|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 16:04 - |
A palotakomplexum a város központjában, egy dombtetőn áll. Számos épületből áll, amelyet hosszú, fedett folyosók kötnek össze. A külső falakat rengeteg különböző színű kővel borították, s ez összhatásában szivárványszerűnek látszik. A bejáratot egy kisebb folyón átívelő hídon keresztül lehet megközelíteni, ahol a királyi testőrség két tagja állja útját az érkezőnek.
A széles, kör alakú előcsarnokból több folyosó nyílik, amik némelyike spirális lépcsőkbe, vagy ajtóba torkollik. A központi bejárat csarnokának jobb oldali folyosóiról egy gyönyörűen kialakított nyitott udvarba juthatunk, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a vendéglakosztályok érhetők el. A belső udvar szépségéről külön kertészek gondoskodnak, így kora tavasztól, késő őszig temérdek különböző virág áraszt kellemes illatot, míg a hatalmas, márványból faragott szökőkút - tetején egy griffet ábrázoló szoborral -, hű permetet biztosít a meleg napokra. Isunda királyné szívesen tölti itt az idejét kegyeltjei társaságában.
A bal oldali folyosón haladva kevésbé díszes részlegbe juthatunk, amely a konyhát, a kamrát és a palota személyzetének - köztük a királyi testőrségnek - szobáit rejtik. Mivel a palotában gyakoriak a vendégek, akik gyakran húzamosabb ideig maradnak rengeteg szakács és segéd, szolga szorgoskodik a falak között. Az ebédlő, és a bálterem, ahol a királyi pár rendszeresen különböző ünnepségeket ad, szintén a földszinten helyezkedik el.
A tanácsterem az első emeleten található, nyolcszögletű terem, ahová egy méretes ajtón keresztül lehet bejutni. A helyiség közepén egy terepasztal áll, amely Aglanir, arányosan kicsinyített mását ábrázolja - e köré foglalnak a Tanács tagjai, míg a többi nemes a magas helyiségben kialakított körgalériáról követheti nyomon a tanácskozást, és onnan bekiabálva adhat hangot nemtetszésének.
A tanácsterem szomszédságában kapott helyet a könyvtár, amelynek külső falai nagyrészt üvegből állnak, beengedve a kinti, természetes fényt. A fennmaradó falak mellett könyvekkel roskadásig megrakott polcok sorakoznak; A választék széles, bár közel sem annyira, mint Mágusok könyvtárában.
A királyi lakosztályokhoz egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Fontos tudni, hogy bár folyosón posztoló őrök mereven állnak, de szemükkel mindig éberen követik az előttük elhaladót. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Túléltem trollokat, fadémonokat, csoszogókat, árnyakat, bányarémeket, ogrékat, és tulajdonképpen a bestiárium bármelyik másik bejegyzését. Harcoltam a Berith halott tájain, a Tritón embert próbáló monszuniaival harcolva, a Taranison a hóval viaskodva és a puszta lápvidékén is. Legyőztem nálamnál idősebbet, fiatalabbat, nagyobbat és kisebbet, kopjás, kardos, vagy baltás ellenfelet, és egyszer még szimplán pajzzsal is megküzdöttem az egyik nomáddal, mikor még bakfis koromban apród voltam. Nem hagyhattam, hogy egy tornán szerzett sérelem bármiben is utamat állja.
Persze, ezt sokkal könnyebb volt elgondolni, mint megvalósítani.
A valóság az volt, hogy mikor Thane Llewellyn kopjája lelökött a nyeregből, nem csak a címvédéstől fosztott meg, hanem sokkal többtől, olyan dolgoktól, amikkel egyelőre én sem voltam tisztában. Újra és újra lejátszódott a lelki szemeim előtt az a néhány pillanat, ahogy Füstös patái előre száguldanak velem a homokban, a sisakom résén át csak és kizárólag az ellenfelem páncéljára koncentráltam, arra a pontra a karja alatt nem sokkal, ahonnét biztosan ki tudtam volna billenteni az egyensúlyából. Semmi mást nem láttam, csak ezt, csak a győzelem, a taktika, a számok lebegtek előttem, az, hogy Ysolde győzni láthat, hogy Sarafina is győzni láthat, és hogy... Hogy.
A közönség ujjongása lassan egyenletes zsúgássá változott, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az utolsó másodpercek inkább perceknek tűntek, Füstös patáinak tompa puffanásának ritmusa pedig egyezni látszott a szívem dübörgésével. Nem tudom, mi lehetett a gond, hogy a nap vakított-e el egy pillanatra, esetleg valami elvonta a gondolataim (elvégre, az Aldayr-párti merénylő azóta is ki nem hunyó lánggal égett, ami a beszélgetőtémákat illette), vagy valami más állt a háttérben, olyan dolgok, amikre nem akartam gondolni; mindenesetre, a következő dolog, amire emlékszem, hogy emberfeletti fájdalom hasított a mellkasomba, egyszerre sajgott, szúrt és égett, jobban, mint addigi életem során bármi. Sem akkor, mikor a porban feküdtem mozdulatlanul, sem most nem tudtam még teljesen elhinni, mi is történt; vertek meg már korábban is, nem volt szégyen. És mégis, ez az alkalom... Más volt. De miért? Képtelen voltam választ találni.
Thane Llewellynre természetesen nem haragudtam, hogy is tehettem volna? Fair küzdelemben nyert, épp csak Ysolde volt erről kicsit más véleményen. Nem győztem hallgatni őt, mióta megsérültem; az orvosok szerint több bordám is megrepedt, eltört, elmozdult, és minden más lehetséges pozícióban deformálódott. Folyamatosan el kellett járnom a gyógyítóhoz, és bár a felületi sérüléseim már begyógyultak, még az is fájt, ha túl mélyet lélegeztem. Nem mintha hajlandó lettem volna ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, ám valamiért úgy tűnt, mind a Kicsilány, mind a bátyám, de még Gylda is arra ösztönzött levelében, hogy eszembe se jusson kimozdulni, de bármennyire szerettem is az ágyam melegét, két óra után elegem lett belőle. Valaki mégis mindig visszaparancsolt; mint kisgyerekként, mikor nem mehettem a többiekkel játszani, hiába akartam, mert himlős voltam. Még, hogy elkapják tőlem... Még, hogy rosszabbodik a helyzetem!
Rossz volt az már így is. Az orvos szerint, habár nem lehetett biztos benne, valószínűleg elmozdult a bordám egyik része, és rosszul kezdett csontosodni; nem voltam hajlandó azután hallgatni a sületlenségeit, mikor arra igyekezett rávezetni, hogy ez talán azt jelenti, nem kéne többet túlzottan oldalra forognom, különben könnyen sérülhetnek a belső szerveim. Még, hogy ne forduljak oldalra; persze, hogy muszáj lesz, ha egyszer a kardvívás alaplépései közé tartozik!
Csak tudtam volna, miért tűnt úgy, hogy ebben a palotában mindenki vissza akart fogni, mintha ugyan az unalomba nem lehetett volna ugyanúgy belehalni, mint holmi sérülésbe. Szükségem volt a társaságra, arra, hogy valaki végre ne az aggódásával próbáljon meg teletömni; s jelenleg az egyetlen ilyen személy, aki a közelemben tartózkodott, Tyria volt. Tudtam, hogy az esküvői készülődés közepette neki sem ártana egy kis kikapcsolódás, és bíztam benne annyira, hogy ne árulja el az engedetlenségem Ysolde-nak, aki ha kell, sütőlapáttal kerget vissza a házamba.
Sántikálásom és nehéz légzésem elrejtve haladtam végig a palota folyosóin, néha intve vagy biccentve az ismerős őröknek és arra járóknak. A lábam is megrándult néhány napja, mikor kigurultam az ágyamból, és rosszul estem. Ha nem tudtam volna jobban, azt is hihettem volna, hogy öregszenek a csontjaim, azért törékenyebbek az átlagosnál. Az igazat megvallva, azért óvakodva fordultam be a sarkokon, nehogy szembetaláljam magam a bátyámmal vagy az unokahúgommal; akkor fordultam rá a Tyria lakosztályához vezető folyosóra, amikor valaki más ugyanezt tette az ellenkező irányból.
– Drusala hercegnő! – köszöntem a bájos kislányra széles mosollyal. Kislány, hiszen láttam felnőni, Ysolde-dal együtt, az ilyesmit nehezen felejti el az ember, s legyen bár mára bármilyen bájos teremtés is, még mindig eszembe jutott, mikor még foghíjas korában a nyakamba ültettem, és úgy vittem őt közelebb az egyik rózsafa ágához, hogy a legszebb virágot szedhesse le onnét magának. Amint közelebb értem hozzá, meghajoltam, és rögtön szívtam is a fogamat, ahogy az oldalamba hasított a fájdalom, a meghajlásom így igencsak otrombára sikeredett.
– Hát egy csoszogó vakargassa a fejbőröm, ha Ön nem szebb minden nappal. És a bátyja csak úgy hagyja egyedül sétálni, nem félti, hogy valaki összetéveszti egy driáddal, és ellopja magának? Öreg hiba – fecsegtem izgatottan; a torna óta nem volt lehetőségem a hercegnővel beszélni, pedig valóban üde foltja volt a napjaimnak, elvégre, sok kisasszonnyal szemben ő valóban olyan jámbor és kedves volt, mint mutatta, ezt pedig nagyon tudtam értékelni. – Hogy van Celawan herceg? Makacsul, mint mindig? – kérdeztem somolyogva. Az Őt ért merénylet egyfajta szimpátiát ébresztett bennem; nem azért, ami történt vele, hanem ami ezzel járt, elvégre, Lady Earyn úgy védte mindkét gyermekét, mint egy vadmacska, és ha akkor és ott jelen lett volna, biztora veszem, hogy maga megy kitekerni annak a galádnak a nyakát, aki kárt mert tenni a gyönyörű fiacskájában. Aligha viseltetett irányába kevesebb aggódással most.
– A Sagramourok mind csökönyös öszvérek, már meg ne tessék haragudni... Az apjuk is az volt, az Istenek nyugosztalják. Na, de az édesanyjuk! – Elismerő fütty szökött ki belőlem. – Nem semmi asszony, és maguk félig belőle vannak. Egyszer úgy fejbe csapott a legyezőjével, hogy megfejeltem a saját térdem, mikor szerinte túlléptem egy bizonyos határt az egyik bókommal, pedig Dagda szakállára esküszöm, hogy minden szavam őszinte volt! Gyönyörű hölgy, erős mátriárka, és biztos vagyok benne, hogy a fivére sem csak azt a szép haját örökölte tőle... Meg persze Ön sem. – Beszéltem. Sokat. Reméltem, hogy nem terhelem a hercegnőt a feltartásával.
– Bocsánat, meg sem kérdeztem még, merre indult... A fivérét keresi? Vagy az unokahúgomhoz igyekezett? |
A szemöldököm fentebb kúszott a homlokomon Drusala harciasságán; már-már olyan makrancosan nézett rám, mintha ott helyben, a folyosó kellős közepén kész lett volna kirobbantani köztünk egy háborút arról, hogy segíthet-e vagy sem. A mosolyom ennek ellenére csak megszelídült egy kissé.
- A háború nem szép dolog, húgom, még akkor sem, ha csak a hazajutó sérülteket látod – ingattam a fejem. – Ettől a látványtól viszont attól tartok semmiképpen sem tudnálak megóvni... ha elég erőt éreznél magadban hozzá, nem akadályoznám meg, hogy segíts a sérültek ellátásban; itt, Rheyában. Arról szó sem lehet, hogy valaha is akárcsak a harcok közelébe engedjelek – jelentettem ki acélos szilárdsággal, már pusztán a hangommal sugallva, hogy erről nem is vagyok hajlandó vitát nyitni.
Hajlandó voltam megállni, amikor gesztusai azt sugallták, és minden feszültségem ellenére figyelmesen hallgattam a szavait; még akkor is, ha a szemeim kékje acélos maradt. Drusala előttem tudta a legkevésbé jól palástolni, hogy a szelíd hercegnő arca mögött valójában nagyon is érdekli a politika; ez engem általában egyáltalán nem is zavart, sőt, mindig is többre értékeltem egy okos nőt, mint akinek abban rejlett minden tudása, hogy ostoba férfiakat csavarjon az ujja köré szép szavakkal, vagy hogy meg tudja különbözni a színek – számomra érthetetlen – gyümölcsökről elnevezett árnyalatait.
- Semmi ok az aggodalomra, húgom – mosolyodtam el –, én mindig Aglanir érdekeit és a béke megőrzését tartom szem előtt; a törekvéseimben nem akadályozhat meg sem rokonság, sem pedig barátság. Ha arra lesz szükség, határozottan fogok felszólalni Thelion ellen, amennyiben pedig négyszemközt nem tudom meggyőzni, a Tanács elé is kész vagyok vinni az érveimet. – Az unokatestvérünk a tudta nélkül adja a kezembe a saját koronáját, Drusala, tettem hozzá gondolatban; ügyeltem viszont arra, hogy ezek az érzelmek nem látszódhassanak rajtam. Kizárólag egy a birodalom békéjéért aggódó herceg voltam, egy befolyásos tanácstag, akire hallgatott a király, neki pedig szándékában állt jobb belátásra téríteni őt. – A radaganokkal kapcsolatban pedig igazad van; egyedül az a bizonyos meggyőződés az, ami hiányzik, ez a hiány pedig egyelőre kétségekre ad okot. Éppen ezért nem örülnék neki, ha édesanyánk elhamarkodott döntéseket hozna a szövetséggel kapcsolatosan.
Ijedt, sőt, már-már rémült kérdésére halkan felnevettem és megráztam a fejem.
- Persze, hogy nem; nem vagyunk szörnyetegek, soha nem bántanánk egy csecsemőt, aki semmiről sem tehet. Egyszerűen csak meg kell győződnünk arról, az édesanya tisztában van-e a gyermek édesapjának kilétével; ez ugyebár bizonytalan lehet... khm, bizonyos körökben. Amennyiben így van, általában megfelelő érvekkel meg lehet győzni a hallgatásról. – Rezzenéstelenül, nyugodtan hazudtam, mint mindig; természetesen bármikor szóba jöhetett, hogy ilyen esetekben halállal végződjön az ügy, noha ez a bizonyos halál inkább az anyát érinthette, ha a gyermek még kisbaba volt. Ha az asszonynak nem volt elég a felajánlott pénz mennyisége, könnyen szerencsétlenül végezhette, a gyermeket pedig biztos helyre lehetett juttatni, a múltja és származása teljes hiányában, folyamatos megfigyelés mellett. Az már egészen más kérdés volt, ha a gyermek tudatos korba ért; hát még ha egy fiatal férfi volt az illető, ráadásul Tomas Agenyr szolgálatában...
- Abban biztos vagyok, hogy édesanyánk a legválogatottabb könyörgés hatására sem cserélné le a hintót egy egyszerű nyeregre – feleltem kuncogva. – Nem ígérem, hogy feltételek nélkül meg tudom győzni, de arra egészen biztosan rá tudom venni, hogy legalább az utazás bizonyos részeit lóháton tehesd meg. Saját magam kezeskedem a biztonságodért, ez ellen még ő sem hozhat fel helytálló érveket; ha az illendőség kérdése merülne fel, fogadni mernék, hogy Tyriában szövetségesre találsz ennek megcáfolására – jelentettem ki magabiztos mosollyal.
Őszintén furcsálltam az őrzésével kapcsolatos szavait; szentül hittem, hogy Warrennel kedvelik egymást, elvégre Nemetonába is ő kísérte el és maradt mellette mindvégig. Ha nem úgy gondolnám, akkor ellenkeznél?, kívánkozott a nyelvem hegyére a kérdés, de végül nem mondtam ki hangosan, mindössze egy elgondolkozó hümmögéssel reagáltam. Nagyon reméltem, hogy Ravenwood nem próbálta meg beédesgetni magát azzal a tenyérbemászó mosolyával a húgom gyengéd szívébe, különben kénytelen lettem volna lépéseket tenni az ügy érdekében. Feltétlenül beszélnem kell Warrennel, hogy járjon ennek utána, határoztam el.
Kis híján elnevettem magam, amikor egyértelműen úgy látszott, Drusala komolyan vette a szavaimat; a határozott kijelentésére azonban, miszerint nyerni fogok, magabiztosan elvigyorodtam. Nem mintha én magam egy percig is kételkedtem volna a cím elnyerésében.
- Természetesen igazad van, Drue – feleltem én magam is szerető mosollyá varázsolva a magabiztos vigyoromat; szándékosan használtam ismételten a régi becenevét, ami a szíve szerint talán nem is volt olyan régi. Ujjaimmal megsimogattam az arca jobb oldalát, hogy minden maradék kételye elvesszen azzal kapcsolatban, hogy talán komolyan gondoltam az iménti szavaimat. – A szereteteddel nem vetekedhet egyetlen szalag sem – tettem hozzá, ezúttal teljesen őszintén. Mit érnék a húgommal, ha nem szeretne teljes szívéből?
A nagykövetről és a húgáról szőtt gondolatait még akkor is figyelmesen hallgattam, ha háttal álltam neki; Drusalának mindig is éles meglátásai voltak az emberekkel kapcsolatban, ezért is kértem ki a véleményét. Az utolsó, tétován hozzátett mondatra ismét felé fordultam, bátorítóan mosolyogva rá, elvégre nem szabadott bizonytalanságot éreznie az őszinteséggel kapcsolatban. Márpedig az igazság az a mondat is része volt; talán a legfontosabb része.
- Egyelőre nem tudok biztos véleményt formálni róluk, azt hiszem, éppen amiatt, amit te is mondtál – feleltem, de előtte közelebb sétáltam hozzá, hogy ne kelljen feleslegesen hangosabban beszélnünk; errefelé még a rózsáknak is füle volt. – Idő kell ahhoz, hogy át tudjunk látni a diplomácia kedves álarcán; attól tartok, addig nem is lehetünk biztosak semmiben.
A szemem sarkából szúrtam ki a mozgást, így pontosan tudtam, hogy a szolgáló valamikor a mondandóm közepén érkezett; semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene. Nyilvánvalóan senki számára nem volt titok, hogy a diplomácia kényes, bizonytalan, és kezdetben bizalmatlan terület. Nem láttam értelmét, hogy elhallgassam a húgom elől az őszinte véleményemet, noha bizonyos mélységekig nem jutottam el a szavaimmal. Ennyit bőven elég volt tudnia; ez megerősíthette a saját véleményében, és így biztossá tehette, hogy ő se közeledjen feléjük megfelelő óvatosság nélkül a későbbiekben.
Amikor a húgom felállt a szökőkút kávájáról, felé nyújtottam a jobbomat, hogy ismét belém karolhasson; kérdésére széles, magabiztos mosollyal néztem le az enyémekre kísértetiesen hasonlító színű szempárba.
- Ahogy mindent, húgom – jelentettem ki.
Ideje volt felvenni Celawan herceg álarcát.
Celawan részéről is lezárt, köszönöm a játékot! :) |
Biccentettem, majd felálltam, hogy csatlakozhassam a fivéremhez, ha hajlandó volt ismét felkínálni a karját.
- Együtt, ezt az estét is túl éljük… Ugye? – pillantottam a férfire mosolyogva, készen állva arra, hogy az egész estét bájcsevegéssel, és üres udvariassággal töltsem.
Drusala részéről lezárt! |
Nem kedveltem különösképpen Ser Llewellynt, de meggyőződésem volt, hogy Ysolde nem fordítana annyi figyelmet, ha nem érdemelné meg. A lovag hosszú ideig élt velünk a palotában, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is vette volna a fáradságot arra, hogy komolyabban társalogjon velem. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képes lenne rá. Bájgúnár, így tudtam volna leginkább jellemezni, de az illem nem engedte, hogy hangosan is kimondjam.
- Remélem, hogy Ser Thane megérdemli a bizalmat – mondtam csendesen, finom mosollyal a szám szegletében. Nem voltam elég bátor és erős ahhoz, hogy örök kárhozatra ítéljem a lovagot, ha esetlegesen összetörné egykori barátném szívét, de Celawannak ennek ellenére is éreznie kellett a szavaim mögül kicsendülő törődést, amit a főtanácsos lánya irányába tanúsítottam. A fivérem szája szegletében ülő hamiskás görbület nem túl sok jót ígért kettejüknek.
- Anyánk nehezen fogadja el, hogy már nem vagyunk gyermekek – szusszantottam szelíden, minden szeretetemmel gondolkodva Lady Earynra, és a nehéz, néha túlságosan is fárasztó fontoskodására, ami azóta, hogy édesapánk elhunyt, mintha egy árnyalattal súlyosbodott volna.
– Emlékszel még arra, hogy gyermekkorunkban minden lefekvés előtt elénekelte azt a dalocskát? Mindig olyan vidám volt… Hogy is van? – egy pillanatra összeráncoltam a szemöldököm, míg a dal első néhány sora eszembe nem jutott. Nem is gondoltam rá, hogy ki hallhat, ajkaimról gondtalan nyugalommal perdültek le az első sorok, mintha csak egy régi emléket idéznének fel: - Földből lett szép levendula, kék színből jár. Itt áll most hű szíved ura, csak téged vár – a végét elnevettem, csacskán megrázva a fejem, mintha magam sem érteném, hogyan juthatott eszembe ez a kis apróság. Sosem éreztem olyan közel magamhoz az édesanyámat.
Nem sejtettem, hogy későbbi szavaimmal kellemetlen perceket hozhatok majd nosztalgikus, testvéri társalgásunkba, kezdvén azzal, hogy nem vagyok hajlandó hasztalan nézője lenni egy polgárháborúnak. Celawan úgy festett, jól szórakozott makrancos kijelentésemen. Csak mosolygott.
- Bármit, amivel segíthetek – jelentettem ki határozottan, búzakék szemeimet olyan nyíltsággal és küzdőszellemmel emelve a fivéremre, mintha készen lennék arra, ha esetleg ki kell állnom a saját igazamért. Anyánk valószínűleg nem dicsért volna meg ezért a cselekedetért. Nem tudom, hogy mit cselekedtem volna, ha már ott magamra haragítom a herceget.
Ha a harcban való részvételemmel nem is, de úgy hiszem, hogy a koronáról szőtt szavaimmal elértem. Bármennyire is szelíden csendült a testvérem hangja, elég régen ismertem már ahhoz, hogy felismerjem a mozdulatai mögött megbújó feszültséget. Ha nem bánta, megálltam, de csak arra az időre, hogy szavaimmal egy időben, kényelmesen fordulhassak felé, hogy lássa őszinteségem.
- Békét akarok, Celawan, és a béke megteremtéséhez erős uralkodóra van szükség – mondtam, de miközben kék szemeim nyugodalmasan pihentek meg a férfi vonásain, szabad kezem izgatott táncot lejtett a ruhám díszein. – Egy politikai szövetség, amit a radaganok kívánnak nem ostobaság, főleg, ha meggyőződünk róla, hogy valóban van mögötte fedezet – formáltam úgy a szavaimat, mintha egy tanácsteremre-való politikust igyekeznék meggyőzni az igazamról, nem pedig a testvéremmel folytatnék egy egyre kínosabbá váló beszélgetést. Bárhogyan is volt, éppen arról igyekeztem meggyőzni a férfit, hogy álljon készen arra, hogy előbb-utóbb talán szembe kell szállnia a királlyal, hiába rokonság, vagy a mélyen gyökeredző barátság. Nem reagáltam arra, amikor elém festette annak képét, mi lenne velünk, ha egy másik család kerülne hatalomra; Úgy tűnt, hogy nem értette, amit korábban mondani kívántam.
Isandára úgy tekintettem, mint egy nővérre; Egy időnként pazarló, giccses, harsány nővérre, aki minden rossz cselekedete ellenére jó szándékú teremtés volt, akit megsebzett egy érdekházasság. Sajnáltam, amiért most azzal kellett szembenéznie, hogy a férje fattyút nemzett.
- Ugye nem akartok bántani egy gyermeket? – kérdeztem hirtelen, és a gondolattól a maradék vér is kiszökött az arcomból. Nem hittem a fülemnek, hogy egy kisbabára bárki is problémaként tekinthet. Egy gyermek az Istenek ajándéka, aki nem tehet arról, hogy hová is születik.
A szökőkút látványa, mint minden egyes alkalommal, amióta az eszemet tudom, megnyugvással töltött el. Jól esett, hogy ujjaimat megmárthatom a hűs folyamban még akkor is, ha ez azt eredményezte, hogy a ruhámat itt-ott vízcseppek pettyezték, rombolván a megjelenésemen.
- Nem bánom, szeretek utazni – mondtam. – A legszívesebben lóháton mennék, de kétlem, hogy anyánk ebbe beleegyezne. Nem tudnád meggyőzni? – kérdeztem, szelíden kérlelő pillantást intézve a testvérem felé. Szerettem lovagolni, de nem sok alkalmam volt rá, különösképpen a támadás óta. Édesanyánk azóta kísérettel sem engedett a város falain kívülre, az utcákon pedig közel sem olyan élvezetes lovagolni, se nekem, se Mistralnak. A szaván kellett volna fognom a legutóbb Sir Ravenwoodot, gondoltam egy mély, lemondó sóhajjal.
Nem tudom, hogy kimondtam-e hangosan, de egy pillanatra éltem a gyanúval, hogy talán igen, hiszen a bátyám olyan kérdést szegezett nekem, amire nem voltam felkészülve. Zavartan fúrtam pillantásom a lecsorduló vízsugarakba, egy rövid ideig eljátszván, hogy nem hallottam szavait.
- Ha úgy gondolod, hogy Warren a megfelelő személy a feladatra, akkor nem ellenkezem. Bízom a meglátásodban – mondtam végül, kínosan ügyelvén arra, hogy szavaim ne árulják el boldogságomat, pedig belül madarat lehetett volna fogatni velem. Hosszú ideje nem volt rá példa, hogy a testvérem átengedte volna nekem vazallusa szolgálatait; Amióta visszatért, ragaszkodott hozzá, hogy a jobb keze segítsen az ügyei elrendezésében. Alig találkozhattam vele.
- Természetesen nyerni fogsz – bólintottam nagy komolysággal, mindenféle hízelgés nélkül. A fivéremet lóra teremtették, és elég kemény ellenfél volt ahhoz, hogy ne kételkedjek győzelmében. – Úgy gondoltam, hogy kedves gesztus volna… Ha már veszít, legalább azzal a tudattal adhassa vissza a címet, hogy egy hercegnő is mellette tette le a voksát – szólaltam meg békítően, amikor úgy festett, megharagszik, amiért a szalagom Ser Gildas karjára kötném. – A szívem minden szeretete a tiéd, ez nem elég? – kérdeztem lágy, kedves hangon fordulva a fivérem felé. Kételkedtem benne, hogy sokáig tudna rám zsémbelni a kósza gondolataimért.
Kezeimet az ölembe fektetve továbbra is a kút káváján ücsörögtem, onnan figyeltem Celawant, amint a rózsákhoz sétál. Háttal volt nekem, így nem láthattam, hogy pontosan mit csinál.
- Egyikükkel sem sikerült túl sok szót váltanom, de mind Vieira nagykövetet, mint pedig a húgát kedvesnek találom. Néha túlságosan is annak – utolsó gondolataimat csak egy kis szünet után mertem hozzátenni, félvén, hogy az érintettek esetlegesen meghallhatják. A vendégszobák nem voltak messze, és a szolgáktól tudom, hogy a nagykövet szívesen időzik a kertben.
- Te mit gondolsz róluk? – kérdeztem vissza anélkül, hogy én magam hosszasabban fejtettem volna ki a véleményemet. Egyelőre nem álltam készen arra, hogy bármiféle bírálatot mondjak felettük.
Valaki megköszörülte a torkát. Az egyik talpig kiöltözött szolga állt a kert bejáratánál, udvariasan várva az alkalmat, hogy végre megszólalhasson. Nem tudom mióta lehetett ott. Zavartan mosolygott.
- Lady Earyn üzeni, hogy a vacsora tálalva, Fenségek – hajolt meg olyan mélyen, hogy kezdtem félni tőle, hogy a kampós orra a végén még bele fog állni a talajba. Bic |
Az ifjabbik Llewellyn-fiú említésére kellemesen felnevettem, nem tudtam nem egyetérteni a húgommal; ha a Rheyában töltött hosszú évek alatt valamit megtanultam az udvar viselkedéséből, hát az az volt, hogy semmiféle szóbeszéd nem kelt szárnyra alapos ok nélkül. Voltak benne túlzások és felesleges kiszínezések, de semmi nem pattant ki csak úgy a pletykafészkek fejéből.
- Alighanem igazad kell, hogy legyen, de ha a szóbeszédek igazak, a kisasszony többre értékeli Sir Llewellyn társaságát, mintsem örök haragot esküdjön – húztam hamiskás mosolyra a szám sarkát. Kíváncsi voltam, valóban házasság lesz-e a vége; Gareth fontos szerepet töltött be a családunk és az udvar életében, ezért a lányának is méltó férjet kellett találnia. Egy Llewellyn sarj éppen megfelelt volna erre a szerepre, de én is tudtam, amit tudtam – nem mertem volna fogadni arra, hogyan fog hatni a lovagra az aerteni levegő és az apja csinos kis jegyesének pillantása.
- Hagyd csak, hadd élje még ki magát egy kicsit – legyintettem elmosolyodva a húgom anyánkkal kapcsolatos javaslatára. – Azt hiszem, csak a maga egyedülálló módján éli meg, hogy hamarosan már nem csak a birodalom, hanem egy másik asszony javára is le kell mondania a fiáról. Hagyjuk, hadd tervezgesse kedvére az esküvőt, Aertenben bőven lesz lehetőségünk bepótolni Tyriával az elvesztegetett időt – pillantottam le rá továbbra is mosolyogva.
Drusala határozott, makrancos kijelentésére a szemöldököm csaknem a hajam tövéig szaladt, miközben újra az én galamblelkű, makacsul is törékeny virágszálnak látszó kishúgom felé fordítottam a tekintetem.
- Hát mi mást fogsz csinálni? – kérdeztem vissza elnyújtva a szavakat, ügyelve rá, hogy ne sértsem meg a jókedvemmel; attól tartok, a szám sarka viszont árulkodó módon megrándult a gondolatra, ahogy elképzeltem a madárcsontú teremtést karddal a kezében. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán megemelni is képes lenne, a húgomat nem a harcászatra teremtették és formázták az Istenek – arról nem is beszélve, hogy még a légynek sem tudna ártani. Valószínűbbnek tartottam, hogy ő maga is inkább a háború sérültjeinek ellátásra gondolt, nem mintha ez engem jobban megnyugtatott volna; Drusala lelke érzékeny volt, féltem volna, hogy előbb-utóbb beleroppan a látványba. A háború borzalmas tudott lenni, a következményei pedig nem voltak neki valók.
Ha a húgom előző szavai megleptek, akkor a következő okfejtésén egészen megdöbbentem. Szemeim lassan fordultak Drusala felé, hogy a szokatlanul megfeszülő vonásokat figyeljék, miközben ő az óvatos szavakat formálta; talán haragra kellett volna gerjednem a kijelentése mögött megbúvó egyik lehetséges jelentés gondolatára, de egyelőre nem tettem. A húgom sok minden volt, de semmiképpen sem ostoba, első körben bizalmat kellett szavaznom neki, és nem arra gondolnom, hogy talán azt kívánta javasolni, hogy mondjunk le a koronáról.
- Más út alatt mit értesz pontosan, húgom? A radaganok támogatását, vagy a korona átadását egy családnak, akik egyszer már nyíltan fellázadtak az ellen, kockáztatva ezzel egész Aglanir békéjét? – kérdeztem szelíden. Nem féltem a folytatástól, mert bár a hangomat lehalkítottam a kényes téma miatt, pontosan tudtam, hogy a palotának ezen a szakaszán kizárólag az én embereim álltak őrt. – Jól mondtad, a koronát a családunk jelképezi, nem egyedül Thelion; biztosíthatlak róla, hogy mint a családunk tagja, igyekszem őt mindig a megfelelő út felé terelni, hogy ne hozhassunk ránk szégyent, vagy valami még rosszabbat. Tudod, hogy mit tesznek a letaszított uralkodói családok tagjaival, ugye, Drusala? – A hangom egyszerre volt halk és hűvös, nem volt célom megrémiszteni a húgomat, de emlékeznie kellett a következményekre; annak a következményeire, amit a szavai sugallhattak. Hercegnő volt, tudnia kellett, hogy vigyáznia kell minden egyes szóval, ami elhagyja a száját, és minden egyes gondolattal, ami megszületett a fejében. – Soha nem hagynám, hogy ilyesminek tegyen ki titeket – váltottam aztán vissza a gondoskodó báty gyengéd, megértő hangjára.
- Beszélni fogok az unokatestvérünkkel, és meg fogjuk oldani a problémát – ígértem bátorító mosollyal. – Isanda erős nő, túl fogja élni ezt is, ahogyan minden mást. Ki tudja, talán ennek köszönhetően mindketten másképpen fognak állni a törvényes utódok kérdéséhez is – tettem hozzá, bár Theliont ismerve szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a d’Evreux fiú megjelenése nem fog változtatni a hozzáállásán. Szerencsére.
Halvány mosollyal a szám sarkában figyeltem a szökőkúthoz siető húgomat; így sokkal inkább emlékeztett a pajkos kislányra, mint bármikor. A felesleges erőszakról tett kijelentésére csak felnevettem, és a fejemet ingatva sétáltam közelebb hozzá.
- Tudod jól, hogy mi nem így tekintünk rá. Az Istenek bajnokának lenni megtiszteltetés, bárki büszkén viselné a címet, még ha a legjobb barátai vagy a rokonait is kell legyőznie hozzá – vontam vállat könnyedén, aztán huncut mosolyra húztam a számat. – Az utazás egyébként is végtelenül hosszú és kényelmetlen lesz, mire Aertenbe érünk, azt fogod kívánni, bár soha ne indultunk volna el.
Nem tudtam hová tenni Drusala hirtelen jött cserfességét, szokatlan volt tőle ez a hirtelen jött, könnyed szóáradat; nem vallott rá az ilyesmi, és fogalmam sem volt, vajon mit próbál leplezni vele.
- Talán jobban örülnél, ha hármuk közül vigyázna rád valaki? – billentettem egy kissé oldalra a fejemet, enyhén összevont szemöldökkel. Nem voltak hozzászokva, hogy éppen a húgom viselkedjen furcsán, lévén az egyik legkiszámíthatóbb teremtés egész Aglanirban. – A három lovag kitűnő munkát végez, de Warren képességeiben és szolgálataiban bízom meg leginkább. A sokévnyi tapasztalat, gondolom – tettem hozzá, bízva abban, hogy nem lesz több ellenvetése. Mégis miért akarná, hogy éppen az a selyemképű Ravenwood legyen mellette Warren helyett?
- Igen, indulok, és úgy tervezem, hogy nyerek is – vigyorodtam el magabiztosan. – A menyasszonyom szalagja reményeim szerint biztosítja is számomra ezt a szerencsét – értettem egyet; noha megfordult a fejemben egy bizonyos gondolat, amit viszont nem oszthattam meg a húgommal. Ha valakitől, hát Tyriától biztosan kitelne, hogy inkább a nagybátyja karjára köt szalagot, csak azért, hogy borsot törjön az öntelt és arrogáns orrom alá, gondoltam jókedvűen.
- Ó, szóval úgy! – vontam fel a szemöldökömet, méltatlan felháborodást színlelve. – Inkább Sir Olwynnak nyernéd meg a tornát harmadjára is, mintsem a bátyád fejére hozd az Istenek szerencséjét? Szépen állunk, kishúgom, mondhatom... Micsoda hálátlanság! – ingattam a fejem, de a szám sarkában játékos mosoly bujkált.
A szökőkút melletti ágyáshoz lépve az ujjaim köré fogtam egy jókora rózsabokor virágát, amelynek a színe éppen olyan vörös volt, mint a vér... vagy a családunk címerének vöröse.
- Egyébként mi a véleményed a vendégeinkről? – kérdeztem egy már sokkal könnyedebb hangnemben, mint ahogy az imént kerültek szóba a radaganiak. – Elvonatkoztatva persze attól, hogy jóanyánk miatt tartanod kell a nagykövettől, és hogy a testőrük olyan, mint egy szobor, de valószínűleg éppen annyira halálos, mint amennyire szótlan – tettem hozzá elmosolyodva. – A nagykövet húga egészen kedves teremtésnek tűnik, nem gondolod?
Hamarosan ideje volt elindulnunk arra a bizonyos vacsorára, éppen a vendégekkel, de előtte mindenképpen ki akartam kérni Drusala véleményét is velük kapcsolatban. Én egyikükben sem bíztam, de a húgomat egészen más fából faragták; kíváncsi voltam, ő hogyan vélekedik róluk és az idejövetelükről. |
Nehéz úgy hazudni, hogy nem tudom, mi az igazság, szólalt meg a szelíd kis hang a fejemben, miközben búzakék szemeim megállapodtak a fivérem acélos tekintetében. Nem tudtam, hogy mit érzek pontosan, csak azt, hogy helytelen. Helytelen, mert egy pillanatra megfeledkeztem a kötelességeimről.
- Tudom, hogy mindig azt teszed, amit kell – mondtam szelíden, miközben a fivérem könnyedén két tenyere közé fogta az arcomat, hogy csókot nyomjon a homlokomra. Bár aggodalommal töltött el azon gondolat, hogy a herceg képes lenne a saját kezébe venni a vadak ügyét, nem tehettem ellene semmit. Tisztában voltam azzal, hogy amit Celawan Sagramour eldöntött, annak egyedül Celawan Sagramour állhatja útját. Bár nem volt király, jómagam mégis valódi uralkodót láttam a testvéremben.
Valóban megnyugvással töltött volna el, ha kicsivel több időt tölthetnék leendő testvérem társaságában. Meggyőződésem volt, hogy a lány és én kölcsönösen tanulhatnánk egymástól, és szívből reméltem azt is, hogy valódi barátnék lehetünk valamikor. Akkor talán Ysolde-dal is megbékülhetek, gondoltam önzőn. Lady Ysolde Olwyn és én egykoron jó barátok voltunk; mondhatni, testvéremként szerettem tünékeny gyermekéveimben. Sok időt töltöttünk együtt, amikor apáink adókról, földekről, és küszöbön álló háborúkról vitatkoztak a tanácsterem oltalmában. Ahogyan az azonban lenni szokott, a kislányok felnőnek, s a korral anyám elfoglaltságok tömkelegét helyezte vállaimra elérvén, hogy megszakadjék egy kedves barátság. Fájt az a távolságtartás, amellyel a főtanácsos lánya viseltetett irántam, s hogy a szemében Drue-ból, egyszerűen hercegnővé avanzsáltam.
Puha, szerető mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor a fivérem megemlítette, hogy Lady Ysolde is velünk utazik a tengerhez a tornára. Nem kételkedtem a bátyám szépségről szőtt szavait illetően.
- Azt hiszem, hogy Sir Thane is számíthat majd néhány kellemetlen percre – jegyeztem meg szelíd, mellékesnek szánt hangon. Bármilyen távol is kerültünk egymástól a lánnyal, hozzám is elértek azok a szóbeszédek, amelyben a lovag és a lady kapcsolatát feszegették; Ha Ysolde valamit is megtartott régi természetéből, biztosra vettem, hogy a királyné fivérének hirtelen távozása, nem olyasmi, amit preferálna.
- Ez teljesen anyánkra vall! Már megint mindennek róla kell szólnia! – ráztam meg a fejemet. Ámbár szavaimnak akár dorgáló éle is lehetett volna, nem volt. Könnyed, beletörődő hangon szóltam, szavaimat szélesre szaladó mosollyal kísérve. Minden hibája ellenére szerettem Lady Earynt, és ennek köze sem volt ahhoz a bizonyos gyermeki kötelességnek. Érzéseim tiszták, és határozottak voltak vele szemben. – Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Nem ígérem, hogy hallgatni fog rám, de azt hiszem, ebben a kérdésben verhetek belé némi megértést – pillantottam a hercegre felajánlva szolgálataimat.
Az, hogy az amúgy is megosztott erdő újabb lakókkal lett gazdagabb, nem volt megnyugtató. Bármennyire is igyekeztem kiverni a fejemből az érlelődő gondolatokat, napról-napra erősödött a félelmem azzal kapcsolatban, hogy polgárháború közeleg, amelyben emberek fognak odaveszni. Értelmetlenül.
- Ha harca kerül a sor, ne hidd, hogy karba tett kezekkel fogok ülni a palotában – közöltem tömören, makacsul előre szegett tekintettel. Nem voltam harcos termet. Még az is külön nehézséget okozott, ha le kellett csapnom egy legyet, bár mint a királyi család tagjának, erre is voltak embereim. Sosem tanultam karddal, vagy íjjal bánni, mert anyánk szerint a küzdelem a férfiak dolga, a miénk pedig az, hogy hazavárjuk őket. Mégis készen álltam rá, hogy megszegjem a szabályokat, ha arra van szükség, és beálljak a laikus felcserek sorába, aki ha mással nem is, egy hűs tenyérrel, és némi kedvességgel segíthet egy megsérült katonán. Semmiképp sem akartam felesleges résztvevő lenni egy küzdelemben.
- Évszázadok hosszú sora óta a családunk jelképezi a koronát, Celawan – fordultam szembe a fivéremmel határozottan, olyan megfontoltan ejtvén ki a szavakat, mintha tojáshéjon lépkednék. – Ha a korona alkalmatlan arra, hogy megvédje a birodalmat, és határozott döntéseket hozni, akkor valóban ideje más utat választani – halkítottam le a hangom, hirtelen nyelvén el a mondandóm végét. Magamat is megleptem ezzel a kijelentéssel, hiszen eddig minduntalan igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Thelion nem a megfelelő ember a trónon. Tudtam, hogy a testvérem ugyan úgy tisztában van a kuzinunk gyengeségével, mint én magam. Azt azonban még mindig nem hittem, hogy képes lenne hatalomra törni. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen ostoba vagyok.
Szerencsére a fivérem mindig tudta, hogy mit mondjon ahhoz, hogy megnyugtasson. Nem volt ez másképpen most sem, mégis kevésnek éreztem. Kevésnek éreztem ahhoz, hogy elűzze a fattyúról szőtt gondolatok hadát. Nem voltam ostoba. Ha Thelionnak házasságon kívül született gyermeke, az nem jelent jót; könnyedén alább áshatná a családunk becsületét. Nem volt szabad hát, hogy kiderüljön.
- Szegény Isanda… Micsoda szégyen – ráztam meg a fejem teljes együttérzéssel gondolván a királynéra. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem gyermekről, hanem testvérről volt szó. Jobbnak láttam, ha nem veszegetem tovább a témát, hiszen a palotában a falnak is füle lehet. Mégis, ha belegondoltam, hogy az unokafivérünk házassága éppen úgy el van rendezve, mint amelyikbe édesanyánk engem is igyekezne bűbájos mosollyal belekényszeríteni, minduntalan összerándult a szívem.
Időközben elértük a kertet, orromat pedig csakhamar el is töltötte a nyíló virágok friss illata. Ha a testvérem nem bánta, egyenesen a szökőkúthoz irányítottam, és kibújtam a felkínált karja oltalmából. Kislányos izgalommal telepedtem le a káva szélére, és nyújtottam vékony ujjaimat a víz felé.
- Igazából az utazást jobban várom, mint a tornát. Tudod jól, hogy nem kedvelem különösképpen a felesleges erőszakot – döntöttem oldalra a fejem, hogy a pillantásom a vállam fölött megállapodjék a férfin. Majdnem kibillentem az egyensúlyomból, amikor megemlítette, hogy kit talált nekem kísérőül. Szerencsére időben sikerült megkapaszkodnom a kút szegélyében, így nem huppantam ügyetlenül vízbe.
- Hogy Warren? – kérdeztem, igyekezvén olyan hangot megütve, amely a legtermészetesebbnek hat. – Természetesen nem bánom, ha valóban úgy gondolod, hogy el tudsz tekinteni a szolgálatától. Úgy tudom, hogy Sir Ravenwood és Sir Riker is velünk tart, nem is beszélve Sir Colinról. Azt hiszem, hogy a biztonságunk a legkevesebb, amiért aggódnunk kell – mosolyogtam olyasféle cserfes áradozásba kezdve, amely tőlem szokatlan volt; Lelkesedésem természetesen a fivérem jobbkezének szólt, ámbár jobbnak láttam ezt úgy leplezni, mintha csak az szórakoztatna, hogy milyen nagy kompánia vág neki az Aertenbe vezető útnak. – Idén elindulsz a tornán? – kérdeztem érdeklődve. – Csak azért kérdezem, mert idén azt hiszem eggyel több hölgy fog szalagot kötni a karodra – mondtam huncutul célozva Tyriára. Régi hagyomány, hogy a nemes hölgyek a torna előtt szalagot kötnek annak a lovagnak a karjára, akihez a szívük húz, vagy akinek a győzelméért szurkolnak. Jómagam eddig mindig a bátyámnak adtam a sajátomat, kivéve azt az alkalmat, amikor eljegyeztek; akkor az illendőség úgy kívánta, hogy ne így tegyek. – Ha Tyria neked adja a szalagját, azt hiszem, hogy nekem illene az enyémmel Sir Olwynt megjutalmaznom. Nem gondolod? – vontam fel a szemöldököm játékosan. |
Éreztem, hogy Drusala hazudik, vagy ha nem is kimondottan hazudik, de titkol valami előlem; szokatlan ösztön volt ez éppen a húgommal kapcsolatosan, elképzelni sem tudtam, mi lehet az, ami még őt is képes rávenni arra, hogy ne legyen velem őszinte, de nem volt kérdés, hogy ki fogom-e deríteni. A megrebbenő szempillái, a szemeiben ülő bizonytalanság és az, hogy szinte láttam rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül a szemkontaktus fenntartása – mind-mind arra utaltak, hogy a húgom elhallgat valamit. Miről nem akarja, hogy tudjak?
- Tudom – feleltem a kijelentésére egyszerűen, amikor már végképp nem volt képes tovább a szemeimbe nézni; vele ellentétben az én szavaim sziklaszilárdak voltak, a mosolyomban pedig nem volt fellelhető a hamisság szikrája sem. – A vademberek hamarosan meg fogják tanulni a leckét; többé nem kerülhetsz ilyen helyzetbe, megígérem – tettem hozzá elkomoruló hangon. Nem kényszerítettem tovább arra, hogy a szemembe nézzen, csak a két tenyerem közé fogtam az arcát és homlokon csókoltam. A nomádoknak valóban ideje volt kapniuk egy leckét; nagy hibát követtek el, amikor éppen a húgomra támadtak rá, és Thelion teszetoszaságának is éppen ideje volt már véget vetni. Nem volt más választásom, parancsba kellett adnom a tanács hozzám hű embereinek, hogy a következő ülésen mindüknek a határozott fellépést kell támogatni, még akkor is, ha őfelsége máshogyan vélekedik.
- Biztos vagyok benne, hogy örömmel venné, ha megkérnéd – mosolyodtam el a Tyriával kapcsolatos reményeit hallva. – Ő is szeretne megismerni téged, erről biztosíthatlak, csak meg kell teremtenünk azokat a szabad időszakokat, amikor édesanyánk hagy titeket kibontakozni – tettem hozzá kiszélesedő mosollyal, hamiskás oldalpillantást vetve a húgomra. – Tyria és te lesztek a bál legszebb hölgyei – helyesbítettem, csak részben azért, mert az illendőség úgy kívánta, és sokkal inkább azért, mert valóban így gondoltam. A húgom és a menyasszonyom is egy-egy ragyogó csillag volt Aglanir égboltján, a szépségük pedig éppen azért nem volt egymáshoz mérhető, mert egészen másból eredt.
Halkan felnevettem Drusala vallomásán, de aligha tudtam volna hibáztatni azért, amit Howe fiatalabbik lányával kapcsolatban érzett. Lynet Llewellyn a maga hivalkodó és hiú jellemével szerette hallatni a hangját és szeretett feltűnést kelteni még akkor is, ha erre nem volt szükség; a lány minden volt, ami a húgom nem. Az öreg Llewellyn persze ettől még szerette volna a másik lányát is a királyi családban tudni, de nekem eszemben sem volt a szükségesnél több időt tölteni egy ilyen lány társaságában; pláne nem akartam még egy Isandát hozni a kincstár nyakára. A tartalékainknak bőven elég volt a királyné költekezése.
- Lynet Llewellynnek alaposan fel kell kötnie a nemlétező nadrágszárát – jegyeztem meg vidám mosollyal. – Úgy hallottam, Gareth főtanácsos is elhozza magával Lady Ysolde-ot; így hárman már egészen biztosan meg fogjátok nehezíteni a napjait.
Elmosolyodtam a húgom Tyriával kapcsolatos tanácsain; amikor egy pillanatra megtorpant, akkor is csak mosolyogva biccentettem, ösztönözve, hogy folytassa. Tőlem szokatlan módon ezúttal minden erőmre szükségem volt, hogy a gesztusom szelíd maradjon, és ne vigyorodjak el szélesen és jókedvűen – Drusalának fogalma sem volt róla, hogy az én szelíd, elveszett menyasszonyom éppen aznap délután derítette fel a várost, egyedül.
- Nem tévesztem szem elől Tyriát, ezt megígérhetem – biztosítottam, és csak ezután engedtem meg magamnak egy apró vigyort. – Azt hiszem, jelenleg is édesanyánk a legnagyobb akadály kettőnk között; annyira felvillanyozza az esküvői készülődés, hogy bizonyára meg sem fordul a fejében, mi van, ha a menyasszony és a vőlegény egymásra is szánnának néhány percet – jegyeztem meg, gondosan megőrizve a vidámság és a komolyság kellő arányát.
Meglepve vontam fel a szemöldököm, amikor Drusala megemlítette az Aldayr família visszatértét, de a folytatást hallva már sokkal kevésbé éreztem váratlannak a dolgot; Hát persze, hogy Earyn Sagramour kérdezősködik, és még a lányával is megosztja az aggodalmait. Én magam sem szerettem tudatlanságban tartani a húgomat, de az, amit anyánktól hallott, egyelőre nem volt több felesleges riogatásnál; még nem tudtuk biztosan a céljaikat, az arduinnai nemesek pedig összesen is csak annyian voltak, hogy azzal még könnyedén elbántak volna a pusztán Rheyában állomásozó katonák is.
- Egyelőre semmi okunk az aggodalomra, vagy meggondolatlan következtetésen levonására; igyekszünk kideríteni az Aldayrok pontos szándékait, és ha nem törnek szánt szándékkal a birodalom békéjére, akár még a tárgyalások lehetősége is fennáll. Senki nem szeretne polgárháborút – ráztam meg a fejem, majd megnyugtató mosollyal pillantottam le rá. – A legfontosabb szövetség már megköttetett ezügyben, Lord Tomas, az első unokatestvérük éppen nemrégiben ígérte nekem a húga kezét.
Drusala következő kijelentésén halkan felnevettem, mielőtt határozottan megráztam volna a fejem.
- Ha egy másik birodalom harcosaira lenne szükségünk egy polgárháború leveréséhez, az nem éppen a korona alkalmatlanságát bizonyítaná? – kérdeztem vissza szelíden, mégis határozottan. – Ekkora erővel akár át is nyújthatnánk a koronát az Aldayr családnak; bár, mint azt már említettem, egyelőre nem tisztázott, pontosan mit is akarnak elérni. Nem kell aggódnod sem miattuk, sem pedig a házasság miatt, a családfő akkor is én vagyok, ha édesanyánk előszeretettel feledkezik meg erről – tettem hozzá egy már sokkal könnyedebb hangnemben, mosolyogva.
- A legkevésbé sem bosszantasz – vontam össze egy kissé a szemöldököm, miközben figyelő tekintetem megállapodott a húgom finom vonásain. – Azért vagyok, hogy feleljek a kérdéseidre, és megnyugtassalak, ha kell; és azért, hogy a te nevedben is megvédjek mindent, amit szeretsz és mindent, amit ismersz. – Ezúttal nem törődtem azzal, hogy ki járkál a folyosón, amikor lehajolva atyai csókot nyomtam Drusala szőke fürtjeire a feje tetején.
A szemöldököm ismét feljebb kúszott a homlokomon a következő szavaira, és a bizonytalanságtól rekedt hangjára. Egyelőre nem tudtam más fenyegetésről, mint a d’Evreux fattyúról, de Thelion hajlamos volt nem látni a fától az erdőt, ezért nem lettem volna meglepve, ha nem szúr szemet neki egy ilyen egyértelmű dolog sem. Viszont, tekintve, hogy nem volt tudomásom másik fattyúról... ezúttal alighanem meglepetést okozott.
- Thelion egyelőre nem említette nekem az ilyen irányú aggodalmait – ráztam meg a fejem összevont szemöldökkel. – Azt hiszem, ez újkeletű probléma lehet, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megosztja velem is, ami a tudomására jutott. Egy fattyú kérdése nem gyerekjáték, ha igazat szólt, és nem csak az indulat beszélt belőle, akkor komolyan kell vennünk a dolgot – jelentettem ki komoran, ez a hangnem pedig nem változott meg később sem, mielőtt egy nehéz sóhajt követően újra megszólaltam volna. – Az unokatestvérünk házassága nem felhőtlenül boldog, Drusala – folytattam lehalkítva egy kissé a hangomat. – Talán csak egy hullámvölgyről van szó, talán tartósabbról... Az ő helyzetükben az örökös kérdése talán még kritikusabb, mint egyébként.
Amikor elértük a széles, boltíves kaput, ami a kertbe vezetett, mintha hallgatólagos egyezményt kötöttünk volna; a kert nyugalma és szépsége sokkal kellemesebb és nyugodtabb témákat kíván.
- Várod már az utazást és a tornát? – igyekeztem könnyedebb vizekre evezni a témaváltással és egy finom mosollyal. – Remélem, megfelel, ha a legtöbb alkalommal Warren fog téged kísérni; Aertenben ilyenkor szépen összegyűlnek a szélhámosok és a bajkeverők, nem szívesen bíznám másra a biztonságodat. |
Félő volt, hogy a herceg végül megelégeli a szenvtelenségemet, és inkább visszamenekül az íróasztala mögé a vacsora kezdetéig. Ezt pedig nem akartam.
- Már megint bosszantalak – sóhajtottam megbánón. – Annyira sajnálom. Egyszerűen csak félek, hogy minden, amit szeretek, amit ismerek… - nem fejeztem be a mondatot, egyszerűen elharapva a végét a távolba tekintettem, miközben egyre közelebb értünk a kert nyugalmához; Ott már nem akartam efféle nehéz témákkal terhelni, de még volt valami, amiről mindenféleképpen szót kellett ejtenem. Bizalmasan.
- Hallottam, ahogy a király és a királyné veszekednek – szólaltam meg rekedten. – Thelion szó szerint azt mondta; Nem engedem, hogy egy fattyú veszélyeztesse a hatalmamat… Úgy éreztem tudnod kell róla, ha bárkinek van fogalma arról, hogy ez mit jelent, azt Te lehetsz – az unokafivérem nőügyei, és az ezeknek az esetleges eredményei nem olyasminek számítottak, amiről szívesen hallottam volna. Nem sejthettem, hogy más áll a háttérben, és nem is számított. Nem kértem a testvéremet, hogy magyarázza meg. |
Drusala. Anyám a tánc, és a jókedv istennőjéről nevezett el, hogy milyen indítatásból azt nem tudom. Serene, a régi dajkám – aki tisztességben őszült meg, és amikor úgy érezte, hogy elég idős vagyok már, hogy megálljak a sarkamon nélküle is, vidékre költözött kedves rokonaihoz -, gyakran emlegette, hogy milyen boldog volt édesanyám, amikor hosszú idő után, egy kislányt is a karjában tarthatott. A fiú az országhoz tartozik, de a lány, az anyjához, mondta büszkeségtől gyöngyöző homlokkal, legalábbis a dajka szerint. Akárhogyan is volt, az évek alatt Lady Earyn sokat dolgozott azon, hogy engedelmes gyermeket faragjon belőlem, nekem pedig minden szándékom megvolt rá, hogy soha, semmilyen körülmények között ne okozzak neki fájdalmat, vagy csalódást. Ha a kívánsága az, hogy cicomás gúnyában, és kényelmetlen cipőben vészeljem át az estét, nem ellenkeztem. Ahogy máskor sem.
Önzőn reméltem, hogy annak ténye, hogy a bátyám házasságra lép Tyriával, és az, hogy Thelion unokafivérem felesége szintúgy egy nagy családból került ki annak idején, elég lesz ahhoz, hogy megtöltse anyánk ambícióit, és megkegyelmez rajtam. Az utóbbi időben azonban túl sokszor hozta szóba ahhoz, hogy ezen reményeim gyökeret ereszthessenek a lelkemben. Fájdalmas volt belegondolnom, úgy lehet, hamarosan díszes kompániával indulok el új otthonom felé, és nem csak szeretett családom miatt kell itt hagynom a szívem egy részét is, hanem egy férfi miatt is, aki egész biztosan nem tarthat majd velem az úton. Akaratlan megborzongtam, amikor fivérem kiejtette a nevét.
- Hogy érted, hogy mindent? – kérdeztem megrebbenő szempillával, amikor Celawan az állam alá nyúlva, szelíd mozdulattal arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Az aggodalom kismadara ült meg a vállamon, hiszen tudtam, hogy a herceg majd’ olyan nyíltan olvas bennem, mint ahogy egy könyvben szokás. Féltem, hogy önszántamon kívül teszek tanúbizonyságot egy olyan érzelemről, amelynek voltaképpen meg sem szabadott volna születnie bennem. – Jól vagyok, bátyám. Csak azt hiszem, hogy egy árnyalattal több ízelítőt kaptam abból, ami odakint van, mint amennyit reméltem – feleltem a kérdésére szelíd hangon, gondosan ügyelve rá, hogy megválogassam a szavaimat. Félő volt, hogy ha tovább faggatózik, talán nyílt bírálattal élnék, amiért az unokafivérünk ily’ botor módon hagyta elszemtelenedni a nomádokat. Hiba volt, súlyos hiba, amely majdnem az engem kísérők életébe került; az kevésbé számított, hogy én is odaveszhettem volna. – Tudod, hogy nem hazudnék neked – fordítottam el a pillantásom a testvérem arcából, miközben jámbor mozdulattal eltoltam a kezét, hogy megtörhessem a szemkontaktust. Kellemetlen dolog volt a füllentésem, de mégsem engedhettem, hogy a férfi bármiről is tudomást szerezzen. Bárhogyan is, nem akartam megsérteni Celawant.
Végtelenül megkönnyebbült kuncogás tört fel belőlem, amikor végül kifejtette, hogy valójában viccelt. Tényleg kezdett riasztó mértéket ölteni a gondolat a fejemben, hogy édesanyánk nevelése célt ért, és mára nem vagyok több, mint az Ő kicsinyített, és tökéletes mása. Félre ne értse senki, a szívem összes szeretetével szerettem az édesanyámat, de voltak olyan tulajdonságai, amiket nem szívesen birtokoltam volna. A kérők említéséről azonban jobbnak láttam, ha tudomást sem veszek. Aggasztottak.
- A torna remek alkalom lesz arra, hogy közelebbről megismerjem Őt. Szeretném, ha együtt készülhetnénk fel a nyitóbálra… Szerinted, ha megkérem, hajlandó lenne rá? – billentettem félre a fejem kissé tétován, mintha túl soknak tűnne az, amit kérni kívánok. – Van egy tiarám, amit szívesen odaadnék neki; Ha azt a ruhát veszi fel, amit édesanyánk ajánlott, pontosan illeni fog hozzá. Tyria lesz a bál legszebb hölgye, már előre látom, hogy miféle irigykedő pillantások fogják kísérni, amikor bevonul majd az oldaladon a tánctérre – nem igazán kedveltem a bálokat, mégis, most egy árnyalattal lelkesebben vártam a tengermenti mulatságot. Azt hiszem, ennek oka leginkább abban gyökeredzett, hogy egy kicsit kiszabadulhatok a palota falai mögül, és a hétköznapi terhek súlyától.
- Fogadok, hogy még Lady Lynet is elzöldül, ha megpillantja, pedig Őt tartják Tritón legpompásabb ékkövének… Nem kedvelem különösen Lady Lynetet – vallottam be bűnbánó mosollyal. Ha emlékeim nem csaltak túl nagyot, utoljára a királyi menyegzőn láttam a Llewellyn lányt; akkor még élt az édesanyja, de a betegség jelei felütötték a fejüket tünékeny szépségén. A nemes-kisasszony mindent megtestesített, ami ellenkezett az elveimmel; harsány volt, és eleven, aki fennhangon kuncogott, ha valamelyik nemes úr, vagy meghívott lovag hozzászólt a fogadáson. Bármit is tett, azt mindenkinek látnia kellett – úgy gondolom, a színpompás ruhájával, tett is arról, hogy mindenki lássa. Különös lány.
- Hízelgő, hogy ezt mondod. Számomra nem létezik nagyobb öröm annál, ha veled sétálhatok, de úgy hiszem, kérlek, ne érts félre… - torpantam meg mondandóm során egy pillanatra, hogy biztosra vegyem, nem fog megsértődni, ha folytatom a mondanivalómat. – Jobb volna, ha annyi időt töltenél a kedveseddel, amennyit lehet. Új helyre került, és idegen emberek veszik körül; Szüksége van legalább egy biztos pontba, amibe megkapaszkodhat, ha megszédül a sok újdonságban – mosolyogtam. Igazából azt fogalmaztam meg, ami számomra is megnyugtató lett volna. Emlékszem, hogy a nemetonai utazásom alatt, milyen jól esett, hogy Warren mellettem van; Tudtam, hogy ha megbotlanék, vagy megszédülnék, lenne valaki, aki a karját nyújtaná számomra stabil támaszték gyanánt.
Ámbár az átlagosnál többet beszéltem (a fivérem társaságában bátrabban, és könnyedebben viselkedem, mint idegenek előtt) mégis úgy festett, hogy a herceg valóban jobban átlát rajtam, mint szeretném. Kérdése nem lepett meg, hiszen jó testvér volt, aki többet aggódott értem, mint amennyit a helyzet valóban megkívánt. Nehezemre esett elmondani, hogy mire készül anyánk, hiszen egy kicsit olyan volt, mintha megcsalnám vele az asszonyt; Terveit bizonyára okkal hallgatta el a fia elől.
Nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amikor a herceg Lady Earyn két lehetséges jelöltjét is száműzte a veszélyforrások közül. Legalább is egyelőre. Némileg megnyugodtam, de ahhoz kevés volt, hogy mosolyom egészen vigyorig szélesedjen – pusztán szelíd, hetyke kis görbület jelent meg a szám sarkában.
- Félek, hogy édesanyánk nem fog egyetérteni veled. Szerinte éppen most van szükség a megfelelő szövetségek megerősítésére; Különösképpen azért, mert az a hír járja, hogy a Medvelord örökösei visszatértek, és nem feltétlenül elégednek meg az erdővel – búzakék szemeim sokkal nyíltabban időztek el a koronás fő vonásain, mint ahogyan az voltaképpen megszokott. Akárcsak a legtöbb hölgy, én is vágytam az információkat; ámbár, jómagam nem a szaftos pletykákban leltem meg az érdeklődést. – Anyánk beszélt Renly tanácsos úrral; Az állítja, hogy az arduinnai nemesek egy része máris felsorakozott az Aldayr fiú mögött, és könnyen lehet, hogy polgárháború lesz. Milyen lépésre készül Thelion az ügyben? – kérdeztem rekedt hangon, izzó gondolatok sorával a fejemben. Egész életemben távol tartottak a politikától, s bár kötelességem volt az engedelmes hercegnőt játszani, úgy éreztem, hogy Celawantól nyíltan kérdezhetek, még akkor is, ha nem feltétlenül kapok egyenes válaszokat.
- Könnyen lehet, hogy éppen a radagan harcosokra lesz szükségünk ahhoz, hogy megvédjük a birodalmat. Akkor is ezt fogod mondani? – vontam fel a szemöldököm hitetlenül, amikor a bátyám kijelentette, hogy nem hajlandó a kezemet adni Stepharo Vieira nagykövetnek. Máris olyan témákat feszegettem, amelyhez nem volt közöm; Félő volt, hogy a herceg végül megelégeli a szenvtelenségemet, és inkább visszamenekül az í |
- (...) A Tyriával köttetett házasságom egy időre megerősíti a kapcsolatokat a birodalomban, ezért kérlek ne érezd úgy, hogy bárkinek is joga lenne sürgetni téged. – Tenyeremet ismét a karomon nyugvó ujjaira fektettem és egy pillanatra meg is szorítottam őket, mielőtt újra megszólaltam volna; mondandóm közben ismét cinkosan mosolyogva ránk. – Anyánk lelkesedése pedig hadd legyen az én gondom.
Nem lepett meg, amikor a húgom a tárgyalások felől érdeklődött, a szám sarka mindenttudó kis mosolyra húzódott; Drusala soha nem tudta elrejteni azt a kíváncsi csillogást a szeméből, amikor ehhez hasonló, látszatra jellegtelen kérdéseket tett föl.
- A tárgyalások egyelőre óvatos medrekben folynak, azt hiszem, még mindkettőnk részéről a puhatolózás fázisában vagyunk; próbáljuk kideríteni a másik szándékait és az esetleges szövetség előnyeit önmagunkra nézve – vontam vállat. A válasz egyszerű volt, de kielégítőnek kellett lennie, ennél többet nem is mondhattam volna róla az arra alkalmatlan füleknek. – Abban viszont biztos lehetsz, hogy a szövetség alkujának tárgya Te nem leszel – szögeztem le. – Radagan az Istenek háta mögött van, sőt, még azon is túl; szóba sem jöhet, hogy olyan messzire engedjelek, bárhogyan is vélekedjen édesanyánk. |
A húgom könnyed, békés társasága éppen megfelelő volt egy rövid vacsora előtti lazításhoz; Drusala szelíd természete és irántam érzett szeretete mindig garantálta, hogy a társasága meghitt, feszültségtől és kényelmetlen dialektusoktól mentes legyen. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy hamarosan neki is a házasság útjára kellett lépnie, hercegnő lévén pedig minimum egy főnemesi címmel rendelkező férfi jöhetett csak szóba leendő férjeként; elnézve és végiggondolva a lehetőségeket ez viszont azt is jelentette, hogy ha férjhez megy, a palota és Rheya elveszíti a béke eme kis szigetét; azt, amit ő képviselt itt. Egyedül Thane Llewellynről tudtam elképzelni, hogy esetleg a fővárosban telepedik le, hozzá viszont semmi pénzért nem adtam volna a húgomat; nem volt különösebb problémám a lovaggal, de egy a nők tekintetében olyan kétes hírű fickó, mint ő, aki ki tudja hány fattyat potyogtatott már el szerte a birodalomban... Nos, nem találtam volna egészen méltónak Drusalához.
Elkerülhetetlen volt, hogy a hercegnő a házassága révén elhagyja Rheyát, de egyelőre úgy gondoltam, erre még lehet néhány évünk; hacsak nem vette magának valaki a bátorságot, hogy nyíltan megkérje tőlem a kezét, vagy nem kellett számításba vennem egy újabb, fontos szövetséget, ezzel még ráértünk. A Tyriával köttetett házasságomnak egyelőre elégnek kellett lennie.
Halkan felnevettem, amikor a húgom kifejtette, hogy szerinte szívességgel tartozik Warrennek, amiért megmentette az életét; nem vontam kétségbe a szándékait, hiszen értettem mire céloz, és bár teljesen feleslegesnek találtam a dolgot, ennek ugyancsak nem láttam értelmét hangot is adni. Egyrészt, Drusala minden bizonnyal magától is sejthette a vélekedésemet, másrészt pedig nem voltam kétségeim afelől, hogy Warren nem fogadna nem fogadna el tőle semmiféle szívességet, főleg nem ilyesmiért cserébe. Becsületes katona volt és jó barát, a feladatát végezte, amikor nem hagyta, hogy a hercegnőnek, aki a húgom is volt, baja essék.
- Warren mindent elmondott – adtam neki igazat, mosollyá szelídítve a nevetésem –, én viszont azt is szeretném hallani, téged hogyan érintettek a történtek. – Mutatóujjammal az álla alá nyúlva biccentettem egy kissé felfelé a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni akkor is, ha kerülte volna a pillantásomat; addig meg sem szólaltam, amíg tekintetem meg nem találta az enyémekhez kísértetiesen hasonló színű szempárt. – Ugye elmondanád nekem, ha bármi nyomná a szíved, Drue? – kérdeztem lágy, kedves hangon, szándékosan azt a becenevet használva, amit kislány korában annyira szeretett, egészen addig, míg édesanyánk ki nem fejtette, az mennyire nem illik egy felnőtt nőhöz, egy hercegnőhöz, és hogy égnek áll tőle a haja.
Az egyszerű tréfának induló, de számára talán túlságosan is komolyan sikerült csipkelődésre először ő maga is hasonló hangnemben reagált – mielőtt felváltotta volna a csintalan mosolyt egy kétségbeesett, bizonytalan pillantás. A reakciója jókedvre derített, de nem húztam az időt, mielőtt gyorsan megráztam volna a fejem, széles mosollyal az arcomon.
- Hát persze, hogy csak vicceltem – nyugtattam meg. – Ha valamit örököltél édesanyánktól, az a szépséged; és ha valami miatt aggódnia kell a jövendőbeli férjednek, az a megannyi konkurens a kezed elnyeréséért vívott küzdelemben – tettem hozzá, szeretetteljessé varázsolva a mosolyomat.
A Tyriáról alkotott véleménye elégedettséggel töltött el; a lány csak annyit mutatott meg neki magából, amennyi szükséges volt, és ez így volt rendjén.
- Örülök, hogy így gondolod – öntöttem elégedettségem szavakba is, ajkaimon büszke mosoly játszott. – Tyria őszintesége nem szokványos színt hozott a palotába és a fővárosba, de azt hiszem, már ránk is fért egy kis változatosság. Anyánk miatt pedig ne aggódj – pillantottam rá cinkosan –, ha szeretnél egy kis időt eltölteni a jövendőbeli testvéreddel, csak szólj, és én intézkedem.
Komolyan gondoltam az ígéretem, újabban kezdett aggasztani a gondolat, hogy Drusala talán tényleg túl sok időt tölt anyánkkal; természetes dolog volt ez egyetlen lánygyermekeként, de jól ismertem Earyn Sagramourt, és ha valaki, hát ő egészen biztosan meg tudott volna fullasztani a maga fertőjével egy olyan galamblelkű teremtést, mint a húgom. Úgy véltem, Tyria társasága jó hatással lehet rá, és egy kicsit felszabadíthatja anyánk házsártos tömlöcének poklából is.
Nevetni támadt kedvem, amikor azt említette, hogy Tyria talán zokon veszi, hogy nem vagyok mellette. Ha csak a felét sejtené annak, amit az a lány a fejemhez vágott... Biztos voltam benne, hogy többé meg sem fordulna a fejében, hogy a menyasszonyom annyira az én társaságomra vágyna. Kiéreztem azonban a hangjából a bizonytalanságot, önnön bizonytalanságát, ezért elfojtottam a nevetésem, és inkább egy biztató mosollyal az ő könyökhajlatomban nyugvó törékeny ujjaira fektettem a sajátjaimat.
- Mindig szívesen töltöm veled az időmet, Drusala, bekötött fejjel vagy anélkül – biztosítottam lágy hangon, végig a szemeibe nézve. – Nem szeretném, hogy azt hidd, a házasságom változtatni fog azon, hogy a testvérem vagy; akkor is az én egyetlen húgom maradsz, ha már eskü köt a feleségemhez. Ha pedig összevesznétek rajtam, még mindig szervezhetünk programokat hármasban – tettem hozzá önelégült, tréfálkozó vigyorral és egy kacsintással.
Elvigyorodtam a végtelenül kényelmetlennek tűnő lábbeli látványán, következő szavaira azonban csak bólintottam egyet, a leghízelgőbb mosollyal az arcomon; azzal a fajtával, amiről lerítt, hogy behízelgő, így kétség sem fért hozzá, hogy Drusala is átlát rajta.
- Parancsára, hölgyem – hajbókoltam, próbálván oldani egy kicsit a mosolyába beállt feszültséget, és a hangjában bekövetkezett változást, az elhalkulást. A folyosóra kiérve rögtön abba az irányba fordultam, amerre leghamarabb el tudtuk érni a kertet, közben pedig figyelmesen hallgattam a válaszát a kérdésemre és a ruhájára tett megjegyzésemre.
A húgom hangja csendesebb volt a megszokottnál, és ugyancsak szokatlanul fegyelmezett is; annyira igyekezett meggyőzni arról, hogy a szavaiban megfogalmazott helyzettel neki az égvilágon semmi problémája nincs, hogy elfogadta azt és számára ez így van rendben, hogy a végén éppen ezért nem hittem el neki egy pillanatra sem. Persze ha a hangja nem is lett volna árulkodó, akkor is egyszerűen ösztönösen éreztem a kétségbeesését – olyan volt ez, mint amikor próbálta elrejteni a mélységes megkönnyebbülését az előző jegyese sajnálatos balesete hallatán.
- Nos, ha ez hoz számodra egy kevés megnyugvást, első kézből tudom, hogy Tomas az elfoglaltságai révén sajnálatos módon nem tud részt venni a tornán; ugyancsak biztos forrásból származó információ továbbá, hogy Rivalen Llewellynnek eszébe sincs házasulásra adni a fejét. Ha valaki, hát ő még édesanyánkkal is képes lenne vitába szállni emiatt, sőt, talán arra is lenne esélye, hogy győztesként távozzon a csatából – feleltem vidáman, szélesen elmosolyodva a mondandóm közben. Első körben feltétlenül az volt a szándékom, hogy egy kicsit eltereljem a húgom figyelmét a keserűségről és megpróbáljak mosolyt csalni az arcára. Csak ezután hajoltam egy kicsit előrébb és lentebb, hogy újra kísérletet tegyek Drusala pillantásának megtalálására.
- Ugye tudod, hogy még édesanyánk sem ígérheti oda a kezed senkinek, és nem válaszhat neked férjet az én beleegyezésem nélkül? – kérdeztem komolyabbra véve mind a szót, mind pedig a hangomat. – Egyszer már fény derült egy tévedésre, ami a boldogságodba kerülhetett volna; ezt a hibát én nem fogom elkövetni, a szavamat adom. A Tyriával köttetett házasságom egy időre megerősíti a kapcsolatokat a birodalomban, ezért kérlek ne érezd úgy, hogy bárkinek is joga lenne sürgetni té |
Hiába születtem a királyi családba, öltözékem darabjait rendszerint egyszerű, hétköznapi viseletek tették ki. Sem a csipkét, sem a gyöngyöket nem szerettem igazán, de az utóbbi időben bőven kijutott belőlük.
- Lady Earyn legalább három hasonló ruhát készítetett nekem a tornára, és van egy olyan érzésem, hogy rendelkezett arról, hogy bérelt helyem legyen a lelátón Tomas Agenyr és Rivalen Llewellyn között – próbáltam olyan nyugodtan formálni a szavaimat, hogy véletlenül se csendüljön ki mögülük az a fajta kétségbeesés és keserűség, amely a puszta gondolatra gúzsba köti a kismadarat a mellkasomban.
- Letelt a gyászidőszak, Celawan – szegtem le az államat, gondosan kerülve a testvérem pillantását. Nem egészen másfél éve volt annak, hogy megmentve egy erőszakos férj béklyójától a fivérem olyan áldozatot hozott értem, amelyet sosem hálálhatok meg. Felelősnek éreztem magam a régi jegyesem haláláért, hiszen egy élet, mégiscsak egy élet, de ismerve a viselt dolgait, amelyekre maga a mellettem lépdelő derített ki gondos munkával, tudom jól, hogy nagy terhet vet le vele a vállamról.
- Csak néhány hét, hogy anyánk megfelelő vőlegényt találjon nekem, és úgy fest, az elől sem zárkózik el, hogy a Nagykövet legyen az – kényszeredett mosolyt erőltettem a szám sarkába úgy, ahogyan azt egy engedelmes lánytól elvárná az ember. A döntést sem megkérdőjelezni, sem megmásítani nem tudtam.
Csak sejteni mertem, hogy a fivérem közbelépne, ha arra kérném, de nem tehettem. Egyszer már kérés nélkül megtette, másodjára már nem cipelhetett efféle súlyt miattam. Pedig tudtam, hogy szívem szerint kihez mennék hozzá, és ki lenne az, akinek gyermekét büszkén hordanám a szívem alatt. Ez azonban lehetetlen volt, sem a rang, sem pedig a kölcsönösség nem engedte volna. Ő nem szeretett. Legalábbis azt hittem.
- Apropó, Nagykövet – vettem mély levegőt, némileg könnyedebb vizekre evezve a beszélgetés folyamát. De csak némileg. – Hogy zajlanak a tárgyalások? – kérdeztem mohón. Bármennyire is igyekeztem politikai nézeteimet és ambícióimat elfedni, időnként mindig felbukkantak; A minap Isanda rajtakapott, hogy a tanácsterem ajtatja előtt ácsorogva a kulcslyukon keresztül igyekeztem kiszűrni néhány mondatfoszlányt. |
Nem voltam benne biztos, hogy zavarhatom a fivéremet; Mint a király legfőbb tanácsadóinak egyike, mindig elfoglalt volt – kicsinyességnek tűnt, hogy raboljam az idejét, miközben az esküvője napja is egyre közelebb sodródik hozzánk. Nehéz volt bevallanom, de a féltékenység magja haloványan ugyan, de megfogant a lelkemben, hiszen innentől kezdve, ha Celawannak lesz is szabad perce, biztosan szívesebben tölti majd a hitvesével, mint velem, aki csak a húga vagyok. Nem illendő az efféle gondolkodás, zsolozsmázta a jól ismert hang a fejemben, miközben belibbentem a fivérem dolgozószobájába.
Úgy festett, hogy a férfi örül a társaságomnak; Erre engedett következtetni puha mosolya, és jóleső testvéri ölelése. Ezerszer megfedtem magam korábbi gondolataimért, miközben elvesztem az otthon illatú karok között. Talán kislányos csacskaság, de mélyet szippantottam a bátyám illatából, hogy akkor is emlékezhessek az Őt körüllengő aromára, ha majd a kötelességeim távol szólítanak a palotától.
Játékos szemöldökráncolással reagáltam arra, amikor megjegyezte, hogy úgy fest, túl sok időt töltök anyánk társaságában. Az ilyesféle gesztusok éppen azok közé tartoztak, amelyekről Lady Earyn hosszú percekig szónokolt, mert szent meggyőződése szerint, elősegítik a ráncok korai megjelenését. Éppen ezért nem volt szabad grimaszolnom, vagy éppen mosolyognom a társaságában. Drusala, nem illendő!
- Hercegnő vagyok, a hercegnőktől pedig elvárják, hogy példát mutassanak – feleltem, s közben észre sem vettem, hogy akaratlanul is felvettem édesanyán affektáló modorát. Neki mindig mindenről megvolt a véleménye, ami az illemmel kapcsolatos; Voltaképpen ez nem meglepő, hiszen Őt egész életében arra nevelték, hogy egy napon egy herceg felesége legyen. A szüleinké szép, de elrendezett házasság volt, éppen úgy, mint megannyi frigy ebben az országban. Érdekek kötötték össze őket, nem szerelem.
Tudtam, hogy rám is efféle vár, és az, hogy féltem tőle, éppen annyira csekély kijelentés, mint egy elefántot bolhának titulálni. Amióta a napokban édesanyám először megemlítette azon tényt, hogy letelt a gyászév, és ideje újra visszatérnem Aglanir eladó hölgyeinek sorába, az egész szívem olyan keserűséggel telt el, amelyhez hasonlót csak atyánk temetésének napján éreztem. Bármennyire is tisztában voltam azzal, hogy a kötelesség ezt kívánja tőlem, oly’ kétségbeesetten hadakoztam ellene, mint a fuldokló, aki az utolsó lélegzetével is azon küzd, hogy a felszínen maradjék. Mosolyogtam, mert ezt várták tőlem, üres fecsegésekben vettem részt, mert ezt várták tőlem, és férjhez megyek, mert ezt várják tőlem. Egyre közeledett a nap, amikor anyám majd bejelenti, hogy kit választott számomra.
- Talán Warren nem mondott el mindent? – kérdeztem pillantásom kérdőn a testvérem arcán szegezve, amikor arról szólt, hogy beszámolóval tartozom. Nem kellett gondolkodnom azon, hogy mire gondol, de igencsak erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy véletlenül se csendüljön furcsa, kedves éllel a testőr neve az ajkamon. – Megmentette az életem. Tartozom neki egy szívességgel. A szavamat adtam – mondtam fürge nyelvvel igyekezvén azelőtt befejezni kijelentésemet, hogy Celawan megjegyezhette volna, hogy éppen eleget fizet bizalmasa szolgálataiért ahhoz, hogy a férfi ne szoruljon rá az én szívességeimre. Bárhogyan is, de a hálámat a saját magamnak kellett kifejeznem irányába.
Tisztában voltam azzal, hogy részben felelős vagyok a történtekért; Én ragaszkodtam azért, hogy hintó helyett lóháton térjünk vissza a fővárosba – bármennyire is hosszadalmasabb lett volna abban a ladikban utazni, a biztonságom megóvását segítette volna elő, ha nem vagyok teljesen szem előtt. Belátom, talán hiba volt, de kételkedem abban, hogy tudva miként végződik, másféle döntést hoznék.
Valamiképp megnyugvással töltött el, hogy Celawan nem érezteti velem, hogy neheztelne rám miatta; Édesanyánktól éppen elég dorgálást kaptam már érte ahhoz, hogy nagymama koromban is megemlegessem.
- Úgy? Szóval így gondolod? – vontam fel a szemöldököm, miközben ajkaim szegletébe olyan vásott, rosszcsont mosoly jelent meg, amelyet nem sokan láthattak még Tőlem; Szerettem volna azt hinni, hogy a testvérem és én igazán közel állunk egymáshoz, így előtte nem kellett visszafogottságot játszanom. – Amennyiben igazad lesz, akkor az égiek minden bizonnyal előre elátkozták a férjemet – nevettem fel csilingelőn, s bár tudtam, hogy a herceg tréfál, a kijelentésével kissé elbizonytalanított. Talán igaza lehet? Valóban sok időt töltök jó anyánkkal, így óhatatlanul átvehettem néhány rossz szokását, kacajom elhalt, és néhány pillanat erejéig gondterhelt felhőkkel a homlokomon az ajkamba haraptam.
- Az Istenek szerelmére, bátyám! Mondd, hogy csak vicceltél! – a bizonytalanság szikrái játszottak a szememben. Celawan valószínűleg nem is sejtette, hogy a kétségbeesés szélére sodor majd a kijelentésével.
- Tyria különleges lány; A maga pusztai karcosságával, és őszinteségével új színt hozott a palota falai közé. Édesanya ugyan tett róla, hogy ne legyen alkalmam sokat beszélni vele, de őszintén mondhatom, hogy megkedveltem. Keresve se tudnék nála méltóbb hajadont arra, hogy a feleséged és a testvérem legyen – tudtam, hogy az újdonsült vőlegény őszintén kíváncsi a véleményemre, így eszembe sem jutott, hogy hazudjak. Minden szavam őszintén, mindenfajta befolyástól mentesen perdült le az ajkamról. Valóban úgy tekintettem az Agenyr lányra, mint a leendő testvéremre. Fontos volt számomra a fivérem boldogsága, s bár úgy sejtettem, hogy pusztán a bátyám józan esze, mintsem a szíve vezette arra, hogy éppen a puszta legnagyobb nemesének lányát kérje meg, bíztam abban, hogy megszeretik egymást. Nem is láttam más esélyt arra, hogy valóban boldog legyen a házasságuk.
Finoman összefűztem az ujjaimat magam előtt, miközben szeretetteljes pillantással figyeltem, ahogyan a testvérem a székéhez sétál, és a vállára teríti a családi címerrel díszített palástot. A vörös posztó, és az aranyhímzés olyan eleganciába öltöztette a férfit, amely egy valódi királytól várna el az ember. Nehezen tudtam megszabadulni az ezt övező kényelmetlen gondolatok hadától. Különös, sóhajtottam.
- Örülök, hogy ezt mondod, másképpen bűntudatom lenne, amiért elrabollak a sürgető feladataid mellől – mondtam könnyedén, miközben engedve a néma gesztusnak, karomat könnyedén az övébe fűztem. – Remélem, hogy a menyasszonyod sem neheztel meg rám nagyon, amiért helyette az én társaságomat választod. Voltaképp akkor sem haragudnék rád, ha így lenne… - billentettem oldalra a fejem séta közben, hogy búzakék szemeim gond nélkül megállapodhassanak a szeretett vonásokon. Leplezetlenül annak nyomait kerestem, hogy valóban saját önszántából tart velem, nem pedig azért, mert makrancos kislány módjára kiköveteltem. Nem szerettem volna, hogy teherként élje meg a jelenlétemet.
- Kétlem, hogy ebben a cipőben tudnék úgy szaladni, hogy az őrök ne érjenek utol – mondtam kuncogva, kicsit előrenyújtva a jobb lábam, hogy megmutathassam miféle gyöngyös csodát talált nekem Isanda, amikor legutóbb Lothriel úr műhelyében járt. – Olyan szép idő van, és elég késő ahhoz, hogy a királyné ne időzzön a kertben. Sétáljunk egyet a pavilonok között – vetettem fel az ötletemet csendes hangon, éppen csak annyira kérően, hogy a testvérem könnyedén ellent vethessen.
Akár beleegyezett a kérésembe, akár ellentmondott neki, amikor kiértünk a folyosóra engedtem, hogy abba az irányba vezessen, amerre jónak látta. Sóhajtva néztem végig magamon, kissé lemondó bólintással jelezve, hogy a ma esti külsőm olyasmi, amit nagyon ritkán engedek meg magamnak. Hiába születtem a királyi családba, öltözékem darabjait rendszerint egyszerű, hétköznapi viseletek tették ki. Sem a csi
|
- Igazán ragyogóan festesz ma este, húgom – dicsértem a szépségét őszinte szavakkal. – Ezt a ruhát még nem is láttam, vagy tévednék? Édesanyánk talán forgat valamit a fejében, amiről nekem elfelejtett szólni? – mosolyodtam el finoman. |
A munka semmivel nem tűnt vonzóbbnak, mint néhány perccel azelőtt, ezért szinte felüdülésként éltem meg a dolgozószobám ajtaján felhangzó kopogást. Thelionnal – a királlyal – ellentétben számomra prioritást élveztek a birodalom elintézésre váró ügyei és megválaszolatlan kérdései, de már számomra is úgy tűnt, hogy amióta csak hazaértem, szinte csak egyik asztaltól a másikig sétáltam, és alig volt nyugtom a tennivalók sűrűjében.
Tudtam persze, hogy részben magamra vethetek – a távollétem alatt felmerült problémákat is egytől-egyik tüzetesen átvizsgáltam, hiszen én valóban nem bíztam senkiben, még a Birodalmi Tanácsban sem. Minden olyan ember cselekedeteit meg kellett kérdőjeleznem, akikről nem tudtam biztosan, hogy hűségesek hozzám; a koronához való hűséget épp elégszer és éppen elegen szegték már meg ahhoz, hogy ez a kifejezés számomra ne jelentsen az égvilágon semmit. Warren volt a szemem és a fülem Rheyában, ha éppen nem tartózkodtam itt, de a bizalmasan kezelt ügyekbe neki sem volt betekintése.
A húgom felbukkanása könnyedén rábírt, hogy feledkezzek meg az egyébként még másnap is ráérő kötelezettségeimről; ez már csak azért is fontos volt, mert ha túlságosan visszamerültem volna a munkába, még a végén képes lettem volna kihagyni az aznap esti kiemelten fontos vacsorát Stepharo és Sarafina Vieirával, no és persze a testőrükkel.
Már akkor feltűnt, hogy Drusala milyen feltűnően csinos aznap, amikor belépett a szobába. A húgom gyönyörű volt, a főváros és az egész birodalom kétségtelenül egyik legszebb éke, a különlegesen finom és díszített ruha, valamint a hajába vegyített virágok azonban valami egészen másról tanúskodtak. Egy pillanatig sem kellett gondolkoznom, hogy tudjam: ebben minden bizonnyal az édesanyánk keze volt benne.
Elnéző mosollyal figyeltem, ahogy teljesen feleslegesen végrehajtott előttem egy tökéletesen kivitelezett pukedlit.
- Azt hiszem, túl sokat hagylak anyánk társaságában – jegyeztem meg. Hangom mentes volt minden megvetéstől vagy éltől; eszemben sem volt megsérteni akár őt, akár édesanyánkat. Egyszerű, vidám ténymegállapítás volt ez részemről, hiszen ki más vehetné rá a húgomat egy ilyen felesleges tiszteletadásra, mint Earyn Sagramour. Pukedli nélkül sem feltételezném, hogy Drusala nincs tisztában a rangommal vagy az etikettel.
Miközben a karomba zártam a törékeny, szőke jelenést, a gondolataim továbbra is akörül forogtak, hogy vajon mi oka lehetett édesanyánknak arra, hogy ilyen finom kelmékbe bújtassa őt, éppen ma este. Egyetlen ésszerű indokra tudtam csupán gondolni, az viszont a legkevésbé sem volt örömömre – anyánk nagyon tévedett, ha azt hitte, hogy valaha is rábólintanék egy radagani jött-menttel köttetett névházasságra.
Az érdekházasság egy dolog volt, szigorúan Aglaniron belül. A gondolat viszont, hogy a húgomat magával vigye egy ilyen cseppet sem bizalomgerjesztő fickó az Istenek háta mögé? Egyenesen ki volt zárva. Stepharo Vieira a húgával együtt maga volt a felkent elegancia és tisztelettudás, olyan érzésem volt mellettük, hogy még arra is kínosan ügyelnek, hányszor vesznek levegőt a társaságunkban. Kétségtelenül tökéletesen játszották a diplomatát, én viszont éppen ezért nem bíztam bennük már az első pillanatban sem; volt bennük valami, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendben a házuk táján, csak még azt nem tudtam, hogy mi az.
Furcsamód ez a helyzet éppen a húgom udvarhölgyére, Lysanorára emlékeztetett. Az a nő volt a másik, aki ehhez hasonló fejtörést tudott nekem okozni, Warren és én azóta igyekszünk kideríteni, mi az pontosan, ami nem stimmel vele, amióta betette a lábát Rheyába. Nem tetszett, amikor Isanda éppen Drusala udvarhölgyévé nevezte ki a nőt, de végül nem léptem közbe, követvén a mondást, miszerint tartsd közel az ellenségeidet. Aki a Berithről érkezett, azzal mindig csak a baj van, ezt egy ideje már megtanultuk; a nő családjáról és múltjáról alkotott tragikus kép pedig számomra egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen. Abban is biztos voltam, hogy a húga túlságosan is ragaszkodik a nőhöz, az pedig egyenesen nevetséges volt, hogy éppen Cameron Lochrielt állították be nagybátyjuknak. Az egész történet sántított, egyelőre mégsem tudtunk fogást találni rajta, Lysanora pedig azóta már szépen lassan mindenhová beédesgette magát, kezdve a húgom bizalmával és most éppen befejezve Thelion ágyával.
- Attól tartok, ezzel kár is lenne vitatkoznom – nevettem fel könnyedén az egyértelmű megrovást hallva. Egyik kezem ujjaival könnyedén megérintettem a kínosan ragyogóra és elegánsra font tincseit, mielőtt elengedtem volna. – Ígérem, hamarosan a végére érek az utazás miatti lemaradásnak, és utána több időm lesz rád is; úgy hallottam, tartozol nekem néhány beszámolóval.
Kihasználva, hogy éppen szavaim végeztével lépett hátrébb az ölelésemből, rámosolyogtam – nem akartam, hogy azt higgye, haragszom rá vagy még rosszabb, meg akarom büntetni a történtek miatt. Warren ott volt és megvédte őt, ahogy azt kellett is, felesleges lett volna olyasmit megtorolnom a húgomon, amiről nem ő tehetett. Egyedül az volt a biztos, hogy ezek után szigorítanunk kell a nomád vadak elleni fellépésen, és én magam is örömmel megyek majd elébük, ha legközelebb a környékre merészkednek.
Az iménti dorgálást még több aggodalmas dorgálás követte. Vidáman nevettem fel, védekezőn feltartva magam elé mindkét kezem.
- A fáradtságot nem tagadom, de becsületszavamra, az evésről nem feledkeztem meg – ingattam a fejem, majd vetettem rá egy oldalpillantást, csintalan mosollyal a szám sarkában. – Az Istenekre esküszöm, rosszabb leszel, mint édesanyánk.
A csipkelődésem persze égbekiáltó hazugság volt; Drusala a maga szelíd valójában és gyengéd, kedves galamblelkével a lehető legtávolabb állt határozott, nagyhangú és törtető anyánktól.
- Attól óvjanak az égiek! – nyitottam nagyra a szemeimet a fenyegetését hallva. – Magam sem tudom, melyik lehetőség aggasztana jobban, anyánk igazán félelmetes tud lenni, de azt hiszem, Tyriában méltó ellenfélre talált, nem gondolod? – tereltem a beszélgetést könnyedén Rheya legújabb ifjú hölgye irányába. Attól még, hogy a döntésem végleges és megmásíthatatlan volt, nagyon is kíváncsi voltam, hogyan vélekedik a húgom a menyasszonyomról.
- A reményeid egyébként minden további nélkül meghallgattatásra találtak – tettem hozzá közben mosolyogva, mielőtt visszasétáltam volna a székemhez. – Rám fér egy alapos fejszellőztetés a vacsora előtt, főleg, ha még a te társaságodat is megkapom mellé – kedveskedtem neki könnyedén, hátramosolyogva rá.
Egy gyors mozdulattal a vállamra kanyarítottam a vérvörös palástot, amelynek hátán büszkén ágaskodott az aranyszínű griff; az öltözetem már a vacsorához alkalmas, elegáns darabokból tevődött össze, de a köpenyt csak összegyűrtem volna, ha abban ülök ilyen sokáig az asztal fölött.
Visszatérve a húgom mellé felajánlottam neki a jobbomat, és amennyiben az ujjait a karomba fűzte, vele együtt indultam el az ajtó irányába.
- Szeretnél esetleg kimenni a kertbe, vagy csak a folyosókon rójunk megtévesztő köröket? – pillantottam le rá széles mosollyal, azokra az időkre célozva, amikor még nyughatatlan gyermek volt, én pedig, akinek példát kellett volna mutatnia számára, gyakran társ voltam néhány csintalanságban. Mint például abban, amikor szeretett túljárni a palotaőrök és a szüleink eszén; véget nem érő köröket futottunk a palota folyosóin, még én magam is beleszédültem, de sem az őrök, sem édesapánk nem tudott utolérni és elkapni minket.
Amikor pedig mi is elfáradtunk, és be tudtak cserkészni mindkettőnket, a büntetésünket töltve már a következő alkalmat tervezgettük.
- Igazán ragyogóan festesz ma este, húgom – dicsértem a szépségét őszin |
A fivérem közelgő esküvője végre, igaz csak egy rövid időre, de megadta, amire vágytam. Egy egész szabad napot. Édesanyám túl elfoglalt volt; Éppen erősen gyötörte a migrén, mert nem tudta eldönteni, hogy ekrü, vagy éppen tojáshéj színű szalvétákat válasszon az esküvőre, és, hogy Tyria haját felkössék, vagy engedjék, hogy a természetes göndörsége érvényesüljön. Nem irigyeltem a leendő sógornőmet, akit végtelenül elbűvölő teremtésnek találtam a maga karcos, pusztai valójában. Szerettem volna több időt tölteni vele, hogy közelebbről megismerhessem, de sajnos az udvarban ez lehetetlennek bizonyult. Reménykedtem benne, hogy a tornán lesz lehetőségem a felszínes bájcsevejeken túl, egy kicsit mélyebb témákról is eszmét cserélni vele. Tyria okos nő volt, ezt már az első pillanatban tudtam; Celawan másképp nem választotta volna éppen Őt maga mellé.
Nem tudom, hogyan lyukadtam ki végül abban a bizarr szobában, de azt igen, hogy mi elől menekültem; érzelmek. Kavargó, kiszámíthatatlan, kusza érzelmek, amelyek a mellkasomban és a fejemben egyszerre gyülekeznek csak azért, hogy engem az őrületbe kergessenek.
Csak akkor jöttem rá, hogy hová kerültem, amikor a trófeaterem ajtaját gondosan behajtottam magam mögött. Megannyi fényes, üvegből alkotott szempár meredt rám a falakról. Állatok, akiket arra ítéltek, hogy talán évszázadokig egyetlen pózba meredve hirdessék gyilkosuk hőstettét.
Nagyra nyílt szemekkel léptem beljebb. Egyszerre borzasztott és csodálkoztatott el az engem fogadó látvány. Egy szarvastrófea – fehér volt, és hatalmas - előtt torpantam meg. Amikor kislány voltam, a papa egy ízben magával vitt kirándulni a rengetegbe, én pedig izgatottan hallgattam bölcsességeit. Látod, hercegnőm?, mutatott rá egy ízben néhány legelésző patásra, Az ott a szarvasbika, az erdők valódi királya. Nézd csak az agancsát. Egy szarvas éppen annyi idős, ahány ág van egy-egy agancsszárán.
Az emlék megmosolyogtatott, miközben egy szakértő szemével számolgatni kezdtem a szárakat, ami nem volt könnyű, mivel igazán pompázatos példányról volt szó. Úgy nyolc éves lehetett, ha hinni lehet a megboldogult herceg egykori tanításainak. Tovább sétáltam, egyenesen a szoba legdicsőbb lakójához lépve. A medve hatalmas volt, szája örök-időkre néma ordításba feszült, remek látványt engedve tekintélyes fogainak. A szeméből hiányzott már az élet szikrája; üresen bámult a semmibe. Bundáján megtelepedett a por, így egykori szikrázó barnasága is a múltba veszett már. Vajon volt családja? Bocsai, párja? - gondolkodtam el, miközben ujjaim tétován a semmihez sem fogható szőrzetbe fésültek. Elmerültem a gondolataimban. Sosem értettem, hogy a vadászatban mi a sport; Számomra értelmetlen gyilkolásnak tűnt, ami talán egy szép trófeához vezet, de elvesz egy életet - mondjuk ezét a medvéét. Talán időtlen-időkig képes lettem volna a teremben rostokolni, ha nem hallom…
Ezer közül is felismertem volna az unokafivérem orgánumát. Még a csukott ajtón keresztül is hallani véltem, ahogy türelmetlen hangon, félszavakban válaszol Isandának. Isanda hangja remegett, de képtelen voltam eldönteni, hogy a haragtól-e, vagy a sírástól. Nem illendő, üvöltötte minden porcikám, de valahogy mégis azon kaptam magam, hogy az ajtó előtt állok, és hallgatózom. Minden egyes elcsípet szó felért egy kijózanító arculcsapással. A házasok veszekedtek, és nem is akárhogyan.
Megriasztott.
Megvártam, amíg elég távol kerülnek, majd lenyomtam a kilincset. Aznap már semmihez nem volt kedvem; A hárfám falsul szólt, Nora pedig véletlenül meghúzta a hajam, miközben próbálta kifésülni az összeragadt szálakat, és fonatba rendezve kontyot kötni belőle. Az egyetlen vigaszt – és az egyetlen valódi mosolyt – csak az jelentette, amikor a könyvtárba menet éppen Warrenbe botlottam, aki akkor lépett ki a testvérem dolgozószobájából. Csak köszöntük egymásnak, és tekintetünk is mindössze egyetlen hosszú pillanatig találkozott, de ez olyasmi volt, ami gyolcsot kötött összetörni látszó lelkem köré. Nora kislányos kuncogása szakított ki a pillanat szépségéből, amiért durcásan felhúztam az orromat. Ritkán vetemedtem efféle gyerekes cselekedettre, de aznap már nem szóltam hozzá.
Késő délután volt már, amikor még mindig a korábbi eseményektől kavargó elmével elhagytam a könyvtárat. Sosem szoktam zavarni a fivéremet, de úgy éreztem, hogy most az egyszer Celawan az egyetlen ember, aki segíthet nekem. Vonakodva álltam meg a szobája ajtajánál, és kértem meg az őrt, hogy jelentsen be hozzá; Idejét sem tudom annak, hogy mikor látogattam meg utoljára.
- Bemehet, a herceg várja Önt – mondta az őr szelíden, majd kitárta az ajtót, hogy beléphessek rajta.
- Köszönöm, Jowan – mosolyogtam a katonára kényszeredetten, de kedvesen. Sajátosságaim egyike volt, hogy igyekeztem minden őr, és szolga nevét megjegyezni, aki a kastélyban szolgált; Úgy éreztem, hogy ennyivel tartozom azoknak, akik a biztonságomért, a kényelmemért dolgoznak, és elém teszik az ételemet. Édesanyám persze úgy gondolta, hogy ezzel csak túlzott bizalmaskodásra adok okot. A pornép, csak pornép, Drusala, zsolozsmázta a fejemben máris a jól ismert hang.
Megemeltem a ruhám szegélyét, hogy átlépjem a küszöböt. A könnyed anyag tört fehér volt, finom hímzésekkel és arany díszítéssel. A hajamat Nora nagy nehézségek árán egyetlen fonatban rendezte el, és mindenféle virágokat tűzdelt a szálai közé, megesküdvén arra, hogy kihangsúlyozza a szépségemet. Tudtam jól, hogy anyám keze van a cicoma mögött, hiszen aznap este a Radagan nagykövettel és a húgával kell majd vacsoráznom, hiszen az elősegíti a politikai érdekek rendezését, és összehangolását, ahogyan Earyn Sagramour korábban megfogalmazta. Voltaképpen, abban sem voltam biztos, hogy bánná, ha egy gazdag ország neves politikusa lenne a veje, eltekintve a… hát az árnyalataitól.
- Bátyám – pukkedliztem könnyedén, de csak azért, hogy ne mondjak ellent az illemnek, és megtiszteljem a rangját; nem kívántam, hogy a végén az édesanyánk a szememre vesse eme hiányosságokat. Celawan és köztem úgy hiszem, sosem voltak jelen a hamis gesztusok. Végtelenül szerettem a bátyámat, így nem lehetett számára meglepő, hogy hamar befészkeltem magam kitárt karjai közé. – Amikor itthon vagy, akkor sem láthatlak kedvem szerint… Túl sokat dolgozol – dorgáltam szelíd hangon, a mellkasának címezve a szavakat. Egészen addig húztam a pillanatot, míg lehetett.
- Abban reménykedtem, hogy sétálnál velem egyet a vacsora előtt – léptem ki az öleléséből, búzakék szemeimet a szeretett vonásokra emelve; tekintetem csakhamar elkomorult, a szemöldököm pedig majdnem olyan dorgálóan szalad össze, mint az édesanyánké. – Fáradtnak látszol. Egyáltalán, ettél Te ma már valamit? – zúdítottam rá az aggodalom szülte gondolataimat, szinte meg is feledkezvén arról, amiért valójában jöttem. A fivérem egészsége sokkalta fontosabb volt nekem, mint a saját kicsinyes vágyaim.
- Szeretnéd, hogy elmondjalak édesanyának? Vagy Tyriának? – vontam fel a szemöldököm évődve. |
Mély sóhajjal dőltem hátra a székemen, szabad kezem két ujjával megdörzsölve az orrnyergemet. A fejem már kezdett belefájdulni a betűk végtelenjébe, legyen szó írásról vagy olvasásról – ki gondolta volna, hogy a birodalom úgy is az összeomlás szélére kerülhet nélkülem, hogy a korona még mindig a kedvenc unokatestvérem fején van?
Csoda, hogy az előttem heverő papírhalom elfért az asztalon, pedig már jóval több volt az elintézett ügy, mint az, amibe bele sem kezdtem. Adóügyek, bevételek, kiadások, a kincstári mérleg, panaszok, bejelentések, kérelmek... csupa olyan dolog, amivel Thelion nem foglalkozik, mert szerinte az „nem királyhoz méltó”. Ahhoz képest, hogy előtte az apja ült a trónon, igen érdekes tévképzetei vannak az uralkodásról; számára az egész annyit jelent, hogy a fejére teszi a koronát, amitől ő áll mindenki felett, és esetleg hadba vonul, ha szükséges. Ott volt persze számára a Birodalmi Tanács, hogy jelentős mennyiségű terhet levegyen a válláról, de viszonylag hamar sikerült megtanítanom rá, hogy nem kifizetődő vakon megbízni néhány olyan emberben, aki ennyire közel van a hatalomhoz.
Azóta bennem bízik meg vakon.
Mint kiderült, távollétem alatt szeretett királyunk mindössze egyetlen értékelhető döntést hozott – az őrség megerősítését a húgomat ért támadást követően –, de azt is Warren tanácsára tette; visszatértemet követően pedig még annyira sem kívánta magát beleártani a birodalom ügyeibe, mint addig. Pedig lenne miért aggódnia, már csak az Arduinnai rengetegből kapott jelentések miatt is, amelyek egy bizonyos sátortáborról szóltak. A tábor nem a nomád vademberekhez és nem is a tündékhez tartozott, a lobogón díszelgő címer azonban eltéveszthetetlen volt – figyelmeztettem Theliont, hogy ha az Aldayr család visszatért, ráadásul titokban, akkor azt a legkevésbé sem békés szándékkal tették, ő viszont csak legyintett. Mit számít nekem egy rég feledésbe merült áruló és a családja, hangoztatta, jótékonyan megfeledkezve a pontos körülményekről.
Egyelőre még én sem lehettem biztos a szándékaikban, de elrendeltem, hogy a legdiszkrétebb emberek alaposan figyeljék meg a táborukat. Mindenről tudni akartam, kezdve azzal, hogy mennyien vannak és kik a szövetségeseik, nem is beszélve arról, hogy várhatóak-e további szövetségesek. Tudnom kellett, hogy él-e még Clauder Aldayr, vagy csak a lánya szomjazza a bosszút... és ott volt a kérdés, hogy a későbbiekben születettek-e még gyermekei.
Bíztam az Agenyrek hűségében, főleg most, hogy Tyria itt volt velem Rheyában a jegyesemként, de egy futárral üzenetet küldtem az ottani embereimnek, hogy jelentést kérek minden furcsaságról. Ha szövetségeseket gyűjtöttek, miért is ne fordulnának azonnal az első ági rokonsághoz?
Minden információ kulcsfontosságú lehetett, de mindenekelőtt azt kellett megtudnom, mit akarnak. Amennyiben a korona ellenségeivé kívántak előlépni egy bosszúhadjárattal, számomra sem volt kérdéses a sorsuk, de ott volt az a lehetőség is, hogy talán csak a pozíciójukat szeretnék visszanyerni a birodalomban. Ebben az esetben pedig már jóval alaposabb átgondolást igényelt az ügyük – legalábbis részemről.
Futó mosolyra kunkorodott a szám sarka, amikor eszembe jutott Tyria. Az én nyughatatlan, kalandvágyó menyasszonyom nem okozott csalódást, csak néhány napot bírt ki a palota falai között, mielőtt elindult volna a saját szakállára felfedezni a várost. Éppen nemrégiben hallgattam meg az egyik emberem jelentését a kis kalandról, őt bíztam meg azzal, hogy tartsa rajta a szemét, amikor nekem nincs rá lehetőségem a tanácsülések és az egyéb elintéznivalók miatt; végig Tyria nyomában volt, elég távol és diszkréten ahhoz, hogy a lány ne vehesse észre, de elég közel ahhoz, hogy közbeléphessen, ha veszélybe kerülne, vagy ha valaki felismerné és azt hinné, kíséret nélkül van odakint.
Ismét előre dőltem, úgy döntvén, hogy elég lesz a pihenőből, és akkor még ma be is tudom fejezni a véget nem érő papírmunkát, de éppen ahogy ismét a kezembe ragadtam a tollat, kopogás hangzott fel az ajtón.
- Drusala hercegnő kér bebocsátást, hercegem – tájékoztatott a benyitó őr, ahogy felemeltem a fejem.
Csak egyetlen pillantást vetettem a papírokra, mielőtt a tollat visszaejtettem volna a tintába.
- Engedd hát be! – utasítottam az őrt.
Hátra toltam a székemet és felálltam az asztaltól, így fordultam az ajtó felé; az arcomon azonnal mosolyt terült szét, ha a szőkehajú teremtés valóban belépett a helyiségbe. Az őr kötelességtudóan be is zárta mögötte az ajtót.
- Húgom! – üdvözöltem a lányt szívélyesen, szeretettel a hangomban és a mosolyomban, és széttártam a karomat, miközben felé indultam.
Legtöbbször ódzkodtam az érzelmek ilyesfajta nyílt kimutatásától, de egyrészt kíváncsi szemektől mentes környezetben voltunk, másrészt pedig tudtam, hogy a húgomnak néha szüksége van arra, hogy megerősítsem benne a testvéri szeretet; ilyen hosszú távollét után főleg. Éppen ezért, ha hajlandó volt a karjaim közé lépni, néhány pillanatra szorosan az ölelésembe zártam, aztán atyai csókot nyomtam a feje búbjára, mielőtt elengedtem volna.
- Jöttél megmenteni a bátyádat a temérdek tennivalótól? – mosolyogtam le rá. |
Nem tagadhatom, hogy felkeltették a figyelmemet a leány harcról szőtt szavai. Különösnek véltem, hogy egy udvarhölgyet, akinek látszólag megvolt mindene, foglalkoztasson valami más is a palota színpompás világán kívül. Lady Delaney rövid időn belül számtalan meglepetést okozott számomra. Különös.
- A bizalom olyan ajándék, Milady, amit nálam felettébb nehéz kiérdemelni, de könnyű elveszíteni. Még nem döntöttem el, hogy bízhatok-e kegyedben – rándult meg a szám sarka, de még a valódi mosoly megszületése előtt sikerült rendeznem vonásaimat; Újfent a komoly, idegen világból érkezett nagykövet képét öltöttem magamra, nem engedvén, hogy kíváncsiságom veszélyes vizekre sodorjék. Érdekes tapasztalat lett volna tovább folytatni a beszélgetést a hölggyel, de úgy döntöttem, útjára engedem.
- Jó éjt, Lady Delaney – tenyerem a mellkasomra helyezve, finom meghajlást intéztem az udvaronc felé, majd elléptem az útból, hogy könnyebben elhaladjon mellettem; Amennyiben így tett, barna tekintetem egészen addig kísérte lépteit, amíg el nem tűnt a folyosó végén. Különös, ismételtem meg korábbi álláspontomat még egyszer gondolatban, majd tudván, hogy aznap már nincs lehetőségem a királlyal találkozni, magam is visszavonultam a szobámba.
Részemről lezárt kör! |
Ugyan némi sértettséget mutattam, de a követnek igaza volt, nálunk valóban nem volt szokás harcosokat nevelni a lányokból, bár tényé s való, hogy azért akadtak, és akadtak olyanok is, akiknek nem volt más választásuk, ha életben akartak maradni vagy esetleg dicsőséget és érvényt a szavuknak. Szerettem az izgalmas életet, a szökésben lévő időm megmutatta az utat, melyet járnom kellett, mert úgy éreztem, hogy van értelme az életemnek. Nem a legmegfelelőbb utat választottam, és talán udvarhölgyként új életet is kezdhetnék, csak… csak a múltam visszatartott.
– A szükség nagyúr – tettem sablonos megjegyzést bocsánatkérésére. – De megértem, hiszen még keveset látott országunkból. Ne higgye, hogy csak elveszett, gyámoltalan hölgyek vannak felénk. – védtem meg társaimat, jelezvén még sokat kell tanulnia a társadalmunkról. – Ön leginkább a gazdagok életébe kap betekintést, de az igazi harcosok nem mindig onnan kerülnek ki. – Udvarhölgyként ezzel nem kellett volna foglalkoznom, sőt igazából a nőies, a királynőt foglalkoztató ügyek illetve elfoglaltságok után érdeklődhetnénk.
– Ön kivételesen óvatos velem, pedig úgy vélem nem jelentek veszélyt önre – „még” hangzott a fejemben a befejezés, de kimondanom ezt olyan árulás lett volna, mely a király hatalmát veszélyeztette volna, vagy az én életemet. És talán az utóbbi fontosabb volt számomra.
– Persze teljesen érthető. Egy teljesen idegen országban van, nem bízhat meg senkiben, és nem is várom el. – tekintetem ismét az égre tévedt. Kezdett későre járni, és még dolgom is van.
– De nem akarom fenntartani önt. Bizonyára alaposan elfáradt utazása során. – mosolyogtam rá, jelezvén ha ő sem óhajtja, akkor nem fontos tovább fenntartani beszélgetésünket. |
Az első, amit Aglanirban megtapasztaltam, hogy az itteni emberek mennyire szeretnek pletykálni. Nem kellett hozzá csak néhány nap, hogy elérjenek hozzám azon szóbeszédek, miszerint bizonyos udvarhölgyek közelebbi kapcsolatot ápolnak a királlyal, mint ahogyan azt az illem feltétlenül megkívánja. Nem állítom, hogy talán Lady Delaney is közéjük tartozott, de felettébb furcsának tartottam, hogy míg Őfelsége a kettőnk találkozását elnapolta, addig a kisasszonyt gond nélkül fogadta.
- Ön azt hiszem félreértett engem – emeltem magam elé kezeimet védekezően, miközben a vörös hajú teremtés felvont szemöldökkel felém fordult. Szelíd mosoly ült meg arcomon magyarázat közben. – Eszemben sem volt lekicsinylő megjegyzést tenni Önre; Pusztán meglepettségemet fejeztem ki , hiszen az Önök kultúrájában az úrihölgyek ritkán ragadnak kardot – mondtam csitítón.
Jómagam hidegnek éreztem az ablakon bekéretszkedő langyos, tavaszi fuvallatot. Akárcsak a hölgy szavai mögött megbúvó magyarázatot. Nem nevezném elegánsnak a mozdulatot, amellyel az ablakba könyököltem.
- Ismerek néhány kivételes női harcost, így nem nehéz elképzelnem, hogy egy napon, akár magából is az válhat – hízelegtem, mert úgy éreztem, hogy az érdekeim ezt várják el. – Talán találkozott már a testőrömmel; Lamine országunk kiemelkedő katonája, nyugodtabban bíznám rá az életemet, mint bármelyik férfira – fűztem tovább szavaimat, immáron választ adván az egyenlőségről feltett kérdésére.
Az újabb gondolatai még feljebb korbácsolták kíváncsiságomat; Nem tudtam, hogy mit szeretne kicsikarni belőlem a válasszal. Nem voltam ostoba. Most rajtam volt a sor arra, hogy mélyet sóhajtsak.
- A politika néha veszedelmesebb kalandokat tartogat, mint a harcmező – barna szemeim újfent megállapodtak a fiatal lányon, fürkészvén sejtelmesen derengő mosolyát. Volt valami benne, ami arra sarkallt, hogy óvatosan kell viseltetnem vele szemben, figyelvén arra, hogy mit osztok meg vele, és mit nem. – Ön talán nem boldog az életében, Milady? – billentettem oldalra a fejem. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
