|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:17 - |
A puszta egyetlen nagyobb városa, amelyet vaskos kőfal vesz körül. A kőfal mögött egyszerű épületek sorakoznak szorosan egymáshoz simulva. Az utcákat itt nem borítja macskakő, és kiépített csatornahálózat sincs, mint a fővárosban. Az emberek többsége a vizet a város közepén álló kútból nyeri. Az itteniek nem élnek fényűző életet, de egyesek szerint mégis gondtalanabbul élnek, mint Aglanir más vidékein.
Vidarban több taverna, és fogadó várja a vendégeket, hogy lemoshassák magukról az út porát; mindenki megtalálja a rangjának, és erszényének megfelelő szállást a városban.
A település központja a piactér, ahol minden megvásárolható, amit a pusztán termelnek – köztük a Mágusok által készített gyógyitalok, és pakolások is.
A törvényeket a városi őrség tartatja be, akiknek közvetlenül Rianon Agenyr parancsol, aki a Morrigui puszta legbefolyásosabb nemese. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Nem tudtam eldönteni, hogy Tomas miként vélekedik érkezésemről. Kétségkívül sok minden megváltozott azóta, hogy utoljára sodort össze bennünket az élet, és félő volt, hogy cimborám egészen megkomolyodott azóta, hogy utoljára találkoztunk. A kupám mögül ránézve summáztam magamban, hogy rövid itt tartózkodásom alatt valószínűleg nem fogunk olyan kalandba keveredni, amelyet majd az unokáink is megemlegetnek. Nem mintha nem lett volna már így is elég emlegetnivaló.
- Arra még egy ideig nem kerül sor – mondtam sürgetőn, amikor Lynet házassága szóba került. Tudtam jól, hogy atyám mit forgat a fejében, amikor a húgomat a hegyekbe küldte. Méghozzá Mella nélkül, akit ugyan nem kedveltem különösképp, de legalább egyetlen stabil eszköze lett volna annak, hogy óvja a húgom szemérmét. Kedveltem Lady Clarine-t, de gardedámként képtelen voltam elképzelni. Ellentétben a Sagramour bagázzsal, egészen addig nem voltak ellenérzéseim a Deatrysekkel kapcsolatban, amíg atyám meg nem forgatta fejében az esetleges frigy gondolatát. Azt nem bántam volna, ha Rivalent kényszeríti arra, hogy bekösse Clarine kisasszony fejét, de hogy céljai érdekében éppen a kis Lynetet választotta eszközként, egyszerűen nem engedett nem felháborodni. Kapzsi!
Nem árultam el Tomasnak, hogy én magam is eljátszottam a házasság gondolatával; életemben kétszer is, ha pontos akarok lenni. Először akkor, amikor fiatal és bohém lovagként beleszerettem egy kereskedő lányába, aki most éppen az apámhoz készül nőül menni, hogy megbosszulja, amiért a kalandozást választottam helyette. Aztán nem is olyan régen ismét, de csak egyetlen kósza pillanatig, amely végén aztán éppen a húgom volt az, aki felnyitotta a szemem. Kedveltem Lady Ysolde-ot, sőt, mi több, azon kevés emberek között tartottam számon, akiről büszkén merem állítani, hogy a barátom – Éppen ezért, mondta Lynet, nem lett volna szép, ha szerelem nélkül, boldogtalan házasságra ítélném, mert a végén úgy sem tudnék hű maradni hozzá, csendült a fülemben a hegyi beszéd.
- Előbb megyek a saját temetésemre, mint hogy megnősüljek – kötöttem az ebet a karóhoz makacskodva. Lehet, hogy Tomast a helyzete arra kárhoztathatja, hogy asszonyt fogadjon a házhoz, de másodszülöttként megvolt a jogom arra, hogy ne siessek ennyire a dolgok elébe. Csak rá kellett nézni Ser Gildasra, és az ember rögvest felismerte, hogy nem kell mindent annyira elsietni. Ő sem tette.
Megforgattam a szemem. Egészen úgy festett, hogy a szándékommal ellentétben éppen most adtam tippet a barátomnak azzal kapcsolatban, hogy kit kellene elvennie. Reméltem, hogy nem gondolkodik el rajta túlságosan, mert bár a hercegnő ártatlansága egy fehér galambéval vetekedett, a fivére kedvéért nem tettem volna tűzbe kezemet. Mondjuk, neki már édes mindegy, summáztam gondolatban, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, hogy kihez készül feleségül adni Lady Tiryát.
Az ifjonti szerelemről szőtt, s majdan vadászatba torkolló ivászattal egybekötött beszélgetésünkbe végül a korábbi szolga érkezése kopogása zavart meg. Érdeklődő zöld szemeim úgy állapodtak meg rajta, amikor átvágott a szobán, hogy egy levelet nyújtson a gazdájának, mintha éppen arról adna hírt, hogy az egész birtok lángokban áll. Talán így is volt, hiszen a sorok olvasásakor barátom arca elkomorult.
Tomas idegesen járt-kelt a szobában, majd távozásra kérte a szolgát. Alig, hogy a fiú kilépett az ajtón az üzenet hamuvá égve végezte, ami tovább fokozta a nyugtalanságomat. Hamar józanodni kezdtem, mert úgy tűnt, hogy az ügy komolyabb, mint ahogyan azt elsőként gondolni véltem. Komolyabb a tűznél…
Nem szóltam közbe, amikor közölte, hogy a rengetegbe kell mennie, pedig kérdő szócska már égette a nyelvem hegyét. Tudtam, hogy csak ki kell várnom, hogy megadja a megfelelő magyarázatot a számomra.
- Trevan – szinte leheltem a nevet, és gondterhelten lehunyt szemmel előrenyúltam, hogy letegyem a kupámat. A történetet hallva életemben talán először fordult elő velem, hogy nem találtam a szavakat. Nem sok emlékem volt a legfiatalabb Agenyről; egy vörös üstök, és néhány szeplő, ahogy a szoba közepén egy fából készült lovacskával játszik egy állatbőrön. Azt hiszem, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy láttam, és azért maradt meg bennem olyan élénken. Nem sokkal utána vitték el a Begyűjtők, és onnantól kezdve bárkinek, aki ismerte úgy kellett tennie, mintha a gyermek sosem létezett volna.
- Nem úgy értettem – ráztam meg a fejem, amikor emlékeztetett rá, hogy miféle gonosz szavakat vágtam a fejéhez nem is olyan régen. Felálltam, készen arra, hogy segítő jobbot nyújtsak felé, ha úgy kívánja; A barátomért képes lettem volna kánkánt járva bevonulni a csatatérre, hogy eltereljem az ellenség figyelmét, ennél azért csekélyebbnek tűnt, hogy segítsek előkeríteni az öccsét. Lehetőleg épségben.
- Számíthatsz rám – bólintottam nagy komolysággal; némileg csalódást okozott, hogy számításaimmal ellentétben mégsem kér a segítségemből. Annyit azonban megígértem, hogy nyitva tartom a szemem és a fülem, s bármi olyat hallok, ami Trevanhoz köthető, arról értesíteni fogom.
- A lehető legjobb – mondtam megragadva a kezét. Megengedtem magamnak egy csalafinta, széles vigyort. – Főleg, mert egy darabon kénytelen leszel elviselni a társaságomat – közöltem kajánul. Ha azt hitte, hogy nélkülem indulhat útnak, akkor tévednie kellett. Legalább arra a kis időre, amíg az utunk egy irányba halad, megvédhetem a hátát a veszedelmektől….
Lezárt kör! |
– A Rengetegbe kell mennem – közöltem aztán Thane-nel. Az időzítés enyhén szólva kellemetlen volt; hamarosan indulnunk kellett volna Rheyába Lady Glydáékkal, ráadásul Thane mellett sem mehettem volna el csak úgy, anélkül, hogy magyarázatot adnék a távollétemre. Több problémát vetett fel az, ha most elmegyek, mintha maradtam volna, ám egyszerűen úgy éreztem, nem hagyhatom már Trevan problémáját másokra, minél több idő telik el ugyanis, annál nagyobb volt az esélye, hogy valaki rájön a szökésére. Az pedig olyan láncfolyamatot indított volna el, amelyre nem éreztem késznek magam, a vele járó szégyenről nem is beszélve.
– Nem az Aldayrok miatt – tettem még hozzá, visszaemlékezve jóformán az első kérdésre, amit Thane feltett nekem. Nem tartoztam ugyan magyarázattal neki, de még én is beláttam, milyen különösnek tűnt ez a hirtelen úticél-változtatásom. Lehet, hogy Thane nem kérdezett volna többet, de a kétségek írmagját sem hagyhattam benne. Megérte cserébe az, hogy megtudja az igazat? Tudtam, hogy Thane hűséges barát, és nem árulta volna el a titkom, legalábbis direkt nem; mégis, ott volt az a lehetőség, hogy egyszer túl sokat iszik... És persze a tény, hogy ez is eggyel több embert jelentene, mint szeretném.
– Trevan megszökött, Thane – mondtam ki végül, épp csak olyan hangosan, hogy hallani lehessen a szobában. Összefontam a karjaim a mellkasom előtt, úgy dőltem neki a falnak az ablak mellett. – Még tavasz közepén... Egyszerűen kijátszotta a Begyűjtőket, azokat a díszhuszár lovagokat. Már ne vedd személyes sértésnek. Utána küldtem a legjobb emberemet, de most, úgy tűnik, Ő is eltűnt a Rengetegben. Én pedig nem tudhatom, mi van ott pontosan, míg oda nem megyek; a levelek nem jelentenek semmit. Hogy is volt? Ha te eldöntesz valamit, nem várod el, hogy mások intézzék el helyetted? – húztam cinikus mosolyra a szám. – Azt hiszem, igazad van. Ezt nem bízhatom másra. Még rád sem, habár nagy volt a kísértés, hogy szívességet kérjek tőled. Azt viszont szeretném, ha megértenéd, hogy ez nagyon, nagyon kényes kérdés a családunk számára... Nem volna jó, ha illetéktelenek kezébe kerülne bármilyen információ ezzel kapcsolatban. Remélem, hogy számíthatok rád.
Vetettem még egy utolsó pillantást ki, a kertbe; most már egészen biztos voltam benne, hogy Gilliant látom ott, a falak tövében, az egyre terebélyesedő virágágyások között. Megígértem neki, hogy velünk tarthat Rheyába; ám attól tartottam, én már egyenesen a Rengetegből érkezem majd a fővárosba. Ellöktem magam a faltól, és Thane elé masíroztam.
– Nos, elég régóta nem mozdultam ki itthonról... A Rengeteg nem is olyan rossz kalandozási célpont, nem gondolod? – nyújtottam felé a kezem kézfogásra, mintegy megpecsételve a remélhetőleg általa is elfogadott alkut, miszerint nem szól egy szót sem. Habár mosolyogtam, aligha voltam izgatott; vagy méginkább rossz féle izgalom szállta meg a lelkem.
Tomas részéről lezárt! |
Néha nehéz volt eldöntenem, hogy a tompa, lüktető fájdalom a fejemben azért volt-e, mert túl sok bort ittam, vagy épp azért, mert nem eleget. Most emellé még a Thane Llewellynnel érkező problémák és gondolatok is betömörültek, és az egyébként is ott lévőkkel már túl sok helyet foglaltak, ezért feszegetni látszottak a koponyámat. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem örülök, hogy végül minden ilyesféle témát magunk mögött hagytunk.
– Muszáj. Különben az újdonsült hercegné első tette az volna, hogy olyan íjat készíttessen a férjével, amivel idáig is el tudna lőni, bosszúból, amiért egyedül hagytam szenvedni – dőltem hátra a székben széles mosollyal. – Szerencse, hogy csak egy akad belőle... Adja az ég, hogy ne egy tucat lányom szülessen.
Az apám egyszer azt mondta, amikor Tyria még kicsi volt, hogy minden férfinak szüksége van egy fiúra, hogy az örököse legyen, de az Istenek mérhetetlenül kegyetlenek hozzá, ha nem adnak neki leányt, hogy igazán szeresse. Mikor Lady Gylda másodjára is áldott állapotba került, emlékszem, egy ízben azt mondta, szeretné, ha még egy lánya születne. Aztán...
Aztán.
– Remélem, a Te húgod esküvőjét a tenger mentén tartják. Nem biztos, hogy a hegyekbe olyan szívesen fellovagolnék... Főleg, mivel a bor is inkább tömény cefre, mint valós ital. – A díszes menet a hegyekbe menet többek között itt is megpihent, egyrészt udvariasságból, másrészt szükségből; hosszú az út a tengertől a hegyekig, és nem sok az igazán nagy város, ahol olyasféle ellátásban részesülhetnek, amit Lady Lynet elvárt volna. Nem mondanám, hogy bármelyik fél is kifejezetten örömtelinek tűnt volna, és bár még szó nem esett házasságról, már a szóbeszédeket leszámítva, aligha volt kétséges az utazás kimenetele. Ebből fakadóan viszont az az esküvő inkább tűnt tehernek, mint ünnepnek; nem voltam benne egészen biztos, hogyha csak nem Thane kér rá, itt hagynám Vidart hetekre, hogy felutazzak s vissza. A barátom gondolatait viszont még nem ismertem az üggyel kapcsolatban; a Deatrysokkal szemben talán nem voltak olyan ellenérzései, mint a Sagramourokkal, de nem mondanám, hogy úgy tűnt, kifejezetten kedvelné őket. Arról nem is beszélve, hogy minden világ-jártsága ellenére, a húgai, de főként Lynet, örökké a kishúgai maradtak, akik természetesen nem elég felnőttek a házassághoz. Ezt nem is tehette volna nyilvánvalóbbá a kijelentésemre történő döbbenetével.
– A pusztai konokságnak is megvannak a maga előnyei – mosolyodtam el szélesen. Például nem veszünk el valakit csak azért, mert jó parti volna; bele kell gondolni abba is, hogy mi errefelé ritkán járunk el otthonról, ami azt jelenti, hogy tetemes mennyiségű időt kell a feleségünkkel tölteni. Ha Lynet Llewellynt vettem volna el, rövid úton rászoktam volna arra, hogy a kocsmában igyak, és legalább kéthavonta meglátogassam a fővárost.
De erről, mint mondtam, Thane-nek nem kellett tudnia. Részben ugyanis valóban benne volt a barátságunk iránt érzett tisztelet is.
Az Ysolde Olwyn szemeire tett megjegyzésre sokatmondóan elvigyorodtam. – Tavaly ilyenkor én is ezt mondtam – vontam meg a vállam, bár valóban nem úgy tűnt, mintha Thane annyira sietne a feleség-kereséssel, bármit állítsanak is az asszonyok a piacon, kételkedtem abban, hogy hamarost Llewellyn-Olwyn esküvőre hívnának. Őt nem hajtotta semmilyen cél vagy ok, amiért ideje lett volna megtelepednie, és ismervén a barátomat, talán jobb is volt így. Ő is mellettem kötött volna ki a kocsmában, talán, mint törzsvendég.
– Valami olyasmit is hallottam, hogy a hercegnő meg van átkozva, azért hal meg minden kérője... A "minden" alatt mondjuk épp csak az az egy értendő, aki volt, és szerencsétlen véget ért. Tudod, milyen babonásak az emberek, főleg errefelé... Talán mégis nekem van a legnagyobb esélyem túlélni ezt a nem létező átkot, nem gondolod? Elvégre, én nem indulok bajnokságokon, így ha csak valaki nem lök rám egy vízköpőt Rheyában, aligha szenvedek ki a bátyjával szemben. Bár azért... – Háromszor megkopogtattam az asztallapot, pusztán heccből; mégis, habár végig szélesen vigyorogtam Thane-re, azt nem osztottam meg vele, hogy valójában Drusala hercegnő is a lehetséges jelöltek között volt. S ha jobban belegondoltam, a gazdagabb pusztai nemesek és kereskedők leányain kívül, talán Ő lett volna a legjózanabb döntés...
A vigyorom azonban hamar mosollyá szelídült a következő mondatait hallva. – Nincs is nagyon miről – döntöttem oldalra a fejem, majd újabb pohárral öntöttem magamnak. Ifjonti szerelem volt, olyasmi, ami nagy lánggal ég, és amit ha talán hagytak volna kibontakozni az Istenek, hamar nem marad más belőle, mint hamu és füst. De tőlem elvették a befejezésnek és leégésnek ezt a lehetőségét, így valahogy örökké égni látszott a bensőmben, maga az érzés, akkor is, ha már abban sem vagyok biztos, milyen volt a szeme színe. Ez nem olyasmi volt, amit másokkal megoszt az ember, akkor sem, ha nagyon jó barátok.
Thane tudta is ezt, talán saját tapasztalatból, ezért más témához nyúlt. Az emlék felelevenítésére felnevettem. – Én mindig vadászom valamire – húztam ki magamat büszkén; tény, ami tény, nem sok dolog jelentett számomra olyan kikapcsolódást, mint vadakat űzni, bár magam sem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért. Akadt azonban egy másfajta vadászat, amiben az utóbbi hetekben részem volt, és amire sokkal kevésbé voltam büszke; Thane-nek sem szándékoztam megemlíteni, soha, még csak utalást sem tettem volna rá, hacsak ebben a pillanatban kopogás nem hallatszik az ajtómon. A választ sem várva meg Renard vörös feje bukkant fel az ajtóban, arcszíne hasonlatos volt hajához, és úgy kapkodta a levegőt, mintha háromszor futotta volna körbe a várat.
– Uram, Sir Thane, elnézést a zavarásért, de... Azt mondta, ez mindennél sürgősebb – nyögte ki nagy levegővételek között, és leszegett fejjel átnyújtott nekem egy kis pergament. Egyetlen ügy volt, melyet közöltem Renarddal, hogy azonnal adjon át nekem, amennyiben információt szerez róla, mégpedig a szökött mágusokét. A vonásaim megkeményedtek, ahogy elolvastam a rövid üzenetet, újra és újra. A tinta néhol elfolyt, remegő kézzel írták, méghozzá az egyik emberem, akit a vadász után küldtem. A levél szerint Alec Hudde, akitől az utolsó levelet egy három héttel ezelőtt kaptam, eltűnt a rengetegben. A kis egységüket valami megtámadta, az egyik vele tartó vadásztársa szerint egy óriási farkas, de a sötétben akármi is lehetett; elszakadtak egymástól, és néhány véres ruhafoszlányon kívül nem sok dolog maradt Alecből. Trevant pedig még mindig nem találták, de biztosak voltak benne, hogy a rengetegben volt - valahol.
A bor minden tompító hatása úgy gördült le rólam, mint zsírról a vízcseppek, én pedig felálltam, és járkálni kezdtem. A legjobb vadászom eltűnt, valószínűleg halott volt; az emberei egyedül marhák voltak ahhoz, hogy megtalálják, arról nem is beszélve, hogy az a kevés földesúr, aki a rengetegben élt, nem álltak volna szóba velük, főleg nem anélkül, hogy megtudjanak minden részletet az ügyről. Az pedig olyasmi volt, amit nem engedhettem meg magamnak; a Begyűjtők sem jártak eddig sikerrel. Én pedig nem tehettem semmit, mert itt voltam, messze, és esélytelennek tűnt, hogy anélkül elkapják Trevant, hogy új embereket kelljen beavatnom, olyanokat, akik elég hatalommal és elismertséggel rendelkeznek ahhoz, hogy valós előrelépést érjenek el. Hacsak...
– Elmehetsz, Renard – szóltam a fiúnak, aki egészen addig idegesen topogott az ajtóban. Az ajtó még nem is csukódott be utána, amikor én már a dolgozóasztalon álló gyertya fölé tartottam a lapocskát, és egészen addig hagytam égni az ujjaim között, míg a lángok el nem érték a bőrömet, azután pedig a földön landolt.
– A Rengetegbe kell mennem – közöltem aztán Thane-nel. Az időzítés enyhén szólva kellemetlen volt; hamarosan indulnunk kellett voln |
Nem szemrehányásként tettem megjegyzésemet, hiszen én magam sem szívesen beszéltem volna Yserone-ról. Azt sem vártam el, hogy bármi továbbit fűzzön a beszélgetéshez, a régi sebek felszakítása nem vezet semmi jóra. Egyébként is, férfiak voltunk, a siránkozás az asszonyok dolga.
- Mesélj, Tomas! – kértem ismét. – Mesélj, hogy mennyire unatkoztál öreg cimborád nélkül? – kacsintottam. – Fogadjunk, hogy az utóbbi időben egyetlen paraszt sem kergetett meg, amiért félrészegen letapostad a tökpalántáit, míg a cimborád a szalmában hentergett a lányával – idéztem fel egyik régi kalandunkat kacagva. Jól emlékszem, hogy másnap mind a ketten megfogadtuk, hogy nem iszunk többet; főleg nem afféle pálinkát, amit azon a fura helyen kínáltak. A fogadalmunk kitartott egészen másnap estig; azt hiszem Lady Gylda ezután ismerte fel, hogy milyen rossz hatással vagyok a neveltfiára. Mindenesetre, egyikünk sem felejtette el, hogy hogyan sikerült mindkettőnknek elkártyázni az erszénye tartalmát, és majdnem a lovait is, ha Lord Rianon nem talált volna meg időben…
- Vadásztál valamire mostanában? – fűztem tovább a szót kedélyesen, jelezve, hogy mind a hadba lépés, mind a házasság témáját magam mögött hagytam. |
Nem állíthatom, hogy nem kedveltem a mulatságokat; Szerettem, hogy díszes öltözetbe bújhatok, ami kihangsúlyozza a szemem színét, vagy a szakállam rendezettségét. Ahogyan azt is, hogy fojtott hangon bókolhatok a magukat úrilánynak tituláló kisasszonyoknak, amitől az sem vehette el a kedvem, amikor némelyik kuncogva orrba legyintett a legyezőjével, mert illetlen vizekre kormányoztam a beszélgetést. Óh, igen, a Isanda báljai! Arról azonban nem feledkezhettem meg, hogy miféle képmutató alakok jártak ezekre az eseményekre; politikusok, hízelkedő besúgók, vagy feltörekvésre váró nemes urak. Ha az ember megforgatott volna a feje felett egy döglött macskát, és elhajítja, egész biztosan eltalál vele valamilyen fontos személyt (vagy legalábbis olyat, aki magát annak tartja). Az sem utolsó, hogy ezeken az estéken mindenki célkeresztbe kerül, és könnyen válhat a másnapi pletykálkodások fő témájává. Mint a legtöbb dolognak, ennek is két oldala volt; világos és sötét.
Kíváncsi voltam, hogy a hercegi pár esküvőjén vajon miféle politikai vita kerülne megoldásra; A sógorom értett hozzá, hogy számára előnyös üzleteket kössön ott, ahol hordóstól folyt a bor, és fülsüketítő rikácsolást játszottak zene gyanánt. Nem hiába hagyta rá a nővéremre az estélyek iránti szenvedélyét. Celawan és Tyria menyegzője még azokat a várurakat is a fővárosba csalja majd, akik egész évben el sem hagyják a birtokaikat – Isanda csacsogásából úgy ítéltem, hogy minden kis és nagy nemesi házat meghívtak, így olyanokkal is találkozhatunk majd, akik még a Tornát is nagy ívben elkerülték.
- Kétlem, hogy leköthetném Lady Gylda figyelmét. Nem túlzottan kedvel engem – vigyorogtam barátomra a kupám mögül, majd belekortyoltam a boromba. Közel sem olyan mohósággal, mint az első pohárnál, hiszen a szomjamat már oltottam; a finom borra immáron csak a lelkemnek volt szüksége.
Nem volt szemtelenség azon szavaim mögött, amelyekkel megállapítottam, hogy Tomas mostohaanyja nincs oda értem. Mindketten tudjuk, hogy az asszony minden látogatásom után úgy lélegzett fel, hogy hallani véltem a szívéről lepotyogó súlyos kövek koppanását a döngölt földön, már abban a pillanatban, hogy kiügettem az Agenyr vár kapuján. Megértettem az irántam táplált, de gondosan elrejtett ellenszenvét, hiszen akárhányszor itt jártam, mindig valami ostobaságba csábítottam bele az ifjabbik lordot. Most pedig még tetőztem is azzal, hogy kis híján megöltem Ser Gildast.
Azt, amikor Tomas kibámult az ablakon, és megrázta a fejét, annak jeléül vettem, hogy nem ért egyet a királyról alkotott gondolatmenetemmel. Tény, hogy jómagam sokkal bátrabban törtem pálcát Thelion cselekedetei felett, mint a legtöbb hozzám hasonlatos nemesi sarj, de nemcsak azért tettem, mert a király a sógorom. Csak a vak, és elfogult ember nem láthatta, hogy mennyire alkalmatlan az uralkodásra.
- Tomas – sóhajtottam megszelídülten. A családja mindig is rojalistább elveket vallott az enyémnél, bár amióta Isandából királynét csinált, mintha az én atyám is óvatosabban mondana ítéletet. – Nem, persze, hogy nem… - fordítottam el róla a pillantásomat. Mindig is sokkal józanabb volt nálam, de most mégis összeroppant a bensőmben valami, amiért nem értett vaktában egyet velem. Óvatos volt, mert óvatosnak kellett lennie; nekem pedig meg kellett volna ezt értenem. Ez ment nehezebben.
Barátom elsősorban politikus volt; földesúr, aki saját emberei védelmét előrébb helyezte a más vidékeken élő emberekénél. Földhözragadt ragaszkodása a Pusztához néha igencsak bosszantónak bizonyult; Én magam is kedveltem a tenger vidékét, ahol születtem, de engem sosem vonzott annak gondolatja, hogy ott is haljak meg. Legrosszabb esetben ágyban, és párnák között. Megcsóváltam a fejem.
- Az a baj barátom, hogy pontosan úgy értetted – ernyedt el végül a szám sarka, és a gúnyos árnyakból hirtelen beletörődő, barátságos görbület született, hiszen én is megsértettem Őt. – Ne vitatkozzunk, Tomas. Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy egy pohár bor mellett egymás torkának essünk. Amúgy sem győzhetlek meg, a te pusztai konokságod legendás – kacsintottam rá tompítva a beszélgetést.
Akaratlanul is olyan határokat feszegettem, illetve feszegettünk, aminek az lett volna a vége, hogy csúnyán összeveszünk; nem örökre, mert annál barátságunkat mélyebbnek gondoltam, de jó időre biztosan. Nem akartam az elkövetkezendő években rossz szájízzel gondolni az Agenyrek elsőszülöttjére.
A taslival talán kissé messzire mentem, de úgy éreztem nincs más módja annak, hogy egy kis észt verjek Tomasba. Megmerevedő vonásait látva egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy a következő megszólalása az lesz, hogy riasztja a várőrséget, majd kikísértet egyenesen a Pusza határáig. Szerencsére azonban sokkal értelmesebb dolog hagyta el a száját, muszáj volt kuncognom párat.
- Egyáltalán nem hangzik rosszul – bólintottam komolynak szánva, de csak nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyomat. Bármennyire is tetszett az elém festett kép, Tomas sosem vetemedne ilyesmire; talán még akkor sem, ha Thelion végül tálcán kínálná fel az országot a radaganoknak. Úgy hallottam, hogy a nagykövet és a húga nem igazán igyekszik hazafelé, és még mindig a palotában vendégeskednek.
- De nincs rá esély, hogy megteszed, igaz-e? – kérdeztem sunyin villanó tekintettel. – Nem, nincs – válaszoltam meg a saját kérdésemet. – Rheya túl messze van Vidartól; azt csodálom, hogy egyáltalán az esküvőre kész vagy magad mögött hagyni ezt a helyet – tártam szét a karjaimat, hogy színpadiasan körülmutassak a szépen berendezett dolgozószobában. Az Ő dolgozószobájában. Hihetetlennek tűnt, hogy van neki olyanja, mert ha emlékeim nem csalnak, még az én nagyravágyó bátyámnak sem volt ilyesmije.
- Ho-hogy? – a döbbenet egy pillanatra kiütközött az arcomra, amikor barátom kifejtette, hogy még az én ártatlan húgocskámat is számba vette, mint lehetséges feleséget. Abban a pillanatban az élettel összeférhetetlen helyzetben láttam magam előtt Tomast; Úgy értem, ha valakinek a fejét elválasztják a testétől, az ritkán éli túl, ugye? Barátság ide, barátság oda, nem hagytam volna, hogy a húgomhoz érjen. – Azt nagyon jól tetted, barátom, nagyon jól – bólogattam hevesen, amikor tovább fűzve a gondolatmenetet elárulta, hogy lemondott arról, hogy végül Lynet legyen Vidar új úrnője. Ez tetszett nekem.
- Viharoskék, azt mondják, de nekem inkább ibolyának tűnik – feleltem kérdésére, észre sem véve, hogy megjegyeztem, hogy milyen színű Lady Ysolde szeme. Általában egy idő után a nevekről, és az arcvonásokról is megfeledkezem. – De ne tereld a témát, tudod, hogy én nem nősülök – jegyeztem meg hamiskás mosollyal, miközben átnyúltam az asztal fölött. A korábbi fiaskó után talán azt hihette, hogy ismét meg akarom ütni, de ezúttal a kancsó után nyúltam, hogy megint töltsek magunknak a szíverősítőből. Hihetetlen volt, hogy milyen gyorsan párolgott a bor mindkettőnk poharából. Biztos a melegtől!
- Megkérhetnéd a hercegnőt – vetettem fel az ötletet mellékesen. – Azt mondják, hogy Lady Earyn még pénzt is ajánlott a leendő vejének, csak vigyék már el a lányát… Amúgy is oda vagy a Sagramourokért – húztam a vérét röhögve. Nem gondoltam komolyan az ajánlatot; a hercegnő csinoska volt ugyan, de olyan naiv, hogy meggyőződésem volt róla, hogy nincsen önálló gondolata, egyáltalán nem volt a barátomhoz való. Reménykedtem benne, hogy később ezt Tomas is átlátja majd.
- Lyra – ízlelgettem a régi szerelmének nevét az ajkaimon. – Nem sokat mesélsz róla – jegyeztem meg szelíden; elég régen ismertem Tomast, hogy ismerjem személyes szerelmi tragédiáját. |
– Ajánlom is, hogy ott legyél – jelentettem ki. – Valakinek le kell foglalnia a mostohaanyámat a vacsora alatt, különben hallgathatom, hogy sír, mert olyan gyorsan elszállt az idő. – Szerettem Gyldát, anyám helyett anyám volt, de egy idő után nehezen viseltem a folyamatos aggódását;elvégre, nekem is megvoltak a saját problémáim, és igazán nem volt szükségem arra, hogy Ő is ezekre reflektáljon. A másik ok pedig, amiért én nem értem rá Lady Gyldával foglalkozni, épp az volt, amit nem sokkal később Thane is meglebegtetett; ideje volt megházasodnom. A hercegi esküvőre, ha hihetek Tyria szavainak, mindenkit meghívtak, aki csak számít a birodalomban, és azt is, aki nem; egyértelmű volt, hogy ott szétnézve találkozhattam volna legnagyobb eséllyel egy megfelelő hajadonnal, még ha az ilyenkor kötelező pompa és udvariaskodás miatt nehéz is volt megállapítani, ki kicsoda igazából.
Ahogy Tyria esetében, úgy a sajátoméban is szerettem volna inkább Vidar és a Puszta közelében keresgélni, de valahogy egyik közeli nemesi ház leánysarjait sem tudtam volna elképzelni Vidar úrnőjeként; hiányzott belőlük valami, épp ez vagy az, még ha politikai vagy gazdasági értelemben esetleg előnyös is lett volna. Arról nem is beszélve, hogy bár Vidar, a Puszta és a családunk fenntartása első számú fontosságú volt, abba is bele kellett gondolnom, hogy végül nekem kell majd egy egész életet leélnem a feleségemmel. Az igazat megvallva, eddig nem igen találkoztam olyannal, akivel utóbbit el tudnám képzelni. Legalábbis, azt hiszem, pillantottam ki a balkonon túlra, ahol mintha szőke hajú illetőt láttam volna eltűnni az imént. Megráztam a fejem és visszafordultam Thane-hez.
– A királyunk talán nem volt elég érett, mikor trónra került – válaszoltam óvatosan, miután egy csúnyább pillantást azért vetettem öreg barátomra a kancsó felett. – Meglehet, csak néhány évvel fiatalabb nálunknál, és a történelmünk során gyermekkirályok fejére is került már korona, de az igazi felnőttség mindenkinél máskor jön el. Nézd csak meg a mostoha-nagybátyámat; Gildas közelebb áll a negyvenhez, mint a harminchoz, ő mégis húszévesnek érzi magát. Mindenesetre valahol megértem Theliont; nem értek talán egyet, de nem is az én feladatom megítélni Őt. Talán jobban szeretnéd, ha maholnap hadba hívnának... holmi lidércek és nomádok és szakadárok ellen?
Ha valaki, Thane pontosan jól tudta, mennyire nem fűlött a fogam a harchoz; ha nem így lett volna, valószínűleg sokkal többször rá tudott volna venni arra, hogy tartsak vele néhány kalandozása során. Jól forgattam a pengét, bár talán nem úgy, mint a velem szemben ülő, és a dolgozószobám polcain számos taktikai és stratégiai olvasmány is helyet kapott, ettől függetlenül sosem támogattam a nyílt erőszakot, ahogy Atyám sem tette annak idején, mikor az Aldayrokat végül száműzték. Egy esetleges hadjárat a Rengeteg és a Berith kitisztítása és visszafoglalása érdekében nem tartozott a kedvenc jövőképeim közé.
Azt, hogy rosszul fogalmaztam meg a mondandóm, már rögtön akkor észrevettem, mikor kimondtam. Nem voltunk ugyan asszonyok, hogy érzésekről beszélgessünk, azt tudtam, hogy Thane nehéz helyzetben volt, mint másodszülött, és az apjával sem volt fényes a viszonya. Én sem erre akartam utalni a mondandómmal, csak arra, hogy a mások élete felett való döntések sokkal nehezebben hozhatók meg, mintha az ember csak saját magáról ítélkezik.
– Nem úgy értettem. – Te is tudod, üzentem a pillantásommal, ahogy ismét beleittam a poharamba, hallgatva az ezt követő kijelentését, ami pedig az én szemöldökömet késztette feljebb mozgásra. – Iszom tovább, és úgy teszek, mintha ezt nem vehetném magamra.
Megvolt a várúrságnak a maga előnyei, többek között az is, hogy nem kellett mindent egymagam megtennem; szükség is volt emberekre, akik elintézik helyettem a mindennapi dolgok legnagyobb részét, ugyanis különben azt sem tudnám, mihez fogjak. Ettől függetlenül az igazán fontos dolgokat viszont eszem ágában sem lenne másra bízni; az pedig, hogy bárki ezt feltételezné, igazából valahol sértett.
Bár közel sem annyira, mint mikor Thane átnyúlt az asztal felett és lekevert egy taslit. Legutóbb akkor kaptam ilyet, mikor úgy tizenöt évvel ezelőtt elhagytam Tyriát az erdőben, és majdnem felfalta egy medve. Az apám soha nem ütött meg utána, így teljesen felkészületlenül ért, egy pillanatra pedig mereven pislogva meredtem magam elé, mielőtt felpillantottam volna Thane-re.
– Mert szerinted élvezem ezt csinálni? – hunyorogtam rá morcosan. Barátság vagy sem, néhány perc erejéig még haragudtam egy kicsit rá, amiért nem csak Gylda tessékel ki a váramból, ha úgy látja, sokat ültem bent, de még Thane is leoszt egy maflást. Duzzogva ittam ki a kupámat. – Mit szeretnél, mit csináljak? Lóhalálában siessek Rheyába, pofozzam észhez a sógorod aztán az én leendő sógorom is, mert nem bírod a Sagramourokat, aztán a fülüknél fogva rángassam le őket a Berith-ig? – meredtem rá indulatosan néhány pillanatig, majd elnevettem magam. – Nem is hangzik rosszul, hm?
Atyám jelenlétében sohasem engedtem volna meg magamnak ilyesmit, még viccként sem; Rianon Agenyr azonban épp néhány emelettel és toronnyal arrébb aludt, Thane pedig mindig mindenkire egészen különös, renitens hatással volt.
A kérdésre elfintorodtam. – Kellene. Szeretném? Nem tudom. Végiggondoltam a lehetőségeimet, de nem lettem okosabb tőle. Az összes főnemest végigvettem, még a húgodat is. Ne aggódj, szinte rögtön kizártam, mint lehetőséget. – Azt, hogy ezt nem a barátságunk miatt tettem, hanem mert Lynet Llewellyn és Vidar (és én) teljes mértékben összeférhetetlen egymással, nem tettem szóvá. Felnevettem, de ezúttal jókedv nélkül. – Arra is gondoltam, hogy már túl öreg vagyok a házasságra. Valahogy semmi sem elég jó. Annak idején meg voltam győződve arról, hogy Lyra életem egyetlen és igaz szerelme, és két napi ismertség után kész lettem volna feleségül venni, mára pedig már arra sem emlékszem, milyen színű volt a szeme. Remélem, te azért máshogy állsz Lady Ysolde-hoz... |
A te asszonyod volt; erre a kijelentésre a szemöldököm kényelmetlenül mozdult felfelé.
- Ha minden asszonyt, aki egyszer kellemes órákat szerzett nekem, a sajátomnak kiáltanék ki, a végén nem jutna belőlük másoknak – jelentettem ki könnyedén, de értettem, hogy Tomas mire céloz ezzel. A memóriám gyakran kihagyott, ha a gyengéd női nemről volt szó; nevek és vonások olvadtak össze, hogy a végén mind egyformának tűnjenek. Évekkel később nehéz volt bármelyikükre is emlékeznek, különösképp, ha az enyelgésünk mellé bor, vagy annál erősebb ital is társult, de ez engem sosem zavart.
- Annabeth, hát persze – cirógattam meg arcszőrzetem, olyan hanggal ejtvén ki a lány nevét, mintha hirtelen minden megvilágosult volna előttem, pedig nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Túl sok kékszemű lányt ismertem, de egyikük sem tett rám olyan komoly benyomást, mint a leendő mostohaanyám, vagy mint Lady Ysolde. Bárhogyan is legyen, ezt a kettőt sosem fogom tudni kiverni a fejemből.
- Csapnivaló férje volnék, ezt Te is tudod – legyintettem könnyedén. Nem vettem tudomást a nyilvánvaló figyelmeztetésről, amelyet alig egy perccel korábban intézett felém, mert illetlenül vettem a számra hőnszeretett hercegünk nevét. A Sagramourok iránt érzett ellenszenvem túl mélyen gyökeredzett ahhoz, hogy józan eszemmel elejét vegyem az undok kijelentéseimnek; nem segített rajta sokat az sem, hogy az egyikük a sógorom, és történetesen maga a király. A politikailag megértettem Tomas döntését, hogy a húgát a herceghez adja, de mint barát és ember… Nehezebb volt.
A kérdése, amellyel arra mutatott rá, hogy talán én szerettem volna a húga kezéért folyamodni, egyszerre lepett meg és szórakoztatott. Ismertem Lady Tyriát, már amennyire a látogatásaim alatt a családja engedte, hogy megismerjem – valahogy mindig akadt egy-két szolga, vagy rokon, aki ott lábatlankodott körülöttünk, mintha attól tartanának, hogy rosszban sántikálok; Mintha nem lett volna nyilvánvaló számomra, hogy Lady Tyria nem az a fajta jószág, akire büntetlenül kivethetem a hálómat. Sem a családjaink viszályát, sem pedig saját testi épségemet nem mertem volna kockáztatni érte.
A szóbeszédek szerint a két unokahúg nem különbözött sokban egymástól, már ami harcias természetüket illette. Egy alkalommal volt szerencsém látni, hogy Tomas húga hogyan bánik az íjjal, de nem voltam benne, hogy ugyanilyen szerencseként élném meg, ha Lady Ysolde rajtam mutatta volna be harci jártasságát. Utóbbinak, a tornán történtek fényében sajnos elég nagy volt a valószínűsége.
- Az esküvőre szeretnék visszatérni a fővárosba; Úgy tervezem, hogy meglátogatom a Deatryseket, és onnan Lynettel együtt egyenesen Rheyába utazunk – ismertettem elgondolásaimat régi barátommal. Igyekeztem a legkörültekintőbben megformálni a szavaikat, hogy hangszínem véletlenül se árulkodjon arról, hogy a legszívesebben megfojtanám atyámat, amiért egyedül küldte a húgomat a hegyekbe. Bosszantott, hogy még azt is megtiltotta, hogy vele tartsak, mert Bajnokként úgy illet, hogy előbb tiszteletemet tegyem a nagyobb városokban, és falvakban. Aztán felőlem megint kóborolhatsz, visszhangoztak a fülemben az undok szavak. Howe Llewellynt talán egyetlen pillanatra elöntötte a büszkeség a győzelmem után, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ne tekintsen úgy rám, mint a családunk fekete bárányára. Rivalen volt az örököse, és Drystan még elég fiatal volt ahhoz, hogy velem ellentétben ne hadakozzon vele. Kényelmesebb volt számára, hogy a birtokain kívül tudott engem.
Egyelőre.
Kényelmetlen témába tenyereltem. Tudtam jól, hogy kérdésem könnyedén hathat vádaskodásnak, de reménykedtem benne, hogy Tomas ismer annyira, hogy ne ítéljen tévesen. Akartam, hogy őszinte legyen hozzám, de ugyanúgy megvolt a joga arra, hogy ne legyen az. Zöld szemeim kérdőn függtek a barátomon. Megnyugvást kellett volna éreznem, amikor kijelentette, hogy számára az Aldayr család két ivadéka már halott – nekem is úgy kellett volna tekintenem rájuk, de tudat, hogy mindketten lélegeznek, és ott lépkednek az erdő fái között, nem engedett a gondolatba belenyugodni. Nagyon is élnek.
- Nehéz időket élünk – bólintottam elkeseredetten komoly szavaira. Utolsó találkozásunk óta Tomas éveket öregedett, de évtizedekkel vált komolyabbá. Már közel sem volt az a fiú, akivel félrészegen dajdajozva betévedtünk a malacok közé, hogy másnap reggel kellemetlen ébredésben legyen részünk.
- Őseink évszázadok alatt hagyták elveszni a Berithet, és a Rengeteg is hasonló sorsra fog jutni, ha Thelion nem lép közbe; Királyunk csak addig akart lovagkirály lenni, amíg az embereivel bohóckodott a kaszárnyában, de most, amikor valóban szükség lenne a határozott lépéseire, inkább azzal foglalkozik, hogy mit kellene felszolgálni a következő puccos vacsoráján. Ne nézz így rám, Tomas. Tudod, hogy igazam van – jelentettem ki, miközben kiszolgálva magam átnyúltam az asztal fölött, hogy újabb kupa bort töltsek a-helyébe, amit már megittam. A dolgozószoba ajtaja zárva volt, így úgy hittem, őszinteségem nem fenyeget majd olyan veszéllyel, hogy valaki végül árulással vádolhasson. Hacsak…
- Igazad van, én sosem leszek döntéshozó – a szám sarka akaratlanul rándult gúnyos mosolyba. A ház urának fogalma sem volt arról, hogy miféle érzékeny pontokat feszegetett. Másodszülött voltam, aminek hátrányait magamon viseltem már hosszú idő óta; Megfelelt számomra az életem, de azt nem tűrtem el sosem, ha úgy utalnak rám, mintha sosem tennék semmit a hazámért. Harcos voltam. Katona.
- Azonban, ha én eldöntök valamit, nem várom el, hogy mások tegyék meg helyettem; A saját csatáimat én vívom meg, nem pedig a hadvezérek helyettem – közöltem szenvtelenül, pedig tudtam, hogy részben igaza van. Jómagam is összeroskadtam volna annak súlya alatt, ha emberek életéről kellett volna döntéseket hoznom. A kiáradt tenger miatt Rivalen feje főtt, akárcsak az emiatt tönkrement termés, vagy a hontalanul maradt emberek miatt; azonban, míg a fivérem csak megparancsolta volna valakiknek, hogy hozzák rendbe a viskókat, én magam kész lettem volna beállni a munkások közé. Kényes vagyok a megjelenésemre, de akkor még a sás és a kosz sem érdekelne.
Ösztönös volt, amikor átnyúltam az asztal felett, hogy egyszerűen egy tarkóssal térítsem észhez a barátomat.
- Ne gondolj túl mindent, Tomas! – dörmögtem mélyről jövő torokhangon, mintha éppen atyáinkat utánoznám. – Mit érsz el azzal, hogy sajnálod magad? – kérdeztem kegyetlen őszinteséggel. – Az országunk hajója hamarosan a partmenti szikláknak csapódik, te pedig azon aggódsz, hogy az öntőzőrendszert kellett volna rendbehozatnod a magtárak helyett? Mikor lettél te ennyire önző? – horkantottam, majd poharamat a számhoz emelve újabb korty borral öblítettem le kiszáradt torkomat.
- Arról mesélj inkább, hogy nősülsz-e idén, vagy meghagyod a házasság béklyóját a kishúgodnak? – fordultam felé, szinte a semmiből kapva elő a témát. Kellett valami könnyedebb beszélgetés, hogy elkergesse a sötét fellegeket a fejünk felől. |
Thane fivérének megtárgyalását jobbnak láttam nem napirendre tűzni. Habár mint leendő földesurak és kereskedőpartnerek, akiknek konszenzusra kell jutniuk majd a közeljövőben mind politikai, mind gazdasági téren, megegyszerűsítette a dolgunk, ha korrekt viszonyt ápoltunk egymással, képtelen voltam nem szemöldökráncolva gondolni a jövőbeli találkozásainkra. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, de akárhányszor az eszembe jutott az idősebbik Llewellyn, jó ötletnek tűnt újra megfontolni, mennyire ellenzem is az agressziót, mint olyat. Valami akaratlanul is orrbetöréses kedvembe hozott a közelében; bár azt hiszem, ezzel Thane sem volt másként, épp csak konkrét okokkal, inkább nem fejtettem ki a véleményem hangosan is.
– A te asszonyod volt. Igazán emlékezhetnél rá – fedtem meg több-kevesebb komolysággal, majd némi szünet után még hozzátettem: – Annabeth, és kékszemű. – Ha nem lett volna fontosabb kereskedőpartnerünk, valószínűleg én magam sem róttam volna fel a barátom számlájára ilyesmit, és tulajdonképpen egyébként sem szándékoztam többször felhozni. Elvégre, valahol egyedül az Ő dolga volt, és az igazi barátságaim ritkábbak voltak, mint az öreg kovácsunk haja; többek közt ezért sem akartam vitatkozni a szakállról alkotott (téves) véleményével. A Celawan Sagramourt illető szavaira azonban már muszáj voltam reagálni.
– Thane – szóltam rá figyelmeztető, éles hangon, összeráncolt szemöldökkel. Tudtam, hogy mióta a húga a király felesége lett, van benne egy bizonyos ellenszenv nem csak a sógora, de az összes Sagramour iránt. Valahol bizonyára jogos volt, ám én magam nem tudtam osztozni ebben az érzésben, azt pedig akkor sem hagyhattam volna, hogy egy szolgákkal teli vár nyitott folyosóján becsmérelje a királyi család bármely tagját, ha épp egyet is értettem volna vele. – Talán inkább hozzád kellene mennie, nem? – Nem volt titok, hogy kedveltem a lovag társaságát, de biztos voltam benne, hogy foggal-körömmel igyekeztem volna megakadályozni, ha valamilyen csoda folytán úgy döntött volna az elmúlt évek alatt, hogy feleséget nézne magának, és épp a húgomat szemelte volna ki. Thane remek barát volt, de sógorként inkább fojtogatnivaló.
Ha csak néhány percet várt volna a kijelentésével, és inkább a dolgozómban hangzanak el a szavai, valószínűleg kevésbé veszem rossz néven; még azt kellett volna, hogy a jelenlegi kényes helyzetünk mellé még az a szóbeszéd is elterjedjen, hogy Vidar vára a Sagramourok ócsárolásától hangos. Az Aldayrok visszatérte arra kezdi ösztönözni Aglanir népét, hogy nem csak az ő, de szövetségeseik nyomát is megleljék, és bár természetesen eszem ágában sem volt Griselldis esztelen vendettáját támogatni, az elsőrendű unokatestvérségünk kétségekre adhatott okot. Ilyen szempontból is igen előnyös volt Tyria közelgő esküvője; de egészen addig nem lehettem elég óvatos, míg az Aldayrok ügye meg nem oldódik, és míg Trevan ismét a tornyokban nem lesz.
– Remélem, a legközelebbi találkozásotokat a következő hónap folyamán tervezed... Mindenképpen látni szeretném – jegyeztem meg nevetve. Szándékosan nem hoztam szóba a terjedő híreket, miszerint Thane talán félig-meddig a családomba kerülhet a jövőben azzal, hogy Gylda unokahúgát kéri meg. Valahogy nem tartottam valószínűnek ennek bekövetkezését, bár az is igaz, hogy csak néhány éve találkoztam a lánnyal, talán egy évtizede is volt, így az akkori emlékeim nem igen képezhették alapját okfejtésnek. Mit tudhattam én? Talán akadt Ysolde Olwynban valami, ami még Thane-t is jobb belátásra bírná; amíg ezt azonban nem hallottam a Llewellyn saját szájából is, nem tulajdonítottam jelentőséget neki.
Akaratlanul is gyakrabban beszéltem komoly témákról, így még most, az ivászat közben is beférkőzött a mondandómba. Tulajdonképpen ezáltal magamat is okolhattam azért, amelyre Thane jutott. Lassabban ittam a bort, mint az indokolt lett volna, de legalább addig is volt időm gondolkodni; elvégre, néha Atyám sok éves vezetése ellenére is nehéz volt megtalálni a helyes utat a leendő urak diplomáciája és a személyes barátságok között. Elmondhattam Thane-nek az igazat, vagy sem?
– Griselldis és én sosem álltunk közel egymáshoz – feleltem végül, egyenesen Thane-re nézve. – Valószínűleg a távolság volt az oka... Meg az, hogy édesanyám halála után apám nehezen nézett szembe az Aldayrokkal. Azután pedig, hogy kiderült Clauder feleségének származása... – Megráztam a fejem. – A mágusokat keretek közé kell szorítani ahhoz, hogy biztonságos társadalomban élhessünk; az, aki ezzel nem ért egyet, a törvényeinkkel és a korona ellenében cselekszik. Griselldis Aldayr és az öccse a szememben halottak.
A szavaim igazak voltak, valahogy mégsem éreztem helyénvalónak, hogy ugyanúgy járok el egy régi barátommal szemben, ahogy egy ismeretlen ismerőssel való tárgyaláson tenném. Nagyot sóhajtva dörzsölte meg az orrnyergem.
– Levelet küldött nekem, Thane. Futárral – folytattam kis szünet után. – A segítségemet kérte. Elégettem. És ha rajtam múlik, akkor legközelebb csak akkor találkozunk, ha a király oldalán állva az Aldayrok megadásáról tárgyalunk, vagy a csatamezőn nézünk farkasszemet... Talán egy háború megoldaná a Rengeteg és Berith problémáját is. Tele a vidék nomádokkal, akik már a Pusztát és Rheya környékét is fosztogatják, az úgynevezett nemesek pedig egymás gyilkolják néhány talpalatnyi földért; csak idő kérdése, hogy a Rengeteg túl szűk legyen számukra. A Berith banditáit már nem is említem; a külkereskedelemnek sem használ a bizonytalan létük, az emberek mellett. Egy-egy hajónak a fél országot meg kell kerülnie ahhoz, hogy biztonságos kikötőre leljen. – A kijelentéseim határozottak voltak, ettől függetlenül nem titkoltam, hogy még én magam sem voltam egészen biztos abban, mennyire értek egyet a tényekkel.
– Épp csak a háborúnak vannak olyan vonzatai, amelyekkel bizonyos szempontból többet veszthetünk, mint nyerhetünk – tettem hozzá lassú fejcsóválással, majd kiittam a borom maradékát, és hangos csattanással az asztalra raktam. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden csak úgy magától megoldódna, hm? Néha irigyellek, Thane. Nem, nem a szakálladért... Hanem mert te sohasem leszel döntéshozó főúr. Azt csinálhatod, amit csak szeretnél... És ha épp rossz napod van, elrontasz valamit, nem az apró megcsúszásod miatt odalett emberek lelkei kísértenek rémálmaidban.
Nem tudom, hogy a bor, Thane társasága, vagy a néhány hete tartó inszomniám okozta-e, hogy a nyelvem ennyire megeredt, de már nem igen tudtam visszafogni. Voltak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem tudtam olyanokkal megbeszélni, akik közel álltak hozzám, és akik számítottak rám, arra, hogy mindig mindent kézben tartok, és kétségek nélkül döntök helyettük is.
– Lehet, hogy mióta csak én lettem a vár ura, míg Atyám betegeskedik, baromságot baromságra halmozok. Lehet, hogy Ő nem is költött volna a magtárakra, helyette inkább az öntözőrendszert építette volna át; vagy a parti forgalom reformálásába kezdett volna. Lehet, hogy ő nem siklott volna el afelett, Tyria milyen hamar meggondolta magát a házasságot illetően; a húgom nagyjából hat éves kora óta utálta a herceget. Lehet, hogy ő nem hagyta volna, hogy Gylda ennyire lefogyjon, és lehet, hogy egészen máshogy állt volna ahhoz, hogy Trevan...
Nem folytattam, inkább arra vártam, hogy Thane osszon le nekem egy nyaklevest, mint mikor gyerekként túlgondoltam mindent. |
Ha valaki megkérdezné, hogy Tomas Agenyr mióta tartozik barátaim körébe, képtelen lennék ésszerű választ adni rá; Az idők kezdete óta, nem olyasmi, amit bárki is elhinne nekem tekintve azt az aprócska tényt, hogy akadtak köztünk bizonyos földrajzi távolságok, amit gyermekként nem egyszerű leküzdeni. Annyi bizonyos, hogy bármennyire is ritkaságszámba mentek a találkozásaink, mindig úgy üdvözöltük egymást, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Örömömre ez nem volt máshogy akkor sem; Válogatott sértéseink, amelyeket egymás fejéhez vágtunk már az első percben, megmosolyogtattak.
- Rivalen legalább olyan tehetséges az előnyös portrék kiválasztásában, mint a legcsiricsárébb kabátok viselésében, nem gondolod? Mintha nem is sejtené, hogy a háta mögött mindenki kineveti miattuk, vagy ami rosszabb; Tudja, de nem foglalkozik vele – mondtam vidáman; azt már nem tettem hozzá, hogy azon a festményen legalább olyan szemrevaló vagyok, mint mostani valómban, így semmi kellemetlen élményem nem származna abból, ha esetleg valamelyik hölgyvendégem meglátná.
- Óh, igen, a szép Abigail… Vagy Margaery… Neki volt az a nagy barna szeme, vagy az a másik volt? Segíts ki barátom, hiszen már nem is emlékszem. A makrancos hölgyarcok egész egyszerűen összefolytak az elmémben a nevekkel együtt – nevettem fel a szakállamat vakargatva, mintha az eset nem fenyegette volna azzal az egész Pusztát, hogy elveszíti az egyik legnagyobb beszállítóját; Atyám valószínűleg nem repesett volna az örömtől, ha Lord Rianon a kiesett bevétel megtérítését követelte volna tőle miattam. Sosem felejtem el Lady Gylda megkönnyebbült mosolyát, ami minden igyekezete ellenére kiült az arcára, amikor a vacsoránál bejelentették reggeli távozásomat. – Milyen fiatalok voltunk – sóhajtottam, mintha legalább ötven esztendő emléke lenne a hátam mögött, amiről nosztalgiázhatok.
- A szakáll olyan, akár az igazság: földre tiporhatják, mégis feltámad újból. Egyébként is jól áll nekem, ezt még te sem vitathatod el tőlem – mondtam vidáman vigyorogva, miközben ismét megdörzsöltem az újonnan nőtt, tömött szőrzetet az államon, amelyben szerencsére még egyetlen ősz szálat sem lehetett találni; másképp már régen megváltam volna tőle. – Kérdezni is akartam, hogy mennyit ittál aznap este, amikor odaígérted a kezét annak felfuvalkodott hólyagnak… Egyébként meglepett a dolog; Azt hittem, hogy azaz aranysörényű, gyémántpalotában nevelkedett, lányos-hangú paprikajancsi teljesen más oldalon játszik, de ezek szerint tévedtem – rántottam meg a vállam nemtörődömül, miközben engedvén az invitálásnak követtem Tomast a dolgozószobába. Az övébe. Felvágós!
- Felvitték az Istenek a dolgod, Agenyr – mondtam megelégedve, amikor a szolga kiment, és zöld szemeim körbejártak a helyiségben. Talán járta már benne korábban, de hiába erőltettem az elmémet nem tűnt ismerősnek; Lord Rianon dolgozója az ellenkező irányban volt. Még nem akartam elrontani a viszontlátás örömét azzal, hogy az öreg állapotáról érdeklődjek, még akkor sem, ha udvariatlanságnak volt tekinthető a viselkedésem; Éppen elégszer járt körbe a halál ahhoz, hogy ne sietessem.
- Egészségünkre! – biccentettem magam is széles vigyorral, majd egy határozott korttyal leküldtem a torkomon a kupa tartalmának felét. A pusztai bornak egy kicsit más volt az aromája, mint a hazainak, de akkor és ott nem tudtam volna eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban, vagyis - azt, amit épp ittam.
- Az unokatestvéred, vagyis… A mostoha unokatestvéred valószínűleg nem lesz ennyire hálás érte; Nagyon lehetséges, hogy a legközelebbi találkozásunkkor Lady Ysolde a fenekembe szúr majd egy kardot, aztán pedig magyarázkodhatok a húgomnak, hogy miért nem akarok leülni a tiszteletemre rendezett vacsoránál az asztalhoz – meséltem lelkesen, mint minden alkalommal, ha Rheya Ékköve az eszembe jutott. Bármennyire is voltak táplált érzelmeim a leendő mostohaanyám iránt, nem űzhette ki fejemből a fővárosban szerezett igaz barátomat, akivel kapcsolatban egy ízben megfogalmazódott bennem, hogy valóban meg kellene kérnem a kezét még úgy is, ha nem szerelemből házasodnák. Csak Lynet tanácsa akadályozott meg végül benne, mert nem akartam egy boldogtalan feleséget; A testvéremnek igaza volt abban, hogy a hűség nem olyasmi, amit én hosszútávon képes lennék elviselni.
- Két hónap alatt nagyon sok minden történt, csak kapkodom a fejem az események között – bólintottam ezúttal tőlem szokatlan komolysággal. – Atyám szerint háború lesz; Ha nem is Thelion üzen hadat az erdőlakóknak, akkor más valaki fog… Idő kérdése, hogy az Aldayr seregek szövetkezzenek a nomádokkal, és magukba olvasszák a kisebb házakat a rengetegben. Azt mondják Griselldis királyt akar csinálni a külhonban született öccséből, és ehhez bármit képes bevetni. Részben ezért is érkeztem hozzád… - vallottam be sóhajtva, miközben magam alá húztam az egyik széket, hogy leüljek. – Mondd csak, Tomas; Téged is megkeresett már rokonságtokra hivatkozva? – kérdeztem, és gyűlöltem, hogy meg kell kérdeznem. A páncélom mögött ott lapult egy levél egy Ventristől, egy lánytól, akit még életemben sosem láttam, mégis kész voltam arra, hogy meglátogassam csak azért, mert hívott; Nem tudtam, hogy Tomas miféle érzelmeket táplálhat saját családjának tagja iránt. |
–... így, ha az ajtót a tetejére helyezzük, növelhetjük az űrtartalmat. Én mindig azt mondom, hogy a kevesebb üres tér a jobb építőmunka. – Annak ellenére, hogy amit az építészünk, Lord Apperby, egy közeli kisnemes harmadik fia mondott, valójában elemében nem érdekelt, legalábbis személyes szinten, mégsem kalandoztak el a gondolataim, és valóban igyekeztem a gabonatárolók lelki világába mélyedni. Elvégre, nem engedhettem meg magamnak, hogy ne tudjak mindenről, és ne csak tudjam, de meg is értsem, ehhez pedig kénytelen voltam olyan dolgokat is türelmesen és érdeklődve hallgatni, mint az, hogy kúp alakú legyen-e a magtár teteje vagy sem. Volt úgy százhetven évvel ezelőtt egy névrokonom, Thomas Agenyr, aki a tényleges várúri lét helyett inkább borban és szajhákban fürödve töltötte a mindennapjait, amit az öccse végül meg is torolt, és megölte álmában. Habár engem ilyesmi veszély nem fenyegetett, jobbnak láttam, és sokkal valóbb dolognak, ha én kerülöm az ilyen viselkedést. Ezért nem is vettem észre, hogy vendégünk érkezett, mindaddig, amíg végül meg nem egyeztem az építésszel abban, hogy a szakértelmére bízom a dolgot, de feltétlenül egyeztessen a földmesterrel, hogy megtalálják a megfelelő szellőzés megoldását. Még csak az kéne, mint négy téllel ezelőtt, amikor a búza harmada megpenészedett.
Renard volt az, aki az építész távozása után bejött a dolgozószobámba, és bejelentette, hogy vendégünk érkezett. Nem csalódtam benne, mikor tudta is, hogy ki az, anélkül, hogy valakitől megkérdezte volna a nevét; hamar megtanítottam neki minden nemesi és főnemesi családot a tagjaikkal együtt, és azt, hogy ismerheti fel őket. Az apja büszke is volt a fiúra.
Ezúttal nem kellett erőlködnöm ahhoz, hogy barátságos mosolyt varázsoljak az arcomra, sőt, talán szélesebbre is sikerült, mint a folyosón végig függő portrék arcain összevetve. Elvégre, nem mindennap látogatnak errefelé... hát... Thane Llewellynek.
– Nos, igen, ez a festmény legalább olyan realisztikus, mint a tiéd, ami egyenesen azon az ominózus folyosón feszít a hova is? Az árnyékszékekhez, azt hiszem. Rendes volt a bátyádtól, hogy áttetette oda, hogy minden ember láthassa az atyád által külön valósághűnek rendelt portrén a kihullott első két fogad. Szerintem az első utad minden nővel oda kéne, hogy vezessen. Ha látják a legrosszabb formádat, csak kellemes csalódást tudsz okozni. – Nem tudom, valójában mi volt az, ami miatt Thane és én végül barátok lettünk; ha csak a bor iránti szeretetünkön vagy a rangunkon múlott volna, jóval több hasonló ismeretségem lehetett volna. És bár talán a távolságok és az elfoglaltságok miatt csak néhány évente találkoztunk, mégis mertem azt gondolni, hogy a lovag a közelebbi barátaim egyike volt. Ezért engedtem meg magamnak azt is, hogy meglapogassam a hátát; ez a gesztus más helyzetben elképzelhetetlen lett volna, és főleg nem a nyilvánosságra tartozó.
– Egészen pontosan azóta, Thane, hogy nagyon megtetszett az itt vendégeskedő egyik fő kereskedőpartnerünk kisebbik lánya, és Atyám beható tanácsára kellett korai távozásra biztassalak – idéztem vissza. Biztos voltam abban, hogy ha akkor és ott nem csap fültövön a mostohaanyám, mert ilyen gyermetegek és felelőtlenek voltunk a korunk ellenére, akkor soha. Mindenesetre, ilyesmi nem történt; és Vidarba azóta is gond nélkül érkezett meg a legpuhább kecskebőr, amit csak kapni lehet errefelé.
– Mondja ezt az, akinek szőrtakaró nőtt az álla helyére – vontam fel a szemöldököm. – Az Istenek Bajnokának lenni egyet jelent azzal, hogy örökre összeveszel a beretvával? Ha még egy darabig így folytatod, az sem lesz hiába való, ha az egyik hölgy megfojt álmodban arcátlanságért... El lehet használni szőnyegnek. Tyria amazonsága pedig már nem az én gondom, ezt átruháztam a Sagramourokra; az Istenek óvják Rheyát.
Vissza kellett fognom magam, hogy a széles mosolyból ne váljék vigyor, azt azért mégsem ítéltem helyénvalónak egy olyan folyosón, ahol szolgák is akadnak jószerivel. Ezért mutattam Thane-nek meg az utat a dolgozószobámba; ez már valóban az enyém volt, nem atyámé. Kisebb volt, de ugyanúgy erkélyes, ez azonban a gyümölcsös helyett arra a kertrészre nyílt, amelyik egyelőre félkész állapotában dicsérte Gillian keze munkáját. A lány most is éppen ott volt; legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy az ő haját láttam lent csillogni a napon. A szoba berendezése funkcionális volt, felesleges díszek nélkül; a székek azonban, amerre Thane-t vezettem, legalább kényelmesek voltak, és az asztalon egy nagy kancsó bor is helyet foglalt, ami azt hiszem, jobban érdekelt mindkettőnket, mint a szoba berendezése. Miután mindkettőnknek töltött az italból, Renardot is elbocsájtottam egy kézmozdulattal; becsukta maga után az ajtót, én pedig tósztra emeltem a poharam.
– Az Istenek Bajnokára! – jegyeztem meg széles mosollyal, majd nagyot húztam a serlegből, mielőtt belenevettem volna. – Tudod, itt fulladjak meg, ha valaha is gondoltam annak idején, hogy egyszer tényleg megnyered a tornát. Persze, mind azt mondtuk, hogy lovagok leszünk és hercegnőket mentünk meg, de azért csak hamar rájön az ember, hogy nem feltétlenül jön össze minden... Ráadásul errefelé csak egyetlen hercegnő van, ő pedig túl elfoglalt lehet ahhoz, hogy állandóan megmentegessék. De meg kell valljam, hogy hálás vagyok neked, amiért lelökted Gildast a nyeregből, így is túl sok önbizalma volt. Ráadásul két hordó borral is tartoztam volna neki... Szégyen. Azt most mind én ihatom meg. És egy keveset talán te is kaphatsz.
Ismét megemeltem kissé a poharamat, hogy kortyoljak egyet, s ezúttal egy fokkal komolyabban folytattam. – Az idei nem semmi torna volt, mi? Két merénylet, az Aldayrok, és a madarak azt rebesgetik errefelé, a húgodat a Deatrysek vitték magukkal a hegyekbe... Gondolom, rád is fér az a két hordó bor.
Az Aldayrok, az öcsém, az apám, a húgom, a feleségem és örökösöm hiánya. Rám is rám fért. |
Az Istenek Bajnoka, gondoltam vidáman, miközben fütyörészve, lóháton haladtam a birodalmi úton egyenesen Vidar irányába. Hiába ismételtem el legalább ezerszer az elmúlt hetekben, szinte hihetetlen volt, hogy végül én kerültem ki győztesen a viadalból. Persze, nem feledkeztem meg a körülményekről, amelyeken átvergődve eljutottam addig, hogy a királyné – a húgom – Thane Llewellyn nyakába akasztotta a nyertesnek járó babérkoszorút, de bármi sötét dolgok is legyenek azok, amelyek az eseményeket keresztezték, nem törhették meg a jókedvemet. Szívem enyhe bűntudat csavarta béklyóba, amiért ellentétben ígéretemmel, utóvégre nem tarthattam Lynettel a hegyekbe; Miután sem a herceg, sem pedig Ser Gildas nem nyúlt ki, apám ragaszkodott hozzá, hogy egy darabig házunk vendégszeretetét élvezzem (talán életében először volt büszke rám!), s csak aztán vágjak bele győzelmi körutamba, amelynek keretében hölgyeket menthetek meg banditáktól, és szívélyesen üdvözölhetem az összes nagy, vagy befolyásos család első emberét. A Puszta az elsők között szerepelt a listámon, többek között azért, mert Tomas régi cimborám volt, és kénytelen voltam személyesen az orra alá dörgölni, hogy nyertem, ha már arra sem volt képes, hogy eljöjjön a tornára.
Tudtam jól, hogy Lord Rianon nagyon beteg, de hazugság volna azt állítanom, hogy a felszínes aggodalomnál mélyebben is érdekelt az állapota; Hozzátartozott az élethez, hogy az apák végül meghalnak, a helyüket pedig átveszik a fiúk. Hosszú emberöltők óta működött töretlenül a rendszer, és ez nem is olyasmi volt, amelyen bárkinek is hatalmában lett volna változtatni. Hacsak le nem fizeti az Isteneket, fogant meg a képtelen gondolat az elmémben, amelyet nevetve azonnal tovább is űztem.
Új páncélomon megpihentek a nyári nap sugarai; Az ezüstözött mellvért közepét családom címere díszítette, amely olyan dolgos kezek munkáját dicsérte, amit csak a leggazdagabb családok sarjainak volt érkezése megfeledkezni. Az új gúnya nem az én ötletem volt, de miután mind Isanda, mind pedig a másik húgom is megjegyezte, kiszolgált és megkopott páncélom – amitől szentimentális okokból képtelen voltam megszabadulni, ezért darabjai tovább nehezítették az egyébként is súlyos málhászsákomat -, nem elég előkelő legújabb címemhez, beleegyeztem, hogy újat csináltatok apám vasművesével. Az elmúlt hetekben megnövesztettem a szakállamat. Úgy véltem, hogy a hosszú vándorlásom alatt úgy sem túl gyakran lesz alkalmam megborotválkozni, no meg, az efféle szőrzet nagyon jól állt nekem. Ehhez mérten a hajam is hosszabb volt a megszokottnál, de kínosan ügyeltem arra, hogy mindkettő a körülményekhez, és a rangomhoz mérten rendezett legyen. Szerencsére sikerült.
Legalábbis erről tanúskodott, hogy két szemrevaló hajadon viháncolva súgott össze a hátam mögött, amikor belovagoltam a pusztai főváros kapuján. Az emberek, akik hozzá voltak szokva, hogy lovak poroszkálnak közöttük, ösztönös nyugalommal tértek ki Ergon útjából, aki a szokottnál is büszkébb tartással ügetett célirányosan előre. Eltelt legalább öt év azóta, hogy utoljára Vidarban jártam, de ennek ellenére pontosan tudtam, hogy merre kell haladnom ahhoz, hogy elérjem az Agenyr rezidenciát.
A birtok méltó büszkeséggel magasodott ki a többi épület közül, én pedig akkor sem érezhettem volna magamban nagyobb megnyugvást, ha a tulajdon házunk kapui csukódtak volna be mögöttem miután beügettem az udvarra. Alig, hogy Egon megtorpant az istállóknál, máris előtoppant egy nyakigláb lovászlegény, hogy megragadja a mén kantárszárát, amíg én biztonságban leszökkentem a hátáról.
- Ser Thane! Micsoda megtiszteltetés! – került elő valahonnét egy újabb szolga; Régi bútordarab lehetett a háznál, legalábbis erre következtettem abból, hogy nemcsak felismert, de még számomra is egészen ismerősen festett az ábrázata. Biztosra vettem, hogy találkoztunk már azelőtt, de bármennyire forgattam berozsdásodott fogaskerekeimet, a neve véletlenül sem jutott volna eszembe. Szándékosan meg végképp nem. Üdvözlően felé biccentettem, majd a következő pillanatban már a kezébe is nyomtam frissen levetett kesztyűimet, hogy ne érezze magát olyan elveszettnek.
Rövid kérdéssorozatot intézett hozzám, finoman arról érdeklődve, hogy mennyi ideig szándékozom a ház urainak vendégszeretetét élvezni, és kívánom-e, hogy máris bejelentsen a gazdájának, vagy előbb felfrissülnék. Arról is beszámolt, hogy Lady Gylda nem tartózkodik odahaza, mert a komornájával a piacra mentek, hogy friss zöldségeket szerezzenek be a konyhára – meglepődtem, hogy a ház asszonya maga végzi a bevásárlást, de nem tettem szóvá. A szolga útbaigazításával találtam rá Tomasra, aki egy pocakos építésszel tárgyalt valamiféle új magtárról a dolgozószobában nyitott ajtónál.
Túlságosan is elmerülve hajolt bele az egyik tervrajzba, amit az öreg bőszen mutogatott számára, így elsőre észre sem vette érkezésemet; És nekem sem volt kedvem elrontani a szórakozását, hiszen bizonyára nagyon élvezte a kunkorodó pergamenlapok bámulását, ezért míg vártam, a folyosó festményeit vettem szemügyre. Az egyik azt hiszem éppen a gyerek Tomast ábrázolta. Harisnyában, térdnadrágban.
- Ezt kellene viselned, amikor Thelion úgy dönt, hogy összehívja a seregeket; A térdeid elterelnék az ellenség figyelmét… - fordultam meg, amikor úgy véltem, hogy barátom lépteit hallom közeledni. – Vagy inkább mégsem, mert én is ott leszek a hadtestben; Nem lenne túl hősies, ha röhögő görcsben múlnék ki – rándult ajkam széles vigyorra, miközben öles léptekkel megindultam Agenyr felé, hogy egy testvéries öleléssel egybekötött hátba veregetéssel üdvözöltem. – Tomas! Nem láttalak azóta, hogy… Mióta is? – kérdeztem, miközben eltoltam magamtól. – Mindegy – legyintettem. - Találkoztam Tyriával; csodaszép amazon lett belőle, Te viszont még rondább lettél – élcelődtem játékosan tudván, hogy úgy sem veszi majd zokon; ha mégis, létezik az a bormennyiség, amelytől minden sérelem feledhető. |
Az egyik csillagász azt jósolta, zord őszünk és telünk lesz, komoly viharokkal, így az esetleges károk javítására is fent kellett tartanom egy nagyobb összeget.
– Mit gondol, meddig fog tartani a kialakítás? – kérdeztem, a fejemet oldalra billentve. – Kérem, ne értse félre, nem siettetni szeretném, csupán arra vagyok kíváncsi, meddig rabolhatom el a környezetétől. Igazán kellemetlen volna, ha a barátai vagy udvarlói megharagudnának az Agenyrekre, amiért kisajátítjuk. |
– Én ezt nem bátorságnak nevezném, inkább meggondolatlanságnak – ingattam a fejem komoran. Nem tartottam sokra a nomádokat; sőt, leginkább semmire, akik azt sem tudták értékelni, hogy letelepedhettek a rengetegben (bár ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy az Aldayrok eltűnését követően már huszonöt éve nem felügyelte senki), és csak a tündékkel kerültek összetűzésbe, még Rheyával és most a Pusztával is a konfliktust keresték. Már rég tenni kellett volna valamit, mára, úgy tudtam, túl népes számban éltek az erdőben ahhoz, hogy komolyabb hadsereg mozgósítása nélkül el lehetne intézni a problémájukat. Ha minden oldalról megszorongattuk volna őket, nem lenne más lehetőségük, mint a Berith felé menekülni, ami, számomra, tökéletesen meg is felelt; nem vonzott ugyan a gondolat, hogy az embereimet csatába vezessem, de ettől függetlenül természetesen megtettem volna, ha a korona arra kér.
– A lovaim mindegyike kivételes példány, és az eszük is a helyén van, ám attól tartok, ez a feladat túlmutatott volna a képességeiken – értettem egyet mosolyogva.
Örömmel és egy cseppet megnyugvó lélekkel hagytam magam mögött a dolgozószobát. Régen, még kisgyermekként, a húgom és én gyakorta találtuk ott Atyánkat, ahogy összeráncolt homlokkal, szigorú tekintettel mered a pergamenekre, s néha tűnődés közben olyan mozdulatlannak tűnt, hogy az erkély felől beáramló fényben egészen szoborszerűnek hatott, mintha maga is a szoba része volna. Még mikor idősebb fejjel mellette is töltöttem a délutánokat, hogy megtanuljak mindent Vidar igazgatásáról, amit csak tudnom kellhet a későbbiekben, akkor is úgy éreztem, hogy ez a helyiség talán jobban az apámhoz tartozik, mint a saját hálószobája, és biztosra vettem, hogy ha arra kerül a sor, én majd egy másik helyiséget nevezek ki dolgozómnak. Erre végül nem volt időm, ahhoz túl hamar kellett (ideiglenesen) átvennem Vidar irányítását, és így minden alkalommal úgy éreztem, valaki más birodalmába tolakodtam be.
– Inkább csak következetes – javítottam ki a túl erősnek ható "kiszámítható" jelzőt. A kevésbé élelmes emberek valóban kiszámíthatóak voltak; azok azonban, akiket az Istenek több rálátással áldottak meg a világ dolgaira, ennél bonyolultabb magyarázatot és megvizsgálást igényeltek. Én a tegnapi beszélgetésünket követően bátran mertem volna kijelenteni, hogy Gillian is bőven a második típusú emberek közé tartozott. – Szeretem a következetes és konzekvens dolgokat – tettem még hozzá, becsukva magam mögött az ajtót.
Valahol persze szórakoztatónak találtam, hogy egy kisasszony – legyen bár fattyú, biztosra vettem, hogy mindkét oldalról nemesi származású, ráadásul az ehhez szükséges illemre is megtanították, így helytállónak találtam a megszólítást, még ha hangosan nem is igen mondhattam ki – ennyire örömét lelje a kinti tevékenységeknek. Azok a nemesi leányok, akiket én ismertem, legtöbbször mindent megtettek, hogy ne kelljen elhagynia a várukat, hogy a nap még véletlenül se fogja be a hófehér bőrüket, az ugyanis megalázóan parasztinak hatott. Gylda megszámlálhatatlanul sokszor aggodalmaskodott, amiért Tyria nem volt hajlandó erre figyelni, és még az is megesett, hogy megpirult a bőre; ahogy azonban a húgomon sem maradt foganatja, Gillianről sem mondta volna meg az ember, hogy kint tölti a mindennapjait.
– Remélem, az édesanyja egészsége is jól szolgál – bólintottam, s habár kijelentés volt, valahol mégis kérdésnek szántam; a gyógyszer, amelyet elvittem a d'Evreux családnak, egyike volt a számtalannak, amikkel a gyógyítók Atyámat igyekeztek kúrálni, sikertelenül; ettől függetlenül tényleg bíztam abban, hogy nem sarlatánokat foglalkoztatunk komoly pénzekért, és legalább valaki másnak hatásos volt a gyógyír.
Ahogy azt a hamari elhallgatásából és bocsánatkérő fejrázásából úgy tűnt, Gillian is észrevette, a fattyú gyermekek majdnem olyan kétes helyzetűek voltak a társadalomban, mint a mágusvérűek; ahogy utóbbinak nem volt illő a családjáról beszélni, ezzel szégyenbe hozva őket, úgy előbbinek sem. Ritka volt, hogy a házasságon kívül született utódait valaki elismerte, és esetleg a nevére vette, hiszen ez sértés a felesége családjának, ami pedig a nemesi házasságokban végzetes hiba is lehet. Az, hogy Gillian és Gavin apja valamilyen szinten mégis szerepet játszott az életükben... Veszélyes volt. Ha nem valószínűsítettem volna, hogy az apa már régóta eltűnt (vagy a felesége térítette jobb belátásra, vagy a kor érte utol), valószínűleg komolyabb gondnak véltem volna a dolgot, vagy esetleg az is megfordult volna a fejemben, hogy egészen közeli ismerős volna az illető...
– Nemesi körökben gyakori időtöltés – feleltem végül. – Az édesanyja talán fiatalkorában is találkozhatott vele, bár a legtöbben általában a fiaikat tanítják sakkozni.
Nem szerettem volna, hogy Gillian azt higgye, esetleg személyesen sértőnek találom, amiért az apjáról beszél, akit valószínűleg nem is ismert; elvégre, abban biztos voltam, hogy az én családomhoz nem lehetett köze; de mégis szívesebben beszéltem a virágokról, amikről semmit sem tudtam. Habár valószínűleg senki nem is várta el tőlem, hogy megértsem a liliomok lelki világát, ettől függetlenül sem engedtem meg magamnak, hogy teljesen tudatlannak tűnjek, és érdeklődve, de nem csodálkozva hallgattam Gilliant, aki nyilvánvalóan otthonosan mozgott a kérdésben. Máskülönben fel sem ajánlottam volna neki a lehetőséget, bár akkor tovább kellett volna kutatnom, hogyan kompenzáljam Gavin hiányát.
– Amekkorát csak gondol, Gillian – adtam meg a nem túl pontos, ám őszinte választ. – Attól tartok, Lady Gylda is inkább élvezője, mint tervezője a hasonló kerteknek, s bár bizonyára örömmel segítene kiválasztani akár a virágokat is, mégis inkább a végső látványban leli majd örömét. Remélem, nem túl nagy terhet helyezek evvel a vállára, hiszen én sem lehetek segítségére; bár az Önbe vetett bizalmamat örömest kifejezem az ügyben.
Bár az előbb néhány pillanatra megálltam, hogy messziről is felmérhessük a terep egészét, most invitáló mozdulatot tettem a kezemmel, majd lassú léptekkel indultam meg, hogy Gillian is bejárhassa a területet. A vár takarásából kilépve szinte arcon csapott a meleg napfény, emlékeztetve arra, hogy közeleg a nyár; aratás szempontjából fontos volt mindent előkészíteni, és erre a gondolatra ismét elintézendő ügyek tömkelege zúdult rám. Igyekeztem kizárni őket, nem lett volna fair a d'Evreux lánnyal szemben, ha a szolgálatait kérem, s mégis csak félig állok mellette.
– Azt hiszem, előbbi lenne a legcélszerűbb – feleltem némi gondolkodás után; kezeimet a hátam mögött kulcsoltam össze. – Tudja, a palota kertje is tele van pavilonokkal és padokkal; szökőkút is akad, bár a vizet errefelé inkább öntözésre szeretjük használni, mintsem kőkutakból az égnek lőni őket. Lady Gylda szeret olvasni, és ha esetleg a húgom hazalátogatna, Ő is biztosan örülne a kinti pihenőnek. Akad a városban egy nagyon ügyes kőfaragó, gyönyörű padokat tudna készíteni.
Eleinte úgy gondoltam, talán rendelhetnénk hozzá alapanyagot a Tritónról, ám végül úgy döntöttem, nem szeretnék hasonló felesleges költekezésbe bonyolódni, még akkor sem, ha ez esetleg imponáló lehetne a leendő feleségemnek; épp nem olyan rég készítettem néhány tervet a családi építészünkkel, új magtárolókhoz. Így is akadt belőle néhány, de ez megduplázná a mennyiséget, amelyet el tudunk raktározni, és bár Lord Hershall, apám tanácsadója szerint talán felesleges ez az előrelátás, nekem mégis olyan érzésem volt, hogy később még szükségünk lehet a tartalékokra; vagy ha nem nekünk, esetleg a birodalom más tájainak. Ha az építkezés költségeihez még hozzávettük Tyria esküvői költségeinek ránk eső felét és a hozományát, még maradt ugyan bőséges tartalékunk, ám nem akartam kísérteni a sorsot. Az egyik csillagász azt jósolta, zord őszünk és te |
Más esetben minden valószínűséggel némi egészséges félelemmel a szívemben tettem volna meg a Vidarba vezető utat, amolyan Gillian-féle izgatottsággal, amitől görcsbe rándul a gyomrom és hevesebben ver a szívem; még akkor is, ha erre semmi okom nem lett volna. A körülmények azonban megváltoztak, közvetve és közvetlenül is a tegnapi napnak köszönhetően. Rájöttem ugyanis, hogy nincs félnivalóm a származásom miatt; Lord Tomas megmutatta nekem, hogy az Agenyr család tisztességéről és becsületéről szőtt dicsőítő szavak nem puszta kitalációk, hanem nagyon is biztos alapon nyugszanak – és attól sem kellett már tartanom, hogy mi lesz, ha nem emlékszem elég pontosan édesanyám tanításaira. Ha tettem is olyasmit, amit egy kiváló neveltetést kapott nemes hölgytől nem várna az ember, az uraságot vagy nem zavarta, vagy csak nem tette szóvá.
Az pedig, hogy az ajándékba kapott orvosság ilyen hatást mutatott, bearanyozta az egész napomat. A Mama élettel teli tekintetének látványától úgy éreztem, aznap csak jó dolgok történhetnek, és nekem is ezért kell küzdenem; még azokat a keserédes gondolatokat is száműztem, amik azt suttogták a fülembe: Bár Gavin is láthatná.
Az engem kísérő kedves úriember végül egy tágas helyiségbe vezetett, amiről könnyedén megállapíthattam, hogy egyfajta dolgozószoba lehet, amint megláttam a széles tölgyfa asztalt a papírok rendezett halmával, tintával, tollal és gyertyákkal, no és persze mögötte Lord Tomasszal. Lady Gylda ezek szerint nem csatlakozott hozzánk, noha efelett nem éreztem sem csalódottságot, sem pedig megbántottságot; nálam jobban senki nem érthette meg, hány száz jó oka lehetett a távolmaradásának.
Amikor Lord Tomas megköszönte a szolgálatait, én magam sem feledkeztem meg a segítségéről, ezért búcsúzóul hálásan rámosolyogtam a kísérőmre – Aldóra –, mielőtt távozott volna.
- Ennyire felbátorodtak volna? – kérdeztem őszinte meglepetéssel, amikor a nomádok támadásáról tájékoztatott; a mi falunkba még nem értek el az erről szóló pletykák. Hangomban nem volt felfedezhető vád vagy bántó él, puszta meglepett érdeklődés volt részemről. Még csak félelmet sem éreztem az említésük hallatán; nem azért, mert ostoba voltam, sokkal inkább azért, mert bíztam Vidarban és a vezetőiben, akik mindig becsülettel és sikerrel védelmezték az egész Pusztát. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megfelelő döntés születik az ügyükről – jelentettem ki bizakodva, majd a fejemet ingatva folytattam. – Hallottam a hercegnőt ért támadásról is... kész szerencse, hogy nem történt semmi rosszabb.
- A kíséret pedig szóra sem érdemes – mosolyodtam el aztán, mellőzvén a komor témát. – Megértem az érveit, és egyébként is, Aldo igazán kellemes társaságot nyújtott az út során. Arról nem is beszélve, hogy mint arra utólag rá kellett jönnöm, talán a nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott hátasának nehezére esett volna egyedül megtalálnia a házunkat – tettem hozzá, vidáman kuncogva önnön butaságomon.
Szemeim akaratlanul is követték a kezét és a hosszú, elegáns ujjak mozgását, amint egy pergament helyezett az asztal közepéről egy szintén pergamenekből épített torony tetejére – ez utóbbi mibenlétére csak akkor jöttem rá, amikor az említett papírlap a többi tetejére került; addig szentül hittem, hogy valamiféle nehezék lehet, olyan precízen voltak egymásra helyezve az egyes pergamenek. Halvány elmosolyodtam, amikor az eredetileg is tökéletes rendben tartott asztalból még rendezettebbet varázsolt, de nem szóltam egy szót sem, hiszen ez az ő saját birodalma volt, neki kellett hát tudnia, hogyan hagyja szívesen maga mögött a szobát.
Tekintetem követte az általa mutatott irányt, de attól tartok sem a kancsó, sem pedig a sütemények nem keltették fel az érdeklődésemet; szinte még be sem fejezte a kérdést, amikor én már visszafordultam felé, arcomon valószínűleg csalafintább mosollyal, mint azt az illem és az édesanyám engedte volna egy valódi úr jelenlétében. A gesztus létkérdésén én magam nem gondolkoztam el viszont – talán nem is érdekelt, talán csak megnyugvást adott, hogy Lord Tomas ajkain is hasonló mosoly ült.
- Azt hiszem, túlságosan is kiszámítható vagyok – jegyeztem meg kuncogva, valószínűleg éppen azt a választ adva meg, amire ő maga is számított. – Köszönöm – biccentettem mosolyogva, amikor kinyitotta az ajtót és előreengedett; tudtam, hogy az úriemberek jó szokása az udvariasság, én azonban mindig megköszöntem a figyelmes gesztusokat.
- Ugyan – ráztam meg a fejem újra elmosolyodva, miközben felpillantottam rá –, szívből örülök, hogy az édesapja ma jobban érzi magát; nálam jobban kevesen értenék meg, mennyire is indokolja ez a távolmaradást. – A tekintetemet ismét előre fordítottam, kíváncsian figyeltem a vár általunk érintett folyosóit és lépcsőit, de a sakk említése egy pillanatra elrévedővé varázsolta a mosolyomat. – Úgy tudom, egy időben az én édesanyám is örömét lelte a sakkozásban, de a legelső biztos emlékeim már csak a tábla hiányáról vannak a polcon. Nem szerette, ha Gavin kérdezi róla; azt hittem, az apám taníthatta meg rá egykoron.
Elhallgattam és csak megráztam a fejem, némán kérve Lord Tomas elnézését; hozzá voltam szokva a hangosan gondolkodáshoz, de kételkedtem benne, hogy egy fattyú gyermeknek illendő lenne az apjáról beszélnie. Még akkor is, ha fogalmam sincs, melyik családot hoznám ezzel szégyenbe.
- Már vannak ötleteim, de mindenképpen szerettem volna megfelelni az esetleges kívánságainak – bólintottam, megkönnyebbült mosoly szökött az arcomra, hogy ha az úrnő nem is lehet jelen, legalább az elképzeléseit hallhatom. Miközben a szolgálók illendően üdvözölték az urukat, én továbbra is szelíd kíváncsisággal szemléletem a környezetemet; a csigalépcső után alighanem egy konyhába jutottunk, ahonnan egy nyitott hátsó ajtó vezetett a kertbe.
Már első ránézésre is egyértelmű volt, hogy a kihasználatlan területek egymás sarkát tapossák Vidar várában, noha az egészségesen zöldellő fű önmagában is gyönyörű látványt nyújtott. Ezt azonban meseszéppé is lehet varázsolni a megfelelően elrendezett és szívvel-lélekkel ápolt virágokkal.
- Tökéletes hely lesz – helyeseltem mosolyogva Lord Tomas szavaira, a kert mutatott sarkát figyelve; ha nem bánta, el is indultam arra, hogy közelebbről is megnézhessem. – A tűző napfényt általában nem szeretik a virágok, van, amelyik elviseli, de jobb óvni őket a túlságosan is erős napsugaraktól. A délutáni napsütés éppen elegendő fényt fog biztosítani számukra – magyaráztam egy levakarhatatlan mosollyal a szám sarkában. Szerettem ezt csinálni, szerettem a természettel és a szépségével foglalkozni; szépséget csempészni mások életébe.
- Azt említette esetleg, hogy mekkora kertet szeretne a lugas köré? Rengeteg itt a kihasználatlan terület – jegyeztem meg huncut mosollyal, a szemem sarkából egy pillanatra felnézve az uraságra, mielőtt ismét a kertet kezdtem volna méricskélni. A várfal éppen olyan szögben futott össze, hogy egy egészen tágas lugast lehessen kialakítani a sarokban; az már csak a képzelőerőn múlt, hogy ezt pontosan mekkora kerttel lehet körbevenni. – A lugas kerti pihenőként is funkcionálna, vagy csak az ösvény vezessen keresztül rajta a sétákhoz? – tettem fel a következő fontos kérdést, már a méretek szempontjából. |
A konyhai személyzet engem meglátván egy-egy pillanatra abbahagyta, amit tett, meghajolt, majd amint illendő volt, visszatértek a tésztadagasztáshoz és fácánkopasztáshoz. A helyiség hátuljában lévő ajtó most is, mint mindig, nyitva volt, és miután kikerült bennünket egy zsírral teli bödönt cipelő kisegítőfiú, már kint is voltunk. A dolgozószobámból is pont rá lehetett látni erre a zöldellő füvű részre, aminek egyik sarkában gyümölcsfák nőttek ugyan, ám egészen a várfalig, mely az ajtótól lehetett vagy hetven méterre, üres terület volt, a saroktól egészen a vár bejáratához vezető útig.
– A lugast oda szeretné – mutattam a sarokba, ahol igazából messze nem merőlegesen futott össze a két várfal. – A déli forróságtól védi a fal árnyéka, délután azonban kellemesen éri a napfény; a napnyugtát is látni, épp a szemben lévő várfal felett. Bár, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy a virágok számára mennyire ideális... |
Megfeszülő állkapoccsal figyeltem, ahogy a lángnyelvek felfalják a pergamen maradékát is; túl gyanús lett volna, ha így tavasz végén tüzet gyújtok a kandallóban, még akkor is, ha a kőfalak között még nyáron is nedves és nyirkos volt minden, hideg, még akkor is, ha legszívesebben azokat a ruhákat is elégettem volna, amikben azt a kis papírdarabot elolvastam, nehogy a mágiának akárcsak egy porszemnyi maradéka is rajtam maradjon. A dolgozószobámban – Atyáméban – ültem, teljes, sötét némaságban, leszámítva az égő papírdarabot és a halvány, de biztos lánggal égő gyertyát az asztalon. A pergamen szélei előbb izzón felkunkorodtak, majd végül fekete hamuvá váltak, és a végén nem is maradt más, mint egy félmaréknyi, forró hamu, meg a lelkemben tomboló vihar, amit a rövid, velős és tárgyilag üzenet ébresztett bennem.
Trevan megszökött.
Nem mondattam el apámnak; ahhoz túl beteg volt. Gylda túl mélyen ült a szomorúságban és nem tájékoztathattam őt sem, ahogy Tyria sem tudhatott róla; senki sem tudhatta meg.
A hamu, azt hiszem, riasztóan hasonlított arra a valamire, amivé lassan a biztos lábakon álló és szabályozott életem válni kezdett. Dühösen söpörtem le az asztalról a port, mintha ezzel ugyan letudhattam volna a problémát magát is. Ugyanolyan hangnemű levéllel válaszoltam Nemetonának, mint ahogy Cyrus tájékoztatott; Trevan Agenyr ügye kényes volt, és bár a lovagparancsnokot aligha lehetett volna figyelmesnek gúnyolni, azt hiszem, néhány évvel ezelőtt sikerült megállapodást kötnünk. Akkor épp odakint sétáltunk az egyik közeli faluban, Tyria és én, meg a kíséretünk; arról nem tudtam, hogy a nemetonai mágusok is épp ott tartózkodtak, hogy az egyikük magával hozta Trevant, hogy segítsen valamelyik gyógynövényes-ügyletben. Tyria majdnem meglátta őt; habár sok év telt el az óta, és a húgom talán túl fiatal volt akkoriban, hogy emlékezzen, én felismertem, és csak a szerencsén múlt, hogy az útjaink nem keresztezték egymást. Másnap meglátogattam a tornyokat; titokban, csak és kizárólag Morrowinddel tárgyalva. Ő megígérte, hogy Trevan soha többé nem jöhet ilyen közel az otthonunkhoz; én pedig támogatást biztosítottam a Begyűjtőknek.
Bíztam benne, hogy a férfi kellő diszkrécióval fogja kezelni az ügyet, de azért külön megkértem rá, nyomatékosan, hogy senki sem tudhat róla, a tornyokon belül sem. Ha bárki rákérdezne, azt kell hinniük, hogy begyűjtői kísérettel segít valamerre a földeken; biztos voltam benne, hogy a Begyűjtők azonnal utána indultak, amint megtudták, hogy eltűnt, és nagy erőkkel keresték, de valószínűleg több órányi előnye volt, és a lehetőség, hogy talán van esélye túljárni az eszükön, megrémisztett. Elvégre, egyszer sikerült neki, valahogy kijutott. Miféle alkalmatlan, agyhalott, bamba félhülyék őrzik azt a helyet, ha egy tizenhét éves fiú egyedül is túlnőtt rajtuk?! Mi történne, ha a mágusok többen úgy döntenek, Trevan példájából kiindulva, hogy nyerhetnek ellenük? Meg kellett erősíteni a tornyok védelmét; biztos voltam benne, hogy többek között ezt is felvetem majd a legközelebbi Birodalmi Tanácsülésen; ezt, meg a gondot, hogy nomádok járkálnak szabadon a mi határainkon, a beszámolók szerint. Az Aldayrok visszatéréséről és segítségünket kéréséről nem is beszélve...
Mikor lett az élet ennyire komplikált? Ez a gondolat motoszkált a fejemben, miközben a gyertya lángját figyeltem; a narancs fény különös árnyakat festett az arcomra, s én is különös dolgokat láttam a tűzben. Legalább egy órán át figyeltem, mígnem egy tavaszi éjszakai fuvallat be nem szökött az ablakon, és ki nem oltotta. Utána a sötétben ültem, egészen a reggeli napsugarak első hírnökeinek érkezéséig.
Hajnalban tömör levelet írtam az egyik ismerősömnek, bizonyos Alric Hudde-nak; a legkiválóbb vadász volt, akit ismertem, tulajdonképpen az erdőben nőtt fel. Hosszú kilométereken keresztül képes volt követni a kiválasztott vad nyomát, a fejükbe látott, és úgy tisztelte mindet, mint még sosem láttam. Őt küldtem Trevan után, néhány megbízható társával; ezek után nem tudtam megbízni abban, hogy a Begyűjtők majd elintézik. Biztosra kellett mennem, hogy Trevan visszakerül a tornyokba, még mielőtt megneszelné akárki, hogy nincs ott.
Néhány órával később már új ruhákba bújva ültem a dolgozószobában, várva Gillian érkezését. Nem éreztem, hogy különösebben fáradt volnék, már azt az általános fáradtságot leszámítva, ami már hosszú évek óta kéretlen kísérőm volt, és amitől a világ minden színe mintha kicsit szürkébb lett volna; reméltem, hogy a d'Evreux lány virágai talán ezen is segítenek majd, ha pedig nem, legalább Lady Gylda fájdalmát enyhítik majd.
Elmosolyodtam, mikor az ajtón felhangzott a kopogás. – Gillian! Örülök, hogy eljött – üdvözöltem őt, immár felállva, készen arra, hogy magam mögött hagyjam a szobát, amint lehet. Mióta megkaptam itt a levelet, mintha a szoba minden sarkában bujkáló sötét folt rajtam nevetett volna. – Köszönöm a segítségét, Aldo, elmehet – biccentettem a férfinak, akit az ápoló, illetve visszafelé Gillian kísérésére küldtem. Gavin csapatába tartozott, gondoltam, ő talán ismerősebb arrafelé, mint valamelyik másik őr. Sem az ápoló, sem Gillian sem olyasvalaki volt, akinek szívesen veszélyeztettem volna az épségét. No meg, a drága lovamét sem.
– Remélem, kellemes útja volt; tudom, hogy nem szeretné, ha kísérnék, de nemrégiben nomádokat láttak a mezőkön mászkálni, mi több, Begyűjtőkre támadtak az egyik faluban – magyaráztam, a témához mérten mosolytalanul, de biztosra menve, hogy arckifejezésem bizakodó legyen. – Természetesen kordában tartjuk őket, és megsokszoroztuk a határvédelmet, de a vademberektől minden kitelik, mi pedig nem lehetünk elég óvatosak. Bízom benne, hogy a Birodalmi Tanács végül együttesen lép fel az ügyben, és elveszi a nomádok kedvét a hasonlótól, de addig is megnyugtatóbb volna, ha mindig lenne Ön mellett valaki. Utólagos engedelmével.
A székemhez léptem, és a levelet, amelyet éppen írtam (adóügyek és számfejtések, csupa olyasmi, ami várhatott még pár órát) a katonás rendben tartott kupac tetejére tettem, s a helyére tettem mind az üres pergameneket, mind az adóügyekkel foglalkozó könyveket és a tintámat. Miután a rendetlenséget (amely talán csak az én szememnek volt az) megreguláztam, Gillian felé fordultam, kezeimmel a dolgozószoba másik felében lévő székekre és asztalra mutattam, melyen most is, mint mindig, egy kancsó bor és friss sütemények sorakoztak. Igazából fogalmam sem volt, ki cserélgette ki a süteményeket, de mindig új volt benne.
– Megkínálhatom, esetleg, vagy jobb szeretné máris bepiszkolni a ruháját? – kérdeztem olyan mosollyal, amiről lerítt, hogy előre tudom a válaszát. Ha sejtéseim helyesek voltak, úgy az ajtót kinyitva előtte megvártam, míg a folyosóra sétál, majd követtem, és mutattam neki az utat. – Lady Gylda sajnálja, hogy nem lehet itt, de Atyám ma jobbik napjainak egyikét éli; szeretné kihasználni. Azt hiszem, éppen sakkoznak. Lady Gylda mindig ügyes sakkos volt, a húgomat és engem is tanított – meséltem, és nem is hazudtam akkorát. Édesapám ma azzal az elhatározással nyitotta ki a szemeit, hogy felkel, és a felesége volt az egyetlen, aki le tudta beszélni róla, de ki tudja, nem-e próbálkozik meg vele mégis, míg Lady Gylda Gilliannel beszél. Elvégre, a szolgálók mégsem nyomhatják visszaLord Rianont az ágyára.
– Mindenesetre, velem azért közölte a terveit, bár igazándiból szeretné Önre hagyni a döntések legnagyobb részét. – A dolgozószobából a kertbe a legegyszerűbben úgy juthattunk, ha egy csigalépcsőn át leereszkedtünk a torony földszintjére, majd átvágtunk az előkészítő konyhán; ott már javában készültek az estebédre, bár sem ételszag, sem meleg nem uralkodott még odalent. A konyhai személyzet engem meglátván egy-egy pillanatra abbahagyta, amit tett, meghajolt, majd amint illendő volt, visszatértek a té |
Már a várhoz vezető, a szélén kövekkel felszórt útban is láttam a fantáziát – ha az ehhez vezető kapu üresnek tűnt, akkor ez maga már egyenesen sivár volt; emiatt ráadásul rendkívül komor látványt is nyújtott. Az út elég széles volt ahhoz, hogy két lovaskocsi is könnyedén elférjen egymás mellett, és egy nagyobb ívet formázott a várba vezető kőlépcsőkig és vissza, az ívek közötti kör alakban azonban csak egy üres, kihasználatlan földdarab pihent; már láttam is magam előtt egy sövényből és aranyszirmú virágokból kialakított sakál formáját. Tökéletes felvezető lett volna Vidar várához, el is raktároztam magamban az ötletet, hogy később felvethessem Lord Tomasnak.
Halvány mosoly ült a szám sarkában. A napom szokatlanul jól indult, már az elmúlt időszakhoz képest; erős reményeket és bizalmat támasztottam a Lord Tomastól kapott orvossággal kapcsolatban, de még az általam vártnál is több hatást mutatott. Szokatlanul erőteljesen nyomta el a Mamát előző este, de amilyen gyorsan és amilyen mély álomba merült, olyan friss volt reggel. Friss. Az édesanyám. Az Istenekre is meg mertem volna esküdni, hogy ha hagyom, még az ágyából is felkelt volna.
Mélyen legbelül tudtam, hogy ez a hatás alighanem csak átmeneti lehet – orvosságról beszéltünk, nem csodaszerről, vagy életelixírről –, de ezzel egyelőre nem törődtem. A jelenre koncentráltam, és közben csendesen örültem, hogy így még kevésbé okozott nehézséget, hogy magára hagyjam.
- Jöjjön, kisasszony, bekísérem – szólalt meg a mellettem sétáló férfi kedves mosollyal az arcán. – Lord Tomas már biztosan várja.
Visszamosolyogtam rá, miközben bólintottam; végül mégiscsak akadt egy egyszemélyes kíséretem, de így utólag belegondolva ostobaságnak is tűnt azt feltételezni, hogy senki nem érkezik majd a házunkhoz Vidarból. A lovak okos állatok, de azért egyik sem találna oda egy falu szélén álló házhoz teljesen magától, nem igaz? A férfi – aki egyébként az ápolót is hozzánk kísérte, így egy pillanatig sem kellett aggódnom édesanyám miatt – megtermett alkatú volt, de kedves és udvarias; egyszerű öltözéke miatt ugyanakkora eséllyel lehetett egy az istállónál dolgozó lovász, mint egy magát jól álcázó, egyszerű ruhadarabokba bújt őr. Csak reméltem, hogy Lord Agenyr nem pazarolja az én kísérgetésemre Vidar tapasztalt és fontos őrszemeit.
Megemeltem a rajtam lévő egyszerű, zöld ruha alját, miközben felsétáltam a lépcsőkön; az öltözékem nagy vita tárgyát képezte ma reggel az otthonunkban. Egy ennél sokkal visszafogottabb ruhát akartam felvenni, de édesanyám rendre azt hajtogatta, hogy ez igazán nem méltó hozzám, ha már egyenesen a vidari várba megyek; hallani sem akart szolgálóknak is megfelelő rongyokról, én viszont – bár nehezemre esett vitatkozni vele, látva a végre élettel telve csillogó szemeit és kipirult arcát – nem voltam hajlandó túlságosan díszes vagy nehéz anyagú ruhát felvenni. Ez lett hát a kompromisszum, egy elegáns, de mégis könnyű viselet, amiben mozognom sem esett nehezemre; elvégre dolgozni jöttem, nem pedig bálba (de arra azért odafigyeltem, hogy most lehetőleg ne legyen földmaradványok sem a hajamban, sem pedig az arcomon – még).
Az engem kísérő férfi magabiztosan vezetett be a várba – nyilvánvalóan tudnia kellett, hol vár rám Lord Tomas –, és az ajtó mellett álló két őr sem szentelt rám többet egy-egy pillantásnál, akárcsak a kapunál strázsáló társaik; abban már biztos lehettem, hogy a jöttömet valóban nem övezi titok. Bár nem tudhattam, Lord Rianon állapota mit enged meg és mit nem, valahol reménykedtem benne, hogy találkozhatok a vár úrnőjével is, vagy hogy Lady Gylda legalább megosztotta a mostohafiával az elképzeléseit, persze csak ha nem volt meglepetés ez az egész számára. Nem okozott volna nehézséget magamtól is megtervezni a lugas kialakítását, de feltétlenül szerettem volna, ha az az úrnő vágyainak is megfelel; elvégre főleg érte volt ez az egész.
Akár csak az uraság, akár mindketten vártak rám odabent, nem feledkezvén meg az illemről és édesanyám tanításairól, mindenekelőtt egy kifogástalan pukedlivel és mély főhajtással üdvözöltem őt, vagy őket, csak azután szólaltam meg.
- Lord Tomas, örülök, hogy újra láthatom – fordultam az urasághoz, arcomon a szokásos kedves, de legkevésbé sem tolakodó mosolyommal. Amennyiben az úrnő is mellette volt, rögtön felé fordultam. – Lady Gylda, megtiszteltetés, hogy Önt is megismerhetem. |
Tyria mosolya jó jel volt. Ezúttal egyáltalán nem éreztem mesterkéltnek, vagy erőltetettnek a gesztust, kizárólag őszinteséget láttam rajta és a szemeiben is; ezt pedig megérzésem szerint nyugodt szívvel elkönyvelhettem egyfajta előrelépésnek is. Nem olyasfajtának persze, amitől elbíznám magam a lány ügyében, de egyértelműen pozitívum volt, hogy legalább egy kicsit felengedni látszott a társaságomban.
- Felettébb megnyugtató ezt hallanom – emeltem az egyik kezem teátrális mozdulattal a mellkasom bal feléhez, mielőtt oldalvást pillantottam volna a lányra, mosollyal a szám szegletében –, még ha mindössze a nagybátyád szavahihetőségének köszönhetem is. – A mosolyom még ki is szélesedett a következő fejembe ötlő gondolaton, ami bár határozottan olyasmi volt, amit máskülönben megtartottam volna magamnak és soha nem mondtam volna ki hangosan is, ezúttal nem éreztem szükségét ennek. Nem illett a tetőtől talpig puszta etikett és kínosan megszabott illem hercegének álarcához, de annak ezúttal valahogy a szükségét sem éreztem különösebben. Tudtam, hogy felesleges, hiszen Tyria még ha nem is lát mögé, azt pontosan tudja, hogy mikor van ott. – Kész szerencse, hogy a tavaszi tornán az Istenek bajnokát avatják, nem pedig az igazságét – tettem hozzá előző szavaimhoz a fejemben megfogalmazódó gondolatot is, miközben ismét a lány felé fordultam. – Még a végén nem hagynád, hogy induljak a címért.
Persze hallatlan lett volna egyáltalán csak az elképzelés is, hogy egy herceg számára a menyasszonya szabja meg, hogy mit tehet és mit nem, de éppen ez okozta a vidám görbületet a szám sarkában. Ha valakiről, hát Tyriáról el tudtam volna hinni, hogy képes minden szálat megmozgatni egy ilyen ügy érdekében.
Tisztán láthattam a reakcióján, hogy erős kétségeket támasztott a szavaimmal szemben, már ami Howe hajadon leányát illette, de nem igyekeztem meggyőzni az igazamról. Felesleges lett volna egy ilyen kérdés vitára bocsátani, már csak azért is, mert érthető volt részéről a véleményem megkérdőjelezése. Hosszú ideje nem abban a világban éltünk már, ahol egy férfit zavart volna, ha egy nálánál sokkal fiatalabb hajadon kezére tehet szert, sőt... Ez viszont szerencsére nem jelentette azt, hogy nekem is kötelező jelleggel be kellett állnom a sorba – márpedig én a magam részéről szerettem mélyebbre látni a felszínnél, nem pusztán a felszín szépségét nézni.
Tyria Agenyr pedig eddig minduntalan csak azt bizonyította, hogy mind a szépségnek, mind pedig az intelligenciának és az éles észnek büszke birtokosa.
Újabb apró rést engedtem láttatni a felszínen, amikor következő elmés megjegyzésére nem csak egy széles mosollyal feleltem, hanem halkan fel is nevettem. Nem akartam feleslegesen magunkra vonni a figyelmet, de Tyria szabad szelleme ugyancsak üdítően hatott rám.
- Köszönöm az intést – biccentettem, miután a nevetésemet egy mosollyá szelídítettem –, így már legalább pontosan fogom tudni, kihez forduljak tanácsért, vagy néhány vigasztaló szóért, ha megfeküdnék a gyomromat az élces szavak.
Lágy mosoly költözött az arcomra, amikor láttam, hogy a válaszomat hallván Tyria szóra nyitja a száját, de végül mégsem mondott semmit. A kérdés ott ült a smaragdszín szemekben, mégsem tette fel, nem mondta ki hangosan az aggodalmait vagy a sejtéseit – hogy azért, mert nem is biztos, hogy hallani akarta a választ, vagy pedig azért, mert tudta, hogy egyelőre be kell érnie ennyivel, azt nem tudhattam, de nem is volt igazán érdekes. Elfogadta a helyzetet, ez a fajta beletörődés pedig bizonyosan olyan győzelem volt, amit nem szívesen adott meg, főleg nem nekem, ezúttal azonban aligha volt választása.
Amikor szavaival megtörte a beálló rövid csendet, ismét felé fordultam, mondanivalóját hallgatván pedig megint csak mosolyogni támadt kedvem. Tyria gondolkodásmódja valóban távol állt a legtöbb nemes kisasszonyétól, az én szememben azonban pozitív értelemben múlta felül mindazt, amit ők megtestesítettek. Talán többen lehettek köztük olyanok, akiknek a fejében megfogalmazódhattak hasonló gondolatok, de azt biztosan tudtam, hogy egyikük sem merte volna ilyen nyíltan megfogalmazni és ki is mondani őket.
Végül csak az utolsó mondatát hallva húztam ismét egy finom mosolyra a szám sarkát – olyan mosoly volt ez, ami szavak nélkül is azt üzente: szerintem sem.
- Csakugyan ostobaság lenne ilyesmire ígéretet tennem – értettem egyet vele egy biccentéssel. – Én úgy tartom, hogy a bizalom kialakulása idő kérdése és tettek függvénye; olyasmi, amit el kell nyerni, ki kell érdemelni, nem lehet csak úgy megígérni. Egyedül arra tudok ígéretet tenni, hogy törekedni fogok rá.
Már csak azért sem okozott gondot a lány szemeibe néznem, miközben ezt mondtam, mert nem kellett tartanom az éles szemeitől. Nem hazudtam. Valóban szükségem volt Tyria bizalmára ahhoz, hogy amikor eljön az ideje, őt is magam mellett tudhassam, és még csak meg se fordulhasson a fejében az árulás gondolata.
A lovászfiú érkezése szakított félbe minket, de a megjelenése egyszeriben szolgált emlékeztetőül is arra, hogy fel kell készülnünk a hosszú útra és a talán még hosszabb búcsúzkodásra. Tyria után én magam is elhagytam az istállót, miután búcsúzóul biccentettem a lovászfiúnak, aztán a vár felé vettem az irányt.
Feltételeztem, hogy Tomas szándékozik még váltani velem néhány szót az utat illetően, még akkor is, ha tegnap este egyszer végigbeszéltünk mindent, ami fontos lehet. Nem hibáztattam érte, mégiscsak a húgát készült elengedni egy olyan utazásra, amitől eddig kézzel-lábbal megóvni igyekezett; a kompromisszumok tekintetében azonban hajthatatlan voltam. Ha engedtem volna, hogy egy egész vidari század kísérjen el minket, az már tényleg sértés lett volna, a felesleges feltűnésről nem is beszélve, de egyébként is... Így is épp elég fejtörést okozott nekem a kíséret egyik tagja.
Az, hogy Gavin d’Evreuxt egyenesen Rheyába vezessem, nem tűnt kifejezetten csábító ajánlatnak. Az a fiú olyan kockázatot jelentett, ami a fővárosban csak fokozódhatott, és mégis egyszerűen képtelenség lett volna úgy a jelenléte útjába állni, hogy ne kelljen miatta magyarázkodnom. Meg kellett hát barátkoznom a gondolattal, és közben fejben lehetőleg használható terveket készítenem arra vonatkozólag, ha a fattyú jelenléte túlontúl kockázatossá válna.
Már akkor tudtam, hogy Warrennek és nekem bőven fog még fejfájást okozni ez a kis malőr.
LEZÁRT KÖR |
[nos azthiszem ez aféle kiégészítése az előző regnak :)]
Kissé izgatott lettem. Érdekelt, hogy hogyan kerülte el a begyűjtőket, ésatöbbi. Ez mind azonban szemem csillogásán látszódott. Rengeteg kérdésem lett volna hozzá. Azonban csak egyiket tettem fel a sok közül:
-Mi történt volna, ha hozzám érsz?-léptem felé egyet, de azért nem mentem túl közel.
Tervemről hamar lemondtam, inkább hátrálni kezdtem és megráztam a fejem:
-Nem. Nem érdekel.Az üzletet megkötöttük, most pedig jobb ha megek.-jelentettem ki, azzal megfogtam az árumat, és ott hagytam őt a szobába. A csirkéhez meg hozzá sem nyúltunk. Azt azért sajnáltam... Á hirtelen döntésem alapján otthagytam Erant, és inkább elmentem Vidarból. Talán kissé gyanút keltő is volt a távozásom a városból, de ez volt az ami legkevésbé zavart. Kezdett lemenni a nap, én pedig megpróbáltam jó távolra jutni ettől a helytől. Túl sok rossz emlék.
Azt sem tudtam igazából, hogy merre tartok, de nem is nagyon érdekelt. Csak minél messzebb a Morrigui pusztától...
(lezárt kör) |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
