|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 16:04 - |
A palotakomplexum a város központjában, egy dombtetőn áll. Számos épületből áll, amelyet hosszú, fedett folyosók kötnek össze. A külső falakat rengeteg különböző színű kővel borították, s ez összhatásában szivárványszerűnek látszik. A bejáratot egy kisebb folyón átívelő hídon keresztül lehet megközelíteni, ahol a királyi testőrség két tagja állja útját az érkezőnek.
A széles, kör alakú előcsarnokból több folyosó nyílik, amik némelyike spirális lépcsőkbe, vagy ajtóba torkollik. A központi bejárat csarnokának jobb oldali folyosóiról egy gyönyörűen kialakított nyitott udvarba juthatunk, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a vendéglakosztályok érhetők el. A belső udvar szépségéről külön kertészek gondoskodnak, így kora tavasztól, késő őszig temérdek különböző virág áraszt kellemes illatot, míg a hatalmas, márványból faragott szökőkút - tetején egy griffet ábrázoló szoborral -, hű permetet biztosít a meleg napokra. Isunda királyné szívesen tölti itt az idejét kegyeltjei társaságában.
A bal oldali folyosón haladva kevésbé díszes részlegbe juthatunk, amely a konyhát, a kamrát és a palota személyzetének - köztük a királyi testőrségnek - szobáit rejtik. Mivel a palotában gyakoriak a vendégek, akik gyakran húzamosabb ideig maradnak rengeteg szakács és segéd, szolga szorgoskodik a falak között. Az ebédlő, és a bálterem, ahol a királyi pár rendszeresen különböző ünnepségeket ad, szintén a földszinten helyezkedik el.
A tanácsterem az első emeleten található, nyolcszögletű terem, ahová egy méretes ajtón keresztül lehet bejutni. A helyiség közepén egy terepasztal áll, amely Aglanir, arányosan kicsinyített mását ábrázolja - e köré foglalnak a Tanács tagjai, míg a többi nemes a magas helyiségben kialakított körgalériáról követheti nyomon a tanácskozást, és onnan bekiabálva adhat hangot nemtetszésének.
A tanácsterem szomszédságában kapott helyet a könyvtár, amelynek külső falai nagyrészt üvegből állnak, beengedve a kinti, természetes fényt. A fennmaradó falak mellett könyvekkel roskadásig megrakott polcok sorakoznak; A választék széles, bár közel sem annyira, mint Mágusok könyvtárában.
A királyi lakosztályokhoz egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Fontos tudni, hogy bár folyosón posztoló őrök mereven állnak, de szemükkel mindig éberen követik az előttük elhaladót. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Aglanir minden volt csak nem Radagan. A Nap is máshogy sütött földjei felett, a tenger vize hűs volt akárcsak a levegő, növényei éltek és vígan hajolgattak a part menti szélben. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer a zöld ennyi árnyalatban táncol majd szemeim előtt, hogy ilyen termékeny talajt fog érni lábam.
Bizalmatlan voltam Aglanirral, de leginkább embereivel kapcsolatban. A vízen való hosszú hánykolódás és a szárazföldön való erőltetett menet pedig még inkább rontotta kedélyemet, önmagamhoz képest is keveset beszéltem - az idegenek pedig ha túl közel merészkedtek néhány ellenséges pillantáson kívül nem érdemelték ki máshogy a figyelmem. A diplomata testvérpár mellé szegődve figyelmem nem lankadhatott egy pillanatra sem, ahogy Aglanir holtsápadt polgárai országuk fővárosába vezettek. Rheya volt a város neve, ami mint egy pompás égkőként emelkedett ki az őt körülölelő zöld tájból. Nem nyűgözött le; Jobban érdekelt a falain átfolyó bővizű folyam, mint cicomázott épületei, kanyargós utcái és karcsú őrtornyai. Nem nézelődni és gyönyörködni utaztam el szülőföldemtől ilyen messze, annál jóval fontosabb feladatom akadt.
Uralkodóik palotájában kapott a két diplomata kíséretének összes tagja szállást, jómagam is hozzájuk közel. Ha nem így lett volna a szobák kiosztása, meg is lett volna az első dolog ami változtatásért kiált; nem akartam védenceim belátható távon kívül tudni. Egészséges mértékben tartottam Aglanir idegen kultúrájától, szinte mit sem tudva róla.
Pompás szobát kaptam, az otthoni lakhelyem vetekedni sem tudott volna azzal az előkelő finomsággal berendezett lakosztállyal. Nem voltak elvárásaim, egy ágyként funkcionáló szalmabálával is bőven beértem volna... de az ami fogadott minden reményem felülmúlta. Alig mertem belépni a szobára, poggyászomat pedig a szépen megterített ágyra helyezni.
Nem hoztam a honból sok mindent magammal. Jórészt fegyvereim és ruháim adták kis méretű poggyászom amit jó magam pakoltam ki, mert nem mertem volna másra bízni. Más csak kárt tett volna önmagában az éles pengékkel, de leginkább a fegyverben. Dolgommal hamar végeztem, mindent átmeneti helyére pakoltam, hogy minél előbb bizonyosodhassak meg a két diplomata épségéről.
Stepharo Vieria talpraesett férfinek tűnt, ha baj történt is volna bíztam abban, hogy addig túléli míg segítségére sietek. Pont ezen okból fontosabbnak találtam, hogy húga épségéről bizonyosodjak meg elsőként. Örömmel könyveltem el, hogy a lány ajtaja előtt nem találtam olyan őrt, aki a palotából érkezett. Könnyedén léphettem át szobájának küszöbét, bármennyire is halk voltam a diplomata észrevett... Nem akartam megzavarni bármit is csinált, de ha így is tettem volna azt sem bántam. Elvégre az volt a feladatom, hogy figyeljek rá ahhoz pedig figyelnem kellett.
Minden bizonnyal. - feleltem kérdésére vállaimat megrántva. Nem igazán értettem pontosan mire vonatkozott érdeklődése, de nem is fejtegettem tovább. Hamar még egy kérdést címzett felém.
Sehogy. - válaszoltam, mint mindig most is a lehető legrövidebb válaszra törekedve. Határozott vonásaim grimaszba rándultak, ahogy visszagondoltam a tengerre és annak hullámaira... Még a hajóról leszállva is úgy éreztem bármikor megmozdulhat alattam a talaj.
Hunyorogva, kezemet oldalamon lógó rövidke késem markolatára helyezve fordultam az ajtó irányába, amikor lépések zaja ütötte meg a fülem, de az idősebb Vieria alakját megpillantva egyből magam mellé is engedtem tagjaim. Nem fenyegetett semmilyen veszély, hogy bizalmatlankodnom kellett volna. Miután hosszú köpenyében belépett az ajtón, már egész más miatt hunyorogtam, ugyanis a két diplomata szavait fejtegettem. Nem volt tökéletes a nyelvtudásom, erősen kellett koncentrálnom minden egyes kiejtett szóra. Természetesen ha éhes vagy szomjas voltam azt meg tudtam volna mondani, talán azt is megértettem volna ha a hátam mögött beszélnek rólam valamit... De félő volt, hogy tudásom ennyiben kimerült. A beszédet még csak-csak megértettem, csak arra nekem ne kelljen válaszolnom.
- Igen, szép. - feleltem két szóban összefoglalva egy kielégítőnek mondható választ, amiben kivetni való hiba nyelvtanilag nincs. - Ha kérdez engem, nekem nem tetszik ez a... - emeltem fel kezem téve a férfi fele egy gesztikuláló mozdulatot, miközben elmémben kutakodtam a megfelelő szó után. - ...közvetlenkedés.
Aggályaimat akartam csak megosztani velük, miközben az idegen nyelvet ízlelgettem. A két politikus mellett többet nem is akartam mutatni gyenge nyelvtudásomból, hozzám mérten mindkettejük kivételesen jól ejtette a szavakat és gond nélkül megértették magukat az aglaniriekkel. Szerencsére ők voltak itt azért, hogy beszéljenek; Rám egy szívemhez sokkal közelebb álló feladat hárult, amihez nem tartozott hozzá az udvarias szavakkal való hízelgés a felsőbb hatalom irányába. |
 Aglanir olyan volt, mint ahogy a tanítóim leírták. Üde zöld és rettenetesen hideg. Ahogy a tengerpart irányából a földrész beljebb eső területei felé nyomultunk, fokozatosan aggattam magamra az egyre vastagabb öltözékeket. Idővel hozzászoksz az éghajlathoz, leányom – mondta még indulásunkkor az egyik mester, miközben az utolsó pillanatban is tanácsokkal látott el az illemet és a szokásokat illetően. Nagyon reméltem, hogy felkészülésünk nem volt hiábavaló, és sikerül majd áthidalni a kulturális különbségeket, hogy aztán jövedelmező üzletet köthessünk mindkét nép szempontjából. De leginkább a miénkből. A szívem szakadt meg már csak a gondolattól is, hogy otthon ezrek szomjaznak és éheznek a száraz, sivatagi levegőtől fuldokolva; áldásért imádkoznak.
Rheya csodaszép város volt a maga nemében, de a szememben minduntalan eltörpült fővárosunk aranyozott kapui és gyönyörűséges függőkertjei árnyékában. Bizton állíthattam, hogy fivérem és Lamine is egyet értett ezzel a szentimentalitással.
Nagy meglepetésként ért, hogy a királyi palotában kaptunk elszállásolást. Valóban jó benyomást akartak kelteni az irányunkba, ha ilyen közel kerülhettünk az uralkodócsaládhoz.
Amikor végre a fáradságos út végén a lakosztályomba léptem, menten elállt a lélegzetem. A lakrész berendezése mondhatni, érdekes volt. Aglaniri viszonylatban is fényűzőnek hathatott, hát még nekem, aki életemben nem láttam ennyiféle csillogó dísszel és pompázatos bársonnyal teli szobát. Amíg a csomagjaim felértek, bőven volt időm megfigyelni a csodálatos látványt, ami az ablakomból tárult a szemem elé. Számomra ismeretlen, mégis gyönyörű virágok nyíltak a zöldellő kertben. Szinte sajnáltam, hogy ebben a rideg országban kell létezniük.
Minden cipekedést a segéderőre bíztam, csupán egy, közepes méretű dobozkát hordoztam saját magam. Ebben tároltam az anyaországból hozott különböző füveimet és értékes növényeimet, amik amilyen könnyen gyógyítanak, olyan könnyedén tudnak elvenni egy életet is.
- Owatha raza – köszöntem meg a nyelvemen az delegációnk hordárainak a munkájukat, mikor végre minden ládámat a helyére rakták. A szelencémet rögvest az egyik kétajtós öltözködő szekrény aljába rejtettem, távol a kíváncsi szemektől. Amikor visszafordultam, hogy nekilássak a ládáim kipakolásának, már Lamine a szobámban állt. Hű testőrünk oly’ feltűnésmentesen mozgott, mint déli szél; ha nem is volt olyan kecses.
Minden rendben halad?, kérdeztem a nyelvünkön, tudtam, hogy a nőnek nehezére esik megszólalni aglaniri dialektusban, így hát nem is erőltettem. Nem kell mindenkinek tudni, hogy miről beszélünk.
Hogy élvezted az utazást?, érdeklődtem, szinte már előre számítva a nő reakciójára. Az első ládából már majdnem kiemeltem az összes ruhámat, amik szépen kiterítve feküdtek a baldachinos ágy egyik szegletében. Már éppen nyúltam volna a következő poggyászom felé, amikor fivérem is csatlakozott hozzánk.
Stepharo kérdésére, csak kiegyenesedtem és az előttem elterülő rendetlenségre böktem. Nem hoztam túl sok mindent magammal, de még így is eleget, hogy hosszú órákig a pakolással foglalkozhassak.
- Túlzottan is jól, ha engem kérdezel – feleltem kimérten, miközben bőszen hajtogattam a ruháimat, hogy aztán azok a szekrényben landoljanak. – Gyönyörű szobákkal kedveskedtek a számunkra, nemde? Lamine, a tiéd is ilyesféle? – érdeklődtem tört szóhasználattal. Már egy jó ideje tanultam az aglaniri nyelvezetet, mégis voltak pillanatok, amikor meg-meg bicsaklott a nyelvem. |
Azt oda tegyétek, adtam ki az utasítást népem nyelvén a két radagan hordárnak, aki a kíséretünkhöz tartozott; Nem is bíztam volna a ládámat, és a benne lévő nemes tárgyakat másra, mint népem tagjaira. Szép szobát kaptam, a király egyenesen az otthonában szállásolt el bennünket, miután tudomást szerzett érkezésünkről; Félt a politika által gerjesztett haragosodástól a két nemzet között. Jómagam, a húgom, és a kíséretünk legfontosabb katonai tagja, Lumine, egymáshoz közeli lakosztályokat kaptunk, míg kíséretünk többi tagját a palota többi szolgálójának közelében szállásolták el. Mindössze féltucat emberrel érkeztem, így nem jelenthettünk különösebb fennakadást.
Vigyázz, törékeny, újabb pergő nyelvű, az itteniek számára idegen hangok gördültek le ajkaimról, amikor egy újabb láda nyerte el helyét az ágyam lábánál, bár nem hoztam a szükségesnél több holmit magammal. A fegyverekről le kellett mondanom, hiszen nem katonaként, hanem politikusként érkeztem ezen falak közé; Éppen elég védelmet nyújtott Lumine, akinél jobb radagan harcos nem is kell.
A kipakolás végeztével egyedül maradtam a szobámban, de jól sejtettem, hogy két éber palotaőrt az ajtóm elé állítottak attól tartva, hogy valami veszedelmes próbálkozásra szánom majd el magam; Akárcsak én, az itteniek sem bíztak igazán az idegenekben, amiért nem is hibáztattam őket. Alig néhány napja kötöttünk ki Tritón partján, és erőltetett menetben, szinte pihenés nélkül indultunk meg a főváros felé. Késlekedésre nem volt idő, gyorsan akartam a népemért révbe jutni.
Megállapítottam, hogy a helyi klíma némileg hűsebb, mint amelyhez szokva vagyunk, így egy kellemes, frissítő mosdás után vastag, díszes köpenybe burkolóztam, s csak eztán kopogtam át a húgomhoz.
Nem lepett meg különösebben, hogy az ajtón belépve Burkinát is ott találtam. Vállam felett, hosszas pillantást mértem a folyosóra, hogy meggyőződjek arról, nincs a közelben senki olyan, aki kihallgathatná beszélgetésünket. A radagan nyelv egyébként is bonyolult, ritkán tanulják meg idegenek.
- Elrendezkedtetek? – kérdeztem, gondosan összefűzve az ujjaimat magam előtt. Sötét íriszeim vádlón mérték végig a vendégszobát; Pontosan a közepén álltam meg földig érő köpenyemben, az ablakon túli világot szemügyre véve. Úgy tűnt, Sarafina ablaka, akárcsak az enyém, éppen a belsőkertre nyílt. – Meglepően jól fogadták az érkezésünket – fűztem tovább szavaimat somolyogva. |
 Kedves bókját egy újabb mosollyal honoráltam, amikor pedig udvariasan felajánlotta nekem szabad karját, örömmel fogadtam el. A királynéval való udvarias társalgás valamelyest elterelte a figyelmem arról a szűnni nem akaró kellemetlen érzésről, ami folyamatosan azt mondogatta: nem akarom. Ha nem lett volna megbocsájthatatlan tiszteletlenség, valószínűleg felkaptam volna a szoknyámat és egyenesen kirohanok a palotából... De nem akartam szégyent hozni apámra, ezért uralkodtam magamon, és mosollyal az arcomon, udvariasan válaszolgattam a királynénak.
Sir Llewellyn méltatlankodó horkantását hallva muszáj volt egy kicsit lehajtanom a fejem, hogy a királyné ne láthassa a mosolyom, és még utána is nagyon jól jött ez az arcomat kissé elrejtő testhelyzet, ugyanis a következő, halálosan komolyan hangzó mondatára kis híján felkacagtam. Keresve sem találhattam volna alkalmasabb beszélgetőpartnert a frizuradivat megtárgyalására, mint Sir Llewellynt. Újabb cinikus megjegyzése ismételten a nagybátyámat juttatta eszembe, ő is mindig lelkesen kritizálta az ünnepélyes megjelenéseket - bár amikor a kritika felém irányult, mindig előre vigyorgott, mert tudta, hogy én nem fogom megtorlás nélkül tűrni az ilyesmit tőle.
Sir Llewellyn füllentésemre adott hálás mosolyára én is egy mosollyal feleltem, ami az újabb bókot hallva is az arcomon maradt.
- Részemről az öröm, uram, igazán hálás vagyok a segítségéért - pillantottam fel rá, és ezúttal még csak hazudnom sem kellett, hiszen tényleg segített távol maradnom a bálteremtől, amiért valóban hálás voltam neki.
Ahogy az egyik palotaőr kinyitotta a terem ajtaján előttünk, szinte éreztem, ahogy az eddig birtokolt könnyed szabadság érzése tovaszáll, és átveszi a helyét az udvarias bájolgás, a zaj, és persze a tömény parfümök sörrel és borral keveredő szaga. Nem tudtam nem meghallani mellettem felhangzó lemondó sóhajt, amivel magam is egyetértettem és sikerült egy kis mosolyt csalnia a szám sarkába annak ellenére is, hogy még mindig kész lettem volna bármelyik pillanatban elszaladni. A kíváncsi tekintetek persze azonnal ránk tapadtak, a Lagouarde nővérek látványa azonban mégis kis híján nevetésre sarkallt. Végül az tartott vissza végleg a meneküléstől, hogy a tömegben rögtön megpillantottam az apámat, akinek addigra már halovány ráncba szaladtak a szemöldökei, de ahogy megpillantott minket, rögtön eltűntek a arcáról az aggodalom felhői.
Hálás voltam, amiért egyenesen hozzá kísértek, így megkíméltek attól, hogy út közben meg kelljen állnom egy rövid társalgás, vagy még rosszabb, egy táncfelkérés erejéig. Ahogy odaértünk az apámhoz, ő rögtön átölelte a vállam, de szerencsére a királyné és Sir Llewellyn is maradtak még egy néhány perces udvarias beszélgetés erejéig. Sajnáltam, amiért vissza kellett térnem az estély szürke, tiszteletteljes unalmába, de valamelyest vigasztalt, hogy nem vagyok egyedül - Sir Llewellyn tekintetében is hasonló érzéseket láttam tükröződni.
Egy finom kézcsókkal búcsúzott tőlem, amivel ismételten sikerült kis híján zavarba hoznia, hosszú ideje ez volt ugyanis az első alkalom, hogy kifejezetten jól esett a gesztus, és nem kívántam már az első pillanatban, hogy minél hamarabb vége legyen. Udvarias volt, nem tolakodó, az a pillantás pedig, amivel zöld szemei néhány hosszú másodpercre az enyémekbe mélyedtek a búcsúzás előtt, még sokáig kísértett, miután csatlakozott a királynéhoz.
Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megpillantottam egy felém igyekvő, lelkes ifjú uraságot, de ezúttal apám Gildas bácsikám helyett is megmentett: ő maga kért fel a következő táncra, mielőtt még a férfi a közelünkbe ért volna. A kíváncsian puhatolózó kérdését, miszerint tudnia kellene-e valamiről, kuncogva utasítottam el, de Sir Llewellyn kilovaglásról tett javaslatát megemlítettem neki. Mindenképpen a lehető leghamarabb szerettem volna őt a szaván fogni, ezért szerettem volna, ha az apám is tud róla, hogy megemészthesse a gondolatot. Szerencsére már akkor is tudtam, hogy nem tagadná meg tőlem a lehetőséget, hiszen Sir Llewellyn legalább olyan jó kísérőm lehetett volna, mint a bácsikám. Ezért is tudtam továbbra is fenntartani a mosolyomat - még a bálterem fojtogató ölelésében is a szabadság gondolata járt a fejemben.
A játék részemről is lezárt, én is köszönöm! |
 Isanda most az egyszer a legjobb pillanatban érkezett, megakadályozva, hogy kikotyogjam egyik legnagyobb titkomat, hogy valaha szerelmes voltam atyánk jegyesébe; Bármit is éreztem manapság Yserone Crudel iránt, azt már nem lehetett szerelem szóval definiálni. Szeretetteljes, hálás mosolyom őszintén olvadt szét a borostám mögött, ahogy a két hölgy között lezajó udvarias szóváltást figyeltem.
Bevallom, nem sok kedvem akadt abban, hogy vissza kell térnem a bálterembe a sok alakoskodó főúr és udvarhölgy közé, akik kritikus szemekkel figyelték minden mozdulatomat, de udvariatlanság lett volna semmibe vennem a húgom kérését – és egyébként is, legalább néhány percet eltölthettem még Lady Ysolde társaságában úgy, hogy nem nehézkedett kettőnk közé az a nyomasztó csend, amelynek árnyai már megjelentek a fejünk fölött, amikor szóba került a házasság, és a közelgő nász.
- Megtiszteltetés az udvar két legszebb hölgyével visszatérni a terembe – bólintottam mosolyogva, amikor a kisasszony elfogadta invitálásomat; Bár azt is tudtam, hogy voltaképp a húgom iránti tisztelet készteti erre, mintsem az, hogy én kértem. Isának egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Ha nem bánta, a másik, szabad karomat felé nyújtottam, hogy belé kapaszkodhassék, ha úgy tartja kedve. Bárhogyan is cselekedett, együtt indultunk el a bálterem hivalkodó zajongása felé, miközben a királyné udvarias szavakkal próbált bennünket beszédre sarkallni. Talán már Ő maga is unta az uraságokat.
Megjegyzésére sértődötten felhorkantam, és olyan villámló szemekkel fordultam felé, amit más nem engedne meg magának. Gyerekes énemet sértette még a puszta feltételezése is annak, hogy dicsekednék.
- Ha tudni akarod, éppen a legújabb frizuradivatról beszélgettünk – rendeztem a vonásaimat úgy, hogy minél komolyabbnak látszanak. – Hihetetlen, hogy egyesek mit tűznek bele a hajukba – tettem hozzá, sokatmondóan a kontyába fűzött színes, piros tollak felé pillogva. A királyné könyöke finoman, szinte észrevétlenül nyomódott bele az oldalamba, mintegy jelzéséül annak, hogy a testvéri civódásra nem megfelelő az alkalom. Szavakkal nem is reflektált élces megjegyzésemre, hiszen ekkora Ysolde már meg is mondta az igazat. Pont annyira volt őszinte, amennyire kellett. Ezt tiszteltem benne.
- Igazán lovagias – felelte húgom, de a szája sarkában megbújó mosoly, amit csak az vehetett észre, aki igazán ismerte, elárulta, hogy nem teljesen bizonyos a magyarázatban. Már egészen biztos voltam egy kissé kellemetlen, faggatózó testvéri társalgás esedékességében. Isandától nem lehetett menekülni.
- Nem hagyhattam, hogy egy ifjú hölgy egyedül kóboroljon a sötét folyosókon – mondtam végül én magam is, hálás mosolyt küldve a szőke leányzó felé. Nehezemre esett volna bevallani, hogy nem szeretem a királyi pár vendégeit. – Lady Ysolde igazán kellemes társaság, örömömre szolgált a segítségére lenni – fűztem tovább a szavaimat, némi udvarlást is a mondandóm közé csempészve. Reméltem, hogy nem hozom túlságosan zavarba ezzel, hiszen valójában nem is állítottam igaztalan dolgot.
Az egyik palotaőr nyitotta ki számunkra a bálterem ajtaját; A hirtelen támadt zaj sértette a fülem, a nehéz parfümillat, szinte azonnal fojtogatni kezdett, míg a színes kavalkád szédítően hatott rám. Kihúztam magam, és egy sóhaj kíséretében beléptem a hölgyek társaságában a terembe, ahonnét több kíváncsi arc is felénk fordult, köztük az undok nővéreké is, akik aznap este kanárinak öltöztek.
Ha Lady Ysolde nem bánta, egyenesen az édesapjához kísértük. Udvarias szóváltás következett, amelynek részleteire nem emlékszem, de a kék szempárt, amelybe azelőtt néztem, hogy búcsúzóul lágy kézcsókot leheltem tulajdonosa, Olwyn kisasszony kacsójára, sosem leszek képes kiverni a fejemből.
- Az Istenek mosolyogjanak Önre, Lady Ysolde – mondtam végül, majd udvarias főhajtással az apjától is búcsút vettem, hogy csatlakozzak Isához, aki türelmetlenül várt rám a tánctér szélén; sosem bocsájtott volna meg nekem, ha hagyom, hogy valami pocakos, őszülő lord kérje fel. Újabb mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, hiszen tudtam, még hosszú órák várnak rám az este. Egyetlen reményként az maradt meg bennem, hogy Lady Ysolde talán már másnap szavamon fog a kilovaglást illetően.
Részemről lezárt! Köszönöm a játékot! |
Egyértelműen éreztem, hogy a beszélgetésünk olyan irányba sodródott el, ahonnan már nehéz lesz visszahozni a könnyed társalgást. Vagy inkább egyenesen lehetetlen, tettem hozzá gondolatban. A tömör, néhány szavas válaszai - már ha egyáltalán válaszolt - nem hagytak kétséget afelől, hogy a téma nem a kedvence, sőt, egyenesen ellenére van. Az idő kerekét már nem tudtam visszaforgatni, ahogy a kimondott szavaimat és kérdéseimet sem tehettem meg nem történtté, annyit azonban módomban állt tenni érte, hogy nem feszegettem tovább a témát, nem kérdeztem többet. Egyedül akkor nem tudtam befogni a szám, amikor az öccsével kapcsolatos megjegyzésemre reagált.
- Ezzel nem értek egyet - jelentettem ki, egy kis mosollyal véve el a kijelentés vehemenciáját.
Nem fűztem hozzá további magyarázatot. Én is jól tudtam, hogy életemben akkor először beszélgettem vele, ráadásul a királyi palotában voltunk egy estély résztvevőiként, figyelő tekintetek között. Ilyenkor az emberek számára az etikett szentírássá válik, a hölgyek bájosak, a férfiak udvariasak... De egyébként sem lehet megismerni valakit egy beszélgetés alatt, ahogy én sem erre támaszkodtam. Tudtam, hogy sok minden lehet még, amiért ő a saját igazát gondolja megdönthetetlennek, hiszen az utolsó néhány percben több titkot vetített előre, mint amennyit el tudtam volna képzelni. Nem is ez győzött meg - a megérzésem volt az, ami ezt mondatta velem, márpedig a megérzéseim még soha nem hagytak cserben.
Ha a beszélgetés előző irányát aggasztónak találtam, akkor az esküvő említése valóságos katasztrófa volt. Olyan sokáig nem kaptam választ, hogy már-már azon voltam, megkérdezem, jól van-e, ugyanakkor az üvöltő csend tulajdonképpen mindent kétséget kizáróan meg is válaszolta a kérdésemet. Ha boldoggá tette volna a menyegző gondolata, akkor nem hallgatott volna ilyen sokáig.
Szólásra nyitottam a számat, hogy mentsem, ami még menthető. Egy korábbi megjegyzéséből kiindulva a szülővárosa szeretetére akartam terelni a szót. Szerettem volna megkérni, hogy meséljen arról, milyen a tenger, hiszen én még soha nem láttam, ő pedig őszinte csodálattal beszélt róla...
Megszólalni azonban már nem volt lehetőségem, ugyanis maga a királyné bukkant fel a kert bejáratánál. Mint mindig, most is lenyűgözött előkelő szépsége, amikor őt megláttam, soha nem értettem, hogyan tarthatnak engem szépnek az emberek. A kis közjáték, aminek szemtanúja voltam, ijesztően emlékeztetett a kapcsolatomra a bácsikámmal, ezért nem jöttem zavarba, inkább arra kellett figyelnem, hogy el tudjam fojtani a mosolyomat. Kétségkívül bizalmas kapcsolat lehet a királyné és a fivére között, máris nem tartottam meglepőnek, hogy Sir Llewellyn vele együtt érkezett, és azóta is itt van vele a palotában. Amikor a királyné engem is észrevett, gyorsan rendeztem a vonásaimat, hogy illendően köszönthessem.
- Üdvözlöm, fenség - pukedliztem felé fordulva. Szavaira egy kedves mosollyal válaszoltam, majd illedelmesen elutasítottam a feltételezését. - Ön sosem érkezhet alkalmatlan pillanatban.
Oldalra tekintve még éppen elkaptam Sir Llewellyn szeretetteljes mosolyát, ami csak megerősítette a feltételezéseimet a kapcsolatukról. A királynéhez intézett szavaiban felfedezni véltem némi nem is olyan rejtett szarkazmust, ő azonban láthatóan nem vette a szívére, talán hozzá is lehetett szokva. Tudtam, hogy az érzékezésével a beszélgetésünknek ténylegesen vége szakadt, én pedig kénytelen leszek visszatérni a bálterembe, de aligha volt más választásom.
Ügyeltem rá, hogy az érzéseim ne üljenek ki az arcomra, hiszen nem akartam megsérteni a királynét. Sir Llewellyn invitálására egy mosollyal feleltem, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán még néhány percet nyerhetek magamnak idekint, de amikor a királyné is helyeselni kezdett, tudtam, hogy tényleg nem tehetek mást. Kedves mosolya őszinte volt, a lelkiismeretem pedig már csak emiatt sem engedte, hogy ellent mondjak neki.
- Megtiszteltetés lenne az Ön társaságában visszatérni, fenség - feleltem, viszonozva a mosolyát. - Ahogy természetesen az Önében is, Sir Llewellyn - tettem hozzá, az ő irányába is megeresztve egy mosolyt.
Sajnáltam, hogy vége szakadt a beszélgetésünknek, ahogy azt is sajnáltam, hogy az utolsó percekben sikerült kellemetlen témákra rátapintanom, de be kellett látnom, hogy neki köszönhetően valószínűleg több időt nyertem a bálteremtől távol, mint amennyire nélküle lehetőségem lett volna. Nem feledkeztem meg a kilovaglásról tett felajánlásáról sem, és mindkettőért hálás voltam neki.
A királyné másik oldalára szegődtem, miközben visszafelé indultunk, ő pedig szóval tartott mindkettőnket a túlságosan is rövid úton.
- Remélem, hogy a bátyám nem a legutóbbi lovagi torna eredményeivel fárasztotta Önt, Lady Olwyn - jegyezte meg, ahogy beértünk a folyosóra.
Sir Llewellyn felé is vetett egy pillantást, amit nem láthattam, de valami azt súgta, megrovó lehetett. Amikor újra rám pillantott, a tekintete újra kedves volt, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.
- A legkevésbé sem, fenség. Egy kicsit rosszul éreztem magam, Sir Llewellyn pedig volt olyan figyelmes és kikísért a kertbe, hogy egy kis friss levegőhöz juthassak - füllentettem könnyedén, mindkettőnk menekülési szándékát leplezve.
Ahogy egyre közelebb értünk, már egyértelműen elért hozzánk a bálterem zaja is, én pedig felfojtottam magamban egy lemondó sóhajt. Még néhány óra, aztán szabadulhatsz, biztattam magam. Nem akartam azt sem, hogy apám aggódjon értem, amiért soká maradok távol, de biztos voltam benne, hogy minden aggodalmáról megfeledkezik, ha a királyné társaságában térek vissza. |
- Rivalen nagyon büszke – mondtam röviden, kitérő választ adva a bátyámmal kapcsolatban Lady Ysolde kérdésére. Hozzáfűzött szavaira pislogás nélkül figyeltem, és halk hümmögéssel nyugtáztam magamban, hogy idősebbik fivérem pontosan ilyen. Egy hencegő bájgúnár; Ellenben, ha Őt kérdeznék rólam, hasonló véleménye lenne. Büszkeségünket, és gúnyos szenvtelenségünket apánktól örököltük mindketten, akárcsak a hencegést. Ideig-óráig, mint például egy kellemes beszélgetés alkalmával, ezen hibákat el lehet kendőzni, de a valódi jellem előbb-utóbb kibukik, hiszen senki sem ugorhat ki a bőréből. Jól sejtettem, hogy a kisasszony is teljesen más véleménnyel lett volna rólam, ha a rosszabb napjaim egyikén futunk össze. – Szerencsésebb lesz, ha nem teszi – értettem abbéli reményére, hogy egy napon talán Drystan rám fog hasonlítani. Gondolataim árnyékában nem kívántam ennél többet szólni erről. Arról, hogy Lynet mennyire szeret, vagy ragaszkodik hozzám, nem nyilatkoztam.
Újra összefontam az ujjaimat a hátam mögött, és szemeimmel elgondolkodón a lehulló vízpermet hűsébe meredtem. Utolsó kérdése mélyen érintett. Zűrzavaros, helytelen érzelmeket váltott ki belőlem; haragot, szenvedélyt, csalódottságot, és bánatot. Nem akartam válaszolni; Hogyan is mondhatnám el, hogy a saját atyám ugyanazt a nőt kívánja feleségül venni, akit fiatalon oly hevesen szerettem, de gyáva voltam megkérni? Úgy hittem, hogy Lady Ysolde nem értene meg. Olyan fiatal még.
Nyitottam a szám, és aztán újra becsuktam. Még kétszer kíséreltem meg kiszáradt torkomból szavakat a felszínre csalni, de sikertelenül. Szerencsére ekkor könnyed, táncos léptek zaja ütötte meg a fülemet. A húgom, a királyné zavarta meg a nehézbefordult csevegésünket, kipirult arccal, mosolyogva bukkant fel a kert bejáratánál. Előkelően festett karmazsinvörös ruhájában, a kérlelhetetlen tekintetével.
- Hát itt vagy! – csattantak a szavai. – Már mindenhol kerestelek! Ma még nem is táncoltál velem, Te… - kezdte, de elnyelte a szavakat; Még időben, mert éppen olyan szidalmak sorát készült a fejemre olvasni, mint amilyet a testvérek szoktak egymás között. Valószínűleg csak most vette észre, hogy nem egyedül időzöm a kertben. Tekintete kérdővé vált, ajkai pedig hangtalan ó-t formáltak, de csakhamar rendezte vonásait, hogy rangjához méltón köszöntse jeles vendégét. Egy kissé zavartnak tűnt:
- Lady Olwyn, örülök, hogy eljött. Remélem, hogy nem alkalmatlan pillanatban érkeztem, de Thane megint megfeledkezett a nekem tett ígéretéről – pillantott felém dorgálóan, és közelebb lépett hozzánk.
Szeretetteljes mosoly olvadt szét az arcomon, ahogy a jelenetet néztem. A húgom mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Legfőbb bizalmasom, és cinkostársam volt már gyermekkorunk óta.
- Bocsáss meg, fenség – hajtottam fejet irányába udvariasan, olyan hangnemmel, ahogyan azt egy kívülálló előtt illik. – Eszembe se jutott kikosarazni téged, de úgy tűnt, hogy remekül szórakozol hűséges talpnyalóid között úgy éreztem, nincs szükséged a társaságomra – fordítottam szavaim cinizmusba,de nem azzal a szándékkal, hogy megsértsem. – Ha kívánod, most azonnal visszakísérlek a terembe – kínáltam fel neki a karom, amit azonnal el is fogadott. Kérdő tekintete párosunk között vándorolt. Tudtam mi járhat a gondolataiban, és már felkészültem rá, hogy megszid, ha kettesben maradunk. Egy főnemes lányát nem csábíthatom el, és kompromittálhatom büntetés nélkül.
- Velünk tart, ugye, Lady Ysolde? – kérdeztem, reménykedőn pillantva a leány felé.
- Thane-nek igaza van, hűvösre fordult az idő így estére. Még megfázik nekem – mosolygott Isanda, tőle szokatlan kedvességgel. – Jöjjön, a férjem éppen most veretett csapra egy újabb hordót a legjobb borunkból – győzködte negédes hangon. |
Sir Llewellyn tárasága és könnyed társalgásunk végleg elfeledtette velem az estély okozta kedvtelenséget, beleértve kellemetlen hölgyek és urak társaságából és úgy egyáltalán a hangulatból eredő negatív érzéseket és gondolatokat is. Magamban mosolyogva gondoltam arra, hogy talán még jó is lenne, ha valaki látna minket és elterjesztene valami ízléstelen pletykát - amikor legközelebb alkalmunk nyílna beszélgetni, valószínűleg mindketten jót derülnénk rajta, ha felidéznénk. Az apám nem haragudna miatta, mindig elengedi a füle mellett az ilyesféle szóbeszédeket, bár a bácsikámban biztos lenne annyi bátorság, hogy rákérdezzen a pletyka elterjedésének esetleges kiváltó okára.
Újfent mosolyt csalt az arcomra, amiért ennyire biztos volt a képességeimben, de úgy döntöttem, felesleges az ellenkezőjét bizonygatnom. Láthatóan eldöntötte magában, hogy neki van igaza, és egyébként is... felesleges lett volna elhitetnem vele a kétbalkezességemet, ha egyszer valóban jól gondolta. Majdnem felnevettem, mikor eszembe jutott a lehetőség, hogy talán pont emiatt kéne megtréfálnom, és ténylegesen ügyetlennek tettetnem magam, ha egyszer valóban lehetőségünk adódik együtt kilovagolni. Kíváncsi lettem volna, hogy akkor is fenn tudja-e tartani az őszinte, lovagias udvariasságát.
A bókja terelte csak el a figyelmemet, a szép szavak hallatán szívből jövő mosollyal pillantottam fel rá. A legtöbb alkalommal a szépségem dicsérete nem volt több üres szavak egymásutánjánál, mindenki csak azért mondta, mert el akar érni valamit - egy táncot, egy kis beszélgetést, hogy fogadjuk a házunkban... Sir Llewellynnek azonban nem volt oka erre, hiszen nem kellett erőltetnie az ajánlatát, azt már boldogan elfogadtam.
- Tudja, sokszor hallok ehhez hasonló bókokat, de Ön lehet az első, akit felveszek az őszintén szólók listájára - feleltem. - Örülök, hogy így gondolja, valóban szívesen venném a társaságát egy kilovaglás alkalmával is.
Láttam a szemeiben megcsillanó aggodalmat, amikor a kérdésére reagáltam, de ugyanígy feltűnt a tekintete mélyén megbúvó fájdalom jele is. Tudtam, hogy a királyné elveszítette az édesanyját, ezért azt is sejtettem, hogy Sir Llewellyn osztozik velem a fájdalmamban, egyedül azt találtam furcsának, amikor az apám elhatározására reagált. Nem tűnt mesterkéltnek a válasza, mégis éreztem a hangjában valami furcsa, számomra nehezen megfogható törést. Ez ismét felébresztette a kíváncsiságomat, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy vajon ennek köze lehet-e a házassággal kapcsolatos elhatározásához. És ha igen, miért?
Amikor a kérdésemre nem válaszolt rögtön, ráadásul kiszabadította a karját az ujjaim alól, a lelkiismeretem kiáltva tiltakozott, összeszorítva a mellkasom. Hagytam, hogy elhúzódjon tőlem, mégis éreztem, hogy akaratlanul is érzékeny témára tapintottam, és ezért rögtön a bocsánatát akartam kérni. Csak egy kicsit léptem utána, széles hátát figyeltem aggódva, miközben ő a szökőkutat tanulmányozta elmélyülten, és már éppen a nyelvemen volt a bocsánatkérés, mikor meghallottam a hangját.
Kezdeti kitérő válasza nem elégítette ki a kíváncsiságomat, viszont az aggodalmamat sem enyhítette, mert őszinte honvágyat éreztem ki a szavaiból. Amikor felém fordult, tekintetem az övét kutatta, szerettem volna szavak nélkül is a tudtára adni, hogy ha nem akar, nem kell válaszolnia. A válaszát hallgatva sok kérdés jutott eszembe, és nem tudtam, hogy melyeket merjem, vagy ne merjem megkérdezni.
- A bátyja szereti is ezt felemlegetni? - kérdeztem végül halkan. - Kérem, ne értsen félre, a fivéri kapcsolatok nem az erősségeim, és távol álljon tőlem, hogy megsértsem a testvérét... de magam is találkoztam már néhány kellemetlen örökössel és a hencegésükkel. Őszintén remélem, hogy Önnek nem kellett hasonlóakat elviselnie a fivérétől. Az öccsét tekintve biztos vagyok benne, hogy néhány év és benő a feje lágya - mosolyodtam el finoman. - Ha szerencséje van, egy napon Önre fog majd hasonlítani.
Reméltem, hogy nem veszi illetlenségnek vagy tolakodásnak, amikor közelebb léptem hozzá, és egyik kezem ujjait finoman a felkarjára simítottam. Magam sem tudtam, hogy vigaszt vagy támaszt szeretnék-e neki nyújtani, de valamiért keserűség és szomorúság hasogatta a szívemet miatta.
- A húga pedig bizonyosan nagyon szereti Önt, Sir Llewellyn - néztem a zöld szemekbe. - Higgye el nekem, ő még akkor is tudja, hogy Ön mellette van, ha éppen távol vannak egymástól. Noha egészen biztosan lesz Önhöz néhány keresetlen szava, ha nem látogatja elég gyakran - tettem hozzá játékos mosollyal.
Szerettem volna, ha az előző válaszával vége szakad annak a furcsa érzelmi kavalkádnak, ami a mellkasomat szorongatta a szavait hallva, de sajnos nem így lett. Nem volt elég a honvágya, a testvéreihez fűződő nem túl felhőtlen kapcsolata... Az a mondat, az esküvő említése, a hanghordozása mind-mind növelték bennem a megfoghatatlan rossz érzést. A kérdés pedig, hogy mindennek köze lehet-e az ő szilárd elhatározásához, egyre hangosabban ismétlődött a fejemben.
- Bocsásson meg, ha félreértem, de jól hallom, hogy Ön nem örül az esküvő gondolatának? - kérdeztem óvatosan.
Azt már nem mertem megkérdezni, hogy az édesapjával, a jegyesével, vagy csak magával a házasság gondolatával nem tudott-e kibékülni. Elég volt belegondolnom, hogy milyen érzés lett volna, ha az apám újra akar házasodni... Én egészen biztosan úgy éltem volna meg a dolgot, hogy szeretett édesanyám emlékét hivatott megbecsteleníteni egy új házassággal. |
Az emberek szemében mindig észre lehet venni, ha rólad beszélnek; csak egy kis odafigyelés kell hozzá. Elég, ha körülnézel, mikor belépsz egy terembe – ha valaki hirtelen elhallgat, majd lesüti a szemét, mikor ránézel, nem titok, hogy másodpercekkel korábban éppen rajtad köszörülte a nyelvét. Rheya az intrikák, és pletykák városa volt, ahol mindenki jobban tudja, hogy épp mit teszel, vagy mit készülsz tenni, mint saját magad. A gazdag, unatkozó hölgyek és urak, szívesen lelték szórakozásukat abban, hogy mindenféle meséket találtak ki ellenlábasaikról; Talán ezért is próbáltam oly’ görcsösen távol maradni a politikai élettől is. Nem hiányzott, hogy annál is több botorság keringjen rólam, mint egyébként.
Egyre jobb ötletnek tűnt, hogy valóban macskákkal dobáljam meg az estély résztvevőit. Gondolj, Isára, emlékeztettem magam végül, és mivel egyébként is túlhaladtunk eme témát, ezzel le is zártam.
Udvarias bókomra, udvarias felelet érkezett; nem vártam se többet, se kevesebbet. Lady Ysolde ismerte az illemet, ebben nem különbözött kora-, és rangja béli társaitól. Fiatal bája jókedvre derített.
Kisebb hullámvölgyet idézet gondtalan társalgásunkba a házasság témája, de szerencsére ez sem tartott soká’. Úgy évődtük egymással, mintha ezer éve barátok volnánk, és közös titkokon osztoznánk.
- Nem gondolnám, hogy esetlen volna – válaszoltam kérdésére mosolyogva. – És ezen elképzelésem még tovább erősíti az, hogy ennyire próbál meggyőzni az ellenkezőjéről – mondtam, finom, elismerő főhajtással kísérve mondandómat. – Fogjon szavamon, Lady Ysolde. Bármikor állok Rheya legszebb hölgyének szolgálatára – bókoltam, ezúttal leplezetlenül. Már nem tartottam attól, hogy zavarba hozom ezt a fiatal, romlatlan teremtést, hiszen eddig is remekül állta a sarat. Szavaim játékos éle ellenére nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam. Szívesen tölteném vele az időmet, ha úgy kívánja. Egyébként is örömest a hátam mögött hagytam volna a város forgatagát, és a kisasszony társasága tovább fűszerezhette volna a szabadság derűjét.
A viharkék szemek egy pillanatra elkomorultak, a mosolya szépsége pedig megkopott. Aggódtam, hogy kérdésem túl mélyre talált, és már nyitottam a számat, hogy elnézését kérjem a tolakodásért. Pontosan megértettem a szavai mögött feszülő fájdalmat, édesanyám elvesztése számomra is nehéz volt, pedig pontosan tudtam, hogy számára a halálszabadulást jelentett apám zsarnoksága alól.
- Az atyja jó ember – mondtam, hasonló hangsúllyal, mint mikor megállapítottam, hogy mennyire szereti Őt. Egyre jobban tiszteltem Olwyn tanácsost, az én apám még a gyászév leteltét sem várta meg, és máris eljegyzett egy másiknőt. Ráadásul azt a nőt.
Jó volt hallgatni, amint a nagybátyjáról beszél. Őszintén örültem annak, hogy van olyan támassza, mint Gildas Olwyn. Nem különösebben ismertem a férfit, de néhányszor már összefutottunk, és ezek alatt mindig akadt közös témánk – igen, időnként a hölgyekről is szó esett.
A kérdése nem ért váratlanul, de jól meg kellett fontolnom, hogy mit feleljek. Amennyiben a kisasszony nem ragaszkodott túlságosan hozzám, finoman kibontakoztam a fehér ujjacskák béklyóiból, és kissé távolabb léptem, hogy aztán elgondolkodó arccal a szökőkutat kezdjem fürkészni.
- Hiányzik a tenger sós illata a hajnali vihar után – szólaltam meg rövid csend után, de ezzel nem volt célom, hogy lerázzam a válaszadás kötelezettségét. Zöld tekintetem visszavándorolt a lányra. – Tudja, a húgaimon kívül senkihez sem állok közel a családomból. A bátyám örökli majd a vagyon nagy részét, ha apánk eltávozott, ez pedig mindig csiholt köztünk némi ellentétet… Az öcsém, szeles és makacs, mint a legtöbb fiú az Ő korában; nehezen értek vele szót. Lynet sokkal nagyobb ragaszkodást vált ki belőlem, és azt kívánom, hogy bárcsak megvédhetném mindentől, és mindenkitől – az nem mondtam ki hangosan, hogy leginkább apánktól, és az üzleti döntéseitől szeretném megóvni.
- Bár igaz, majd’ egy éve nem láttam egyiküket sem – rándítottam meg a vállam, mintha az egész nem is volna fontos. - Hamarosan úgy is találkozom velünk jó atyánk esküvőjén – tettem hozzá, cinikus éllel a hangomban. |
Egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy nagyon is élvezem Sir Llewellyn társaságát. A róla keringő pletykák ellenére nem viselkedett szenvtelenül sem, látszott rajta, hogy egyáltalán nincs ellenére a társalgásunk. Mellette valamiért egyáltalán nem éreztem magam annak az üresfejű kisasszonynak, aminek sokan engem is tartanak, mert nem kezelt úgy. Ha pedig ezt hozzáadtam ahhoz, hogy továbbra is csak egy kellemes, kissé évődő, humoros, és mégis érdekes beszélgetőpartnerre leltem benne, csak még szimpatikusabbá tette őt számomra. A híre miatt egy kicsit mindig is tartottam tőle, de be kellett látnom, hogy nagyot tévedtem a vele szemben támasztott előítéletekkel kapcsolatban.
A meghívóra tett ígéretéért szélesen mosolyogva hálálkodtam, pedig valójában azért voltam igazán hálás, hogy ilyen felszabadultnak érezhettem magam a társaságában. Nem is emlékszem, a bácsikámmal való időtöltést leszámítva mikor volt lehetőségem utoljára ilyen szabadon társalogni egy nemes férfival. Már akkor azt reméltem, hogy talán a legközelebbi hasonló alkalommal is szövetségesre lelhetek benne a menekülést illetően.
- Igazán kedves Öntől, hogy ezt mondja - mosolyogtam rá a bókja hallatán. Nem tudtam, mennyi igazság volt a mondatban, és mi volt belőle csak szép szó, de a megérzéseim azt súgták, hogy őszintén szólt, úgyhogy hittem neki.
A házasság témája úgy éreztem, hogy akaratlanul is egy kisebb hullámvölgyet okozott mindkettőnknek. A viselkedése csak még kíváncsibbá tett, de még mindig bizonytalan voltam abban, hogy nem tartaná-e tolakodónak, ha megkérdezném, miért döntött így. A megjegyzésemre adott reakciója azonban már nagyon is sokatmondó volt: a mély sóhaj és a rövid hallgatás egyértelműen elárulta, hogy nem kell tovább magyaráznom neki a dolgot. Ő is pontosan tudta, hogyan megy ez manapság. A válasza ennek ellenére halovány, de őszinte mosolyt varázsolt az arcomra.
- Igen, ebben igaza van - értettem egyet. Abban nem voltam biztos, hogy ez mennyire lesz elég, de azt éreztem, hogy egyikünknek sem kifejezetten kellemes ez a téma, ezért én sem fűztem hozzá semmit.
Nem éreztem tolakodónak az ujjai érintését a kézfejemen, sőt, kifejezetten kellemes érzés volt, ezért nem is húztam el a kezem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy vajon mit gondolnának az udvari pletykafészkek, ha meglátnának minket, de gyorsan eldöntöttem, hogy nem érdekel. Emlékeztem a bácsikám tanításaira ezzel kapcsolatban, és egyébként is: ha valaki szóbeszédet akar terjeszteni, hát tegye. Az én lelkiismeretem tiszta marad akkor is, Sir Llewellyn társasága pedig nagyon is kedvemre való volt, egyetlen pletykát sem éreztem volna arra érdemesnek, hogy csak azért megfosszam magam tőle.
Kuncogva néztem rá a szemem sarkából a lovagi tornák említésére.
- Honnan tudja, hogy nem egy esetlen, kétbalkezes lovas vagyok, Sir Llewellyn? - folytattam a játékos évődést. - Ki tudja, talán az apám aggodalmai nagyon is megalapozottak, de most már késő meggondolnia magát, jóuram. Egészen biztos lehet benne, hogy a szaván fogom majd.
A mosoly nem tűnt el az arcomról, főleg, amikor eszembe jutott, hogy arról még csak sejtése sem lehet, hogy a bácsikám szerint nemcsak lovaglásban, de kardforgatásban is kiváló vagyok. Mindenesetre kellemes élcelődés nélkül is elraktároztam volna magamban az udvarias ajánlatát, hiszen én is gyakrabban vágyom elszabadulni a városból, mint ahányszor lehetőségem nyílik rá, és mellette még a társaságra sem lehetne panaszom.
- Valóban nincs - feleltem a kérdésére, de a mosolyom egy kissé elhalványult. - Az édesanyám sajnos túlságosan hamar itt hagyott bennünket, és az apám számára ő volt az egyedüli asszony. Soha nem volt szándékában újraházasodni, túlságosan is szerette őt... Azt hiszem, engem is azért szeret ennyire, mert rá emlékeztetem.
Fiatal voltam még, amikor meghalt, mégis a nyelvemen volt, hogy hosszan áradozzak arról, milyen szerető és törődő volt, milyen tökéletes anya, de nem tettem. Nem akartam ezzel fárasztani Sir Llewellynt. A következő megjegyzése azonban újra őszinte mosolyra késztetett.
- Ebbe így még soha nem gondoltam bele, de azt hiszem, igaza lehet - pillantok fel rá. - Fivéremként és barátomként is szeretem őt, bár néha úgy viselkedik, mintha ő is az apám lenne - teszem hozzá kiszélesedő mosollyal, aztán kíváncsian fordulok hozzá újra. - És Ön, uram? Tudom, hogy sok idejét tölti itt a városban. A többi testvérét milyen gyakran látja? |
Látszólag Lady Ysolde értette a viccet, aminek felettébb örültem; különleges intelligenciára vallott, ami kellemes változatosságot jelentett számomra Rheya kavalkádjában. A fővárosban élő hölgyek többsége többet foglalkozott a külsejével, és a felszínes dolgokkal, mint az elméjük pallérozásával. Előbbi ugyan gyönyörködtetője a szemnek, de az utóbbi az, ami igazán megmelengeti a lelket. Igaz, arcátlanság lenne azt állítanom, hogy életem harminc éve alatt egyedül az elmés hölgyek társaságát élveztem; őket nehezebb elcsábítani, mert nem dőlnek be a szép szavaknak, mint üresfejű társaik.
- Külön meghívót küldök, selyemszalaggal átkötve – biztosítottam udvarias főhajtást mímelve, miközben arcomon egyre szélesebbé futott a mosoly. Kételkedtem abban, hogy valóban hagyná, hogy egy élő állatot dobjak Rheya előkelőségei közé, sokkal inkább a macska, mintsem a nemes urak testi épségét féltve.
Az illendőség berkein belül, de ismét elmerültem egy pillanatra a kék szemek hullámaiban, amely oly frissítően hatott rám, mint egy hirtelen jött nyári zápor egy tikkasztó nap után. És én még azt hittem, hogy unatkozni fogok az este, gondoltam szelídítve a mosolyomon, ahogy Ysolde kisasszony elpirult pimasz megjegyzésemen. Előzékeny úriemberként úgy tettem, mintha nem láttam volna a finom kis rózsákat megjelenni az orcája két oldalán, pedig igazán elbűvölőnek találtam őket.
- Egyik bálteremben lévő hölggyel sem tölteném oly szívesen az időmet, mint Önnel, Lady Olwyn – bókoltam, ezúttal teljesen őszintén. Kellemes társaságnak találtam ezt a törékeny szépségű teremtést, és valóban úgy gondoltam, hogy akár barátokká is válhatunk. Egy közös pontunk máris akadt; egyikünk sem rajongott különösen a királyné vendégeiért.
Nem tudom, hogy miért futott ki a számon, hogy nem készülök nősülni. Az ember ebbéli terveit nem szokta ilyen könnyedén megosztani másokkal, különösen nem az ellenkező nemhez tartozókkal. Akkor, és ott, valóban úgy gondoltam, hogy nem lennék képes szent igába hajtani a fejem. Talán köze lehetett hozzá apám közelgő frigyéhez. Nem tudom.
Leengedem a kezem, és szabadulni hagytam a lila virágot. Torkomból mély sóhaj szakadt fel a megjegyzésére; Tudtam jól, hogy rá is hasonló sors vár, mint a korabeli, és rangjabeli hölgyek többségére. Szomorú volt belegondolni, hogy ha nem is most, de a jövőben, erre a sugárzó, élettel teli teremtésre egy szürke, érdekből kötetett házasság béklyója nehezedik majd. Csak annyit kívánhattam neki, hogy jó férjet kapjon, akit nem is szeret, de legalább tisztelettel bánik vele.
- Az apja szereti Önt, kisasszony – köszörültem meg a torkomat, de ennél többet nem mondtam. Gareth Olwyn tisztességes embernek ismertem meg, nem hittem, hogy rossz sorsot szánt volna a leányának.
Lady Ysolde elfogadta a felajánlott karomat, és aprócska kezét a könyökömbe fűzte, amennyiben nem húzta el, szabadon maradt kézfejemet finoman az ujjaira fektettem a karom felett, ezzel is némi támaszt nyújtva számára. Így indultunk el az ösvényen, a húgom által választott és ültetetett virágok gyűrűjében. Nem foglalkoztatott a gondolat, hogy miféle pletykák kelnek majd szárnyra, ha meglátnak minket kettesben andalogni. Most az egyszer nem voltak hátsószándékaim. Örültem a társaságnak.
Valódi érdeklődéssel hallgattam, amint a kérdésemre válaszol. Nem mondhatnám, hogy meglepett; el tudtam róla képzelni, hogy ha nyeregbe kerül, még a férfiak egy részét is a háta mögé utasítja.
- Ha nők is indulhatnának lovagi tornákon, most aggódnék – élcelődtem játékosan, finoman megpaskolva a karomba fűzött fehér ujjacskáit. – Amennyiben a közeljövőben kedve támadna kilovagolni, és nem akadna társasága, nyugodtan keressen fel – ajánlottam vidáman, zöld szemeim sarkából a bájos vonásokat figyelve. Jómagam is kedveltem a lovaglást, naphosszakat képes voltam nyeregben tölteni csak azért, hogy kiszabaduljak a városi forgatagból. Hiányzott a szabadság, amit kóbor lovagként töltöttem szerte a vidéken, de nem akartam Isandát egyedül hagyni. Kötött az esküm, amit még anyánknak tettem.
- Jól emlékszem, hogy Önnek nincs testvére, Lady Ysolde? – kérdeztem rövid hallgatás után, hogy megőrizzem a társalgás gördülékenységét. – Gyakran emlegeti a bácsikáját, talán éppen Ő pótolja a fivér hiányát – jegyeztem meg, igyekezvén nem tolakodó hangot megütni. |
A mosolya egy kicsit csibészessé változtatta az arckifejezését, egyfajta kisfiús bájt kölcsönözve az amúgy is jóképű arcának. Tényleg nem meglepő, hogy ennyire kedvelt a hölgyek körében - tudtam, hogy nekem is vigyáznom kell, ha nem akarok a bűvkörébe kerülni. Ennek ellenére azonban nem szándékoztam megválni a társaságától, hiszen a viselkedésével nagyon is jó benyomást tett rám.
Jól esett a megnyugtatása, örültem, hogy nem tartja gyáva húzásnak a megfutamodásomat. Éppen az udvariassága miatt kellett ezután nekem is megerőltetnem magam kissé, miközben mosolyogva figyeltem a jelenetet közte és egy gyönyörű virág között. Arról az arckifejezésről, amit a virág megszagolása után magára öltött, hosszas értekezést lehetett volna írni, nekem pedig kényszerítenem kellett magam, hogy ne kacagjak fel. Nem akartam megbántani azzal, hogy kinevetem őt.
A macskákkal való dobálózás gondolata újfent nevetésre késztetett, noha a mondandója második részével mintha a saját gondolataimat fogalmazta volna meg és mondta volna ki hangosan. Én sem tudtam megérteni a királyné ezen hóbortját, de annál azért jobban figyeltem a nevelőnők hosszú illemleckéin, semmint ezt szóvá is tegyem. Még akkor sem, ha éppen a királyné fivérével beszélgetek - vagy talán pont azért nem -, hiába értek vele egyet.
- Mindkettőnknek hazudnék, ha azt mondanám, nem értek egyet Önnel, de nem lehetünk mind egyformák - mosolyodtam el szelíden. - Szerencsére vannak, akik kedvüket lelik ezekben az eseményekben, így Őfelsége nem fáradozik feleslegesen a szervezéssel. A macskákkal való dobálózás viszont már egészen más - szélesedett ki a mosolyom. - Szeretem az állatokat, ezért talán humorosabbnak találnám a képet, hogy egy élő macskát dobunk el a bálteremben. - Akaratlanul is kuncogni kezdtem a lelki szemeim előtt megjelenő jeleneten. - Ha egyszer hasonlóra vállalkozna, hogy feldobja a hangulatot, feltétlenül szóljon nekem is, a világért sem hagynám ki.
A nevetésemre kiszélesedő mosolya a kisfiússágot már eltüntette az arcáról, a csibészesség azonban nagyon is ott maradt, ezúttal azonban eljutott egészen a szempárjáig is. Tökéletesen meg tudtam figyelni, ahogy ismét teljesen felém fordult, és zöld szemeivel ismét fogságba ejtette az enyémeket. Amikor a nevelési módszerre tett javaslatot, éreztem, hogy akaratlanul is halovány pír szökik az arcomra. A bácsikám gyakran cukkolt azzal, hogy semmi nőiesség nem szorult belém, mert szinte lehetetlen zavarba hozni - Sir Llewellyn azonban most mégis sikerrel járt, még ha gyorsan rendeztem is a vonásaimat. A hangsúlyán egyértelműen éreztem, hogy csak tréfál, ezért eszembe sem jutott rossz néven venni a dolgot, inkább felvettem a fonalat.
- Kétségtelenül nem kéne sokáig vadásznia a bálteremben, hogy találjon egy hölgyet, aki szíves örömest megpróbálja hasonló módon megnevelni Önt, uram - jegyeztem meg mosolyogva.
Gildas bácsikámmal kapcsolatos megjegyzésével ismét csak egyetérteni tudtam, magamban mosolyogva gondoltam arra, a nagybátyám mennyire elítélendően kedvét leli abban, ha a nővérekhez hasonló hölgyek előtt elhúzhatja a mézes madzagot. Akárhányszor is dorgáltam meg viszont a viselkedéséért, az intelmeim nála is süket fülekre találtak. Nem mondanám, hogy meglepett Sir Llewellyn házassággal kapcsolatos véleménye, azonban kétségkívül kíváncsivá tett. Valahogy nem is feltételeztem róla, hogy a szíve hölgyét keresi, mégis felmerült bennem a kérdés, hogy vajon pontosan miért is érez így. Néhány lehetséges indok eszembe jutott, de egyikre sem mertem volna fogadni. Vajon önmagát tartja alkalmatlannak a házasságra, vagy a hölgyeket?, tűnődtem magamban. Vagy egyik sem, talán a világunkat tartja érdemtelennek rá, vagy egyszerűen csak nem áll szándékában elköteleződni egyetlen ember mellett. Illetlenségnek tartottam volna azonban a döntése pontos okát firtatni.
- Igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy van választása - jegyeztem meg inkább.
Megpróbálkoztam egy halovány mosollyal is, bár nem tudtam, mennyire sikerült őszintére. Csak a bácsikámmal osztottam meg az ezzel kapcsolatos félelmeimet, de most akaratlanul is ismét eszembe jutottak.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, részben azért, mert vállalta, hogy rövid időre okot szolgáltat nekem a távolmaradásra, részben pedig azért, mert előzékenyen felajánlotta a karját.
Ujjaimat finoman a könyökhajlatába fűztem, miközben a szökőkút mellett elindultunk az egyik ösvényen. A magyarázatát hallgatva el kellett fojtanom egy kuncogást, nem tudtam nem felfedezni a humort a gondolatban, hogy Sir Llewellyn érdemesebbnek tartja a lova társaságát, mint a bálteremben lévő nemes férfiakét. Ugyanakkor hibáztatni sem tudtam érte, hiszen magam is szívesebben kísértem volna el, hogy megismerjem az említett hátast, mint hogy visszatérjek táncolni és bájologni.
- Ó, igen, nagyon szeretek - feleltem a kérdésére boldogan. - Az egyik kedvenc időtöltésem, ha lehetőségem nyílik rá, de az apám túlságosan is félt engem. Legszívesebben csak akkor engedne lovagolni, ha ő maga is ráér, de ez sajnos nagyon ritkán fordul elő. Általában a nagybátyám szokott elkísérni, de ha éppen ő is elfoglalt, akkor nincs választásom - mosolyogtam szomorúan. |
Egy nemes úr sarjaként arra neveltek, hogy a velem egyen ragú hölgyekkel mindig tisztelettel bánjak. Ez persze nem feltétlenül volt így, mert a könnyed vér, és az erkölcstelenség bizony néha engem is elfeledtet a jó modorról. Ysolde kisasszony azonban maga volt a báj, és a kellem, a szavai pedig olyan tisztán, és udvariasan csengtek, hogy az istenek bizonyára örömöket lelik abban, ha hozzájuk imádkozik.
Ismét biccentettem, amikor a hölgy elhárította bocsánatkérésemet. Még mindig kisebb bűntudat gyötört, amiatt, hogy megijesztettem Őt –, de jól esett figyelnem a távolból, hacsak egy pillanatra is. Kellemes megjelenése örömöt csempészett a szívembe. A szakállam mögött elmosolyodtam udvarias feleletén, és egyik szemöldököm kissé feljebb kúszott a további magyarázaton. Úgy tűnt, nem én vagyok az egyedüli, aki nem szívleli különösebben a húgom által szervezett estélyeket, és a rajta résztvevőket.
- Nem tartom gyávának – mondtam, egy furcsa orchidea-szerű növényhez lépve, de a szemem sarkából természetesen még mindig a lányra figyeltem. Óvatosan a kezembe fogtam a tölcsér alakú, lila bimbót, hogy közelebb hajolva megszagolhassam. Kár volt. Irtózatosan émelyítő illata volt, mint azoknak az úri szajháknak, akikkel kalandozásaim során találkoztam. Elfintorodva fordultam el a virágtól, majd úgy folytattam tovább megkezdett mondandómat, mintha a kis közjáték meg sem történt volna:
- Nem lehet odabent úgy eldobni egy döglött macskát, hogy ne találjon fejbe valami fontos embert. Borzalmas… - csóváltam meg a fejem. – A politikusok humortalanok, a hölgyek nagy része pedig felszínes apróságokban leli az örömét; nem értem a királynét, hogy miért ragaszkodik ehhez havonta legalább egyszer – szakadt fel egy mély sóhaj a mellkasomból, de valójában nagyon is tudtam, hogy Isa egyetlen örömforrása a házasságában az, hogy mindenféle puccos bálokat adhat; Thelion a szervezés minden részletét ráhagyja, pusztán azért, hogy addig se őt nyaggassa valami női szeszéllyel.
Lady Ysolde csilingelő kacagása tovább szélesítette a mosolyt az arcomon. Tetszett, hogy nem fél nevetni a társaságomban, hiszen a hölgyek egy része még arra is kínosan ügyel, hogy ne látszódjon a fogsora mosolygás közben.
- A szidalommal mit sem ér, kisasszony – immáron teljes egészében felé fordultam, hogy a szemeibe nézhessek, miközben beszélek. – Sajnos kinőttem abból a korból, hogy az hasson rám, de talán az elfenekelés… - nem hazudtolhattam meg önmagam, bár reménykedtem abban, hogy ízetlen tréfám nem szegi kedvét a tovább társalgástól; direkt nem fejeztem be a mondatot.
- Biztosíthatom, hogy a kisasszonyok éppen úgy odavolnának az Ön nagybátyjáért, mint értem – mondtam félig meddig komolyan. – A főnemesi rang, és kisebb vagyon kitűnő kezdet egy jó házassághoz… Jómagam azonban nem szándékozom nősülni. – tettem hozzá, szórakozottan ismét az ujjaim közé fogva a lila növényt, amelynek bűzétől az imént még a gyomrom is felkavarodott. A lány arcát fürkésztem. Fiatalsága ellenére éleslátóköre volt a világ dolgaira, így talán magyarázat nélkül is megértette az iménti kijelentésem miértjét.
- Megtisztelne a társaságával, Lady Ysolde – biccentettem udvariasan, és ha nem bánta, felkínáltam a karom, hogy abban leljen támaszt a séta közben. – Csak az istállóba készültem, de a lovam megvár – válaszoltam meg a fel nem tett kérdést egy barátságos mosollyal. Természetesen szívesen segítettem ennek a bizonyos bajbajutott hölgynek, hiszen egy lovagnak ez éppen úgy feladata, mint a hazája védelme. – Ön szeret lovagolni, Milady? – tudakoltam. |
A hangja valóban kedvesen és udvariasan csengett, amikor bocsánatot kért, és mentes volt minden félreérthető megmozdulástól, ezért kiengedett bennem az a maradék feszültség is, amit még esetleg éreztem. Gyakran voltam kénytelen eltűrni a tolakodóbb gesztusokat, többször is előfordult már, hogy egy-egy kellemetlen alak nem értett elsőre a szép szóból, főleg, ha Gildas bácsikám nem volt a közelben. Mindezek tudatában valóban kész felüdülés volt, hogy egy olyan hírű férfi, mint Sir Llewellyn, ilyen finom illendőséggel viseltetett az irányomban.
- Ugyan, uram, szükségtelen bocsánatot kérnie - ráztam meg a fejem, majd elmosolyodtam. - Inkább köszönettel tartozom, amiért nem tette szóvá éretlen reakciómat.
Bár közelebb lépett hozzám, nem éreztem tolakodónak a jelenlétét, valószínűleg már csak azért sem, mert közben a háta mögött összefonta a kezeit, ezzel is azt a benyomást keltve, hogy ártalmatlanok a szándékai. Ilyen közelségben az orromba kúszott az illata is, de őszintén meglepett, hogy a mai divattal ellentétben - aminek köszönhetően a legtöbb férfi illatnak csúfolt orrfacsaró, kellemetlen, fűszeres szagot árasztott magából - őt csak valami természetes, férfias aroma lengte körül, kifejezetten kellemes kombinációja a bőr illatának és még valaminek, amit nem tudnék egészen szavakba önteni.
Őszinte aggodalma újra halvány mosolyra késztetett, de ismételten megráztam a fejem.
- A legkevésbé sem, de megtisztel az aggódása. - Halkan felsóhajtottam, még engem is bántott ez a kis füllentés. Tudtam, hogy talán nem pont a királyné fivérének kellene bevallanom, hogy gyűlölöm ezeket az estélyeket, de talán egy kis igazságot megoszthatok vele következmények nélkül. - Ugyanakkor be kell vallanom, hogy egy kissé talán soknak éreztem a ma este jelenlevő kellemetlenebb személyek számát, ezért inkább gyáván menekülőre fogtam, hogy szívhassak egy kis friss levegőt.
A vallomása hallatán magam is megkönnyebbültem egy kissé. Ha hasonlóan éreztünk a társasággal kapcsolatban, talán még kevesebb eséllyel jut majd vissza valami rossz szó a királyné fülébe. A következő megjegyzésénél a szemeiben huncutság csillant, a szemszínét kiemelő kabátnak köszönhetően szabadon felfedezhetőek voltak az apró szikrák az íriszeiben. A Lagouarde nővérekkel kapcsolatos kérése, azaz inkább az általa felvetett hasonlat azonban már nem jutott el a lelkiismeretemig, sőt... Hálát adtam az isteneknek, amiért egyedül voltunk a kertben, mert először csak mosolyra fakasztott, végül azonban nem bírtamm ki és felkacagtam.
- Most alighanem alaposan meg kellene szidnom egy ilyesfajta hasonlatért, de esküszöm, hogy nekem is ez volt az első gondolatom, amikor megláttam őket.
Közben eszembe jutott az említett kisasszonyok heves vitája is, aminek ugye a valószínűsíthető témája éppen Sir Llewellyn volt, de ettől valamiért csak még jobb kedvem lett. Szánt szándékkal nem ártanék senkinek, de azért őszintén kíváncsi lettem volna a pökhendi nővérek arcára, amikor meghallják a megjegyzését.
- Kötelességemnek érzem viszont tájékoztatni, hogy a véleménye bizonyosan mélyen megbántaná a kisasszonyok gyengéd érzelmeit - jegyeztem meg tettetett aggodalommal. - Egészen biztosan tudom, hogy nem sokkal ezelőtt éppen az ön figyelméért versengtek egymással, jóuram.
Nem vagyok híve az udvari pletykálkodásnak, de hittem, hogy ő is pontosan érti a szándékaimat és ezért tudta, hogy nem szóbeszédeket terjesztek, csak vele évődöm. Egyre biztosabb voltam benne, hogy igazak voltak azok a feltételezések, miszerint Sir Llewellyn valójában kellemes társaság és egy művelt úriember. Valószínűleg ez késztetett arra is, hogy feltegyem a következő kérdésemet.
- Mit gondol, Sir Llewellyn, csatlakozna hozzám egy rövid sétára a kertben? Talán kevésbé lenne feltűnő a távolmaradásom, mintha csak egymagamban üldögélnék a padon - pillantottam rá mosolyogva. Persze nem volt célom ráerőltetni a társaságomat, hiszen akár fontos dolga is lehetett, ezért folytattam, de a mosoly az arcomon maradt. - Természetesen megértem, ha más dolga akad, hiszen nem tudhatom, hová tartott éppen. Csak arra gondoltam, segíthetne egy bajba jutott hölgynek nyerni néhány percet, mielőtt vissza kellene térnie a társaságba. |
Újabb estély, és egy újabb bizonyíték a húgom szeszélyeire. Pillantásommal már-már dorgálóan méregettem királynét, aki felelős volt az unalmas estémért. Isanda egy hölgyekből és urakból álló koszorúban ácsorgott férje oldalán, és lelkesedés nélkül legyezgette magát. Egy szobor mellett támaszkodtam, kezemben boros kupát szorongatva, és magamban szidva a percet, amikor hagytam, hogy a testvérem megint rászedjen. Átkozott némber, sóhajtottam magamban, ámbár szám sarkában szeretetteljes mosoly bujkált. Sosem tudtam Isára haragudni.
Elszakítottam tekintetem a királynétól, és a színes kavalkádban felsorakozó kisasszonyokat kezdtem fürkészni, hátha kellemes társaságra akadhatok közöttük. Éppen egy ébenhajú szépség felé vettem volna az utamat, amikor Gareth Olwyn, a sógorom egyik tanácsadója elállta az utamat. Nem repestem túlságosan az örömtől, de felszínes, udvarias beszélgetésbe mélyedtem vele; egészség, politika – egyik sem érdekelt különösebben, azonban teljes figyelemmel hallgattam a Lord Olwyn szavait.
Az öregedő uraság arcvonásain változás állt be. Tekintete elhomályosult, vonásain pedig szeretetteljes, már-már bamba kifejezés lett úrrá. Megfordultam, hogy lássam az érkezőt; egy pillanatra lenyűgözöttségemben lemeredtem. Ysolde Olwyn könnyedén ellépet mellettem, hogy az édesapja ölelő karjaiban leljen menedéket. Kislányos bája volt ennek a pillanatnak, megmelengette a szívemet.
- Részemről a megtiszteltetés, Lady Ysolde – feleltem köszöntésére, udvariasan meghajolva előtte, és lehengerlő szépsége előtt. Csak néhány alkalommal találkoztam vele, de minduntalan megállapítottam, hogy az udvar egyik legszebb éke. Nem csodálkoztam rajta, hogy atyja ilyen féltő szeretettel óvja. Zöld szemeim hosszú pillanatra mélyedtek el kutatón a viharos kék hullámokban. Az otthonomra emlékeztettek. Máris megy?, akartam kérdezni, de szavak végül megszületetlenek maradtak.
Egy szelíd biccentéssel elköszöntem, majd kissé álomittasan fordultam vissza az apjához. El is felejtettem az iménti fekete szépséget; a terem összes hölgyének szépsége megkopottnak, mesterkéltnek és fakónak tűnt, miután Lady Ysolde távozott a társaságból.
- A szemem fénye – mondta Lord Gareth olyan hangsúllyal, ahogyan csak egy szerető apa beszélhet a leányáról. Tekintete továbbra is homályos maradt a szeretettől, és büszkeségtől.
- Igazán bájos teremtés – értettem egyet udvariasan, pillantásommal a lány útvonalát követve. Sok pletyka keringett arról az udvarban, hogy a tanácsadó lányával bizony jobb vigyázni, hiszen angyali szépsége mögött, valódi vadmacska rejtőzik; azonban én sosem hittem a pletykáknak.
Néhány, az illendőség kedvéért letöltött perc után, elnézést kértem beszélgetőpartneremtől, és elköszönve tőle magam is elhagytam a társaságot. A zenétől, a csiripelő tömegtől, és a nehéz parfümillattól már zúgott a fejem. A kupát, amit eddig végig a kezemben tartottam, az egyik puccos szobor talpazatára helyeztem, majd úgy, hogy Isanda ne vegyen észre, kisurrantam a bálteremből.
Valójában nem a leányt kerestem. Az istállóba igyekeztem, hogy ellenőrizzem a lovamat; nem szerettem volna, ha mindenféle kontár lovászlegények rossz takarmánnyal etetnék a szénfekete mént. A fedett csarnokon keresztül haladva pillantottam meg Ysolde kisasszonyt, ahogy belső udvarban sétálgatott, majd leült az egyik padra.
Belső késztetéstől hajtva léptem be a kertbe, néhány pillanatra elrévedezve a sudár alakon. Nem akartam megrémíteni, de egy lehullt ág éppen a csizmám talpa alá került, és megreccsent. Riadt madárként kapta felém pillantását, mire én bocsánatkérő mosollyal felemeltem a kezeimet.
- Ne haragudjon, Lady Ysolde. Nem akartam megrémiszteni – mondtam kedves hangon, és ha nem bánta különösebben, közelebb léptem hozzá. – Rosszul érzi magát? – tudakoltam őszintén, miközben a kezeimet összefontam a derekam mögött. Egyenesen álltam, kérdő tekintetem a lányra függesztvén.
Finom, bőrből készült nadrágot viseltem, fehér len inggel, és egy palackzöld kabáttal, amit aranyfonállal díszítettek – húgom választotta nekem a legutóbbi vásárlása alkalmával, mert úgy hitte, illik a szemem színéhez. Fényesre suvickolt fekete csizmám szára egészen a térdem alá ért.
- Igazából, magam sem igazán kedvelem a társaság egy részét – tettem hozzá, egy kissé szenvtelen kacajjal folytatva:
– Látta a Lagouarde nővérek ruháit? Úgy néznek ki, mint két nagyra nőtt kanári – mosolyt akartam csalni az arcára. |
Ez az estély is ugyanolyan volt, mint az összes többi - hosszú és unalmas. Arról mondjuk hosszan tudtam volna vitatkozni, hogy melyik a borzasztóbb: a magukat magasabb rendűnek érző férfiak, vagy a felszínes nők társasága. Előbbiek számára csak a politika létezett - mint mindig -, azonban gyorsan elhallgattak, ha egy nő lépett a társaságukhoz, mivel őket túlságosan is butának tartották a magasabb röptű beszélgetésekhez - mint mindig. Utóbbiakra sem lehetett viszont panaszom, ugyanis szokás szerint a meghívott hölgyek java része alaposan rászolgált ezekre az előítéletekre. Minden egyes ehhez hasonló alkalommal felüdülés volt, ha egy olvasott, értelmes hölggyel kerültem egy asztalhoz, mert csak ebben az esetben volt garantált, hogy a meghívott vendégek megjelenésének éles kritizálásán és az éppen aktuális pletykákon kívül valami értelmes dologról is lehetőségem nyílt beszélgetni.
Felesleges lenne tagadnom, hogy teljes szívemből gyűlöltem minden ilyen bájolgó ünnepséget. Választásom viszont soha nem volt, mert az apám iránti tiszteletből képtelen lettem volna kihagyni akár egyetlen alkalmat is.
Hosszan felsóhajtottam, amivel azonnal magamra vontam a velem szemben ülő testvérpár figyelmét, sikeresen kizökkentve őket a heves, elmélyült vitájukból, ami - ha jól értettem - éppen arról szólt, hogy egy bizonyos úriember ma este vajon kit fog kitüntetni a figyelmével. Látszólag mindketten abban reménykedtek, hogy ők maguk lesznek a szerencsések.
- Elnézéseteket kérem - mosolyogtam rájuk bocsánatkérően, miközben ők még mindig megrovó pillantással méregettek. Őszintén reméltem, hogy a mosolyom nem tükrözte a valódi gondolataimat. - Szükségem van egy kis friss levegőre.
Nagy megkönnyebbülés volt felemelkednem az asztal mellől és magukra hagynom őket, de azért igyekeztem nem rohanvást távozni a bálteremből. Akaratlanul is halványan elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy most valószínűleg remek lehetőséget adtam nekik, hogy az én megjelenésemet is zavartalanul megbeszélhessék egymás között. A gondolat nem zaklatott fel különösebben, tudtam, akármit is mondanak, nem lehet okom szégyenkezni. Loerna egy könnyű, lágyan leomló, elefántcsontszín estélyit választott nekem aznap estére, amely szabadon hagyta a vállaimat és egy vékony ezüst öv díszítette a derekát, a hajamat pedig mindössze két vékony fonattal díszítette. Felőlem akármit is mondhattak a hátam mögött, a nagybátyám már régen megtanította nekem, hogy az udvari szóbeszéden csak nevetni kell. Gildas gondolata akaratlanul is elszomorított egy kissé, ő szokott lenni az egyetlen támaszom ezeken a reménytelen estéken, de neki sajnos néha joga van fáradtságra hivatkozva kihagyni a mulatságot.
Hamarosan felfedeztem apámat a táncoló párok mellett ácsorgók sűrűjében, ezért felé vettem az irányt. Közelebb érve láttam, hogy éppen egy magas, széles vállú férfival beszélget, ezért lelassítottam a lépteimet, hogy legyen idejük észrevenni és megszakítani a párbeszédüket, mielőtt odaérnék. Apám hamarosan észre is vett, azzal a szokásos szerető mosolyával nézve rám, amitől az én szívem is felmelegedett. A beszédpartnere is megfordult, én pedig csak ekkor ismertem fel: a királyné fivére volt az. Sir Thane Llewellyn az a fajta férfi volt, akit akaratlanul is megjegyez magának az ember, egy igazi lovag, ráadásul jóképű ördög - én azonban szerencsére elég ideje éltem már az udvarban, hogy tudjam, a hangsúly az ördögön van. Ha szabad hinni a pletykáknak, megrögzött szoknyapecér hírében áll, talán a Lagouarde nővérek is éppen az ő figyelmének megoszlásáról vitatkoztak az imént.
- Ysolde! - Apám egy rövid, de szoros öleléssel üdvözölt. - Jól érzed magad, mondd?
- Természetesen, apám - mosolyogtam rá, de aztán a királyné fivére felé fordultam, hogy illendően üdvözölhessem. Kezeimet magam előtt összefonva pukedliztem előtte, de az udvarias mosolyomat fenntartottam, ahogy felemeltem a fejem és újra ránéztem. - Üdvözlöm, Sir Llewellyn!
- Részemről a megtiszteltetés, Lady Ysolde.
Miközben meghajolt, tekintete nem eresztette az enyémet, nekem pedig akaratlanul is meg kellett állapítanom, hogy szemeinek zöldje különlegesen szép árnyalatú. Nem csoda, hogy a hölgyek boldogan omolnak a karjaiba, gondoltam. Apám a vállamnál fogva magához karolt, hogy meghallgassa a problémámat, de csak engedélyt kértem tőle, hogy néhány percre kimehessek a kertbe. Jól tudta, mennyire szeretem a palota belső kertjét a sajátos nyugalmával a csodaszép virágaival, ezért mosolyogva rábólintott a kérésemre. Boldogan csókoltam arcon, majd Sir Llewellyntől egy újabb illedelmes pukedli kíséretében elbúcsúzva a kert felé vettem az irányt - közben újra emlékeztetve magam, hogy ne siessek túlságosan.
A belső udvarra érve végre ismét éreztem, hogy kapok levegőt. Hosszú percekig csak a szemeimet lehunyva álltam és élveztem a természet friss illatát, sokkal jobban élvezve mint a temérdek parfüm és a sör szagának keveredését a bálteremben. Nem foglalkoztam azzal sem, hogy a kert bejáratánál álló palotaőrök furcsállják-e a viselkedésem. Miután végre ismét szabadnak éreztem magam, céltalanul kezdtem bolyongani a szebbnél szebb virágokból és bokrokból kialakított kis szigetek között, csak a gyönyörű márvány szökőkút mellett álltam meg, majd ültem le egy közeli padra. Egy pillanatra újra behunytam a szemem és azt kívántam, bár gyorsan eltelne ez a mai estély. Vagy legalább Gildas eljött volna, hogy együtt mosolyogjunk az embereken, és elhajtsa a közelemből a kéretlen udvarlókat. Tudtam, hogy ma is kellemetlen táncok egész sora vár rám, de már előre gyűlöltem az egészet.
Amikor egy apró gally finom reccsenését hallottam meg a hátam mögött, összerezzenve nyitottam ki a szemeimet, azonnal felpattanva a padról. Gyorsan megfordultam, de csak a királyné fivérét pillantottam meg, amint halvány mosollyal a szája sarkában szabadkozva feltartja mindkét kezét.
- Elnézését kérem, Sir Llewellyn - nevettem el magam halkan és kissé zavartan, miközben a fülem mögé tűrtem egy elszabadult hajtincset. - Általában nem vagyok ilyen ijedős, de most azt hiszem, egy kicsit elkalandoztam.
Ennyit a nyugodt percekről, gondoltam közben magamban, de azért reménykedtem benne, hogy nem lesz olyan kellemetlen társaság. Már találkoztunk néhányszor, de nem sokat beszélgettünk, csak a szóbeszédből tudom, hogy hiába szereti nagyon a hölgyek társaságát, egyébként nem rossz ember. Azt hallottam, okos és udvarias, ebből fakadtak az irányú reményeim is, hogy talán csak egy kellemes társalgás erejéig csatlakozott hozzám. Bár azt nem tudhattam, hogy véletlenül került-e ide, vagy utánam jött a kertbe.
|
A palotakomplexum a város központjában, egy dombtetőn áll. Számos épületből áll, amelyet hosszú, fedett folyosók kötnek össze. A külső falakat rengeteg különböző színű kővel borították, s ez összhatásában szivárványszerűnek látszik. A bejáratot egy kisebb folyón átívelő hídon keresztül lehet megközelíteni, ahol a királyi testőrség két tagja állja útját az érkezőnek.
A széles, kör alakú előcsarnokból több folyosó nyílik, amik némelyike spirális lépcsőkbe, vagy ajtóba torkollik. A központi bejárat csarnokának jobb oldali folyosóiról egy gyönyörűen kialakított nyitott udvarba juthatunk, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a vendéglakosztályok érhetők el. A belső udvar szépségéről külön kertészek gondoskodnak, így kora tavasztól, késő őszig temérdek különböző virág áraszt kellemes illatot, míg a hatalmas, márványból faragott szökőkút - tetején egy griffet ábrázoló szoborral -, hű permetet biztosít a meleg napokra. Isunda királyné szívesen tölti itt az idejét kegyeltjei társaságában.
A bal oldali folyosón haladva kevésbé díszes részlegbe juthatunk, amely a konyhát, a kamrát és a palota személyzetének - köztük a királyi testőrségnek - szobáit rejtik. Mivel a palotában gyakoriak a vendégek, akik gyakran húzamosabb ideig maradnak rengeteg szakács és segéd, szolga szorgoskodik a falak között. Az ebédlő, és a bálterem, ahol a királyi pár rendszeresen különböző ünnepségeket ad, szintén a földszinten helyezkedik el.
A tanácsterem az első emeleten található, nyolcszögletű terem, ahová egy méretes ajtón keresztül lehet bejutni. A helyiség közepén egy terepasztal áll, amely Aglanir, arányosan kicsinyített mását ábrázolja - e köré foglalnak a Tanács tagjai, míg a többi nemes a magas helyiségben kialakított körgalériáról követheti nyomon a tanácskozást, és onnan bekiabálva adhat hangot nemtetszésének.
A tanácsterem szomszédságában kapott helyet a könyvtár, amelynek külső falai nagyrészt üvegből állnak, beengedve a kinti, természetes fényt. A fennmaradó falak mellett könyvekkel roskadásig megrakott polcok sorakoznak; A választék széles, bár közel sem annyira, mint Mágusok könyvtárában.
A királyi lakosztályokhoz egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Fontos tudni, hogy bár folyosón posztoló őrök mereven állnak, de szemükkel mindig éberen követik az előttük elhaladót. |
[77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kedves bókját egy újabb mosollyal honoráltam, amikor pedig udvariasan felajánlotta nekem szabad karját, örömmel fogadtam el. A királynéval való udvarias társalgás valamelyest elterelte a figyelmem arról a szűnni nem akaró kellemetlen érzésről, ami folyamatosan azt mondogatta: nem akarom. Ha nem lett volna megbocsájthatatlan tiszteletlenség, valószínűleg felkaptam volna a szoknyámat és egyenesen kirohanok a palotából... De nem akartam szégyent hozni apámra, ezért uralkodtam magamon, és mosollyal az arcomon, udvariasan válaszolgattam a királynénak. 
Isanda most az egyszer a legjobb pillanatban érkezett, megakadályozva, hogy kikotyogjam egyik legnagyobb titkomat, hogy valaha szerelmes voltam atyánk jegyesébe; Bármit is éreztem manapság Yserone Crudel iránt, azt már nem lehetett szerelem szóval definiálni. Szeretetteljes, hálás mosolyom őszintén olvadt szét a borostám mögött, ahogy a két hölgy között lezajó udvarias szóváltást figyeltem.