon tévképzetéből, hogy nemcsak a ruházkodásban, de tolvajlásban is jobb nálam. – A „Gyökerestül kitépem a nyelved, ha még egyszer leckéztetni mersz” elég jó fenyegetés? – tudakoltam csendesen, elragadó mosollyal hajolva közelebb a füléhez, mintha csak valami cserfes, barátnői incselkedéssel illetném, mert az egyik vén halárus kofa nagyon megnézte párosunkat. Szelíd barátsággal intettem felé, hátha tompíthatok gyanakvásán, közben pedig könyökömmel Yserone viselkedésén igyekeztem javítani; csontos testrészem pontosan illeszkedett a bordái közé, amennyiben hiúságból nem viselt fűzött. A lehető legkevesebb feltűnést akartam kelteni.
- Cala, jó? Calának hívnak – válaszoltam türelmetlenül, enyhe legyintéssel rácsapva a kezére, amikor a hajamat kezdte birizgálni. Viselkedése több volt, mint furcsa; Kezdtem élni azon gyanúperrel, hogy a lány agyát megrágták a kukacok, amitől egészen elborult az elméje, vagy ami még rosszabb, valami kóbormágus megátkozta. – Szeretném, ha mindketten túlélnénk ezt az egy órát – pillantottam felé élesen, mintegy arra figyelmeztetve, hogy kettőnk közül Ő az, aki közelebb áll a halálhoz. Felismerve, hogy nem szabadulhatok, fejemmel a közeli kőből készült támfal felé böktem, ahová leülhettünk, amennyiben Yserone nem volt ehhez is túl kényes kedvében. – Ott befonhatod a hajam… - sóhajtottam beleegyezően, sejtvén, hogy életem egyik legrosszabb döntését hozva meg ezzel.
- Miért akarsz mindenáron beszélgetni? – szegeztem neki a kérdést, miközben a betonrakás felé irányítottam, amely mögött ott húzódott a homokos part, és a tenger. A víz ezúttal olyan nyugodalmasan ringatta ölében a fehérvitorlás kereskedőhajókat, ahogyan egy anya tenné a gyermekeivel.
- Nem értelek. Neked mindened megvan – ráztam meg a fejem értetlenül. |
- Nocsak, ez az első, amiben egyet értünk - húztam gúnyos mosolyra a szám, amikor megemlítette, hogy megveti a politikát. Helyes, már éppen kezdett bosszantani, mennyire más a nézőpontunk. Úgy tűnt, rendesen zavarba hoztam a kérdésemmel, legalábbis meghökkent azon, hogy többet szeretnék tudni róla és az életéről.
- Miért olyan nagy dolog ez? Rólam is állandóan faggatóznak. Mindent tudni akarnak az életemről, a születésemtől kezve. Olyan nagy baj, ha a változatosság kedvéért most valaki más életében matatnék?
Hanyagul vállat vontam, de látszott rajtam a türelmetlenség. Elmondhatatlanul gyűlöltem Aertent és mindent, ami oda kötött. Arra egy pillanatra sem gondoltam, hogy a lánynak sokkal szebb vagy könnyebb élete lenne az enyémnél, sőt, mégis azt kívántam, bár helyet cserélhetnénk, akár csak egyetlen napra! Bármit megadtam volna azért, hogy kiszakadhassak a ketrecből. Abban bíztam, hogy ha már el nem menekülhetek, az esküvő majd gyógyír lesz, de aztán rögtön eszembe jutottak hitvestársi kötelezettségeim, melyek tudatában újfent kedvem lett volna minél messzebbre futni.
- Semmi - helyeseltem nyugalmat színlelve, mikor számon kérte rajtam a faggatózásom okát, hogy aztán egyetlen kegyetlen mondatban összegezzem: - Szóval árva vagy.
Így már érthető volt. Habár valakinek kellett mellette lennie, hogy gyermekként túlélje, legalábbis nehezen tudtam elképzelni, hogy gyermekként egymaga boldoguljon. De ennyire mélyen nem akartam beletúrni az életébe.
- A fűző nem rossz ötlet - bólogattam helyeslőn, a továbbiakra viszont csak felfújtam az arcom. - Hát pedig szívesen megtenném, ha lenne ilyen ocsmány köpenyem...
Az orrom alatt mormogtam inkább csak, mint egy durcás kislány. Vajon ennyire nehéz elhinni, ha az én életem sem szuper és néha szívesen kiszakadnék belőle? Nem akartam, hogy a lányka ebből bármit megsejtsen, de enyém volt egyetlen órára és csábított a lehetőség, hogy bármit megtehetek vele. Az ésszerűség határain belül, persze.
- Eszem ágában sincs a nyafogásodat hallgatni a maradék ötvenhét percben - jegyeztem meg szárazon, de csak a szemem villant, ahogy belém karolt. Fontolóra vettem a kérdezősködésre vonatkozó megjegyzését, de túl büszke voltam ahhoz, hogy kapjak az alkalmon. Hagytam, hogy magával vonjon, az újabb fenyegetésére azonban harsányan felnevettem.
- Már megint ugyanaz a nóta? Bővítened kéne a szókincsed további fenyegetésekkel. Az emberek idővel megunják, ha folyton az arcukkal jössz, habár hízelgő, hogy vonzónak találsz. - rápillantottam a szemem sarkából, aztán folytattam az utunkat előre. Mezítláb voltam, de valahogy egyáltalán nem zavart, sőt, egyenesen jól esett a meleg föld érintése. - "Széttépem a ruhád, ha még egyszer megszólalsz!", vagy "Kivágom a veséd és eladlak rabszolgának!", meg ilyenek. Ki kéne próbálnod.
Elmélyítettem kicsit a hangom az ötletek felvetésekor. Nem tudom, mennyire gondoltam komolyan, azt viszont nem igazán szerettem volna, ha rajtam váltaná be a fenyegetését. Vettem egy mély levegőt és megszorongattam a lány karját. Kíváncsian fürkésztem az arcát, a vonásait. Annyira nem volt csúnya, mint elsőre gondoltam, sőt, némi sminkkel és csipkével gyönyörű nőt varázsolhattam volna belőle. Senki sem vonta volna kétségbe, hogy ő is valami nemesi fruska... Kár, hogy annyira utálta a fűző gondolatát.
- Hogy hívnak?
Úgy döntöttem, élek a kérdezősködés lehetőségével. A falak mentén húzódó, gazzal benőtt padhoz húztam a lányt és leültettem rá, aztán megfogtam a haját - már ha nem vágta le cserébe az ujjamat.
- Befonom a hajad. Nem bírom nézni, mennyire nem szorult beléd egy fikarcnyi nőiesség sem... Maradj nyugton és viseld el ezt az órát velem - oktattam ki szigorúan, ellentmondást nem tűrve. Mintha újfent elfeledkeztem volna a tényről, hogy tolvaj, aki épp az imént rabolt ki. |
Bizalmatlanságom teljes mértékkel érthető volt, elvégre… Ki olyan ostoba, hogy elfeledje, hogy kirabolták pusztán azért, mert az elkövető hajlandó egy órát szánni a csevegésre? Hamar megfordult elmémben annak lehetősége, hogy a lány tőrbe akar csalni, és a következő sarkon már át is ad a városőrségnek, de ugyanilyen hirtelenséggel el is vetettem; Furcsán őszintének tűnt, amin magam is meglepődtem.
- Hát, jó… - bólintottam rá tétován a felajánlott alkura, és eltettem a pengét, de csak olyan távolságba, hogy könnyedén előkaphassam, ha esetlegesen szükségem támadna rá a nagy beszélgetés közepette. Talán kissé kétségbeesett voltam, de ostoba semmi esetre sem. A tolvaj nem lehet eléggé óvatos, summáztam magamban komoran eldöntve, hogy az első gyanús jelre lelépek.
Az ajkain játszó mosoly sem kecsegtetett túl sok jóval, ezért szinte ösztönösen igazítottam meg a csuklyát a fejemen, hogy jobban takarja az arcomat; nem akartam, hogy másnap reggel, az én arcomról készült másokkal legyen tele a környék, mert megnehezítette volna a dolgom a mostohámékkal.
- Tiszta szívből megvetem a politikát, efelől nyugodt lehetsz – intettem türelmetlen legyintéssel, bőszen várva, hogy mégis mit talál ki a számomra. Be kell vallanom, nem szívleltem az asszonyi fecsegést, pedig elviekben magam is a gyengébbik nem tagjait képviseltem; Tolvajként megszoktam, hogy ne áruljak el túl sokat magamról, és a céljaimról, hisz a diszkréció hozzátartozik a siker mértékéhez.
- Rólam? – kérdeztem vissza olyan hitetlenkedéssel, mintha csak arra kért volna, menten szelídítsek sárkányt. – Mit akarsz Te tudni énrólam? – perdültek le ajkaimról a szavak, miközben önkénytelenül tettem egy lépést hátra, mint azok, akik féltik a bőrüket pedig az Istenek tudják, hogy nem voltam én gyáva. – Mi közöd van hozzá, hogy árva vagyok-e, vagy sem? – fakadtak ki belőlem a vehemens szavak, amelyből akár ki is következtethette azon tényt, hogy fején találta a szöget, és nincsenek szüleim.
Ostobaságnak tűnt a részéről, hogy az gondolta, bármit is elárulnék a magam személyéről, és erre nem is voltam felkészülve; Nem úgy, mint akkor, amikor Carwennel beszélgettem az istálló csendességében. Míg a tünde személye megnyugvást jelentett, a lányé egyenesen taszított. Nem kedveltem. Furcsamód hangjából mégis eltűnt a korábbi fellengzős, lekezelő stílus, amivel ismét meglepett.
- Talán fűzőt kellene hordanom, és bodorítanom a hajamat? – fogtam két kezem közé vékony derekamat bosszúsan, amikor ezúttal az öltözékemre tett kicsit sem magasztos megjegyzést. – Tolvaj vagyok! – emlékeztettem hetykén, mintha ezzel megmagyaráznám a csinos szoknya, és kosztüm hiányát. – Nekem sem tetszik a gúnya, amit viselsz, mégsem követelem, hogy öltözz át – dobbantottam indulatosan, mintha csak egy kéregető macskát igyekeznék elkergetni a lábaim elől. Bosszantott. – Most beszélgetni akarsz, vagy divattanácsot adni? – fújtattam, mint ahogyan a macska tenné.
Kényeskedő mozdulatára, ahogyan felemelte a ruhája szegélyét indulás előtt, megforgattam a szememet. Az egész lénye olyan hihetetlennek tűnt, mintha csak éppen arra teremtették volna, hogy kiidegeljen.
- Csak nem keserves mesét akarsz hallani, egy sanyarú gyermekkorról, amely miatt lopásra kényszerültem? – szegeztem neki a kérdést gunyorosan, majd jobb híján, lelöktem a fejemről a csuklyámat; Kevésbé volt feltűnő a párosunk úgy, ha a járókelők az én arcomat is látják. – Kérdezz, majd meglátjuk, hogy válaszolok-e – mondtam, majd karom belefűztem az övébe, mintha csak barátnék volnánk. – Csak semmi trükk, hercegnő! A végén kénytelen lennék kicakkozni azt a szép pofid – figyelmeztettem negédes, már-már behízelgő mosollyal. |
 Szó ami szó, egy kicsit azért ijesztő volt; nem maga a lány, sokkal inkább a kisugárzása. Meg hát elég sokat rontott az összhangon a kezében forgatott kés is. Attól tartottam, hogy beváltja a fenyegetését és tényleg megsebez vagy megüt, azt pedig valószínűleg nem éltem volna túl, ha az arcomat bántja. Akinek nincs túl sok pénze, mint például nekem, egyedül a szépsége és az esze maradt, amivel feljebb törhet, így hát konokul ragaszkodtam mindkettőhöz. Nem óhajtottam értelmetlenül eldobni holmi utcai csetepatéban, habár a lelkem legmélyén talán megkönnyebbültem volna, ha egyik napról a másikra úgy elcsúfolok, hogy nem kell Howe-hoz mennem feleségül. A büszkeségem erre gondolni sem akart, de a szívem örült volna.
Láttam rajta, hogy a kilétem egy kicsit lesokkolja. Képtelen voltam leplezni az arcomon szétterülő, önelégült vigyort. Egyetlen dolgot szerettem Howe-ban, és az a hírneve volt. Olykor nagyon is a hasznomra tudtam fordítani, mint például most. Csak nehogy kitalálja, hogy elrabol és váltságdíjat kér értem.
Őszintén szólva meglepett, amikor rábólintott az ajánlatomra. Kíváncsi voltam, meddig hajlandó elmenni annak érdekében, hogy megkíméljem őt a jövőbeli kellemetlenségektől, és az is érdekelt, mennyire gondolja komolyan, hogy tart a férjjelöltemtől. Nem mintha nem lenne rá oka, de hát a tolvaj lánykának még az arcát sem láttam, mit mondtam volna neki? Megtámadott egy csuklyás tolvaj, aki nő? Hány ezren élhetnek a világban és meddig tartana felkutatni mindet?
Megrándult a szám sarka a visszafojtott mosolytól, ahogy beadta a derekát, de igyekeztem közömbösnek látszani, mint aki tudatában van, mekkora előnyhöz jutott, és bármikor megváltoztathatja a döntését. Hanyagul megvontam a vállam.
- Bármiről, aminek semmi köze a politikához vagy Aertenhez. Vagy hozzám.
Mindhárom témát borzalmasan untam már.
- Rólad szeretnék hallani - tettem hozzá, de úgy éreztem, ebbe nem fog belemenni. Még az arcát sem engedi láttatni, a nevét sem árulta el, pedig tudja, én ki vagyok. Nem hittem, hogy bármit is kiszedhetnék belőle, de azért érdekelt, hátha újból meglep és beadja a derekát. - Hogyan lesz egy fiatal lányból tolvaj? Létszükséglet? Árvaság?
Nem gúnyolódtam, legalábbis nem szándékoztam, és ezt a hangom is tükrözte. Érdekelt, hogy azért lop, mert megteheti, vagy csak a "szokásos" sémát követve nem volt senki az életében, aki utat mutathatott volna neki. Részemről teljesen mindegy volt, hisz a sorsát nem én fogom megváltoztatni.
- Szúrja a szemem, hogy ilyen gúnyát viselsz nő létedre. Szívem szerint átöltöztetnélek, most rögtön - panaszkodtam türelmetlenül ciccentve, és igazából nem láttam semmi akadályát azon túl, hogy be kéne őt csempésznem a házunkba. Az egy problémás pont. Szia, anya, apa! Ő itt egy névtelen tolvaj, most szedtem össze, amikor kirabolt. Behívhatom egy teára? - Megfordult már a fejedben, hogy a köpeny gyanússá tesz? Ha kosztümben sétálnál az utcán, senki sem feltételezné rólad, hogy lopni fogsz. De ha megláttalak volna szemtől szemben, azon nyomban tudtam volna, hogy baj van... Komolyan, öltözz át!
Bosszús sóhajjal feljebb húztam a szoknyám alját. Cipő nélkül leért a csipkézett alj, és nem szerettem volna, ha koszos lesz. Egyébként eljátszhattuk volna, hogy ő a testőröm, és gyanútlanul bevihetném a házba. Vajon benne lenne, ha felvetném?
- Sétáljunk, közben mesélhetsz - invitáltam az utca mentén, mert az egy helyben álldogálás a házunk előtt csak még furcsábbá tette kettőnk amúgy is bizarr helyzetét. |
Csúfondáros visszakérdezése már eleve elültette a gyanút a fejemben, de túl makacs voltam ahhoz, hogy tudomást vegyek felsejlő kételyeimről. A lány arcára ülő mosoly, a hangjából kicsengő tömény gúny kicsit sem tetszett nekem; Kedvem lett volna ledugni a hőn szeretet cipőit a torkán az undok békának.
Szabad kezemmel fáradtan nyúltam a csuklyám rejtekébe, hogy két ujjam közé csippentsem az orrnyergemet, amit aztán fáradtan dörgölni is kezdtem. Hirtelen hasogatni kezdett a fejem. Sejtettem én, hogy a kisasszonyka verekedésre sarkalló kérdése nem lehet komoly, de a nevetséges helyszín, amely kippantant csinos kis fejének sötét üregéből, több volt, mint fájdalmas. Esztelen fruska!
- Hogy mondod? – emeltem fel hangomat egészen fenyegetően, amikor megint amatőrnek nevezet, pusztán azért, mert nem akartam magammal vinni a lábbelijét. A penge fenyegetően villant meg a kezemben. – Megmutassam, hogy hogyan szokás bánni a védtelen nőkkel? – kérdeztem, megforgatva a késemet az ujjaim között. – Igazán jól mutatna egy vágás a jobb orcádon – kekeckedtem.
Igazából, legyen bármennyire bosszantó is, még mindig nem volt szándékomban komoly kárt tenni benne; Nem voltam holmi berithi kannibál, aki nemcsak kirabolja, hanem meg is kóstolja az áldozatát. Sok mindent beszélnek az országban, bár nem kell mindent meghallgatni, emlékeztettem magam ismételten mesterem egyik tanítására, miközben a penge egy másodpercre sem állt meg a kezemben. Jobb szerettem a kíméletes módszereket, de ettől az idegesítő nőtől még nekem is viszketett a tenyerem. Talán, ha csak megpofoznám, már attól is jobban érezném magam, gondoltam.
Aztán az összes vér elhagyta hetyke vonásaimat, amikor tudatosult bennem, hogy kinek a jegyese áll előttem. Howe Llewellyn nem a megbocsájtásáról volt híres, egy percig sem kételkedtem abban, hogy olyan embereket küldene kedvese bántalmazójának nyomába, akik nem elégedtek volna meg bebörtönzésemmel. Ezúttal nem mentett volna meg az isteni szerencse az urasság haragja elől.
- A cipődhöz hozzá sem nyúltam! – kérdtem ki magamnak, heves gesztikulációval a földön heverő párra bökve. – Mondtam, hogy az nem kell! – tettem hozzá, mintha ezzel bűneim sora rövidebbé válna leendő férje szemében. Valahogy kételkedtem abban, hogy bármelyikük is megtorlás nélkül elengedne.
- Úgy? Meggyőzheted? – kérdeztem hitetlenül, miközben egyik szemöldököm megindult a homlokom közepe felé. Fogalmam sem volt arról, hogy mi az a dolog, ami miatt szemet hunyna a tolvajlás ténye felett. Elkomorodó tekintete nem kerülte el a figyelmemet, de nem is kecsegtetett túl sok jóval.
- Megvesztél? – hangom oly’ erővel robbant ki a torkomból, hogy a szó szinte arcon csapott, ahogy visszapattant a rideg házfalról. Nem voltam biztos abban, hogy jól értettem azt, hogy pontosan mit vár tőlem. Egy beszélgetés? Egy beszélgetés kell ahhoz, hogy meggyőzze az urát a feloldozásról?
- Komolyan beszélgetni akarsz? – tudakoltam hitetlenül, de amennyiben megerősítette szándékát, értetlenül engedtem le a fegyveremet, amit indulatos kérdésem nyomán ismét rászegeztem. Mély levegőt vettem, és alsó ajkamat beszívva egy rövid ideig elgondolkodtam az ajánlaton. Végül is, az én időmbe belefért, hánytam-vetettem meg a dolgot a fejemben. De, ha trükközget, levágom a haját, döntöttem.
- Miről akarsz beszélgetni? – sóhajtottam, mint akit éppen lefejezni készülnek, és eltettem a fegyverem a tokjába. |
- Na, ki az? - dobtam vissza a kérdést sunyi mosollyal. Én nem fogom elárulni, örültem, hogy van valami, amit végre jobban tudok, ráadásul szerettem előnyben lenni. A tudás hatalom, a hatalom pedig előny. Ilyen szempontból nekem rengeteg hatalmam volt, nem csak a lány felett, de nagyon sok ember felett. Más kérdés, hogy a sok mocsoktól, amit le kellett nyelnem, néha tükörbe sem voltam képes nézni reggelente. Ó, minő áldás és átok...
- Hát, csakis a földön lehet róla szó... - feleltem elbizonytalanodva. Dehogy akartam én verekedni! Komolyan úgy néztem ki, mint akit nem lehetne kiütni az első félresikerült jobb horga után, amiben a lendülettől már saját magától felbukna? - Nem képzeled, hogy lefekszem a sárba, vagy a porba, vagy a fűbe... Csakis valami deszkán. De az meg kemény, és szálkás... szóval csiszolt fán. Igen, csiszolt fán verekedhetünk.
Bólogattam. Persze lettek volna további kitételeim, mint hogy nem szakíthatja el a ruhám és nem ütheti meg az arcom, és csak olyan helyekre üthet, amik nem látszódnak ki a hálóruhában, csak akkora erővel, ami nyolc napon belül nyomtalanul eltűnik. És meg kell várnia minden ütés után, hogy összeszedjem magam, és nyugton kell maradnia, míg viszonzom az ütését. Ilyen feltételekkel persze, miért ne verekedhetnénk?
- Csak annyit mondok, hogy tényleg amatőr vagy.
Vontam vállat. Nem feltétlenül gondoltam ezt, hisz amilyen ügyesen mögém lopózott és elkapott, közel sem tűnt annak... De megsértett azzal a nyomorult cipővel, és most éppen duzzogtam, mint egy kiengesztelésre váró gyerek; az volt a kiengesztelés, ha hagyta, hogy sértegessem. - Nos igen, a jegyesem nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy bántottak... Még a cipőmet is elvették... Howe nem az a fajta ember, aki eltűri az ilyen gyalázatot, és nem is az a fajta, akinek nincs meg minden ereje és pénze megtalálni a tettest...
Ártatlanul hintáztam egyik lábamról a másikra, kislányosan lengetve a szoknyámat közben. A tekintetem azonban egyszeriben elkomorodott.
- De meggyőzhetem, hogy tekintse semmisnek az egész ügyet, sőt, mondanom sem muszáj semmit a mi kis titkunkról... Cserébe jössz és beszélgetsz velem egy órát.
Ha az ember lánya bekerül a nagykutyák világába, akkor bármerre is lép, a falnak is füle van. Csak egyszer jegyezné meg a piaci kofának, hogy nem szeret a kastélyban élni, és máris tudná az egész város. De ez a lány tolvaj létére őszintének tűnik, gerincesnek, és még csak arról sem volt fogalma, kit támad meg. Nem is lehetne jobb hallgatósága; egy névtelen senki, akit a legkevésbé sem érdekel az ármánykodás és a politikai harcok világa, de kibírja, ha részt kell vennie egy alkuban. Egy ilyen emberrel akartam beszélgetni csupán egyetlen nyomorult órát, hogy egy kicsit rendbe billentse a kedvemet, az önértékelésemet és a világról alkotott, mocskos tévképzeteimet. |
A lány felettébb kiábrándító volt; Egy pillanat erejéig már kezdtem megérteni a férfiak álláspontját a kiállhatatlanságról, és a kényeskedésről. Méltatlankodása bár csendes volt, magas hangjával mégis sértette a fülemet. Már bántam, hogy olyan botor módon elengedtem a száját az imént. Sokkal kíméletesebb lett volna, ha úgy zsebelem ki, hogy a szája végig csukva van. Számomra, természetesen.
Túl gyanús volt, hogy ennyire kegyesen nyújtotta át számomra az ékszereit; Mi több, még könyörgött is azért, hogy eltegyem azokat a fránya fülbevallókat. Nem bírtam szó nélkül elmenni a dolgok mellett, de a válasz, amelyet kaptam, nem volt éppen kielégítő. Egészen felkorbácsolta a kíváncsiságomat.
- Ki az, akit oly’ annyira lehet gyűlölni, hogy még az ajándékait is értéktelennek találod? – bukott ki belőlem az értetlenségemet megfogalmazó kérdés. Meg sem próbáltam finoman puhatolózni, hiszen éppen kiraboltam. Teljesen mindegy volt, hogy az értékein túl a titkaitól is megfosztom-e, vagy sem. – Ennyire azért neked sem mehet jól a szekér… - fintorodtam el a csuklyám rejtekében, és ismét végignéztem áldozatom öltözékén. Tény, hogy nagyon előkelő volt, de hangjából hiányzott a nemes hölgyek finomsága. Az évek alatt azt is megtanultam, hogy ezt a pökhendi stílust általában azok engedik meg maguknak, akik alulról küzdöttek fel magukat, de ebben a kisasszonyban nem láttam erre akkora potenciált. Az is lehet, hogy valaki kitartott szeretője, állapítottam meg magamban nagy bölcsen.
Sejtettem, hogy kioktatásom végül olyan mélyre talál, amelyen mélyre csak találhat. Sértődött hanggal fordult felém, de fenyegető szavai ellenére nem gondoltam, hogy valóban képes lenne verekedésbe bocsátkozni velem; ahhoz az ilyen hölgyek túlságosan is féltetik a pofikájukat, és a szép ruhájukat.
- Miért, Te akarsz? – kérdeztem vissza makacsul, hetykén felszegett állal, amit persze a csuklyám miatt nem igen láthatott. Tetszett a szemeiben villanó tűz, és egy pillanatra arról is megfeledkeztem, hogy voltaképpen az egész személye bosszantó, és kiállhatatlan. – Szívesen megfürdetlek a sárban, ha attól jobban éreznéd magad – fűztem tovább gondolataimat kaján vigyorral a szám sarkában. Számomra egyáltalán nem volt kérdés az, hogy ki kerülne ki győztesen kettőnk párharcából; Engem maga a Zsebmetsző tanított küzdeni. Amikor azonban követelni kezdte, hogy lopjam el a cipőit is, végképp elvesztettem az utolsó szál fonalat is. Teljesen megöli a tolvajlás örömét, gondoltam fásultan.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Sértett kisgyermekként fontam össze a kezeimet a mellem alatt, és olyan szánakozó pillantással illettem a vehemens teremtést, amelyet csak egy elmebajos érdemelhet.
- Akkor ott maradnak! – rántottam meg a vállamat durcásan, de a mozdulat olyan hevesre sikerült, hogy a csuklya lecsúszott a fejemről. Azonnal nyúltam, hogy korrigáljam a hibát, de ekkor ismét belém hasított az érzés, hogy láttam én ezt a lányt valahol. – Óh, hogy a Tolvajlás Istenei tüntetnék el a Napot az égről… Mondd, hogy nem éppen Aerten urának hitvesét raboltam ki! – perdültek le ajkaimról a szavak, és olyan erővel csaptam a homlokomra, hogy talán meg is szédültem volna, ha nem fortyogott volna ereimben a düh ilyen hevesen. Nem lehet igaz, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer lőjek bakot! |
- Van egyáltalán bárki, aki sikítana ilyen helyzetben? - méltatlankodtam. Még egy olyan megalázó dolgot! Segítségért rimánkodni! Úgysem jönne senki, ha meg mégis, a kiszolgáltatottságomat láttatni engedni a legmegalázóbb dolog lenne az egész világon. Eszem ágában sem volt sikítani, sőt, már-már azon voltam, megkérem a tolvaj lánykát is, beszéljen halkabban, mert a végén még meghallja valaki. Abban bíztam, hogy veszi az ékszereket és megy, de erre nem volt hajlandó.
- Ajándékok valakitől, akit gyűlölök. Viheted mind - feleltem tömören, szárazon, figyelmen kívül hagyva minden sértését. A Llewellyn testvérektől kaptam és hallottam már rosszabbat is, nem pont egy jött-ment zsebes fogja összetörni a lelki világomat.
Biztosra vettem, hogy idegesítem, mikor a falnak préselt, de azt is tudtam, hogy ezzel csak az én malmomra hajtom a vizet. Minél tovább veszekszik velem, annál többet árul el magáról és annál több időm lesz felmérni. Nem mintha meg akartam volna bosszulni, hogy kirabol. Őszintén szólva szívesen behívtam volna a házamba, hogy lepasszoljam neki az összes kacatot, amit attól a talpnyalótól meg a fiától kaptam. Burkolt fenyegetése azonban nem igazán tetszett, az már a büszkeségem egy olyan határát súrolta, amit nem hagyhattam szó nélkül. Persze amíg a falhoz préselt, addig nem mertem feleselni vele. Nem akartam, hogy jobban kárt tegyen a ruhámban vagy bennem, így kénytelen voltam megvárni, míg elenged.
- Verekedni akarsz?
Vigye az ékszereket, az nem érdekelt, azt viszont nem hagyhattam, hogy úgy beszéljen velem, mint egy kutyával. Elég volt a jövendőbeli otthonom falai közt fruskának éreznem magam, a saját szülőfalum kapu volt egy másik világba egy másik énemhez, akivel abszolút nem tűrhettem az ilyesmit. Annak idején Thane tanított néhány fogást, bár őszintén szólva nem igazán érdekelt, hogyan kell valakit gégén ütni, térden rúgni vagy vállon átdobni, jobban lekötött a karján dagadó izom, a kemény mellkasa és az, hogy minden bemutató ölelkezésben és csókcsatában végződjön. De hát mennyire lehet nehéz éles helyzetben is használni azokat a mozdulatokat? Így hát a lány felé fordultam, kihívón felszegett állal, és mindkét öklömet magam elé emeltem.
- Na állj csak meg, kisasszony! - háborodtam fel a koszba ejtett cipőimre bökve, elvesztvén az utolsó csepp harci szellememet is, valószínűleg legnagyobb szerencsémre. - Vidd el szépen azokat is! Nem hiszed, hogy ezek után megtartom őket, ugye? Ne merészeld itt hagyni!
Oktattam ki, aztán sértetten hozzátettem:
- Nekem ugyan nem kell, haza nem viszem őket! |
Mindennek ára van; A mostani életmódomnak is. Tudtam, hogy a törvény keze bármikor lesújthat rám, és csak a Tolvajlás Isteneitől függ, hogy mikor csap belém a villám. A legutóbbi szökésem a város éber őrei elől, élénken élt bennem – ahogyan a maszkos képe is, aki ahelyett, hogy az összes zsákmányát megtartotta volna, egy kicsike részét nekem adta, hogy boldogulni tudjak. Hamarosan viszonoznom kell a gesztusát, és ki tudja, hogy mikor bukkan fel az életemben a következő alkalommal.
A nő figyelmetlen volt, s olyan magasan hordta fenn az orrát, hogy talán akkor sem vett volna észre, ha komédiás táncot járok az orra előtt. Könnyedén sikerült megragadnom, és a penge hideg élét finom, tejfehér bőréhez illesztenem. Furcsa aroma lengte körbe a teremtést. Talán parfüm illat. Utáltam.
- Ne merészelj sikítani! – parancsoltam rá sziszegő hangon, de csak nagyzolós bólintása után voltam hajlandó elengedni a száját és elhátrálni tőle néhány centimétert; Amennyiben mégiscsak megpróbált volna segítség iránt kiabálni, egyszerűen arccal a falnak szorítottam volna, hiszen a hozzá hasonló hercegnők erre igencsak érzékenyek. Megnézném, hogyan viselne el néhány karcolást az arcocskáján!
- Amatőr?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve, mert még a puszta feltételezése is sértés volt az önérzetemnek. Nagyon is jól jártam el ügyében, hisz megpróbáltam félelmet kelteni benne, azért szorítottam le a testét. – Tehetek én róla, hogy olyan kényesen magasba lendített orral jársz, hogy nem látod azt sem, ami a szemed előtt van? – pöröltem vele indulatosan. Arról azonban, hogy mégsem olyan könnyű célpont, csak akkor győződtem meg, amikor kényesen újra szólásra nyitotta a száját.
Még időben sikerült tennem egy lépést hátra, így a kegyesen leejtett cipője el ne találja a lábamat. A kést még mindig fenyegetően szegeztem az irányába, bár ezt nem láthatta, részint azért, mert még mindig háttal állt nekem, szorosan a fal mellet, részint azért, mert a csuklyám gondosan az arcomba húztam, de a szemöldököm egyre magasabbra csúszott a homlokomon hitetlenségemben. Magam sem gondoltam, hogy ilyen könnyedén lemond majd az ékszereiről. Szabad kezem kinyújtottam a lány teste mellett, egyfajta bizarr ölelésbe fogva, hogy nehezítsem a szökést.
Elvettem a láncot, majd a zsebembe tűrtem, és ugyanígy jártam el a fülbevalókkal, amiknek elvételét szinte kikönyörögte. Furcsának ítéltem, elég furcsának ahhoz, hogy ne menjek el a dolgok mellett szó nélkül.
- Ki a fészkes fene vagy Te, hogy csak így dobálózol az ékszerekkel? – rándult felfelé gúnyosan, miközben az erszényét oldotta le az oldaláról. – Nem értelek – sóhajtottam, majd miután az érmékkel telt zacskó is az én tulajdonomba került. A következő szavai még mélyebb undort váltottak ki belőlem, hiszen nem értettem, hogy hogy is jön Ő ahhoz, hogy megmondja, miként raboljam ki. Taszítottam rajta egyet, és hacsak nem hárított, a felsőteste találkozott a hideg téglafallal. Szorosan nyomakodtam a hátának, arcommal a fülei mellé simulva, hogy biztosra vegyem, jól hallja a szavaimat.
- Legközelebb, ha kirabolnak, legyél kevésbé fellengzős, mert nem minden tolvaj olyan, mint én. Vannak olyanok is, akik a nagy szád miatt a véredet vennék – mondtam halkan, de elég fenyegetően ahhoz, hogy megértsen. Jómagam csak tolvaj vagyok, de idegesítő hangja nyomán még nekem is megfordult a fejemben, hogy el kellene hallgatatnom a pengémmel, ez pedig nagy szó. A gyilkolást megvetettem.
- A cipőd pedig nem kell! – böktem állammal a sárban fetrengő lábbelik felé. – Azt megtarthatod.
Csak ezután engedtem el, eléggé elhátrálván tőle ahhoz, hogy megfordulhasson; ha így tett, csak futó pillantást vetettem rá a csuklyám árnyékából. Idősebb volt, mint én, de furcsán ismerősnek hatott. |
Már majdnem elértem szüleim házát, amikor egy tenyeret éreztem a számra simulni, aztán valami láthatatlan erő már rántott is hátra. Hideg pengét éreztem a torkomnál és egy pillanatra a szívem is megszűnt dobogni, hogy aztán olyan vágtába kezdjen, mint még soha. Biztos voltam benne, hogy Howe egyik utálója a sokból, aki most fog elvonszolni valami busás összeg reményében; vagy talán az én egyik utálóm, vagy csak egy sima emberrabló, egy szatír... Nem tudom, miért, de ha nem fogja be a számat, öntudatlan rémületemben meglehet, hogy Thane nevét kiáltottam volna. Valami viszont gyanút ébresztett bennem: a hangja. Női hang. Ahogy pedig átkarolt, megéreztem a hátamnak nyomódni valamit, ami abszolút nem férfi. Szóval egy nő. Értékek. Ah, csak egy egyszerű tolvaj miatt kaptam majdnem szívrohamot?
- Mhhmnpnn! - méltatlankodtam a tenyerének, remélvén, hogy artikulálatlan motyogásomra elveszi azt a számtól. Ha nem érdekelte ennyire, hogy mit akarok mondani, akkor csak bólintottam egy jó nagyot, hogy értse, bármiben együtt működök, de igazán szeretném, ha meghallgatna és elengedné a piszkos tenyerével a számat, mielőtt megfertőz valami undorító betegséggel.
- Hogy adjak át bármit is, ha mozdulni és beszélni sem tudok?! Miféle amatőr vagy te?! - adtam hangot méltatlankodásomnak az első adódó alkalommal. Ha már kirabolnak, hát tegyék azt tisztességgel, ahogy kell!
Szerettem a cipőmet, de annyira nem, mint a külsőmet, és borzasztóan féltem, hogy a torkomnak feszülő kés felsérti a bőrömet, így aztán ledobtam a földre a lábbeliket, jelezve, hogy viheti. Nem élném túl, ha elcsúfítaná egy heg a szépségemet, pont egy olyan feltűnő helyen, mint a nyakam.
Ha hagyott mozdulni, akkor lecsatoltam a nyakékemet és átnyújtottam neki. Howe-tól kaptam, borzasztóan utáltam. Még szerencse, hogy ezt vettem fel az indulásom előtt, hogy hízelegjek neki, a saját ékszereimtől ugyanis nehéz szívvel váltam volna meg.
- Könyörgöm, ezt is vidd! - szedtem ki a fülemből a díszes fülbevalókat. Szintén eljegyzési ajándék. Howe biztosan mérges lesz, ha megtudja, hogy ellopták, de legalább vesz majd nekem újakat; ha szerencsém van, olyanokat, amik tetszenek is.
- Nem sok, de viheted - lecsatoltam a ruhaujjamról az erszényemet, melyben néhány érme csilingelt, és átnyújtottam a támadómnak, majd peckesen felszegtem az állam és igyekeztem magabiztosságot erőltetni a hangomba. - Most már volnál szíves elhúzni a kést a torkomtól? És elengednél?
Nem szerettem másokkal ölelkezni, főleg nem holmi ismeretlen tolvajlánykákkal. Ki tudja, milyen fertőző betegséget szedett össze ínséges idejében, mint valami patkány, bármerre megfordulhatott. Kifizetem én, ha azt akarja, csak engedjen el!
- Ha legközelebb ki akarsz rabolni, szemből gyere, becsülettel, ne hátulról, mint valami merénylő - követelőztem. Úgy éreztem, alanyi jogon jár nekem, hogy megszabjam, hogyan akarom, hogy idegenek kiraboljanak. Howe menyasszonyaként ez a legkevesebb, amit a néptől kérhetek, nem? |
Még nem merészkedtem vissza Aertenbe; Úgy hittem, hogy biztonságosabb számomra, ha egy ideig a kisebb falvak rejtekét élvezem, s csak aztán állok újra neki a bosszúhadjáratomnak, ha már elül a lopás okozta nagy vihar. Mostanra egy kicsit megbántam, hogy átengedtem azt a gyűrűt annak az akasztanivalónak, hiszen a pletykákból úgy értesültem, hogy a bíró amiatt tűzetett ki vérdíjat a fejünkre.
Aggasztó volt tudni, hogy míg én mások szemetében turkálok, a mostohám és imádott leánya vígan élik életüket az otthonomban; Az otthonban, amelyet atyám két szorgalmas keze teremtett nekünk. Fájt arra gondolnom, hogy az a két áspis kígyó azt a vagyont élvezheti, amit Peet Seagull nekem szánt. Nem gondoltam úgy, hogy Yara bármiben is jobb lehetne az anyjánál, hisz ereiken azonos vér folyt.
Az elmúlt napokat egy kis kereskedőfaluban megbújva töltöttem. A Tolvajlás Istenei mellém álltak, így sikerült annyi aranyat szereznem, hogy néhány napig meghúzhattam magam egy kis fogadóban, ahol azt hazudtam, hogy vándorszínész vagyok, aki komédiákból keresi a kenyerét; Annak rendje és módja szerint mindennap ki is álltam néhány órára az egyik mozgalmas utcára, és mindenféle anekdotákat adtam elő meg nem értett szerelmesekről, és hős lovagokról, akik sárkányokkal küzdenek.
A mesélésbe persze bevontam a tömeget – leginkább a férfiakat. Heves, lelkes meséim közepette nem átalkodtam hozzájuk simulni, és észrevétlenül kilopni erszényük tartalmát. Talán szégyelltem volna magam, ha nem tudom, hogy a túlélésem érdekében cselekszem. A Zsebmetsző megtanított rá, hogy a bűntudat csak hátráltat, ha hagyom elhatalmasodni magamon; és könnyebben lebuktat, ha az arcodon megbánás tükröződik pajkos vigyor helyet, miközben éppen kizsebeled. Aznap mégsem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, így lemondtam a délutáni előadásról, és a közben könnyedén megszerezhető aranytallérokról. Az eszem másfelé járt, egy tündénél, aki néhány hete befogadott pedig én magam árultam el neki, hogy tolvaj vagyok. Carwen kedves volt hozzám. Akkor este hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy az ilyesmi gátat szabott tolvaj ösztöneimnek, és nem loptam meg.
Éppen egy pocakos uraság zsebéből halásztam ki észrevétlenül az aranyat az utca forgatagában, amikor megláttam a hintóból kilépő fiatal nőt; Cipőjét a kezében tartotta, ruháját gondosan a magasba emelte, amiből jól látszott, hogy nem egy szegénysorból származó teremtésről volt szó. Kíséret nélkül könnyű célpontnak látszott, így macskamód szegődtem a nyomába az utcán.
Nadrágot viseltem, fehér len inggel, és lila mellénnyel. A hajam ezúttal lófarokba kötve pihent a vállamon, a kardomat pedig gondosan elrejtettem a fekete köpenyem takarásába, amelynek széles csuklyáját az arcomba húztam, hogy ne ismerjenek fel könnyedén. Csizmám nem vert zajt, ahogy puha léptekkel a leány mögött haladtam be-behúzódva egy ház sarka mögé, ha időnként hátrapillantott. Kételkedtem abban, hogy észrevett volna, így megszaporáztam a lépéseimet.
Ha olyan utcába ért, ahol már nem járt-kelt ember, könnyedén kerültem a háta mögé, az egyik kesztyűs kezemmel befogtam a száját, a másikkal pedig a nyakának szorítottam egy tőr pengéjét, amit időközben húztam ki az övemből.
- Ne moccanj, hercegnő – szűrtem a fogaim között negédesen. – Add át az értékeidet, és elengedlek – mondtam csendesen, de azért elég fenyegetően. Ő nem tudhatta, de eszemben sem volt megölni, hiszen a mesterem nem ölésre tanított; Csak vedd el, ami kell, de ne ölj meg senkit. |
Borzasztóan untam Aertent. Ártatlanságom hajnalán repestem a gondolattól, hogy a káprázatos, színes város falai közt válthatom valóra az álmaimat, manapság viszont a falak és a szögletes épületek láttán elfog az undor. Howe miatt a napjaimat javarészt a szüleimtől távol, az ő oldalán kell töltenem, bájolognom a villájuk undok falain belül nem csak jegyesemmel, hanem mostoha fiaimmal is. Mindig mulattatott, ha úgy kezeltem őket, még a nálam idősebbeket is; a mostohaanya szerepében való tetszelgés öröme viszont csak addig tartott, míg fel nem fedeztem valamelyikük arcán az elfojtott utálatot. Gyengébb pillanataimban, ha őszinte akartam lenni magamhoz, igazat adtam nekik. Néha én is szembe köpném saját magam; ez a gyengeség azonban rendszerint addig tartott, míg végre ki nem szakadhattam a vaskalitkán kívülre. Én csak így hívtam Aertent: vaskalitka.
Lerúgtam lábamról a cipőket és elnyúltam a hintó bőr ülésén. Addig hízelegtem, míg Howe végre bele nem ment abba, hogy hosszúra nyúlt kiruccanásomnak véget vessünk, és egy utolsó közös ebéd után elintézte számomra a hintót, mely egyenesen hazavisz. Bele sem mertem gondolni, milyen életem lesz, ha az esküvő után hozzá kell költöznöm. Elhúztam a függönyt a hintó ablakáról és csillogó szemmel szívtam magamba a tenger látványát. Ismertem minden egyes gödröt, bokrot és fát hazáig, pontosan tudtam minden huppanáskor, hol járunk. Megkívántam a friss levegőt, az otthon illatát, így gondoltam egyet és kitártam a hintó ajtaját, hogy mélyen beszívhassam - gyönyöröm körülbelül négy másodpercig tartott, míg a kocsis visszafogott szitkok kíséretében rám nem pirított, hogy ne az ő jelenlétében próbáljam megölni magam, így hát duzzogva visszabújtam az ülésembe.
Felszabadultan, új emberként szálltam ki szülővárosom kopott utcáján a hintóból. Magassarkú cipellőim a kezemben fogtam, rakott szoknyám alját felhúztam kissé, hogy ne érje a fehér csipkét a por. A hajam kibontottam, boldog, kislányos mosolyom pedig a fülemig ért. Itt nem az a törtető cafka voltam, aki a pénzért bármire hajlandó, sem az a bosszúszomjas szajha, aki holmi elhunyt édesanyák emlékébe tipor bele. Csak egy kereskedő lánya voltam, az itteni legjobbé, egy hős, aki a családja minden gondját orvosolja azzal, hogy feláldozza a szépségét és a fiatalságát a szüleiért. A lelkem legmélyén ettől a szereptől is undorodtam és minduntalan feltettem magamnak a kérdést: vajon hol van az igazi Yserone?
A kocsis mellett ülő férfihoz fordultam. Howe mindig ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen valaki, ha már ő maga túl elfoglalt és unalmas fickó volt ahhoz, hogy maga gondoskodjon rólam. Volt, amikor a testőrségét is a nyakamba zúdította, de szerencsére ezúttal csak ezt a talpnyalót küldte. Ahogy összeakadt a pillantásunk, negédesen rám mosolygott, mire kétszínű mosollyal, enyhén pukedliztem feléjük.
- Köszönöm a fuvart! Legyen szíves megmondani Howe úrnak, hogy ha hiányolná a társaságomat, küldjön értem hintót. És kétszáz rózsaszálat - tettem hozzá, mire a férfi halkan felsóhajtott. Imádtam lehetetlen és kellemetlen feltételeket állítani, és imádtam, hogy Howe mindig mindegyiknek eleget tesz a kegyeimért. - Át fogom számolni. Ha egyel is kevesebb, úgy egy darabig el kell viselnie a hiányomat.
A cipőmmel a kezemben búcsút intettem, aztán fürge léptekkel a házunkhoz indultam. Még hallottam, hogy Howe embere morog valamit, aztán a kocsis a lovak közé csapott és a hintó eltűnt a forgatagban. |
 Amikor azt mondta Merae kedves teremtés lehet csak elmosolyodtam és bólintottam egy aprót beleegyezően. A lány valóban kedves volt, ő volt talán az első életemben aki figyelt rám. Soha nem felejtem el azt, amikor legelső éjszakámon egy tál forró levessel jött oda hozzám, nehogy megfázzak.
- Olyan, mintha a húgom lenne. - adtam magyarázatot Calának arra, hogy miért is kötődtem a lányhoz. Nem kételtem, hogy Merae is bátyjaként tekint rám... talán még olyan dolgokat is megosztott velem amit vér szerinti testvérével Nathennel talán meg sem.
Tekintetem nem vettem le a nem messze tőlem még mindig a lóval törődő lányról; úgy véltem, hogy nagyon megkedvelte Tidót. Hiába mondta, hogy fél tőlük, kettejüket elnézve ezt igen lehetetlennek tartottam. De így megy ez velük, a lovakkal. Az ember először bizalmatlan utána pedig nem érti miért volt az.
Nem kérte többször, hogy körbevezessem, így hát nem is tettem több megszólalást én sem a témával kapcsolatban. Valószínűleg megértette miért is nem teszek eleget kérésének, vagy azt hihette azért nem mutatok be neki mindent, mert tolvaj és nem bízok benne - pedig ez nem így volt.
Alighogy elbúcsúzott a méntől vissza is ült a bálára ahol holmiját hagyta és ő is az istálló falának dőlt akárcsak én. Sokkal fáradtabbnak tűnt mint néhány perce, de nem lepődtem meg rajta; Aertenből hosszú és kimerítő utat tehetett meg eddig, én sem vágytam volna semminél se jobban egy kiadós alvásra, még a vihar ellenére is. Jómagam még nem voltam álmos, viszont a lány fáradtan pislogott felém.
Szélesen és szívélyesen elmosolyodtam, tekintetem szelíden emelve rá, mikor megköszönte, hogy maradhat. Nem zavart az, hogy itt volt és szívesen segítettem neki. Nem volt mit megköszönnie. Magára takarta elázott köpenyét, amit ha tehettem volna valami szárazabbra cseréltem volna le, de a közelben nem lett volna semmi más ami a vizes anyagot pótolhatta volna.
- Jóéjt. - köszöntem el a lánytól békésen és halkan, bár lehet, hogy szavaimat már nem hallotta meg. Csak néhány percbe telt, míg álom jött a szemeire, de onnantól kezdve még a kint süvítő szél és mennydörgések sem zavarták fel. Én még sokáig nem aludtam, kezeimet magam előtt összefűzve figyeltem a szemközti falat. Nem jött álom a szememre, így magamban elmélkedve hallgattam az ég zajait.
Nem tudtam mikor aludtam el csak azt, hogy amikor kinyitottam a szemeim már nem hallottam az eső kopogását és amikor oldalra fordultam nem láttam a mellettem lévő bálán aludni a lányt. Kissé elszomorodtam, hogy nem köszönhettem el tőle, de már késő lett volna ezen bánkódni - útjaink pedig nem hittem volna, hogy kereszteznék egymást többet. Mély levegőt véve ültem fel és pislantottam a résnyire nyitott istálló ajtaja felé, arcomra pedig akaratlanul is egy halvány mosoly kúszott.
Lezárt kör! |
 Igazán nem lett volna túl hősies egy ló harapásban elvérezni. Nem hittem, hogy ilyesmivel be lehet kerülni a krónikák lapjaira; Ha pedig mégis, nem akartam én lenni az, akit majdan ilyen kínos halálnem miatt emlegetnének meg. Éppen ezért óvatosságom igenis érthető volt, számomra mindenképpen.
Tido és én azonban hamar megbarátkoztunk egymással. Főleg, amikor már az alma is kettőnk közé került. Halk nevetéssel, egyre magabiztosabban simítottam végig először az állat orrán, majd a nyakán. Most, hogy ilyen közelről néztem, egészen mókásnak tűnt, hogy korábban tartottam tőle. Nagyon barátságos teremtmény volt, aki a gyümölcs elfogyasztása után, további nyalánkság után kutatván a zsebeim felé szagolt. Hiába, hiszen még magam számára sem volt ennivalóm, nem még neki.
- Úgy? – vontam fel a szemöldököm játékosan, amikor a tünde a munkáltatója lányáról ejtett szót. Egy pillanatra érdeklődvén fürkésztem a vonásait, hogy a tiszteleten túl, nem-e vegyül más is a finom ívek közé. Remekül ismertem az embereket, tudtam olvasni érzéseikben, ha az érdekem úgy kívánta. – Kedves teremtés lehet – csóváltam meg végül a fejem, figyelmem teljesen ismét a lónak szentelve. Néhány kósza gondolat erejéig megfordult a fejemben, hogy egy hátassal könnyebben mozognék utazásaim során, de rájöttem, hogy a rejtőzködésben azonban komoly gondokat okozna. Egy ilyen jószág nem fér el egy szalmakazalban, vagy egy bokor mögött, ha katonák szegődnek a nyomunkba.
Sejtettem, hogy kérésemmel bizalmatlanságra adtam okot, ezért inkább igazat adva megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy Carwen esetleg úgy gondolja, hogy kihasználván jóhiszeműségét, mégis lopásra akarom adni a fejem. Búcsúzóul puha puszit nyomtam az állat orrára, majd elhátráltam tőle. Sosem hittem, hogy valaha képes leszek ilyesmire, de hála a szolgálónak aznap megint tanultam valamit.
Visszasétáltam a szalmabálához, amelyen ott pihent a vizes köpenyem és a kardom. Leültem, és lábaimat kinyújtóztatva nekidőltem az istálló falának. A fáradtság hirtelen ólomsúllyal nehezedett rám, egyre erőszakosabban követelve jogait. A férfi társaságában furcsamód biztonságban éreztem magam, pedig nem is ismertem – és tudtam, hogy úgy sem találkozunk majd többé. Útjaink elágaztak.
- Köszönöm, hogy maradhatok, Carwen – mondtam, olyan szelíd hangon ejtve ki a férfi nevét, ahogyan az csak tőlem kitelt. – Holnap reggel korán elmegyek, nem lesz rám gondod… - ígértem, egyre laposabbakat pislogván, miközben magamra húztam nedves köpenyemet. Arra nem emlékszem, hogy végül könnyű álmot kívántam-e a vendéglátómnak, vagy csak akartam. Elaludtam.
A pirkadat első fényei még nem kúsztak be az épületbe, amikor megébredtem. Az eső elállt, és néhány madár tétován csivitelt a távolban. Macskamód, csendesen szedtem össze a holmimat, hogy ne ébresszem fel a férfit, aki ugyanott pihent, ahol tegnap éjjel utoljára láttam. Igazán nem lett volna nehéz dolgom, ha meg akarom szabadítani az értékeitől, de ellenálltam ösztöneim csábításának; Pusztán két almát emeltem el a tegnap esti vödör aljáról, de annak helyén is hagytam néhány réz érmét.
Megtorpanva az ajtóban, még egy utolsó, mosolygó pillantást vetettem az alvó tündére.
- Az Istenek mosolyogjanak rád… Barátom – suttogtam, majd a fejemre húzva a csuklyámat, még az kezdődő hajnal első szikráiban távoztam.
Részemről lezárt, köszönöm szépen! |
Megmosolyogtatott az, ahogy a lovakhoz viszonyult. Emlékszem én magam elsőre nem tartottam tőlük, jobban féltem a szarvasmarháktól szarvaik miatt amikor először láttam őket. A lovak számomra inkább voltak kecsesek és fensőbb rendűek, akik egy hozzám hasonlóról tudomást sem vesznek. Egész életemben olyanokkal voltam körülvéve akik még a lábtörlőjüknél is kevesebbre tartottak és szerencsére kellemeset csalódhattam az állatokban ahogy alaposabban megismertem őket.
Amikor azt mondta apja tengerész volt az arra engedett következtetni, hogy édesapja már nem volt életben. Lehet pont ez miatt indult útnak és döntött úgy, hogy szélhámos lesz. Úgy éreztem valami motivációjának csak kellett, hogy legyen lennie... egy ember csak úgy szórakozásból nem választ ilyen foglalkozást - legalább is így gondoltam.
- Mindent el kell valahol kezdeni. - jegyeztem meg egy apró vállvonással, mikor azt mondta lovat még nem próbált meghódítani. Egyáltalán nem lepett meg az amit mondott, hisz tolvaj volt és a gazdag férfiakhoz a pénzen kívül legközelebb csak egy úton lehetett férkőzni. Emlékeztem még arra, hogy egy egyszerű fiatal lány hogy sakkban tudta tartani Gethast is néhány negédes és csábító szóval. Soha nem szerettem a nőt, akit feleségül is vett és még húsz sem voltam mikor meghalt. Soha nem kérdeztem miért, de sejtettem, hogy a férfinek is szerepe volt benne.
- Tido. - bólintottam aprót, ahogy nekem is mosoly kúszott fel az arcomra. - A munkáltatóm lánya nevezte el őt, de szerintem még így is jobban járt, mint a többi lehetőséggel.
Már a bálán ülve figyeltem, ahogy a ménnek adja az almát és ahogy az békésen kiveszi kezéből és nyugodt szívvel elmajszolja el előtte. Szerencsére Lockenak jó természetű lovai voltak, így egy pillanatra sem féltettem Calát attól, hogy Tido megharapná vagy akár csak rásunyítana. Igaz régebben volt egy csődör aki az almával együtt az egész kézfejemet is megpróbálta elfogyasztani... De ő rajta néhány hónapja sikerült túladni.
- Körbenézni? - kérdeztem vissza felpillantva rá és kihúzva magam ültömben. - Szívesen, de nem sok mindent tudnék mutatni, hacsak nem szeretnéd megismerni mindegyik lovat személyesen.
Valóban nem lett volna semmi amit érdekesnek találhatott volna és míg itt semmi vizet nem zavartunk addig lehet beljebb lépve az épületben már Lockenak is feltűnt volna jelenlétünk. Nem szerettem volna visszaélni a bizalmával, így nem akartam megkockáztatni azt, hogy észrevegyék a lányt. Az öreg nem volt olyan elnéző, mint én vagy felesége, sőt elég nehéz természete volt. |
Jól sejtettem. Megbántottam azzal, amikor a gazdája után érdeklődtem; Carwen finom, kedves arcán mogorva árnyak tűntek fel, ami arra engedett következtetni, hogy bárki is legyen az, akit szolgált, kicsit sem érez hálát iránta – sőt, egyenesen gyűlöli az illetőt. Bár nem mondhattam el, megértettem Őt. Gyermekéveim nagy része azzal telt, hogy atyám parancsára szeretni próbáltam a mostohámat, aki azonban nem szolgált rá a szeretetemre. Tőlem szokatlan szelídséggel sütöttem le a pilláimat, és csóváltam meg a fejem. Már bántam merészségemet, de nem tudtam, miként tehetném egyszerűen jóvá.
A Zsebmetszőtől eltanultam, hogy melyik uraságot mivel lehet a leginkább megfogni, ha a közelébe szeretnék férkőzni, de mocskos kis trükkjeim úgy hittem hasztalanok volnának egy olyan tiszta jószággal, mint Carwen. Akaratlan úgy éreztem, hogy kezdem megkedvelni a tündét, pedig alig ismertem.
A lovak kézenfekvő megoldásnak tűntek. Egy istállóban ültünk, körülöttünk hátasokkal; Úgy hittem, ha egyszer már megszökött, és saját utat választott magának, olyan irányba indult, amiben jól érzi magát. Jómagam így cselekedtem volna, és már több hasonló vonást is felfedeztem kettőnk között.
- Olyan nagyok, és erősek… Könnyedén eltiporhatnának – mondtam csendesen, kezemmel először csak tétován érintve meg a kíváncsi paripa orrát, de amidőn rájöttem, hogy nem készül megharapni, bátrabb mozdulatokkal simítottam végig a finom, fényes szőrzeten. – Te valószínűleg jobban ismered őket, mint én – bólintottam értőn a férfi szavaira, amikor arról beszélt, hogy a lovak mennyire jobbak az embereknél. Hangja olyan szeretetről árulkodott, amit én magam sosem érthetek meg.
Csak fél szememmel figyeltem, ahogy a tünde feláll, és az egyik közeli vödör tetejéről két piros almát leemelve, hozzám lép.
- Apám tengerész volt, nem tartott lovakat – meséltem nosztalgikus, őszinte mosollyal a szám szegletében, de aztán tekintetem, és vonásaim elkomorultak, amikor eszembe jutott, hogy mikor is találkoztam igazán testközelből ezekkel a nemes jószágokkal. A mostohaanyám udvarlói gyakorta lóháton érkeztek hozzánk; természetesen csak akkor, ha atyám éppen nem tartózkodott otthon.
A gondolataim sodrából Carwen szakított ki, amikor nyelvével csettintve magára vonta újdonsült barátom figyelmét. A ló nagyot horkantva, egyetlen harapással tűntette el az almát a férfi kezéből.
- Mi lesz, ha megharap? – hátráltam egy lépést, amikor megértettem, hogy a lovász pontosan mit vár tőlem. Hirtelen inkább tűntem gyermeknek, mint egy magabiztos tolvajnak. Elszégyelltem magam, majd egy zavart mosollyal végül elvettem a felém nyújtott gyümölcsért. – Lovat eddig még nem próbáltam meghódítani – vettem egy mély levegőt. Kétértelmű szavaim mögül kicsengett, hogy a hátasokkal ellenben férfiakkal már volt dolgom; azt azonban semmiképp sem akartam, hogy rosszat gondoljon rólam. Tolvaj voltam, nem pedig valami vidéki bordély ágyasszolgája.
- Tido? – olvadt szét arcomon egy szórakozott mosoly a mén nevének hallatán. Sosem hallottam még ilyen mókás megszólítást. A férfi bátorítóan pillantott felém, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy végül megpróbáljam az almával magamba bolondítani a patást. Óvatosan, már-már félve dugtam az orra alá a nyalánkságot. Azt hittem, hogy ugyanolyan vehemens gyorsasággal csap majd le rá, mint korábban Carwenére, de nem; Finoman, körültekintő lassúsággal emelte el tőlem a gyümölcsöt, mintha érezné, hogy tartok tőle. – Óh, hogy te milyen okos vagy! – nevettem fel csilingelőn, ezúttal már bátrabban túrva bele a világos sörény szálai közé. Egészen megbarátkoztunk egymással, úgy hiszem.
- Azt hiszem, sikerült ellopnom a szívét – mondtam büszke pillantással fordulva vissza Carwenhez. - Van kedved körbenézni velem? – kérdeztem. Bevallom, én nem szívesen vezettem volna körbe egy tolvajt a rezidenciámon, de volt egy olyan érzésem, hogy akárcsak engem, Őt is zavarja az eső kopogása a tetőn. Biztosra vettem, hogy nem tudok könnyedén elaludni. |
Jól tudtam, hogy túlreagáltam Cala kérdését. A lány valószínűleg csak érdeklődni szeretett volna utánam mindenféle hátsó szándék nélkül... viszont ennyi év elfolytott érzése és főként dühe nem tűnik el egyik pillanatról a másikra, mintha mi sem történt volna. Az miatt voltam aki ami történt velem vagy ami éppen nem. De az, hogy Gethas jó ember? Már maga a gondolat is undort váltott ki belőlem, ahogy arra gondoltam a férfire valaki mint egy hősre néz fel. És tudtam, hogy volt ilyen hisz a legtöbb ember a kiváló harcost és vezért látta csak benne, kevesen ismerték azt az oldalát amit nekem volt szerencsém megtapasztalni: a kegyetlen és valóban véreskezű urat.
Ahogy gondolataim próbáltam más mederbe terelni úgy kezdtem ki még inkább a bőrömet, égető és vöröslő foltot hagyva maga után kézfejemen, amikor is a fiatal újból megszólalt, megtörve a kinti vihar hangjait és elmém zavaros gondolatmeneteit.
Tekintetem lassan visszaemeltem rá benne valami megbánással keveredő érzelemmel viselkedésem miatt. Egy lemondó sóhaj hagyta el a számat, majd csak bólintottam reagálva szavaira. Nagy szavak voltak azok, de nem feltétlenül igazak: néhány évvel ezelőtt még bizton felnevettem volna és azt mondtam volna badarság, de mostani helyzetem megvizsgálva mégis igazat láttam benne. Bár azt nem gondoltam volna, hogy az én jövőm sokkal fényesebb lenne, mint a jelenem. Nem reménykedtem jobb jövőben, mert bármikor fordulhatott volna rosszabbra az életem, mint most. Ez is sok tekintetben több volt, mint amit megérdemeltem volna mások szemében. De boldog voltam és szabad, ami előtte még soha.
Hálás voltam hogy nem engedte, hogy túl sokat gondolkozzak akár ezen vagy az előtte lévő témán, helyette inkább hamar témát váltott. Felpattant a báláról, amin eddig nyugodtan üldögélt én pedig felső testemmel fordulva utána figyeltem hova tart és mit csinál.
- Kedvelem őket. - feleltem őszintén kérdésére, hangomon lágyítva egy árnyalatnyit. A szomszédos karám lakója fordult hozzá kíváncsian és teljes nyugalommal hagyta, a lány kissé tétovázva megsimogassa.
- Sok tekintetben jobbak, mint az emberek. Tudják kiben bízzanak és őszintébbek, mint bárki akivel találkoztam volna. - tekintettem fel Calára és csak biccentettem amikor bevallotta, hogy még mindig tart tőlük. Én is felkeltem a báláról, a szemközti sarokban heverő vödörből két almát halásztam elő; egyet magamnak egyet pedig a lánynak.
- Nekem nem volt alkalmam gyermekként a közelükben lenni, csak akkor láttam életemben először egyet közelről, mikor idekerültem. - mondtam mellé lépegetve, a nyelvemmel csettintve vontam el az állat figyelmét a lányról és adtam oda neki a csemegét, amit falánk módon ki is kapott a kezemből. Halványan elmosolyodtam és megsimogattam a mén fejét.
- Tessék. - fordultam szembe Calával és nyomtam bele a kezébe a gyümölcsöt óvatosan. - Ahogy a mondás tartja: a férfi szívéhez a hasán át vezet az út. Náluk sincs ez máshogy, ugye Tido?
A mén természetesen nem felelt, csak érdeklődve figyelte a lányt, akinél immáron étel volt. Egy rövidke, de bíztató mosolyt vetettem Cala irányába, majd magára hagyva az állattal ültem vissza helyemre kissé hátrább csúszva a bálán, hogy hátamat a falnak tudjam támasztani. |
[67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szó ami szó, egy kicsit azért ijesztő volt; nem maga a lány, sokkal inkább a kisugárzása. Meg hát elég sokat rontott az összhangon a kezében forgatott kés is. Attól tartottam, hogy beváltja a fenyegetését és tényleg megsebez vagy megüt, azt pedig valószínűleg nem éltem volna túl, ha az arcomat bántja. Akinek nincs túl sok pénze, mint például nekem, egyedül a szépsége és az esze maradt, amivel feljebb törhet, így hát konokul ragaszkodtam mindkettőhöz. Nem óhajtottam értelmetlenül eldobni holmi utcai csetepatéban, habár a lelkem legmélyén talán megkönnyebbültem volna, ha egyik napról a másikra úgy elcsúfolok, hogy nem kell Howe-hoz mennem feleségül. A büszkeségem erre gondolni sem akart, de a szívem örült volna.
Amikor azt mondta Merae kedves teremtés lehet csak elmosolyodtam és bólintottam egy aprót beleegyezően. A lány valóban kedves volt, ő volt talán az első életemben aki figyelt rám. Soha nem felejtem el azt, amikor legelső éjszakámon egy tál forró levessel jött oda hozzám, nehogy megfázzak.
Igazán nem lett volna túl hősies egy ló harapásban elvérezni. Nem hittem, hogy ilyesmivel be lehet kerülni a krónikák lapjaira; Ha pedig mégis, nem akartam én lenni az, akit majdan ilyen kínos halálnem miatt emlegetnének meg. Éppen ezért óvatosságom igenis érthető volt, számomra mindenképpen.