|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 16:04 - |
A palotakomplexum a város központjában, egy dombtetőn áll. Számos épületből áll, amelyet hosszú, fedett folyosók kötnek össze. A külső falakat rengeteg különböző színű kővel borították, s ez összhatásában szivárványszerűnek látszik. A bejáratot egy kisebb folyón átívelő hídon keresztül lehet megközelíteni, ahol a királyi testőrség két tagja állja útját az érkezőnek.
A széles, kör alakú előcsarnokból több folyosó nyílik, amik némelyike spirális lépcsőkbe, vagy ajtóba torkollik. A központi bejárat csarnokának jobb oldali folyosóiról egy gyönyörűen kialakított nyitott udvarba juthatunk, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a vendéglakosztályok érhetők el. A belső udvar szépségéről külön kertészek gondoskodnak, így kora tavasztól, késő őszig temérdek különböző virág áraszt kellemes illatot, míg a hatalmas, márványból faragott szökőkút - tetején egy griffet ábrázoló szoborral -, hű permetet biztosít a meleg napokra. Isunda királyné szívesen tölti itt az idejét kegyeltjei társaságában.
A bal oldali folyosón haladva kevésbé díszes részlegbe juthatunk, amely a konyhát, a kamrát és a palota személyzetének - köztük a királyi testőrségnek - szobáit rejtik. Mivel a palotában gyakoriak a vendégek, akik gyakran húzamosabb ideig maradnak rengeteg szakács és segéd, szolga szorgoskodik a falak között. Az ebédlő, és a bálterem, ahol a királyi pár rendszeresen különböző ünnepségeket ad, szintén a földszinten helyezkedik el.
A tanácsterem az első emeleten található, nyolcszögletű terem, ahová egy méretes ajtón keresztül lehet bejutni. A helyiség közepén egy terepasztal áll, amely Aglanir, arányosan kicsinyített mását ábrázolja - e köré foglalnak a Tanács tagjai, míg a többi nemes a magas helyiségben kialakított körgalériáról követheti nyomon a tanácskozást, és onnan bekiabálva adhat hangot nemtetszésének.
A tanácsterem szomszédságában kapott helyet a könyvtár, amelynek külső falai nagyrészt üvegből állnak, beengedve a kinti, természetes fényt. A fennmaradó falak mellett könyvekkel roskadásig megrakott polcok sorakoznak; A választék széles, bár közel sem annyira, mint Mágusok könyvtárában.
A királyi lakosztályokhoz egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Fontos tudni, hogy bár folyosón posztoló őrök mereven állnak, de szemükkel mindig éberen követik az előttük elhaladót. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Nyugalmat találnak? Az én halottjaim csak sok-sok kérdést, ha ugyan van lehetőségük gondolkozni a haláluk okán. Lehet, hogy a bérgyilkosok kérdés nélkül ölnek, és én sosem kérdőjeleztem meg a megbízóim kéréseit. Ha az embernek az élete a tét, akkor bármit megtesz az életben maradásért.
– Úgy tudtam, önöknél nincs nemi megkülönböztetés – szaladt fel szemöldököm, mikor kérdése harcos mivoltomra tért ki. Nem kerülte el a figyelmemet a hitetlen mosolya. A szemében valószínűleg csak egy nagyot mondó udvarhölgy lehettem, aki békében könnyedén bizonygatta bátorságát, de ha harcra kerülne a sor, azonnal a katonák mögé menekülne. Kétségkívül mindenki így látott, mert így akartak látni és én sosem próbálkoztam az ellenkezője lenni. Őfelsége kikötötte, hogy nemeshez méltóan viselkedjek, és a gyanú legkisebb szikrája se merüljön fel kilétemről.
– De persze érthető, hogy pont engemet nem tud elképzelni karddal a kezemben, netalán-tán íjjal vagy késsel, miközben katonák támadnak rám… – búgtam rejtélyesen. – A magamfajta gyenge nők nem igen értenek ilyesféle tudományokhoz, pedig igen csábító jövőt tudnék elképzelni. – sóhajtoztam melankolikusan, de mindez csak egy jól betanult színjáték része volt. A férfiakban egy szempillantás alatt elszállt minden kétely, mikor álmodozni kezdtem egy ilyesféle jövőről.
– Maga még nem gondolt arra, hogy milyen lehetne az élete, ha nem diplomatának nevelik? – tettem fel a kérdést elmerengve. – Kevesebb, vagy inkább még több veszély… Izgalmasabbnál izgalmasabb kalandok. – mosolyogtam sejtelmesen. Jólesett valami olyasmiről beszélni, amit mindenkinél jobban értek, hiszen az én életem volt csak igazán izgalmas, pláne a mostani két évemhez képest. A királynak nincs sok közvetlen ellensége, jó ha két havonta kapok megbízást, vagy ritkábban. Felmondanom viszont nem lehet, erre maguk a tanácsosok világítottak rá, mikor nemtetszésemet fejeztem ki ezzel kapcsolatban: Ha nem teljesítem a király parancsait, akkor könnyedén a várbörtönben végzem, és onnan egyenesen a hóhérhoz vinnének, amit nem hagyhattam. |
Könnyed léptekkel vágtam le a távolságot kettőnk között, hogy megállhassak a skarláthajú teremtés mellett az ablakban. A mai terveim között ugyan nem szerepelt, hogy éppen egy udvarhölggyel folytassak érdektelen bájcsevejt az élet dolgairól, de úgy döntöttem, ha már a sors az utamba sodorta a lányt, bizonyára okkal tette. A népem szentül hitt az élet körforgásában, és abban, hogy mindennek szerepe van. Nem tudom miért, de végül hagytam, hogy a történések magukkal ragadjanak a sodrásban.
- Az élet körforgása. Az életben a halál a legjobb, hiszen az élők csak akkor találnak nyugalmat – fűztem saját szavaimat Lady Delaney gondolataihoz, és két tenyeremet megtámasztottam a párkányon, hogy kissé áthajolva a párkányon, jobban szemügyre vehessem a külvilágot, majd ismét visszafordultam a társaságomul szolgáló hölgy felé, figyelvén, ahogy az aranyló napsugarak megcirógatják az arcát.
- Tökéletes – eme szót már népem, számomra csiripelő nyelvén tettem hozzá, így a lány nem érthette; Nem is szépsége előtt hajbókoltam ezzel, hanem az élet körforgásának csodálatossága előtt.
- Megszületünk és meghalunk, mint a csillagok; Ez így van, amióta világ a világ… A veszély, olyan akár a fűszer, ami értelmet csepegtethet az egész életünkbe – barna szemeim még mindig leplezetlenül függtek az udvarhölgyön, és kíváncsian hallgattam mindazt, amit mondani kívánt nekem, de nem hittem neki.
– Óh, szóval kegyed harcos volna? – kérdeztem meglepetést mímelve, miközben ajkaim szeglete éppen csak egy leheletnyire felfelé rándult. Az aglaniriaknak nem volt szokásuk vadmacskát nevelni a lányaikból. |
Az emberek nagy része törékeny nemes hölgynek látott, vagy egy felkapaszkodottnak, aki valahogy megnyerte a királynét is magának. Teljesen mindegy, hogy miként történt a valóságban, ők ezt látták és tudták. A mellettem álló férfi pedig valószínűleg nagy részben semmit se tudott a hamis múltamról és származásomról.
A természet, országom tájai persze mind méltó szavakra találtak, mikor útjáról beszélt, de ismertem már annyira az embereket, hogy a természet és a csupán szép vidék nem vonzza őket annyira, mint állítják. Velük ellentétben, én valóban tudtam értékelni zöld fákat, csicsergő madarakat, az élet lüktetését.
– A veszély csak egy velejárója az életnek, nincs miért félnem. – válaszoltam elgondolkozva, de szavaim mögött sokkal inkább annak a tudata bujkált, hogy én magam vagyok a legnagyobb veszély a saját életemben. – Ha félünk, ha nem félünk, úgyis meglátogat minket. Nem gondolja? – A látóhatárt narancssárgára festette a lemenő nap, ezernyi árnyalatba öltöztetve a világot.
– Épp ezért, kérdem én, minek féljek bárkitől is? Pont ugyanúgy megtudom védeni magamat, mint bármelyik másik katona vagy közember. – filozofáltam némileg. Hanglejtésem és stílusom valamelyest könnyelmű volt, mintha csak a félelem számomra egy játék lenne, vagy valami, ami igazán nem is tud megsebesíteni. Mindenesetre, nem az udvarhölgyektől megszokott riadalmas szavakat használtam. |
Sötét szemeim még mindig kérhetetlenül kémlelték a sötétséget, ahol a hang forrását sejteni véltem. A tüdőmbe rekedt levegőt lassan, szaggatottan fújtam ki, amikor felismertem a királyné udvarhölgyét, de hazudnék, ha azt mondanám, számítottam valamelyik efféle kisasszony társaságára. Különös teremtésnek véltem, hiszen hangneme és viselkedése az első pillanatban is fesztelen volt, hiányzott belőle az a távolságtartás, amelyet már megszoktam az itteniektől velem szemben. Ahelyett, hogy szemérmesen lesütötte volna a szemét, és pironkodva meghúzta volna magát, nyíltan rám mosolygott, és könnyed hangon, mindenféle köntörfalazás nélkül tudtomra adta, hogy honnét jött.
Megdöbbentem, de nem mutattam.
- - Bocsáss meg, ha esetleg megrémisztettem, Milady – szóltam illedelmes szavakkal kissé meghajtva fejemet. Tudtam jól, hogy nincs miért az elnézését kértem, de meg kellett őriznem a messzi földről érkezett úriember szerepét, aki minden körülmények között megcselekszi azt, amit az illem elvár tőle.
Kezeim továbbra is összefűzve pihentek a hátam mögött, de amennyiben nem húzódott el, a további szavaimhoz kissé közelebb léptem hozzá; Egyenesen mellé, hogy tekintetem leplezetlen érdeklődéssel megállapodhassanak még az aglaniri asszonyokhoz is szokatlan, törékeny vonásain.
- A király gondoskodott számomra a megfelelő védelemről, és úgy hiszem, a veszély, amelyről kegyed szólott, megfizethető ár azért, hogy felfedezhessem birodalmuk szépségeit – eleget gyakoroltam ahhoz az évek alatt, hogy tört szavaim őszintén csengjenek, és vonásaim sem árulkodtak arról, hogy esetleg őszintétlenül szólnék; Diplomatának neveltek, így az őszinte hazugságok ott csörgedeztek az ereimben. Véletlenül sem árulhattam el az udvarhölgynek, mennyire feleslegesnek éltem meg az utamat.
Kitekintettem az ablakon, az alkonyati narancsfényben fürdő udvarra, és mélyet szippantottam a friss levegőből. Odahaza, a Radagan Királyságban, még a napok ezen szakában is kellemetlenül száraz a levegő.
- Ön emlegeti a veszélyt, mégsem tűnik úgy, mintha félne – érdeklődő szemeim visszatértek a különös teremtéshez. – Ennyire bátor volna, Lady Delaney? – húztam ajkaimat szelíd, kedveskedő mosolyra. |
A legjobb lehetőség az elmélkedésre akkortájt volt, mikor a kastély nagy része már pihenni tért, vagy korán reggel, mikor még senki se kelt fel. A király megbízottjaként szabadnak kellett volna lennem, viszont egy gyilkosként már rég a rácsok mögött, így aztán senki előtt se fedhettem fel magamat. A katonák előtt kellett kisurranom, ha megbízást teljesítettem és ugyanígy visszajönnöm is csak az éj leple alatt lehetett. Mikor messzebbre utaztam, beteget jelentettem, senki se jöhetett be hozzám vagy betegség miatt kellett elutaznom. Szabad voltam, de mégse. Furcsa kalitka.
Lassan lépkedtem, szinte nesztelenül. Szoknyám épphogy súrolta a padlót. Magasabb voltam, mint egy átlag tünde, de az emberek között pont megfelelő. A külsőm emlékeztetett emberi mivoltomra, a vérszerinti apámra, aki hagyta, hogy anyám kirakjon az erdőbe. Régi, már-már ősi sérelemként könyveltem el ezt magamban, és ha lehetne, már biztosan apám is azon a hosszú képzeletbeli listán lenne, melyen azon emberek nevei szerepelnek, akiket megöltem. Kegyetlen világ.
Léptek zaja törte meg gondolataimat, arcomra némi meglepettség ült ki, mikor megláttam, hogy kit sodort felém a szél.
Nem gondoltam rossz emberként a radaganiakra. Ellenkezőleg, úgy véltem tőlük aztán végképp tanulhatnék még, hogy jobb harcos legyek. A kardforgatás számomra művészet volt, csak az én szakmámban társult hozzá némi vér is, sokkolóan sok vér meg depresszió alkalomadtán, ha nem bírtam ép ésszel azt, amit csinálok.
– Jó napot! – köszöntem illedelmesen a követnek, s kérdésére mosolyra húzódtak ajkaim. – Valóban remek odakinn az idő, hogy sétálni menjek, de sajnos őfelségétől jövök éppen. – válaszoltam könnyedén. Sosem érdekelt igazán, hogy ilyenkor mit mondok, egy-két szolga úgyis látott, mikor kijöttem, ismét híre megy majd a látogatásomnak a királynál. Fölösleges megállítani a pletykákat.
– Látom épségben visszatért útjáról. Mióta a hercegnőt megtámadták senki sincs biztonságban, aki hosszabb útra megy vidékre. Vagy legalábbis ez a hír járja. – Pillantottam ki az ablakon, melynél megálltam. Másokkal ellentétben sokkal jobban vágytam odakinn lenni, a veszélyben, mint az itteni „biztonságban.” |
Új kör: Ra és Winnie, nektek ezt már nem kell figyelni
Az égitest már a horizont alatt járt. Narancsos fénysugarai lágyan nyaldosták az öreg fehér tornyokat, amik talán még szebbé ahhoz képest, mint mikor először pillantottam meg Őket. Egy fél tucat katonával, és saját kíséretem néhány tagjával a közeli falvakat látogattuk meg, a király tanácsára; Ha nem tudnám, hogy mennyire fél egy diplomáciai vitától a két ország között, azt mondanám, így akarta elérni, hogy ne legyek útban addig, amíg talpnyaló tanácsosai körében visszavonult tárgyalni. Rólunk.
- Kapukat kinyitni! – hangzott fel egy hang az egyik őrtoronyból, amikor elértük a város határát. A széles vaskapu csörögve-csattogva engedett utat nekünk. Felpillantva a városfalra láttam, ahogy az őrség tagjai fel, és alá sétálnak odafent, óvó szemeikkel a messzeséget kémlelvén. Úgy tűnt, hogy a néhány héttel korábbi nomádtámadás, amelyben a hercegnőjük majdnem ott hagyta a fogát, nyomot hagyott.
A kecses fekete ménem büszkén tört utat magának az utcán összeverődő tömegben, az emberek már megszokásból is kitértek a lovaink útjából. A megfeszített tempó, amelyet már indulásunk óta diktáltam az állat, s jómagam számára is fárasztó volt, de úgy véltem, ha menetközben megállunk pihenni csak az időt pazaroljuk; Szerettem volna minél előbb visszatérni a kitaposásra szánt úthoz, és végre érdemben tárgyalni ennek a nevetséges országnak, a nevetséges királyával. Két radagan kísérőm kedvtelenül, szokatlan csendességgel ügetett mögöttem, gondosan ügyelve rá, hogy a saját testük oltalmában tartsák az enyémet, ha esetleg az idegen uralkodó katonái megpróbálnának hátba szúrni.
Merénylet nélkül úsztam meg a kis kirándulást. Rheya az a hely, ahol nem tudnál eldobni úgy egy döglött macskát, hogy ne találj el vele valamilyen fontos embert, az egyik helyi katona mondta ezt nekem a minap, elmondása szerint a királyné fivérét idézvén. Bármennyire rövid időt is töltöttem ebben a zűrzavaros városban, rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Ahogy áthaladtam az udvaron, hogy a széles ajtón keresztül a palota csarnokaiba léphessek szerencsére senki fontos nem került az utamba.
Egy szolgáló, aki a vendégeket volt hivatott Őfelsége elé vezetni tájékoztatott arról, hogy a király jelenleg elfoglalt, és ha beszélni kívánok vele meg kell várnom a reggelt. Bármennyire is méltatlankodtam magamban emiatt, csak merev, de udvarias bólintással jeleztem megértésemet. Dühös, magabiztos léptekkel indultam meg a nyitott folyosók egyikén, amerre a szobáink voltak; A két testőrömet hamar útba igazítottam népünk pattogós nyelvén, így az utolsó néhány métert már egyedül tettem meg, s bár szándékomban állt felkeresnem a húgomat, és Laminét, végül nem tettem meg.
Barna posztóból készült kabátom hímzések tarkították, az útporától kissé kopottnak ható csizmám finom bőrből készült, míg a nadrágom fekete anyaga feszült a lábaimon. A hátamon pedig ott lógott földig érő, fekete köpenyem; Még mindig kegyetlenül hűsnek éreztem ezen ország klímáját Radagan száraz, forró levegője után. A köpenyem ujjai a végüknél kiszélesedtek, így könnyedén rejthettem mögéjük a kezeimet. Gondolataim sötéten gomolygó füstje mögött, csak lassan ütött át a tompa nesz.
- Ki jár ott? – szólaltam meg, fürkésző szemeimmel az árnyakat figyelvén. Kardforgató kezem ösztönösen az oldalam után nyúlt, de fegyvert nem tapinthatott; Ebben az országban politikus voltam, s nem katona – sem kardot, sem egyéb fegyvert nem viselhettem magamnál, hogy őrizzem a látszatott.
- Lady Delaney – arcom megjátszott mosolyra rándult, ahogy megismertem a királyné egyik udvarhölgyét. Próbáltam könnyed, és barátságos hangnemet megütni. Még mindig kissé nehézkesen jöttek ajkaimra az aglaniri dialektus szavai. – Esti sétát tart éppen? – tudakoltam, összefűzve kezeimet a hátam mögött. |
Két éve laktam a palotában, mégse tudtam kellőképpen megszokni az itteni életet. Volt valami, ami visszatartott a kényelemtől. Talán az állandó veszély, ami a király jelentett számomra? Hiszen bármikor leleplezhet a tanácsosaival, és börtönbe zárhat. Elkapnak az éjszaka közepén és nem menekülök, vagy más lehetőség. Egy biztos, nem voltam biztonságban, de a király sem.
Most is épp egy névvel a tarsolyomban indultam vissza szobámba, a következő áldozatéval. Mi volt a vád ellene? Árulás, tiltott tevékenységek a király háta mögött, összeesküvés. Általában mindez igaz is volt, rendszerint megbízható kémek jelentései után kaptam megbízásokat, de persze soha senki se tudta, hogy mégis ki teljesíti azokat. A királyon és a tanácsosain kívül mindenki csak egy egyszerű árva nemeslánynak ismert, akinek se birtoka, se családja és a király úgy mentette meg a nyomortól, hogy udvarhölggyé tette… De igazából sosem volt így, nem tudni ki az igazi apám, anyám, és miért hagytak el. Egyetlen emlékem, egy tündék által mélyen tisztelt és szentként tartott fehér szarvast ábrázoló medál volt, mely emlékeztetett arra, mégis mi vagyok. Ha a király tudná, vagy bárki más sejtené, hogy tündevér folyik ereimbe, talán én is a királyság ellensége lennék. De ki tudja, lehet, hogy a legtöbb ember azzá válna...
Megálltam, hogy rendezzem gondolataimat. Már jó ideje volt egy kis elintéznivalóm… Tündékkel akartam találkozni, olyanokkal, akikben talán megbízhatok, és elmesélhetem, hogy ki vagyok. Lehet, hogy ha már az emberekkel nem jövök ki jól, akkor velük se, de a bennem élő tünde „haza” vágyakozott.
A kastélyban mindenféle pletyka keringett rólam, mikor idejöttem. A király új szeretőjeként emlegettek, haszonlesőként, hazugként, hiszen időbe tellett, míg megtanultam a nemesi viselkedést. És persze a mai napig összesúgnak mögöttem, ha a királytól jövök ki, hiszen én egy udvarhölgy vagyok, szerintük. |
Sötét szemeim teljes nyugalommal járt két radagan társam, illetve a királyné és kísérete között. Tudtam jól, hogy mind húgom, mind pedig Lamine tisztában van azzal, hogy mily fontos az, hogy félretegyük ellenérzéseinket, és úgy viselkedjünk, ahogy azt egy barátság kialakításához elvárja az ember. Fontos volt, hogy ne zökkenjünk ki a szerepeinkből, de tudtam jól, képtelenség hihetően belebújni egy másik ember bőrébe; A jó színész a saját egyéniségét mindig benne hagyja az alakításban. Tudattalanul, de benne hagyja. Nem lehet tisztán eljátszani egy másik embert, ilyen nincs. Személyiségjegyeink előbb-utóbb a felszínre törnek, de mindent meg kellett tennünk ahhoz, hogy erre úgy kerüljön sor, hogy valódi szándékaink rejtve maradjanak. Nem esett nehezemre megjátszani az udvarias diplomatát, hiszen a modorosság eleve része volt a lényemnek.
- Ezt igazán örömmel hallom! – csapta össze tenyereit elragadtatva a királyné, majd ravasz zöld szemeit egyenesen rám szegezte. Minden megjátszott gesztusa undorral töltött el, de továbbra is mosolyogtam. Vártam, hogy szólni fog, de végül nem tette, úgy festett, mintha zavarban lenne a szavak hiányától, de úgy tettem, mintha nem venném észre, és pillantásomat még egy hosszú másodpercig az arcára szegeztem; Ez legalább annyira zavarba hozta, mint a csend. Elfeledkeztem arról, hogy az aglaniriak nem néznek nyíltan uraik szemébe, és úgy tűnt, a királyné alacsonyabb rangúnak vélt engem saját magától. Meg sem fordult a fejemben, hogy pusztán gyermeki kíváncsiság burjánzik fiatal lelkében, ahogyan az sem, hogy talán Ő lehetne a legnagyobb szövetségesem eme falak között. Szentül hittem, hogy nem több egy szép babánál, akit díszként a nép orra elé ültetnek.
- A hölgyek tehát döntöttek – szólaltam meg végül, megtörvén a kínos csendet, és széles mosollyal az enyéim felé fordultam. Ennél többel nem jutalmazhattam most nagyszerű döntésüket, de biztosak lehettek abban, hogy tisztában vagyok vele, milyen áldozatot követel meg mindkettejüktől ez a kirándulás. Lamine bizonyára jobban érezte volna magát a katonák körében, míg Sarafina a tanácsteremben.
Az illem úgy kívánta, hogy néhány percnyi felszínes beszélgetést lefolytassak az uralkodó feleségével, miközben a húgom és Lamine nagy valószínűséggel felfedezték az egész kertet; A bájcsevegés teljes ideje alatt úgy éreztem, mint akinek a bőrét nyúzzák, de megrendíthetetlenül udvarias mosolyt villogtattam. Isanda királyné csatlakozott hozzám egy rövid sétára. Figyelmemet nem kerülték el az udvarhölgyek, akik időnként, amikor úgy gondolták, hogy nem figyelek, tiszteletlenül összesúgtak egymással; Csak sejtéseim lehettek arról, hogy mit beszélnek. Miután elköszöntem a királynétól, újra csatlakoztam a testvéreméhez. Amikor úgy véltem, hogy elég távol kerültünk az idegenektől, kitörtem:
- Materiális, lélek nélküli, felszínes és üres – soroltam a jelzőket népünk nyelvén, még mindig megőrizve az álmosolyt, de az undoromnak még így is nehezemre esett gátat szabni. Nehezen tagadhattam le, hogy nem kedvelem kiváltképpen az asszonyt; Nyomába sem érhetett a mi Rajah királynőknek.
Kongattak, ami azt jelezte, hogy mindössze fél óránk maradt a vacsoráig, ahol hivatalosan is üdvözölnek bennünket a palotában és az országban egyaránt. Röviden emlékeztettem az asszonyokat arra, hogy mit várok el tőlük az elkövetkezendő, hosszúnak ígérkező időszakban, majd visszakísértem őket a szobáikhoz, hogy felfrissülhessenek és átöltözhessenek az étkezés előtt. Már előre fájt a fejem mindenért.
Az élet körforgás; semmilyen erőfeszítés nem marad megtérületlenül, emlékeztettem sóhajtva, miután visszaértem a saját szobámba, és bezártam magam mögött az ajtót.
Stepharo részéről lezárt! Köszönöm szépen! |
Érdeklődésem ugyan egész biztos nem ült ki arcomra, de teljes figyelemmel hallgattam Stepharo szavait. Nem egy dolog volt amit nem értettem aglanir népeivel kapcsolatban, ez az úgynevezett csatorna is egyike volt azoknak a dolgoknak... Ráadásul a kútnak semmilyen funkciót nem társítottam, minden bizonnyal csak a királyi család vagyonának firtatására emelték, mikor az azon átfolyó vizet sok másra is lehetett volna használni; De persze az ember magyarázhatott volna egy olyan birodalomnak ilyesmiről, amelyik soha nem tapasztalta meg az éhínséget, a szomjúságot, amelynek földjei soha nem száradtak ki.
Illedelmesen meghajoltam királynéjuk előtt, hisz bármennyire sem kedveltem népét, rangját nem tagadhattam meg előtte. Összefont kezeimet leengedtem, hogy hátam mögött tenyereim egymásba fektessem, majd kihúzva magam magabiztosan álltam meg a két diplomata mellett. A királyné szavai még úgy is fülsértően negédesek és illem által diktáltak voltak, hogy nem is értettem mindent amit beszélt. Szemeim végigfuttattam az asszonyon és társaságán, akiknek minden porcikájukról sütött, hogy máshoz sem értenek mint szájuk jártatásához és a hímezgetéshez.
- Egyetértek Sarafina kiasaszonnyal. - mondtam a királynéra pillantva, lehető legmeggyőzőbb hangnemem elővéve. Talán ez a mondat volt az első amit megtanultam nyelvükön; sokkal könnyebb volt védenceimmel egyetérteni, mint kifejteni saját véleményem. Bár problémát jelentett, hogy legtöbbször nem is tudtam mivel értek egyet, de úgy látszott ezen a helyen nem is díjazták volna ha felemelem hangom. Hiába bántam volna el bármely nagyra becsült harcosukkal - vagy lovaggal ahogy ők nevezték - akkor is kevesebbnek tartottak volna csak mert nem lógott valami a két lábam közt.
A kíséret szó hallatán azonnal az érdeklődés apró lángja csillant szememben. A királyné bárhova is szerette volna magával vinni Sarafinát, társaságomra biztosan számíthatott volna... Mondandóját folytatva nem is értettem engem miért hívott magával, mikor jelenlétem magától értetődő volt. De azért az arcán átfutó zavartságért megérte végighallgatni meghívását.
- Biztosan, Felség. - bólintottam aprót, de valójában kételkedtem abban, hogy udvarhölgyeit vagy a hercegnőt érdekelné bármi amit mondhatnék nekik: pont olyan fajta asszonyoknak tűntek akik egy kis vér látványától azonnal elájultak volna, nem hogy a történeteimről. - Örömmel tartok Önökkel. - mondtam ugyan nem olyan bájos mosollyal arcomon és lelkesedéssel, mint Sarafina.
Tekintetem át is vezettem azonnal a lányra, azon gondolkozva érdekli e a város megismerése vagy csak az illem beszél belőle. Magamról részéről mindenesetre tudtam, hogy volt olyan hely amit szívesen megnéztem volna, de felesleges helyi nemesi kíséret nélkül. |
Stepharo minden szavában és mozzanatában eltökéltséget véltem felfedezni ügyünk iránt. Így egy pillantása elég volt, hogy felderengjen bennem: nem játszadozni jöttünk.
Ha nem is kedveltem az itteni népeket, valahogy az ismeretlen táj mégis tiszteletet ébresztett bennem. Nem fért a fejembe, hogy ilyen acsargó vademberek, hogy kaphatták az élettől ezt a gyönyörű, zöldellő világot.
Óvó tekintettel figyeltem bátyám ismerkedését az új virággal, majd testőrünk kérdésére magam is a szökőkút irányába pillantottam.
Egy türelmes mosolyt villantottam Lamine irányába, ahogy közelebb léptünk a kúthoz. Tényleg furcsa hely volt ez. Az emberek más nyelven beszéltek, más módon éltek, más erőket imádtak templomaikban, s mégis bőrszínben eltérőek, de hús és vér élőlények voltak, akárcsak mi magunk. S mint ahogy az emberi természet diktálja, legyen az radagan vagy aglaniri, ki kellett használnunk másikat, hogy előrébb juthassunk. Ez rengeteg víz - álmélkodtam magamban, bár fájt a szívem belegondolni, hogy hazánkban akár ölni is képesek lennének az áldott nedűért. Ezek az aglaniri söpredékek pedig itt pocsékolják azt! Fortyogó felháborodásom alatt egyetlen arcizmom sem rándult, csupán csak belülről emésztett az utálat.
- Isanda királyné! Micsoda megtiszteltetés – szólaltam meg meglepett, mégis tiszteletteljes hangon, miközben mélyen meghajoltam hódolatom jeléül. Miközben bátyám beszélt, én kíváncsian belenyújtottam apró kezeimet a szökőkút hideg vizébe. Nem tudtam megmondani az időt, hogy mikor érinthettem ennyire friss és hűs vizet. Kedvem lett volna arcom felé hinteni a nedűt, ám megacéloztam magam, s érdeklődő tekintettel ismét az uralkodónő irányába fordultam.
- Pompásabb lakosztályokat nem is kívánhattunk volna – bólintottam határozottan, miközben elégedettség tükröződött a szemeimben. Valójában kicsit nyomasztónak véltem a szobámat, valószínűleg a sok csillogó dísz, és a bágyadt kényelem miatt irtóztam a helységtől annyira, és bizton állíthattam, hogy a többiek is egyetértettek ezzel a feltevésemmel.
- Mi sem okozna nagyobb örömet – mosolyodtam el kedvesen a királyné ajánlatára. Királyságunkban mindenki egyenlő volt, de itt úgy vettem észre, hogy a politika s a vezetés a férfiak kezében összpontosult. Nemtetszésemnek azonban nem adtam hangot, bár szívesebben tartottam volna bátyámmal, ám tudtam, hogy nagyobb hasznot hozhatok a végső cél érdekében, ha az aglaniri királyné meghívását fogadom el. Egy pillantás erejéig Lamine felé sandítottam, minthogy őfensége őt is meginvitálta a sétára.
– Már égek a vágytól, hogy megismerjem ezt a gyönyörű várost – csillantak fel a szemeim. Isanda királyné bizonyára érdeklődést látott bennük, ám valójában a kiaknázatlan lehetőségek folytán ragyogtak olyannyira. |
Ajkaimon negédes, behízelgő mosoly ült; A külvilág kedvéért, nem a magáméért. Tisztában voltam terveink törékeny mivoltával, egyetlen rossz mozdulat, egy foghegyről tett ostoba megjegyzés, és a kártyavár a földre zuhan. Éveken át tanultam, és építgettem a stratégiánkat, pontosan tudtam, hogy miben rejtőznek a legnagyobb buktatói. Botorság lett volna azt gondolni, hogy elnyertük a királyi pár bizalmát. Amilyen könnyedén bebocsájtást engedtek a palotába, olyan könnyedén ki is zárhatnak onnan.
Az elkövetkezendő aglaniri napjaink nagyrészt elméletekből, és szabályokból álltak, de mindezek is csak az ösztöneink és a józan eszünk segítségével vezethettek célra. Nekem sem tetszett, hogy meg kell játszanom a nyájas, udvarias követ szerepét, akit lenyűgöz egy olyan ország szépsége, amely nyomába sem érhet a mi egykori, virágzó birodalmunk pompájának. Megértettem Lamine ellenérzéseit.
Igazat adtam a testőr szavainak; A jelenlétünkkel is feltűnést keltettünk – éppen ezért intettem még nyugalomra. El kell még telnie néhány napnak ahhoz, megszokják itt létünket, és csillapítsuk annyira a bizalmatlanságukat, hogy nem les majd ránk őr minden második sarkon. A kutakodásnak így várnia kellett.
Húgom megértve szándékaimat, belém karolt, amíg elértük a kertet; Pimasz kérdésére egyetlen, határozott pillantással feleltem. Természetesnek vettem, hogy magától is tudnia kell, hogy mire céloztam. Otthoni körülmények között engedtem volna a csábításnak, hogy testvéri civódással feleljek szemtelen szavaira, de itt meg kellett tartanom komoly, megfontolt álcámat. Elvégre figyeltek bennünket.
A szemem sarkából jól láttam a fiatal hölgyek érdeklődő pillantásait, s bár szavaikat nem hallhattam tisztán, az összesúgást követő pajkos kacaj szélesebbre varázsolta a mosolyomat az arcomon; Kételkedtem abban, hogy gúnyolódás tárgyai lennénk, hiszen gesztusaikból egyértelmű kíváncsiság sugárzott.
- Bazsarózsa – ízlelgettem a virág nevét a nyelvem hegyén, miközben finom mozdulattal a bimbó alá nyúltam, hogy közelebb vonva magamhoz beleszagoljak szirmaiba. Bódító volt, és erős, csak kevésen múlott, hogy el ne fintorodjam, de hála Lamine kérdésének még időben sikerült elfordítanom tőle az arcomat.
- Az aglaniri építészet egyik csodája… - vázoltam éppen elegendő hangerővel ahhoz, hogy a közelben ülők is hallják, de szavaim ne legyenek feltűnően hízelgőek; tárgyilagos maradtam. - …csatornákat építettek ki a város utcái között azokon keresztül vezetik be a vizet a városba, így gondolom ide is – kezeimet összefűztem a hátam mögött, miközben a két radagan nő mellett magam is közelebb léptem a kúthoz; A hölgyek a közvetlen közelében, egy padon ücsörögtek, így már nem kerülhettük őket.
- Fenség – hajtottam meg fejemet udvariasan a királyné felé, majd szelíd szavakkal üdvözöltem a társaságául szolgáló fiatal kisasszonyokat is, akik zavartan bújtak munkáik mögé, miközben úrnőjük az ölébe engedve hímzését, betanult mosollyal viszonozta köszöntésemet; átláttam álszent, megjátszott gesztusain.
- Remélem elégedettek a szobáikkal, Nagykövet úr – szólalt meg nyájas kedvességgel. – Látom felfedezték búvóhelyemet. Tetszik a kert? – kérdezte semmitmondóan, csak azért, hogy hallhassa a saját hangját. A hozzáhasonló asszonyokat sosem érdekli mások véleménye, ismertem én a fajtáját.
- Igazán… Hogy is mondják maguk? Lenyűgöző. Azt hiszem – mosolyogtam udvariasan. – A szobáink pedig éppen kielégítik az igényeinket, Fenség! Nem is kívánhatnánk jobbat, igazam van? – fordultam radagan-társaim felé, hogy Ők maguk is megerősíthessék az elhangzottakat; ajánlottam nekik, hogy így legyen, különben később megnézhették magukat. Bárhogyan is feleltek az asszonyok, a királyné megszólalt:
- Sarafina kisasszony! – szólította meg a húgomat hírtelen. - Szándékomban állt, hogy a napokban elcsaljam magammal a városba… - ravasz szemei a következő szavainál azonban már rajtam állapodtam meg. - A megfelelő kísérettel persze. Úgy érzem, nem lenne helyes hagynom, hogy míg maguk a férjemmel elsüllyednek a politikai tárgyalások unalmában, a kisasszonyt engedjem e zord falak között penészedni – csilingelőn felnevetett, mintha valami vicceset mondana. – Lamine… - látszott, hogy a megszólítást illetően Isanda királyné is zavarban van, de pergő nyelvvel kivágta magát. – … a meghívás Önre is érvényes! Az udvarhölgyeim szívesen hallanák történeteit arról, hogy milyen asszonyként a harcosok útját járni! Az unokahúgom, a hercegnő is el lenne ragadtatva – mosolygott.
- Nem nyilatkozhatom a nevükben, nekik kell eldönteniük – biccentettem, miután végighallgattuk a szavak pergő áradatát. Vállam felett kérdő pillantást vetettem társaim felé, jelezvén, hogy kimentem őket a meghívás alól, ha szükséges, de szívesebben vettem volna, ha csatlakoznak; Talán megtudnának ezt-azt a cserfes asszonynépek között. |
Megértően bólintottam a diplomaták minden egyes szavára, próbálva zokszó nélkül tűrni az őrök jelenlétét, megtartani határozott arckifejezésem. Stepharo szavaira mégis leszegtem állam és felvontam szemöldököm.
- Úgy érted, ennél nagyobb feltűnést? - kérdeztem már-már cinikusan, ahogy a férfira emeltem tekintetem. Radagan népe mindenhogy kilógott a sorból, mehetett akárhova vagy csinálhatott akármit is ezen az átkozott földön; nyelvünk, viselkedésünk, kultúránk, vallásunk, de még bőrünk színe megkülönböztetett minket a sápadt aglaniri embertől. Ha csak az ajtót támasztva piszkáltam volna az orrom mint egy kisgyermek akkor is fenyegetőnek érezték volna jelenlétem, jelenlétünk. Ahogy észleltem már az vérig sértette büszke népük, ha egy nő annyit megengedett magának mint én velük szemben... és még mi voltunk a barbárok ennek a civilizálatlan emberseregnek a szemében.
Csöndesen lépegettem a két diplomata mögött akik szüntelenül a kert szépségéről csevegtek, ahogy kivettem az idegen szavak rengetegéből. A növények között a levegő hűs és a nyíló virágok porától terhes volt; míg az előbbi ellen védekezve csak lejjebb húztam ruhám ujját utóbbi ellen mit sem tudtam tenni - csak megkapartam a torkom. A szemem nem volt hozzászokva a sok színhez és hiába láttam a virágokban megbúvó szépséget magamtól ennek hangot nem adtam volna; Azonban úgy tűnt a testvérpár nagyon is kíváncsi volt véleményemre.
Stepharo kérdésére egy egyszerű hümmögéssel válaszoltam, tekintetem a tőlünk nem messze ülő asszonyokon futtattam végig. A szökőkútból aminek peremén ültek szüntelen víz folydogált, a forrás amiből a felszínre tört olybá tűnt kifogyhatatlan.
- Honnan van ennyi víz? - kérdeztem kezeimet összefűzve magam előtt, mindezzel meg is válaszolva Sarafina kérdését. Nem állt szándékomban több bájcsevegést ejteni, főleg nem az idegen ország szépségét elismerő kérdéseket megválaszolni. Nyomába szegődtem a lánynak alighogy elindult a márványkút felé, nehogy azon a rövidke távon is bármi történjen vele. - Furcsa hely ez. - vettem mély levegőt, szemem sarkából a lány fivérére pillantva. |
Őszintén reméltem, hogy a királyi pár le lesz nyűgözve kincseink láttán, olyannyira, hogy végre előrébb léphetünk a tervünkkel, és végre egyenlő felekként tárgyalhatunk. Végül is, melyik idegen birodalom ne ámulna, a Radagan Királyság egzotikus csodáin. Azt meg feltétlenül se kellett megtudniuk, hogy királyságunk már az összeomlás előtt időket rúgja.
Amint bátyám is felfedezte az őröket a folyosón, elővette a legszebb modorát. Mindig is csodálattal töltött el, hogy Stepharo milyen természetességgel tudja adni a nyájas diplomatát, s ha kell, milyen simulékonyan tudja megváltoztatni modorát egy sokkal komolyabb, kérlelhetetlen nagykövetére. Persze, engem sem kellett félteni, hisz’ a trükkjeim nagy részét édes fivéremtől tanultam.
Már éppen megszólalásra nyitottam a szám Lamine ötletének pártolása érdekében, amikor testvérem szavai elértek hozzám. Való igaz, hogy jó ötletnek tűnt az őrjáratok és egyéb katonai tevékenységek megfigyelése, de előbb valahogy el kellett nyernünk az itt lakók bizalmát is.
- Mint egy radagan úrihölgy, vagy mint egy aglaniri? – trilláztam a saját nyelvünkön, szélesen mosolyogva. Persze, tudtam, hogy mire gondolt fivérem, de ennyi pimaszságot talán megengedhettem vele kapcsolatban.
Ahogy leértünk a kertbe, csodálatosan metszett élénken zöldellő bokrok és a szivárvány ezer színében pompázó virágok tömkelege várt minket. Tudtam, hogy a radagan függőkertek csodáját nem múlja felül semmilyen aglaniri kertecske se, de azért a palota ezen része igazán szépséges volt a maga nemében. Most valahogy engem kerített hatalmába az az ámulat, amit egy idegen érezhetett a királyságunkban. Egy új, különös élményként tekintettem a gondosan ápolt növényekre.
Követtem bátyám példáját, s nem fordítottam figyelmet a közelben ücsörgőkre, ellenben amikor Lamine-tól érdeklődött a virágokat illetően, egy türelmes mosolyra húztam a szám miközben testőrünk felé sandítottam. Tisztában voltam, hogy a nő bizonyosan kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben, így egy könnyed vállveregetéssel biztosítottam róla, hogy nem fog sokáig tartani a szenvedése.
Amikor fivérem ismét szóra nyitotta száját, rögtön ott termettem mellette, majd tüzetesen megvizsgáltam a bíbor szirmú növényt.
Mosolyom kiszélesedett, amikor egy kis elmélkedés után felismertem a növényt. Külön érdekelt az Aglanirban őshonos növények tana, mivel nem tudtam, hogy mennyi ideig fognak kitartani a hazánkból hozott tartalékaim.
- A neve bazsarózsa – szóltam vidáman, miközben megcirógattam a virágzat szépen ívelt szirmait. – Azért kapta ezt a nevet, mert virágai hasonlítanak a rózsáéhoz, bár sokkal nagyobbak – osztottam meg az információmorzsát a többiekkel, mialatt elbűvölve néztem a növényt, amit csak különféle rajzokon láttam ezelőtt.
– Majdnem nem is mertem fel – kuncogtam. – Tudniillik a legtöbb bazsarózsa virága rózsaszínes árnyaltú. Ez itt egy különleges fajta.
Miután eleget beszéltem, hátrébb léptem a virágtól, hogy újra a testőrünk mellett ácsorogjak. Reméltem, hogy a padon ülő hölgyek minden szavamat hallották, s beszámolnak arról királynéjuknak, hogy milyen egy „barbár” népséggel van dolguk.
- Milyen szép, tiszta vízű kút – szóltam fennhangon, majd könnyű lépteimmel az imént említett márványkút felé vettem az irányt. – Gyönyörű, igaz, Lamine? |
Fáradtan dörgöltem meg borostás államat, miközben meleg, barna pillantásom elidőzött a húgomon, aki olyan kecsesen mozgott, akár egy gazella. Furcsamód úgy tűnt, hogy a testvéremet nem feszélyezik annyira a hirtelen változások, mint engem, hiszen könnyedén, és vidáman viselkedett.
- Majd este, a vacsora alatt – feleltem kérdésére, ujjaimat egymásnak támasztva még ültömben. A királyné elég kicsinyesnek tűnt ahhoz, hogy a néhány különleges égkő megbabonázza, és megtörje kételyeit velünk szemben; ha ma este akár csak nála érünk célt, az fél siker, hiszen az asszony könnyedén hathat az urára a későbbiek folyamán. Lassan, lépésről-lépésre kell haladnunk, gondoltam eltökélten. Nem engedhettem meg, hogy a túlzott hevesség végül romba döntse terveinket.
A séta remek indoknak tűnt. Nemcsak arra, hogy kinyújtóztassam az utazás alatt elgémberedett tagjaimat, de arra is, hogy anélkül nézzek körbe a kastélyban, hogy bárkinek is kivetnivalója lehetne miatta.
Idő kérdése volt, hogy a palota éber őrei megjelenjenek a közelünkben; Kiváltképp barátságos mosollyal, és fejbiccentéssel üdvözöltem őket, miután a húgom nyomában magam is kiléptem a folyosóra. Már korábban eldöntöttem, hogy az itt tartózkodásunk ideje alatt, legnyájasabb modorommal mutatkozott az aglaniri népség előtt még akkor is, ha legszívesebben vízbe ölném mindet.
- Lesz rá lehetőséged, Lamine – fordultam a katona felé nyugtatónak szánt otthoni szavakkal, amikor arról ejtett szót, szívesebben venné szemügyre az itteniek ellátmányát. – Egyelőre csak feltűnést keltenél vele – tettem hozzá magyarázat gyanánt, miközben szelíd mozdulattal a húgom felé nyújtottam a karom arra ösztökélve a kedves mozdulattal, hogy karoljon belém, mert errefelé így illett.
- Viselkedj természetesen, mint egy úrihölgy… - emlékeztettem foghegyről, mosolyt mímelve a nyelvünkön, majd fennhangon folytattam, immáron aglaniri dialektusra váltva; a séta további részében nem is kívántam másképpen szólni, nehogy bizalmatlanságra adjon okot viselkedésünk. – Mily pompás virágok nyílnak erre – jegyeztem meg, miközben a nyitott folyosón keresztül elértük a bejáratát. – Ugye neked is tetszenek, Lamine? – pillantottam hátra a vállam fölött a testőrre. A nyíló virágok nehéz illata hamar fullasztó töménységben csapta meg az orromat, de továbbra is mosolyogtam, hiszen a királynő, és udvarhölgyei éppen az egyik szökőkút közelében hímezgették kendőiket. Eszemben sem volt a közelükbe merészkedni, egészen addig, amíg maguk nem kérnek erre. Jöttünkre a kisasszonyok kíváncsian összesúgtak, de úgy tettem, mint aki észre sem vette, és az egyik különleges, bíborszín növényt kezdtem tanulmányozni. - Mi lehet ez? - intéztem kérdést Sarafina felé. |
Egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlyom, ahogy összefűztem magam előtt kezeim. Tekintetemmel a testvérpárt figyeltem, biccentéssel véve tudomásul Stepharo szavait. A teljesen idegen közeg és a sok bizalmatlan, sápadt ember más érzést nem is igen váltott ki belőlem csak az éberséget; Az éberséget amivel minden egyes mozdulatukat, arcmimikájukat figyeltem, amivel szavaikat és hanglejtésüket hallgattam okot keresve utálatomnak.
A férfi javaslatára csak bólintottam egyet, újból. Nem szívesen szakadtam volna el kettejüktől ily' hamar és hagytam volna őket egyedül kóborolni az idegen folyosókon, így csak örültem, mikor Sarafina szavaiból is lelkesedést szűrtem ki. Nem volt más feladatom, mint követni őket azon nyomban ahogy útnak indultak. A díszes szobát utolsónak hagytam el, magam elé engedve a két diplomatát. Nem kerülte el a figyelmem a folyosó végén álló őrpáros, akiknek jelenlétén meg sem lepődtem... Jó magam sem bíztam volna ebben az aglaniri népségben ha az én földemre tették volna lábukat és minden bizonnyal ez fordítottan is igaz volt; Ők sem bíztak bennünk, ezért is figyelték ők is éberen a mi lépéseink. Már csak arra vártam mikor küldenek a nyomunkba valami őr tacskót aki mint egy hűséges kiskutya liheg a nyomunkban - bár ehhez, ha esetleg megtörtént volna lett volna néhány meg nem válogatott szavam.
Én a katonáik ellátását venném szemügyre... De a kert is megfelel. - válaszoltam szórakozottan, amikor Sarafina kérdése elejéig megállt előttünk. Nem értettem a diplomaták ugrálását a két nyelv között hisz én magam nem láttam szükséget arra, hogy felváltva beszéljenek hol ezen, hol azon.
Valójában a vár minden egyes szegletét szemügyre vettem volna; Megkerestem volna a leggyengébb és legerősebb pontját, útvonalakat állítottam volna össze... Bár egyiknek sem örültek volna túlságosan, úgy gondolom még a diplomaták sem. De mégis leginkább egy katonai edzésre lettem volna kíváncsi; biztos ltt volna mit tanítanom az itteni ficsúroknak akik csak azt hitték magukról milyen jól bánnak a karddal - de csak mert velem még nem találkoztak. |
Sokatmondó pillantást vetettem mindkettőjükre. Valósággal szárnyalt a szívem, hogy egy ilyen jelentőségteljes küldetés kivitelezői lehetünk, megvalósíthatjuk azt, amit eddig radagan még soha.
- Remek, remek. Akkor nem is keresem tovább őket – szóltam fontoskodó hangnemben, megszakítva a vadászatom az ajándéktárgyak után, miközben könnyed léptekkel átlibbentem a szobán, hogy befejezzem a pakolást. – Remélem, hogy örülni fognak ezeknek a különlegességeknek. Való igaz, mikor szándékozunk odaadni őket? – érdeklődtem.
Lamine kinyilatkoztatására határozottan bólintottam. A nő mélyről törő tiszteletet ébresztett bennem mind kiállásával, mind megingathatatlan hozzáállásával. Tudtam, hogy jobb ember kezébe nem is helyezhetnénk biztonságunkat.
Ahova a sivatagi szél vezet minket. Feleltem radaganiul vidáman, arra utalva, hogy bizony sorsunk még sokféleképpen dőlhet el közeljövőben. Népünk nagykövetére néztem, aki pont akkor nyújtóztatta ki tagjait.
- Csodás ötlet! Éget a kíváncsiság, hogy milyen lehet a palota többi része – mosolyodtam el, miközben a tulajdonom utolsó darabjait is a helyükre tettem. Szörnyen sajnáltam, hogy önvédelmi fegyvert nem hozhattam magammal a lakosztályomba, hisz’ nem tudhattam, hogy szövetségeseink mikor unnak ránk és távolítanak el az útból. Az aglaniri nemesség híres volt fondorlatos módszereiről, ha nem kívánt elemek eltűntetéséről volt szó. Őszintén reméltem, hogy erre nem kerül majd sor.
Már majdnem hangot adtam aggodalmamnak, amikor szemem a közelünkben álló testőrre vándoroltak. Persze, itt van nekünk Lamine. Az ittenieknek esélyük sincs ellene.
Egy határozott mozdulattal zártam le az utazóládám fedelét, majd a többiek felé fordultam, készen arra, hogy elhagyjam a szobát.
- Indulhatunk hát? – kérdeztem, s meg sem várva válaszuk, kilejtettem a lakosztályomból. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem strázsáltak őrök az ajtónk előtt, ellenben mihelyst körülnéztem, a folyosó másik végén véltem felfedezni egy éberen vigyázó párost. Nem mintha az előbb lett volna esélyük kihallgatni minket, a nyelvünk egy igazán kellemes kommunikációs trükk volt egy ilyen helyen, hol minden sarokból árgus szemek és éles fülek kémleltek minket.
Türelmesen bevártam, amíg mindkét társam kiért, majd elindultam az egyik irányba, ami tudomásom szerint a kert felé vitt. Ám megtorpantam.
Szeretném megcsodálni a kertet, de ha más tervetek van, akkor szívesen követlek titeket, szóltam népünk ősi nyelvén. Nem sok időt adtam magunknak, amíg tényleg egyedül tölthettünk. Számítottam rá, hogy leendő szövetségeseink ily’ könnyen nem engednek minket a palotájukban szabadon bolyongani. |
Örömmel fogadtam, hogy egyik asszony sem ellenkezett határozott kérésemmel szemben. Igaz, hogy a kapcsolattartás a mi feladatunk volt Sarafinával, de nem vette volna túl fényesen ki magát az, ha a kíséretünk legmagasabb rangú katonai tagja még egy egyszerű kérdésre sem tud felelni. Muszáj beszélnie, summáztam magamban sóhajtva, hiszen jól tudtam Lamine számára még az anyanyelvű kommunikáció is nehézséget okozott; Ebben nem különbözött a legtöbb harcostól. A lány tetteiben fejezte ki magát, nem pedig szavaiban, de bármennyire is tiszteltem ezért, a játékszabályok itt megváltoztak.
- Köszönöm, húgocskám – mosolyogtam Sarafinára negédesen, amikor külön kérés nélkül is felajánlotta segítségét testőrünk számára; Nem hiába, a lányt önzetlenebb fából faragták, mint a legtöbbünket.
- Természetesen biztosítottam Őfelségét, és aggódó hitvesét arról, hogy szándékaink békések – intettem nyugalomra a lányt a barbárokat illetően, és szigorú pillantást vetettem rá, hiszen úgy tűnt, közel áll ahhoz, hogy elkacagja magát, ami nem vetett volna túl jó fényt ránk az esetleges hallgatózóinkkal szemében. Meg kellett őriznünk a látszatot, legalább addig, amíg behízelegjük magunkat.
Kényelmesen helyezkedtem el a széken, hátam a támlának vetve, miközben kezeimet gondosan összefűztem a mellkasom előtt, ahogy a testvérem ténykedését követtem figyelemmel. Látszólag lekötötte a pakolás, így jó pár percig nem szólaltam meg, csak akkor, amennyiben bármelyikük is kérdezett.
Sarafina kérdésemre tett válaszát bólintva tettem tudomásul, hiszen tökéletesen összefoglalta mindazt, amit el kell érnünk. Aglanir földje aranytálcán nyújtotta a táplálékot az itt élőknek, míg a mi nagyszerű népünk odahaza éhezett; Mérhetetlen harag munkálkodott emiatt a keblemben, de igyekeztem ezen érzelmeimet elnyomni, hiszen mint tudjuk, a harag egy napon akár gyűlöletté korcsosulhat.
- A ládában vannak a szobámban – perdültek le ajkaimról a türelmetlen aglaniri szavak, miközben húgom nekilátott, hogy akkurátusan feltúrja rendezett csomagjait az ajándékok után. – Biztonságban akartam tudni őket – magyaráztam az esetleges kérdő pillantására, hiszen úgy volt, hogy Ő felel majd a díszes dobozokért, és a bennük rejlő értékes holmikért; Még az indulás előtt gondoltam meg magam.
- Erre szükségünk kis lesz, Lamine – fordultam a testőr felé, midőn kifejtette, hogy mindenben segítségünkre lesz majd. – Légy éber, mint mindig – kértem a népünk nyelvén jámboran, hiszen jól tudtam a megfelelő taktikai lépések megtételéhez, szükséges, hogy figyelmesen felmérjük az ellenségeinket.
- Ami engem illett… - álltam fel, hogy kirobogtassam tagjaimat. Hosszú utunk volt, és a tengeren töltött idő alatt elszoktam attól, hogy milyen is az, amikor nem inog a föld az ember lábai alatt. - … én sétálok egyet! Ha nincs egyéb tervetek, tartsatok velem – invitáltam őket nyugodtan, bár ha jól sejtettem, a testőr kérdése valójában nem erre vonatkozott. |
Meg sem lepődtem azon, az idősebb diplomata parancsnak is beillő kérésére, miszerint gyakorolnom kell a számomra szinte ismeretlen nyelvet. Magamtól is tisztában volt dolgommal, de nem vettem rossz névre a kérését, hisz igaza volt. Biccentettem egyet jelezve, hogy megértettem szavait és azoknak megfelelően fogok eljárni.
- Köszönöm. - emeltem barna szemeim Sarafina irányába, mikor a fiatal lány felajánlotta segítségét. A hálám azonban csak szavaimban nyilvánult meg, tekintetem továbbra is - ahogy mondani szokták - rideg maradt. Minden bizonnyal megtanulhattam volna az aglaniri dialektust, de hazánkban mindig csak halogattam azt. Nem voltam az a fajta ember, aki ilyesfajta dolgokra elegendő időt szánt... Ráér még, a beszéd úgy sem az én dolgom lesz, mondtam mindig magamnak akárhányszor leült valaki elém, hogy makacs fejembe valamiféle tudást verjen. Ott, az idegen birodalom idegen udvarában állva azonban röstelltem butaságom; Azzal, hogy nem sajátítottam el a nyelvet csak felesleges munkát okoztam mind magamnak, mind másoknak.
Kezem ujjait hátam mögött összefűzve fordultam el a diplomata testvérpártól és tettem néhány lépést a lakosztály egyik ablaka felé, amiről Sarafina beszélt a számomra még ismeretlen nyelven. Nem akartam a két testvér szavába beleszólni, hagytam őket hagy beszéljék meg dolgaikat; egyébként sem tudtam volna mit hozzáfűzni az udvarias csevejhez... Nekem a kert, csak egy felesleges díszítőelem volt, ami megtörte az épület tisztaságát. Túl zöld, túl színes, a fák alatt csevegő hölgyek ruhája pedig túl cicomás volt az én szemeimnek, ami már hozzászokott az aranyló hullámokat vető tájhoz.
Csak akkor figyeltem fel újból, mikor fülemnek ismerős szavak hangzottak el. Csak fejemet fordítottam el, szemeim elszakítva a kilátástól. Szemem sarkából pillantottam a testvérpárra érdeklődőbben, mint előtte.
Jó magam mindent megteszek hogy segítségetekre lehessek. - erősítettem meg ígéretem amit már akkor is megtettem mikor útnak indultunk, de tudatni akartam velük, hogy amíg a népünkért cselekednek hajlandó vagyok mindenben segíteni. Reméltem, hogy tervük működőképes, hogy azzal amit tesznek valóban segítenek és nem csak rontják helyzetünk. Nem az aranyért fogadtam el a királynő felkérését... azért, hogy segíthessek azon a világon amiben felnőttem. Akartam, hogy a minket követő generációk egy szebb és jobb Radagant ismerhessenek meg, amiért a velem szemben álló két fiatal tehetett a legtöbbet.
Érdektelenül fordultam vissza az ablakhoz, mikor Sarafina újból a másik nyelvre váltott. Tudtam, hogy azok a szavak már nem lehetnek olyan jelentőségteljesek. Az aglaniri szót már bárki érthette nem úgy mint népünkét. Illedelmesen megvártam, míg Stepharo megválaszolja húga kérdését, egészen addig az enyhe fényben napozó növényeket figyeltem amiknek úgy látszott tetszett az vidék időjárása. Furcsa volt, hogy az arcomat érő napsugarak nem perzselték bőrömet, hogy a szellő nem forró déli levegőt hozott magával, hanem olyan hűvöst, hogy szinte fáztam.
- Innen hova tovább? - tettem fel kérdésem, de csak akkor mikor mindkettejük végeztek mondandójukkal. Kezeimet leengedve fordítottam hátat az ablaknak, hogy ne csak szemem sarkából nézhessek a két diplomatára. Kérdésem az aznap cselekményeire vonatkozott, de vehették akár úgy is, hogy a közeljövőre vonatkozó terveik érdekelnek. |
 Akármennyi időt is fogunk a fehér szerzetek között eltölteni, sohasem lankadhat a figyelmünk – emlékeztettem magamat, miközben egy pillanatra tekintetem a távolba révedt. Elmúltak azok az idők, amikor még viszonylagos jólétben éltük kicsinyes létünket. Most nem kisebb tét nyugodott a vállunkon, mint egész népünk sorsa. Ebben a csatában nem veszíthettünk.
Ahogy gondolod, szólaltam meg nyelvünkön Stepharo felé pillantva, közben egy terv kezdett alakot ölteni a fejemben, aminek célja Lamine okítása volt. Minél többet tudott, annál jobban meg tudta értetni magát olyan helyzetekben is, ahol nem biztos, hogy erőszakra lesz szükség. Kerülnünk kellett a fölösleges vérontást, mindannyiónk érdekében.
- Ha időd engedi, segítek neked – fordultam készségesen Lamine felé, felajánlva, hogy szívesen tanítok neki pár fortélyt az itteni nyelvvel kapcsolatban.
Fivérem szavai gyönyörűen csengtek az anyanyelvünkön, egy csepp kételyt sem hagyva bennem, ahogy felelősségteljesen bólintottam, tekintetemben pedig elszántság tüze gyúlt.
- Ezzel egyet kell értenem drága bátyám – feleltem fennhangon, tettetett vidámsággal. – Olyan csodálatos kilátás nyílik kertre! – fűztem tovább, aztán felnyaláboltam a ruhadarabjaimat és akkurátusan a szekrénybe helyeztem őket, hátra-hátra pillantva a többiek felé.
Barbár támadás?! Kedvem lett volna hangosan felkacagni az állításon, de ehelyett csak összehúzott szemöldökkel pakoltam tovább.
- Remélem biztosítottad az uralkodókat, hogy nem áll szándékunkban semmi efféle – erőltettem mosolyt az arcomra. – Szövetségünknek kölcsönös bizalmi alapokon kell nyugodnia.
Testvérem megbizonyosodott arról, hogy a szoba környékén egy lélek sincs, aki kihallgathatná a mondandónkat, mégis amikor szavai elhangzottak, egy pillant erejéig némán füleltem, hátha hallok valami nem oda illőt. Persze, semmi zajt nem véltem felfedezni.
Kérdésére szó nélkül bólintottam. Nem kis időt töltöttünk stratégiánk kidolgozásával, ami több lépcsőből álló, reményeinkben hatásos tervként vázolódott fel a fejünkben. Abban viszont nem voltam biztos, hogy Lamine-t is beavatta-e a bátyám.
Először elnyerjük a bizalmukat, aztán feltárjuk a készleteiket, kezdtem a feladataink mantrázásába, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve alganirira váltottam.
- Jut eszembe! Ajándékaink a királyi párnak biztonságban megérkeztek? – kérdeztem fontoskodón, majd a többiek felé intettem, hogy nyugodtan folytathatják a céljaink átismétlését, amíg én az egyik láda tartalmát ürítettem a közeli fiókba. |
Magasztosabb feladat nem is hárulhatott volna rám, mint az, hogy országom érdekében, királynőnket képviseljem ezen a kétségkívül furcsa, és idegen helyen. Az első, ami feltűnt számomra, hogy minden és mindenki fehér; a házak, a katonák, és az uralkodó… Ebben a fakóságban még én magam sem találtam a helyem, pedig éveken keresztül képeztek, és képeztem magam az előttem álló megpróbáltatásokra.
Sosem kellett féltenem a húgomat, hiszen Sarafina éppen olyan elmésen szólt, akár egy férfi, és legalább annyira jól is küzdött; azonban most, miután elrendeztem a holmiaimat a szobámban, sürgetőnek éreztem, hogy a leány után nézzek. A testvéri aggodalom egészen a szobájáig kísért, de ugyanolyan hirtelenséggel párolgott el, mint ahogyan megszületett, midőn megpillantottam mellette Luminét.
- Gyakorold a nyelvet – emlékeztettem a testőrt, és ajkaim szegletébe olyan barátságos mosoly költözött, amellyel csak népem egy tagját voltam hajlandó megjutalmazni. – Társalogjatok sokat – pillantottam Sarafinára, s bár a hangom kérésként csendült, egyértelmű utasításnak szántam. Az aglaniri népek bizalmát csak akkor nyerhettük el, ha hajlandóak voltunk az ő nyelvűkön megszólalni, s bár néhány bonyolult szóba még az én nyelvem is beletörött, elmondhattam magamról, hogy képes vagyok egy komolyabb beszélgetésben is részt venni anélkül, hogy az idegen szavak megzavartak volna.
Ruganyos léptekkel szeltem át a szobát, hogy az ablakhoz lépjek, amelynek zsindelyei nyitva voltak; Gondolkodás nélkül hajoltam előre, hogy kitekintsek rajta, hallgatózik-e valaki odakint, majd határozott mozdulatokkal bezártam a szárnyakat, viszonylagos sötétségbe borítva ezzel a szobát.
- Fontos, hogy megőrizzük a látszatott, - emlékeztettem az asszonyokat népünk nyelvén, majd ujjaimmal finoman az ajtó felé böktem, csak idő kérdése volt, hogy a húgom szobája elé is őrszemeket állítsanak. - Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk az embereinkért, - halkítottam le hangomat, még mindig a saját nyelvünket használva, majd némiképp hangosabban folytattam, átváltva:
- Vendéglátóink minden tőlük telhetőt megtesznek a kényelmünkét – próbáltam a lehető legtöbb tiszteletet megtartani hangomban, hátha valaki hegyezi a fülét a folyosókon, de tekintetem semmilyen hálával nem adózott; üres és érzelemmentes maradt, mint a föld, amelyet a szárasság már rég lepusztított. A szükség vitt rá a szövetség kialakítására, de ugyanez nem volt elég arra, hogy tiszteltet tanúsítsak az helyi kultúra, és embertársadalom felé. Istenek? Ugyan már! Mi lehetne erősebb az élet körforgásánál?, gondoltam fásultan, miközben leültem az egyik bársonnyal borított székre.
- A királyné ragaszkodott hozzá, hogy fogadást rendezzenek az érkezésünk örömére, ámbár a király erősen ellenezte valamiféle barbár támadás miatt – osztottam meg velük legfrissebb értesüléseimet. - Tudjátok, mi a dolgotok? - vontam fel a szemöldököm finoman, érdeklődve. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
