|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:17 - |
A puszta egyetlen nagyobb városa, amelyet vaskos kőfal vesz körül. A kőfal mögött egyszerű épületek sorakoznak szorosan egymáshoz simulva. Az utcákat itt nem borítja macskakő, és kiépített csatornahálózat sincs, mint a fővárosban. Az emberek többsége a vizet a város közepén álló kútból nyeri. Az itteniek nem élnek fényűző életet, de egyesek szerint mégis gondtalanabbul élnek, mint Aglanir más vidékein.
Vidarban több taverna, és fogadó várja a vendégeket, hogy lemoshassák magukról az út porát; mindenki megtalálja a rangjának, és erszényének megfelelő szállást a városban.
A település központja a piactér, ahol minden megvásárolható, amit a pusztán termelnek – köztük a Mágusok által készített gyógyitalok, és pakolások is.
A törvényeket a városi őrség tartatja be, akiknek közvetlenül Rianon Agenyr parancsol, aki a Morrigui puszta legbefolyásosabb nemese. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Habár továbbra is kíváncsi voltam, valahol éreztem, hogy így vagy úgy, de biztosan meg fogom tudni, mi az a valami, legyen az holnap vagy két év múlva, ez pedig csillapította tudásszomjamat; és, igazából, tartottam is tőle, hogy megtudjam. Így, akárcsak olyan sok esetben az apámmal szemben is, inkább meghunyászkodtam, és nem kérdezősködtem tovább, pusztán félelemből.
Nem sokkal később a lovászfiú sietett be az istállóba, és meglepődött azon, hogy itt talált, ráadásul nem egyedül. Egy szót sem szólt, csak udvariasan meghajolt, és motyogott valamit arról, hogy Tomas küldte, készítse fel a lovamat, én pedig bólintva elálltam az útból.
– A bátyám keresni fog; hamarosan, ha nem teszi máris – néztem Celawanra, majd miután elváltam tőle, az édesanyám keresésére indultam. Habár egyelőre az előttem lévő utazás izgalma elnyomott szinte minden más érzést, biztos voltam benne, hogy amint kilépek Vidar kapuin, és az első éjszakát nem a saját szobámban töltöm, a honvágy minden erejével fog a lelkemre telepedni. |
Különös volt, ahogy egyszerre féltem és vártam a Rheyába való, nos, költözést. A nagybátyám és Tomas is rengeteget mesélt már a csillogó falakról, a szivárványvárosról, és elnézve mindazon embereket, akikkel Gildas állítása szerint odabent találkozott, kétségtelenül izgatottá tett, és mégis akadtak olyanok, akiktől cseppet tartottam, ilyen volt például Lady Earyn is, akinek az egyetlen fiához készültem hozzámenni. Nem lett volna túl kellemes, ha kiderül, esetleg nem épp engem szánt mellé; jobb szerettem a békét és egymás megértését, ám nem ismertem sem a valamikori hercegnét, sem a többi ottani nemest, akikbe csak úgy tobzódni látszott a város. Mindig is ők voltak azok, akik gondot okoztak számomra, és sokkal könnyebben megtaláltam a közös hangot az úgynevezett köznéppel. Talán nem voltak olyan műveltek vagy illedelmesek, mint a nemesek, ám sokkal jószívűbbnek találtam őket, mint akárki mást. Egyszerűek voltak, furmányos ármánykodások és szigorú etikett nélkül, én pedig felettébb becsben tartottam ezen vonásokat, az ember egyszerűen tudta, mit várhat tőlük, és azt is, hogy mit tud adni cserébe.
Híve voltam az adok-kapoknak; hittem, és jónak is láttam, hogy az ember csupán annyit vehet el, amennyit megérdemel, és amennyit vissza is tud adni. Celawan olyasmit adott nekem, amire mindig is vágytam; olyat, amit féltem, hogy nem tudok viszonozni. Ha jobban belegondoltam, ez is önző érdek volt, hiszen azzal, hogy a tartozásom letudására törekszem, magamnak szeretnék békét szerezni, ez a gondolat pedig bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy a valóság talaján tartsam a lábaim. Talán sokat ítélkeztem mások felett, olyanok felett is, akiket nem ismertem személyesen, ám jól tudtam, hogy én sem vagyok különb. Elfogadtam a világot úgy, ahogy volt, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés.
Valószínűleg ez az elfogadás vezetett oda is, hogy lényegesen kevésbé vehemens ellenszenvet táplálva próbáljak Celawanhoz állni; furcsa volt, hogy ennyi év nemtetszés és kerülgetés után most szánt szándékkal próbáltam közeledni felé, akkor is, ha egyelőre nehezen ment. Nem tudom, hogy az elmúlt évek növekvő frusztrációja, atyám betegsége, vagy a Sors furcsa játéka, mely mellé kényszerített kellett-e ahhoz, hogy végül így érezzek. Talán az, hogy majd' két évtizednyi hallgatást követően kimondtam, amit gondolok róla (még ha később bocsánatot is kértem érte), önmagában fordított az álláson, és mintha utána már a férfi is máshogy állt volna hozzám, mint korábban. Talán a vágyva vágyott szabadság ígérete írt felül bennem minden korábbi kételyt, ódzkodást, és ahogy az valamiféle családi vonásként bennem is megragadt, elfogadtam a szükséges rosszt, és megpróbáltam az új helyzetből kihozni a legtöbbet azzal, hogy ténylegesen megpróbálom megismerni Celawant, lassú, apró lépésekben, hogy legyen időm hozzászokni a gondolatához. Talán az összes egyszerre. Bármelyik legyen is, azon kaptam magam, hogy elmosolyodtam az első kérdésemre adott válaszán; nem olyan negatív érzelmekkel, mint korábban, hanem jókedvből, azért, mert viccesnek találtam a megjegyzését. Egy újabb hangyányi lépést affelé, hogy ne kelljen eltűnődnöm azon, örülök-e vagy sem, ha meglátom, Ha ilyen ütemben haladunk, a végén még majdnem megkedvelem az esküvőig.
– Talán az előítéleteim veled szemben egyelőre eléggé elhomályosítják a látásom ahhoz, hogy több rossz, mint jó tulajdonságodat tudjam felsorolni – kezdtem a helyzethez és korábbi kedvemhez képest meglepően jókedvűen –, de sosem tagadnék olyasmit, ami egyszerűen igaz. Habár én még nem láttam kivont kardot a kezedben, a nagybátyám, úgy tudom, már vívott is veled tornán. Ő azt mondta, kivételes kardforgató vagy; én pedig minden ellenszenvem ellenére sem kételkedem a szavaiban.
Igazság szerint mindig is sokkalta jobban szerettem az íjat, mint a kardot; főként azért, mert azt egyedül tudtam csinálni. Habár az apám engedett kardot is a kezembe, és hetente legalább egyszer igyekeztem forgatni is, más ellen még sosem küzdöttem, csak és kizárólag a bábukra mérhettem csapásokat. Gondolom, a családom féltett attól, hogy megsérülök, s még ha nem is súlyosan, de nyoma marad; azt hiszem, egy sebhelyes arcú hölgy nem lett volna túl szép menyasszony. Gildas ugyan mutatott ezt-azt ritka látogatásai nyomán, de az vajmi kevés volt, és biztosra vettem, hogy bármelyik harcos kinevette volna a kardforgató-tudományom. Tegnap volt időm azon is elgondolkozni, talán megkérhetném Celawant, hogy tanítson; reméltem, hogy beleegyezne, és tekintve, hogy ez valóban érdekelne, talán rásegíthetnék a kapcsolatunk fejlődésére. Ha valamiért nemet mondana, még mindig ott volt Gildas; vagy Ysolde...
Némi büszkeséget éreztem, hogy sikerült meglepnem Celawant; hogy az őszinteségemmel-e, vagy magával az aggodalmaimmal, azt nem tudtam, és nem is firtattam soká. A Llewellyn-lány korára tett megállapításra nem válaszoltam, csak jelentőségteljesen oldalra billentettem a fejem, és felvontam a szemöldököm. Sajnos, amennyire én láttam, a férfiakat alig zavarja egy nő vagy lány kora; habár az érveit megértettem, a húsz már aligha számítható gyereknek. Én legalábbis nem éreztem különbséget a mostani és a hat évvel ezelőtti önmagam között, azt pedig kikértem, hogy gyerek volnék.
– Úgy? – vontam fel a szemöldököm elfojtott mosollyal. – Szóval az élet szép oldalának firtatása helyett jobb szeretnéd reggeli közben a sértéseimet hallgatni? Éhgyomorra nem kellemes, kérdezd a bátyámat. – Valószínűleg, ahogy korábban az erkélyen a bor, úgy most a stressz beszélt belőlem, és engedte meg a nyelvemnek, hogy a hallott szavak után ennyire bohó és közvetlen válaszokat penderítsen. Tomas egészen biztosan a homlokát ráncolta volna a hangnememre, de egyelőre nem szerettem volna rá gondolni.
Hamar leolvadt azonban rólam a komiszság, amelyet más körülmények között, magam sem találtam volna helyénvalónak, ahogy Celawant figyelve a válaszát hallgattam. Az, hogy egyetlen kérése a támogatásom legyen, egyszerre volt megnyugtató és aggasztó. Könnyű kérésnek tűnt, olyasminek, amit szinte ösztönösen meg is adtam volna neki, amit egy feleségnek kötelessége volna megadni a férjének. Könnyűnek tűnt megtartani, túlzottan is könnyűnek. Úgy éreztem, nem mondott volna ilyesmit, ha nem tudja előre, hogy igenis próbára fogja tenni valami a hűségem, a ragaszkodásom, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez a valami ugyanaz a valami, ami annyira kétségbeejt Celawant illetően.
Rá akartam kérdezni. Szóra nyitottam a számat, ám végül csak sóhajtottam, és megráztam a fejem, majd Lángvér felé fordultam, aki most, hogy végzett a reggelijével, egészen az állás széléig topogott, és a vállamhoz dörgölte busa fejét, hogy rábírjon, vakargassam a füle tövét. Most sokkal kevesebb örömmel engedtem a kérésének, mint máskor.
– Lehet, hogy most a szabadságomat látom benned – szólaltam meg egy kicsit hosszabb, elmélkedő csend után –, de szeretnék megtanulni bízni is. Gyűlölöm a gondolatot, hogy egy idegenhez menjek hozzá, vele éljek, az ő gyermekeit szüljem meg és neveljem fel, hogy aztán vénségemre egy idegen feleségeként haljak meg. De ezt nem tudod megígérni, ugye? – pillantottam rá, majd szinte rögtön meg is ráztam a fejem, és visszafordultam Lángvér felé. – Az ilyesmit egyszerűen nem lehet, mert nem teljesen rajtad áll, hacsak nem vállalod azt, hogy nem így lesz, és akkor a szavad mit sem ért. És így, most, én sem tudom megígérni, hogy soha nem ingok meg, csak azt, hogy a jelenlegi tudásommal és akaratommal sohasem tennék olyat, amivel ártanék neked, meg azt, hogy remélem. Remélem, hogy megkedvellek, hogy megkedvelsz, meg azt is, hogy egy napon majd elmondod azt, amit most nem tudsz. Nem hiszem, hogy most hallani akarnám.
Habár továbbra is kíváncsi voltam, valahol éreztem, hogy így vagy úgy, de biztosan meg fogom tudni, mi az a valami, legyen az holnap vagy két év múlva, ez pedig csillapította tud |
Természetesen nem kerülte el a figyelmemet Tyria tétovázva befejezett mondata és a majdnem-elszólás, de a mosolya elhalványodása akkor is árulkodó lett volna, ha ostobának tettetem magam. Engem sem ejtettek azonban a fejemre gyermekkoromban, pontosan értettem, mi lett volna annak a mondatnak a tényleges befejezése, ahogy azt is, hogy végül miért gondolta meg magát. Értelmezhettem volna úgy a szavait, hogy egy anya mindig különösen ragaszkodik a lányához – mint anyánk is tette a húgommal –, de tudtam, hogy ez csak a legegyértelműbben adódó félremagyarázása lett volna az igazságnak. Vártam, hogy mondjon valamit; tudta, hogy előzőleg a tornyoknál jártam, hogy részben Trevan miatt jöttem ide, amiből tudnia kellett azt is, hogy ha a hazafele úton tenni szeretne egy bizonyos kitérőt, én nem mondanék nemet. A lány viszont – noha kétség sem fért ahhoz, hogy valóban tudja mindezt – nem szólt egy szót sem, nem kért semmire, és még csak az öccse nevét sem ejtette ki hangosan. Győzött az apja iránti lojalitás – nem tudtam, hogy ez mit bizonyít jobban, a makacsságát vagy az erejét.
Aligha volt meglepő, hogy a válaszom lényegének elhúzása és kezdeti elterelése éppen úgy hatott Tyriára, ahogy vártam: egyre komorabbá és szigorúbbá vált az arca, az újabb pótcselekvése azonban az lett, hogy ezúttal a lova nyakát kezdte szórakozottan simogatni. Persze amikor meghallotta a gyakorlótér lehetőségét, máris sokkal élénkebb és vidámabb lett, az arcán olyan széles mosoly terül el, amilyet tőle még talán nem is láttam; azzal viszont sikerült meglepnie, hogy közelebb lépett hozzám. Nem szóltam semmit és nem is léptem hátrébb, egyedül a szemöldökömet vontam egy egészen kicsit feljebb; messze nem az a típus voltam, aki megijed egy hölgy közelségétől, de nem gondoltam volna, hogy éppen ő lesz az, aki rámutat, hogy Tomas a kettőnk távoltartására irányuló törekvései az elmúlt napokban nem is voltak annyira feleslegesek. Abban persze kételkedtem, hogy bizonyos konkrét határokat valaha is képes lenne túllépni, annyira azért ő sem lehetett félelmet és akadályokat nem ismerő – arról nem is beszélve, hogy engem is neveltek annyira úriembernek, hogy ne is várjak tőle ilyesmit.
- Igazán – biztosítottam elmosolyodva, továbbra sem lépvén hátra, csupán oldalvást fordulva, hogy szembe kerüljek Tyriával. Újabb kérdéseire már jóval magasabbra kúszott a szemöldököm a homlokomon, főleg az utolsó feltevésével sikerült igazán meglepnie. Nem hittem volna, hogy éppen ő és éppen azzal törődne, hogy engem szégyenbe hoz-e. Egy cseppet sem bizonytalanított azonban el, ha Lady Olwyn ilyesféle törekvései is csak az én fülembe jutottak el, nem kételkedtem abban, hogy én magam is képes leszek megvédeni Tyriát minden furcsa akaratával egyetemben. – Rheya valóban méltán híres a helyi pletykafészkeiről, de én a legkevésbé sem aggódom emiatt. – Könnyedén vállat vontam, de ezt még kiegészítettem egy valamilyen szinten biztatónak szánt mosollyal is; nem akartam, hogy félreértsen, és azt higgye, vele nem törődöm és az ő ügye nem érdekel. Még szép, hogy érdekelt, elvégre a menyasszonyomról volt szó; akit őt támadja, az engem támad, és ennek megfelelő következményekkel is kell szembenéznie, ha ez megtörténne. – Ha az ember jól tud titkot tartani, akkor nincs ok a félelemre, és egyébként is... Nagyobb szégyent is el tudok képzelni annál, mint hogy a feleségem szeretné megtanulni, hogyan képes saját magát és majd a gyermekeinket is megvédeni. Persze csak addig, amíg ezt nem kombinálja azzal, hogy az én képességeimben nem bízik – tettem hozzá kiszélesedő mosollyal.
Figyelmesen hallgattam a lány következő szavait, és nem is szakítottam félbe, mert éreztem, hogy ami az imént – talán véletlenül, talán szándékosan – kicsúszott a száján, az a ténylegesen őt nyomasztó aggodalmaknak csupán egy része volt. Tyria Agenyr pedig meglepően rövid idő alatt sokadszorra is meg tudott lepni: nem volt elég, hogy ahelyett, hogy érdektelenül viseltetett volna az irányomba, még aggasztotta is a gondolat, hogy esetleg szégyenbe hozna, legújabb kérdéseivel pedig egyenesen azt sugallta, hogy valamilyen szinten meg akar felelni nekem. Ki gondolta volna ezt a nem is olyan régen alaposan kifejtett véleménye után? Akárhogy is néztem, habár már első alapos megfontolásra sem tűnt ostobaságnak ez az egész – hiszen máskülönben bele sem mentem volna –, határozottan egyre biztosabb voltam abban, hogy jó döntést hoztam, amikor megegyeztem a lánnyal. Egyelőre minden jel arra utalt, hogy Tyria lehet az a nő, akire szükségem van magam mellé a céljaim megvalósításához.
- Lynet Llewellyn még szinte gyerek – ingattam a fejem, egyszerű, mégis igaz magyarázatot adván Tyria felvetésére. Persze nem volt ritka, hogy valaki egy nálánál sokkal fiatalabb lányt vegyen feleségül, de szerencsére még jogom volt ahhoz, hogy eldöntsem: gyermeket szeretnék nevelni a házasságomban, vagy pedig egy hozzám méltó nőt kívánok társammá fogadni. – És honnan tudod, hogy nem éppen az arcátlanságod volt az, ami meggyőzött? – mosolyogtam Tyriára. – Talán önhittnek és arrogánsnak tartasz, de biztosíthatlak róla, hogy képtelen lennék leélni egy életet olyasvalaki mellett, akiről nem lehet másról beszélni, mint ruhákról, estélyekről, és az élet szép oldaláról.
Csak annyit időre fordultam el tőle, hogy az alkaromat megtámaszthassam a karám ajtaján, és kissé előredőlve, súlyomat a kezeimre helyezve tekintsek az istálló mögötti területre elgondolkozva. Nehéz volt pontosan és találóan megfogalmazni a gondolataimat és az akaratomat, de amikor végül sikerült, csak a fejemet fordítottam a lány felé.
- Én egyetlen dolgot várok el: a támogatásodat. Azt, hogy mindig mellettem állj, amikor a szükség úgy hozza. Az Agenyr család tagjaként fontos része vagy a birodalomnak, de az esküvőt követően elsősorban hozzám fogsz tartozni. Ezt nem úgy kell értened, hogy a tulajdonomnak foglak tekinteni és tárgyként fogod veled bánni, mint az elsőszámú zsarnokod... – ráztam meg a fejem. – Nem. Én egyedül arra kérlek, hogy erre mindig emlékezz, és ha az Istenek esetleg válaszút elé állítanak, tudd, ki mellett van a helyed az ő szemük előtt is.
Halványan elmosolyodtam, tekintetemet újra az istálló mögött magasodó fák felé fordítottam.
- Tudom, hogy ez számodra most éppen úgy hangzott, mint azoknak a talányoknak az egyike, amiket olyannyira nem kedvelsz, de hidd el, ez a legtisztább és legpontosabb igazság, amit jelen pillanatban mondani tudok neked. |
– ... Ami nem megy, míg nem tudom, mik is azok az elvárások. Az emberekére rá fogok jönni, reményeim szerint a családodéra is, az enyémet pedig régóta tudom. De mi az, amit Te vársz el, Celawan? – Zöld szemeim érdeklődve pásztázták az ő kékjeit; kíváncsi voltam, nem csak a válaszra, arra is, vajon érdemi választ kapok-e, vagy megint olyasféle igazságot, amelyre nem lehet ráhúzni a "hazugság" szót, és mégis feláll tőle a szőr a hátamon.
– Biztosan nem ugyanazt, amit akármelyik másik nemes úr; ha így lenne, valószínűleg százszor könnyebb dolgod volna valamelyik másik hölggyel, például a királyné húgával. Ugyanúgy gazdag és nemes család sarja, a nagybátyám elmondása alapján kivételes szépségű, és aligha lenne kevésbé alkalmas a neved továbbvitelének segítésére, mint én vagy akárki más. Ezeken kívül a nagy könyv szerint vajmi kevés erénnyel rendelkezhetek. Már azt leszámítva, hogy egyikük sem merne olyan arcátlanul sértegetni téged, mint én – nevettem fel, feszültséggel vegyes belátással. – De azt hiszem, az nem olyasmi, amire bárki vágyna, muszáj vagyok hát megkérdezni téged. Elmondod? Kérlek?
Nem tudom, hol jött el az a pillanat, hogy Celawan messze elkerülésétől eljussak addig, hogy meg akarjak felelni neki, de azt hiszem, ez is olyasmi volt, amikre inkább álmatlan éjszakáimon kellett választ keresnem, és nem most. |
Kislányként egy darabig, azt hiszem, nekem is voltak olyasféle álmaim, amiket a tündérmesék inspiráltak, s óhatatlanul is idealizáltam magamban a herceget, mint fogalmat. A különbség köztem és társaim között valószínűleg az volt, ahogy én egyszerűen felébredtem ebből az álomból, és rájöttem, hogy mindenki, legyen bár Lord vagy király, csupán ember, s messze nem ranghoz kötődnek az érdemek. Sokkal több mögöttük a felelősség és a kötelesség, és ezek voltak azok, amiktől ódzkodtam.
Biztos voltam benne, hogy roppant ostobán viselkedtem, lehetetlenül könnyű volt kisilabizálni, hogy elveszettnek érzem magam a hirtelen rám zúduló kérdések súlya alatt. Nem az zavart, hogy mindezzel szembesülnöm kell, hanem az, hogy még sohasem kellett ennyi mindenre ügyelnem egyszerre – mi van, ha nem tudom elég jól megoldani? Tomas többször megjegyezte már, hogy az én mércém a "megfelelő"-höz képtelenül magas, és hogy mások már a felével is megelégedtek volna. Mások igényeinek kielégítése aligha volt elegendő. Na meg, ha ott mindenki olyan volt, mint Celawan, kiváló hazug, honnét fogom tudni, vajon pusztán illemből vagy őszintén meg vannak elégedve velem?
Újonnan kialakuló vágyam volt, hogy bebizonyítsam Tomasnak és Celawannak és mindenki másnak, hogy nem vagyok olyan naiv és gyenge nemes hölgy, akit egy város meg tudna törni. Kezdtem azt hinni, hogy képtelen lettem volna megélni egy cél nélkül, ami igazi kihívást jelent számomra, s mivel az elszabadulásom innét, úgy tetszett, megadatott, tovább kellett lépnem, és más hiányában a kitartás és megfelelés is elegendőnek tűnt. Tudtam, hogy a nagyközönség előtt az engem mardosó kétségeket a legokosabb megtartani magamnak (és képes is voltam rá, gondoljon bármit is a bátyám), az istálló magányában és Lángvér puha légzésének aláfestésével mégis megengedtem, hogy előtörjenek. Arra mégsem számíthattam előre, hogy Celawan felbukkan, és egy hajszállal hátraveti a neki való bizonyításról szóló terveim.
– Nos, azt hiszem, nem mindennapi ez a nyüzsgés – értettem egyet vele, a hajammal babrálva, majd arcomra egy fokkal vidámabb mosoly költözött. – Ha nem figyelek oda, egy óvatlan pillanatomban az édesanyám önmagát is becsomagolta volna az útra. Persze, megértem, hogy nehéz a számára, elvégre, én vagyok az egyetlen... lánya. – És bizonyos értelemben az egyetlen gyermeke is. Azt hiszem, a mosolyom mégsem volt olyan hosszú-keletű, mint szerettem volna, ahogy Trevan képe beférkőzött az elmémbe. Volt egy olyan aprócska gondolat a fejemben előző este, mikor nem tudtam aludni, hogy talán... Talán Celawan nem ellenezné, hogy kitérőt tegyünk a kőtornyokhoz. Elvégre, épp ő volt az, aki olyan rátarti módon felemlegette az öcsémet érkeztekor, és megerősítette az iránta érzett ellenérzéseim. Halovány és tünékeny gondolat volt, akár egy szikra a lobogó tűz mellett, és hamar el is hessegettem, félelemből és tiszteletből egyaránt.
Egy kisebb részem, a gyermeki, azt hiszem, reménykedett abban, hogy Celawan megcáfol, ehelyett azonban helyeslésbe ütköztem, én pedig csalódottan fújtam ki a levegőt, és végleg felhagytam a hajam fonásával. Egyébként is elég göndör volt a hajam, nem kellett ennél is több hullám belé. A felsorolt időtöltések mindegyikére egyre szigorodott az arckifejezésem, mellyel hol Celawant illettem, hol Lángvért. Szerettem a szép ruhákat, az átlagosnál szebben hímeztem, és néha valóban jól esett szinte jellegtelen dolgokról beszélgetni a virágok között, ám egyik sem olyasmi volt, amivel egy egész életet boldogan el tudtam volna tölteni. Amennyit a királyné és az udvarhölgyei hímezhetnek, abból a végén már egész Aglanir népét el lehetne látni, gondoltam egy cseppet epésebben, mint amit kimondani még elfogadhatónak ítéltem volna.
Sután nyúltam előre, hogy a tenyerem Lángvér izmos nyakára simuljon, majd lágyan cirógatni kezdtem. Szerintem az állat nem élvezte annyira, mint én, de gondtalanul folytatta az evést, épp csak arra rezdülve össze kissé, mikor Celawant hallva hirtelen elkaptam a kezem, és teljes testemmel a férfi felé fordultam. Minden újabb szavával egy kicsit szélesebb lett a mosolyom, mely észrevétlenül ült az ajkaimra.
– Igazán? – kérdeztem végül, és némi tétovázás után tettem egy lépést felé, így talán egy cseppet közelebb kerülve hozzá, mint amitől Tomas még nem intett volna óva korábban; mármint, néhány éve, és nem kifejezetten Celawanra kiélezve, hanem akármelyik férfira értve, de utólag lehet, hogy ezt megbánta. Nevetségesnek tűnt, hogy ekkora lépésként kelljen értelmeznem egy, hát... szó szerinti lépést. A félelmet rendszerint nem tűrtem meg magamban, az egészséges mértéken túl, és általában igyekeztem radikális módszerekkel azonnal legyűrni őket, így esett meg például, hogy a tériszonyomat azzal próbáltam orvosolni, hogy a várfal tetejéről az alant álló hatalmas szénakazalba ugrottam. Biztosra vettem, hogyha édesanyám akkor nem halálozik el ijedtségében, soha; azóta sem láttam olyan sápadtnak, mint mikor kimásztam a széna közül. A tériszonyom viszont elmúlt, és azóta sem tudtak meggyőzni, hogy talán más módszerrel is próbálkozhatnék.
Celawantól is tartottam, többek között; nem nevezném konkrét félelemnek, inkább egy érzésnek, hogy távol kéne tartanom magamat tőle, ami azonban aligha tűnt kivitelezhetőnek, hogyha egyszer a férjem lesz, ráadásul én magam egyeztem bele, sőt, szinte kértem rá. Eldöntöttem hát, hogy a legegyszerűbb lesz, ahogy a tériszonynál, itt is ugrani egy nagyot, amit persze jelen esetben jelentősen korlátolt mind az illem, mind pedig egy másik bizonytalanságom, miszerint nem volt még dolgom más férfival. Előbb vagy utóbb, de biztos voltam benne, hogy ez irányú kétségeim is eltűnnek.
Egyelőre azonban még ott tartottam, hogy Celawanhoz közelebb lépve hangyányit hevesebben kezdett verni a szívem, főleg azért, mert tudtam, hogy egy hölgynek nem volna illendő ilyen közel lennie valakihez ha kettesben vannak, és az efféle "tilosban járásban" (ami tréfásnak tűnt, hiszen még legalább egy karnyi távolság volt köztünk) volt valami izgalmas. Az pedig továbbra sem állt szándékomban, hogy elvitassam a tényt, miszerint Celawan vonzó férfi volt. Most azonban kifejezetten vaknak tűntem a külsőségekre, és jobban érdekelt, amit mondott.
– Nem félsz attól, hogy kitudódnak efféle indíttatásaim? – biccentettem oldalra a fejem, ahogy lassan összekulcsoltam karjaim a mellem alatt, és szándékosan kihívó kifejezéssel néztem fel rá. – Ha Rheya valóban olyan pletykafészek, ahogy állítják, aligha kéne sok idő ahhoz, hogy elterjedjen a szóbeszéd. Nem tartasz attól, hogy szégyenbe hozlak, Celawan?
A fő gond, ami elveszettségemért volt felelős, könnyebben csúszott ki a számon, mint ahogy gondoltam volna. Nem mondtam volna, hogy túl könnyen bízom meg az emberekben, és azt sem, hogy lehetetlen elnyerni a bizalmam, ám az biztos, hogy Celawan ügyében gyorsabban kellett döntenem, mint általában; kénytelen voltam elmondani neki, ami aggasztott, őszintén, a jegyességünk okán. Amint hozzámegyek, hozzá fogok tartozni, ő pedig hozzám, minden problémával és aggállyal együtt, és nem lettem volna képes úgy eltölteni vele a hátralévő hosszú éveim, hogy titkolóznom kell. Egyszerűen felőrli az embert, ha a világ elől rejtegetnie kell az igazi gondolatait, és nincs senki, aki tudna segíteni benne.
Tettem egy lépést a karám oldala felé, és nekidőltem, végig Celawanon tartva a szemem. – Tudom, hogy a fivérem szerint nem tudom, mi vár rám Rheyában, és Te is ezt gondolod – mondtam csendesen, elég halkan ahhoz, hogy még Celawan se értse, amit mondok, ha egy kicsit hátrébb lép. – Elfogadom, talán igazatok van. Ám attól még, mert újra meg újra ezzel szembesülök, nem leszek okosabb. Szeretnék megfelelni minden elvárásnak, amit csak támaszthatnak velem szemben, az emberekének, Neked, a családodnak, az enyémnek... Ami nem megy, míg nem tudom, mi |
Ysolde Olwyn társasága talán meg tudta volna győzni arról, hogy nem is olyan szörnyű az a hely – nem vettem volna a szívemre, ha a menyasszonyom néhány Rheyában töltött nap után megszökik végső kétségbeesésében. |
A nyugalmam, ha lehet, csak még feltűnőbb lett Vidarban az elkövetkezendő napok során – ahogy egyre közeledett a Rheyába indulás napja, úgy növekedett a szolgálók és a városban lakók izgatottsága, én azonban csak annyira voltam ideges, mint bármikor máskor, amikor a dolgok éppen úgy mentek, ahogy azt el is vártam tőlük.
Semennyire.
Én a magam részéről valóban kész voltam adni egy esélyt annak, hogy Tyriában felülírja a szabadság utáni vágyat a családjához való kötődés, de Tomas bebizonyította, hogy bátyjaként csakugyan jobban ismeri a lányt a bennem kialakult feltételezéseknél; Tyria nemcsak a házasság kapcsán nem gondolta meg magát, de eltökélte azt is, hogy amint hazaindulok, ő velem fog tartani, ezzel pedig a bátyja sejtéseit támasztotta alá. Nem próbáltam meg lebeszélni róla, már csak azért sem, mert elvégre ez az ő döntése volt, én pedig szabadságot ígértem neki.
Érdekes volt megfigyelni, hogyan változnak meg a lány érzései, és hogyan süllyed egyre mélyebbre az aggodalom mocsarában a bátyja. Tomas legalább ebből a szempontból stabil volt, minden nap ugyanannyira emésztették a húga jövőjével és távozásával kapcsolatos kétségek, mint az azt megelőző napon; Tyria azonban napról napra vált egyre bizonytalanabbá. Nem tudhattam, hogy a kételyeit kinek köszönhette – Tomasnak, az édesanyjának, a szóbeszédeknek, esetleg Rianon állapotának – de reméltem, hogy anélkül tud majd úrrá lenni rajtuk, hogy csalódnom kéne abban az erőben, amit én már előzetesen a javára írtam.
A vadászat sikeresen és szerencsével zárult, a balesetek elkerültek mindenkit, ráadásul egy igen szép példányt sikerül elejtenünk; egy egészen kicsit mintha az Agenyr testvérpár feszültsége is alábbhagyott volna azokban az órákban, engem azonban nem is előbbi, és nem is utóbbi kötött le igazán, a figyelmemet sokkal inkább megragadta a Tomas által összeválogatott kíséret egy tagja. Nem voltam ostoba, a memóriám pedig az Istenek hála tökéletes volt; eleget láttam a nagybátyámat – hát még az apámat, a szinte kiköpött mását – ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki jobban hasonlított rá, mint a tulajdon fia.
Nos, legalábbis az a fia, akiről tudomásunk van.
A kíséret minden tagjával rövid eszmecserébe elegyedtem, így egyáltalán nem volt feltűnő, amikor vele is váltottam néhány szót, de mindössze annyi érdekességet tudhattam meg, hogy a neve Gavin d’Evreux, és Vidar egyik városőreként szolgál; nekem viszont a puszta látvány is elég volt ahhoz, hogy igen magas prioritást élvezve raktározzam el magamban az információt. Volt egy pletyka, ami mindig zsákutcába vezetett mind Warrent, mind pedig engem, de most... A fiú semmi jelét nem mutatta annak, hogy tudomása lenne vérségi kötelékről kettőnk között, az ösztöneim azonban veszélyt jeleztek, amit én soha sem hagytam figyelmen kívül. Nem került sok időmbe, sem pedig különösebb erőfeszítésbe az, hogy némi feltűnésmentes, finom puhatolózás révén Vidar beszédesebb lakói megosszák velem mindazt, amit tudnak róla és a családjáról – a történet egyre érdekesebbnek tűnt, a céljaimra nézve azonban nem kevésbé veszélyesnek is.
Az indulás kitűzött napjának reggelén ismételten hálát adtam az embernek, aki Vidar masszív várát megépítette, akárki volt is az illető – a feszültség mondhatni a tetőfokra hágott, Tyria a lehető legelveszettebbnek tűnt és alig evett, míg a fivére pohara mind gyorsabban és gyakrabban ürült ki a szokásosnál. Mindkettejükről feltételeztem, hogy neveltetésükből adódóan nem kell tényleges robbanástól tartanom egyikük részéről sem, de az volt az igazság, hogy egyre kevésbé mertem kizárni egy az Agenyr-család okozta újabb meglepetés lehetőségét.
Valószínűleg ez ösztönzött arra is, hogy Tomas figyelmetlenségét kihasználva a reggelit követően Tyria után induljak. Engem sem ejtettek a fejemre, nagyon is észrevettem, amikor tettek róla, hogy ne maradhassak kettesben valakivel, és bár nem hibáztathattam senkit ezen törekvéseket illetően – hiszen a menyasszonyomról volt szó –, jobbnak láttam, ha a saját szemeimmel győződőm meg a lányt fojtogató kétségek mibenlétéről. Rheya veszélyes tudott lenni, ha az ember kiszolgáltatottan érkezett.
Miután Tomast lekötötte, hogy instrukciókkal lássa el a kíséretünket, nem is tudott róla, hogy meg kellett volna állítania; minden akadályoztatás nélkül jutottam el az istállóig, ahová a vörös hajzuhatagot szemmel tartva jutottam el. A smaragdzöld szempár rögtön rám szegeződött, ahogy beléptem, és bár nem feltétlen öröm volt az, amit Tyria arcán láttam, erről nagyvonalúan megfeledkeztem – ismét. Ajkaim halvány mosolyra görbültek, amikor kiszúrtam az egyértelmű kényszermozgást: a lány ujjai olyan sebesen fonták az egyik lángvörös hajtincsét, mintha az megmenthetné attól, ami már elkerülhetetlen volt.
- Lehetne egy kicsit nyugodtabb is, nem igaz? – kérdeztem könnyedén a köszöntését hallva, miután egy amolyan berögzült mozdulattal fejet hajtottam felé. Egyelőre nem szóltam és nem is kérdeztem többet, nem erőszakkal akartam rábírni, hogy ossza meg velem az aggodalmait, már amennyit hajlandó lett volna előttem hangosan is kimondani.
Szerencsére nem kellett viszont sokáig várnom, elrévedő tekintete az istálló mögé tévedt, szavai pedig éppen arra világítottak rá, amit már magam is sejtettem. Tyria annyira vágyta a szabadságot, hogy abba bele sem gondolt, mi lehet azoknak a bizonyos utazgatásoknak az ára; azzal sem számolt ugyanakkor, hogy noha a valóságos verzió szerint becstelen embernek számítok, a szavamat megtartottam. Legtöbbször.
- Attól tartok, hogy a sejtéseid nagyon is helyesek – biccentettem, miközben egyik vállammal az istálló falának dőltem, a kezeimet pedig összefontam a mellkasom előtt. Kék szemeim a lány arcát fürkészték, ajkaimon azonban könnyű mosoly ült; nem volt célom tovább fokozni a kétségbeesését, de azért előtte még szíthattam egy kicsit a tüzet. – Nos, igen. A hímzés, legyen bármilyen unalmas is, bevett szokás a palotában, ha a hölgyek mindennapi időtöltéséről van szó. – Vállat vontam. – Drusala nagyon tehetségesen játszik a hárfán, ezért ő a zeneszobában is szívesen tölti az időt, meg aztán a palotának csodálatos kertje is van, nem is beszélve a kereskedőnegyed míves szabóüzleteiről.
Ellöktem magam a faltól, és Tyria mellé léptem – megtartván a tisztes távolságot, mielőtt még helyeselni kezdené a fivére távoltartási szándékait –, ugyanarra nézve, mint ő az imént. Arcomra ismételten mosoly költözött, ezúttal szélesebb és hamiskásabb, mint az előzőek.
- De Téged talán jobban érdekelhet egy kisebb magángyakorlótér a palotának abban a szárnyában, ahol a mi lakosztályaink is vannak. – A szemem sarkából pillantottam csak le a lányra. – Arra azért nem árt majd odafigyelned, hogy ne keltsen feltűnést a túlságosan sok távollét, de ha szükségét érzed, vagy én, vagy valamelyik emberem mindig tudunk majd fedezetet biztosítani számodra.
Nem kételkedtem benne, hogy szüksége lesz majd a feszültsége efféle levezetésére; ahogy az anyámat ismertem, az esküvőig békén sem fogja hagyni szegény lányt, szabótól szabóig fogja rángatni, amíg meg nem alkotja valaki a tökéletes ruhát egy királyi esküvőre. Csak azt reméltem – Tyria érdekében –, hogy legalább a húgom meg fogja érteni valamelyest, és támaszt nyújthat a számára, amikor Lady Sagramourral kell bánni.
Szintén az ő érdekében reményeim szerint egy másik találkozót is meg tudtam sürgetni Rheyába érve. Ha hinni lehetett a pletykáknak, volt egy nemes kisasszony a fővárosban, akivel valódi cinkostársakká válhattak volna, és akinek a barátsága természetes tényként hathatna a helyi pletykafészkek számára. Ysolde Olwyn társasága talán meg tudta volna győzni arról, hogy nem is olyan szörnyű az a hely – nem vettem volna a szívemre, ha a menyasszonyom néhány |
Képtelen voltam aludni, talán ha egy órára hunyhattam le a szemem, azután pedig azzal töltöttem az időt, hogy az ablakomhoz ültem, és egyszerűen tűnődve vártam a reggelt. Huszonhat éve néztem ugyanazt az égboltot; vajon Rheyából másnak fog tetszeni? Az evés sem igen ment, és épp csak Tomas unszolására nem hagytam ott az egészet. A kényszeredett reggelit követően utam egyenesen az istállókhoz vezetett, figyelmen kívül hagyva a vár belső udvarában zajló készülődést, azon emberek suttogását, akik mellett elhaladtam, és meg sem álltam, míg elértem Lángvér állásához. Nagy darab ló volt, marja a homlokomig ért, s ha nem rajtam múlott volna, minden bizonnyal igásló lesz belőle; Tomas kapta nyolc évvel ezelőtt, ám hamar rájött, hogy a tagbaszakadt, kitartásra és páncélos lovagok súlyának elbírására tenyésztett állat nem elég gyors a számára, és másikat szerzett helyette. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy nálunk maradhasson, ostobaságnak tűnt csak úgy lemondani róla, így hat éve én lovagoltam, azon kevés alkalmakkor, amikor erre esélyem nyílt. Mindig is közömbösnek tűnt a világ dolgai iránt, nem volt izgága, és most is ő tűnt az egyetlennek az egész várban, akit nem ragadott magával az izgatottság, helyette közönyösen rágicsálta a szalmáját. Épp erre a szenvtelenségre volt szükségem, ahogy rákönyököltem a karámja ajtajára.
Nem akartam a lelkemben lassan felbukkanó kételyek martalékává válni, pedig akadtak jószerivel; féltem, hogy Tomasnak igaza lesz, és attól is, hogy szégyent hozok valakire – a családomra, saját magamra, és egy cseppet attól is, hogy Celawanra. Tetszett vagy sem, a tetteim ettől fogva kihatással voltak rá, és fordítva; senki sem érdemelte volna meg, hogy lejárassák a nevét. Még ő sem.
Emlékeztetnem kellett magamat arra is, hogy gyakorolnom illene néminemű hálát. Elvégre, mondhatott volna nemet is a kérésemre; tartoztam neki.
A szívembe markolt az a gondolat is, hogy Atyám talán akkor tér meg az Istenekhez, mikor lehetetlenül messze vagyok, és nem érek vissza időben, hogy elbúcsúzhassam tőle. Az igazság azonban az volt, hogy mindennél jobban megijesztett a gondolat, hogy itt legyek, mikor eltávozik.
Tehetetlenségemben fogtam néhány göndör tincset a hajamból, és elkezdtem apró fonatot készíteni belőle, miközben próbáltam a jóra gondolni; hogy végre elértem, amire vágytam, és nemsokára magam mögött hagyom Vidar falait. Hogy a családom büszke rám. Hogy találkozhatom az unokatestvéremmel, Ysolde-dal; Gildas nagybátyám sokat mesélt róla, és biztos voltam benne, hogy jól ki fogunk jönni. Ráadásul velem jött Lángvér is, és a család néhány ismerős őre, Sir Jarin (az Agenyr család legjelentősebb vazallusának öccse, tapasztalt harcos és Tomast is ő oktatta kardvívásra) és Gavin d’Evreux is, ráadásul Gildas is ott volt. Ha mást nem, egyedül semmiképp sem lettem volna.
Épp befejeztem az első fonatom, és gondosan a cselédek által fáradtságos munkával kifésült hajam alá rejtettem, elkezdve a másodikat, amikor lépteket hallottam a bejárat felől. Nem tudtam eldönteni, örüljek Celawan társaságának, vagy sem. Azt leszámítva, hogy a megegyezésünket követő napon elmondta, hogy beszélt Tomasszal is, nem igen maradtunk egyedül; hogy direkt vagy sem, az kérdéses.
Egy pillanatig haboztam, mielőtt megszólaltam volna; nehezen döntöttem el, hogy volna illendő köszönnöm. – Jó reggelt – szólaltam meg végül rezignált mosollyal. Felesleges volt eltitkolnom előtte, hogy izgatott voltam, türelmetlen, és egy kicsit ideges is. Oda sem nézve folytattam a hajam fonását, pillantásom pedig az istálló melletti udvarra vetült, ahol az egyik karám nyitott ajtaján át épp ráláttam a kisajátított gyakorlóteremre.
– Gondolom, Rheyában nem nézik túl jó szemmel, ha egy hölgy a férfiak világába ártja az orrát, ugye? Kiváltképp, ha jövendőbeli hercegné az illető – kérdeztem előbb, majd csak utána néztem fel Celawanra. Igazából sejtettem a választ… – Mit csinálnak egész nap? Hímeznek? Rettenetesen unalmas lehet – fintorodtam el megrökönyödve, a férfi válla felett meredve egy pontra néhány pillanatig. Egészen idáig nem is gondoltam bele igazán, mennyire fölösleges is lehet az íj, amit becsomagoltam… És hogy mennyire nem tudom, mit kezdjek magammal anélkül.
– A… Húgod mivel tölti az idejét, ha megkérdezhetem? |
A ráeszmélés elefántnyi súllyal szakadt rám, és hirtelen nagyon rövidnek tűnt az idő. Talán még hónapjaim voltak, míg a húgom maga mögött hagyja az Agenyr nevet, és Sagramour lesz belőle, de rá kellett jönnöm, hogy azon időszakot aligha fogja mellettem tölteni, a húgomként. Nem; mindig is világot akart látni, s biztos voltam benne, hogy már rég eldöntötte, az első adandó alkalommal elmegy. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy épp Celawan herceg lesz az, aki elkobozza mellőlem, és Tyria az ő jegyeseként teljesíti be azt, amit akar.
– Ha úgy dönt? – néztem fel Celawanra fénytelen és humortalan mosollyal. Nem tudtam, mi történhetett kettejük között, amitől a húgom túllépett az ellenszenvén, a herceg pedig a sértettségén, és úgy éreztem, jobb is így; elvégre, vannak olyan dolgok, amikről jobb, ha egy báty sosem hall a húgával kapcsolatosan. Mégis, annyit bizonyára a velem szemben ülőnek is tudnia kellett, hogy ha Tyria maga dönthetett volna a sorsa felől, már réges-rég átlépte volna a Puszta határát, hogy… Nem is tudom. Igazából fogalmam sem volt, Tyria mit szeretett volna csinálni, azon kívül, hogy elszabadul innen, és eljut Rheyába, vagy épp Aertenbe, ne adják az istenek, talán Ansarba. Néha az volt az érzésem, hogy ő maga sem igazán tudta, mit szeretne a szabadságán túl, csupán valami mást, mint amit itt megkap. Mindenesetre, csak remélni tudtam, hogy nem olyasmi kalandokba vágyik bonyolódni, mint a nagybátyja… És valahol mégis éreztem, hogy arra vágyik. Nos, akkor az a reménysugár maradt, hogy afféle indíttatásait már a jövendőbelije sem helyeselné, az utazással ellentétben.
A herceg közvetlen hangszíne meglepett, ám jelét nem mutattam, annál jobban lekötöttek a szavai.
– Nem kételkedem benne, hogy hercegként mindent meg tud neki adni – biccentettem oldalra a fejem, majd ismét a számhoz emeltem a poharam. – Azt viszont megnyugtató hallani, hogy mint báty, megérti az aggódásom. – A poharam gyorsabban kiürült, mint ildomos lett volna, és kétszer olyan gyorsan, mint a szőke férfié, de nem akartam, és nem is lettem volna képes visszafogni magam. A beálló, rövid csöndben erősen kellett küzdenem, hogy a szentimentális gondolatok ne ködösíthessék el az ítélőképességem, s bár a harcot megnyertem ellenük, mégis kénytelen voltam egy kicsit behódolni nekik, hogy a beszélgetést könnyedebb mederbe terelhessem valamivel.
– Hát, az idő kíméletlen dolog – perdült le ajkaimról végül egy közhely. – Az Ön húga hány esztendős is? Majdnem húsz, ugye? Akkor Önök közt még nagyobb a korkülönbség, talán még nehezebb is elvonatkoztatnia attól, hogy még emlékezni lehet arra, mikor kislány volt… Meg kell mondjam, emlékeim szerint a húgom mérhetetlenül idegesítő kisgyerek volt. És akaratos. Nos, reméljük, hogy ezt a tulajdonságát nem örökíti tovább. Ahogy azt sem, hogy vadászatra akar járni – sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem, és letettem a poharam. – A holnap hajnali indulás megfelel Önnek? Jobb volna minél hamarabb elejteni valamit, a láp estefelé már nem biztonságos...
Egészen eddig a pillanatig fel sem tűnt, mennyi ruhám van, mennyire egyformák, és mennyire nem érdekel különösebben egyik sem. Az anyám a lelkemre kötötte, hogy minél előbb fejezzem be a csomagolást, és menjek el aludni, mert a Rheyáig vezető út hosszú volt és fáradalmas. Igazából azt javasolta, hagyjam, hogy az egyik cselédlány pakoljon helyettem, de nem szerettem volna, ha valaki más dönt helyettem, ráadásul félő volt, hogy az igazán fontos dolgokat (mint például az íjam és a saját magam által készített nyílvesszőim) „kifelejtené”. Minél közelebb jött az indulás napja, annál jobban halogattam a dolgot, és annál kevesebbet is aludtam. Ostobaság lett volna tagadni, hogy izgultam – ki ne tette volna, ha olyasvalami készült valóra válni, amire már két évtizede vár?
Az indulás előtti este már harmadszorra pakoltam át újra, de egyik sem tűnt igazán helyénvalónak. Ha tehettem volna, mindent magam mögött hagyok, de valamit viselnem kellett, és eszemben sem volt rögtön azzal kezdeni a fővárosban, hogy ruhákat kérjek Celawantól. Épp elég gondom volt a megszokással, hogy ezt ne dobjam még hozzá.
– Az édesanyád mérges lesz – jött Tomas hangja, mire felkaptam a fejem. Az ajtóban állt, összefont karral dőlt a falnak, és a szanaszét szórt ruhákat figyelte. Nem is vettem észre, mikor jött be. – Drága ruhák voltak. Nem hiszem, hogy földredobásra készültek volna… Bár fölösleges is ennyit elvinned. A jövendőbeli férjed alighanem tucatszor különbet készíttet, ha megkéred.
– Nem azért megyek hozzá, hogy ruhákat vegyen nekem – közöltem egyszerűen, majd felvettem egy nehéz, kék bársonyruhát, ami a lábamnál feküdt. Néhány pillanatnyi tétovázás után összetűrtem, majd a ládába raktam.
– Azt tudom – forgatta meg a szemeit Tomas. – Csak azt nem, hogy…
– De, igen, azt is tudod – vágtam közbe, két ruha szükségességét méregetve. Volt olyan, amelyik kevésbé rítt ki Rheyából? Nos, minden bizonnyal tudtam volna, ha akárcsak találkozom olyan hölggyel, aki onnét valósi. Végül úgy döntöttem, hogy egyik sem kell, és egyszerűen a hátam mögé hajítottam őket, tudván, hogy Tomas úgyis elkapja, ő pedig, beidegződésből, így is tett, és morogva rakta le őket az asztalomra. – Ne kezdjük el megint, jó? Holnap reggel elmegyek, te pedig annyi megbotránkozott, helytelenítő levelet írhatsz nekem, amíg csak be nem görcsöl a karod, és esküszöm, hogy az összeset el fogom olvasni, és cudarul érzem majd magam.
– Az emberek nem szeretik a szemtelenséget és a gúnyolódást.
– Tudom. Hiszed vagy sem, vissza tudom fogni magam… ha muszáj. Meg fogom oldani, rendben? Valahol mélyen ott lakozik bennem az úri hölgy, s ígérem, hogy minden szavára hallgatni fogok, ahogy a helyzet megköveteli. Egyébként is… Mindent meg kell tennünk azért, hogy a családunk neve minél többet nyomjon a latba, nem? Ez a legtöbb, amit én tehetek érte; kötelességem. Atyánk is örült. – Nos, legalábbis én szerettem volna azt hinni; az igazság azonban az, hogy egy kicsivel ismét jobban ráereszkedett a láz, és féltem, hogy talán nem is értette teljesen, amit mondtunk neki… Anyám azonban biztosított róla, hogy mind a ketten örvendnek eme házasság hírének, és hogy büszkék rám, amiért végre meghoztam ezt a döntést. – Épp a helyes dolgot cselekszem… Azt hittem, ezért kicsivel több elismerés járna nekem.
– Csak nem akarom, hogy csalódj. Ez már nem olyasmi, amit semmissé tehetsz.
Erre nem tudtam nem felnevetni. – Csalódni? Kiben?
– Rheyában? Az emberekben? A külvilágban? Sagramourékban? Mindenben.
El kellett ismernem, hogy máskor jól esett Tomas aggodalma; az ilyesmitől érzi az ember, hogy törődnek vele. Ám most csak újabb problémának tűnt, és nem hiányzott még egy az igencsak terebélyes halom tetejére.
– Nem lehet csalódni, ha nincsenek elvárások – feleltem végül, teljes meggyőződéssel, mire Tomas csak egy mindentudó pillantást küldött felém. Egy szava sem lehetett, igazat mondtam, azon az aprócska tényen kívül, hogy ez általános megjegyzés volt, s nekem nagyon is akadtak elvárásaim, még akkor is, ha meggyőztem magam: akkor sem csalódok nagyot, ha máshogy lesz, mint elképzeltem. |
Érdekes volt megfigyelni a Tomas arcán átfutó érzelmeket. Tekintetéből csupa olyasmi tükröződött, amire számítottam is, és amiket – talán önnön legnagyobb meglepetésemre – meg tudtam érteni. Az empátia soha nem tartozott az erősségeim közé, csak jól tudtam imitálni az érzést, ezúttal azonban még csak megerőltetnem sem kellett magamat az együttérzéshez, nemhogy tettetni azt.
A velem szemben ülő egy fivér megkönnyebbült, mert a húga rangban méltó férfihez megy majd feleségül, aki mellett semmiben nem szenvedhet hiányt, a benne élő várúr pedig alighanem az azzal járó megtiszteltetést is érezte, hogy a családja is egyenesen a királyi családhoz kötődik majd; azonban Tomas Agenyr mint Tyria bátyja neheztelt rám, amiért éppen arra készülök, hogy elszakítsam tőle a testvérét. A főváros ráadásul nem a puszta szomszédságában volt, ahhoz, hogy láthassák majd egymást, hosszú utakat kellett megtenniük.
Csupa olyasmi, amit fivérként én magam is meg tudtam érteni, noha engem ugyebár csak azért aggasztott volna a távolság, mert úgy kisebb volt az esélyem, hogy közbe tudjak avatkozni, ha valaki a húgomat kívánta volna felhasználni ellenem.
- Mint mondtam, Lady Tyria felnyitotta a szemeimet – biccentettem elmosolyodva. – Az ember sok hölggyel találkozhat, főleg a fővárosban, de kevés köztük az olyan, aki nem szégyelli sem az eszét, sem pedig a szíve mélyén lakozó bátorságot. – Még csak hazudnom sem kellett Tomasnak, hiszen valóban ez volt az, ami meggyőzött arról, hogy a lánnyal kötött egyezség számomra is kifizetődő lesz. Képtelen lettem volna egy egész életen át elviselni egy olyan nőt, mint amilyen a királyné és a legtöbb úrihölgy volt, Tyria esetében azonban aligha kellett amiatt aggódnom, hogy a nap legfontosabb kérdése az legyen, megfelelő ruhát választott-e az esti vacsorához, vagy hogyan tűzze fel a haját a következő bálra. – Amennyiben szeretné vele megosztani a hírt, de még szüksége van néhány napra, számomra nem okoz gondot a várakozás – feleltem, amikor Rianon is szóba került; konkrétan kimondott szavak nélkül is érzékeltettem szándékaim komolyságát, és levettem a nagyképű herceg álarcát, aki természetesnek venné, hogy ez a jegyesség megtiszteltetés a számukra.
Az arcomra kiülő mosolynak több oka is volt, amikor Tomas koccintást javasolt az eljegyzés megünneplésére, de kifejezésre egyedül az egyetértésemet jutattam egy bólintás képében. Mint azt már korábban is megállapítottam, nem tudtam hibáztatni a kétes érzelmek miatt.
- Biztos vagyok benne, hogy az Istenek áldása kísérni fog minket – emeltem magam is tósztra a poharamat, mielőtt kortyoltam volna a borból. Őszintén reméltem, hogy Tyria azóta sem gondolta meg magát, mert ezek után aligha lett volna visszaút bármelyikünknek is.
Néhány percre mindketten a gondolatainkba merültünk, de nem bántam; tudtam, hogy Tomasnak bőven van mit átgondolnia, engem pedig nem zavart a csend. A fejemben már a hazatérésem körüli problémák sora járt – eddig is tudtam, hogy rengeteg elintéznivaló vár majd rám odahaza, az eljegyzés miatt pedig ezek csak nőttek. Várt rám egy nehéz küzdelem az anyámmal, hogy ne akarja két héten belül megtartani az esküvőt, és meg kellett győznöm Isandát is, hogy nem szükséges csak a Tyriával köttetett jegyességünk tiszteletére rögtön három estélyt is rendeznie. Valószínűleg Drusala is ezer és ezer kérdéssel várna a hírre, ráadásul Warrennek is tartoztam némi magyarázattal a hirtelen döntés margójára.
Amikor Tomas ismét megszólalt, felé fordítottam a pillantásom. Ő maga a teraszon túl elterülő tájnak szentelte a figyelmét, és úgy tűnt, mintha inkább hangosan gondolkodna, de nem szakítottam félbe és nem is szóltam közbe – az arcomra csak akkor ült ki a szokásos, halvány mosolyom, amikor elhallgatott és ő is rám nézett. Nem volt ostoba, tudtam, hogy csak rövid idő kérdése és rájön arra, amire felesleges lett volna rávilágítanom; eléggé kellett már ismernie Tyriát ahhoz, hogy ne maradjanak titkot számára a lány szándékai. A nyilvánvaló igazságra rávilágító kérdésére viszont ennek ellenére is óvatosan feleltem.
- Nos, az egészen bizonyos, hogy én már aligha halogathatom soká a visszatérésemet, Lady Tyria nevében azonban nem nyilatkozhatok – válaszoltam lassan, alaposan megfontolva a szavakat. Nem egy újabb testvérvitát akartam kirobbantani azzal, hogy egyáltalán lehetőséget adok nekik a kérdés megvitatására; könnyedén eldönthettem volna ezt a vitát egyetlen kijelentéssel, de jó okaim voltak arra, hogy ne tegyem. Egyrészről nem akartam máris annak a férfinak a képében tetszelegni, aki már a jegyesség megköttetése után közvetlenül megszabja jövendőbeli feleségének, hogy mit tegyen, másrészről pedig gondolnom kellett arra is, hogy az egyezségünk megbeszélése óta nem találkoztam Tyriával. Nem tudhattam, hogy azóta változott-e valamiben a véleménye, még ha ez csak akkora változást jelent is, hogy szeretne még néhány hetet a családjával tölteni. Ha pedig mégsem lettek volna ilyen irányú vágyai, a vitát elkerülendő továbbra is ott volt számára a lehetőség, hogy felvegye az engedelmes hölgy szerepét, aki máris kötelességtudóan a leendő férjével tart a fővárosba. – Ha ő úgy dönt, hogy nem szeretne máris visszatérni velem a fővárosba, tiszteletben fogom tartani a kérését, és nem fogom erre kényszeríteni.
Hátradőltem a székben és a poharamat a kezemben forgatva ismét a gondolataimba merültem néhány percre. Az a szokatlan együttérzés, amit azóta éreztem, hogy leültünk ehhez az asztalhoz, nem hagyott nyugodni; az viszont sokszorosan zavart, hogy egyáltalán létezett ez a rám a legkevésbé sem valló érzés.
- Remélem tudja, hogy a húga nem fog hiányt szenvedni semmiben – szólaltam meg elgondolkozva, egy fokkal kevésbé hivatalosabb hangnemben, mint ahogy valaha is beszéltem Tomasszal. – Mindent meg fog kapni, amire valaha szüksége lesz, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy Rheya fösvényétől is meg tudjam majd óvni őt.
Utóbbi szavaimhoz nem fűztem magyarázatot – Tomas eleget járt már ott, eleget látott már ahhoz, hogy tudja, miről beszélek. A főváros egészen más volt, mint Vidar, ezt pedig Tyria még nem tudhatta, és rám várt a feladat, hogy igyekezzek kölcsönösen megóvni őket egymástól. Tyriának meg kellett tanulnia bizonyos határokat a kíváncsi szemek pillantásainak kereszttüzében, nekem pedig oda kellett figyelnem, hogy sem Rheya, sem pedig a benne élők ne találhassanak támadási felületet a lányon.
Magam sem tudtam volna megmondani, mi késztetett arra, hogy ezt mondjam; azt hiszem, a bennem élő fivér érezte úgy, hogy számára biztosan jól esett volna néhány hasonló ígéret, miután valaki feleségül kérte a húgát. Reméltem, hogy ő maga is érzékeli, hogy ezúttal nem a szokásos Mi sem természetesebb, Celawan herceg! reakcióra vágyva nyitottam szóra a számat, de ha nem így lett... nos, én legalább megpróbáltam. |
Érdeklődve figyeltem, és mosolyogtam, miközben a herceget hallgattam; már annyira mosolyogtam, amennyire azt ilyen helyzetben, mikor épp a testvérhúga kihágását hallgatja az ember, megengedi az illem. Tyria őszinteségnek hívta, én inkább meggondolatlanságnak; valamiért sosem értettünk egyet abban, az igazság-e a fontosabb, vagy az illem, többek között ezért is féltem Celawan szándékaitól; ha valóban a kezét jött megkérni, úgy Tyria hamarosan egy másik világba csöppen, és hiába hiszi, hogy erre vágyik, attól tartottam, nagyot fog csalódni. A puszta egy dolog, az itteni emberek, még a nemesek is, egyszerűek, néhány ritka kivételtől eltekintve; nekem, akinek volt már esélye ide-oda látogatni, világos volt, hogy másutt a húgom őszintesége fegyver, ám sajnos nem az ő hasznára. Féltettem attól, hogy nem fog tudni időben idomulni, elvégre, ha a saját otthonában sem tudta elhallgatni az ellenszenvét…
– Ezt mindenképpen öröm hallani – biccentettem oldalra a fejem. Ha valaki velem beszélt volna úgy, ahogy Tyria tette az elmondása alapján, aligha tűnt volna el minden sértettségem mindössze egy bocsánatkéréstől; biztos voltam benne, hogy van valami, amiről nem tudok, és ami minden bizonnyal elég jó indokot szolgáltatott.
Az, mindenesetre, legalább egy cseppet megnyugtatott, hogy Celawan herceg nem vette rossz néven – vagy ha mégis, hát eltörpülni látszott minden más mellett… Kivéve, ha valamiféle kórság rágja az elméjét, és hátralévő életét direkt szeretné a húgom sértései közepette tölteni.
Nos, én nem ítélkeztem egyik esetben sem.
– A húga volna a legbájosabb kardforgató, ez egészen biztos, már amennyire bájos lehet valaki, aki egy nyisszantással meg tud szabadítani valamely testrészemtől – nevettem fel, nem csak a herceg nyilvánvalóan viccnek szánt megjegyzésére. Egyszerűen nem tűnt helyesnek, hogy egy leány kardot vagy íjat ragadjon és öljön. Épp azt szerettem a nőkben, hogy puhák, ártatlanok és tiszták, minden, ami belőlünk, férfiakból hiányzik; mentsvárak a világ gonoszsága elől. Nem harctéri bátorságuk kellett volna, hogy megítélésük alapja legyen. Nos, Tyria ebben sem értett velem egyet, bár a kardok, szerencsére, sosem vonzották; az íjászat olyasmi, amit még el tudtam fogadni, nem veszélyezteti őt közelről. Vigyáznod kell rá, ezek a szavak rég a mellkasom falára vésettek, és égették a bensőm, akárhányszor olyasmivel állt elő, amely veszélyesnek tűnt. Régi emlék volt már, ami belém rögzítette ezt, ám mielőtt még szentimentalizmusom magával ragadhatott volna, Celawan hangszíne megváltozott, az elmém pedig ösztönösen rá fókuszált.
Furcsa elegye volt a megkönnyebbülésnek és elnehezülésnek, amit éreztem, és a herceg minden szavával egyre inkább összekeveredett a kettő. Más dolog sejteni valamit, és más, ha fény derül rá, a találgatás nehéz súlya immár nem nyomta a vállam, ám a helyét immár másféle teher vette át. A szolgák pletykái tehát igazak voltak, s a herceg a húgomat szerette volna feleségül venni. Még mindig nem tudtam, az örömöm vagy gyászom-e a nagyobb.
– Jól értem, hogy Ön feleségül kéri a húgomat, Celawan herceg? Nem is hittem volna, hogy ennyire sikeres volt a megbékélésük. – Az eszem ügyet sem vetett a szívemben dúló viaskodásra, és késlekedés nélkül széles mosolyt varázsolt az arcomra. Olyannyira igyekeztem valóban vidámnak tűnni, hogy egy részem még el is hitte. Könnyebben jöttek ajkaimra a szavak, mint gondoltam volna, hála az atyám mellett töltött évtizedeknek. – Az ajánlata mélységesen megtisztelő a családunknak, s biztos vagyok benne, hogy Atyánk is hasonlóképpen örvendve adná áldását a jegyességükre.
Neki is kellett volna itt lennie; nem volt helyénvaló egy férfinak olyan lány kezét adni másnak, aki nem a sajátja. Talán az Ő gondolatai közt nem is lett volna egy csepp borúlátás sem.
– Úgy hiszem, erre innunk illene – dőltem előre, hogy (mivel Renardot is utasítottam, hogy a folyosón várakozzon) magam töltsek a kancsóból előbb a hercegnek, majd magamnak. Az biztos, hogy én elbírtam volna egy kevés italt ilyesféle hírre. Amint jobb kezemmel visszatettem a kancsót, a ballal már vettem is magamhoz a poharat, ám mielőtt még ihattam volna, tósztra emeltem. – Az összefonódó családjainkra! Hozzon ez a házasság áldást a Sagramour és az Agenyr névre is.
Nem vagyok benne biztos, esett-e már ilyen jól az ital enyhe marása, mint most; talán csak úgy tizenöt évvel ezelőtt, és akkor is ugyanaz a vörös hajú bakfis nehezítette el a szívemet, még ha nem is készakarva. Akkor, részben saját hibámból is, csak félelem maradt, hogy elviszik tőlem, ám most már valósággá vált. Igaz, hogy az akkori „elrablója” jóval termetesebb és jóval szőrösebb is volt Celawan Sagramournál, és morgáson kívül aligha volt képes más hangot kiadni. Nála mégiscsak jobban örültem Celawannak.
Nem szerettem volna megsérteni a herceget azzal, hogy hosszabb ideig csöndben mélázgatok, nyilvánvalóvá téve, amit talán sejtett, hogy az én örömöm mégsem olyan felhőtlen, mint ahogy illene. Néhány korty és tűnődő pillanatot követően pillantásom a tájra vetült, és borúsabb gondolataimat az agyam egy eldugott szegletébe zárva inkább nem törődtem fivéri érzéseimmel. Ráértem, ha majd egyedül leszek, változtatni aligha lehetett volna bármin, voltak azonban bizonyos feladatok, amelyek elvégzésre vártak.
– Úgy hiszem, rövid idő alatt elő tudunk készíteni mindent, ami a húgom utazásához szükséges – feleltem végül, elgondolkodva. Igyekeztem nem Tyriára gondolni, miközben felidéztem mindent, ami az eljegyzési és házassági szokásokat illette; az eljegyzést követően épp csak néhány hónap volt, amíg az esküvőt késleltetni lehetett anélkül, hogy az emberek furcsának találják, ám a férfi hercegi rangját nézve ez talán még kevesebbre rúgott. Emlékeztem, hogy amikor a fiatal Lady Anbroch, a Vidarhoz legközelebbi nemesi család lánya az egyik rheyai nemesférfihoz adatott feleségül, utóbbi családjának kérésére két hét múlva már házas volt. A szokások, azt mondták, Rheyában sokkal jobban odafigyeltek az ilyesmire, mint itt, és gyorsabban is zajlik minden. Épp csak azért nem tűnt olyan frusztráló gondolatnak, mert közelgett a torna, amin a herceg indulni szeretett volna, ráadásul a királyi család esküvője minden bizonnyal jócskán több szervezést is igényelt, mint egy kisnemesé. Úgy tűnt, van még pár hónapom elgondolkodni az ügyön, és megbékélni vele.
– Kettő, talán, tekintve az egyre növekvő tennivalók listáját, három hét múlva, ha jól számolom, gond nélkül útnak indulhat Rheyába, s én magam is el tudom kísérni, családunk testőreivel együtt, s így Ön rendületlenül folytathatja a birodalomért végzett fáradtságos munkáját… – Épp csak ekkor sikerült annyira végiggondolnom mindent, hogy a szavaim megakadjanak, és pillantásomat ismét Celawanra vessem. Biztos voltam benne, hogy Tyria okkal gondolta meg magát ilyen gyorsan, ami a házasságot illette, ám csak ekkor eszméltem rá, mi is lehetett az a jó ok. – Ön pár napon belül vissza kíván térni Rheyába, és nem egyedül, jól sejtem? |
Valahol tulajdonképpen meglehetősen furcsa és kissé visszás érzés is volt Tomasszal szemben ülni, pontosan tudván, hogy mi következik – még úgy is, hogy az az ok minden valószínűséggel előtte sem volt titok... és részben éppen azért is. Elég volt megpróbálnom beleképzelni magam a helyzetébe, hogy rögtön megértsem azt a furcsa árnyékot a tekintetében, hiszen magam sem voltam biztos benne, hogyan éreznék a helyében. Amikor majd eljön az idő, valószínűleg számomra sem lesz titok, hogy a húgom kérőjének pontosan mik is a szándékai, egyedül a magam reakciójával kapcsolatban voltak kétségeim. Nem volt kérdés számomra, hogy Drusala majdani házasságának értékesnek kell lennie mind a birodalomra, mind pedig a családunkra nézve – ebből a szempontból mondjuk Tomasnak aligha lehetett volna kifogása –, azonban volt egy nagyon apró, nagyon mélyre eldugott részem, aki számára talán még ez sem lett volna elég, és akinek a létezését én előszeretettel írtam az anyám és Warren két frontról történő mellébeszéléseinek számlájára. Az a gondolat nyugtatott meg, hogy a húgom a birodalom egyetlen hajadon hercegnője – amennyiben jótékonyan figyelmen kívül hagytam azokat a nagyon is kevésbé ismert, éppcsak elsuttogott szóbeszédeket, amelyekkel kapcsolatban Warrennel minduntalan falakba ütköztünk és zsákutcákba jutottunk –, ezért megengedhettem magamnak, hogy az ő nevében is válogatós legyek.
A húgom első eljegyzését még apánk rendezte el, ebből a szempontból pedig Tomas meglehetősen kényes helyzetben volt jelenleg, ami miatt valóban nem is irigyeltem. Ez tulajdonképpen még nem az ő feladata lett volna, hiszen Rianon nagyon is élt, Tyria házassága felett neki kellett volna kimondania a végső szót, jelen állapotában azonban még ilyen téren is Tomas képviselte az ő akaratát, hiszen aligha járulhattam az öreg elé a szándékaimmal.
Aggodalom egyáltalán nem volt bennem, elvégre senkinek nem lett volna mersze visszautasítani, ha egy herceg folyamodik a család hajadonjának kezéért; egyedül egy kis együttérzést véltem felfedezni magamban, valahol jó mélyen.
Amikor Tomas megemlítette az istállónál történteket, halkan felnevettem és megráztam a fejem.
- Kár lenne tagadnom, hogy magam is sokáig gondolkoztam azon, mennyire is vegyem a szívemre Lady Tyria szavait – ismertem be. Felesleges lett volna a lánykérés érdekében megszépítenem a dolgokat és úgy próbálván felvezetni az ügyet, hogy megpróbálom elhitetni Tomasszal, tulajdonképpen nem is értek el hozzám a húga sértő megjegyzései; meglehetősen hihetetlen állítás lett volna rám nézve. – Miután sikerült megszabadulnom a késztetéstől, hogy férfiúi büszkeségem irányítsa a gondolataimat, még az is világossá vált számomra, hogy a húga éleslátása és intelligenciája egészen kivételes. Mindezek ellenére azonban úgy hiszem, a tegnap este során sikerült elsimítanunk ezt a kis kellemetlenséget magunk között, és a vacsora idejére már a közös hangot is megtaláltuk – tettem hozzá elmosolyodva.
Tomas vadászattal kapcsolatos gondolatait halvány, értő mosollyal és egyetértő bólogatással hallgattam.
- Nos, igen, be kell vallanom, hogy noha a húgom élvez néhány kiváltságot az utazásaival kapcsolatosan, a vadászat, mint ilyen, számomra is újdonság. – Elnéző mosollyal csóváltam meg a fejem. – Drusala túlságosan finom és jámbor ahhoz; azt hiszem, ha egyszer is a saját szemeivel nézné végig egy állat elejtését, soha többé nem lenne képes húst enni.
Következő kérdésére lassan megráztam a fejem, noha pontosan tudtam az igazságot, a válaszom ellenkezőjét.
- Attól tartok, a nemes kisasszonyok körében ez ugyancsak kirívónak számít – feleltem elmosolyodva. – A rossz nyelvek szerint a fővárosban is él egy hasonló ambíciókkal rendelkező előkelő származású hölgy – tettem hozzá, majd vállat vontam –, nevet azonban nem társítottak a pletykákhoz, ezért hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez tényleg puszta szóbeszéd. Akik ezt hiszik, esküdöznek, hogy mind kitérnénk a hitünkből, ha tudnánk, kiről van szó, de az ilyesmit az ember ugye csak akkor hiszi el, ha a saját szemével látja. Remélem, hogy nem a húgomról van szó – tettem hozzá tréfásan, kiszélesedő mosollyal.
Előredőltem és karjaimat az asztalon megtámasztván ittam egy újabb kortyot a poharamból, mielőtt újra megszólaltam volna.
- Volna itt még valami... – kezdtem; ügyeltem rá, hogy szavaim megfontoltan, de ne vontatottan csengjenek. Tekintetem eleinte az erkélyen túl elterülő táj felé fordítottam. – Érkeztemkor említettem, hogy magam is kérvényeztem volna egy beszélgetést, ha Ön nem teszi meg hamarabb; azt hiszem, úgy ildomos, ha nem kerülgetem tovább feleslegesen a forró kását. – Pillantásomat csak ekkor fordítottam újra Tomas felé, mondanivalóm komolyságát az is tükrözte, hogy amennyiben ő is felém tekintett, egyenesen a szemeibe néztem. – Az Ön döntése, hogy annak fényében, amit most mondani fogom, áldásnak, vagy továbbra is inkább átoknak fogja-e tekinteni a tegnap történteket – jegyeztem meg hamiskás mosollyal –, biztosan állíthatom azonban, hogy ha a húga nem hívja fel a figyelmemet éles nyelvével az éles szemeire, talán most nem is lett volna okom belekezdeni ebbe az egész monológba.
Tartottam egy kis szünetet, ha Tomas esetleg szólni kívánt, ha viszont nem tette, akkor folytattam is.
- Be kell vallanom, ha arra gondolok, hogy báty ül báttyal szemben, töretlen és őszinte együttérzés ébred a mellkasomban – kúszott ismét halvány mosoly a szám sarkába, de ügyeltem rá, hogy ez következő szavaim komolyságán ne csorbíthasson. – Ezúttal azonban sokkal inkább úgy kívánnék Önhöz szólni, mint nőtlen férfi egy valódi kincset rejtegető család fejéhez – folytattam továbbra is Tomast figyelve. – Mint azt Ön is tudja, sokáig halogattam a házasság tényét, talán még a gondolatát is; Lady Tyria azonban a tegnapi napon felnyitotta a szemeimet, és szeretném azt hinni, hogy ez az Istenek útmutatása volt számomra. |
Nem tudtam eldönteni, melyiknek örülnék jobban: ha a pletykák igazak, vagy ha csak asszonybeszéd az egész.
Nos, egyrészt a húgom már huszonhat éves volt, lassacskán ki is lépdelt abból a korból, mikor első házasságát kötötte az ember; igaz, hogy én sem találtam még feleséget magam mellé, ám legjobb tudásom szerint a nőknél fontos a kor, már ami a családalapítást illeti. Szerintem egyikünk sem vitatta el, hogy kevés fontosabb dolog van a világon annál, hogy biztosítsuk a családunk nevének továbbélését. Atyánk és Lady Gilda is kezdett azért aggódni, hogy talán Tyriából is olyan savanyú vénlány lesz, akinek összeaszott a szíve és nincs senkije. Testvérként is szép dolog lett volna látni, hogy egy erős és nemes férfi mellé kerül, akivel boldogan élhet, és semmiben sem szenved hiányt, sem anyagi, sem személyes jellegben – tudtam, hogy Tyria talán más dolgokat is fontosnak tart a boldogsághoz, de meg kellett értenie, hogy senki sem kaphat meg mindent, amit szeretne, és meg kell becsülnie azt, ami van. A házasság szükséges volt.
Másrészt, Atyánk mindig is nagy híve volt a királyi családnak, s én feltétel nélkül bíztam az ítéleteiben. Nem akadt a birodalomban olyan, aki rangban és gazdagságban felért volna hozzá, nem számítva persze a királyt és a Llewellyneket, ám az igazat megvallva megvolt a véleményem mindegyikükről, amiket persze ahhoz illően minden ügyben félre is tettem. Celawanról, nos, jóval kellemesebb volt a benyomásom, habár még mindig a „semleges” jelzőt használtam volna; tudta, mikor mit mondjon, ahogy az illő volt, ezért pedig, ha mást nem, hát elismertem. Megtisztelő lett volna, ha a húgom a Sagramour nevet viselheti házasságán keresztül.
Ugyanakkor, a szíve legmélyén, ki az, aki szeretné, hogy a testvére elszakadjon tőle és a családjától?
Mindig úgy képzeltem, Tyria talán az Agenyr család valamely zászlóhordozójának örökösét választja férjéül; hogy nem hosszú napokat kell lóháton töltenem ahhoz, hogy meglátogassam. Rheya… lehetetlenül messzinek tűnt. Féltettem.
A bennem élő várúr bízott benne, hogy Celawan herceg valóban Tyria kezét szeretné megkérni. A bennem élő báty azonban remélte, hogy a húga még jó sokáig mellette marad.
A reményem elég halovány lett, amikor a herceg félreérthetetlenül jelezte, beszélni kívánt velem, és aligha egy külön szállítmány búzáról, vagy esetlegesen biztosítandó plusz századnyi lándzsásról lett volna szó. A némán rám törő rossz érzések ellenére sem rendült meg a mosolyom.
– Ön mindig szívesen látott vendég nálunk – válaszoltam őszintén. – Most és a későbbiekben is.
Egészen biztos voltam benne, hogy a jövőbeli látogatásai, amennyiben egyre valószínűbb gyanúm ténylegesen bizonyosságot nyer, felettébb másfélék lesznek. Hogy ez öröm volt-e vagy sem, azt egyelőre nem tudtam eldönteni, ahhoz előbb a húgommal kellett volna beszélnem, és az igazat megvallva, legszívesebben azonnal érte is küldettem volna.
– Ezt örvendetes hallani. Hogy őszinte legyek, beszámolt a tegnapi első találkozásukról, és féltem, hogy esetleg rossz néven veszi a szabadnyelvűségét, amiért így, utólag is szeretnék bocsánatot kérni Öntől, habár bizonyára Tyria is megtette. Atyánk betegsége, úgy hiszem, kissé elhomályosítja az ítélőképességét, egyébiránt mindig jól nevelt. – Csak Önt nem állhatja. A mosolyomba valamiféle célzás-szerűség vegyült, akár a hercegébe. – Öröm hallani, hogy mégis megértik egymást.
Kérdésére felvontam a szemöldököm, majd sóhajtva megcsóváltam a fejem.
– Nem, nem az, szerencsére. A húgom valóban kiváló íjásszá képezte magát, minimális segítséggel a városőrség íjászaitól, ám szerintem Ön is egyetért abban, hogy a vadászat nem bír a női finomsággal. Elvégre, melyik asszony szeretné őzek nyakát elvágni? – legyintettem, amolyan „ostobaság” jelleggel, majd ittam a poharamból. – Ocsmány munka az. De néhány éve, amikor igazán eltökélte az íjászattal kapcsolatos szándékait, rávette a nagybátyját, Sir Gildast, hogy álljon ki mellette, és vegye rá Atyánkat, hogy elengedje velem. Azt hiszem, a húgom ért hozzá, hogyan vegye rá a megfelelő embert, hogy az érdekeit sikeresen előrébb vigye… Ez olyan képesség, amit felettébb irigylek tőle.
Kíváncsi voltam, mikor teszi fel végül a kérdést. Sosem hittem volna, hogy én leszek az, akinek bele kell egyeznie a testvérem házasságába, és átadni őt; nem, ez az apák feladata volt. Ha mást nem, az a gondolat egy cseppet jobb kedvre derített, hogy Apám minden bizonnyal örülne a hírnek, hogy Tyria mégis férjhez megy, ráadásul épp egy Sagramour herceghez.
– Sosem értettem ezt a hobbiját – vallottam be az állam simogatva. – Aligha hölgyhöz méltó a harc; az mégiscsak a férfiak terepe, bár, az Istenek úgy segítsenek meg, soha semmi jó nem sül ki belőle. Én sajnos csak a pusztán élő nemeshölgyeket ismerem, ám Ön, aki bejárja az egész birodalmat, minden bizonnyal rengeteggel találkozik… Másoknak is vannak ilyesféle furcsa törekvéseik, vagy csupán a húgomnak, már ha nem sértek meg senkit a kérdésemmel? |
A nap első sugarai még jóformán fel sem ragyogtak az égen, amikor én már a fiatal suhanc távolodó lovának patái után porzó utat figyeltem. A futár nem volt kifejezetten lelkes egy ilyen korai indulás lehetőségétől, de miután elegendő mennyiségű arany csörgött a zsebében, már sokkal őszintébb lett a mosolya. Eléggé megfizettem ahhoz, hogy tényleg igyekezzen és a lovát se kímélje – a Warrenek írt levelem rövid volt és lényegre törő, de fontos volt, hogy még a pletykák előtt elérjen hozzá a fővárosba.
Dolgom végeztével visszatértem a szobámba, ám az első szolgáló is csak egy órával később érkezett a reggelimet kínálván; látszólag biztosra vette, hogy még csak nem sokkal ezelőtt méltóztattam kinyitni a szemeimet. Egy részem azt kívánta, bár tényleg úgy lett volna, noha fáradtságra nem panaszkodhattam igazán, hiszen a gondolataim nem csak éjszaka, hanem nap közben is ugyanúgy éberen tartottak. Egyedül azt sajnáltam, hogy sokadszorra is el kellett napolnom annak a lehetőségét, hogy végre kipihenhetem magamból a hosszas utazások és nyaktörő iramok fáradalmait.
A reggelit viszonylag hamar befejeztem, utána pedig a szobán ablakába támaszkodva bámultam kifelé, a fejemben lévő forgatókönyveket ismételve át, miközben az ajtón felhangzó kopogást vártam. Tudtam, hogy csak idő kérdése és lesz kopogás; a szolgálók már fennhangon suttogtak a folyosókon, ezért annak az esélye, hogy Tomas fülébe még nem jutottak el az éjszaka történtek, egyenlő volt a nullával. Ilyesmit pedig aligha hagyhatott volna szó nélkül egy báty, főleg egy olyan báty, aki egyben ideiglenesen a családfő szerepét is betöltötte – ezt már magamból kiindulva is tudhattam. Tyria nem küldetett értem sem az éjjel, sem pedig a reggel folyamán, ez pedig arra engedett következtetni, hogy ahhoz kell tartanom magam, amit az erkélyen mondott.
Úgy gondolom, ezúttal érdemes volna hinnem, és... természetesen az engedélyem adni Önnek. Neked. Elmosolyodtam az emléket felidézvén; Tyria alighanem igyekezett rábírni magát, hogy elkezdjen megbarátkozni a helyzettel. Velem.
Amikor nem sokkal később a szobám ajtajában megjelent Tomas meglepően vörös hajú fegyverhordozója, csak egy apró kis mosollyal vettem tudomásul a jelenlétét, az általa közvetített kérésre pedig egy határozott biccentéssel feleltem, és megkértem, hogy vezessen az említett teraszhoz. Az emberek soha nem okoznak csalódást. Természetesen pontosan tudtam, hol van Rianon dolgozószobája, de milyen vendég volt az, amelyik saját magát igazította útba valaki más várában?
Tomas az érkeztemre emelkedett csak fel a kisebb erkélyen elhelyezett ülőalkalmatosságok egyikéről; ahol az imént még a keze nyugodott az asztalon, már ott állt egy félig üres borospohár. Arcomon egy az övéhez hasonlatos mosoly terült el, miközben magam is egy főhajtással fogadtam a köszöntését.
- Üdvözlöm, Lord Tomas! – köszöntettem szavakkal is. – A legkevésbé sem, örömömre szolgált; ha Ön nem invitál most egy kis beszélgetésre, azt hiszem, én magam kértem volna rá. – Szavaim mondanivalóját egyelőre hagytam a levegőben lógni, miközben leültem a mutatott székek egyikére. Nem tartottam attól, hogy Tomas esetleg rákérdezne, mire gondoltam pontosan, hisz alighanem jó sejtései voltak a mögöttes tartalomról, de még nem jött el az a pillanat, amikor azt ildomos lett volna szóbahozni.
Egy biccentéssel köszöntem meg a fegyverhordozónak, amikor elém tett egy poharat és meg is töltötte borral.
- Igazán kellemesek itt a reggelek – jegyeztem meg udvariasan mosolyogva, miközben Tomas is újra helyet foglalt. – Igazán hálás vagyok a vendégszeretetükért, mindig örömömre szolgál ide visszatérni.
Amikor a vadászatot hozta szóba a beszélgetés kiváltó okaként, csak elmosolyodva bólintottam; mindketten tudtuk, hogy nem ez volt a meghívás valódi oda, de kétségkívül remek taktika volt ez a részéről.
- Biztosíthatom, hogy Lady Tyria a legkevésbé sem zavarna engem. – Ügyeltem rá, hogy a mosolyomban ott legyen valami, ami nem árulhatott el semmi konkrétumot, csak arra adhatott bizonyosságot számára, hogy a sejtései nem alaptalanok. – Ennek fényében magam is inkább a szarvast javasolnám, noha be kell vallanom, hogy valószínűleg egyébként is amellett döntöttem volna. Rheya környékén akadnak szép számmal vaddisznók, de szarvasra annál kevésbé nyílik alkalmunk vadászni – vontam vállat könnyedén, mielőtt kényelmesen hátradőlve kortyoltam volna egyet a poharamból.
- A húga gyakran kap lehetőséget arra, hogy részt vegyen a vadászatokon? – érdeklődtem, gondosan ügyelve rá, hogy a hangomból még csak véletlenül se hallhasson ki ítélkezést; valóban kíváncsi voltam arra, hogy ha már minden egyéb szabadságot megtagadnak tőle, ebben mennyire engedékenyek az irányába. – Rögtön az érkezésem után volt szerencsém a saját szemeimmel is látni, milyen ügyesen bánik az íjjal, így feltételezem nem pusztán nézőközönségként lehet jelen, hanem nagyon is szerves része a társaságnak – tettem hozzá apró mosollyal a szám sarkában. |
Nem sokkal később már az említett teraszon ültem. A tavaszi nap már melegen sütött le, habár az igazi fülledtség még beláthatatlanul messzinek tűnt, és lágy szellő susogtatta az udvarba ültetett fákat. A terasz nem volt túl nagy, egy ember magasságának megfelelően nyúlt az alatta elterülő gyümölcsös fölé, és négy embernyi széles volt, mégis, talán épp ebből adódóan volt elég szekcionált ahhoz, hogy kellemesen el lehessen vonulni ide, s olyan dolgokról beszélni, melyek nem valók a szolgák fülének.
Amint meghallottam az ajtó nyitódását, s megpillantottam a herceget, arcomra széles, barátságos mosoly ült, és felálltam, hogy üdvözöljem.
– Celawan herceg! Örülök, hogy elfogadta a meghívásom, remélem, nem találta túl tolakodónak, így, reggel – hajoltam meg, majd az üres székek felé mutattam, s megvártam, amíg leül. Renard abban a pillanatban elé is letett egy borospoharat, és megtöltötte.
– Arra gondoltam, megbeszélhetnénk a holnap esedékes vadászatot – kezdtem bele lankadatlan lelkesedéssel. – Mondja, vaddisznóra vagy szarvasra lenne inkább kedve vadászni? Az igazat megvallva, én utóbbinak jobban örülnék. Utólagos engedelmét kérve, a húgom is elkísér minket, s remélem, egy szarvas talán kevesebb veszéllyel bír rá nézve, mint egy vaddisznó. Remélem, a társasága nem lesz terhes az Ön számára...? |
Celawan kérdésére kissé megemeltem a vállaim. – A jövő tele van bizonytalansággal és az ebből fakadó lehetőségekkel, Celawan herceg. Aligha állíthatná egyikünk is, hogy ismeri. – Lehet, hogy valóban azon nemesi házastársak sorsára jutnánk, akik a pompás várjuk két külön oldalán laknának, és nem mernének inni a másik által eléjük tett pohárból, mert félnének, hogy mérgezett.
A különbség más érdekházasságok és a miénk között minden bizonnyal az a tény lett volna, hogy ez az én érdekem is volt. Mi több, talán főleg az enyém.
Habár volt valami biztonságot nyújtó érzés a gondolatban, hogy tőrt illenék tartanom a párnám alatt, minden eshetőségre felkészülve, reméltem, hogy máshogy lesz. "Reméltem", mint egy naiv kisgyermek, aki a sorsra próbálná bízni az életét, ahelyett, hogy maga tenne valamit érte; reméltem, hogy ha mást nem, megkedvelem a férfit. Végül is, egy egész élet, közösen, elég hosszú időnek tűnt ahhoz, hogy megtörténhessen. Én türelmes voltam, s mertem azt mondani, hogy kellőképp kitartó hozzá.
Kíváncsi voltam, mi az a valami, amit titkol, és ami minden bizonnyal nagyobb és másabb bárminél, amire gondolnák, így feleslegesen nem is próbáltam kitalálni. Kíváncsi voltam, ha összeházasodnánk, elmondaná? S amire még inkább kíváncsi voltam: ha most tudnám, vajon rosszabb vagy jobb fényben látnám-e Celawant?
Meglepődtem, mikor érintést éreztem a kezemen, és még az utolsó pillanatban fojtottam el a késztetést, hogy elhúzódjak. Alapvetően nem szerettem, ha valaki nem azért ért hozzám, mert őszinte, szívből jövő mozdulat volt, vagy mert én szerettem volna, hanem a mások felé mutatott álca újabb darabkájaként. Most azonban én is beláttam szükségességét; valahol, a bornak hála kissé homályosan, én is észleltem a figyelő tekinteteket. A pletykák már akkor is szárnyra kéltek, ha pusztán agglegény nemesi sarj jött látogatóba hozzánk, és egyszer is megesett, hogy kettesben beszélgettünk el; egy ilyesfélét, azt hiszem, nehéz lett volna félreérteni. Hogy ez volt-e a célja, vagy tudattalan cselekvés volt, nem tudtam, bár inkább az elsőre tippeltem volna; ahogy többször megállapítottam már, úgy tűnt, Celawan Sagramour semmit sem tett csak úgy. Ez azonban, az addigiakkal szemben, még általam is helyeselt lépésnek tűnt. A pletykáknak nagy ritkán megvolt a maguk haszna is, mint például az, hogy Tomas nem akkor szembesül először a felvetéssel, mikor Celawan elmegy hozzá megkérni a kezem. Habár néha meg tudott bolondítani a makacsságával (szerintem a hajam is tőle göndörödött be), mégsem akartam volna, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljön.
– Úgy gondolom, ezúttal érdemes volna hinnem, és... természetesen az engedélyem adni Önnek – feleltem néhány pillanatnyi fontolgatás után, majd összeráncoltam a szemöldököm. A fejembe ötlő gondolatnak végül szabad utat engedtem, és halvány, rezignált mosollyal tettem hozzá: – Neked.
Nem kértem engedélyt arra, hogy tegezésre váltsak; teljesen őszintén be kell vallanom, hogy fogalmam sem volt, egyáltalán nekem kéne-e az engedélyét kérnem rá, vagy fordítva. Ezt valahogy nem tanították meg nekem, ahogy annyi mindent mást sem, amire a Vidaron kívüli élet során szükségem lehet. Persze nem hálátlan akartam lenni, amint eszembe jutott ez a gondolat, ami savanyúsággal töltött el egy pillanatra, el is szégyelltem magam. Őszintén hittem, hogy a szüleim és Tomas is jót akartak nekem. Egyszerűen...Nos... A családom hajlamos volt tagadni mindazt, ami nem illett bele az elképzelésükbe, ebbe pedig valószínűleg az is beletartozott, hogy én messzi földre kerüljek.
Volt időm tanulni. Ezt, és minden mást. Talán segítségem is akad, gondoltam a férfira pillantva. Ha majd eléggé megbízom benne.
Mindenesetre, úgy éreztem, a mostani éppen olyan jó pillanat arra, hogy efféle, bizalmasabb formára váltsunk, mint akármelyik későbbi. Úgy éreztem, szükségem is volt rá, hogy ezzel is voltaképp segítsek önmagamon, és a helyzet elfogadásán. Habár nem féltem attól, ami ezek után előttem állt (sem a szó szerint előttem lévő Celawantól, sem attól, ami a horizonton túl terült el), mi több, inkább várakozva pillantottam feléjük, mégis furcsa lett volna elkerülni valahová, ahol senkit és semmit nem ismerek. A tegezés bensőségesebb érzése, úgy gondoltam, talán segíthet.
Azzal, hogy igent mondtam (habár ez még messze nem olyasféle igen volt), mintha egy olyan ajtót nyitottam volna ki a lelkem mélyén, melyet már rég ráztak és ostromoltak a bennragadt gondolatok, érzések, ideák, én pedig azt sem tudtam, hova kapjam köztük a fejem. Ebbe az össze-vissza kavalkádba hasított bele az a hirtelenségében és szokatlanságában égető érzés, ahogy Celawan ajkai a kézfejem bőrére simultak. Meg kell szoknom az érintését. Muszáj lesz. És, el kellett ismernem, akadtak rosszabb dolgok az életben, amiket muszájból csinált az ember...
Talán a fentebbi okból kifolyólag sem jutott eszembe nemet mondani, mikor felajánlotta, hogy visszakísér. Semmi jó eredményt nem láttam abban, ha menekülök az elkerülhetetlen elől.
Muszáj volt.
Bensőséges. Ezt a szót használta az a szolgálólány, aki a lakosztályomban lévő faasztalról eltakarította a reggelihez használt evőeszközöket, tányérokat, és bölcsen ott hagyta a poharam, egy teli kancsó borral együtt.
Határozottan nem ezt szerettem volna hallani, ha a húgom és egy férfi éjszakai találkozásáról és szóváltásáról volt szó akkor pedig kifejezetten visszásnak hatott, ha a szóban forgó férfi Celawan Sagramour. Élesen emlékeztem a hirtelen feltámadó haragomra; nehezen is homályosodhatott volna el az érzés, hiszen épp csak tegnap történt, hogy Tyria beszámolt arról, mit engedett meg magának a herceggel szemben. Mintha nem értette volna meg, mit jelent, ha valaki a király unokatestvére, és ennek megfelelően milyen kihatással lehet a családunkra nézve. Néha nem tudtam eldönteni, Tyria esze, az, ahogy az emberek mögé látott, átok-e vagy áldás; minek foglalkozzon az ember azzal, kinek milyenek a szándékai, amíg azok nem ellene irányulnak? Az lett volna a dolga, hogy mosolyog és bájcseveg, akkor is, ha nem fűlik hozzá a fog,a pont úgy, ahogy én tettem, mert így működik a mi világunk. Szép, nagy színház, benne a pompa és csillogás, amit a köznép lát, s ott vagyunk mi, nemesek, Agenyrek és Sagramourok, Deatrysek és Llewellynek, meg tucatszor tucatnyi más, akiknek bejárása van a díszletek mögé, s bár ismerik a valóságot, mégis tovább játsszák a szerepüket, akkor is, ha a vele szemben lévő épp nem szimpatikus neki. Ez az, amire Tyria mindig is képtelen volt.
– Renard – szólítottam meg a fegyverhordozóm, aki mellettem ácsorgott, várva, hogy megigyam a bort, amit pár hosszú percek óta csak lotykoltam a poharamban, körbe-körbe, míg a gondolataimba merültem. A fiú felnézett; valami lehetetlenül répaszín haja volt, ami az égnek meredezett, ettől úgy festett, mintha lángolna a feje. Nem panaszkodhattam rá; az apja atyám kedvelt zászlóhordozója volt, és a dolgát is jól végezte, némán, de jól. – Kérdezd meg a konyhában, hogy a herceg végzett-e már a reggelijével. Amint végzett, szaladj fel hozzá, és invitáld beszélgetésre... Atyám dolgozószobájának terasza épp tökéletes lesz.
A fiú bólintott és kisietett, én pedig végre, egy húzásra ürítettem ki a poharam. Képtelenségnek tartottam, amit a szolgálólány mondott. Reméltem, hogy ha Tyria végül mégis méltónak találná az egyik kérőjét, előbb kikérdezné róla a véleményem; s még ha volna is udvarlója, lehetetlennek tűnt, hogy épp Celawan Sagramour legyen az.
Félreértésnek kellett lennie.
Nem sokkal később már az említett teraszon ülte |
Tulajdonképpen az egész szituáció nevetségesen hihetetlennek tűnhetett volna, ha az ember komolyabban belegondolt. Tisztában voltam vele, hogy ha valaki azt mondta volna nekem, mielőtt elindultam Rheyából, hogy a visszatértemkor már jegyességi egyezmény fog kötni valakihez, vagy egyenesen menyasszonnyal az oldalamon fogok besétálni a palota kapuin, csak jót mosolyogtam volna a dolgon. Még ennél is biztosabb volt, hogy ha valaki az istállónál történteket követően azt mondja nekem valamikor a délután folyamán, hogy Tyria Agenyr lesz a jövendőbeli feleségem, teli torokból felnevettem volna az ötlet hallatán.
Igen, a helyzet ugyanolyan abszurd lehetett volna, mint amilyennek akkor találtam volna ezt a felvetést, mégis... Mégis komolyan fontolóra vettem, és be kellett látnom, hogy a kérdés talán nem is annyira irracionális, mint amekkora képtelenségnek első nekifutásra tűnhetett volna. Tyria Agenyr a rólam alkotott véleménye ellenére – Vagy talán éppen amiatt? – magában hordozta az összes olyan tulajdonságot, amit megkövetelnék a saját feleségemtől, mindent, amire szükségem volt, hogy egy asszonnyal az oldalamon is bevégezhessem a tervemet, amiért olyan sokat dolgoztam már. Megfelelt minden elvárásomnak, talán azt az egyet leszámítva, hogy akkor lenne a legegyszerűbb a helyzetünk, ha legalább kedvelne... Viszont az alaposan felvágott nyelve okozta esetleges kellemetlenségek ellenére is be kellett vallanom magamnak, hogy valahol még kedvemre is volt, ha nem állt be azoknak a hölgyeknek a sorába, akik csillogó szemekkel néztek fel rám pusztán azért, mert herceg vagyok; arról nem is beszélve, hogy Tyria éleslátása még jól is jöhetett a későbbiekben. Nem olyasvalaki volt, akit könnyedén rá lehetett szedni, vagy akit egyszerű szavakkal lehetett volna befolyásolni, anélkül, hogy előbb ő maga is alaposan meg nem vizsgálta volna az adott kérdést, hogy aztán kialakítsa a saját véleményét.
Ugyebár.
Halványan elmosolyodtam, amikor már-már színtiszta megvetéssel ejtette ki a szerelem szót a száján; nem magára az érzésre vonatkozott, sokkal inkább a feltételezésre, hogy ez adhatna indokot neki a házasságra. Már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy akkor mire várt eddig, miért használta ki azt a ritka jóindulatot, amit Rianon mutatott az irányába a házassággal kapcsolatosan – végül mégis csendben maradtam. Ha mindez igaz volt, ha tényleg kész volt meghozni ezt a számára nem is olyan kis áldozatot... Nos, akkor bőven lesz még időnk kérdéseket feltenni egymásnak.
Továbbra is a mellkasom előtt összefűzött kezekkel álltam, a csípőmmel támaszkodtam meg könnyedén az erkély vaskos kőfalán, miközben továbbra is halvány mosollyal az ajkaimon tekintettem le a lányra. Nem, Tyria a legkevésbé sem tűnt bizonytalannak a döntését illetően, az általa felajánlott alku pedig nem olyasmi volt, amit nehezemre esett volna betartani. Valóban kész voltam megadni számára azt a szabadságot, amire vágyott, hiszen semmi okom nem lett volna megtagadni tőle olyasmit, amit a húgomnak is engedélyeztem – abban már kevésbé voltam biztos, hogy ő is kész lesz támogatni az én céljaimat, de ezzel egyelőre nem is törődtem.
A fejemben már félig készen állt egy megfontoltan összeállított válasz, amikor még odaszúrta azt az utolsó kis megjegyzését, én pedig ezúttal meg sem próbáltam elnyomni az ösztöneimet: vidáman felkacagtam.
- Miből gondolja, hogy valaha is hagynám annyira eltompulni az ösztöneimet, hogy ne számoljak ezzel a nagyon is valós lehetőséggel? – ingattam a fejem továbbra is széles mosollyal az arcomon.
Ez az apró közbeszúrás kizökkentett kissé a helyzet komolyságából, de a fáradtságom ellenére is hamar sikerült erőt vennem magamon. Ahogy leengedtem a karjaimat a mellkasom elől, jobb kezemmel Tyria ujjaiért nyúltam, olyan mozdulattal fogva őket a sajátjaim közé, ahogy a férfiak egy bizonyos szándékukat – vagy, ha úgy nézzük, kérésüket – szokták kifejezni szívük hölgyével szemben; talán ez nem volt több egy alkun alapuló egyezségnél, a formaságokat mindenképpen be kellett tartani. Egyrészről a neveltetésemet aligha lehetett volna eltüntetni pusztán azért, mert az előttem álló smaragdszemű szépség nem kedvelte – másrészt pedig gondolnom kellett a szolgálókra, akik jobb dolguk híján akkorra már egészen biztosan kíváncsian vizslattak az erkély irányába.
Az életben akadtak olyan helyzetek is, amikor a szárnyra kelő pletykák kifejezetten segíteni tudták az embert.
- A szavamat adom, hogy bennem igaz szövetségedre lelhet – ígértem a lány szemeibe nézve. Még ha nem is voltak kedvére valók a magasztos szavak, szemeimben csakis őszinteséget fedezhetett fel, ezúttal még csak nem is megjátszottam; valóban nem áll szándékomban megszegni az ígéretem. A szám sarkba ismét felfelé görbült, miközben továbbra is Tyria szemeit figyelve folytattam. – Ennek fényében engedélyt ad rá, hogy a holnapi napon a fivéréhez forduljak egy bizonyos szándékkal és kérdéssel?
Amennyiben valamilyen módon kifejezte a helyeslését – márpedig mind reményeim, mind sejtéseim szerint igenlő választ adott –, egy könnyű kézcsókkal pecsételtem meg az alkut, mielőtt szabadjára engedtem volna Tyria ujjait. Szinte látni véltem a szolgálók árnyékainak izgatott mozgolódását, de hát a cél részben éppen az volt, hogy mindenki értesüljön a szándékaimról és a közelgő eseményekről.
A terv máris kialakult a fejemben, másnap már Tomas felkeresésével akartam indítani a napot, hogy megelőzzem, vagy megerősítsem a fülébe jutó szóbeszédeket – persze csak azután, hogy a nap első sugaraival együtt elindítottam egy sürgős és bizalmas táviratot Rheyába. Warrennek még a pletykák előtt értesülnie kellett az akaratomról, hogy annak fényében tudjon intézkedni, ehhez azonban időt kellett szakítanom a levelem megírására is.
Felajánlottam Tyriának, hogy visszakísérem a lakosztályába, ha kívánja, és reményeim szerint el is fogadta ezt az udvarias gesztust. Nem szívesen hagytam volna magára az erkélyen – nem azért, mert kételkedtem volna abban, hogy tud vigyázni magára, sokkal inkább azért, nehogy meggondolja magát, és bánatában a mélybe vesse magát...
Vagy inkább hátulról vegyen célba az íjával, miközben én éppen elhagyni készülök az erkélyt, elkerülvén az esetleges kellemetlenségeket. |
Így, kiejtve, volt valami egészen másmilyen hatása a „házasság” szónak, valami ijesztően valós, és mégis bizonytalan; nyilvánvalóan sosem voltam még házas, és habár az évek során számtalan dolgot hallottam, soha semmire nem tudnak teljesen felkészíteni a szavak, csakis a saját bőrön megtapasztalás maradt. Ha akárcsak néhány nappal korábban valaki azt mondja, hamarosan fontolóra veszem, milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal járna egy, Celawan Sagramourral köttetett házasság, mi több, a mérleg az előnyöket találja súlyosabbnak.
A gondolattól, hogy amit szeretnék, talán valóra válhat, sőt, szinte szó szerint egy karnyújtásnyira van tőlem az előttem álló férfi személyében, az izgalom nehéz mancsa támaszkodott a mellkasomra, ám a szívem ennek ellenére is repesett – a maga könnyed, nyugodt, ráérő stílusában.
El kellett ismernem, hogy lehetett volna rosszabb a helyzetem, sokkal rosszabb, nem csak abban az értelemben, hogy főnemesnek születtem, és sosem kellett a földeken görnyedeznem, hanem megadatott nekem az a kiváltság, hogy ne kényszerítsenek érdekházasságba életem elejétől kezdve. Az egyik közeli nemes lánya, akivel apró gyermekként együtt babáztunk és varrni is együtt tanultunk, alig tizenhat esztendős volt, mikor az apja odaígérte a kezét egy messzi, a Taranis-hegységben élő kisnemesi család elsőszülött fiának. Azóta tíz év telt el, és ritkán érkező levelei alapján nem tűnt túl boldognak, habár igyekezett leplezni csalódottságát, és azt tette, amit a legtöbb nemesi hölgy: figyelmen kívül hagyta a férje szeszélyeit, és a gyermekeiért élt. Mindig rettentett a gondolat, hogy így végezzem, falak közé láncolva, boldogtalanul, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatot is megéltem volna az álmaimból.
Nem különösebben tetszett az a gondolat sem, hogy esetleg sohasem találnám meg a közös hangot a férjemmel; lehet úgy együtt élni valakivel, hogy nem tűrik meg egymás közelségét? Hittem abban, hogy a házastársak közötti szeretet csupán akarat kérdése, ám nehéz volt előre tudni, vajon mindkét fél akarata benne lesz-e az ügyben, vagy megelégednek a társadalmi elvárásoknak való megfeleléssel.
Celawan, habár bizalmatlanul fordultam felé, a titkolózása és teljesen tudatos mozdulatai mögött, ha mást nem, érdekes embernek tűnt. Bizonyára roppant mód keresett vőlegény volt, már ami a hölgyeket vagy akár a felettük döntő apjukat illette. Nem voltam vak, ellenben viszont nő; módfelett ignoránsnak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, pontosan mennyire vonzó is volt a kék szemeivel és szögletes állkapcsával, a megnyerő mosolyával vagy büszke tartásával. A különbség köztem és a többi hölgy között minden bizonnyal az volt, hogy habár mindent észrevettem, nem az alapján ítéltem meg valakit, hogy festett, elvégre, egy bizonyos szinten felül az aligha az ő érdeme volt, miért kéne hát erre bízni a döntést? Mégis, tökéletesen megértettem, mit láttak benne mások; teljesen egészséges volt, jó harcos hírében állt, udvariasan csűrte a szavakat, és nem mellesleg herceg. Sajnos biztos voltam benne, sokan márcsak azért is bármit megadnának, hogy házasságon kívül kerüljenek kapcsolatba vele…
Talán kiváltságosnak kellett volna éreznem magam, ám az én örömöm messze nem a Sagramour névben rejtőző ilyen-olyan kincsekben volt keresendő.
– Van-e olyasmi, ami áldozatra méltóbb, mint az ember álmai? – kérdeztem vissza makacsul. – Mi másért érné meg a házasság? Szerelemért? – Meg sem próbáltam titkolni, milyen lehetetlen dolognak tartottam a puszta felvetést is. Habár talán akadt néhány szerencsés ember, aki tényleges, tartós szerelemből házasodott, biztos voltam benne, hogy egyikük sem a köreinkből származik. – Nem kétlem, hogy Ön is tisztában van vele, mennyi önakarata van a legtöbb rangombélinek, és azzal is, nekem mennyivel több adatott meg. Emberi gyarlóság vagy sem, tervezem kihasználni, amennyire csak képes vagyok rá; ám elég jó nevelést kaptam ahhoz, hogy tudjam, mi a dolgom. Merem azt mondani, hogy van elég eszem ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan találhatom meg a köztes megoldást, és alapos átgondolás ide vagy oda, attól tartok, ez a megoldás Ön. A házasság nem olyasmi, amit örök időkig lehet halogatni, s még ha lehetne is, mennyit érnék el azzal, hogy Vidarban maradok, míg öreg s ősz leszek, míg végül az életkedv s kalandvágyam utolsó szikrája is a semmibe vész? Tudom, hogy mi a dolgom az életben, és ha esélyem adódna szabadon járni, a legkevesebb ellenállást sem tanúsítanám sem a támogató feleség, sem az odaadó anya szerep felé. Erre, azt hiszem, egyelőre csak a szavaim adhatnak tanúbizonyságot, mivel még az Ön sas, vagy ha inkább úgy tetszik, griff szeme sem láthat a lelkembe.
Lehetett volna rosszabb. Sokkal rosszabb.
Tettem egy lépést előre, hogy kényelmesebb közelségből folytathassam.
– Ha a szavát adja, hogy segít elérni, amire én vágyom, én is az enyémet adom, hogy támogatom az Önében. Azt hiszem, mégiscsak ez egy házasság lényege, és minden más… tanulható. Idővel – pillantottam oldalra, bizakodva, magam is meglepve azzal, mennyire optimistán, s ebből kifolyólag talán naivan hangzott a kijelentésem. Mintha nem is volna más eshetőség, pedig Aglanir egész népe tudta, a dolgok néha mennyire rossz irányt tudtak venni. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyt, ami az ajkaimra kívánkozott. – Nos, ez a bizakodóbb, reménytelibb elképzelése egy lánynak, aki még sosem lépett az apja és nemesei földjén kívül máshova. A másik lehetőség, hogy húsz esztendővel ezután sem lesz hajlandó lehunyni a szemét mellettem, attól tartva, hogy egy óvatlan pillanatában a feje megfosztatik a nyakától, mert aznap megjegyzést tett egy ősz hajszálamra. Nos, jobb volna derűlátónak lenni, nem gondolja? |
Kiválóan értettem az emberekhez, a hosszú évek tapasztalatának köszönhetően már egy néhány perces beszélgetés is elégnek tudott bizonyulni ahhoz, hogy kikezdjek egy gondosan felépített álarcot is; arról nem is beszélve, hogy számomra az apró gesztusok is minden elárultak a valódi érzelmekről. Elég volt a szem, a száj vagy az arc egy apró rándulása, egy árulkodó, éppen csak egy pillanatig tartó félretekintés – ha az ember nem volt tisztában minden egyes ehhez hasonló jel jelentésével, akkor nem is tudott igazán hazudni.
Azt hiszem, ez volt az első olyan alkalom, amikor én magam sem tudtam volna magabiztosan állítani, hogy tudom, mi jár Tyria fejében. Mintha egyszerre lepte volna meg, hogy komolyan vettem a szavait és eltereltem a beszélgetést egy bizonyos irányba, ugyanakkor mégsem. Én a magam részéről kizártnak tartottam, hogy tudatosan terelte volna ebbe az irányba a beszélgetést, már ami a komoly szándékot illeti – ahhoz túlságosan is ellenszenvesnek talált, ahogy azt már korábban is kifejtette –, azt a lehetőséget azonban, miszerint talán tudat alatt nem is voltak olyan véletlenek azok a könnyed szavak, már kevésbé találtam valószerűtlennek. Nem ismerhetett személyesen sok főnemest, és még abból a kevésből is aligha tűnt ki olyasvalaki, aki hajlandó lett volna megadni neki azt a szabadságot, amire oly’ mélyen vágyott. Azt nem tudhattam, mennyire bensőséges a kapcsolata a fiatalabbik nagybátyjával, hogy elég bizalmas-e a kapcsolatuk ahhoz, hogy tudja, Sir Gildas hogyan vélekedik erről a másik unokahúga esetében – nekem volt néhány emberem, akik az életükre is meg mertek volna esküdni, hogy a lovag olyasmire tanítja a fiatal Lady Ysolde-ot, amitől Olwyn főtanácsos menten gutaütést kapna. Ha tudta, ha nem, ez még mindig csak kettőre emelte volna azt a bizonyos számot az egész aglaniri nemességet tekintve; és még ebből a kettőből is csak egy név maradt, aki egy bizonyos módon tehetett is valamit az ügye érdekében.
Az enyém.
A smaragdzöld szempár összekapcsolódott az enyémmel, én pedig álltam a pillantását, ameddig csak szükség volt rá. Láthatóan erősen elgondolkozott a szavaimon, ami őszintén szólva nem lepett meg; vagy ez, vagy egyszerűen csak faképnél hagy, mentve az életét. Amikor lassan felállt, tekintetem követte a mozdulatot, nem fordítottam el róla a pillantásom, hiszen ő sem tette.
- Biztosíthatom, hogy a legkevésbé sem hiszem azt, Lady Tyria – feleltem kiszélesedő mosollyal. Nem hazudtam, valóban nem állítottam volna olyasmit, hogy kiismertem; ahhoz még nekem is szükségem lett volna néhány napra a társaságában, és egyébként is... Volt egy olyan érzésem, hogy ha valaki, akkor éppen Tyria Agenyr még számomra is tartogathatna meglepetéseket.
Szemeimmel kíváncsian követtem lépteit, ahogy a szemközti falhoz sétált, majd a mellkasa előtt összefont karokkal nekivetette a hátát. Így tulajdonképpen egymás tükörképeivé váltunk, az egyetlen különbség az volt, hogy míg ő a talpunk alatt elterülő kőpadlót nézte a gondolataiba merülve, addig én őt figyeltem, miközben én magam is elgondolkoztam.
A házasság nem olyan döntés volt számomra, amit elsiettem volna – ezt senki nem vonta volna kétségbe, hiszen harminc éves fejjel már hosszú évekkel ezelőtt bőven feleséget választhattam volna magamnak, és azóta talán már meg is születhetett volna az első örökösöm. Az Istenek a megmondói, hogy kedvemre válogathattam volna a lehetséges menyasszonyok közül; amikor Thelion három éve feleségül vette az idősebbik Llewellyn lányt, én léptem elő a birodalom legjobb partijává. Ki ne akarta volna egy Sagramourhoz adni a lányát, főleg egy herceghez, hogy egyenesen a királyi családhoz köthesse a sajátját? Persze nem kellett félteni a hölgyeket sem, a legtöbbjük nem látott messzebb a gazdagságnál, Rheya pompájánál, a szebbnél-szebb ruháknál és a díszes estélyeknél, valamint a ténynél, hogy maga a herceg oldalán tűnhetnek fel minden jeles alkalmon.
Ezt követően pedig kivétel nélkül mind összeomlottak volna, amikor fény derül a céljaimra.
Nem bíztam bennük, soha nem bíztam volna meg bennük. Olyan asszonyra volt szükségem magam mellé, aki nem roppan össze ekkora teher alatt sem; egy erős nőre, akinek nem az lenne az első dolga, hogy felségárulást sikoltozva egyenesen a királyhoz rohanjon, egy okos nőre, aki képes gondolkozni és a dolgokat az eredeti valójukban, józanul mérlegelni.
Tekintetem elidőzött a velem szemben álló lány vörös hajzuhatagán, ami így, hogy nem vetült rá a hold fénye, inkább a vér, mintsem a tűz színében játszott; megszemléltem arcának finom vonásait és magam elé képzeltem azt a kifejező, smaragdzöld szempárt. A megérzéseim még soha nem hagytak cserben, most pedig azt súgták, hogy Tyria Agenyr több puszta gyönyörű főnemesi sarjnál – sokkal több volt benne a szépségénél, ő éppen olyan lehetett, amilyet kerestem. Bár valóban nem ismerhettem még teljesen, az, amennyit tudtam róla, bőven elég volt, hiszen burkoltan még azt is kifejezésre juttatta, hogy nem feltétlenül elégedett a királyunk személyével és intézkedési módszereivel. Talán éppen ő volt az, akit kerestem.
Amikor megszólalt, szemeim megállapodtak az arcán, aztán pedig a szemein, amikor felnézett rám. A kérdései és a szavai mintha egyenesen az elmém legmélyébe hatoltak volna, mintha a gondolataimban olvasott volna és tökéletesen megfogalmazta az életutamat annak minden ambíciójával és lehetséges buktatójával együtt – ha nem tudtam volna, hogy képtelenség, azt hittem volna, hogy tényleg tudja. Ezúttal valóban minden erőmre szükség volt, hogy egyetlen arcizmom se rándulhasson meg, és mindössze egy lassú biccentéssel adtam meg neki a válaszomat.
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol, amikor közelebb lépve beszélni kezdett, azonban őszintén csodáltam érte, hogy valóban megérne neki ennyit a szabadsága. A legtöbb hölgy csak a rengeteg előnyét látta volna egy velem köttetett házasságnak, de Tyria éppen az volt közülük, aki a rengeteg hátrányt áldozta volna fel egyetlen előny miatt. Ismertette a rólam alkotott véleményét, mégis kész lett volna egy egész életen át eltűrni csak azért, hogy a házassága révén ne egyik börtönből sétáljon át a másikba.
- Attól tartok, az árat nem én szabom, hanem Ön saját magának – ingattam a fejem elnéző mosollyal; tovább kerülgettük a forró kását, de nem tudtam eldönteni, hogy bosszúból nem mondja ki kereken az árat, amiért én sem tettem, vagy valami más oka van rá. – Ön a legkevésbé sem ostoba, Lady Tyria, mindketten tudjuk, hogy mi most a tét. Én hajlandó lennék megadni ugyanazt a szabadságot Önnek is, amit a húgom élvezhet, erre a szavamat adom, de Ön valóban hajlandó lenne pusztán ezért házasságra adni a fejét? Éppen velem?
Szemeim a lány zöld íriszeit figyelték, ajkaimon pedig hamiskás mosoly játszott. Ha azt akarta elérni, hogy végül én mondjam ki a házasság szót, akkor ezúttal nyert; engem jobban érdekelt a kérdésemre adott válasza.
- Alaposan gondolja meg, hogy kész-e erre az áldozatra, mert – és most bocsásson meg, amiért igazolnom kell az önbizalmamról alkotott véleményét – én a magam részéről erősen kétlem, hogy akár a fivérének, akár az édesapjának bármi ellenvetése is lenne, ha megkérném tőlük a kezét. – Tekintetem továbbra is kíváncsian és nyíltan figyelte a lány vonásait, az arcán átfutó érzelmeket. – Jól mondta, a bajbajutott hölgyek megmentése is a feladataim közé tartozik, de ha egyszer megkér erre a szívességre, onnantól már egyikünk sem fordulhat vissza. |
We'ta Furtim~
Jól tudtam, hogy ogazam van. Szüksége volt a szőrmére, különben miért hozott volna ide?
Mikor leejtettem a szőrmét rámpillantott, de nem nagyon sietett a segětségemre, inkább saját dolgával foglalkozott, ěgy észrevétlenül tudtam elővenni a tőrt. Odaléptem, felvágtam az anyagot, s próbaltam minél jobban az emlélezetembe vésni a jelet. Mintha láttam volna már ehhez hasonlót. Ekkor a másik kezével megragadta a bokámat, s maga felé rántotta. Ha nem rúg bele másik lábamba- minek hatására felszisszentem- talán sikerül megtartanom az egyensúlyomat. Ám belém rúgott, s a földön kötöttem ki. Nem kevésen múlott, hogy nőhöz nem méltó módon kezdjek káromkodni, s nem túl szép szavakkal illessem Erant. De végül nem szólaltam meg, ugyanis be kellett látnom: magamnak kerestem a bajt.
A fejét takaró anyagot egy sóhaj kíséretében húzta hátra, majd beletúrt a sötét hajába. Tekintetemet az övébe fúrtam, még akkor is, ha ő kerülte a szemkontaktust. Ekkor a prémekhez sétált, s válogatni kezdett. Felálltam s leporoltam a ruhámat, közben ő megtalálta azt amit keresett. Három aranypénzt tett a prémkupacra, aztán felém fordult, s belekezdett mondandójaba. Amíg válogatott nekironthattam volna. Megölhettem volna, egyszerűen álhattam volna tovább. Persze a pénzével együtt. Ugyanis a szükség kényszerít. Nem vagyok rablógyilkos, de néha muszáj megtenni az ilyesmit. Ezért a fegyvert visszacsúsztattam csizmám szárába.
Helyeselően bólintottam, ugyanis láttam a jelet. Úgy terveztem, hogy csak rákérdezek, de nem úgy sült el a dolog... megesik...
-Szóval átok..-motyogtam, s a prémjeimhez sétáltam. A három aranyat az övömön lógó kis tarsolyba csúsztattam, s visszafordultam hozzá, mikor kéddőre vont:
-Eszem agában sem volt az őrséget ráduszětani. Nem vagyok én bolond, hiszen csak magamnak ártottam volna vele. Nem vagyok velük jóba...-magyaráztam:-És igenis, csupán kíváncsiságból akartam megnézni azt az "átkot"... kóbormágus...-kuncogtam halkan a végére. Fogalmam sincs miért.
Tudom, hogy sokan próbálkoznak a szökéssel a mágusok között. Keveseknek sikerül is, ők pedig általában a keserves halált, valamint a bújkálást választják. Én eddig mindkettőt sikeresen elkerültem. S bár rengeteg évig éltem a Kőtornyok közé zárva, ezt a fiút sosem láttam. Teljesen meg vagyok győződve róla, hogy sosem járt ott.
Kissé izgatott lettem. Érdekelt, hogy hogyan kerülte el a begyűjtőket, ésatöbbi. Ez mind azonban szemem csillogásán látszódott. Rengeteg kérdésem lett volna hozzá. Azonban csak egyiket tettem fel a sok közül:
-Mi történt volna, ha hozzám érsz?-léptem felé egyet, de azért nem mentem túl közel. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
