|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 16:04 - |
A palotakomplexum a város központjában, egy dombtetőn áll. Számos épületből áll, amelyet hosszú, fedett folyosók kötnek össze. A külső falakat rengeteg különböző színű kővel borították, s ez összhatásában szivárványszerűnek látszik. A bejáratot egy kisebb folyón átívelő hídon keresztül lehet megközelíteni, ahol a királyi testőrség két tagja állja útját az érkezőnek.
A széles, kör alakú előcsarnokból több folyosó nyílik, amik némelyike spirális lépcsőkbe, vagy ajtóba torkollik. A központi bejárat csarnokának jobb oldali folyosóiról egy gyönyörűen kialakított nyitott udvarba juthatunk, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a vendéglakosztályok érhetők el. A belső udvar szépségéről külön kertészek gondoskodnak, így kora tavasztól, késő őszig temérdek különböző virág áraszt kellemes illatot, míg a hatalmas, márványból faragott szökőkút - tetején egy griffet ábrázoló szoborral -, hű permetet biztosít a meleg napokra. Isunda királyné szívesen tölti itt az idejét kegyeltjei társaságában.
A bal oldali folyosón haladva kevésbé díszes részlegbe juthatunk, amely a konyhát, a kamrát és a palota személyzetének - köztük a királyi testőrségnek - szobáit rejtik. Mivel a palotában gyakoriak a vendégek, akik gyakran húzamosabb ideig maradnak rengeteg szakács és segéd, szolga szorgoskodik a falak között. Az ebédlő, és a bálterem, ahol a királyi pár rendszeresen különböző ünnepségeket ad, szintén a földszinten helyezkedik el.
A tanácsterem az első emeleten található, nyolcszögletű terem, ahová egy méretes ajtón keresztül lehet bejutni. A helyiség közepén egy terepasztal áll, amely Aglanir, arányosan kicsinyített mását ábrázolja - e köré foglalnak a Tanács tagjai, míg a többi nemes a magas helyiségben kialakított körgalériáról követheti nyomon a tanácskozást, és onnan bekiabálva adhat hangot nemtetszésének.
A tanácsterem szomszédságában kapott helyet a könyvtár, amelynek külső falai nagyrészt üvegből állnak, beengedve a kinti, természetes fényt. A fennmaradó falak mellett könyvekkel roskadásig megrakott polcok sorakoznak; A választék széles, bár közel sem annyira, mint Mágusok könyvtárában.
A királyi lakosztályokhoz egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Fontos tudni, hogy bár folyosón posztoló őrök mereven állnak, de szemükkel mindig éberen követik az előttük elhaladót. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Valószínűleg nem volt a legokosabb dolog az összes palotában lakó közül épp azt utálni, akinek korona van a fején; az utálat talán túl erős szó volt, de semmiképpen sem kedveltem, és minél több időt töltöttem a közelében, annál kevésbé tudtam felfogni, hogy az Ő nevét foglalják imákba az ország falvaiban. Nem is annyira az uralkodásról volt szó;elvégre, azt igazán mindig a tanácsadók végezték, egy ember nem érthetett mindenhez, ám Thelion Sagramour a leghalványabb indíttatást sem mutatta arra, hogy jó uralkodó legyen. Arról nem is beszélve, hogy képtelenül dühítőnek találtam, amilyen nyíltsággal az Isandához való hűtlenségét kezelte.
– Őfelségének szokása ez, attól tartok – feleltem némi gondolkodás után. Nem voltam jó az érzelmeim leplezésében, és bár Celawan szerint is fejlődtem, a szemem legtöbbször elárulta, ha igazán nem kedveltem valakit. Szerencsére épp nem néztem Drusalára, amikor feltette a kérdést, mikor pedig ismét felé fordultam, már nem volt nehéz elmosolyodnom, hogy megnyugtassam. – Sokkal inkább katonaként gondolkodik, mint politikusként. Az olyanok pedig, mint Ezra Thornton, hajlamosak kihasználni az ilyesmit. Nem jó ember, Drusala; nem tudtam rájönni, mi a célja, de nem puszta emberbaráti szeretetből vállalta el a Rengeteg Őre címet. Az újdonsült fontossága során valószínűleg az udvarban is többször tűnik majd fel. Próbáld kerülni, jó? – pillantottam rá őszinte aggodalommal. Mint mondtam, a lány hajlamos volt olyanokkal is kedvesnek lenni, akik nem érdemelték meg. – Olyan, mintha mindent megmérgezne maga körül. – A szemöldököm összeráncolódott, ahogy felidéztem a vára rideg folyosóit, aztán valamit, egy vörös villanást, valami ismerőst, amit nem tudtam felismerni…
Megráztam a fejem. Bizonyára semmiség. Mire kiléptem Drusala szobájának ajtaján, már ismét feledésbe merült az a zöld szempár, amelyek Ezra Thornton várának mélyéről tekintettek felém.
– Mit? Azt, hogy merj hangot adni a gondolataidnak? – vontam fel a szemöldököm. Mielőtt még hozzá tehettem volna, hogy „az már neked is megy”, szélesen elmosolyodtam, sőt, halkan fel is nevettem. – Ki kell állnod magadért, hercegnőm. A kezed nyújtani azért, amit szeretnél, mert senki sem fogja csak úgy odaadni, pláne, ha nő vagy.
Nem szerettem ugyan parancsolni, mi több, kifejezetten kirázott tőle a hideg, elvégre, semmi okom sem volt arra, hogy orvul bánjak azokkal, akik a mindennapi életünket segítik. Ezzel a két őrrel viszont akkor sem bántam volna másként, ha tudtam volna a nevüket; úgy tűnt, kifejezetten élvezték, hogy semmi dolguk, csak álldogálni egy aranykalitkába zárt madár ajtaja előtt.
– Nos, a bátyád közölte már néhányszor, hogy kirakja a szűrét – billentettem oldalra a fejem. – És hogy lábelőt csinál belőle, ha még egyszer ráugrik… De régebb óta alszom Kajlával, mint Celawannal, úgyhogy én is sok dolgot mondtam már neki válaszul. Kajla pedig még mindig bent van. – Meg sem próbáltam elrejteni a nyereségemből fakadó, örömteli mosolyom, ami a palota falain belül már-már illetlenség volt. Legyintettem, majd még hozzátettem: – Sanne rendszerint maga mellett tartja, és sok időt tölt az udvaron, már amikor senki mást nem zavar ott.
Feltétlenül feljegyeztem magamnak, hogy ne felejtsek el Drusala macskája után érdeklődni. Biztos voltam benne, hogy jót tett volna neki, ha van vele valaki, akit babusgathat és akivel törődhet, ha már a családja túl oktondi ahhoz, hogy meglátogassa. Az is megfordult a fejemben, hogy talán egy bizonyos testőrt kérek meg, szerezzen neki egyet… De egyelőre nem tudtam eldönteni, kedves dolog lenne-e, vagy inkább kínzó.
Mikor a lány felhozta azt az undok komornáját, egy pillanatra azt hittem, talán meggondolja magát, és inkább visszaszalad a szobájába. Én örültem a legjobban, amikor ehelyett inkább gyorsabban kezdett lépkedni. – Arra gondoltam, a kapun át. De ha szeretnéd, falat is mászhatunk. – Azt már túl erős tréfának ítéltem, hogy közöljem vele, kijutni sokkal egyszerűbb, a visszajutás miatt aggódjon inkább. Elnevettem magam. – Van egy kis bejárat, ahol az olyan árukat szokták hozni, amik nem mutatnának túl jól a díszes kapualjban… A cselédek folyosójáról nyílik. Ott kevésbé leszünk szem előtt, azután pedig már túl sok lesz az ember, hogy bárki kiszúrjon. Néhány óra múlva vissza is érünk.
Kajla kaparászását és nyüszítését már messziről hallani lehetett; a cselédek gyakran panaszkodtak is, hogy megtépte a falikárpitot, ezért kénytelenek voltak odébb rakni. Már teljesen felnőtt, hatalmas volt, bozontos, mafla és a palotai díszkutyákhoz képest csúnya. Mindent imádtam benne. Hosszú, sötétszürke bundája most is kissé csimbókos volt, ahogy rögtön kidugta a fejét az ajtó nyílásán, amint résnyire nyitódott. Könnyedén feltette a mancsát a vállamra is, és amilyen eszetlen volt most, képes lett volna fellökni is mindannyiunkat; szerencsére még időben jó modort tanult.
– Ül! – csettintettem neki, mire ő azonnal engedelmeskedett is; kajla füle, amiről a nevét is kapta, azóta sem jött helyre, így míg az egyik füle a fejéhez lapult, a másik az égnek meredt. Bár a farka izgatottan járt ide-oda a padlón, és megfeszülő testéből egyértelmű volt, hogy szívesen Drusalára ugrott volna örömében, ám nem tett így még akkor sem, ha a lány esetleg közben megsimogatta volna. Jól nevelt volt; többnyire. Gond nélkül csatoltam rá a nehéz láncból készült pórázát, és vezettem ki a folyosóra, az őrök legnagyobb elszörnyedésére.
– Azt hiszem, még nem is kérdeztem – fordultam aztán Drusala felé, hogy felajánlottam neki, ha szeretné, foghatja a pórázt; Sanne mindig lelkes volt miatta. – Milyen volt a tenger mentén? Sajnos nem sikerült túl sok időt ott töltenem… Mit csináltatok egyáltalán egész nap? |
 Tyria jó volt hozzám. Túlontúl jó azok után, amiken átment; Az eszem tudta, hogy a gyermek elvesztése nem az én hibám volt – a szívem azonban teljesen más véleményt alkotott. Igen, kiálltam a máguskért, az ártatlan mágusokért, nem a csőcselékért, akik betörtek a palotába. De nem-e éppen ezzel a cselekedetemmel hívtam meg őket az otthonunkba, és értem el, hogy ránk támadjanak. Az unokafivérem úgy vélte, megpróbáltam aláásni a hatalmát. A családunk hatalmát. És minden jel arra mutatott, hogy a testvérem sem vélekedik erről másként. Tyriának minden oka meg lett volna arra, hogy mérges legyen rám, hogy ne látogasson, mégis itt volt. Mellettem maradt, amikor mások elfordultak.
Tudtam, hogy nem a lány az egyetlen pártfogóm. Sokan bíráltak ugyan meggondolatlan cselekvésemért, és anyám is felettébb dühös volt rám miatta, de nem mindenki tekintett úgy rám, mintha elmeháborodott volnék. Warren, a fivérem jobbkeze például sosem bírált, ahogy a kis Drystan Llewellyn sem, akivel barátságot kötöttem tengerparti száműzetésünk alatt. Ezekben a reményvesztett időkben, sokat jelentettek nekem ezek a jó barátok, és minduntalan fátyolos lett a szemem a könnyektől, ha rájuk, és kedvességükre gondoltam. A hálámat nem lehetett volna szakba foglalni.
- Még nem sikerült megtanulnod az összes nemes nevét? Hallatlan – nevetgéltem megcsóválva a fejem. Jó anyám elvárta tőlem, hogy mindenkit név és rang szerint ismerjek; nemcsak a fővárosban, de azon túl is. Úgy vélte, hogy ez a tudás hasznomra lehet, és nemcsak egy előnyös házasság megkötése révén. Manapság már arra sem szánt időt, hogy kikérdezzen. Azt hittem, hogy Lady Earyn talán menyével szemben is megtartotta az elvárásait, de talán mostanra már felismerte, hogy az Agenyr lányt lehetetlen megnevelnie. – Úgy hallottam, hogy több család is feljebb került a rangsorban… Míg mások földeket vesztettek, amiért az Aldayrok mellé szegődtek. Te találkoztál a Rengeteg Őrével, ugye? Mit gondolsz róla? Az ő családja szépen megerősödött. Félek, hogy Őfelsége ezúttal rossz embernek ígérte oda a barátságát – sóhajtottam, mintha lehetne véleményem a dologról. Nem szerettem pletykálni, de ha az embert sokáig arra ítélik, hogy bezárva éljen, hirtelen elkapja a szomjúság az új információk után. Nem volt szerencsém személyesen találkozni Lord Ezrával, de azt beszélték, nem éppen kellemes modorú ember; Isanda mégis olyan nagy kedvel válogatta a kelengyéket az elsőszülöttjének, mintha a sajátja volna. Lady Iselle elvégre a királyné kuzinja.
- De nincs minden rendben. Emberek haltak meg – ráztam a fejem elcsendesedve, arcomról pedig nem lehetett leolvasni a korábbi jókedv nyomait. Mint a legtöbb forradalomban, ebben is a szegények szenvedték a legnagyobb veszteséget. Sok parasztfiú, akiket a seregbe toboroztak, és akik a vasvillán kívül más fegyverhez nem értettek, vagy megnyomorodva, vagy soha nem térnek már haza. Csak elképzelni tudtam az anyák, és asszonyok fájdalmát. Nem tűnt helyesnek, hogy mi a palotában teázgatunk, miközben másoknak nemcsak az éhezéssel, de a gyásszal is meg kell küzdeniük.
Eavan említésére felkaptam a fejem, és sokat sejtető pillantással néztem a fogadott nővéremre. Majdnem az ajkamra szökött a kérdés, hogy van-e valami, amit szeretne elárulni nekem, de végül összezártam a számat. Nekem volt a legkevesebb jogom erről faggatni, meg aztán nem is akartam felszakítani a lány lelkében az amúgy is friss sebeket. Emlékszem, hogy milyen boldogság vett úrrá rajtam, amikor első alkalommal jelentették be a gyermekáldást. Mindannyian vártuk már a kis jövevényt.
A lelkem és a kezem egyaránt reszketett, ahogy előtúrtam a köpenyt a ládából; Tudtam, hogy bajba kerülhetünk, ha elcsípnek minket a várfalon kívül, de olyan régen jártam már szabadon, hogy Tyria szavait hallván sikerült elnyomnom az aggodalmamat. Még egy tétova mosolyt is megengedtem magamnak, amikor segédkezett a vállamra teríteni a köpenyemet. Egy pillanatra elkaptam a kezét, és hálásan megszorítottam az ujjait; képtelennek tűnt, hogy szavakba öntsem, amit abban a pillanatban érzek.
Az őrök kérdő tekintettel fordultak a feltárult ajtó felé. Anyám gondosan válogatta őket, és minden héten más-más páros strázsált az ajtóm előtt, nehogy bármelyikükkel is megbarátkozzam; Így esett meg, hogy a mostaniak nevét sem ismertem, pedig régen ezt is fontosnak tartottam. Elámultam Tyria bátorságán, miközben egyik kezemmel serényen legyezgettem magam, mintha a zártságtól rosszullét kerülgetne.
Nem tudom, hogy a lány szemében tomboló tűz, vagy az rettentette jobban az őröket, hogy ellenszegüljenek egy parancsnak, de végül kijutottunk a szobából, a katonák pedig szó nélkül a nyomunkba szegődtek. Bizalmatlanul pillantottam hátra a vállam felett, de nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is kész lenne egyenesen az anyámig rohanni a szökésem hírével, ezért rájuk mosolyogtam.
- Erre meg kell tanítanod – fordultam sógornőm felé, még mindig belékarolva. Hagytam, hogy a lány a lakrészük felé vezessen, és most az egyszer az sem borzasztott, hogy mennyire közel van az édesanyáméhoz. – Szegény Kajla! Egésznap a palotában! Kínzás ez egy ekkora ebnek – csóváltam a fejem. – Nem gondoltál még rá, hogy időnként rábízd az udvari idomárra? Azt hiszem, jól érezné magát a kopók között, amikor azok rókát hajtanak az erdőszélen… Ne, ne is mondj semmit. Tudom, hogy számodra ő is családtag – bólintottam értőn, ahogy befordultunk az egyik sarkon. A távolból női kacajok hangoztak, amiből arra következtettem, hogy Isanda vonul éppen az udvarhölgyei élén valahová.
- Régen volt egy macskám, de a mama tüsszögött tőle, ezért hamar túladott rajta… Az sem tudom, hogy hová került szegény Ser Rőthasú. Néha elképzelem, hogy kandúrhoz méltó tisztességgel megvénült, és még most is az egereket hajkurássza egy gazdaságban. Bár félek, hogy a mama közel sem ilyen kíméletes megoldást választott számára – szegtem le a fejem, csak azért, hogy aztán riadtan kikerekedett szemekkel nézhessek fel Tyriára. – Magda! Megfeledkeztünk Magdáról! – a riadalom hulláma csapott végig rajtam, amint eljutott a gondolataimig, hogy a komornám könnyen lehet szórakozásunk megrontója, ha visszatérve a szobámba látja, hogy az őreimmel együtt nyomom veszett.
- Szedjük a lábunkat, mielőtt még felfedezi ezt a csintalanságot – sürgetőbbre fogtam lépteimet, de ahelyett, hogy visszafordultam volna, magabiztosan tartottam a testvéremék lakrésze felé jelezve, hogy nem vagyok hajlandó lemondani a kiruccanásról. – Hogy fogunk kijutni a kastélyból? Erre is van terved? |
Szerettem volna tudatni Drusalával, hogy nincs egyedül, hogy nem csak én vagyok az, aki megpróbál a keményfejű bátyára hatni, de valahogy úgy éreztem, nincs jogom beleszólni a kapcsolatába Warrennel. Ha valaki, Drue megérdemelte volna a boldogságot, de még én is beláttam, hogy vannak dolgok, amik egyszerűen szükségesek, teendők, amik alól nem lehet kibújni, és korlátok, amik már a földbe gyökeredztek, és jó okból. Nem mondanám, hogy kifejezetten barátokká váltunk volna Warrennel, de talán közel állt hozzá; nem tudtam eltéveszteni azt a megérzést, hogy Drusala érzései talán nem annyira egyoldalúak, mint korábban gondoltam, és még mindig teljesen meghökkentett, hogy Celawan mennyire vak volt rá, pedig szó szerint az orra előtt zajlott. Arra bezzeg mindig felriad az éjszaka közepén is, ha Kajla fél manccsal közelebb csúszik az ágy lábánál.
A hercegnőkről alkotott kép talán elavultnak tűnt a számomra, de a rang jelentésével és fontosságával tisztában voltam. A szívem sajogni kezdett, ha belegondoltam, miféle tündérmesébe illő történet lehetett volna ez, de az eszem nem hagyta, hogy ábrándokat kergessek, vagy hiú reményekkel tápláljam a lányt.
Egy kis renitencia, persze, egészen más kérdés volt.
– Lord Nemérdekel és Lady TúlsokanemesRheyában – vontam meg a vállam. Ysolde tolmácsolásából hallottam már Thane bölcsességét, miszerint nem lehet úgy megpörgetni egy macskát, hogy ne találjunk fejbe valaki fontosat. Ő talán a bálokra értette, de a forradalom óta mintha minden vár nélküli nemes ide akart volna beköltözni. Érhető volt, hogy a biztonságot keressék, de kezdett nagyon elegem lenni a sok megjegyezhetetlen névből; volt jobb dolgom is, mint folyton üdvözlőfogadásokra járnom. – Épp ilyenkor kell úgy tenni, mintha minden rendben volna. Nem mintha egyesek nem lennének képesek még a háborúk kellős közepén is teadélutánt tartani...
Mosolyogva vettem át a felém nyújtott csészét, és kérdés nélkül beleittam, az íz miatt egy pillanatra összeráncoltam az orrom, aztán a tekintetem gondolkodás nélkül vándorolt az ablakpárkányra. Felismertem a virágot, Drue gyakran viselte a hajában; Norától, attól az árulótól tudtam, hogy a kedvence. Az ajkamon volt a kérdés, hogy kitől kapta, de végül csendben maradtam, és inkább csak feljegyeztem magamnak.
– Új távlatokat nyitott, úgy mondanám – vontam fel a szemöldököm sokat sejtetően. Szerettem volna megfelelni a szerepemben, de hogy pontosan milyen elveknek is, még mindig csak alakulóban volt számomra. Amikor elindultam Vidarból, az elhatározásom az volt, hogy az újonnan szerzett családom elvárásainak akarok megfelelni; ám rá kellett jönnöm, hogy Lady Earyn csak azzal volna elégedett, ha olyan lennék, mint ő, Drusala mindenkit szeret, azt is, aki nem érdemli meg, Celawan pedig kifejezetten élvezi, hogy felülbírálom az udvari szokásokat. Nem szerettem kihasználni a rangomból adódó helyzetemet, de a számtalan elvárás mellett bizonyos szabadságot is jelentett.
– Majd kiengesztelem. Ha fiunk lesz, Eavannak fogják hívni – magyaráztam, miközben segítettem keresgélni. – Sokszor felmérgesíthetem még, mire kimerítem az ő nevének felhasználásával járó türelem-keretet...
Majdnem egy éve volt, hogy elgondolkodtam azon, hogy nevezném el, ha fiam születne; még most is tisztán emlékeztem arra a mozdulatra, ahogy a lapról, melyre jegyzetelgettem, a w második kanyarulatát a-vá javítottam át, és egy apró, vörös hajú, négy éves fiúcska járt a fejemben, könnyáztatta arccal, ahogy értetlenül kérdezgeti, hová mennek. Miközben tudtam, hogy a bátyám azt a kőrakást ostromolja a katonáival, a király és a férjem mellett, minden éjszaka ez a kép jelent meg előttem.
Elhessegettem a gondolatot, és segítettem feladni a lányra a köpenyt, ha hagyta. – Nem – jelentettem ki nyugodtan, az anyagot igazgatva. Drusala haja egy aranyvízesésre emlékeztetett. – Ez egyenesen remek ötlet. Túl sokat aggódsz, kicsim... A ráncokat hagyd meg másoknak. Gyere!
Olyan hirtelen rántottam fel a szoba ajtaját, hogy az őrök is megrezzenni látszottak. Kérdőn fordultak felém, mikor megálltam előttük.
– A hercegnőnek levegőre van szüksége – jelentettem ki, intve Drusalának, hogy jöjjön ki, ha esetleg nem követett volna rögtön. – Igazira. Az urak is velünk tartanak, vagy az üres szoba előtt kívánnak posztolni?
– Nem kaptunk ilyen parancsot – felelte az egyikük, hangját eltorzította a sisak, amitől nem látszott rendesen az arca, de biztos voltam benne, hogy nem ismertem. A harcokat követően sok új palotaőrt is felvettek; sajnos jelentős részük meglepően sótlan volt. Úgy tűnt, Drusala új őrei is közülük valók.
– Épp most kaptatok – vontam fel a szemöldököm, és mosolyogva belekaroltam a hercegnőbe, aki addigra remélhetően már mellettem állt. – Vagy megpróbálhattok lefogni. Mind jobban járunk a békésebb megoldással. – Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb eljut a szökésnek aligha nevezhető kisétálás híre Celawan füléig, és valószínűleg Gareth nagybátyáméig is; előbbit aligha lephettem meg, utóbbi viszont komolyabban vette az ilyen ügyeket az elmúlt hónapokban. Ez persze az én gondom volt; szerettem volna, ha Drusala, tán csak egy rövid időre is, de szabadnak érezhesse magát.
Nem sokat kellett győzködni az őröket, akik előbb összenéztek, majd a hangadóbbik fejet hajtott. Nem szerettem a hajbókolást, és rendszerint nem vettem a számra még a parancs szót sem, a hercegnő szobája előtt őrködőkre mégis haragudtam egy kicsit, mintha az ő hibájuk lett volna az egész. Elégedetten indultam meg a folyosón, a lakrészünk felé. Szívesen hagytam volna, hogy Kajla szabadon mászkáljon, de egyesek már akkor is morogni kezdtek, ha szőrszálat találtak a kabátjukon.
– Te nem gondoltál még rá, hogy szerezz egy kutyát? – néztem kérdőn a lányra. – Vagy macskát... Talán inkább macskásnak tűnsz. Talán jobban elfoglalhatnád magad, ha pedig a komornád nagyon zavar, a hajára is dobhatod. |
Engedelmes leányból gaz lázadóvá váltam, legalábbis édesanyám véleménye szerint. Emlékszem, a fiaskó után egy ízben még azzal is megfenyegetett, hogy a Szelíd Istennők templomába zárat, hogy innentől kezdve a nővérek között éljek, akik majd kiűzik a démonokat a fejemből; Démonok, mert szerinte ez lehet az egyetlen magyarázat a cselekedetemre. Pedig csak azt tettem, amit a szívem diktált.
Élénken élt bennem az idő, amit a mágusok tornyában vendégeskedve töltöttem; Csak abban az időben tucatnyi gyermeket ítéltek arra, hogy olyan bűnért vezekeljenek, amelyet sok-sok évszázaddal korábban másvalaki követett el. A Lidérckirály gonosz volt, és mai számtalan gonosz lélek kóborol szerte a birodalomban, és mégis; Igazságtalannak találtam, hogy olyasvalakiket is bezárva tartsunk, akik semmit sem követtek el. Ártatlanokat, és gyermekeket, akik a varázslat adományával születtek. Értük mai is felszólalnék.
- Óh, Tyria, Te oly’ jó vagy hozzám! Tudtam, hogy fivérem méltó feleséget választott – szólottam meghatottan, kinyújtva felé a kezem, hogy egy pillanatra megszorítsam az övét. Képtelenség lett volna kifejeznem hálámat iránta, aki még akkor is mellettem maradt, amikor mindenki más szerint megőrültem.
Ajkaim szegletébe puha mosoly költözött; nem olyan, amit helyeslőnek lehetne tekinteni, amiért ily’ illetlen szavakkal illeti a családtagjaimat, de nem is olyan, amelyet gúnyossággal lehetne vádolni. Volt időm megszokni Tyria karcos modorát, és sajátosan szabad nyelvezetét, amiért eszembe sem jutott bírálni.
- Jön majd, ha úgy látja jónak – bólintottam nagy beletörődéssel, szeretetteljesen. Sem fivéremre, sem anyámra nem nehezteltem a bánásmódjukért. Megértettem, hogy miért cselekszik, amit cselekszenek, és bíztam az istenekben annyira, hogy tudjam, egy nap majd mindannyian megbékélnek.
- És még azt mondják, hogy radagani barátaink sótlanok és nem ismerik a tréfát. Reménykedem abban, hogy szegény Ser Gildas nem öli majd ecetbe magát, ha megtudja, hogy nagykövet miféle tréfát űz vele; Mindkettejüket felettébb kedvelem, és nem szeretném, ha haragban lennének egymással – képtelenség volt elűznöm a kacagást. Mulattató volt belegondolnom abba, hogy hány és hány szóváltás alkalmával nevezhette Vieira nagykövet divatmajomnak a lovagot, aki ezt dicséretként fogadta.
Óvatosan, szelíd mosollyal nyújtottam felé a megtöltött csészét, majd én magam is helyet foglaltam, éppen vele szemben. Ostobaság lett volna takargatnom, hogy a séta gondolata mennyire felizgatott; Olyan rég volt már, hogy a palota falain kívül időzhettem, hogy most, amikor a fogadott nővérem elhúzta előttem a mézesmadzagot, még nehezebb volt megálljt parancsolnom magamnak. Nem tehetem…
- Ki az, aki ilyen vészterhes időkben vendégséget rendez? Rémes… - ráztam meg a fejem idegenkedve. A sok ártatlan jutott eszembe, kiknek vére még most is a városok utcáin szárad, vagy testük elrettentésként himbálózik egy-egy bitófán az utak mentén. Illetlennek tűnt, hogy valaki éppen most ünnepeljék; Még illetlenebbnek, hogy a mama hajlandó részt venni ilyesmiben. Az persze nem lepett meg, hogy Tyriától kell megtudnom, az édesanyám házon kívül tartózkodik. Mostanában senki sem mond nekem semmit.
- Úgy látom, ez az új cím mit sem vett el a kalandvágyadból, hercegné… Ő az Istenekre, Tyria! Most nagyon magunkra fogjuk haragítani a mamát! – nevettem, de önmagamat is meglepve, felpattanva a székemből a láda mellé telepedtem, hogy kissé kapkodva segíthessek a köpeny előkerítésében. Csakhamar elő is húztam egy feketét, semmi csipke, vagy díszt, még a megkötője is fekete zsineg volt csupán.
- Biztos jó ötlet ez? – kérdeztem egy pillanatra megtorpanva, ölembe ejtve az anyagot, mielőtt még a vállamra terítettem volna. |
Enyhe kifejezés lett volna azt állítani, hogy Lady Earyn és én sok dologban különböztünk. Azt hiszem viszont, semmi sem állt jobban szöges ellentétben egymással, mint amit a gyermeknevelésről gondoltunk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy úgy kezeljem a saját lányomat, mintha valami gyógyíthatatlan betegségben szenvedne, holott épp csak a szabad gondolkodás átkát rótták ki rá. Na, és ha mágusnak születne? szólalt meg egy gonosz kis hang a fejemben. A gondolatra is elvörösödtem; legtöbbször igyekeztem nem ezen morfondírozni, mert túl tehetetlennek éreztem magam a felvetés miatt. Elvégre, Trevanban, az öcsémben is ott volt a varázslat; mi a megmondhatója, hogy esetleg a saját gyermekemben nem lesz? Képes lennék elengedni egy apró kis lényt, akit félig én hoztam létre, bennem nevelkedett, megszültem, szoptattam, felneveltem, hogy elvigyék abba a kínzókamrába? Rosszul lettem a gondolattól, és minden éjjel fohászkodtam Brighidhez, hogy ne űzzön velem ilyen csúfos tréfát, míg állapotos voltam. Talán ideje volt újra elkezdenem.
– Megígértem, hogy mindig el fogok jönni – biccentettem oldalra a fejem; néhány hónap alatt azt is sikerült megtanulnom, hogy tegyek így anélkül, hogy amit aznap reggel fejdíszként a hajamba aggattak, ne csússzon a padlóra. – Nem szegem meg az adott szavam.
Drusala, velem ellentétben, vérbeli hercegnő volt, olyan, akit kislányként – mikor lovagnak képzeltem magam – a dajkám meséiből megelevenedni láttam. Azt persze nem tudtam, milyen kellemetlen is lehet a folytonos bájossággal együtt járó távolságtartás, míg sor nem került rá; a fiaskó óta a sógornőm még akkor is ügyelt arra, mit mondjon, mikor kettesben voltunk. Valahol fájt, valahol pedig megértettem, és hagytam, hogy magától tegye meg a kellő lépéseket.
– Az a csacskaság, ahogy veled bánnak, Drue. Vagyis, nem; az egészen egyszerűen taplóság. – Nem rejtettem a véka alá a véleményem senki előtt, így a lányt sem lephettem meg vele. Arról persze nem számoltam be neki, hogy részben miatta nem beszéltem Tomasszal hónapok óta, és hogy többször összeszólalkoztam a bátyjával is, amit csak azért nem neveznék vitának, mert ahhoz egyenlő érvek kellenek, Celawan pedig egyszerűen kijelentett dolgokat. Makacs volt, mint egy öszvér, de én sem adtam fel egykönnyen; egyelőre ezzel azonban nem sokra mentünk.
– Jól. Nagyon… celawanosan – vigyorodtam el. Nehéz lett volna ráhúzni bármiféle érzelmi állapotot, elvégre, sosem volt kifejezetten vidám vagy épp haragos, és a húgaként biztos voltam benne, hogy Drusala is teljesebb képet kap, ha egyszerűen így jellemzem. Közelebb léptem a lányhoz, és a kezemet finoman a karjára helyeztem. – El fog jönni hozzád, Drue; ezt garantálom. Ha kell, a szép szőke hajánál fogva rángatom ide.
A palotában töltött egy év talán kényszeresen csiszolt a modoromon, de azt senki sem akadályozhatta meg, hogy az igazat mondjam, ha nincs a közelben olyan, aki előtt tettetnem kéne bármit. Megpróbáltam mosolyra fakasztani a lányt; csak remélni tudtam, hogy sikerül.
A válasza első felére felnevettem. – Gildasra mondták; méghozzá az áhított sógora. De azt hiszem, elég ennyit tudnom. – Az udvar nagyja ferde szemmel nézte a sötétbőrű idegeneket, én magam azonban kifejezetten kedveltem őket, talán épp azért, mert borzolták a kedélyeket, illetve a nagybátyám ízlésében is bíztam; akire olyan szeretetteljesen tud nézni, ahogy Sarafina Vieirára tette, az nem lehet rossz ember, én ezt hittem. A bátyja, nos, talán egy másik történet; de érdekesnek találtam.
– Remélem, nem gondolod, hogy a te hibád – jegyeztem meg, mintegy mellékesen, ahogy lusta léptekkel az ágyhoz sétáltam, és leültem rá. Már olyan sokszor elmondtam Drusalának, hogy nem szabad saját magát okolnia a történtekért, hogy azt hiszem, értéküket vesztették a szavaim. Mástól kellett volna hallania, a családjától, akik azonban griffek helyett inkább ostoba birkák címerét érdemelték volna, amiért nem voltam képesek megtalálni a középutat a birodalom és az emberi értékek között. – Ne aggódj édesanyád miatt. Ma lent van a városban, és csak este tér vissza a palotába, az egyik uraságnál hivatalos vendég.
Nem kérdeztem meg tőle, és ami azt illette, nem is állt szándékomban; épp eleget hódoltam be az akaratának a mindennapokban ahhoz, hogy megérdemeljek néhány kihágást, Drusaláról nem is beszélve. Ha sokáig tartják ebben a szobában, a végén tényleg megbolondul. Állat lesz, akivel állatként bánnak; ezt olvastam egyszer valahol. – Különben is… Most én vagyok a hercegné, nem? – vigyorodtam el ismét szélesen. – Ideje volna, hogy valami hasznát is élvezzem. Megsétáltatjuk az őreidet is legalább, biztosan megmerevedtek már a posztolásban… Gyere, keresünk neked egy köpenyt – pattantam fel, hogy az ágy lábánál lévő ládához induljak. Épp csak akkor hagytam fel a kutatással, ha Drusala erre kért. |
Évek óta nem volt szükségem nevelőnőre; A mamám az elmúlt esztendőben mégis a nyakamra ültetett egyet. Komorna, Lady Earyn így nevezte – ha már udvarhölgyeink körében túlkorosnak számított. Egyik napról a másikra vette át Nora feladatait, aztán mire észbe kaptam, már egy hintóban ült velem útban a tenger felé, azóta pedig képtelenség volt megszabadulni tőle. Nevezze bárminek is az anyám, Magda nem volt más, csak egy ráncos cicomába szedett börtönőr, akit arra béreltek fel, hogy kinevelje belőlem az újonnan felvett rossz szokásaimat, és mindent jelentsen rólam édesanyámnak.
A párnázott ablakpárkányon ültem, ügyet sem vetve arra, miként gyűröm össze aznapi toalettem, amit Magda állított össze nekem; Néha nap, mikor makrancosságom elragadott, megkérdeztem tőle, hogy minek egyáltalán felöltöznöm, ha úgy sem mehetek sehová, de erre mindig hasonlóan felelt:
- Ne beszéljen csacsiságot! Ön itt nem fogoly. Az édesanyja csupán aggódik az állapotáért, de ma délután is sétálhatunk egyet a kertben – Az állapotom, hát persze. A köznép úgy tudja, betegségem okán nem mutatkozom a családom oldalán, de az igazság az, hogy éppen úgy elzártak engem is, mint a mágusokat a toronyban. Azóta, hogy szót emeltem azon a gyűlésen úgy kezelnek, mintha valamiféle ocsmány kórság emésztene, amit pusztán úgy lehet meggyógyítani, ha távol tartanak másoktól.
Szórakozottan forgattam az ujjaim között egy törékeny kis virágot, amit azon a tálcán találtam, amelyen a reggelim is hozták; valami azt súgta, hogy nem a szobalány, és nem is a szakács csempészte oda, de még Magda sem próbálkozna efféle kedvességgel. Bárki is volt az, azért tette, hogy felvidítson, és az, hogy éppen kedvenc virágaim egyikével lepett meg, elárulta, hogy ismeri a szokásaimat. Talán Celawan volt, gondoltam, van rá esély, hogy megbocsásson? Ezt nem lehet megbocsájtani…
- Tyria – úgy pattantam fel a helyemről, a hátam mögé rejtve a kezemben tartott virágot, mintha éppen rosszaságon csíptek volna. A mélázásban elszalasztottam a kopogtatás hangját, ezért volt meglepettségem. Megilletődötten, kissé távolságtartón figyeltem fogadott nővéremre, aki mosolyogva, üdén libbent be a szobámba; minden egyes alkalommal, amikor meglátom, bizseregni kezd az ajkam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Mindenért. Legfőképpen a veszteségért. De aztán makacsul összepréseltem a számat, és állam felszegve kurta mosollyal üdvözöltem kedves vendégemet.
- Micsoda kellemes meglepetés! Nem számítottam rád – mondtam, észrevétlenül a párkányra ejtve a növényt, megkerültem a reggeliző asztalt, hogy közelebb léphessek hozzá. Tyria mindennap meglátogatott azóta, hogy visszatértünk a fővárosba, és én mindennap arra számítottam, hogy aznap talán mégsem jön. Az, hogy ajándékot is hozott, tovább borzolta a bűntudat hullámait a lelkemben; nem voltam felelős a történtekért, mégis… Rosszul éreztem magam miattuk. Nem bántam meg a fiaskót, mert a szívemre hallgattam, amikor arra kértem az urakat, hogy tekintsenek úgy a mágusokra, mint önmagukra. A felkelés nagy károkat okozott, mégis úgy hiszem, nem mind egyformák.
- Nagyon köszönöm, már éppen kifogytam az olvasnivalókból… Meg a varrnivalóból…. Az ujjaim pedig teljesen kisebesedtek már a húroktól – a hárfám éppen az ablak mellett állt, előtte kották hevertek a földön, amelyekhez még Magda sem mert hozzányúlni. – Régen mit nem adtam volna a magányért, most pedig, hogy megkaptam, arra vágyom bárcsak… Csacskaság – ráztam meg a fejem, miközben ujjaim megcirógatták a méretes könyv lapjait. – Mondd, hogy van a bátyám? Oly rég láttam, mintha nem is egy fedél alatt élnénk – régebben meglepő lett volna, hogy egyszeriben ennyit szólok, de annyi időt töltöttem manapság magamban, vagy éppen Magdával összezárva, hogy lassacskán valóban megtébolyodom. Nem töltöttem ugyan minden időmet a szobámban, de komornám a sétáim alkalmával is ügyelt rá, hogy kivel miről beszélhetek. Anyám is letett egy időre kiházasításom tervéről.
- Nincs jobb dolgom, mint tanulni. Persze könnyebb lenne, ha Sarafina kisasszonnyal, vagy a Nagykövet úrral élő szóban is gyakorolhatnék, de jelenleg nincs módom rá. Ezt a szót pedig jobb, ha nem fordítom le neked; félek, még a végén rád haragítanám azt, aki mondta. Már éppen elég politikai viszályt robbantottam ki, nem gondolod? – kérdeztem csendesen, szomorú mosollyal az ajkaim szegletében, miközben a székekre mutattam, jelezvén, hogy üljünk le. Anélkül, hogy megkínáltam volna, mindkettőnk számára töltöttem egy csésze teát. Ez is Radagan földről való volt, és még Nagykövet úr küldte nekem, hogy hamar meggyógyuljak. Rooibosnak hívták. A nedű majdhogynem borvörös volt, enyhén csípős illattal. Az íze érdekes azoknak, akik először kóstolják, de jómagam már megszoktam.
- Édesanyámat megkérdezted erről? – tudakoltam felvont szemöldökkel, amely hitetlenségem volt hivatott kifejezni. – Kétlem, hogy jó ötletnek tartaná; Az ilyen séták az én állapotomban megerőltetőek lehetnek – bármennyire igyekeztem a jó neveltség álcája mögé bújni, képtelen voltam leplezni haragomat, amelyet anyám hazugsága miatt éreztem. – Tudod jól, hogy nincs olyan dolog, amire most jobban vágynék. Szerinted elmehetek? – utoljára Tritónnál éreztem magam szabadnak; bár már akkora Magda a szolgálatomba szegeződött, mégis, vendéglátóink előtt édesanyám mégsem korlátozott ily keményen. Bár hiányzott a főváros, és a családom távollévő tagjai – ebbe a bátyám jobbkezét is értem -, mégis féltem amikor a kompánia elindult hazafelé. |
Sokáig álltam reggel az öltözőasztalom tükre előtt, jóval azután, hogy Celawan már elindult elintézni aznapi ügyeit. Kérdő tekintettel, óvatos mozdulattal simítottam a hálóruhám a hasamra, olyan kitartóan bámulva az apró domborulatot, mintha válaszra tudnám bírni. Idegen szemeknek semmi volt, és még én sem tudtam eldönteni, jelent-e valamit; talán csak a kitartó gyakorlás hozta meg a jutalmát, amit hol a férjem, hol Ysolde, hol a nagybátyám segítségével viteleztem ki; egyszer még Warrennel is. Az íjamról nem mondtam le, minden hajnalban legalább két órát gyakoroltam, majd ugyanennyit este, a fáklyák fényénél, de a kardforgatás terén való jártasság szükségességét mi sem bizonyította jobban, mint amikor néhány hónapja betörtek a renegátok.
Nincs mindig ott valaki, hogy megmentsen. Még egy palotában sem.
Mielőtt a gondolataim sötétebb mélyekre terelődhettek volna – vérrel és kínzó fájdalommal teliekre –, sarkon fordultam és behívtam az udvarhölgyemet, Sanne-t; a bátyám megboldogult feleségének húga volt, akinek családján nem sokkal többet tudtam segíteni, minthogy a legkisebb lányukat magam mellé vettem. Alig volt tizennyolc esztendős, egy kicsit naiv, de nagyon kedves lány volt, állandóan csicsergett, így ellentétben a legtöbb udvarhölggyel, őt tényleg kedveltem.
Miután Sanne-t elküldtem a piacra Gavin kíséretében, hogy hozzák el az új alkarvédőmet a bőrművestől, nem volt kérdés, hogy hova vezet az utam.
Még arra a vén csoroszlyára is rámosolyogtam a folyosón, akit Lady Earyn jelölt ki Drusala mellé. Az országgyűléses fiaskó óta minden nap megpróbáltam ezt vagy azt a Sagramourt elcsípni, és megpróbálni rávenni, hogy ne kezeljék úgy Drusalát, mintha őrült lenne. Stratégiai értelemben nem volt szerencsés a felszólalása, és nem tudnám azt mondani, hogy teljesen egyetértettem vele – a törvény az törvény, és a lázadás is lázadás, mindegy, ki követi el –, de mélyen megvetettem azt, ahogy az egész família kezelte.
Minden nap elmentem hozzá, amikor csak tehettem; egy idő után már megkértem a szobája előtti őröket, hogy ne jelentgessenek be folyton, mint valami idegent, és talán a lány kényes helyzete miatt könnyen bele is egyeztek. Most is szó nélkül sétálhattam el mellettük, csak a szokásos főhajtást kaptam meg tőlük. Bekopogtam, és amint engedélyt kaptam a belépésre, benyitottam.
– Drue – üdvözöltem széles mosollyal. Meg is öleltem volna, ha nincs a kezemben egy vaskos kötet, amit a következő pillanatban felé nyújtottam. – Ezt neked hoztam. Tegnap hozta a kereskedőkaraván, még Radaganon is túlról… Az Ezüsttó szelleme a címe, benne van eredeti, radagan, és a mi nyelvünkön is. Gondoltam, tetszene, és talán a végére újabb nyelvet tanulnál meg. A radagannal hogy állsz? Eljutottál már odáig, hogy megmondd, mit jelent a… divatmajom? – Próbáltam a lehető legjobb kiejtéssel visszaadni azt a radagan szót, amivel a nagykövet még mindig illette a nagybátyámat, aki meg volt győződve arról, hogy ez jót jelent. Én már nem voltam ebben olyan biztos, de nem akartam letörni.
– Arra gondoltam, hogy ma elvinném Kajlát sétálni a városfalon túlra, az északi dombokhoz – mondtam, ahogy beljebb léptem a szobába. Az északi dombok legtöbbször kihaltak voltak, mivel mindegyik nagy út elkerülte, így legfeljebb a környező falvak gyerekei játszottak ott elvétve. Eldugott volt, de legalább a falakon kívül; bíztam benne, hogy oda talán elengedik Drusalát. – Nincs kedved velünk tartani? |
Volt egy megérzésem. Csak egy halovány motoszkálás, vagy egy halk suttogás az elmém egy olyan részén, amelynek gondolatait mindig megőrzöm magamnak. Az itt megszülető sustorgás arról árulkodott, hogy Ser Gildas közelebb jár ahhoz, hogy meglelje az Ő különleges hölgyét, mint ahogyan azt magának is be merné vallani. Erre a tetsző gondolatra ajkaim szegletébe szelíd, elnéző mosoly költözött. Kicsit talán még irigyeltem is, hogy férfiként jogot formálhat arra, hogy szíve akarata szerint dönthessen.
- Kétlem, hogy bármelyikük is vitatkozna Önnel ebben a dologban. Félek, édesanyám minden félelem nélkül elfenekelné a királyt, ha úgy vélné, hogy megérdemli – mondtam, s bár cserfes hanghordozással igyekeztem elmélyíteni annak tudatát, hogy voltaképpen viccelek, azért mégiscsak félénken néztem a vállam mögé, hogy nem-e került a mama időközben a hátam mögé; Kételkedem benne, hogy Lady Earyn ezt hallván elfogadná a magyarázatot arról, hogy csupán a móka kedvéért feltételezek róla efféle tiszteletlenséget. Az asszony egész életében igyekezett bizonyítani a fedhetetlenségét.
A szívem minden szeretetével szerettem az édesanyámat, és egy percig sem fordult meg a fejemben annak gondolatja, hogy az özvegy hercegné ne így érezne irántam; A fiú az országhoz tartozik, de a leány az anyjához, hallottam számtalanszor a szájából ezzel is magyarázva hozzám való szigorúságát. Minden illetlen megnyilvánulásomat, vagy akár a lelkesedésemet a politika útvesztői iránt önön anyai bukásának tekintette, és ezért érezte szükségességét minden cselekedetemért mások bocsánatát kérni. A kudarctól való félelme miatt igyekezett kalitkába zárni, és megakadályozni, hogy önálló gondolataim legyenek – én pedig annyira megszoktam, hogy mindig azt teszem, amit mond, hogy bűnös érzelmek sokasága keringet a mellkasomban azon ritka alkalmakkor, amikor volt merszem ellentmondani.
- Ne sértődjön meg, Ser Gildas – szóltam kezem engesztelően a férfi karjára fektetve, mintha huncut pillantása nem volna elég ahhoz, hogy eloszlassa attól való félelmemet, hogy a lovag esetleg megorrolt rám. Vele együtt kuncogtam fel, amikor elengedve látszólagos haragját felnevetett. Olyasfajta rajongással néztem rá, mint amikor kislány koromban egyszer a nyakába kapott, hogy elérhessek egy szép virágot. Akkoriban még nem is tűnt olyan idegennek a gondolat, hogy egy napon feleségül kérjen; Gyermekként még a hercegnők is vágynak a lovagok figyelmére, és nem feltétlenül megszokásból.
Örültem a kilovaglás lehetőségének, és a gondolatnak, hogy egy kisidőre megszabadulhatok az aranykalitkámból. Nyilvánvaló volt, hogy Sarafina kisasszony társasága előkelő helyen foglalt helyet a lovagnál, de az sem zavart volna különösen, ha a gardedám szerepébe kényszerítve végig a menet végén kellett volna ügetnem, míg ők édes bájcsevegésbe merülnek legelöl. Jól elvoltam a testőreimmel.
Lady Earyn ebbe a bolondozós, kacagós beszélgetésbe rondított bele érkezésével – tenyerem egészen addig békítően pihent a férfi karján, amíg az asszony hangja fel nem csendült, akkor azonban megilletődve húzódtam vissza a helyemre. Kételkedtem benne, hogy édesanyám illendőnek tartja azt, hogy Ser Gildas és én mindenféle kísérő és gardedám nélkül, kettesben ücsörgünk a kert egyik padján.
- Jó anyám – köszöntöttem szelíden magam is a hercegnét; Könnyed mozdulattal álltam fel a helyemről, és megemelve a szoknyámat illendően megroggyasztottam a térdem a pukedlihez. Bűnbánó mosollyal próbáltam elfeledtetni vele, hogy oktalan gyermekként ismét ellógtam a kötelességeimet.
- Úgy? Szóval szeretne kilovagolni… a lányommal? – az asszony ravasz szemei a lovagról rám siklottak; kérdések sora bujkált a jól ismert íriszekben, amelyet csakhamar felváltott valamiféle fennkölt győzelmi villanás. Abban a pillanatban úgy éreztem, talán jobb is, hogy nem látok bele a fejébe.
- Kérem, édesanyám! Engedjen el! – tekintettem reménykedőn szülőmre, majd búzakék pillantásom a mosolygó lovagra vetült; A szám szegletébe megbúvó görbület még szélesebbre rándult, és magam sem tudtam, hogy miféle félreérhető játékba keveredhetünk ezzel. – Nem is remélhetnék Ser Gildasnál vitézebb kísérőt; Ő bizonyosan nem engedi, hogy bajom essék! – folytattam meggyőző beszédemet. Lady Earyn szemöldöke megrándult, de elég tapasztalata volt már hála a háta mögött tudott éveknek, hogy egyetlen mozdulata se árulhasson el számára méltatlan érzéseket. Elgondolkodott.
- Jól van – bólintott végül. – A megfelelő óvintézkedésekkel természetesen – mondta szigorúan, eddig összefűzött ujjait széttárva, mintha csak azt akarná üzenni, hogy ilyesminek még Ő sem állhat az útjába. Kedvem lett volna ott és akkor összecsókolni engedékenységéért, de sem az illem, sem a helyszín nem tette ez lehetővé, ezért csak egy megkönnyebbült, örömteli mosolygással reagáltam döntésére.
- Drusala kedvesem! – fordult hozzám. – Köszönj el szépen, Ser Olwyntól! Hamarosan kezdődik a zeneórád, és kétlem, hogy tanítód tolerálná ismételt késésedet, és hamarosan úgy is találkoztok! – mosolygott negédesen; egészen úgy festett, mint egy oroszlán, amely karmát mélyesztette áldozatába. Eszembe sem jutott, hogy hagyjam magam engedetlenséggel vádolni, és megfosztani a beígért szabadságtól, így bármennyire nehezemre esett is, az illemnek megfelelően megejtettem a búcsúzást.
- Ne feledkezzen meg rólam, Ser Gildas – mosolyogtam rá cserfesen. – Remélem legközelebb több történetét is meghallgathatom! Az Istenek mosolya kísérje Önt! – hagytam, hogy kezet csókoljon, ha kíván, majd csatlakoztam anyám egyik idősebb udvarhölgyéhez, aki türelmetlenül ácsorgott a kertajtóban. Még hallani véltem, ahogy édesanyám kedves hangon felajánlja a lovagnak, hogy kikísérteti.
Lezárt kör! |
– Minden bizonnyal különleges kisasszonynak kell lennie ahhoz, hogy visszafogjék a kalandokra vágyástól – mosolyogtam rá a hercegnőre. Nem tudtam volna feltétlenül egyet érteni vele, de cáfolni sem akartam; szerettem semmit sem eldönteni, ami a jövőt illette, s hagyni, hogy mindent a pillanat alakítson. A bátyám ezt meggondolatlanságnak hívta, én inkább nyitottságnak. Elvégre, ki voltam én, hogy bármit is előre megszabjak? Ahogy Ysolde-nak is elmondtam annak idején, ha már nem lesz hasznom lovagként, valószínűleg tényleg megállapodok majd, de nem akartam azzal letörni sem őt, sem Drusala hercegnőt, hogy közlöm vele, erre egy darabig még várhatnak. Azt mondjuk be kell vallanom, mikor a leányzó szűkülni látszó világ tágulásáról meg a nem annyira kisasszonyokról beszélt, akaratlanul is eszembe ötlött Sarafina képe. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, elvégre, az ilyesféle érzések, melyek talán az én egyedi szerelmemnek is betudható volt, hamar elmúltak, addig viszont néha mosolygásra késztettek. Jelenleg úgy éreztem, ha ráköteleznének, Sarafina kezéért folyamodnék; amíg viszont senki nem kényszerített, csak a társaságát élvezte.
– Álmodozónak? Igen. Bolondnak? Semmiképp – nyugtattam meg, mielőtt félreérthette volna a merengő hallgatásom, mely tulajdonképpen csak a pillanat tört részéig tartott, ám tőlem még ez is szokatlan volt.
– Az édesanyja A Sagramour, ízig-vérig. Csak ezt ne tessék elmondani a bátyjának, vagy az unokafivérének. – Ha volt valami, ami a Sagramourokra jellemző volt, de Drusalából valahogy kimaradt, vagy kinevelték, az a büszkeség volt. Azt is túlzásba lehetett vinni, természetesen, de az sem tett jót, ha nem ismeri el valaki a saját erényeit;a hercegnőnek pedig zsenge kora ellenére sok ilyenje lehetett volna, ha felismeri őket. Ennek megakadályozásában valószínűleg az édesanyja játszhatott szerepet, ahogy abban is, hogy mindenkiben, többek között bennem is, lehetséges kérőt látott. Szerettem volna biztosítani arról, hogy a részemről semmi ilyesmitől nem kell félnie; külön örültem, hogy megtettem, amikor gyűlöletet említett. Valahol, azt hiszem, megértettem.
– Mindannyiunknak megvan a maga öröksége – bólintottam mosolyogva. Egy pillanatra eszembe jutott a kérdés, vajon Trevan is hasonló harciasságot örökölt-e Gyldától, de gyorsan el is felejtettem. Annyi dolgom volt huszonévesen, annyi mindent meg akartam ismerni, hogy a távoli család, mint olyan, háttérbe szorult, így mielőtt a tornyokba küldték volna, alig találkoztam a kis totyogóval. Volt valami szenvtelenség abban, hogy soha nem zavart, ami az egyedüli unokaöcsémmel történt, de egészen mostanáig, mint oly' sok minden, ez sem jutott eszembe.
– Bolondozni? Én? Kinek néz? – kérdeztem a tőlem telhető legkomolyabb arckifejezéssel, de valószínűleg a szemeimben ülő csillogás elfedéséhez nem termett belém elég színészi tehetség. Felnevettem. – Sarafina kisasszony egy másik világból érkezett, ez pedig kellemes felüdülés... Nagyon érdeklődöm minden új dolog iránt. Az pedig, hogy egy hölgy elporoljon a küzdőtéren, igencsak új dolog volna.
Szerettem volna megkérdezni a hercegnőt Trevanról, elvégre, ő eltöltött néhány hetet Nemetonában néhány hónappal ezelőtt, de a palotán belül még én sem szívesen beszéltem volna erről. Reméltem, hogy a lovaglás alkalmával esetleg erre is lehetőségem lesz, azon kívül, hogy a Sagramour-lány elméjét is felszabadítom egy kicsit. A hercegnő pedig, úgy tűnt, lelkesebb a kilovaglás iránt, mint amennyire valaha is izgatottnak láttam. Csak nevetni tudtam, bele is fájdult az oldalam, válaszolni nem volt időm, időközben ugyanis belibbent a kertbe Lady Earyn. Az oldalamba nyilaló fájdalommal mit sem törődve álltam fel a padról, hogy illőn üdvözölhessem őt.
– Hercegné – hajoltam meg előtte, majd kezet csókoltam neki, nem törődve a ténnyel, hogy kikövetelte volna tőlem akkor is, ha magam nem hajlok rá. – Ön gyönyörű, mint mindig; bár azt mindig is mondtam, hogy az évek csak még érettebbé teszik Önt, mint az igazán jó borokat, de ezidáig valahogy nem nyűgözte le annyira eme bókom, mint azt szerettem volna. Talán most már eljött az ideje. – A megnevezése talán nem volt teljesen pontos, de az öreg herceg nem távozott el még olyan régen, és egyelőre új hercegnénk sem volt, így tehát úgy ítéltem meg, nyugodtan elhagyhatom az özvegy jelzőt, s mégiscsak nagyobb rangra emeli így, mintha egyszerűen Lady Earynnek neveztem volna. Sosem ártott valaki lelkét simogatni, mielőtt kéréssel fordul hozzá az ember.
– Egészséges vagyok, mint mindig, még ha nem is teljesen ép – egyenesedtem fel, széles mosolyt villantva az asszonyra. Kiskoromban mindig arcátlannak titulált; valahogy mióta idősebb lettem, kevesebbszer tette ezt. – Nincs miért aggódnia, M'lady, a lánya igazán remek társaság, és bár én magam kedvelem az önfejűséget és makacsságot, Drusala hercegnő személyiségébe ezek helyett is bájt és kedvességet öntöttek. Igazán remek leányt nevelt, nincs oka aggódni miatta. – A szavaim talán félreérthetőek voltak olyasvalakinek, aki nem volt tanúja a korábban Drusalának tett kijelentésemnek, miszerint eszem ágában sincs feleségül kérni őt, de ezúttal magasztosabb célt szolgált ez az enyhe megtévesztés. A hercegnőt ért nomád támadás túlzott óvatosságra intette az édesanyját, majd a mostani személyes merényletek végleg arra ösztönözhették, hogy burokba zárja a lányát; ha tudta volna, hogy kerek-perec kijelentettem, sohasem folyamodnék a lánya kezéért, valószínűleg nem sok kedve lett volna elengedni Őt velem lovagolni. Nem tettem Neki ígéreteket, de szerettem volna biztosra menni azzal kapcsolatban, hogy a Drusalának tett ajánlatomat valóban valóra is tudom váltani.
– Ha megengedi, élvezem a társaságát, és remélem, hogy az érzés kölcsönös – pillantottam oldalra, a szőke lány felé. A mosolyom visszafogottabb volt, de szerettem volna érzékeltetni Drusalával, hogy mire is játszom éppen, mielőtt még azt hinné, hogy korábban hazudtam neki. – Épp arra gondoltam, hogy valamikor a következő napok egyikén talán kilovagolnék... Nem messze, épp csak a palota mellé, már hiányzik a mozgás, tudja, mennyire nyughatatlan voltam mindig is, és egyébként a nagyköveteknek is felajánlottam, hogy megmutatnám nekik a közeli lankák szépségét... Igazán feldobná a napom, és minden bizonnyal az övékét is, ha a hercegnő is velünk tarthatna. Mit gondol, megszánna egy talán nem annyira magányos, de mindenképpen társaságra vágyó lovagot azzal, hogy elengedi a leányát néhány órácskára a teendői gyűrűjéből? Nagyon hálás lennék. |
Egyébként is lenyűgözött vendégeink különc kultúrája.
- Óh, Ser Gildas, nincs olyan dolog, ami ennél boldogabbá tenne! – derült fel arcom az ajánlatára. Nagyon szerettem lovagolni, de mostanában, mint oly’ sok számomra kedves dologtól, ennek lehetőségétől is megfosztott az édesanyám. – Ha kívánja személyesen beszélek Vieira kisasszonnyal, hogy véletlenül se mondhasson nemet; ez ellen még az édesanyámnak sem lehet kifogása – jelentettem ki makacsul, az illendőnél sokkal lelkesebben. Mintha Lady Earyn megérezte volna, hogy egy csipetnyi boldogság férkőzött bordáim közé, és néhány udvarhölgy társaságában megjelent a kertet övező nyitott folyosók egyikén, esélyem sem volt abban reménykedni, hogy nem látott meg bennünket, mert egyenesen felénk suhant püspöklila ruhájában. Az arca semmiféle érzelemről nem árulkodott.
- Ser Gildas! Micsoda kellemes meglepetés! – állapodott meg a kert bejáratánál, de hangja, akárcsak vonásai nem üzentek semmit erről a kellemes meglepetésről. – Hogy érzi magát? Remélem, a lányom nem tartotta fel semmiben… - pillantott rám, miközben kezét makacsul a lovag felé tartotta, hogy kikövetelje magának protokoll-szerint járó kézcsókot. – Bocsásson meg az illetlen viselkedéséért, mostanában nagyon önfejű – folytatta, mintha ott sem volnék. Másodpercek alatt kisajátította magának a férfit. |
Nem illendő, Drusala, emlékeztetett anyám felháborodott hangja a fejemben, és józanésszel talán igazat is adtam volna neki. A könnyed hangnem, amelyet az elmúlt percekben a lovaggal szemben megengedtem magamnak olyanfajta lázadás, amit az etikett könyvek szerint egyenesen kivégzéssel kellene megtorolni. Azonban Ser Gildas társasága üdítően hatott rám az elmúlt hetek bezártsága után, mert a merényletek óta jószerével még azért is könyörögnöm kellett, hogy legalább a templomba elmehessek, hogy imáimmal engeszteljem ki a Mindenek Atyját, és oltalmat kérjek szeretteim számára a Gondoskodó Anyától. Lady Earyn ugyan vigyázott rá, hogy ne legyen időm unatkozni, és újfent előtérbe helyezte taníttatásomat különös tekintettel az éneklésre, a táncra és az illemre, de teljesen távol a társadalomtudományoktól és a politikától, mintha attól félne, hogy fivérem lábadozása alatt komisz ötleteim támadnának, és újfent megpróbálnám kiharcolni unokafivéremtől, hogy Celawan gyógyulása idejére engedjen be engem a tanácsterembe. Egyszer már sikerült, és talán másodjára sem lenne olyan nehéz dolgom, ha Thelion türelmére játszanék; Ha eleget járok a nyakára, talán megenyhül kérésemet illetően, hacsak anyám nem fenyegette meg valamivel.
- Csak csínján az ilyen kijelentésekkel, Ser; Az elmúlt időkben híján vagyok a hercegnői erényeknek, kérdezze csak meg az édesanyámat – ajkaimon édes mosoly játszott; Amióta eladósorba kerültem ritkán adatot meg számomra, hogy őszintén, mindenféle álarcok nélkül mutatkozzam, és egy kezemen meg tudtam számolni, hogy kik azok, akikkel szemben ilyet egyáltalán megengedhetek magamnak ilyesmit. Ser Gildas maga sem volt a nemes urak mintapéldánya, így ha valaki, hát Ő egyáltalán nem az a fajta ember volt, aki otrombán mondana ítéletet mások feje felett. Jósszándékú, kedvesen érdekes személynek tartottam, aki nem hiába birtokolta oly’ sok ember rokonszenvét a fővárosban.
- A régi szokás szerint a hercegnőknek az a dolguk, hogy megvárják, amíg egy hős megmenti őket; Bármennyire szeretnék azon kivételek közé tartozni, akik képesek arra, hogy megmentsék saját magukat, félek, hogy ezt nem fegyverekkel fogom elérni. A harc nem tartozik ama dolgok közé, amit szívesen pártfogolnék bármennyire is tisztelem azokat, akik vérüket adják a hazájukért, vagy önön helyesnek vélt eszméikért – fejtettem ki véleményemet a szokásosnál hosszabban. Reméltem, hogy ezzel megnyugtathatom a férfi lelkét azt illetően, hogy sem Félkezű, sem pedig Fogatlan Drusalaként nem kívánok bevonulni a történelembe. Továbbá önzőn bíztam abban is, hogy kemény, pacifista elveimmel nem bántottam meg sem az Ő, sem pedig unokahúga érzéseit, mert messze állt tőlem az ilyesmi.
Arról faggatni valakit, hogy miért nem nősült meg, holott lett volna rá lehetősége, megint olyasmi volt, amely túlnyúlott az illem határán, és nem is tettem volna fel a kérdést, ha úgy véltem volna, hogy a lovagot érzékenyen érintené a téma; amikor pedig bölcs feleletét hallgattam, meg is győződhettem róla, hogy emberismeretem nem hagyott cserben. Magyarázata több volt, mint kielégítő.
- Minden Istenek előtt megfogadom, hogy nem halok meg addig, míg nem látom Önt sápadozni a szerelemtől! – mondtam kekeckedő játékossággal, midőn azt ecsetelte, hogy közeledvén a negyvenedik esztendő felé és éppen úgy van még ideje a megállapodásra, mint húsz esztendősen volt.
– Mert egyszer kegyelmedet is eléri a végzet, úgy hiszem; Találkozik egy kisasszonnyal, talán nem is lesz annyira kicsi, ha nem sértem meg ezzel, akinek a szemébe néz, és a szűkülni látszó világ ismét kitárulkozik. Onnantól kezdve nem vágyik majd nagy kalandokra, mert akkor már megelégszik a családi tűzhely melegével is. Biztosan bolond álmodozónak vél, ne is figyeljen rám, Ser – Gildas Olwyn szeretett beszélni, így azt hiszem, hogy nem volt min csodálkozni azon, hogy hosszúra nyúló beszélgetésünk alatt az én nyelvem is megeredt. Kislányos nézeteket vallottam a szerelemről, amelyek egy részét az egykori dadámnak köszönhettem, aki mindenféle romantikus mesékkel traktált lefekvés előtt, és aki szentül vallotta, hogy mindenkinek létezik igaz párja a világban, de csak keveseknek adatik meg, hogy találkozzon vele. Ő a szerencsések közé tartozott; Tisztességben megöregedett asszony volt már, amikor anyám elbocsájtotta a család szolgálatából, de nem sokkal utána a fülembe jutott, hogy nem egyedül telepedett meg az egyik közeli falunkban. Hozzáment egy özvegyemberhez, így a házassága mellé nemcsak szeretetet kapott, hanem három gyermeket is, akiket ugyan nem Ő szült, de ismervén a hatalmas szívét, tudtam, hogy ez nem akadályozza majd meg abban, hogy úgy gondoskodjék róluk, mintha a sajátjai volnának, hiszen; Egykoron velem is ezt tette.
- A Sagramourokéból, vagy inkább az édesanyáméból? – biccentettem oldalra a fejem, hogy búzakék szemeimet résnyire szűkítve a nevető férfire sandítsak. Tetszett annak a lehetősége, hogy úgy véli harcias vagyok. Aztán a játékos pillanat helyét átvette egy másik gondolat, egyfajta gyilkos kétely a házasságkötésről. Megnyugodva fújtam ki tüdőmbe szorult levegőt, s ahogy a lovag magyarázatát hallgattam az ajkaim szegletébe puha, barátságos mosoly költözött, amiért nem kell haragvással gondolnom rá innentől kezdve. Egy Olwyn barátságát már elvesztettem, a másikéra még nem voltam felkészülve.
- Köszönöm az őszinteségét, Ser Gildas, ahogyan azt is, hogy nem adott okot arra, hogy meggyűlöljem – bólintottam hálásan, de többet nem voltam hajlandó a témában lubickolni. Emlékeimben így is éppen elég élénken élt a nap, amikor Lord Stanton Castleroy és nagybátyja két esztendeje megjelent nálunk, és a szüleink kitűzték menyegzőnk időpontját. Akkor és ott minden haragom egyetlen ember felé irányult, a vőlegényem felé, de csak azért, mert a rokonaim iránti szeretetem nem engedte, hogy kétségbeesésem gyűlöletet szítson eme szoros kötelékbe; Tudtam, bárki is lesz az, aki legközelebb sorban áll a kezemért anyám, illetve fivérem előtt, sosem tudnék megbocsájtani számára ezért a bűnéért. Kételkedtem benne, hogy Lady Earynt meg lehetett volna győzni arról, hogy túl fiatal vagyok a házassághoz, vagy legalább megfontolja annak lehetőségét, hogy én válasszam meg a jövendőbelimet; Mindent elárult a reakciója, amikor megtudta, hogy a Deatrys-fiúk éppen Lady Lynet kezéért versengenek, és Őt hívták meg magukkal hó fútta otthonukba. Azt hiszem, véletlenül döglött macskát fognak csomagolni a palotából küldött nászajándékok közé, sóhajtottam lemondóan, hogy aztán summázzam azt is, hogy Lord Howe sem a kényelmesebbik vendégszobát kapja, ha meglátogat bennünket.
- Bizonyára mindkettejükben az Olwyn vér munkálkodik ennyire erősen – bólintottam a témához mérhető legnagyobb komolysággal, mintha nem vert volna tábort a féltékenység apró szikrája a keblemben, hogy a leendő sógornőm és egykori barátném sokkal több közös vonással rendelkeznek, mint amit én valaha is elmondhatnék magamról. Szerettem Tyriát, ahogyan Ysolde-nak is előkelő hely jutott a szívemben, de a gondolat, hogy kettejüknek egy titka van, furcsa érzéseket keltett bennem. Rosszakat.
A radagan nagykövetről és annak húgáról szőtt gondolatai is tartogattak újdonságot számomra, ámbár azzal tisztában voltam, hogy mindketten harcosok; hallottam erről már több szolgát is összesúgni. Az azonban, hogy Ser Gildas szívesebben viselne egy vereséget Sarafina kisasszonytól, meglepett.
- Néha úgy érzem, igazán furcsa ember maga, Ser – nevettem fel csilingelően, hátravetve aranyló fürjeimet. – Most nem bolondozik velem, ugye? – kérdeztem a lovagtól, cinkos gyanakvással méregetve. Bár, mint korábban már többször hangoztattam, hogy mennyire ellenzem az erőszakot, ezt a küzdelmet nagyon is szívesen megnéztem volna. Egyébként is lenyűgözött vendégeink külön |
– Mindig is tudtam, hogy a lovagi mellett hercegnői erények is léteznek – feleltem válaszára, miszerint nem óhajt orron pöckölni. Örültem neki; azt épp eleget megtette Ysolde, akinek mióta igaza lett a tornával és a sebesülésemmel (karcolás) kapcsolatban, feltett szándéka hogy erre folyamatosan emlékeztessen is. Biztos voltam benne, hogy amint jobban leszek, ez is elmúlik majd; addig azonban kénytelen voltam elszenvedni a hasonló gondos törődéssel járó nehézségeket, és persze a fájdalmat is. Biztos nem tarthat olyan sokáig, gondoltam én; a legutóbbi sérüléseim is alig néhány hét alatt nyomtalanul elmúltak.
Addig pedig be kellett érnem azzal, hogy a hercegnőnek mesélek. Amondó vagyok, hogy ez messze nem a legrosszabb sors, amire juthattam volna.
– Igazi kuriózum lehetne magácskából, ha valóban így lenne;elvégre, nem sok félszemű hercegnőről olvastam eddig, vagy bicegőről. Bár azért ha rám hallgat, nem törekszik túlzottan arra, hogy az ostobaság nyújtotta szabadság oltárán áldozva esetleg a történelem Félkezű Drusalaként jegyezze meg a nevét – bólogattam hevesen. Habár a hercegnő valószínűleg nem egészen olyasféle dolgokra vágyott, mint én, azért valamelyest féltettem bármilyen kalandtól; a világ, habár gyönyörű, talán épp ebből fakadóan veszélyes is, s bár az ember néha másként érzi, talán jobb, ha nem feltétlenül látunk belőle minden szegletet. Ysolde-ot ráadásul egy fokkal több helyen éreztem volna biztonságban, mint a hercegnőt; tiszteltem (és féltem) az olyan nőket, akik mertek fegyvert ragadni, de épp így azokat is, akik nem. Egyszerűen nem mindenkiben van ehhez affinitás, a férfiak között sem, és épp ez a szép benne, elvégre, kivel lehetnék lovagias, ha mindenki más is az volna?
– Mert mindig temérdek idő állt előttem – vontam össze a szemöldököm; én sem nagyon gondolkoztam el korábban a miérteken, de most már világos volt, hogy ez állt a háttérben. – Húsz esztendősen miénk a világ, M'lady, tele olyan tájakkal, amiket még nem láttunk, olyan emberekkel, akikkel még nem találkoztunk, olyan élményekkel, amiket még nem volt szerencsénk átélni. Minden ajtó nyitva, minden út ránk vár, hogy rálépjünk; nevezzen önzőnek, hisz valahol az voltam és vagyok, de miért adnám fel mindezt, ha nem muszáj? Ha egyszer még van időm... és még mindig van. Bár lassan a negyedik évtized felé közeledve a világ egy kicsit kisebbnek tűnik, azt hiszem, de nem kevésbé lélegzetelállító.
Szerettem mesélni, bár nem egészen tudom, miért; kiskoromtól kezdve így volt, mikor a barátaimmal és a cselédek gyerekeivel magunknak állítottuk színpadra a tündérmeséket, és ha épp át is engedtem a lovag szerepét valaki másnak, hát én voltam a mesélő. Talán abban lehet valami, hogy olyan sokan egy helybe kényszerülnek, hogy semmit ne lássanak vagy halljanak a világ többi részéről, és szerettem legalább ezzel tágítani a világról alkotott nézetüket, vagy épp enyhíteni az elvágyódás fájdalmát. Habár a herceg több helyre elengedte a húgát, mint bármelyik másik főnemes a saját lányát, voltak dolgok, amikre valószínűleg vágyott, de nem kaphatta meg; sejtésem sem volt róla, hogy pontosan mi lehet ez, de hallottam bizonyos pletykákat arról, hogy a hercegnő esetleg többet érezhet az egyik testőre iránt, mint azt kellene. Nem tudtam, ez mennyire igaz, de őszintén sajnáltam, amennyiben az; a fájó szívnél nincs rosszabb. Nehéz volt eldönteni, örülök-e annak, hogy amennyire én tudom, sem Ysolde, sem Tyria nem szenvedett hasonlótól. Hozzámenni valakihez, miközben egy másikat szeretsz, nos, az tényleg borzasztó lehet.
– Meg, azt hiszem – nevettem fel. – Mégiscsak van valami magácskában a Sagramourok harciasságából, azt hiszem.
Tekintetemmel követtem, ahogy a szőke lány leült mellém, a felvetése pedig mély barázdákat ültetett a homlokomra. Aztán elmosolyodtam és megráztam a fejem. – Ne tessék félreérteni a következő kijelentésem, hercegnő, de akkor sem vetemednék ilyesmire, ha az édesanyja és egy sárkány felváltva kényszerítenének rá. Ön kétség kívül remek felesége lesz valakinek egy nap, de nem most és főleg nem nekem. Az édesanyja is belátja majd, azt hiszem; arról nem is beszélve, hogy talán a fivérére is tudna hatni... Jobban szereti Önt, mint azt saját magának is bevallja, higgye el.
A Kicsilány és a hercegnő annak idején jó barátnők voltak, erre tisztán emlékeztem; nem tudom, végül mi volt az, ami elválasztotta őket egymástól, én csak arra emlékeztem, hogy mikor visszatértem az egyik hosszabb utamról, Ysolde már nem játszott minden nap a palotában, én pedig valószínűleg túl elfoglalt lehettem ahhoz, hogy ennek komolyabban is utánajárjak. Arra viszont nem is gondoltam, hogy esetleg ilyen dolgokat is megosztott volna Drusalával; kérdőn pillantottam az oldalamnál lévő lányra, próbálván leolvasni az arcáról, mit gondol a dologról, majd mély levegőt vettem.
– Nem annyit, mint amennyit az unokahúgom szeretné, attól tartok – húztam el a számat. – Még a torna előtt, heteket töltöttem távol, s mikor itt voltam, akkor is más dolgaim akadtak, még az előre megbeszélt kilovaglásainkat is el kellett halasztanom, önös érdekeim miatt. Most ráadásul, hogy egy hónapja az illemhelyiségbe sem igen akarnak egyedül kiengedni, teljesen hasznavehetetlen vagyok ebből a szempontból. Bár, be kell valljam, hogy amennyiben jól értelmezem, Ysolde nem létező szabadidejének egy részében új társra talált, ami ezt illeti... Azt bizonyára magácska is tudja, hogí a leendő sógornője nem épp olyan félénk, ártatlan hölgyemény, mint azt a kedves édesanyja szerette volna – vigyorodtam el végül, ezúttal mosolyogva rázva meg a fejem. Nem tudtam, a Kicsilány végül mikor kérte meg az unokatestvérét az ilyesmire, és azt sem, hogy mennyit fejlődtek azóta, mióta nem engedtek még a gyakorlótér közelébe sem, de alig vártam, hogy megtudhassam. Lehet, hogy mire gyógyulttá nyilvánítanak, Ysolde nem csak közelről lesz veszélyes, de messziről is.
– Ysolde végtelenül tehetséges, és amilyen apró, olyan erős; biztos vagyok benne, hogy ha más helyzetben volnánk, nagy harcos válhatna belőle. A radaganoknál, például... Úgy tudom, még a mi karót nyelt nagyköveteink is többet rejtegetnek a diplomácia jeges álcája mögött, mint még több diplomáciát... Kár, hogy Stepharo nagykövet nem volt túl nyitott az ajánlatomra, miszerint kipróbálhatnánk magunkat egymás ellen egy barátságos küzdelem erejéig. Bár be kell valljam, még szívesebben venném, ha Sarafina kisasszony döngölne a porba – nevettem fel a fejemet hátravetve; valahol a kék eget és a fehér, puha felhőket figyelvén eszméltem rá ismét, hogy milyen rég is volt már a torna.
Visszafordultam a hercegnő felé. – Mondja, nem volna kedve esetleg kilovagolni valamelyik nap? Ha személyesen garantálom a biztonságát, remélem, hogy sem az édesanyjának, sem a fivérének nem lehet kifogása... Bár ha az nyugtatja meg a lelküket, felőlem aztán egy egész ezredet is magácskával küldhetnek, mindaddig, míg nem kell megverekednem velük az Ön közelsége érdekében. Rheya nyomasztó tud lenni egy idő után, és lassan én magam is belepusztulok a bezártságba... Egy kis lovaglás nem árthat. Mit gondol, volna kedve? Talán elhívhatnánk a nagykövet húgát is, ígértem is neki, hogy segítek elmélyedni az aglaniri kultúrában... El ne mondja a nagykövetnek, de azt hiszem, a testvére kellemesebb társaság, és felettébb érdeklődő is; nyitott, főleg akkor, ha egyedül van. Talán a diplomáciai hókusz-pókuszban is segítségére lehet a birodalomnak. |
Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor Gildas Olwyan valaha is illetlenül közeledett volna felém; Soha egyetlen szóval sem csábított, és nem ért hozzám másként, mint ahogyan azt egy atyai jóbarát tenné. Emlékszem, egy ízben, mikor még apró kislány voltam, a vállára ültetett, hogy elérjek egy magasan növő virágot, éppen úgy, ahogyan Lady Ysolde-dal is tette, ha hasonló problémával került szembe. Néha, amikor nem hagyom, hogy édesanyám illendőségről szőtt szónoklatai beférkőzzenek a fejembe elképzelem, hogy talán én magam sem lennék olyan esetlen, ha ilyen nagybátyám lenne, mint Ser Gildas – mikor még barátok voltunk, mindig irigykedve hallgattam, ahogy Lady Ysolde a tőle vett leckékről mesélt; Azóta is úgy őriztem kettejük eme titkát, mintha soha nem is tudtam volna róla.
- Jól látja, Ser – bólintottam, amikor arról mesélt, hogy Isanda királyné milyen gondossággal tartotta közelében mostanság az unokahúgát; esküdni mertem volna rá, hogy a kéretlen udvarlóktól akarta távol tartani ezzel addig, amíg a fivére vissza nem tér a fővárosba Bajnoki Körútja után. Jómagam kételkedtem abban, hogy Ser Thane valóban arra készül, hogy megkéri az Olwyn lány kezét, hiszen amíg az udvari kompánia a Tritónnál tartózkodott, lett volna már alkalma rá. Isanda azonban reménykedett.
- Kövezzen meg, de én nem bánom, hogy Lady Tyria egy kis időre leköti édesanyám minden energiáját; Félre ne értsen, egy leány minden szeretetével szeretem Lady Earynt, de néha nekem is jól esik kicsit kibújni az anyai ragaszkodás terhei alól – magyaráztam szégyenlősen, kisebb bűntudattal a hangomban, amiért nem tartom értékesnek az összes másodpercet, amit csak az özvegy hercegnével tölthetek. Féltem tőle, hogy Ser Gildas esetleg hálátlan gyermeknek gondol majd véleményemért.
- Annyira azért nem lehet vészes a helyzet – nevettem fel csilingelően, amikor a vörös lovag megemlítette a Tritón tenger kiállhatatlan örökösét. Különösnek tartottam, hogy mennyi különbség tud lenni testvér, és testvér között is; Az öt Llewellyn leszármazott közül elmondhatom, hogy kettőt igazán jól ismertem, de Lord Rivalen olyan formán ütött ki tulajdon nővérei és fivérei gyűrűjéből, hogy azt nem lehet szavakkal leírni. Nem bántam, hogy nem vetemedett arra, hogy megkérje a kezemet. Előbb térdelne gyűrűvel a kezében Celawan herceg lábai elé, mint az Önéi elé, súgta Nora, egy délután, amikor Aerten várának kertjében töltöttük az időnket; a leendő nagyúr éppen affektálva, széles mozdulatokat téve magyarázott valakinek nem messze. Ah, kibírhatatlan egy újabb alak, ezt már akkor tette hozzá, amikor felismerte, hogy akihez Lord Rivalen beszél nem más, mint a testőre.
- Voltaképpen, én örülök neki, hogy végül egymásba botlottunk; ígérem, eszem ágában sincs orron pöckölni – mondtam szokatlan cserfességgel, magamat is meglepve új keletű nyíltságommal. Nem tudom, hogy a lovag társasága, vagy gyönyörűen sütő nyári nap volt-e rám ilyen hatással, de élveztem.
Érdeklődve biccentettem oldalra fejem, amikor az Aldayr asszonyról beszélt (szándékosan nem Ladyként tartottam számon, mert cselekedetei után már kénytelen lettem volna nemesként tekinteni rá), és szinte megelevenedett előttem a kép a három gyermekről, és akaratlan elmosolyodtam; a palota zárt életében nekem bolondos messzeségnek tűnt, hogy vannak olyanok, akik porban játszva nőnek fel. Nehéz volt elhinni, hogy valaki, aki gyermekként kiállt az igazságért, felnőttként már ne tegye.
- Az emberek megváltoznak, Ser, és sajnos nem mindig előnyükre – csóváltam meg a fejem szomorkásan. Valahogy jobbnak tűnt nem leragadni a témánál, és úgy tűnt, a férfi is osztozik az elképzeléseimben. Ostoba, gyermeki dolognak tűnt arra kérni a lovagot, hogy meséljen, de sejtettem, hogy nem fog nemet mondani nekem; nem a rangom, vagy a nemem miatt, sokkal inkább azért, mert szeretett mesélni. Erre még kislánykoromból emlékeztem.
- Bármiről, amiről szeretne, Uram; a kalandjairól, vagy csak a képekről, amelyet elméje rejtett zugaiban megforgat. Minden olyasmit szívesen meghallgatok, amit úgy véli, hogy elmesélhet – mondtam.
A főtanácsos öccse, ha valamihez értett az az volt, hogy hogyan kell egy témát megcsavarni úgy, hogy három legyen belőle; Így jutottunk el a driádoktól, a szépségemen keresztül, a felsorakoztatott kérőimig. Ujjaim továbbra is makacsul cirógatták a csészealakú virágokat, és próbáltam ügyet sem vetni arra, hogy miféle otromba béklyó csavarodott a lelkemre a házasság említésétől is. A félelmem naponta nőtt valamelyest, és hiába igyekeztem mindezt a kötelességtudat mögé rejteni, csak idő kérdése volt, hogy ez a sötét érzés végül ne kebelezzen be teljesen, és ölje meg mindazt, ami belül vagyok.
- Több olyan ostoba férfi kellene, mint amilyennek Ön tartja magát – pillantásom ismét megkereste a férfit. – Ha én csak fele annyira lehetnék ostoba, mint Ön, elég merszem lenne megtenni mindent, amit valaha akartam, de a rangom nem tette lehetővé – a szavak megfontolt lassúsággal gördültek le az ajkaimról, így volt időm átgondolni, hogy nem árulok-e el indokolatlanul sokat arról, ami nyomaszt. Nem szándékoztam tovább fejtegetni gondolataimat, így ismét teljességgel Ser Gildas szavaira koncentráltam.
- És miért nem tette meg végül? – bukott ki belőlem a kíváncsi kérdés, miközben egész testemmel a lovag felé fordultam. A szavai egy pillanatra félelemgombócot ébresztettek a mellkasomban, egy egész másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy találkozásunk nem volt véletlen, és csak azért csalt a kertbe, hogy végül megtegye azt, amitől a legjobban tartok, és megkérje a kezemet.
Aztán a gondolat elillant, amikor a lovag őszinteségtől sugárzó arcára néztem, amikor mondandója végére ért. Nem tudom, de valamiért úgy festett, akárcsak én, Ő maga is a szerelmi házasságokban hisz.
- Lady Ysolde elég körültekintő ahhoz, hogy olyasvalakinek nyújtsa a kezét, akiben szerető nagybátyja nem lelhet kifogást. Celawan pedig egész életében megbecsüli majd Lady Tyriát, mert ha nem, én magam tekerem csörgőre a fülét. Ebben megegyezhetünk? – kérdeztem szelíden, kifejtve a véleményem, de nem tudtam eltekinteni attól, hogy állítása szerint ugyanannyira fontos számára a boldogságom, mint az unokahúgaié. A gondolat rőzsedalokat hintett el a lelkemben, szerető mosolyra húzva az ajkaimat. Azt hiszem, hogy ha az illem nem állt volna közénk, akkor és ott megölelem.
- Az imént egy pillanatra megriasztott, Ser Gildas; egy kósza másodpercig azt hittem, hogy meg akarja kérni a kezem. Bolond gondolat, ugye? – kérdeztem nevetve, miközben elhelyezkedtem a férfi mellett a padon, igyekezvén megőrizni a megfelelő távolságot. Kezeim összekulcsolva pihentek az ölemben.
- Szoktak még Lady Ysolde-dal gyakorlni? – kérdeztem csendesen, oldalvást fordítva tekintetem a partnerem felé. – Kérem, ne tagadja le… Talán felnőttünk, de érzéseim mit sem változtak unokahúga iránt; Titkai ugyanolyan biztonságban vannak nálam, mint egykoron voltak. Nem is tudnám kinek elmondani – kuncogtam kislányosan. |
–... Tudja, újabban ráérek, és elgondolkoztam dolgokon; többek között arra is rájöttem, hogy legalább négy alkalom akadt eddigi életem során, amikor épp csak egy kicsin múlott, hogy meg ne állapodjak; ha nem születtem volna viszonylag későn ahhoz, hogy a szüleink megtérjenek az istenekhez, mielőtt még abba a korba értem volna, minden valószínűség szerint engem is hamar rábeszéltek volna a házasságra. Érdekes, miken múlnak a sorsdöntő kérdések, nem?
Nyílt titok volt, hogy Lady Earyn feleségül szeretné adni a lányát; ha nem éltem volna annak biztos tudatában, hogy ha kell, akár nyíltan is elutasíthatom, hogy magam is a jelöltek közé kerüljek, talán óvatosabban is viseltettem volna a hercegnő közelében, így azonban úgy éreztem, nem volt mitől félnem. Abban biztos voltam, hogy jómagamnak meg sem fog fordulni a fejemben soha, hogy ha esetleg letelepedésre vágynék, a hercegnőt kérjem feleségül, még ha talán meg is tehetném; ha már erről a megkérdőjelezhető jövőről esett is szó, egészen más jelöltem akadt... De ez talán még nem is tudatosult bennem.
– A testvéreim, azt hiszem, mind szerencsések voltak a maguk házasságában; a nővérem, Gylda, őszinte szeretetre talált Lord Rianonban, Gareth bátyám pedig fülig szerelmes volt a feleségébe, talán ezért volt különösen fájó az elvesztése. Csak remélni tudom, hogy mindkét unokahúgom boldogságra talál a saját házasságában, habár való igaz, hogy Celawan herceget nehéz volna nagybátyi szigorban részesítenem, és valószínűleg Ysolde is hasonlóan érinthetetlen jelölttel áll majd elénk, de azért szép dolog ilyesmikben reménykedni. Az mindenesetre biztos, hogy bízom a boldogságukban; és legalább ennyire kívánom, hogy Ön is az legyen. Magácska mit gondol? |
– Ne tessék annyira lebecsülni a szalagját. Elvégre, még itt vagyok, nem? – Zöld szemeim neveletlenül, játékosan villogtak meg, ahogy igyekeztem visszafogni a mosolyom. Fennen hangon hangoztattam, hogy egy kis sérülés itt és egy kis törés ott, ez nem számított, mi több, a sérülések épp csak azt jelezték, az ember pontosan ennyit is harcolt életében, épp úgy, ahogy a fényes páncélos lovagokon látszott, hogy valójában életükben nem koszolták be a kezüket; hiába suvickoltatja az ember fia újra és újra a páncélt, a nyilak, szablyák, kardok és balták okozta karcolások beivódnak az anyagba, és csillogjon bármilyen szépen, a vájatok örök, néma emlékei a harcoknak. A csontok épp ilyenek voltak, épp csak nem látszódtak (jobb esetben); nem tudnék olyan helyet megnevezni a testemen, amely még ne tört volna el legalább egyszer.
A hercegnő kérdésére felnevettem. – Bolond minden férfi, aki nem teszi – legyintettem.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ha egy-két évtizeddel korábban születtem volna, valószínűleg minden alkalmat megragadok, hogy a kegyébe férkőzzem; habár hiszek abban, hogy minden hölgynek megvan a maga szépsége, legyen bár magas vagy alacsony, sovány vagy telt, szőke vagy barna, mindannyiukban van valami érték, mégis azon kaptam magam, hogy az erősebb személyiségek egészen máshogy vonzanak, mint a visszahúzódó, édes jellemek, mint amilyen a hercegnő is volt. Az egyik olyan, mint lobogó tűz, heves, éget, pusztít, a másik pedig izzó parázs, amely örök melegséggel tölt el. Nem lehet összehasonlítani, legfeljebb preferálni, és a múltat elnézvén valóban azok hagytak bennem mély nyomot, akik nem féltek akár felpofozni sem, vagy mindennek elhordani, ha olyat tettem vagy mondtam, amely akaratlanul is megsértette őket.
Szerettem az erős, okos, határozott nőket; talán ezért hasonlítottak gyerekkorom ábrándképei sokszor Lady Earynre, akin ugyan nyomott hagyott az elmúlt húsz év, de még mindig gyönyörű volt, ezért voltam különösen büszke az unokahúgaimra, és ezért kísértettek álmaimban főleg az ilyen nők, akikkel utaim során találkoztam. Ott volt például egy különösen heves kocsmárosnő a rengetegből, Beth, aki nem csak féltündesége miatt volt gyönyörű, hanem azt a vörös haját is úgy dobálta, hogy kiverte vele az ember szemét, no meg a tőrökkel sem bánt éppen kutyául. Ott volt az egyik rheyai kalmár lánya, Nyma, aki olyan cserfesen bánt a szavakkal, hogy majd' ötven aranyamtól fosztott meg, miket önszántából adtam neki, aztán ott volt a taranis egyik gyönyörű jégvirága is, Clara... És persze a tökéletes ellentéte, legalábbis ami a külsőt illeti, Sarafina. Be kell vallanom, a nagykövet húga is egyike volt azoknak, akik miatt hamar talpra szerettem volna pattanni.
Hiányzott a társasága, amelyet a torna vége óta nélkülöznöm kellett, bár a hercegnő bájossága egészen lefoglalt, ami a jelent illette. Büszkén bólogattam kijelentésére, miszerint sok kalandban volt részem.
– Sajnos jelenleg mindketten eléggé elfoglaltak ahhoz, hogy megfosszanak a társaságuktól – sóhajtottam fel. – Talán csak én látom rosszul, ám mióta visszatértünk Rheyába, a bátyám megújult erővel járatja órákra Ysolde-ot, nem is beszélve arról, hogy úgy tűnik, mintha Isanda királyné is folyamatosan maga mellett tartaná... Amit persze megértek, hiszen egy nagybáty elfogultságával és minden szeretetével állítom, hogy Ysolde ritka kincs, pláne az udvarhölgyek között, már meg ne tessék haragudni rám. Tyriát pedig lefoglalja az a rengeteg ruhapróba és vásárlás, amelyre az Ön édesanyja invitálja magával, fővesztés terhe mellett; egy esküvő sosem egyszerű dolog, pláne, ha a királyi családban történik, pláne, ha Lady Earyn az anyósjelölt... A jó öreg Gildast pedig egyedül hagyják, látja, hogy halálra unja magát, aztán orron pöckölik, ha meg mer mozdulni. Pedig esküszöm, még Rivalen társaságának is örülnék – csóváltam meg a fejem lemondóan. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Aerten leendő ura nem szerzett magának túl sok új barátot vagy szimplán szövetségest a torna alatt, bár az igazság az, hogy neki nem is volt rájuk szüksége, azt hiszem; ellenben a hercegnővel, aki nagyon úgy festett, hogy el tudna viselni néhány barátot, igazi barátot, ám ahogy a dolog kinézett, talán a királyi család tagjának lenni egyet jelentett azzal, hogy egyszerűen beléd nevelik, nincs szükséged rájuk. Ostobaság. Ha emlékeim nem csaltak, gyermekkorában sem igen volt körülötte más az udvarhölgyeket leszámítva, és persze Ysolde-ot, valamint a bátyját, ám előbbitől eltávolodtak, utóbbi pedig valószínűleg aligha szolgálhatott igazán barátként. Egy kis időre, úgy döntöttem, én is lehetek a barátja; jelentsen bármilyen keveset is.
– Grisselldisszel annak idején együtt játszottunk – feleltem emlékektől szomorú mosollyal. – Folyamatosan megvert engem és Lord Tomast, kislánynak igen nagydarab volt, én mondom... De jóságos, már akkor is szigorúan ragaszkodott a kódexekhez és szabályokhoz. Szerintem jó földes...asszony vált volna belőle; de igaz, hogy az emberek változnak, és tulajdonképpen a megboldogult Theodred király száműzte őket, s habár a törvények szerint járt el, a szempontjukból érthető, ha haraggal a szívükben tekintenek a Sagramourokra. Mégis, ez a két merénylet... Ráadásul ilyen barbár módon? Nem tudom, nekem nem áll össze – ráztam meg a fejemet végül, a nem folytatván a gondolatmenetemet, nem azért, mert féltem volna, hogy kihallgatnak (habár errefelé az is igencsak lehetséges volt), hanem a fiatal lány lelki békéjét nem szerettem volna a kelleténél tovább háborgatni. Persze, talán közölni vele, hogy szomorúnak tűnik, mint aki hiányol valamit, nem a legjobb módja a vidám beszélgetés kezdeményezésének, ám úgy tűnt, a kert valóban megtette hatását.
– Meséljek? És mégis miről? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. – Minden történetemet hallotta már, amelynek elmeséléséért az édesanyja nem húzatna rögvest karóba. Bár a driádokról szívesen mesélek, ha szeretné, de tapasztalataim szerint egyik hölgy sem szereti, ha egy másik nőnemű lény szépségéhez írok ódát a szemük előtt. Nem féltékenység, inkább csak unalom, azt hiszem... Ne mintha magácskának bárkire oka volna féltékenynek lenni; lehet valami a maguk, Sagramourok vérében, ami az Olwynokhoz hasonlatosan képes gyönyörűt teremteni. És... gondolom ugyanezt hallgathatja minden potenciális kérőtől, akit csak az édesanyja ön elé állít. – Most viszonylag visszafogottabban mosolyogtam, tudván, milyen kényes témára is sikerült terelnem a szót, ám nem volt bennem megbánás, sem visszakozás; nem sokan akarhattak nyíltan beszélni az ilyesmiről a hajadonokkal, s főleg nem egy hercegnővel, s ne legyen a nevem Gildas Olwyn, ha nem szeretek első lenni az új dolgokban.
A mellkasom egy ideje már lüktetett, a sebem, s a lábam is, így nem csak azért ültem le a rózsabokortól nem messzire lévő kőpadra, hogy kényelmesebben elbeszélgessek a hercegnővel.
– Tudja, néha eszembe jut, jobb volna-e az élet, ha esetleg nem Olwynnak születek; a kevesebb kényelem kevesebb elvárással is jár, több piszokkal, de több szabadsággal. De tulajdonképpen a levégén minden ilyesféle gondolat felesleges, nem gondolja? Úgyis itt vagyunk, és ezen nem lehet változtatni; azon, hogy a mostani pozíciónkkal mit kezdünk, nos, az már a mi kezünkben van, még ha hátráltatnak is bizonyos tényezők; Önt az, hogy nő és hercegnő, engem pedig az, hogy férfi vagyok és ebből fakadóan ostoba – nevettem fel, majd nagy, mély levegőt vettem, s lassan kinyújtottam a lábaim magam előtt, a kőre támaszkodva. – Idén leszek harminchét esztendős, magácska majdnem fele annyi, de biztos vagyok benne, hogy a felét nem tette volna meg mindannak, amit én, jobban döntött volna az olyan kérdésekben, melyek végül a halál közelébe sodortak, amelyek másokat sodortak a halál közelébe, és amik egyszerűen fájtak, mindenkinek. Tudja, újabban ráérek, és elgondolkozt |
Isanda csak múlt esztendőben ültettette a bokrot – egyenesen a szülőháza kertjéből hozatta a csemetét -, nem hittem, hogy már idén ilyen sok termése lesz. – Meséljen nekem, Ser Gildas. Úgy szeretem hallgatni – mondtam reménykedő pillantással illetve a férfit. Reméltem, hogy nem veszi gyermeki bolondságnak a kérésemet még akkor sem, ha valóban az volt.
|
Nem éltem elég régen ahhoz, hogy azt állíthassam; ismerem a férfiak természetét. Annyit azonban sikerült megtanulnom, hogy a férfiúi büszkeségnek nincsen párja, és még a legmerészebb dalia is siránkozó csecsemővé változik, ha tétlenségre ítélik. Nem bántottam volna meg Ser Gildast ezzel a ténnyel, de ajkaim szegletébe szokatlanul pimasz, de barátságos görbületet varázsolt aggodalmamhoz szőtt kijelentéseivel. Úgy festett, hogy több dologban is hasonlít a fivéremre. Sem Celawan, sem a lovag nem vallotta volna be a sérülés okozta gyengeségét, nehogy sérüljön a büszkeségük.
- Úgy hiszem, hogy a szalagom a lehető legjobb helyre került; Sajnálom, hogy végül mégsem hozott szerencsét – hajtottam meg fejem szelíden, s bár hajlamos voltam magamat ostorozni olyasmiért, amiért valójában az Istenek kegyetlen tréfája volt felelős, ezúttal megszólalásom minden bűntudatot mellőzött. Azok után, ami az anyámmal és a fivéremmel történt, az utolsó kör mérkőzésein érthető okokból nem szerettem volna részt venni - egyébként sem kedveltem a tornákat -, de Isanda és Thelion erősködött, hogy éppen elég, ha az édesanyám lábatlankodik a testvérem betegágya mellett; És egyébként is, mondta a király, meg kell mutatnunk az ellenségeinknek, hogy a családunkat nem lehet egyszerűen megtörni!, jelentette ki olyan könnyedséggel, mintha legjobb barátja élete nem csak centiken múlott volna. Sosem riasztott meg még a tenyerem viszketése annyira, mint ott a vacsoraasztalnál, és még sosem szerettem volna annyira megütni valakit, mint akkor magát az uralkodót.
Kértem tőle, hogy fújja le a mérkőzést, de hajthatatlan volt. Évszázados tradíciókat emlegetett, amelyeket nem szabad és nem is lehet megtörni. Mit szólna a nép, ha megfosztanánk a szórakozásától?, kérdezte, mire a legnagyobb döbbenetem közepette még az anyám is mellé állt az ügyben.
- Ennyire veszedelmesnek gondolja az édesanyámat, Ser Gildas? – a lovag hangja térített vissza a gondolataim ösvényéről; nehezemre esett bevallani, de a történet, amelyet a fivéremtől egészen az édesanyámig kanyarított, eléggé életszerű volt ahhoz, hogy igaz legyen. Lady Earyn öltöztetői mindennap kisebb rettegéssel fésülik át az asszony haját, nehogy a végén újabb ősz hajszálat találjanak a finom, aranyszínű hajzuhatagban, mert utána napokig csak kiabál és zsémbel velük. Rémisztő.
- Önnek annyi kalandja volt már életében, uram, hogy kétlem, hogy ez a kis pihenő végső unalomba taszítaná. Biztosra veszem, már ne vegye bántásnak, hogy vannak olyan hölgyek Rheyában, akik örülnek annak, hogy egy kis időre ágyba kényszerült, mert addig sem csavarog. Gondolok itt az unokahúgaira – szólaltam meg szokatlan cserfességgel, finomítva mondandóm végén nehogy a nemes lovag úgy higgye, hogy a hölgykoszorúkban időnként felmerülő pletykákra alapozom feltevésem. Bár tudvalevő volt, hogy Ser Gildas nem veti meg az asszonyi társaságot, nem volt jogom megítélni.
Az elkövetett hibák nem olyasminek számítanak, amivel egy hercegnőnek illik dicsekednie; A szőkésem olyan mértékű kihágás volt, amely édesanyám szemében felért volna a tanításával szembeni árulással, és a kiengesztelése éppen olya nehézségeket gördített volna elém, mint egy sárkány tüzének lecsillapítása. Hálát adtam az égnek, hogy valahol a szíve mélyén a mama igenis szeret.
- Ami késik, az nem múlik, Ser Gildas; Biztosra veszem, hogy ha elérkezik az ideje, nagyszerű apa válik majd magából – mondtam udvariasan. Nagyon nehéz volt követni a lovagot; kedves, és barátságos embernek tartottam Őt, akinek társasága minden, csak nem unalmas. A férfi rengeteget beszélt; Kacifántos anekdotái között pedig nehezen igazodott ki az, aki olyan ritkán találkozott vele, mint én magam.
Kissé talán vonakodva fogadtam el a számomra felkínált kart, de csak azért, mert nem akartam fájdalmat okozni neki. Bármennyire is igyekezett leplezni, észrevettem, hogy mennyire nehézkesen veszi a levegőt, és hogy némelyik mozdulata a szokásosnál darabosabb. Tudtam, hogy pihennie kellene, de levetkőzve a kényszert, hogy ilyesmire ítéljem, cinkos mosolygással indultam el az oldalán.
- Csak óvatosan az efféle kijelentésekkel; különösképpen az édesanyám közelében – vetettem közbe, természetesen a szöktetésre gondolván. Az özvegy hercegné még mindig nem tett le arról, hogy rangomhoz méltó férjet válasszon nekem, hogy a rangomhoz méltó örökössel gyarapítsam tovább a vérvonalunkat; Látni kellett volna az arcát, amikor a Deatrys család végül Lady Lynetet hívta meg az otthonába, nem pedig engem. Amikor pedig Lord Rivalen sem tett semmi utalást arra, hogy a tengernél töltött idő alatt felfigyelt volna rám, teljesen összetört. Egy ideje nem emlegette ugyan a házasságot, különösképpen a bátyámmal történtek fényében, de kételkedtem benne, hogy megmenekülhetnék.
- A támadások mindannyiunkat megviseltek. Sosem hittem volna, hogy az Aldayrok ilyesmire vetemednek majd… Tárgyalás nélkül megtámadták a családunkat, pedig az ükapám olyan elismeréssel írt róluk a naplójában! – ráztam meg a fejemet keserű sóhajt hallatva. Persze arról sem feledkeztem meg, hogy az a család, amely egykor felemelte a medvéket, ugyanaz, amely évszázadokkal később a porba tiporta Őket; a miénk. A visszatérésük nem sok jót ígért, de ez váratlan és ostoba lépés volt tőlük. Az unokafivérem gondosan elhallgatta előlünk milyen lesz majd a válaszcsapás.
Abban sem voltam biztos, hogy Thelionnak bármi terve volna. A palotában mindenki élte a szokásos mindennapokat, annyi különbséggel, hogy a közelgő esküvőnek köszönhetően az átlagosnál több vendégünk akadt. Mindegyikük arra emlékeztetett, hogy igazából mennyire értékes is tud lenni az egyedüllét.
- Néha nehezemre esik követni az Ön csavaros észjárását – vallottam be szelíd mosollyal, félrebillentve a fejem, hogy búzakék szemeim különösebb akadályok nélkül állapodhasson meg a lovagon. Öröm volt hallgatni a szavait, de néha nagyon oda kellett figyelnem, ha meg akadtam tudni, hogy hová is szeretne pontosan kilyukadni. A tekintetem egy pillanatra megkeményedett, és a levegő is megszorulni látszott a mellkasomban, ahogy a szám sarka megrándult; kísértetiesen hasonlított azokra a gesztusokra, amiket fiatalabb korábban a fivérem produkált, ha füllentésen kapták. Manapság már nem voltak ilyen gondjai. Könnyedén hazudott. – Úgy gondolja? – kérdeztem csendesen, amikor Ser Gildas kijelentette, hogy szomorúnak lát engem. Azt hittem, hogy a tökéletesen felfestett, az illendőségbe bújtatott álcám elegendő ahhoz, hogy az emberek ne vegyék észre, hogy legbelül a legszívesebben ordítanék. Hercegnőként nem volt más dolgom csak szépnek, és kedvesnek lenni; És voltak napok amikor, még magam is elhittem, hogy nem kell több a boldogságomhoz.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy bosszankodnom, vagy éppen örülnöm kellene annak, hogy a férfi átlátott az álruhámon. A legtöbbek szemében csak egy csinos baba voltam, önálló gondolatok nélkül.
- Ostoba önámítás azt képzelni, hogy másokat meggyőzünk arról, amit magunk sem hiszünk – feleltem végül, elengedve a lovag karját, hogy felé fordulhassak a kert bejáratában. – De hálás vagyok, hogy megkérdezte – húztam széles, barátságos mosolyra a számat, amivel annak élét igyekeztem tompítani, hogy ilyen egyszerűen elutasítottam az önzetlenül felajánlott segítségét. Nem akartam abba a hitbe ringatni, hogy megmenthet egy újabb toronybazárt hercegnőt, miközben nem lehet. Arra pedig végképp nem vetemedtem, hogy megosszam vele, hogy mennyi minden aggaszt odabent.
- Azonban van itt, amivel mégiscsak segíthet – pillantottam felé pajkosan a vállam, miközben az egyik közelebb eső bokor virágait kezdtem babusgatni; édes illatuk teljesen elvarázsolt, ahogyan a szirmaik élénk színe is azonnal magukra vonták a figyelmemet. Isanda csak múlt esztendőben ültettette a bokrot – egyenesen a szülőháza kertjéből h |
– Aggódni? Értem? Minő időpazarlás – húztam még szélesebb mosolyra az ajkaim, majd ép(ebb) kezemmel megkocogtattam a mellkasom. Szinte csalódtam, hogy sem fémes koppanást, sem kemény bőrt nem éreztem a bütyköm alatt; sem a páncélomat, sem a vértemet nem tudtam viselni, nem csak azért, mert az túl feltűnő lett volna, de mikor meg is próbáltam magamra húzni őket, alig kaptam bennük levegőt, azt is csak fájdalmasan. Egyelőre időt adtam a dolognak, még ha bele is pusztultam, és kénytelen voltam egyszerű lenvászon tunikámmal megelégedni, no meg a felette a derekamra kötött, bagoly-csatos övemre erősített hosszúpengéjű tőrrel. Hiányoltam a kardom.
– Mi, Olwynok, kemények vagyunk; hát, én mindenképpen. Egyébként is ideje volt már eltörnöm ezt-azt, olyan régen nem roppant meg egy csontom sem, hogy kezdtem abban a hitben élni, már rég nincsenek is. Akár félkézzel és féllábbal is küzdöttem volna, ha épp nem borul rám feketeség... Lehet, hogy a végén valóban fél kézzel végeztem volna, ha Kegyed nem köt a jobbomra szalagot, tehát mindenképpen köszönet illeti Önt, elvégre, talán nem túl szép kéz, de mégiscsak az enyém, és jobb szeretem, ha csatlakozik a testem többi részéhez.
Volt valami büszkeség-érzet abban, ha lovagként megmosolyogtathattam Drusala hercegnőt, ez az érzés pedig jelentősen tompította a mellkasom fájdalmát, olyannyira, hogy megjegyzésére még egy nevetést is megengedtem magamnak, a szúrás ellenére.
– A mélyen tisztelt hercegünk már gyerekként is pont ugyanilyen volt, mint most, csak épp, nos, kisebb. Hat esztendővel születtem előbb a világra, mindig fejekkel voltam magasabb, mint Ő, de ez sem tántorította el attól, hogy hétéves korában megpróbáljon legyőzni kardvívásban. Hadd ne mondjam, hogy akkor nem sikerült, de legalább az egyik fogát sikeresen korai kihullásra kényszerítettem, aztán magyarázhattam ám az édesanyjuknak, hogy egyébként is kiesett volna, meg mozgott is, és mennyivel szebb lesz az új. Szó szerint a fülemnél fogva vonszolt az apám elé, áldja meg az ég. Mikor magácskával volt viselős, a közelébe sem mertem menni, de úgy hallottam, hogy az egyik távoli lordról, aki meg merte jegyezni, hogy az édesanyjának milyen szép kerek hasa van, és biztosan ikreket vár, soha többé nem hallottak. – Olyan könnyedséggel osztottam meg eme régi történet-foszlányokat, mintha nem egy hercegnővel álltam volna szemben, mintha nem egy özvegy hercgenéről beszélnék a királyi palota kellős közepén. Habár valóban féltem attól, hogy a következő pillanatban Lady Earyn vérben forgó szemei kerülnek a látóterembe, mindig is úgy véltem, hogy a lányát túlzottan is burokban igyekszik nevelni, elzárva mindentől, ami szerinte illetlen. Aligha akadt más, aki hasonló dolgokról társalgott volna vele, így magamhoz ragadtam a kezdeményezést; ha a kedves Mama megjelenne a sarkon, amúgy is el tudnék futni. Túl csinos cipellőket hordtak ahhoz az úrhölgyek, hogy csak úgy utolérjenek, még ha le is vagyok sérülve.
Mondandója második felére játékosan legyintettem. – Önök, hölgyek, csökönyösségnek hívják, mi, férfiak kitartásnak. És persze unalomnak. Sokan azt hiszik, a léhűtő élet olyan könnyű, de ítéljen csak ágynyugalomra az orvos, néhány nap múlva visszasírja az ember a munkát!
Eszembe sem jutott volna, hogy a hercegnő, úgymond, rosszban sántikál, és épp ebben zavartam meg. Véleményem szerint, és ezt minden tisztelettel állítottam, Drusalában koncentrálódott minden jóság, amely valaha megfogant a Sagramourokban; persze, tiszteltem és kedveltem mindannyiukat, de a királyi család hajlamos volt bizonyos tulajdonságokra, amelyeket mások rossznak bélyegeztek, s mintha ezen dolgok mindegyike kimaradt volna a hercegnőből. Kedveltem a társaságát, még ha nem is gyakran jutott ki belőle; a lány megtestesített inden női erényt, amelyek kiskoromban, a mesekönyvek lapjain megjelenve terelgettek a lovagság felé. Ha a mesékben lettünk volna, valószínűleg hamarost módomban állt volna megmenteni őt egy sárkánytól, hogy aztán bátorsgommal elnyerjem kezét s fele királyságát; egyikre sem vágytam különösebben, ezért örültem, hogy a Mi valóságunkban vagyunk.
– Az édesanyja természetesen azért őrizteti úgy, mint egy kincset, mert az is; a szülők már csak ilyenek, és valószínűleg én is csupán azért egyezem bele cinkosságunkba a dorgálás helyett, mert nekem nincs se fiam, se lányom, a szabadságot viszont értékelem, mi több, bátorítom. Keresve sem találna jobb bűntársat nálam, kisasszony – hajtottam fejet előtte s tervei előtt. Amennyiben megengedte, úgy a karomat nyújtottam felé, hogy annak rendje s módja szerint sétálhassunk egymás mellett. Tudtam, hogy szereti a kerteket (minden hölgy szerette őket, okkal), így hacsak nem akadt ellenvetése, arrafelé kezdtem vezetni, meg is feledkezvén arról, hogy tulajdonképpen az unokahúgomhoz indultam.
– Ha netalántán lelepleznének, majd azt mondom, épp megszöktetem magácskát; bár lehet, hogy akkor a fivére is hamar előbukkanna, hogy revanzsot véve most az én fogamat üsse ki... És még csak nem is védekezhetnék, hiszen ki emelne kezet a hercegére vagy királyára? Hallatlan, ha engem kérdez, egyszerűen nem fair – csóválta meg a fejem, lassú, elnyújtott léptekkel haladván a nagyrészt üres folyosókon. Néhány strázsa és szolgáló jött csupán szembe velünk, valamint néhány távolabbi nemes, akik a hercegi esküvőre érkeztek hamarabb a kelleténél, s most audienciákra, vacsorákra jártak. Tulajdonképpen ugyanazt csinálták, mint otthon tették volna, épp csak kicsit fényesebben. Mindenkit méltóképp üdvözöltem, bár némán, hiszen a hangomat jelenleg lefoglalta a hercegnő. – Tudja, néhányszor elgondolkodtam rajta, milyen volna az életem, ha a helyükben lennék; furcsa dolog a múlt, ha jobban megnézi az ember, néha hajszálakon múlik, hogy nem teljesen más jelenben éljünk. Például, ha jól emlékszem, az ük-ük-ükapáink másodunokatestvérek voltak; épp csak annyi kellett volna, hogy egyeneságon például csak leányok szülessenek, és talán máris csili-vili koronám volna, nem? De aztán mindig rájövök, hogy nem szeretnék az Önök helyében lenni; egyrészt, Önnek sokkal jobban áll a tiara, mint nekem. Másrészt, magácska mindig olyan bánatosnak tűnik, no nem sírásra áll a szája, de tisztán látom, hogy vannak dolgok, amiket hiányol az életéből... Fenemód rossz érzés látni, ha egy életerős, fiatal, gyönyörű kisasszony mégsem teljesen elégedett, főleg most, hogy a családfáink hamarost ismét keresztezik egymást, és tulajdonképpen rokonok leszünk.
A virágok illatát már messziről lehetett érezni, a tavasszal és kellemesen hűvös nyárral együtt olyan fürge virágzásba kezdett minden létező növény, hogy néha úgy tűnt, egész Rheya illatozik tőlük; a palota mindenesetre biztosan. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, és mélyet lélegeztem be (csak félig bántam meg, mikor végül ismét fájdalom volt az ára a mohóságomnak), csak azután fordultam ismét a leány felé.
– Volna bármi, amit egy igen ráérő, s igen készséges lovag tehetne azért, hogy a hercegnője megkaphassa megérdemelt boldogságát? |
Az elmúlt hetek sok változást hoztak. Amióta az édesanyámat és a fivéremet is megtámadták – utóbbit nem kerülte ki a baj olyan szerencsésen, mint az asszonyt – öt percet sem tölthettem egyedül. Eddig is voltak napok, amikor túlságosan terhesnek éreztem a testőrök jelenlétét, de most, hogy számukat megduplázták, még kevesebb alkalmam nyílt arra, hogy egy kicsit magam lehessek. Önző vagy, Drusala, szólalt meg elmémben egy hang, miközben kilibbentem a könyvtár hátsó bejáratán magára hagyva Norát a két őrrel; a lány nem is tudta, hogy éppen gyermeteg szökésben válik cinkosommá azzal, hogy lekötötte a férfiak figyelmét. Az egyik pillanatban még a régi családokról szóló vaskos enciklopédia lapjait forgattam, a következőben pedig már a kijárat felé osontam. Nagyon ritkán csináltam ilyesmit, és kételkedtem benne, hogy túl hamar megismételném, de egy megkönnyebbült sóhajjal engedtem el az összes frusztrációt, amit a figyelő szempárok okoztak.
A hátsó ajtó a szolgálók folyosójára vezetett, így ostobaság lenne azt állítanom, hogy egyedül maradtam. Egy keskeny lépcső vezetett le a földszintre, ahol a valódi munka zajlott. Néhány szorgos leány a frissen mosott terítőkkel, míg mások megrakott zöldséges kosarakkal sündörögtek a gyér megvilágítású térben. Többüket is meglepte a jelenlétem; kiváltképp azokat, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a családommal, pusztán csak a háttérből segítik az életünket. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak zavart meghajlásokkal köszöntöttek elhaladtukban; Jómagam mosolyogva üdvözöltem Őket, mintha nem lenne teljesen szokatlan, hogy ott sétálgatok. Utoljára gyermekként jártam a palota ezen részében, akkor is szörnyen megszidtak érte, mert órákig kerestek.
Nem tudom, hogy pontosan mennyi ideig tébláboltam a folyosón; búzakék tekintetem érdeklődve pillantott be minden ajtón, miközben világoszöld ruhám szegélyét felhúzva igyekeztem nem megbotlani a saját lábamban. Az egyik szobában néhány idősebb asszony ruhákat mosott különböző méretű dézsákban; a meleg gőz pirosra festette az arcukat, a víz pedig cserepesre marta a kezeiket mégis jókedvűnek látszottak. Olyan vidáman ugratták egymást, hogy engem észre sem vettek. Nem bántam.
Szinte az emlékek homályába veszett a nap, amikor először kívántam azt, bárcsak ne születtem volna hercegnőnek. Rangomból adódóan nemcsak előjogaim, de kötelességeim is voltak, bár kívánságom nem ezen dolgok miatt született. A szerelem megmérgezte a szívem, én pedig Warren egyetlen szaváért képes lettem volna eldobni mindent, ami anélkül volt az enyém, hogy kiérdemeltem volna. Vajon könnyebb lenne az életem közöttük?, futott át a gondolat elmém tekervényein, de nem kaptam választ.
- Már megbocsásson, na’ccság, de Önnek nem szabadna itten lennie! Az idesannya cudarul megharagszik, ha itten leli – szólalt meg valaki mögöttem, mire szívem nagyot dobbant ijedtemben. Alacsony asszonyság állt mögöttem, aki egy kisebb teknőt csapott az hóna alá. A mosónők egyike lehetett. – Iszkiri innen kisasszon’ka, nem a magácskának való hely ez – mosolygott rám, szabad, húsos karjával hessegető mozdulatokat téve. Sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam ki az útjából, hogy fejcsóválva elhaladhasson mellettem. Ekkor figyeltek fel rám a többiek is, mire teljesen zavarba jöttem.
A következő pillanatban már az asszonyok gyűrűjében találtam magam, akik egymást túlharsogva, ízes tájszólással, kissé túlozva tettek felváltva megjegyzést az alkatomra, és a szépségemre. Nem győztem kapkodni köztük a pillantásom, és hallgatni miféle tanácsokkal látnak el az eljövendő éveimre.
A találkozás még sokáig melengető képként élt az emlékeimben. Mosolyogva engedtem, hogy egyikük kivezessen a folyosóról, így csakhamar a jól ismert folyosókon találtam magam. Tudtam jól, hogy elég régen nyomom veszett már ahhoz, hogy keressenek; ha szerencsém volt, a testőreim annyira féltek Lady Earyn haragjától, hogy neki egyelőre nem szóltak az elveszésemről. Reméltem, hogy Nora sem orrolt meg rám kiváltképp, amiért ilyen szenvtelenül kijátszottam a figyelmét. Önző vagy, Drusala, emlékeztettem magam újfent, miközben bekanyarodtam a folyosón, majdnem elütve valakit.
- Ser Gildas! – torpantam meg meglepődve, tenyeremet mellkasomra helyezve a verdeső szívem felett. – Micsoda kellemes meglepetés! – engedtem meg a férfi felé egy bájos mosolyt annak ellenére is, hogy tudtam, immáron esélyem sem lesz észrevétlenül visszajutni a könyvtárba. Az ifjabbik Olwyn fivér egyike volt azon férfiaknak, akiket valóban kedveltem, és aki miatt nem kellett azon aggódnom, hogy arra vetemedne, hogy megkérje a kezem. Túlságosan régen ismert; legalább olyan régen, mint Warren. Valahogy úgy sejtettem, hogy anyámnak nem lenne ellenére, ha mégis megtenné, de szent meggyőződésem volt, hogy Ser Gildas sosem követne el velem szemben efféle visszavonhatatlan árulást.
- Hogy van? Aggódtam magáért – mondtam teljes őszinteséggel, miközben kék szemeim leplezetlen érdeklődéssel állapodtak meg a daliás férfi megtört vonásain. Talán tévedek, de öregebbnek látszott, mint bármikor, de nem voltam olyan ostoba, és illetlen, hogy ezt az orrára is kössem. Kedves mosollyal fogadtam a bókját, amelyet egy elegáns pukedlivel köszöntem meg. Kicsit sem volt tolakodó.
- Valahonnan ismeri a fivéremet – nevettem fel csilingelően. – Tudja, hogy van ez… A férfiak nehezen viselik, ha tétlenségre ítélik Őket. De úgy nézem, a csökönyösségből Önnek is kijutott – vontam fel a szemöldököm. Eszembe sem jutott, hogy kioktassam, és bíráljam, de nem mehettem el szó nélkül amellett, hogy a pihenés helyett egészen a palotáig sétált. Kedvem lett volna felcsavarni a fülét a meggondolatlanságáért.
- Ami azt illeti… - hajoltam közelebb hozzá bizalmasan, mint az egyik bajkeverő a másikhoz. - …éppen szökésben vagyok. A mama úgy őriztet, mint valami kincset; csoda, hogy még nem ásatott el, és rajzoltatott hozzám térképet – mostanában sok időt töltöttem el Tyriával. Nem csoda hát, hogy ragadt rám valami a modorából. Nagyon kedveltem a lányt, sőt, egyenesen úgy szerettem, mint a nővéremet.
- Nem árul el, ugye? – kérdeztem. – Cserében én sem szólok Lady Ysolde-nak, hogy nem vigyáz magára – mondtam cinkos mosollyal, de elég udvariasan ahhoz, hogy a lovagnak ne legyen kedve az orromra koppintani a szenvtelenségemért. Úgy éreztem, hogy a laza tréfálkozás egyikük tekintélyében sem tehet komoly kárt.
/OCC/ |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
