|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:17 - |
A puszta egyetlen nagyobb városa, amelyet vaskos kőfal vesz körül. A kőfal mögött egyszerű épületek sorakoznak szorosan egymáshoz simulva. Az utcákat itt nem borítja macskakő, és kiépített csatornahálózat sincs, mint a fővárosban. Az emberek többsége a vizet a város közepén álló kútból nyeri. Az itteniek nem élnek fényűző életet, de egyesek szerint mégis gondtalanabbul élnek, mint Aglanir más vidékein.
Vidarban több taverna, és fogadó várja a vendégeket, hogy lemoshassák magukról az út porát; mindenki megtalálja a rangjának, és erszényének megfelelő szállást a városban.
A település központja a piactér, ahol minden megvásárolható, amit a pusztán termelnek – köztük a Mágusok által készített gyógyitalok, és pakolások is.
A törvényeket a városi őrség tartatja be, akiknek közvetlenül Rianon Agenyr parancsol, aki a Morrigui puszta legbefolyásosabb nemese. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Annyit el kellett ismernem, hogy Celawan Sagramour nevetése sokkal kellemesebb volt a fülemnek, mint a mosolya a szememnek. Valahogy még akkor is, ha utóbbi őszintének tűnt, volt valami furcsa érzésem vele kapcsolatban, mintha ezt az őszinteséget is csak épp megengedte volna magának, és tökéletesen tisztában volt vele, nem úgy, mint az emberek többsége, akik egyszerűen löketszerűen hagyták, hogy ez vagy az vezérelje őket. Személyes véleményem volt, hogy egy nevetést sokkal nehezebb volt meghamisítani, mint a szavakat vagy az arckifejezést, és nehezebb is volt visszafojtani. Ennél biztosabban csupán a szemek árulkodtak az illetőről, ám aligha mászkálhattam folyamatosan a másik fél szemét bámulva; túl bensőséges dolog volt az ahhoz, hogy akár most is hosszabb ideig időzzek a herceg kék íriszeit vizslatva.
– Ó, nem szerep ez, bajbajutott hölgy vagyok – bólogattam, mintegy megerősítésképpen. Azt hittem, a férfi majd ad egy újabb kitérő választ, és hamar új vizekre evez a beszélgetés, nem is számítottam arra, hogy egészen leragadunk a bortól és csalódottságtól bizsergőssé vált nyelvemről gondolkodás nélkül lepörgő szavaknál. Ahogy érezni kezdtem, hogy a könnyed hang mögött komoly szándék lapul (nem sokkal azelőtt, hogy ismét elnevette volna magát; ez most határozottan kevésbé volt kellemes, mint a korábbi), elszakítottam tekintetem a tájról, és teljes figyelmemet Celawannak szenteltem.
Nem voltam ostoba, de még csak különösebben okosnak sem kellett lenni ahhoz, hogy valaki megértse, milyen veszélyes vizekre is tévedtünk. Pontosabban, én tévedtem; és még csak ez sem lett volna teljesen igaz megállapítás, mert egy kis részem, valahol mélyen, talán épp az, amelyik a meggondolatlannak tűnő szavakra sarkallt, épp erre akart kormányozni.
Amikor megláttam a herceget az istállóknál, felötlött bennem a gondolat, hogy talán az apám, vagy a bátyám, vagy ketten együtt, megbeszélhettek valamit a fejem felett, a hátam mögött, és mire észbe kapok, talán a bátyám azért hívat magához, hogy tájékoztasson, egyezséget kötöttek Celawan herceggel, és a családunk érdekében neki ígérték a kezem. Megtehették volna, az Istenekre, de milyen könnyen; senki egy rossz szót nem szólt volna, sőt, talán épp azt tartották különösnek, hogy egy főnemes ekkora szabadságot hagy a lányának, ami a kérők visszautasítását illeti. Elvégre, amennyire én tudtam, még a szüleim házassága is hasonlóképp köttetett – ostobaság lett volna azt gondolni, hogy az én helyzetemben akármi másra is számíthat az ember, mint egy érdekházasságra. Én sem kergettem magam soha hiú ábrándok karmai közé; tudtam, hogy ha egyszer hasonló hírt kapnék a családomtól, teljesíteném a kötelességem, s ha mást nem, hát a születendő gyermekeimben keresnék menedéket. Mert így volt helyes.
De mi történt volna, ha az ember lánya az elkerülhetetlen sors elé vág? Rengeteget gondolkoztam ezen is, hosszú-hosszú, unalmas óráimban, és rá kellett jönnöm, hogy ha ez a legtöbb önakarat, amit ebben gyakorolhatok, muszáj megragadnom. Reménykedtem abban, hogy ahogy eddig is, ha a családom olyan nemes férfit talált volna, aki szerintük megfelelő, nem erőltetik rám, hagyják, hogy eldöntsem magam, és bár néhányuk kétség kívül rendes, tisztes ember volt, mind untatott. Mind ismerős volt, befásult, és épp úgy gondolkodott a hölgyek utazásait illetően, mint a családom.
Mind, kivéve azt az egyet, aki előttem állt, és a legkevésbé sem biztatóan mosolygott.
Nagyot nyeltem, mintha így próbálnám megemészteni a szavait. – Ne higgye, hogy ismer, Celawan herceg – álltam fel lassan, szemkontaktust tartva, majd az íjat és a kést a kőfal mellé eresztettem. – Pont olyan önámítás lenne, mint a fordítottja.
Keresztbe fontam a kezeim a mellkasom előtt, és lassú, elnyújtott léptekkel meneteltem előre, míg hátamat épp a férfival szemközti falnak nem tudtam vetni. Arcomra egyértelműen kiült, milyen lázasan kergették is egymást elmémben a gondolatok.
Pontosan mennyire lett volna szörnyű a herceggel való érdekházasság?
Nos, nem kedveltem. Az elég szörnyű.
Nem is bíztam benne. A házasság alapja a bizalom.
A közhelyeivel és kötelező udvariassági köreivel az őrületbe kergetett; nem díjaztam sem az őszintétlenséget, sem az arroganciát, ám úgy tűnt, mindkettő igen alapvető része a személyiségének. Ahogy az a megfoghatatlan valami is, ami a végletekig borzolta az érzékszerveim. És mégis…
És mégis.
Amennyire távoltartó ridegséget és elutasítást váltott ki belőlem az a valami, épp annyira fel is keltette az érdeklődésem az, hogy más volt. Még nem tudtam, miben. Valamiben. Nem kedveltem, de érdekelt; ráadásul herceg volt. Habár engem vajmi kevéssé izgatott, ki milyen rangú, ahogy azt több ízben be is mutattam, pontosan jól tudtam, apám milyen törhetetlen hűséggel fordult a Sagramour-család felé. Azt is tudtam, a felém támasztott elvárásai (melyek részben egyszerűen a társadalmi normákból fakadtak) a maguk módján az én javamat próbálják szolgálni, és hogy mindenféle ilyen törekvése arra irányult, hogy biztos lehessen benne, jó és biztonságos életem lesz. Néha, a sötétebb órákban, arra is gondoltam, talán épp ebbe betegedett bele, abba a sok elvárásba felém, Tomas felé, a világ és önmaga felé, amit egyszerűen nem tudott teljesíteni, és lassan emésztették. Tudtam, hogy ha nem is mutatja, minden múló évvel egy kicsit csalódottabbá vált.
Celawan Sagramour herceg volt, aki megengedte a testvérének, hogy lássa a világot; önzőségtől mardosva kellett bevallanom, hogy mégis ez volt a legfőbb érv, ami miatt alapvetően megfordult a fejemben. Ő ki tudott volna szakítani innen, és ki tudja? Lehet, hogy segített volna megismerni a világot, ami elől eddig olyan gondosan el voltam zárva.
Mindennek ára van.
Elgondolkodva haraptam be az alsó ajkam, mielőtt megszólaltam volna, zöld szemeim a kőpadlóra függesztve. – Ön is vágyik valamire, nemde, Celawan herceg? – Nem vártam tőle választ; ezt ő is kiolvashatta a tekintetemből, mikor a következő pillanatban ráemeltem. – Van valami, amiért bármit megtenne, amiért mindent feláldozna, és vállalná a következményeit, legyenek azok bármilyen súlyosak. Lehet, hogy… Nem tűnik épelméjű dolognak. Megszállottságnak tűnhet másoknak, mert nem értik meg az égető szükségét. Van valami ilyesmije, nem?
Éreztem, hogy minden szóval egy kicsivel hevesebben ver a szívem, míg a gyönyörű ruha a végén túl szűknek tűnt. Tettem egy lépést előre, és összeráncoltam a szemöldököm.
– Nekem is van. És ne kételkedjen abban, hogy mi mindent tennék meg érte, akkor is, ha nem fűlik a fogam azokhoz a dolgokhoz. – Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy a férfi ne jött volna rá rég, mi is az a dolog, amit ennyire szeretnék. A tekintetem ismét elszakítottam Celawanról, és elnéztem valahol a válla felett, de egyértelmű volt, hogy semmit sem nézek úgy igazán; a szemem sarkából pillantottam vissza rá. – Ahogy már mondtam: tudom, hogy mindennek ára van. Mi van, ha azt mondom, hajlandó vagyok megfizetni azt az árat, amit Ön szab? |
Tyria szavaira halk nevetés tört fel a mellkasomból. Őszinte reakció volt ez, a lány társasága és szabadnyelvűsége kifejezetten szórakoztató tudott lenni, ha éppen nem szánt szándékkal sértegette az embert; nevetésem intenzitását is csak azért fogtam vissza, mert nem kívántam felhívni magunkra a figyelmet és azzal esetleg idecsődíteni néhány őrt és szolgálót.
Talán éppen az iménti megállapításom miatt lepett meg annyira, amikor nem sokkal később támadó hangnemben felelt egy megállapításomra – szavaim sértőek lehettek volna a fivérére nézve, de valamiért nem számítottam rá, hogy pusztán azért lépne fel ellenem ilyen vehemensen, mert megállapítottam a nyilvánvalót. Kivételesen nem szóltam semmit, egyedül a szemöldökömet vontam fel, úgy tekintettem a lányra. Szemeim a finom vonásokat fürkészték még akkor is, amikor nagy sóhajjal abbahagyta a faragást és egy pillanatra lehunyta a szemeit; láttam rajta a frusztrációt, és bár a figyelmesség nem volt erényem, hacsak nem volt muszáj, ezúttal mindössze az fojtotta belém a visszavágást. Szerencsére, állapítottam meg, amikor Tyria még bocsánatot is kért.
A lány meglepettsége nem ért váratlanul, hiszen tulajdonképpen én is megleptem saját magamat a bocsánatkérésnek ható szavakkal. Inkább nem firtattam a saját indokaimat, csak egy halvány, nem túl örömteli mosollyal biccentettem arra, amit Tyria mondott – igaza volt, ez az ő harca volt, de féltem, olyan küzdelem volt ez, amit aligha nyerhetett meg. Ha Tomas nem volt hajlandó engedni az álláspontjából – márpedig erre kevés esélyt láttam –, úgy az ellene indított támadások soha nem érhettek célt.
- Mindig örömömre szolgál pozitív csalódást okozni – húztam ajkaimat széles, ezúttal már sokkal elégedettebb mosolyra. Nem zártam ki a lehetőségét, hogy Tyria úgy véli, a segítségnyújtásban is mindössze ez vezérelt, hogy bebizonyítsam, mennyire téved velem kapcsolatban, de még ha így volt is, nem éreztem szükségét, hogy az ellenkezőjét bizonygassam. Ha egyszer már eldöntötte magában, hogy elítél engem minden tulajdonságommal egyetemben, akkor akármit is mondhatnék, ugye.
Meglepve vontam fel a szemöldököm azt hallván, hogy Tomas legalább a vadászaton engedélyezte a részvételét; egyrészt elégedettséggel töltött el a tudat, hogy mégsem volt teljesen okafogyott a vacsoraasztalnál folytatott beszélgetés, másrészről azonban meg kellett állapítanunk, hogy a véleményünk valóban egymás tökéletes ellentettje. Ha volt olyan hely vagy esemény, ahová még a saját oldalamon sem vittem volna el a húgomat, az a vadászat volt – ebben jelentősen közrejátszott Drusala túlságosan is jóságos és érzékeny lelke, de egyébként sem egyeztem volna bele soha abba, hogy vadászatra jöjjön velünk. Az kellett volna még, hogy egy rémült vad miatt megbokrosodjon a lova, ő pedig leessen róla és megsérüljön... Jóanyánk bizonyosan Rheya főterén húzna karóba egy ilyen után.
Nem volt azonban lehetőségem reagálni, következő kérdésére a szemöldököm csak még magasabbra emelkedett a homlokomon. Széles mosolya örömtelen maradt, az én ajkaimra azonban lassan sokkal valódibb hamiskás görbületet varázsolt, amikor a tekintetét elfordítva rólam folytatta az okfejtését. Úgy sejtettem, fogalma sem volt róla, hogy most éppen mit kért tőlem közvetve, de én nem voltam rest felvilágosítani erről – nem az a fajta ember voltam, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget.
- Nem szép dolog a bajbajutott hölgy szerepére támaszkodni pusztán azért, hogy elérje a célját – kezdtem továbbra is ugyanazzal a mosollyal az arcomon; egyedül ez árulkodhatott arról, hogy nem beszélek teljesen komolyan, de ezúttal nem is azzal a fajta hazugsággal kell szembenéznie, ami ellen oly vehemensen tiltakozott. – Még ha ismernék is ilyen zsoldost a környéken, nem teljesíthetném az erre irányuló kérését... Talán tisztességtelennek tart és a Sir jelző is hiányzik a nevem elől, de ezt még az én aligha létező becsületem sem engedné. Ami viszont a másik lehetőséget illeti... – Magam elé pillantva nevettem el magam halkan, mielőtt újra Tyriára fordítottam volna a pillantásomat. Szemeim élénken csillogtak, szám sarkában pedig huncut mosolya bujkált; őszintén kíváncsi voltam, erre hogyan fog majd reagálni. – Attól tartok, fogalma sincs, mivel állna szemben, Lady Tyria. Egy ilyen kihágást még az unokatestvérem is csak egyetlen módon lenne képes és hajlandó elsimítani, az a módszer azonban maga a súlyos vétség nélkül is kiutat jelentene az Ön számára... – Megvontam a vállam és hagytam, hogy a szavaim leülepedjenek a lány elméjében; nem kételkedtem benne, hogy hamar megérti, mire is akartam célozni az imént. – Ha ilyen jellegű segítségre számítana a részemről, olyan döntés elé állítaná saját magát, aminek a meghozatalára félek nem készült még fel. A következményekről nem is beszélve – tettem hozzá kiszélesedő mosollyal.
Jól emlékeztem még a szavaira az istállónál, nem kifejezetten hízelgő rólam alkotott véleménye bátran engedett arra következtetni, hogy egy velem köttetett jegyesség talán felülmúlná az összes érdekházasságról tapasztalt rémálmát és félelmét is. |
– Feltétlenül számíthat az őszinteségemre. Mi több, én terjeszteném el a gúnynevét; Ferdeorrú Celawan... Szerintem egyedi a hangzása. Megérné megfontolnia a falnak sétálást.
Magam is meglepődtem azon, mennyire nem éreztem terhesnek a férfi társaságát. Messze álltam még attól, hogy felüdülésként éljem meg a beszélgetésünk, de érezhetően kevésbé nehezteltem rá, mint korábban, talán azért, mert ő is hajlandó volt többé-kevésbé őszintén viselkedni, vagy ha hazudott is, hát az már túlnyúlott az én érzékeimen. Még mindig éreztem, hogy van benne valami, amit egyszerűen nem tudok megfogalmazni, egy kivehetetlen árnyék a falon, valami sötét és ismeretlen és más, ami táncolt a fáklyák fényében, és ha az ember túl sokáig figyelte, elbódult. Nem is beszélve arról, hogy egyszerűen máshonnét jött, és sokat látott; többet nálam, bár az igazán nem volt nehéz. Óvatossággal vegyes érdeklődést mutattam felé; mint mikor az ember valami különleges lénnyel találkozik, amitől egyszerre tart és ami felkelti a kíváncsiságát. Vajon ha közelebb megy hozzá, megpróbálja felfalni, vagy inkább engedi, hogy megismerje?
A tekintetem egy pillanatra elszakítottam az íjtól, míg a másik beszélt, majd végül válasz nélkül hagytam, és megvontam a vállam. A Tomasról tett megállapításával egyetértettem, de azért maradt bennem épp elég nem-kedvelés az irányába ahhoz, hogy ne ismerjem el az igazát. – Úgy gondolja? – néztem fel rá tettetett megdöbbenéssel. – Huszonhat éve ismerem, de ez sok mindent megmagyarázna. Ön egy igazi kincs! – Már csak el kéne ásni. Nagyot sóhajtva hagytam abba a faragást, amibe időközben ismét belekezdtem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Ha volt valami, amit nem állhattam, az az volt, ha az érzelmeim elhatalmasodtak rajtam; habár hittem az érzések erejében, épp olyan nagyra tartottam a józan észt és a tiszta fejjel gondolkodást. Egyébként sem volt szép másokat hibáztatni azért, amiről nem tehettek, és ezúttal is kénytelen voltam elismerni a férfi ártatlanságát az ügyben.
– Bocsásson meg. Kérem, ne vegye magára – tettem hozzá, kurta kézjellel utalva az előbbi, udvariatlan hangnememre. Ahogy azt utána ő is felhozta, ezúttal épp ő volt az, aki segíteni próbált, ért vagy nem ért az bármit is. Talán mégis csak több volt, mint a semmi; a legutóbbi alkalom, mikor vadászaton voltam, talán egy esztendeje is lehetett már, tulajdonképpen épp Gildas bácsikám volt látogatóban, és rávette a szüleim, hogy engedjenek vele és Tomasszal, hogy mozgó célponton is gyakorolhassak. Habár a vadászat azon része, amelyet Tomas kedvelt (a vad űzésének izgalma, az ital, és persze a társaság) nem vonzott különösebben, valóban merőben más volt így, mint egy helyben állva, az istálló mögötti céltáblát eltalálni.
Meglepetten néztem fel a herceg rövid vallomására, amit akár bocsánatkérésnek is lehetett venni. Nem gondoltam volna, hogy érdekli, azt leszámítva, hogy eddigi tapasztalataim szerint a férfiak alapvetően nehezen birkóztak meg a sikertelenséggel.
– Nem, azt hiszem, ez mégiscsak az én harcom – értettem vele egyet. Valahol mélyen megértettem, mi vezérelte apánkat arra, hogy Vidarhoz láncoljon, és ezt nevelje Tomasba is; nem értettem vele egyet, de megértettem. Talán ha tehették volna, örökre maguk mellett tartanak; ha nem lettek volna a társadalom azon elvárásai, miszerint illő volna megházasodnom, és a családom s nevem hátrahagyva egy másik férfit támogassak, mint feleség, és szeretettel neveljem fel a gyerekeit, mint anya. Nem volt gondom ezzel a szereppel, néha, elnézve a szüleimet, láttam, hogy a sok teendő és az együtt töltött hosszú évek mögött boldogok, hogy együtt lehetnek, de... Egy család helyhez kötött. Épp csak az egyik szép kalitkából kerülnék egy másikba. Ki szerette volna ezt?
– Mindenesetre, köszönöm, hogy megpróbálta. Kellemes csalódás volt, ami Önt illeti – vallottam be színtelen hanggal, épp csak egy pillanatra emeltem a tekintetem Celawanra, mielőtt megráztam volna a fejem, és elnéztem a vár körül elterülő városra. A kisebb-nagyobb épületek épp olyan rabokat rejtettek, mint én. Elvégre, ki hallott már utazó parasztról? Talán épp annyian, mint utazó várkisasszonyról.
– Azért talán mégis volt foganatja; Tomas megengedte, hogy Önökkel tartsak a vadászatra. Nem ismer véletlenül egy megbízható zsoldost, akivel elraboltathatnám magam? – néztem fel a férfira, arcomon széles mosollyal, amiből viszont határozottan hiányzott a boldogság, sokkal több volt benne a bor adta bátorság és szabadnyelvűség. Halkan felnevettem, és ismét elnéztem a horizont felé. – Vagy Ön is megtehetné. Nem lenne kedve hozzá? A hercegek úgyis erről híresek, nem? Dámákat mentenek a bajból... Sárkány vagy unalom, mindkettő megöli az embert a végén. Igaz, kevesebbért is kezdődött már háború, de tekintve, hogy az unokafivére fényesíti a királyi trónt, talán elnéznék ezt a kihágást. |
Tomas reakciójának leplezettsége figyelemre és elismerésre méltó volt – ha nem lett volna rengeteg tapasztalatom az emberekkel és az elkendőzött valódi érzelmeikkel és gondolataikkal, bizonyosan én magam sem vettem volna észre a jeleket. Bár düh nem csillant a kék szemekben, a meglepetést észre tudtam venni a tekintete mélyén, és persze annak a lehetősége is fennállt, hogy előbbit egyszerűen csak sikerült elrejtenie előlem is. Gyanítottam, hogy nem erre a válaszra számított, ilyenkor még az elvárt reakció is a helyeslés lett volna, de ezúttal az illem helyett úgy döntöttem, Tyria pártját fogom; talán nem voltam becsületes ember, de az adott szavamat mindig megtartottam, főleg, ha én is magaménak éreztem az ügyet, ami mellett szóltam.
Nem kerülte el a figyelmem az sem, hogy az újdonsült uraság pohara az átlagosnál talán többször ürült ki és töltődött újra.
Lassan mosolyodtam el Tomas elmés válaszát hallgatván – éppen úgy reagált, ahogy egy makacs úr tette volna, aki nem kívánta megfontolni a másik szavait. Udvarias közhelyekkel hárította el a valódi mondandómat, majd olyan észrevétlenül terelte el a szót egy teljesen másik irányba, hogy ha nem sejtettem volna pontosan a céljait, talán észre sem veszem. Kiválóan csinálta, már csak azért is, mert nem hagyott nekem más lehetőséget, mint hogy kövessem a beszélgetésünk által vett éles kanyart, hacsak nem akartam otromba és udvariatlan lenni – márpedig ezt legjobb lett volna elkerülni.
- Magam is nagy híve vagyok a vadászatnak – biccentettem, és udvarias mosolyra görbítettem az ajkaimat, mielőtt a poharamért nyúltam volna. – A meghívást pedig köszönettel elfogadom, rég volt már alkalmam a vadászat izgalmának hódolni. Jól esne egy kicsit kiszabadulni a kötelességek falai közül.
Kezdetben azt hittem, csupán azzal a néha-néha előtörő érzéssel kezd megküzdenem, ami olykor a szokásosnál is nehezebben hagyott elaludni, de miután talán több mint órába is beletelt, míg csak a szoba kőből épített plafonját bámultam mindhiába, egyre biztosabban éreztem, hogy aznap az álom jó soká fog még váratni magára. A fejemben egymást kergették a gondolatok, az ólmos fáradtság már nem csak a testemen, hanem az elmémen is kezdett úrrá lenni; nem először gondoltam arra, hogy talán hallgatnom kellett volna Warrenre. Nem tartotta jó ötletnek, hogy ilyen rövid időn belül ennyi mindent el akarok intézni, és lassan én is kezdtem belátni, hogy igaza lehetett. Túl sok mindent kellett volna megemésztenem, kezdve az öreg Howe Llewellyntől egészen Tyriáig.
Nem, valóban nem volt kifizetődő ennyire rövid idő alatt belovagolni a fél birodalmat, ráadásul előre fájt a fejem attól a rengeteg elintéznivalótól, ami Rheyában várt rám a hosszas távollét után. Tudtam, hogy bízhatok Warrenben, és mire visszaérek, ő már jó néhány terhet levesz a vállamról, de nem hagyhattam mindent rá. Anyám sopánkodására és aggodalmaskodására legalább egy teljes délutánt rá kellett szánnom, de a húgomra is szerettem volna időt szakítani; így, hogy az utóbbi heteket Nemetonában töltötte, úgy éreztem, még ritkábban sikerült beszélgetnem vele, pedig az ilyesmire mindkettejük esetében kínosan ügyeltem.
Felültem az ágyban és előre dőlve, nagy sóhajjal túrtam bele a hajamba. Néha úgy éreztem, belefáradok ebbe az egészbe, de tudtam, ez is mind csak azért van, hogy másnap reggel újult erővel és elhatározással ébredhessek fel. Az Istenek szerették próbára tenni a türelmemet és a kitartásomat, de én minduntalan igyekeztem meg is felelni ezeken az időszakos megmérettetéseken. Túl sokat tettél már, túl messzire jutottál ahhoz, hogy most egyszerűen csak elfáradj, hallottam a fejemben, mintha csak apám beszélt volna hozzám. Örömtelen mosolyra görbültek az ajkaim, miközben lassan megráztam a fejem; az öreg Sagramour beette magát a bőröm alá, a fejembe, a gondolataimba. Még a halálos ágyán is csak azt tudta ismételgetni minduntalan: Azzá kell válnod, akivé az Istenek is szántak téged – nem mondta ki, mi az, de mindketten tudtuk, mire gondol.
Egy újabb sóhaj kíséretében törődtem bele a sorsomba, félrelöktem a takarót, és úgy döntöttem, egy kis friss levegő talán többet fog segíteni, mint a szoba komor falainak figyelése. Magamra húztam a korábban levetett ruhadarabjaimat, aztán elhagytam a szobát; lépteim a vár tágas és széles elülső erkélye felé vittek, amelyet már felfedeztem korábbi látogatásaim alkalmával. A csípős esti levegő azon nyomban szinte arcul csapott, ahogy kiléptem a kőpadlóra, én azonban hálásan üdvözöltem az érzést – a hideg kitisztította a fejem és megnyugtatta csapongó gondolataimat. Első lendületemben egyenesen előre indultam, a vaskos, korlátként is szolgáló kőfal felé véve az irányt, de még mielőtt odaérhettem volna, a szemem sarkából egy a falon kuporgó alakot szúrtam ki nem messze. Megtorpantam, de rögtön halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy megpillantottam a göndör fürtökön megcsillanó fényt; az a hajkorona még a hold sápadt, fehér fényében is tűzvörösen ragyogott.
Lépteimet gondolkodás nélkül Tyria irányába fordítottam, bár a lány csak akkor nézett fel, amikor már közelebb értem hozzá. Kezeiben egy kis kést és a már korábban látott íjat véltem felfedezni, bár az este sötétjében aligha tudtam volna felfedezni, mit formálnak a fába faragott vonalak.
- Lady Tyria – viszonoztam az üdvözlését egy főhajtással; nem vettem zokon, hogy nem állt fel csak azért, hogy pukedlizhessen, aznap este én is túl fáradt voltam az illem minden egyes pontjához. Szavait hallgatván kék szemeim végig arcának finom vonásait fürkészték, miközben az arcomra széles mosoly költözött – nehezemre esett eldönteni, hogy sértésnek vagy inkább bóknak vegyem-e a megjegyzését. – Nos, a hercegi címem kétségtelenül megvédene a rútságtól is, nem gondolja? – kérdeztem vissza könnyed mosollyal annak ellenére is, hogy Tyria arca mosolytalan maradt az imént. – De legalábbis senki nem merné a szemembe mondani a nyilvánvalót... Önt leszámítva, persze – tettem hozzá, továbbra is mosollyal az arcomon.
Hátamat a kőfalnak vetettem valahol a lány lábainak magasságában, a kezeimet pedig összefűztem a mellkasomon; így kényelmesen ráláttam Tyria arcára, de elkerülhettem azt, hogy illetlennek és tolakodónak érezze a közelségemet.
- A fivére minden bizonnyal átkozottul csalódott lenne, ha megtudná, hogy éppen én ösztökéltem az ördögi tervére – vontam vállat. Jobban örültem volna, ha Tomas nem ennyire makacs és furfangos, bár az egész nem az én dolgom volt, elégedetlen voltam a beszélgetés végső kimenetelével. Úgy rázott le magáról minden egyes szót, amivel jobb meglátásra próbáltam bírni, mintha nem is mondtam volna semmit; gyanítottam, hogy mindez Rianon befolyásának nyoma lehet rajta, amivel azonban aligha vehettem volna fel a harcot. – Ha megengedi, Tomas meglehetősen nyakas ember – jegyeztem meg, tekintetem egy pillanatra a körülöttünk elterülő tájra fordítva, amely egyszerre volt otthon és börtön Tyria számára. – Remélem, megérti, miért nem erőltethettem tovább a beszélgetés fonalát – néztem aztán újra a lányra, tekintetem talán szokatlanul nyílt és őszinte lehetett. – Komolyan úgy gondolom, hogy megérdemelné ugyanazt a szabadságot, mint a húgom, de az Ön esetében sajnos aligha az enyém a végső szó.
Magam sem tudom, miért éreztem szükségét ezeknek a szavaknak, tulajdonképpen egyfajta bocsánatkérésnek. Talán éppen azért éreztem igazságtalannak a helyzetet, mert én engedélyeztem Drusalának azt, amire Tyria is vágyott; talán csak hozzá voltam szokva, hogy mindig elérem, amit akarok. Akárhogyan volt is, így, hogy csak magunk között voltunk, úgy éreztem, ennyit megérdemel, ha már ténylegesen nem is sikerült előrébb vinnem az ügyét a fivérével szemben. |
Gyanakvásom és gyanúsításom ellenére igaza volt a lánynak. Megfogom venni a szőrméjét még akkor is ha lopott, mivel szükségem van rá és nincs kedvem lopni magamnak főleg nem tőle. Ezen gondolatokkal pakolásztam a táskámba, miközben hallgattam a lány mondandóját, mikor beleegyezett az általam megszabott árba csak elmosolyodtam és egy pillanatra felé fordultam. Figyeltem, ahogy kipakolja áruját az ágyamra, amiről nem olyan rég felkeltem. Mikor leverte az egyik szőrmét a földre oda pillantottam, de akkor más hajolt le érte a lány igy különösebben nem foglalkoztam a segítségnyújtással, mivel volt elég gondom magam is. Több pengém és szerszámom eltört, amelyeket elkezdtem kiválogatni a táskám zugaiból, megtisztítva a maradékot a törmelékektől. Azonban mikor épp kivettem volna az utolsó darabot a lány mögöttem termett és ahogy felé fordultam elkapta a kezemet, ami nem véletlenül volt bekötve. Nem gondoltam, hogy ennyire felkelti a kíváncsiságát, hogy ehhez folyamodik. Ugyan is egy gyors mozdulattal elvágta az anyagot, amely takarta a jelemet. Ahogy a rongy a csuklómra borult hirtelen mozdulattal megfogtam a lány bokáját és felém rántottam, majd az egyik lábammal nem túl erősen megrúgtam a lány másik lábát, ezzel elérve, hogy a földre teperjem. Nem szerettem, ha igy nekem rontanak, még ha hátba szúrt volna, csak-csak de magyarázatot vár. Lemondó sóhaj hagyta az ajkaim vagy talán inkább megadó, mivel letoltam a ruhát, ami eddig a fejemet burkolta be és ősszé túrtam a kezemmel a hajam, nem a megjelölttel persze. Viszont nem segítettem fel a lányt, hanem egyenesen a prémekhez mentem, miközben elkezdtem bekötözni a kezem amennyire csak tudtam az összeszabdalt anyaggal. Néha hátra pillantottam a lány felé, sejtettem, hogy mérges lesz és vártam, hogy újra nekem rontson, miközben elkezdtem válogatni a szörmék között. Nem volt olyan sok féle, de annál inkább minőséginek mondhatom, nos, hát az én mércémnek biztosan megfelelt. Nagyobbra volt szükségem, nem nyúl méretre igy kutakodtam egy kicsit amig meglett az amire vágytam. A kupac alja felé találtam rá, ki is rántottam a többi közül és a vállamra terítettem. Oldalamról leakasztva az erszényem, előkotortam belőle az összeget, amire a lány is igent mondott, majd hirtelen kicsit komorabbra fordult az arckifejezésem, ugyan is most jött a magyarázkodó rész. Az aranyat a prém kupacra dobtam a három aranyat.
-Nem tetszik, hogy ennyire érdekel a tenyerem, de úgy vélem megláthattad korábban, ezért ez a nagy érdeklődés... - kezdtem el fel s alá járkálni miközben a prémet simogattam. - Viszont ha a vesztemet vagy elfogásom kívántad volna már megtetted volna korábban, mondjuk mikor az őr ott volt...- magyaráztam a gondolatmenetet, ami megpattant a fejembe, meg se várva, hogy mit mondana rá a lány belekezdtem a magyarázatba.
-Nos a magyarázatod... - felé mutattam a tenyerem ami éppen hogy, de takarásba került ismét. - Ez az én átkom...hm... mások talán mágiának hívjak, de ez átok... ha hozzád értem volna...- kezdtem bele, de végül félbehagytam a gondolatot és körkörös mozdulatot írtam le a fejemmel, aztán a Furtimra pillantottam. Vártam mit reagál erre a magyarázatra, ha nekem támadna, akkor a menekülési tervem az ablakon át vezet ki a tető felé, magam után hagyva minden árumat. De reméltem erre nincs szükség, sőt a másik kigondolt szökésem a lány megölése után játszódik le, amit szintén nem szeretnék, de csak reménykedni tudok, hogy a lány nem fog kivégezni, most hogy tudja. Még szeretnék élni egy kis ideig, akad még pár elintéznivalóm a világban.
-Akkor most várom tőled a magyarázatot, mire fel a támadás? Az érdeklődés? Nem hiszem, hogy csak úgy mert kíváncsiságod vezérelt, rontottál nekem... Szóval? - most már én is feltettem a kérdést, ami piszkált Furtimnak.
|
Félreértelmezhetetlen volt a célzás, amit a herceg megejtett felém. Habár nem kérdés volt, mégis kimondatlan kihívásnak vettem; mindig mindenkiről alakítottam ki egyfajta véleményt, jót vagy rosszat, az első benyomás alapján, ahogy mindenki, ám sokakkal szemben én bármikor kész voltam változtatni rajta, jó vagy rossz irányba, ha a körülmények úgy kívánták. Nem hittem, hogy valaki kifejezetten rossznak vagy jónak születik, minden csak később alakul ki, így akár a Celawan hercegről alkotott véleményemen is kész lettem volna változtatni – ám még nem most. Jó pontot jelentett ugyan a szememben, hogy ténylegesen eleget tett az ígéretének, ám ez kevésnek bizonyult, és akár jól megválasztott stratégiai lépés is lehetett a részéről.
Ennek ellenére mosolyogni támadt ingerem, s ezt gyorsan el is rejtettem a poharam mögött.
A másik szavainak Tomas nem örült annyira, mint én. A herceg minden valószínűség szerint észre sem vette, és nekem is épp csak azért sikerült, mert huszonhat évem volt megfigyelni, a fivérem mire hogyan reagál. Nyilvánvalóan azt várta, hogy a férfi majd egyetért vele, ahogy mindenki hasonló választ vár csupán; ki szereti, ha nem adnak neki igazat? Figyelmesen, türelmesen hallgatta végig, közben egyszer intve a falnál álló fiúnak, hogy töltse fel a poharát. Bólogatott és mosolygott, és még az én szemeimnek sem tűnt dühösnek, egy cseppet sem, inkább meglepettnek, hogy látásmódja nem talált megértésre. Amikor Celawan végül befejezte mondandóját, elgondolkodva dörzsölte meg borostás állát, és aprókat bólintott, jelezve, hogy megérti, amit mond.
– Ön módfelett szerencsés, herceg – jegyezte meg végül, majd ivott egy kortyot. – Jó embert rendkívül nehéz találni, igazi kincsek, akikbe aztán tíz körömmel kell kapaszkodni. A hűség világunk legnagyobb erénye, úgy hiszem; a bizalom alapja. Nem csak a személyes védelemben vagy a csatatéren, de mindennapi életünkben is. Néha nem is hinné az ember, milyen veszélyeknek vagyunk kitéve, ha alszunk, ha étkezünk, ha jól érezzük magunk... Atyám egyik zászlóhordozóját például egy vadászbaleset tette kriplivé. El tudja képzelni azt a szerencsétlenséget? Az egyik pillanatban még nemesi dalia, aki vadul űzi a szarvast, a következőben pedig a lova megbokrosodik, és a vidék egyetlen dombján dönt úgy, hogy leveti magáról... Lidércek rémítették halálra, azt mondják. Mások szerint egy részeg hajtó tántorgott ki a bokorból hirtelen, csupa kosz és levél, attól ijedt meg. Lidérc vagy részeg, a legvége mégiscsak az, hogy a zuhanást követően kettétört a lába, és a mai napig biceg. Szegény ördög... Mondja, Ön szeret vadászni? Épp a minap gondoltam rá, hogy ideje lenne kilovagolni. Lenne kedve hozzá?
Tomas mindig is értett ahhoz, hogyan terelje a kényes dolgokat kellemesebb mederbe; legtöbbször olyan észrevétlenül tette mindezt, hogy az ember egyszer csak azon kapta magát, hogy az elején még neheztel rá, a végére viszont még jobban szereti, mint a konfliktus előtt. A vadászat pedig egyébként is különösen közel állt a szívéhez, néha úgy éreztem, jobban örülne egy jó vadászebnek, mint a bőséges termésnek.
Mindemellett viszont a fivérem makacs is volt; tisztelettel elfogadta a herceg véleményét, ám biztosra vettem, hogy meg sem próbál változtatni a sajátján. Családi vonás lehetett, ez az elhatározottság.
A vacsorát követően ismét beszéltem Tomasszal, ami ezúttal keserédesre sikerült. Az utazásomat illetően továbbra sem sikerült meggyőznöm az igazamról; közölte, hogy Drusala hercegnő helyzete sajátos, és ha Celawan herceg így bánik vele, legyen az az ő családi ügyük. Nem határozhatok apánk ellenében; ezt mondta. Hogy minden, amit tesz, amit a családunk tesz, az a saját érdekünk, és hogy már épp eleget vesztettünk így is. Biztos voltam benne, hogy Trevanra gondol; dacos harag tombolt bennem, mikor a nyelvem hegyén táncolt egy éles válasz, ami Őt illette, ám nem hagyhattam, hogy a nyakasság miatt rossz szájízzel váljunk el. Bármennyire zavart is, hogy nem jutunk dűlőre, a testvérem volt, és szerettem. Láttam Tomason, hogy bántja a szenvedésem, ám eszébe sem jutott volna apánk döntését helytelennek ítélni azzal, hogy mégis elenged. Valahol megértettem; ha nem rólam lett volna szó, valószínűleg én is hasonlóan teszek, habár Tomas mindig is egy kicsit elfogultabb volt.
A testvérem végül felajánlotta, hogy ha szeretném – és szigorúan mellette maradva –, elkísérhetem a vadászatra. Habár ez több volt a semminél, mégsem lehetett hozzáhasonlítani ahhoz, amit szerettem volna elérni.
A szobám csöndje fülsértő volt, az álom pedig, úgy tetszett, messzire elkerül aznap éjjel, pedig még bort is próbáltam inni, ami máskor könnyedén elálmosított. Hamar rájöttem, hogy felesleges alvásban reménykednem, így inkább felöltöztem, fogtam az íjam és egy kést, és a vár első részében lévő erkélyre sétáltam át, ahol ilyen későn már senki sem tartózkodott. Az esti levegő csípős volt, a hideg pedig rövidesen beette magát a bőröm alá, ám igyekeztem nem foglalkozni vele, jobb szerettem ezt, mint a meleget. Józanabb volt. A kőfalra ültem, hátamat pedig a lépcsőket rejtő toronynak vetettem, ahogy lassan apró vágásokkal kezdte faragni az íjam kemény fáját. Nagyobb kihívást láttam ebben, mint a hímzésben – ha elrontottam, nem volt visszabontás, második próbálkozás, így ügyesnek és kreatívnak kellett lenni.
Még nem volt telihold, ám mégis elég kerek és elég fényes volt ahhoz, hogy ezüstös ragyogással vonja be a tájat, és messzire el lehessen látni. Innen, fentről olyannak tetszett, a messzi, sötét gabonamezők valahol egybeolvadnak a csillagos éggel; a távol olyan... végtelennek tűnt. Mintha semmi más nem lett volna a világon Vidaron és az azt körülvevő pusztákon, mezőkön, lápokon, mocsarakon kívül, és habár ez nyilvánvalóan butaság volt, én tényleg mindössze ezt láttam. Hát ennyi lett volna a világ?
Mikor lépteket hallottam mögülem, először azt hittem, talán csak egy őr az, vagy szolgáló, ám amikor a lépések nem kanyarodtak el, hanem felém indultak, felnéztem. Celawan herceg a puszta jelenlétével is megcáfolta a világ kicsiségéről alkotott képem. Elvégre, ő sem csak úgy idepottyant az égből a kapuhoz vezető útra, talpig finom bőrben és illemben.
– Szép estét, Celawan herceg – hajtottam fejet, habár most nem álltam fel. Féltem, hogy ha most megmozdítom a lábaim, meg sem állnak, míg az utolsó búzatáblát is magam mögött nem hagytam. – Esti séta? Vigyázzon, a végén még elcsábítják a lidércfények, és nekisétál a falnak. Bár, ki tudja, lehet, hogy egy törött orr sem rontana sokat a megjelenésén – jegyeztem meg szabadabban, mint ahogy azt egyébként tettem volna; hogy ezért a bort, vagy a néhány napja tartó alvásképtelenségem kellett volna okolnom, azt igazán nem tudtam. Mindenesetre, mosoly nem ült az ajkaimon, annál rútabbul éreztem magam.
Egészen a kérdésemig abbahagytam a faragást, ám amint feltettem, folytattam. Apró levelekkel körbevett sakálfejet próbáltam kialakítani, ám a jelenlegi állapotában épp csak néhány durva vonal látszott.
– A fivérem úgy hiszi, orvul rávettem, hogy a hercegnő utazásairól meséljen. Remélem, megbocsájt, amiért rábírtam, hogy a cinkostársam legyen ördögi terveimben! – mondtam egykedvű hangon, egyértelműen túlozva, és egy pillanatra felemeltem az íjam, hogy elforgatva a holdsugarak kicsit másként essenek rá. Ebből a szögből a sakál fülének kivágott részecske kissé otrombának tűnt. |
 Erannak nem nagyon tetszett az áru ára, amit teljes mértékben megértek. Rheyában az árak sokkal magasabbak, a szőrmét drágábban tudom eladni, ugyanakkor a szükséges holmikért is többet kell adnom.
Minden olyan gyorsan történt. Az étel és az ital, aztán az ablakhoz rohantam, és mikor visszatértem az árumhoz mármeg is gyanúsított. Oh, lopással. Ránéztem és felvontam egyik szemöldököm. Már a nyelvem hegyén volt a csípős megjegyzés, amit valószínüleg meg is bántam volna, de Eran továbbra s mondta a magáét.Lassan elfordítottam a fejemet és összepréseltem az ajkaimat. Egyszeűen allergiás vagyok rá, ha lopással gyanúsítanak. Rendben van, hogy megtörtént párszor, de csak az elején, és csak a szükség kényszerített rá. Azóta már meg tudok állni a saját lábamon, sőt!
Tüdőmet teleszívtam levegővel és miután kifújtam teljes higadsággal szólaltam meg:
-Nézd, kedves Eran.-egyenesedtem ki és fordultam egész testemmel felé:-Hidegen hagy, hogy mennyira vonzó a hátsóm az efféle kocsmárosok számára. Hidegen hagy a csirke,valamint az is, hogy szerinted lopott-e az áru. Ha annyira szükséged van rá, úgyis megveszed, nemde?-mosolyogtam halványan majd a prémekre néztem, ekkor mondta ajánlatát.
Gondolkozni kezdtem. Három arany, egy prémért. Közben szemem sarkából végigmértem ismét, s szemem megakadt a kezén, mely annyira be volt kötve. Valamit rejtegetett, s a pénznél sokkal jobban érdekelt ez a titok.
Arcom rezzzünéstelen volt, s a férfinak talán fel sem tűnt, hogy a kezét figyelem. Magabiztosan szólaltam meg:
-Három arany, szabadon választott prém-soroltam amit mondott:-Hát legyen...-halkultam el a végére. A prémekhez léptem, és az ágyhoz vittem őket amin Eran ült. Letettem:-Válassz!-mondtam neki, mad egy kisebb nyúlszőrmét "véletlenül" lelökve lehajoltam lassan. De közben a saját holmijával volt elfoglalva, így a vadászcsizmámból észrevétlenül húztam elő az aprócska, de annál inkább élesebb tőrt. A nyúlszőrmét visszadobtam a többihez és Eranhoz lépve megragadtam a karját.Még mielőtt ellenkezhetett volna a tenyerét a plafon felé fordítottam, s hirtelen mozdulattal vágtam el az azt takaró anyagdarabot. Egy különös jel volt ott, ami mnden bizonnyal jelzett valamit. Az elő gondolatom az volt hogy egy szökött raszolga, ugyanis néhány rabszolgatartónak szokása egy jelet égetni a szinte emberszámba sem vett szolgáknak.
De ez nem égett seb volt.
Egy darabig erősen tartottam, és tanulmányoztam a jelet, majd elengedtem:
-Három arany, választott prém, és egy magyarázat.-jelentettem ki miközben tekintetemet az övébe fúrtam.
Ez volt az utolsó ajánlatom számára, ami talán a hangomon is érződött. Ha nem egyezik bele, összeszedem acókmókomat, és elindulok. Úgysem túl biztonságos itt maradnom Vidraban. |
- Nos, legalább a lovagiasságát megőrizte – jegyeztem meg még mindig vidáman, noha akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán éppen Tyriát nem kellene félteni az ilyesmitől; ha valaki, akkor ő bizonyosan nem alélna el zavarában, amikor a nagybátyja ízléstelen tréfákat gyakorol a füle hallatára.
Ahogy azt előre sejteni is véltem, a lány nem örült az újabb talányos kerülőnek, tekintetét egyértelmű rosszallással szegezte rám, de nem válaszolt rögtön, mintha csak fontolgatta volna, mi lenne a megfelelő reflektálás a helytelenített viselkedésemre – végül pedig egy olyan megjegyzést választott, ami széles és őszinte mosolyt varázsolt az arcomra. Élcelődő hangja egyértelművé tette, hogy a kijelentés hordoz magában nem kevés igazságot is, azonban egészen más volt ez így, mint amilyen stílusban az istállónál közölte a nemtetszését nem is olyan régen.
- Touché – feleltem egyszerűen, de továbbra is mosollyal az arcomon pillantottam a lányra. Felesleges lett volna nem elismernem a győzelmét; én ismét elővettem azt a modoromat, amelyet ő nehezen tolerált, ő pedig egy elmés megjegyzéssel a maga javára fordította az egészet. Egyre biztosabb voltam benne, hogy talán ideje lesz átformálnom a Tyriáról kialakított véleményemet.
Elmosolyodtam, amikor Tomas meglehetősen egyértelműen kifejezte, hogyan vélekedik az édesapjuk egészségi állapotáról; egy szerető és kötelességtudó fiú, egy valódi örökös beszélt így az apjáról, és bár a motivációit meg tudtam érteni, az érzéseiben képtelen voltam osztozni. Én is tiszteltem az apámat, de soha nem jutott volna eszembe foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, amikor az Istenek magukhoz szólították.
- Én mindenképpen úgy gondolom, hogy megéri a hosszú utazás – biztosítottam visszagondolva a kereskedés kiváló választékára, mielőtt a mosolyom együttérzővé és bizakodóvá vált volna. Én magam kételkedtem abba, hogy Rianon Agenyr valaha is élve elhagyja a betegágyát, ezt azonban nyilvánvalóan nem közölhettem a gyermekeivel; valódi gondolataim elkendőzése pedig gyerekjáték volt, mint mindig. – Biztos vagyok benne, hogy az Istenek ezekben a nehéz időkben is az édesapjuk mellett állnak.
Újfent elmosolyodtam, amikor szóba került Gildas Olwyn, akiknek bizonyosan minden lépését maga Dagda vigyázta figyelő szemekkel; én nem lepődtem volna meg, ha véghezviszi a lehetetlent és harmadszor is ő kerül ki győztesen a tornáról, de ennek nem adtam hangot.
- Ilyen legendás bajnokok árnyékában félelmetes azért a címért indulni – jegyeztem meg elvigyorodva, Tomas felém intézett kérdésén pedig először csak könnyedén megvontam a vállam, mielőtt szóban is kifejtettem volna a válaszomat. – Thelion királyunk még bármelyik pillanatban előhozakodhat egy nekem szánt feladattal a torna idejére, de való igaz, hogy fontolgatom az indulást. Az embernek néha be kell bizonyítania valahogy, hogy több puszta hercegi címnél és örökölt rangnál – tettem hozzá hamiskás mosollyal, miközben a szemem sarkából a mellettem ülő lányra pillantottam. Kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, ha egyszer tényleg én nyertem volna el az Istenek bajnoka címet; a Teremtésnapi torna többről szólt puszta pöcköknél és lovaknál, az indulóknak több számban is bizonyítaniuk kellett, Tyria pedig a maga amazoni törekvéseivel valószínűleg legalább egy részét értékelte az ilyesminek. Ha ez megtörtént volna, ő is kénytelen lett volna ismét átgondolni, hogy volt-e bennem más is a nemesi címemen és a megjátszott őszinteségemen kívül.
A lány okos volt; ahogy arra számítottam is, rögtön kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Egyelőre csendben maradtam, a számhoz emeltem a poharamat és csak figyeltem a testvérpárt annak pereme fölül. Tomas reakciója már szavak nélkül is árulkodó volt, de nem kelhettem rögtön Tyria védelmére, hiszen annál kevésbé egyértelművé aligha tehettem volna, hogy már előre megterveztük ezt a kis közjátékot. Tekintetem ide-oda járt közöttük, miközben visszatettem a poharat az asztalra; egyikük sem emelte fel a hangját, a szavak mégis úgy röpködtek az asztal felett, mintha csak csatát vívnának egymással. Nos, bizonyos szempontból azt is teszik, emlékeztettem magam.
- Tökéletesen megértem az indokait és az aggodalmait, hiszen a mai napig osztozom mindben – kezdtem megfontoltan a válaszomat, egy apró biccentéssel is nyomatékot adva a szavaimnak. – Elfogulatlan fivérként magam is úgy gondolom, hogy a húgom az egyik ritka kincse a birodalomnak; természetesen eszembe sem jutna őt felesleges veszedelemnek kitenni, de át kellett értékelnem az álláspontomat, hogy ő boldog lehessen. Hosszas viták állnak a hátunk mögött – tettem hozzá apró mosollyal az imént történtek fényében –, de be kell vallanom, hogy Drusala érvei erősebbeknek bizonyultak az enyémeknél, amikor az ő oldaláról is megpróbáltam a kérdésre tekinteni. – Ittam egy újabb apró kortyot a poharamból, hogy a szavaim megfelelő mértékben le tudjanak ülepedni és meg tudják alapozni a következőket. – A húgom egész életében éhezte a tudást, én pedig néhány erről szóló vitát követően komolyabban is megfontoltam a kérését, és rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen nem is akarom, hogy ne legyen fogalma a körülötte lévő világról; pusztán a feltételeket és a körülményeket kellett megteremtenem ahhoz, hogy megadhassam neki, amit kér. Kompromisszumot kötöttünk arról, hogy melyek Aglanir azon területei, ahova még egy hadsereggel a háta mögött sem engedném, azokat leszámítva viszont nem láttam értelmét, hogy megtagadjam tőle az utazás lehetőségét. Van egy emberem, akire nem csak gondolkodás nélkül, bármikor rábíznám a saját életemet, de azt is biztosan tudom róla, hogy nem pusztán úgy tekint a húgomra, mint a hercegnőre, akit meg kell védeni. Ugyanúgy védelmezi őt, mint ahogy én tenném, Drusala utazásainak pedig így mindössze egyetlen feltétele van: ha én nem lehetek mellette, akkor ez az emberem jár el helyettem, persze a megfelelő számú kíséret mellett. – Könnyedén vállat vontam. – Úgy érzem, ez nem túl nagy ár ahhoz, hogy a húgom boldog legyen.
- Ami a kőtornyokat illeti... – kezdtem elgondolkozva. – Nos, az egy jóval nehezebb kérdés volt, és a kompromisszumunk ellenére is szült néhány újabb vitát közöttünk, de szégyenszemre a húgom ismét győzedelmeskedett felettem az érveivel. Be kell vallanom, hogy magam is fenntartásokkal és előítéletekkel telve mentem oda, ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, meg kell bizonyosodnom a húgom hogylétéről; a távozásom idejére azonban jócskán meg kellett változtatnom a véleményem. Egyáltalán nem arra számítottam, ami ott várt rám, és utólag visszagondolva egyáltalán nem bánom, hogy rábólintottam az utazásra. Drusala pedig egy percig sem volt veszélyben, és nem csak azért, mert az előbb említett emberem árnyékként követte minden lépését.
Nem fejtettem ki bővebben a dolgot és nem tettem említést a Trevannal történt találkozásról sem; más volt Tyriával kettesben erről beszélni, és megint más lett volna Vidar várában, a puszta ideiglenes urával szemben ülve felhozni a témát a vacsoraasztalnál. Számukra fokozottan érzékeny volt ez a téma, és valószínűnek tartottam, hogy Tomas elméjét legalább annyira megfertőzte Rianon vélekedése a kitagadott legifjabb Agenyrről, mint amennyire a húgáét. Hacsak nem volt valaki kíváncsi a bővebb fejtegetésére, én a magam részéről ennyiben hagytam a témát. |
– Igazándiból úgy láttam, neki is tetszett, sőt, el is mondott egy viccet bizonyos pöckökről, habár azt már a jelenlétemen kívül tette – vallottam be könnyedén. – A nagybátyám soha semmit nem vesz magára; elnézve a gondtalanságát, talán neki van igaza.
Valóban irigyeltem Gildast ezen tulajdonságáért, és persze azért, mint a legtöbb lovagot: az izgalmas életükért, s anyám hiába próbált meggyőzni a lovagsággal járó hadakozás vérességével, úgy ítéltem meg, minden rosszat bőségesen jóval is jutalmazott az élete. Példának okáért azzal, hogy szabadon elmehetett a Tritón tengerhez, és olyan érdekes emberekkel találkozhasson, akikkel én aligha fogok.
A férfi kérdése váratlanul ért ugyan, és egy pillanatra neheztelés öntötte el a szívemet, amiért ismét olyasmire kérdez rá, amire pontosan jól tudja a választ, csupán akar valami mást is tőlem, és már éppen szóvá tettem volna, mikor inkább meggondoltam magam.
– Talán – feleltem különösebb érzelem nélkül, épp csak egyik szemöldököm emelkedett meg kissé. – Vagy talán ráeszméltem, hogy továbbra sem kedvelem Önt.
Igaz, ami igaz, csak azért, mert többszörösen ráébresztettek arra, pontosan mennyire is fontos a családomra, és ezzel behatólag saját magamra nézve az, hogy a herceg jó véleményét megtartsam (például azzal, hogy nem sértegetem minden második szavammal), még nem változott egy csapásra a véleményem, azt el kellett ismernem, hogy immár minden sértettségem félretéve, érdekesnek találtam a férfit. Nem voltam képes kitalálni, pontosan milyen szándékai vannak; sem jelenleg, sem általánosságban véve, de éreztem, hogy van valami, és ez a lehetetlenségig piszkált.
Mindezzel együtt is volt a megjegyzésemben némi ártatlan élcelődés, kissé udvariatlan, de nem olyan komoly, mint némely szavam az istállónál.
Biztos voltam benne azonban, hogy Tomas gond nélkül megtalálja a hangot Celawannal; valószínűleg a múltban is így volt, habár én, ha csak tehettem, a lehető leghamarabb ott hagytam őket, s addig is igyekeztem mással elfoglalni magam. Most azonban aligha volt más lehetőségem, mint a beszélgetésükre figyelni; be kell vallanom, a lovakat sosem tudtam igazán értékelni, vagyis talán inkább túlzottan értékeltem mindegyiket.
– Reménykedtem benne, hogy közelebb vásárolta – dörzsölte meg az állát elgondolkodva, majd legyintett, és szedett még egy barnára sült nyúlcombot a tányérjára. – Mindenesetre, ezek szerint érdemes lesz ellátogatnom a tengerhez, amint apánk jobban lesz.
Nem lehetett elsiklani afelett, ahogy „amint”-et használt „ha” helyett. Egy komoly pillantást leszámítva nem szóltam hozzá a dologhoz, nem így a mondandója másik feléhez.
– Talán Gildast is megkérhetnéd, hogy járjon el az ügyben – vetettem fel, óvatosan egy szelet húst vágva le a csirkémből. – Elvégre, ő mindenképp Aertenben lesz a Teremtésnapi tornán.
– Akármilyen Istenhez is imádkozott a második nyereségéért, semmilyen vakszerencsével sem nyerhet harmadszorra – válaszolta jókedvűen, meg sem próbálva leplezni gondolatait, ami Gildas nyerési esélyeit illette. Többek között azt is többször kijelentette, hogy a nagybátyám már idős az ilyesmihez; ettől az eltökélt kijelentésétől az sem tudta eltántorítani, hogy mindig emlékeztettem, alig öt esztendővel idősebb nála. – Főként az idén; úgy hallottam, a Llewellyn családból is akadnak majd indulók, és mintha Ön is érdeklődött volna a megmérettetés felől… Talán indulni készül? – fordult a herceg felé, én pedig türelmesen megvártam a választ, addig újfent ittam egy kortyot a poharamból, és csak azután szólaltam meg, hogy Celawan válaszolni tudott.
– Ha megengedi, a herceg nemrég épp azt mondta, Drusala hercegnő nem csak a Kőtornyok vendégszeretetét élvezheti – ezt a szót még saját magamnak is nehezen hittem el, ismervén némely begyűjtőt –, de talán Aertenbe is látogat arra az időre. Amennyiben szeretne. Minden bizonnyal fontos esemény, nem? Ha a királyi család két tagja is jelen lesz, nem beszélve a birodalom legvitézebb lovagjairól és nemeseiről…
Tomas állkapcsa szinte észrevehetetlenül merevedett meg egy pillanatra, rám emelte kék szemeit, majd rögtön tovább folytatta a rágást, és csak azután szólalt meg, hogy kiürítette a borospoharát is. – Bizonyára egyedülálló a maga nemében. Talán illő volna képviseltetni a családunkat, terveimben szerepelt is, ám remélem, mindenki megérti, hogy jelen körülmények között nem hagyhatom el Aertent, s így nem lehetek jelen. Sajnálatos módon.
– Nem te vagy az egyetlen Agenyr Vidarban, aki képes volna lóra ülni és a tengerhez utazni – tettem hozzá halkan, olyan témát vetve fel, amely talán túlment azon, amit Tomas szívesen vitatott volna meg, nem csak mások előtt, egyébként sem.
– A család fejének kötelessége óvnia a hölgyeket. A biztonságodat pedig nem szavatolhatom, ha olyan messze vagy, ahonnét híreket is csak napok múltán kapok.
– Tengernyi lovagod és Lordod van, akik elég megbízhatóak volnának, vagy talán nem?
– Sohasem kételkednék bennük, és az életemet is rájuk bíznám. A tiédet viszont senkire.
Habár az elhangzó szavak komolyak voltak, hangerőnk egy cseppet sem emelkedett, és a társalgás is olyan mederben folyt, mintha csak a szeszélyes időjárásról lett volna szó. Millió és egyszer átrágtuk már magunkat a témán, és soha egyszer sem jutottunk érdemi eredményre. Most sem számítottam különösen semmire, épp csak felvetettem.
– Bizonyára a herceg is hasonlóképp óvja a húgát – folytatta Tomas. – Tán nem akarjuk mind saját magunk védeni a szeretteinket minden rossztól? Meg kell mondjam, meg is lepődtem, mikor hírt kaptunk a hercegnő tartózkodási szándékáról Nemetonában… Mondja, nem félti ott? Be kell valljam, férfi létemre sem szívlelem azt a helyet. Lakozik ott valamiféle sötétség… Persze, a láp maga is sötét titkokat rejteget, de a mágusokban egyébként is van valami. Senkinek sem lenne szabad ekkora hatalmat birtokolnia, ha engem kérdez; hogy mi céljuk a létezésben, azt nem tudom, de meglehetősen érdekes választás egy olyan fiatal és gyönyörű teremtésnek, mint az Ön húga. Remélem, nem érti félre a szavaimat, semmi bántó szándékom nincs, csupán érdeklődöm. Nemetona a családom hatáskörébe tartozik, és semmi esetre sem szeretnénk, ha bármi bántódás érné a hercegnőt. |
Egyértelműen a vágyódás jeleit láttam Tyria arcán tükröződni, amikor arról beszéltem neki, mi engedélyezett a húgom számára. Amikor irigységet láttam megcsillanni a smaragdszín szemekben, nem értettem azt félre; meg tudtam őt érteni, vagy legalábbis szerettem azt hinni, hogy megértem. A nemesi rang az ebbe született hölgyek számára rengeteg béklyót tartogatott, falakkal és akadályokkal vette körbe őket – Rheyában is sokan éltek közülük valóságos bezártságban, éppen az ő példájuk miatt engedélyeztem Drusalának az utazásokat; nem akartam, hogy ő is egy megkeseredett, aranykalitkába zárt kismadárnak érezze magát.
A hasonlat, amivel a lány elmondása szerint Tomas éppen Sir Gildas Olwynnal szemben élt a lovagi tornákkal kapcsolatosan, vidám nevetésre sarkallt. Már éppen meg akartam kérdezni, mi okozza azt a jókedvű, széles mosolyt az arcán, de így minden világossá vált; eszemben sem volt sértésnek venni azt, amit mondott, hiszen magam is egy humoros és találó párhuzamnak tartottam a fivére példáját.
- Őszintén kíváncsi lettem volna arra a beszélgetésre – szólaltam meg, amikor a nevetésemből már csak egy vigyor maradt. – A nagybátyja arckifejezése bizonyosan kincset érhetett, amikor ezt meghallotta.
Sir Olwyn volt korunk egyik legnagyobb és méltán híres lovagja, ezt én sem vontam kétségbe soha; már önmagában az is ritkaságnak számított, hogy valaki kétszer megnyerje a Teremtésnapi tornát.
- És ez azért fosztott meg az iménti mosolyától, mert így a fivérének nem lesz mit Sir Gildas orra alá dörgölni, vagy valami egészen más oka van? – kérdeztem finoman. Tisztában voltam vele, hogy Tyria az egyenesség híve, és nem szívleli, ha talányokban beszélek, de ezúttal feleslegesnek éreztem volna a kíméletlenül igaz kérdést nekiszegezni, miszerint azt remélte-e, hogy egyébként a bátyjával tarthatna a tornára, hiszen mindketten tudtuk, mire gondolok.
Amikor felajánlottam a segítségemet, Tyria hosszan hallgatott, szemei pedig néhány pillanatra megtalálták az enyémeket, mintha csak keresett volna valamit. Úgy véltem, az őszinteségemet, vagy éppen annak hiányát igyekszik kifürkészni a tekintetemből, én pedig nem nehezítettem meg a dolgát szándékosan, hiába tehettem volna meg könnyedén; már csak azért sem, mert ezúttal tényleg őszintén szóltam. Ha egyszer én magam sem értettem egyet valamivel, nem volt szükségem semmilyen viszonzásra ahhoz, hogy emellett ki is álljak. A lány széles mosolya beragyogta a gyertyák fényében félhomályba boruló folyosót; a mosolya ellenére is azt állította viszont, hogy nem hisz nekem. Halványan elmosolyodtam okfejtése hallatán, és lassan a fejemet ingattam, de egyelőre nem volt érkezésem válaszolni, ugyanis a nagyterem közelébe érve két szolgálót pillantottam meg velünk szemben igyekezni. Meghajlásukat egy biccentéssel viszonoztam, és bár szinte hallani véltem a suttogásukat a hátunk mögött, rájuk sem hederítettem.
- Bár nincs a nevem előtt Sir jelző, egyfajta lovagi becsületszavam nekem is akad – jegyeztem meg elmosolyodva, amikor Tyria ismét megszólalt. – Ha ennyire biztos abban, hogy semmi nincs ingyen ezen a világon, akkor legalább azt hadd ígérjem meg Önnek, hogy nem kérek cserébe semmi nagyot és lehetetlent.
Valóban nem állt szándékomban semmit viszonzásul kérni egy ilyen egyszerű segítségnyújtásért, de felesleges lett volna erről vitát nyitnunk; elvégre a „semmi” sem volt se nem nagy, se nem lehetetlen. Időközben el is értük a nagyterem bejáratát, a mellette álló őrök pedig egyszerre mozdulva tárták előttünk szélesre a súlyos tölgyfaajtókat. Odabent megpillanthattam a díszesen és bőségesen megterített asztalt, mellette a vár ideiglenes – vagy talán már hamarosan újdonsült – urával, aki két másik férfi társaságában tartózkodott odabent. Az, akivel éppen szót váltott érkezésünk előtt, sietve meghajolt, ahogy bevezettem a terembe Tyriát, aztán távozott is, így már csak négyen maradtunk a tágas helyiségben.
- Lord Tomas – üdvözöltem a karomba kapaszkodó hölgy fivérét is, arcomon szívélyes mosolyt terült szét, miközben magam is illőn meghajtottam irányába a felsőtestem. Még ha Tyria nem is szerette az udvarias és felszínes közjátékokat, neki is tudnia kellett, hogy innentől kezdve ez elkerülhetetlen lesz. – Én köszönöm a meghívást és a tetőt a fejem felett; most kezdtem csak érezni, mennyire fárasztóak is voltak az elmúlt hetek, ezért különösen hálás vagyok a vendégszeretetükért és a ragyogó társaságért – pillantottam a mellettem álló tündöklő szépségre; az udvarias frázisok ezúttal is az igazságot foglalták magukban, nem pusztán az elvárások miatt ejtettem ki a számon a szavakat. A testvérek közötti célzatos pillantásokról nagyvonalúan nem vettem tudomást, Tomas következő szavaira azonban elkomorodva, értőn bólintottam. – Természetes, Lady Agenyr a férje mellett kívánt maradni.
A fiatal uraság invitáló mozdulatára az asztalhoz vezettem Tyriát, azt az oldalt választva, ahol két terítéket helyeztek el egymás mellett; előzékeny gesztussal kihúztam számára a széket, és amennyiben az asztalhoz lépett, egy óvatos mozdulattal toltam vissza alá, hogy kényelmesen ülhessen. Jómagam a mellett lévő helyre ültem le; hiába álltam rangban felettük, mégiscsak vendég voltam, így a különálló teríték, amelyet tulajdonképpen egy ideiglenes asztalfőnek is lehetett minősíteni, a vár urát illette meg, aki jelen esetben Tomas volt.
Arcomon halvány mosollyal hallgattam a testvérek között lezajló párbeszédet, de nem szóltam közbe, még ha kedvem is lett volna megjegyezni, hogy Tyria poros ruhában is ugyanolyan tündöklően szép volt, mint most. Nem tudhattam biztosan, mennyit osztott meg a korábbi találkozásunkból a fivérével, és nem akartam feleslegesen kényelmetlen helyzetbe hozni egyiküket sem; ez a vacsora most nem arról szólt. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a tósztot követően Tyria csak egy apró kortyot ivott a borból, valószínűleg azt is pusztán udvariasságból, de nem szóltam és egyelőre nem is tettem semmit.
- Magam is rendkívül elégedett vagyok vele, szilaj és büszke állat, de gyorsan tanul és kivételesen erős – mosolyodtam el Tomas dicséretét hallva. – Egy Aerten melletti faluban vásároltam, Howe Llewellyn maga ajánlotta a kereskedőt; azt állította, egész Aglanir legjobb lovait tartják ott, és bár magam is kételkedtem ennek igazságában, be kell vallanom, a Lord nem tévedett. Ha egyszer a közelben jár, feltétlenül látogassa meg a kereskedést; én magam rögtön vásároltam egy gyönyörű és szelíd kancát is. A húgom már régóta vágyott egy saját hátasra – fűztem hozzá magyarázatként.
Elhallgattam, de nem néztem a mellettem ülő lányra, miközben feltehetően mindhárman szedtünk a tányérunkra valamit a bőségesen megrakott tálcákról. Egyrészt feltűnő lett volna, másrészt pedig neki kellett érzékelnie, hogy ez egy kitűnő alkalom lehet arra, hogy néhány egyszerű kérdéssel Drusala utazgatásaira terelje a szót; nem azért, hogy előttem vitassák meg a kérdést a fivérével, hanem azért, hogy Tomas előre megismerhesse, milyen engedélyekkel bír a hercegnő az én részemről. |
Minden egyes szóval egyre jobban irigyeltem a hercegnőt. Nem azért, aki volt, hanem azért, amit megkaphatott. Biztos voltam benne, hogy az utolsó leheletem árán is képes volnék alátámasztani apánk igazát, bármiről legyen is szó, és mégis... Úgy hittem, ebben az egyben félreismert. Természetesen nem őt hibáztattam; én voltam olyan naiv, hogy magamba fojtsam minden vágyam és álmom, hogy csupán akkor járuljak elé velük, mikor már túl késő volt ahhoz, hogy ezzel bármit is megváltoztassak. Csalódást okozott a saját gyávaságom, és kénytelen voltam megfizetni az árát; be kellett hát érnem mesékkel és történetekkel, és a reménnyel, hogy egy nap mindent magam is láthatok, ha kell, hát egy férfi oldalán. Amíg szabad voltam, semmi sem számított.
– A fivérem indulni szeretett volna – jegyeztem meg, majd ahogy eszembe jutott egy emlékkép, önkéntelenül is nevethetnékem támadt, amit csak egy széles mosollyá tudtam szelídíteni, és tekintetem a padlóra vetült. – Rég megfogadta a nagybátyámnak, hogy egyszer még legyőzi, bebizonyítja, a lovagi tornák csupán fővárosi ficsúrok hadakozásai lóval és pöcökkel. Mármint, kérem, ne vegye magára.
Talán a herceg maga is tudta, a bátyám mennyire elzárkózott a hasonló versengéstől. Soha egyetlen tornán sem vett részt; leszámítva, ha külön meghívták. Mindig azt mondta, jobban kedvelte a valódi csatát, mint a játékkatonásdit, és szívesebben is vett volna részt olyanban, habár véleményem szerint Tomas sokkal inkább politikus volt, mint azt szerette volna bevallani. Kétségtelenül élelmes volt, remekül bánt az emberekkel, és tisztában volt a törvényekkel is, méltó helyettese volt apánknak.
Hosszú esztendőkkel korábban történt, hogy Tomas ezt a fogadalmat tette Gildasnak, akkor, mikor nagybátyám másodszorra is megnyerte a tornát, s szokásos évi egyszeri látogatása helyett kétszer is megfordult Vidarban. Régre visszanyúló csata volt kettejüké, s meg kell mondjam, felettébb szórakoztató is; a néhol meglehetősen gyermeteg vita mögött, jól tudtam, Tomas ugyanúgy szereti Gildast, mintha vérrokonok lennének.
– Úgy hiszem, ebbéli tervei meghiúsultak – tettem hozzá, immár ismételten mosolytalan arccal. Habár nem beszéltem a fivéremmel róla, biztos voltam benne, hogy eszébe sem jutna tornákra készülni; nem így. Ezzel együtt pedig abbéli reményeim is semmivé foszlottak, hogy talán magával vinne a megmérettetésre.
A herceg ajánlatára előbb udvariasan, az illemnek tökéletesen megfelelően az övébe kulcsolt karomra néztem, majd fel, az arcára. Már meg sem próbáltam hazugság nyomait keresni a vonásaiban, rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren színészi képességei túlszárnyalják az én tehetségemet, ám úgy vettem észre, a gúnyt nehezére esik visszafojtania. Hogy most mégis sikerült, vagy ténylegesen őszinte volt, azt nem tudtam eldönteni. Széles mosoly terült szét arcomon. – Ne értse félre, de nem hiszek Önnek. Mindig mindennek ára van, még akkor is, ha az illetők maguk sem veszik észre. Ez egy olyan természeti törvény, amit sem Ön, sem egy szegény kereskedő sem tud áthágni.
Lassan már az ebédlő nagyterméhez értünk; épp csak az utolsó folyosón kellett végigsétálnunk, s a szemközti fal egysíkű szürkeségét máris megtörte egy kétszárnyú, vaskor pántú tölgyajtó, melynek kétoldalán, mint mindig, néma örök strázsáltak, alabárdjukon megcsillant a fáklyák narancsos fénye. Két szolgáló sietett az ellenkező irányba, mélyen meghajolva, amint a közelünkbe értek; némán bólintottam feléjük, és ők máris tovább siettek, bár biztos voltam benne, hogy összesúgtak. Nem haragudtam rájuk miatta; ha nekik ez volt a szórakozásuk, ki voltam én, hogy megtagadjam tőlük, vagy ítélkezzem felettük?
– Mindazonáltal – folytattam, miután hallótávolságon kívülre értek –, bármi is legyen az ára a segítségének, hajlandó vagyok megfizetni.
Szavaim magabiztosak voltak, és szinte gondolkodás nélkül hagyták el a számat. Őszintén hittem, hogy a herceg, minden ellenszenvem ide vagy oda, nem volna képes olyasmivel előhozakodni, amire nemet mondtam volna.
A két őr meglátva minket elénk lépett, és kitárta az ajtót. Odabent, a nagy terem közepére volt felállítva az a hosszú faasztal, melynél mindig étkeztünk, habár most sokkal gazdagabban volt díszítve, és jelentősen több gyertya is volt elhelyezve ezüst és aranytartókban, mint máskor. A szemközti, nagy falon büszkén feszült a családom aranysakál címere. Tomas az asztal mellett állt, és épp egy katonájával beszélt, ám az ajtó nyílását hallva felénk fordult.
– Fenség – hajolt meg, arcán sokkal élénkebb és sokkal őszintébb mosollyal, mint amit én valaha is ki tudtam volna kényszeríteni magamból. A katona sietősen meghajolt, és elsétált mellettünk. – Örömmel látom, hogy elfogadta a meghívást, megtiszteltetés köreinkben tudni.
Nem tévesztettem szem elől azt a kérdő pillantást, amit Tomas felém küldött, és én sem mulasztottam el némán kifejezni sikerem: igenis, képes vagyok félretenni az érzéseimet. Még ha nem is nézi ki belőlem.
Pillantásom az asztalra vetült; két tányér egymás mellett, s még egy velük szemben. Az asztalfő, és a bal kezénél lévő hely előtt is üres maradt az asztal, ott, ahol a szüleim szoktak ülni.
– Lady Gylda rajtam keresztül kér elnézést Öntől, herceg, amiért nem tud megjelenni, ám úgy érezte, kötelessége atyánk betegágya mellett maradnia – magyarázta rögvest, majd a székekre mutatott, széles gesztussal. – Kérem, üljön le!
Hagytam, hogy a herceg maga vezessen az asztalhoz, majd eldöntse, hová kíván ülni; Tomas is így tett, és addig is türelmesen várt.
– Gyönyörű vagy, kishúgom – jegyezte meg. A hangjában nem volt semmi különös, mégis éreztem az enyhe célzást hangjában.
– Mindig ez a meglepettség – feleltem egyik szemöldököm felvonva.
– Ó, nem, cseppet sem lep meg. De még a legékesebb drágakövet is nehéz megtalálni a kavicsok között, ha mindet por lepi... – ingatta meg a fejét, majd az üres helyre ült, s behúzta a székét.
– A drágakő is otromba kavicsként kezdi.
– Erről vitatkozzanak a törpök; az a kevés, aki még maradt – legyintett Tomas. Intett a fegyverhordozójának, aki addig nem messze, a sarokban állt, a fiú pedig rögtön az asztalhoz sietett, és mindhármunk poharába bort öntött a kezében lévő kancsóból. Tomas a kezébe vette a poharát, s tósztra emelte. – Igyunk hálából, amiért az Istenek biztonságban idáig kísérték útján, Celawan herceg!
Sosem szerettem különösebben a bort; elbódította az elmét és összezavarta a szemet, mindkettő olyasmi volt, amit nem engedhettem meg magamnak íjászat közben, így csak udvariasságból ittam egy apró kortyot, majd vissza is tettem az asztalra.
– Délután az istállóban jártam – kezdett bele Tomas. – Meg kell mondjam, pompás lova van! Kivételes állat. Megkérdezhetem, melyik tenyészetből vásárolta? Régóta keresek megfelelő csatamént, szívesen megnézném magam is a kínálatot!
|
Akármennyire is furcsa volt bevallanom magamnak, és akármennyire lehetetlennek is tartottam, még nekem is be kellett látnom, hogy egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra a lánnyal való társalgás új oldalról történő megközelítése. Warren volt az egyetlen, akivel mindig teljesen őszintén beszélhettem, előtte soha nem kellett megjátszanom magam, sőt, ő látott át rajtam a legkönnyebben; ismerte az összes szavam mögött felsejlő valódi értelmet. Magam sem tudom, mi ösztönzött arra, hogy ennek a fajta luxusnak akár csak a töredékét is megengedhessem magamnak Tyria Agenyrrel szemben, mégis megtettem. A lány főnemesi sarj volt, mégis merőben különbözött mindazoktól, akikkel eddig találkoztam, merészségén és éles nyelvén egy kicsit sem csorbított még az sem, hogy egy herceggel áll szemben. Való igaz, hogy sokkal jobban tetszett így, hogy továbbra is magát adta, mégsem csatározott velem; úgy sejtettem, ennek nem kevés köze lehet önnön megváltozott viselkedésemnek.
Természetesen nem mutathattam meg előtte a teljes valóságot, de valami érthetetlen oknál fogva az álarcom egy részét saját döntésemből fakadóan eltávolítottam az elé vetített képről. Az illem diktálta udvarias gesztusok és közhelyek a neveltetésem részei voltak, akármennyire is őszinte voltam vele, arról nem feledkezhettem meg, hogy egy herceg és egy főnemes lánya áll egymással szemben egy olyan várban, ahol szolgálók is bőséggel akadtak; nem beszélgethettünk úgy, mint a régi ismerősök a taverna asztala mellett.
- Valóban rendkívül talányosan hangzik – értettem egyet halvány mosollyal az arcomon, de egy kisebb főhajtással köszöntem meg, hogy minden rólam alkotott véleménye ellenére hajlandó hinni a szavamnak.
Nem tudtam eldönteni, hogy a lány mosolya a kérésemnek szól-e, vagy valami egészen másnak; a logika azt diktálta volna, hogy előbbi az igaz, de már ez alatt a rövid idő alatt is volt lehetőségem megtanulni, hogy ha Tyria Agenyrről van szó, akkor semmiben sem lehetek biztos. Én mindenestre szintúgy rámosolyogtam, akár nekem szólt a gesztus, akár nem. Miután távolabb lépett az ajtótól, én magam is elhagytam a szobát, halkan húzva be mögöttem az ajtaját, de amikor ismételten a lányhoz fordultam, ő már a homlokát ráncolva nézett maga elé. Felvont szemöldökkel követtem a tekintetét, de senkit és semmit nem láttam a folyosó másik végén; úgy sejtettem, mindössze a gondolataiba merülhetett, ezt pedig a következő szavai is alátámasztották.
A kérdése önkéntelenül is újabb halk nevetésre ösztönzött, de bólintottam egyet.
- Őszintén remélem, hogy nem fogom megbánni a döntésemet, de természetesen igen – öntöttem szavakba is a válaszomat.
Érdeklődve hallgattam, mire kíváncsi, de alig kezdett bele a kérdés bevezetésére, mindentudó mosolyra görbült a szám sarka; nagyon is gyanítottam, mire akar kilyukadni. Amikor rám pillantott, én előbb mellé léptem és felajánlottam neki a karomat, hogy ténylegesen az étkező helyiségbe kísérhessem, amennyiben nem bánta és el is fogadta a gesztust. Ha így tett, lassabb és kényelmes léptekkel indultam csak el a folyosón, tekintettel voltam arra, hogy talán hosszabban is szeretné kifejteni ezt a témát.
- A húgom számára engedélyezettek az utazások a birodalom bizonyos szegleteibe, megfelelő kíséret mellett, természetesen – bólintottam a kérdésére válaszolva. – Olyan területekre én sem engedném, amelyek veszélyt jelenthetnének ránézve, de ha tudom, hogy megfelelő szemek vigyázzák minden lépését, nem látom okát, miért tiltsam meg tőle azt, hogy megismerje Aglanirt. Általában én magam is elkísérem az utazásokra, ha pedig én nem lehetek ott, akkor olyan embert állítok mellé, akire a saját életemet is rábíznám.
Nem volt célom megfertőzni Tyria elméjét olyasmivel, amit az apja vagy a fivére nem lettek volna kész megadni számára, de valóban nem értettem, miért nem engedélyezik, hogy megfelelő kíséret mellett elhagyja Vidart. Egyszerűen csak a saját indokaimat és az ebbéli döntésem alátámasztását tártam elé, amelyben semmi intrika nem volt; ténylegesen nem kívántam megtagadni Drusalától, hogy világot lásson, hogy kielégíthesse a kíváncsiságát, mindössze az volt a feltételem, hogy vagy nekem, vagy Warrennek mellette kellett lennie a kíséretén kívül is.
- Egyelőre nem volt alkalmam megérdeklődni, hogy szeretne-e elmenni a tornára – feleltem a következő kérdésére is. – Én magam mindenképpen Aertenbe szándékozom utazni arra az időre, ezért ha a húgom is kíváncsi lenne rá, semmi akadálya, hogy ő is velem tartson – vontam vállat.
Magam mellé pillantottam, kék szemeimmel a lány finom vonásait és vörös hajzuhatagát figyelve; meg tudtam érteni, miért akarják oly’ féltve őrizni és óvni őt, de akkor sem tartottam helyes döntésnek azt, ahogyan eljártak ez ügyben. Nem az volt a megoldás, hogy eltiltják őt mindentől, mindössze a megfelelő körülményeket kellett volna megteremteniük, hogy ne eshessen bántódása egy-egy út alkalmával.
- Úgy vélem, mindenképpen fel kéne vetnie ezt a problémát a fivérének, ha lehetősége adódik rá – jegyeztem meg, továbbra is őt figyelve. Kedves, és ezúttal tényleg őszinte mosolyra húztam az ajkaimat, mielőtt folytattam volna. – Amennyiben úgy érzi, szövetségesre lenne szüksége a kérdésben, rám számíthat; szívesen szólok néhány szót az érdekében. És becsületszavamra mondom, nem kérnék semmit cserébe – tettem hozzá; ha az iménti gesztusomat elfogadta és kacsója most az enyémbe fűzve pihent, úgy csak az egyik kezemet emeltem magam elé ártatlan motivációimat bizonyítván. |
Nem lepett meg, hogy a férfi maga is szóvá tette, mennyire valószínűtlen, hogy egy efféle kérést Tomas épp velem közvetítene; habár apró, dölyfös lángocska gyúlt a lelkemben, amiért kimondta a nyilvánvalót, ezzel mintegy súlyt adva neki, mégis jobban kedveltem az efféle viselkedést, mint a felesleges szép szavakat és lényegtelen mondandókat. És mégis épp egy ilyen beszélgetésre készülök. Elég volt a fivéremmel folytatott beszélgetésünkre gondolnom ahhoz, hogy elfojtsam nem tetszésem; újra kétkedését fejezte ki azt illetően, vajon eléggé tudom-e türtőztetni magamat és a nyelvem ilyesféle, fontos ügyekben ahhoz, hogy bepillantást nyerhessek a politikai és gazdasági körökbe, melyre már évek óta kívánalmam fejeztem ki atyánk felé. Ő természetesen visszautasította, azt mondván, nem az én füleimnek való az, és bizonyosan unatkoznék, habár biztos voltam benne, hogy az igazi válasz abban rejtőzhetett, hogy nőnek születtem. Igaz, a legtöbb nemeshölgy, mint amilyen édesanyám is volt, valóban szürkének találta a megbeszéléseket, így soha nem is vágytak hasonló körökbe, ám én szerettem volna, ha elfogadják: a többség nem jelent mindenkit, és hasznos is tudok lenni. Készen álltam bizonyítani, még ha ez nem is jelentette azt, hogy eközben feladtam volna az elveimet.
– Örvendetes, ha örömét leli benne – döntöttem oldalra a fejem, érdeklődve figyelve Celawan herceg arcát. Hogy szándékosan tűnt-e a korábbinál felszabadultabbnak, vagy tényleges változásról volt szó, azt képtelen voltam eldönteni, ám látszólagos őszintesége mégis lecsípett egy darabot abból a dagadó bizonytalanságból, amit felé éreztem. – Nem szükséges bíznom Önben ahhoz, hogy elfogadjam adott szavát Még akkor sem, ha ez felettébb talányosnak is hangzik.
Tisztában voltam azzal, hogy Tomas és anyánk is okkal fejezte ki abéli bizalmát, legjobb oldalamat mutatom a hercegnek, mind öltözködési, mind viselkedési, mind szóbéli formában. Nem voltam olyan ostoba s naiv, mint azt hihették. Tudtam, hogy a szerelem, az a fajta elsöprő és heves féle, amiről a lovagi dalok és az estimesék szóltak, nem létezett, s ha mégis, mi értelme lett volna? Ami perzselően lobban fel, az épp olyan gyorsan ki is huny, azután pedig csak a szomorú, felperzselt föld és a nyomasztó hamu marad. Nem, szememben a szerelem valami más volt, lassú és folyamatosan épülő, ami kölcsönös bizalmon és közös érdekeken alapul, törődéssel, odafigyeléssel. Mint a szüleim házassága. Nem azért utasítottam el a kérőket, mert egyiküket sem szerettem, hanem mert biztos voltam benne, boldogtalan lennék, és ismételten szabad fogságba kerülnék, amit egyetlen gazdagon díszített ház sem tudott volna pótolni.
Apró gyermek korom óta abban a tudatban nevelkedtem, hogy nincs fontosabb a házam s családom szereteténél, és ugyanolyan fiatal korom óta készen álltam teljesíteni a kötelességem, méltó mód vinni tovább, s adni hozzá az Agenyr családhoz. Ám a saját életemet nem voltam hajlandó feláldozni érte; s ugyanezt nem is vártam volna el senkitől sem. Hosszas, s néha még ma is folyó taníttatásom alatt többször fennkölten hangoztatták: mi sem mutatja be kellőbb képpen háza értékeit, mint az onnét származó nemes hölgy fürgén hímző ujjai, szelíd mosolya, illedelmes kedvessége mások felé. Ha nem is abban reménykedtek, talán maga a herceg bírhat jobb belátásra, ami a házasságot való kerülgetésemet illette, bíztak benne, hogy fenntarthatja s növelheti családunk jó hírét, ami talán hozzásegíthet egy nemes kérőhöz.
Számítottam a herceg kérdésére, s már előre tudtam, hogy Tomas is ebben reménykedett. – Megtisztelne vele, Celawan herceg – húztam halovány mosolyra ajkaim, habár ez nem a férfi ajánlatának, mintsem annak szólt, hogy tudtam: Tomas és anyánk is elégedett volna, előbbi többek között megnyugodna, hogy a herceg nem neheztel rám. Vagy ha így is volt, nem tervezte kimutatni. Ez nekem épp elég volt. – Úgy hiszem, hamarosan, s ha kívánja, akár indulhatunk is.
Tettem egy lépést hátra és oldalra, hogy véletlenül se legyek az útban. Elnéztem a szemben lévő folyosó végére, és kétkedve vontam össze szemöldököm, ahogy egy olyan kérdés vetődött fel bennem, melyet már előző találkozásuk óta érlelgettem magamban. – Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?
Habár tudtam, hogy talán ismét közel járok ahhoz a vonalhoz, amit nem volt illő, s talán jogom sem volt átlépnem, kíváncsiságomat képtelen voltam kordában tartani, s ami azt illette, nem is igen akartam.
– Láttam Önön, hogy nem ért egyet a családommal, a hölgyek utazásait illetően, s testvére is épp Nemetona Kőtrnyaiban tartózkodik... Talán a hercegnő szabadon járhat az országban? – pillantottam fel rá érdeklődve. Olyasféle kijelentés volt ez részéről, amelyet valószínűleg ott helyben tovább is vittem volna, ha nem törnek elő belőlem a kételyeim. Ha kiderült volna, hogy egy olyan fontos személyt is, mint Drusala hercegnő, hagyják, hogy (a megfelelő kíséret mellett) arra járjon, amerre szeretne, az talán hatással lehetett volna Tomasra. Önző voltam, amiért atyánk betegségét igyekeztem a magam hasznára fordítani, ám túl régóta égett bennem ez a vágy ahhoz, hogy most csak úgy elsétáljak a kínálkozó lehetőség mellett. – Elmegy talán a Teremtés napi tornára is? Sajnos csak Gildas nagybátyám meséiből ismeretes a számomra, ám olyasminek tűnik, amiért érdemes utazni, s meg is tenném, amennyiben módom lenne rá. |
Tisztán láttam, hogy nem tudtam meggyőzni a lányt világunk igaz valójáról. Tyria megmakacsolta magát, alighanem már előre eldöntötte, hogy bármit is mondok, el fogja engedni a füle mellett minden szavamat; nem tudhattam, a fenyegetést mennyire érezte meg vagy vette komolyan, abba azonban látszólag bele sem gondolt, hogy a hazug valóságról általam elé festett képpel nem ráijeszteni akartam, sőt. Elővigyázatosságra akartam inteni, hogy ne törje össze végérvényesen a rideg valóság, hiszen előbb-utóbb majd neki is meg kell majd azt tapasztalnia. A vörös hajú szépség olyan érzést váltott ki belőlem, mint a húgom; Drusala eszes volt, és már jóval többet látott a világból, mint Tyria, de a valódi kegyetlenség még számára is ismeretlen volt, ezen pedig nem kívántam változtatni. Gyakran mondogattam magamnak, hogy képes lennék őt feláldozni céljaim oltárán, de olyankor egy kedves barátom mindig figyelmeztetett, hogy ha valaki rosszul bánna vele, alighanem én magam törném el az illető mindkét kezét és vágnám el a torkát, miután úgy ítéltem meg, hogy eleget szenvedett.
Néha attól tartottam, hogy igaza van.
A lány szavai bizonyították a sejtéseimet: nem értette meg, amit mondani akartam neki. Hangja és arca is semleges, közömbös és üres maradt, de ez már aligha volt az én dolgom; Én megpróbáltam. Amennyiben nem volt hajlandó a szavak mögé látni és megfogadni a bennük rejlő tanácsot és figyelmezetést, azt már teljességgel az ő magányügye volt.
- Őszintén remélem, hogy soha nem kell majd mindazt, amit most nem hisz el nekem – feleltem röviden, ajkaimon halvány, kissé keserű mosoly játszott. Valóban őszinte voltam, a lány bátorsága becsülendő tulajdonság lett volna, csak egy kicsit lett volna szükséges csiszolni a modortalanságán, és valódi kincs válhatott volna belőle; félő volt azonban, hogy mindez egyszerűen kárba vész, ha továbbra is ilyen magabiztos naivitással tekint a világra.
Nehéz volt eldöntenem, hogy örvendtem-e, vagy inkább bosszússá váltam, amikor felbukkant Tomas egyik embere. Nem örültem kifejezetten az érkezésének, ennek ellenére egy főhajtással fogadtam az üdvözlését, figyelmesen hallgatva a mondanivalóját. Ezek szerint mégis eljutott a hír egészen odáig, gondoltam, noha való igaz volt, hogy a meglepetésembe nem volt belekalkulálva a találkozás a mellettem álló önérzetes, makrancos hölggyel. Az említett hölgy azonban nyilvánvalóan az egyértelmű egérutat látta az érkezőben, egy soha vissza nem térő alkalmat arra, hogy elmenekülhessen előlem; legalábbis erre utalt az, hogy még válaszolni sem volt időm a szolgálónak, máris magamra vonta a figyelmét, távozásra készen.
Megszólításom megvető hangsúlyát hallva megrándult a szám sarka, de nem mondtam semmit, jobb kezem a felsőtestem elé emelve hajoltam meg a kisasszony előtt.
- Megtiszteltetés volt a társaságát élvezni, Lady Tyria. – Addigra már jól tudtam, mennyire gyűlöli a megjátszott udvariasságot és a behízelgő mosolyt, amit az arcomra öltöttem; talán pont ezért szórakoztatott annyira a helyzet. A szolgáló jelenlétében már aligha adhatta jelét nemtetszésnek, én pedig előbbi figyelmeztetésem megalapozásául nem voltam rest ezt az orra alá dörgölni.
Tekintetem hosszan követte a lány távolodó alakját, csak azután fordultam vissza Tomas emberéhez és utasítottam, hogy egyelőre kísérjen a szobámba; úgy döntöttem, ráérek akkor szót váltani Vidar helyettes urával, amikor már ő is kevésbé lesz elfoglalt.
Délutáni beszélgetésünk alkalmával egyetlen szóval sem említettem Tomasnak a húga tiszteletlen viselkedését. Természetesen említést tettem arról, hogy találkoztunk, de a kedves kis közjátékról és Tyria keresetlen szavairól elfelejtettem említést tenni; ha később a lány mégis be akarta vallani ezt a fivérének, az az ő dolga volt, számomra az sem okozott volna nehézséget, hogy később megmagyarázzam a fiatal uraságnak, én miért nem szóltam erről.
Vidar várában tágas és kényelmes lakosztályt készítettek elő nekem, ahogy az várható is volt. A délután folyamán lepihentem, miután kezdtem megérezni fáradt tagjaimban, hogy tulajdonképpen napok óta csak úton voltam; a kora esti órákra azonban megfelelő viseletbe öltöztem át, tudván, hogy bizonyosan számíthatok egy vacsorára invitálásra is, amit nem szándékoztam elutasítani. Nem mondhatnám, hogy különösebben meglepett, amikor női cipősarkak árulkodó kopogását hallottam meg a folyosón a szobám felé közeledni – leplezetlen kíváncsisággal vártam, mit fog lépni Tyria a találkozásunkat követően, és a fejemet tettem volna rá, hogy perceken belül az ő kezei fognak bebocsátást kérni az ajtómon. Egyszerű, de díszes darabokat viseltem, jórészt fekete színeket, de ingemet és hosszú köpenyemet is arany hímzés és szegélyezés díszítette; jómagam nem voltam annyira piperkőc, mint egyesek az udvarban, de hiába nem kedveltem különösebben a díszes darabokat, a rangomat meg kellett mutatnom valahogyan.
A rövid kopogást meghallva nem játszottam el a nagyvágyú herceget, magam léptem oda az ajtóhoz és nyitottam ki azt, de meg sem próbáltam meglepetést színlelni, mikor egy ragyogó, vörös hajú szépséget pillantottam meg magam előtt, ezúttal sokkal előkelőbb ruhadarabokban, mint a legutóbb. Gyönyörű volt, ám az arcán visszaköszönő pír komolyságában kevésbé voltam biztos.
- Lady Tyria – hajoltam meg előtte, ajkaimat lassú mosolyra húzva, ahogy felegyenesedtem. – Kételkedem benne, hogy a fivére éppen Önt küldené hozzám ezzel a kérdéssel, de ragyogó szépsége láttán bizonyosan megfeledkezhetem erről az apróságról. Örömömre szolgálna az Önök társaságában elkölteni a vacsorát – válaszoltam meg a kérdést is; azt gyanítottam, szavaim zavarba fogják hozni, vagy egyszerűen csak összezavarják, hiszen az udvarias gesztusokat megtartottam ugyan, de minden szavam őszinte volt.
Szemöldököm csak akkor emelkedett feljebb egy kissé, amikor a lány felnézett rám – nem volt barátságos csillogás a szemeiben, ahogy mosolyt sem láttam az ajkain, tekintete viszont nem volt olyan kemény és ítélkező, mint az előző találkozásunk alkalmával. Bocsánatkérését és visszakozását hallva talán az én reakcióm is meglephette: halkan felnevettem, de nem sértően vagy tiszteletlenül, mindössze őszintén és vidáman.
- Biztosíthatom, hogy nem kell aggódnia, hölgyem – feleltem, nevetésem mosollyá szelídítve. – A bocsánatát kérem, ha szavaim fenyegetően hangozhattak, de a szavamat adom, hogy nem célom eljátszani a gyermeteg, sértődékeny herceg szerepét. Őszintesége tulajdonképpen üdítő változatosságként hatott, és bár nem túl hízelgő véleményében kifejtette, hogy nem bízik bennem, remélem, elfogadja a most adott ígéretem.
Kék szemeimmel a lány arcát és tekintetét kutattam, kíváncsi voltam rá, hogyan fogadja, ha én magam is enyhülést mutatok a délután történtekhez képest. Érdeklődve vártam a reakcióját, és csak azután váltottam témát, ha ezt megbeszéltük magunk között.
- Szabad érdeklődnöm, hogy mikor tálalják a vacsorát? – kérdeztem aztán puszta kedves udvariassággal, ügyeltem rá, hogy továbbra se érezhesse úgy, megjátszom magam előtte. Egy kissé meghajtottam a fejem, úgy folytattam, mielőtt szemeimet ismét ráemeltem volna. – Amennyiben kegyed elfogadja részemről ezt a békejobbot, megtisztelne, ha én kísérhetném az asztalhoz. |
Tudtam, hogy messzire mentem, az első szótól kezdve; és ennek ellenére sem jutott eszembe visszafogni magam, nem mintha már lett volna értelme. Minden szó, amit mondtam, igaz volt, és cicoma nélküli, olyasféle modortalanságot hordozott, amitől anyám szégyenkezve fordította volna el a fejét. Talán nekem is úgy kellett volna tennem, és rögvest bocsánatot kérnem, helyette azonban kitartóan néztem fel a hercegre, habár szándékos csendje egy cseppet zavart. Gondolataim egyre csak gyűltek, ám különösebb, erősebb érzelmet nem váltott ki belőlem. Talán kellett volna.
Mikor végül megszólalt, megdöbbentett; nem csak az, amit mondott, habár az is, hanem főként az, ahogy tette. Sem a hangjában, sem az arcán nem volt nyoma semmilyen érzelemnek, a szavai tárgyilagosnak és előre megfontoltnak tűnt, mintha pontosan jól tudná és számítana is rá, mit vált ki másokból ezzel. A kérdése csendes fenyegetés, vagy legalábbis annak lehetőségét hordozta magában; és még ennek ellenére is, valami groteszk módon, sokkal könnyebben meg tudtam gyürkőzni ezzel az arcával, mint amit egyébként mutatott. Nem tudtam, mennyire igazi, de valahogy úgy éreztem, közelebb áll a valósághoz, hogy szavai, de legalább egy jelentős részük, a saját gondolatait tükrözik.
Ahogy előtte ő, most én hallgattam végig csendben és rezzenéstelen arccal, amit mondott. Nem volt kellemes, és a kétely is felütötte ronda fejét bennem saját tetteim helyességét illetően, és mégis… Valahol megnyugtatott. Egy cseppet. Másrészt pedig elbizonytalanodtam azt illetően, milyen messzire menne el, ami a jogait illette. Megtehette volna, hogy sértésnek vegye a szavaimat, tiszteletlenségnek, és megjegyezze magának, ami nem jelentett volna jót. Ám mindezt már csak utána gondoltam végig – és akkor sem szívtam volna vissza a szavaim.
– Köszönöm az őszinteségét, Celawan herceg – szólaltam meg végül, kifejezéstelen arccal és hanggal. – És hadd fejezzem ki mélységesen sajnálatom, amiért Ön csak ezt látja a világban.
Nem tudom, erre mi volt a válasza; egy újabb gúnyos mosoly, vagy közömbös szavak mögé bújtatott figyelmeztetés, és ha túl hosszú volt, talán meg is zavarták; egy szolgáló sietett ugyanis felénk, s már messziről felismertem benne Tomas fegyverhordozóját; nem csak a modora, többek között a ruhája is egy cseppet magasztosabb volt a többieknél. Csizmája alatt felkavarodott a por, ahogy hosszú léptekkel hozzánk sietett.
– Fenség, Lady Tyria – hajolt meg mélyen, mikor közel ért; láthatóan sietett. – Kérem, bocsássák meg a zavarást; Lord Tomas szívélyes üdvözletét küldi és elnézését kéri, amiért nem várta Önt méltó módon, Fenség, s most sem lehet személyesen jelen, ám fontos tanácskozáson vesz részt, mely nem halasztható el. Megkért, hogy közvetítsem: nemes jelenléte megtiszteltetés az Agenyr családnak, s egész Vidarnak. Ha megengedi, s úgy kívánja, a tanácsterembe vezethetem Fenségét, illetőleg az Önnek előkészített lakosztályba, amennyiben pihenni kíván…
Nem tudtam eldönteni, a szolga megjelenése pontosan milyen érzéseket keltett bennem, ám abban biztos voltam, hogy áldásként jött. Kihúztam magam, még annál is jobban, mint előtte, és a férfi felé fordultam, most jelentősen kevesebb vehemenciával, mint korábban.
– Elnézését kérem, Fenség, ám úgy hiszem, távoznom volna illő. Sem megjelenésem, sem hozzáértésem nem vetekedhet a fiatal Úréval, s nem szeretném tovább terhelni Önt a társaságommal. Megbocsájt?
Amennyiben többé-kevésbé igenlő választ kaptam, úgy egy kifogástalan puklit követően ott hagytam őket; ha nem, úgy csak azután siettem vissza az istállókhoz, hogy elkísértem őket.
Még aznap délután beszéltem Tomasszal. Sosem titkoltam el előle semmit, így azt sem, hogy szót váltottam a herceggel, s bár a pontos részleteket gondosan kihagytam, bátyám így is, úgy is túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, mi történt. A beszélgetés végén tőle is vegyes érzelmekkel váltam el; talán igazuk volt. Mindkettejüknek. Habár továbbra sem értettem egyet a férfi őszinteségről alkotott véleményével, Tomas rávilágított arra, hogy a herceg rangjánál fogva, tetszik vagy sem, az ország egyik legbefolyásosabb embere, és semmilyen ellenszenv sem jogosít fel arra, hogy másként bánjak vele. Akkor nem, ha az Agenyreket képviseled, és tetteid az egész családunkra kihatással vannak; ezt mondta, legalábbis majdnem ezt, cseppet hosszabban, tele olyan fordulatokkal és igazságokkal, melyet atyánk már számtalanszor elmondott előtte. Más szavai vagy sem, az értékükön nem változtatott, és elszégyelltem magam. Nem azért, mert tiszteletlenül viselkedtem, hanem azért, mert bele sem gondoltam, mit jelenthet ez a családomra nézve. Képes lett volna Celawan herceg sértett gyermek módjára elárulni, esetleg a későbbiekben rossz hírét gerjeszteni a családomnak, vagy másképp kárunkat okozni? Nem tudtam. Ám maga a lehetőség is nyugtalansággal és bizonytalansággal töltött el. Nem hagyhattam, hogy önnön ostobaságomnak más lássa kárát, az olyan ár, amit nem voltam hajlandó megfizetni.
Lépteim visszhangoztak a vár kő falai között, ahogy végigsétáltam a folyosón; kényelmes bőrcsizmám kénytelen voltam egy kétség kívül csinos, ám kellemetlen és hangosan kopogó cipőre cserélni. Ez egyszer a fivérem volt az, aki ragaszkodott a formaságokhoz; az egyik szolgálólánnyal küldött üzenetet, miszerint a herceg itt tartózkodása idején igyekezzek a legjobb oldalam mutatni ettől fogva, és kerülni mindent, ami méltatlan – többek között az íjászatot is. Utóbbiban nem voltam hajlandó engedi, ám néha még én is élveztem a finom anyagok érintését; igaz, nem most.
Biztos voltam benne, hogy Celawan herceg már messziről hallotta, hogy jön valaki, így reméltem, hogy mikor végül kurtán bekopogtam az ajtón, nem lepődött meg, hogy még egy rossz lépést róhasson fel nekem. Míg az ajtó nyílására, vagy engedélyre vártam, vettem egy utolsó, mély lélegzetet, és mikor így vagy úgy, de szembekerültem a férfival, szégyenkező pír ült az arcomra.
– Celawan herceg – hajoltam meg illedelmesen, mielőtt ismét felegyenesedtem volna. – Bocsásson meg, hogy itt zavarom. A fivérem érdeklődni szeretne, velünk kívánja-e költeni a vacsorát, vagy inkább a szobájába óhajtja-e kéretni.
Egyértelmű volt, hogy bár a kérdésem valós volt (bár Tomas nem épp engem bízott meg ezzel, hanem a már emlegetett fegyverhordozóját, akit út közben értem utol), csupán hivatalos ürügy. Nem tudom, ez mennyire látszódott az arcán, vagy tette szóvá, ám kellő szünet után én magam hoztam szóba.
– Illetve… Szeretném az elnézését kérni a korábbi viselkedésemért – feleltem végül, felnézve rá. Habár továbbra sem mosolyogtam, az arcomon legalább puha kifejezés ült. – Sajnálom, ha bármiképp tiszteletlen voltam Önnel; nem állt szándékomban megsérteni Önt, és kérem, ne hagyja, hogy az Agenyr név emiatt csorbuljon a szemében; a tetteimért egyedül én vagyok felelős, így ha valakit, hát engem tartson kevesebbre. |
Miután Furtim lepakolt az üres asztalra, egy széket helyezett velem szem, hogy ne kelljen rá felnéznem felegyenesedtem és úgy figyeltem a mondandóját. Ami meglepően, úgy hangzott, mint valami árusé, de tetszett, hogy igy adta elő az árakat, amit megkivánt az árujáért. Ám nem volt tetszésemre, sokalltam egy bundáért ennyit, de ezt nem mutattam ki a lány felé, még. Figyeltem minden szavát, mozdulatát, mikor közelebb hajolt csak elmosolyodtam, főleg azután, hogy ilyen komolyra vette a mondandóját. Mikor felkelt a székből és elkezdte rámolni az áruját éreztem, hogy kellene mondanom valamit az ajánlatára, főleg miután úgy próbált rám hatni ahogy. Először az ár, aztán egy jó ajánlat, majd bűntudat keltés, hogy a legjobb ajánlatot szalasztom el, ha nem mondok igent az árra, amit mond. Kezdtem volna beleegyezni az üzletbe, mikor az ajtó felől kopogás zaja zöngette meg a szoba pillanatnyi csendjét. Felkeltem az ágyból, de feligyeltem a lány nagyon is gyanús viselkedésére. Rögtön a kadja markolatára tette a kezét, de ekkor benyutott a kocsmáros étellel és itallal, amit nekem adott, mivel látta, hogy az asztal pillanatnyilag foglalt. Én lehelyeztem az ágyra a kapott kosztot, de Furtim pillanatról pillanatra furcsább lett. Furcsának titulálta a rendelésem, pedig ő is látta, mikor kértem, bár nem voltam benne most már biztos, hogy megértette a kézmozdulatot. Mikor az ablakhoz sietett és kinézett rajta, felvontam a szemöldököm, majd hirtelen összeráncoltam. Valami szökevénnyel lenne dolgom? Keresett személy? Miért ilyen gyanús? Villant át megannyi kérdés a fejemben. Felkaptam egy korsót az ágyamra helyezett fa tálcáról és lassan belekortyoltam, miközben a lányt figyeltem.
-Nos, ez egy igen gyanús fellángolás volt... Furtim. Még ha az ajánlatod el is fogadnám, ezek után, talán illene tudnom, biztosan a te árud, amit kivánsz eladni? Mert nekem már kezd úgy tűnni, hogy loptad és üldöznek, azért vagy ilyen gyanakvó... - mondtam kenterfalazás nélkül a lánynak, bár kicsit furán hangozhatott a mondandóm, mivel a korsót még a szám előtt tartottam.
-Mellesleg az ételt és az italt, én rendeltem, azzal a kézmozdulattal, amit láttál, pontosabban italt, de úgy tűnik a tulaj megkedvelte a vonzó hátsód... és kaptál egy csirkét... úgyhogy ha éhes vagy, akkor csak hajrá, mert én nem fogom megenni, ha már te kaptad ajándékba... -tettem még hozzá egy teljesen más hangnemben, inkább olyan megmagyarázó, kedvesebb hangsúllyal jött ki a mondani valóm a lány felé. Lehet ez egy kicsit összezavaró számára, de nekem is eléggé összezavaró volt az, ahogy viselkedett és nem tudom mire gondoljak. Merjek tőle vásárolni ezek után? Ekkor ugrott be a gondolat, amely nem volt kedves de spórolok vele néhány aranyat.
-Megveszek egy választott prémet három aranyért és nem szólok az őröknek a gyanús viselkedésed miatt? De mig átgondolod az üzletet, nyugodtan ülj le és fogyaszd el az ajándékod, mielőtt kihűl... - ezzel a kettős sunyi, majd kedves mosollyal úgy döntöttem időt adok a lánynak és magam is a holmijaimhoz mentem és elkezdtem pakolászni köztük. Megnéztem megsérült-e valami a szállitás, pontosabban a földre vágásom miatt, mert volt benne pár vékonyabb de szépen munkált penge is.
|
Valami különös, és ismerős kézmozdulatot tett Eran még a kocsmásnak a lépcső tetején.Elindultunk a recsegő falépcsőn felfelé, és egy keskeny folyosóra jutottunk. Megigazítottam a vállamra nehezedő árut. A legutolsó szobába tértünk be.
Beléptem a szobába, ami csupán a neki szánt feladatot tudta elvégezni: akkora volt, hogy kettő, talán három ember kényelmesen tudjon éjszakázni benne. Egyetlen nagyobb ágy volt é egy asztal két székkel. Az asztalon semmi nem volt, ezért oda raktam le a holmimat. Eranra néztem, aki az ágyon ülve tette fel kérdését.
Megfogtam egy széket és letettem vele szemben, majd helyet foglaltam:
-Én mondok tizenkettőt, te mondasz kilencet. Aztán rávágom, hogy tizenegy. Te ragaszkodsz a kilenchez. Ekkor felemelem a hangomat, és tíz lesz az utolsó ajánlatom. -hajoltam közelebb hozzá, majd hirtelen kihúztam magam és eddigi közömbös arckifejezésem komolyabb lett:-De odaadok egy általad választott prémet öt aranyért is ha...-ittmegálltam és hagyta a levegőben lógni ezt a mondatot. Úgy tettem, mintha erősen elgondolkoznék, de végül csak felálltam és a holmimhoz lépve elkezdtem rendezgetni:-Persze megértem ha nem érdekel az ajánlatom...-moyogtam, ekkor kopogtak az ajtón. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és a kezem automatikusan csúszott a kardom markolatára. Nem sok hiányzott és ki is húzom a hüvelyből, de csak a kocsmás nyitott be, egy tálcával a kezében. Rajta két korsó sör, és egy sült csirke. Esküszöm összefolyt a nyál a számban. Hónapok óta nem ettem fűszerekkel ízesített sült húst.
A portékám mellé helyezte és úgy mondta:
-"A házajándéka!"-azzal ugyan olyan vogyorral kihátrált mint amit akkor villantott felém, mikor az aranypénzt kapta. Eranra néztem:
-Valami nincs rendben..-suttogtam mikor becsukta az ajtót. Azonnal a kis ablakhoz sétáltam, és megnéztem-egyrészt azt, hogy a lovam a helyén van-e, mársrészt-,hogy nincsennek-e őrök, ne adj'isten Begyűjtők a ház körül. Senki. És ez még gyanúsabb volt számomra, mint ha ott lett volna bárki is.
Vihar előtti csend.
Csak tudnám, hogyan képes bárki nyugodtan álomra hajtani itt a fejét!
Visszasétáltam az asztalhoz és Eranra néztem. Minnél előbb túlesünk az üzleten annál előbb mehetek innen. Legalább lesz egy kis pénzem. Elkölthetem ennivalóra, mert bár nálam is van mindig egy kevés, de a frissen sült hússal semmi sem vetélkedhet. Ezt csak azok tudják, akik rá vannak kényszerülve , hogy napi szinten egyenek íztelen ételeket. Egy nemes el sem tudja képzelni. Ahogyan azt sem, hogy a szabadban éjszakázzon, meneküljön vagy éppen éljen, egyedül. |
Tyria kezdett egyre inkább egy kitörni készülő vulkánra emlékeztetni; látszólag magába fojtotta minden indulatát, sértettségét és kényelmetlenségét, én pedig már vártam a pillanatot, hogy mikor és hogyan fogja elveszíteni az irányítást udvarias és kimért álcája felett. Tömören, nyersen, elutasítón felelt, bármit is mondtam – már ha egyáltalán reagált a szavaimra. Még akkor is észrevehetően feljebb emelte az orrát, amikor udvariasan és őszintén válaszoltam az aggodalmaira; fogalmam sincs, mi járhatott a fejében, de alighanem talált valamit a mondatok között, ami elég okot adott számára, hogy sértőnek találja azt.
Amikor hirtelen megtorpant és heves, indulatos mozdulattal szembe fordult velem, tudtam: itt az idő. Addig az árulkodó kérdésemig volt csak képes türtőztetni magát, én pedig kíváncsian vártam, hogyan fog erre felelni, mennyire lesz képes uralkodni magán és megőrizni a nemes hölgyhöz méltó viselkedést és tartást.
Rá kellett azonban jönnöm, hogy semennyire.
Egyszer sem szakítottam félbe a lányt; akkor sem, amikor könnyedén megtehettem volna, és akkor sem, amikor kedvem támadt megtenni. Arcomról eltűntek, és ezúttal végig teljességgel hiányoztak is a barátságosság vagy a kedvesség gesztusai, már az első szavától fogva – ugyanolyan szándékos volt ez is, mint bármi más, amit eddig az irányában cselekedtem. Talán szerette volna azt hinni, hogy egy ilyen kitörés lesz az a valami, ami felfeszítheti azt az általa vélt álarcot; talán igaza is lett volna, ha nem velem áll szemben. Az a maszk azonban már túlságosan is hozzám nőtt, túl régóta volt már a részem és túl sokat kockáztattam volna a hiányával ahhoz, hogy egy főnemes lányának nyerssége akár csak egy repedést is ejthessen rajta.
Amikor Tyria láthatóan befejezte a mondanivalóját, szándékosan hosszú percekig álltam némán vele szemben, kék szemeim kérlelhetetlenül függtek az arcán, pillantásom azonban kifürkészhetetlen maradt. Azt akartam, hogy a beálló csendben ő maga is mérlegelje a szavait, nem az én, hanem a saját érdekében; magától is rá kellett jönnie, hogy önnön véleménye szerint mekkora hibát követett most el, még azelőtt, hogy én rávilágítottam volna erre.
- Nem tart attól, hogy ez a kis közjáték milyen hatással lesz a családjával kapcsolatban kialakított véleményemre, Lady Tyria? – kérdeztem aztán; nem emeltem fel a hangomat, a nyugodtságom azonban jóval veszedelmesebben tudott hatni, mint néhány dühösen csattanó szó. – Úgy vélem, sem nagyra tartott édesapja, sem pedig a fivére nem örülne túlságosan annak, ha megtudnák, mit engedett meg magának velem szemben az imént.
Szavaim talán fenyegetően hathattak; ha annak vette, ha nem, én egyiket sem bántam, hiszen az ő döntése volt. Nem állt szándékomban a gyerekesség szintjére süllyedni, hogy jelentsem a család fejének az ifjú hölgy arcátlanságát, neki ezt azonban nem kellett tudnia; ha számolt a lehetőséggel, akkor helyesen tette, ha viszont azt is eldöntötte a csinos kis fejében, hogy minden bizonnyal nem vetemednék ilyesmire, akkor talán mégsem volt olyan okos, mint amennyire először annak véltem. Minden okom és jogom meg lett volna rá, hogy így tegyek, de aligha értem volna el vele bármit is azon kívül, hogy szégyenbe hozom őt magát és a teljes családját is. Egyelőre úgy döntöttem, adok neki egy esélyt; bevallotta, hogy nem volt lehetősége megismerni a birodalom többi részét, Vidar burkában felnőni pedig talán egyet jelentett az ilyesféle naivitással. Nagylelkűnek és elnézőnek kellett lennem, kivételen.
- Miért vadássza oly’ kétségbeesetten az őszinteséget? Ön is azok közé tartozik talán, akik jobban értékelik azt egy kegyes hazugságnál? – fűztem tovább a szavaimat, hangom továbbra is nyers maradt, de utóbbi kérdésem közben gúnyos mosolyra görbült a szám mindkét sarka; meg sem próbáltam elrejteni az erről alkotott megvető véleményemet. – Higgye el, sokakat ismerek, akik ezt az elvet vallották, de végül mindannyian csalódni voltak kénytelenek, aztán örökre megfeledkeztek erről az ostobaságról. Mi okunk lenne őszintének lenni egymáshoz? Talán itt, Vidarban még lehet valamennyi értéke az igaz szónak, ez esetben azonban azt ajánlom, ne akarja megismerni a birodalom többi részét. Az őszinteség olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak, ha túl akarunk élni, mert minden egyes őszinte szóval olyan kést adhatunk valaki más kezébe, amit később könnyedén a saját hátunkban találhatunk meg. Ezt vésse jól az eszébe, mielőtt elvágyódik akár a fővárosba, akár valahova máshova. – Hosszas okfejtésem közben egyszer sem hagytam, hogy félbeszakítson; azt akartam, hogy figyeljen rám, és jegyezzen meg mindent, amit mondok neki, ha már sem az apjára, sem pedig a fivérére nem számíthatott az élet leckéi területén. Hangszínem továbbra sem változott meg, nem lett emelkedett és szónoki, sem pedig dühtől eltorzuló, világunk és életünk nagy igazságai könnyedén, nyugodtan peregtek le az ajkaimról. – Mind az igazságnak, mind pedig a hazugságnak megvannak a maguk szükséges határai, Lady Tyria; javaslom, hogy Ön is igyekezzen megtalálni ezeket a saját esetében. Ha a világunk az őszinteségre épült volna, már réges-régen kiirtottuk volna egymást – tettem hozzá hűvös mosollyal.
Ha a lány esetleg szólni kívánt – ha akart, vagy mert volna egyáltalán bármit is felelni –, úgy udvariasan megvártam, hogy hangot adjon a véleményének, csak azután szólaltam meg ismét; amennyiben azonban nem válaszolt, vagy csak hosszabb hatásszünetet tartott, míg feldolgozta a szavaimat, akkor nem vártam meg, hogy rátaláljon a hangjára.
- Ami pedig a személyes indokaimat jelenti, hadd nyugtassam meg, hogy már hallotta őket, kisasszony – adtam választ nagyvonalúan a lány leginkább zavaró kérdésre is. – Személyes kötelességemnek éreztem tudatni legalább Önnel, hogy az öccse jól van, és még ha neheztel is a családjára, soha nem feledkezett meg róluk. |
Miután Furtim is kikötötte a lovát és lepakolta az árut, amit szeretnék tőle átvenni, beléptünk a kis kocsmácskába, bár láttam a szemem sarkából, hogy a lány nem szívesen válik meg a patásától. Nem tudtam, hogy ennyire kötődik az állathoz, vagy csak tart hogy valaki részegen összetéveszti a sajátjával, bár azt hiszem ebben az esetben az én lovamat hamarabb vinnék el, mivel egy pokrócot és egy kisebb táskát, amibe csak fölösleges összetőrt holmi volt kint hagytam. Mivel én magam annyira nem kötődők a lopott patásomhoz, most csalinak lesz használva, mert ha ellopnák a lány lovát lehet nem kötne velem üzletet. A végén még rám is fogná, hogy vannak társaim és én loptam meg. Na erre igazán nem vágytam. Miután kitisztultak a gondolataim felemeltem a fejem a kocsmásra, aki gyanakvóan nézett végig rajtam, hiába fizettem ki a szobát, nem nagyon nézte el, hogy az arcom többségét rejtegetve hordom ruházatom, nem vagyok valami bizalomgerjesztő. Azonban mikor megpillantottam mögöttem a lányt, már kíváncsiskodó tekintettel méregetett minket, aztán jól le is húzta a lányt, amikor nem is óhajt szobát kivenni. Őszintén kifizettem volna én a lány részét ha annyira követelve volna a tulaj az aranyat, végül jól jártam spóroltam egy keveset, bár még nem tudom mennyire drágán adja a lány az áruját, de felkészültem a legrosszabbakra is. Elindultam felfelé a recsegő fából készült lépcsőn, amely a vállamon lévő súlytól még hangosabban nyekergett minden lépésem alatt, miután a lány megadta nekem a jelet azzal a "mehetünk" nézésével. Mielőtt eltűntem volna a sarkon, a többiektől ellesett kéz jelet intettem a tulaj felé aki ebből tudta, hogy felkéne dobnia egy vagy kettő korsóval meg valami étket is mellé. Tekintettem a lány vonzó külsöjére van egy olyan érzésem, hogy hiába kértem egy adagot, ő ingyen fog kapni italt, mondván, hogy a ház ajándéka vagy ki tudja. Meg kellett vallanom örültem, hogy velem volt a lány, mert igy a gyanús alakom kopásnak indult, ugyan is ha már egy ilyen hölgyet hoztam fel "üzlet miatt" rossz ember nem lehetek az ilyen emberek szemébe, akik itt portyáznak.
A kézjel elhintése után eltűntem a lépcső fordulójába és egy vékony folyosón haladtam végig a legutolsó szoba felé, amelyet pár napig a magaménak tudhatok. Kinyitottam az ajtót, mindenféle zár nyitás nélkül, ugyan is fölöslegesnek véltem bezárni, ha semmilyen értékem nincsen bent. Miután beléptem a szobába a dolgaimat ledobtam a sarokba, amely nagyobb csörömpöléssel terült el a földön, az se érdekelt, hogy néhány darabom kiesett a helyéről. Lehuppantam az ágyra, mig a lány besétált az ajtón aztán rákönyököltem a combomba és belehelyeztem a tenyerembe az arcom, úgy néztem a lányra kérdően.
-Mivel az én ajánlatom nem volt elég jó, azt hiszem az lesz a legjobb, ha te mondod mit, mennyit kérsz az árudért, aztán kiderül, hogy nekem is megfelel-e...Talán igy a legegyszerűbb, úgyhogy mit kívánsz? - Tettem fel a kérdést a lány felé meg se várva, hogy kényelembe helyezze magát.
|
Csendben haladtunk uticélunk felé. Eran hirtelen gyorsított, és elém ment. Nem volt túl szép látvány a lova hátsója, és csak remélni mertem, hogy nem éppen most fogja elvégezni szükségletes ürítéseit a ló. Láttam, ahogyan megmozdítja a farkát, mire kicsit lelassulva hagytam helyet magam és a ló között. Nem akartam abba a kellemetlen helyzetbe kerülni,hogy egy ló csapjon orron.
Ahogyan az út végére értünk, már láttam a kis fogadót. Nem lehetnek túl nagy szobái, ez már kívülről is látható. Aljában kis kocsma volt, mint a legtöbb hasonló épületben.
Továbbra is szótlanul követtem őt, majd én is kikötöttem a lovamat az oszlophoz, egy jó szoros görccsel. Mégsem kéne, hogy elvigyék...~nyugtáztam magamban.
Eszem ágában sem volt otthagyni az árumat, sőt, a lovamat sem szívesen hagytam magam mögött. Ám ha ellopnák, csak egyet tudnék mondani: a szükség kényszeryti az embert. Még ha az az ember egy tünde is, akinek ereiben mágusvér csörgedezik. Lopnék új lovat. Azért be kell vallanom, ehhez sem tiztességes úton jutottam hozzá...
Követve Eran példáját leemeltem a lovamról a holmimat-ami alatt a két nagyobb nyeregtáskát, valamint pár prémet értek-és felé fordultam:
-Tökéletes.-tudtam le ennyivel a választ. Úgysem terveztem sokáig maradni. Mikor megbeszélünk minden szükséges dolgot, valószínüleg szépen elindulok. Talán éjszakára keresek szállást, de valószínüleg a közeli erdőkben fogok tanyázni. Legjobban mégis annak örülnék, ha pillanatok alatt el tudnám magamat teleportálni valahovájó messze innen és Rheyától is. Túl sok rossz emlék köt a helyhez...Bár bevallom, Vidarban kevésszer jártam, de a környék örökké az emlékeimbe véste magát. Az éjszakák, amiket egyedül kellett töltenem, miközben folyamatosan arra törekedtem, hogy minél messzebbre jussak Nemetonától...
Mélyen a gondolataimba merültem egy kis időre, de automatikusan követtem Erant. Belépve a kis kcsmába, megcsapott az alkohol és az étel szaga. Egy szinte láthatatlan fintor után figyeltem, ahogyan egy kövér emberke kilép a pult mögül, és odajön hozzánk.
Közben egy részeg disznófelháborító megjegyzést tett rám. Egyik kezem ökölbe szorult, majd inkább a kövér ember pampogására öszpontosítottam. Valami olyasmiről hebegett-habogott, hogy ha két ember éjszakázik nála, dupla árat kell fizetni.
Eran mellé léptem és előkutattam egy Rheyában vert aranypénzt az övemre erősített tarsolyomból. Odadobtam az emberkének, aki valahogy úgy kapkodott érte, mint a piacon az árus, akitől Eran vásárolt.
-Nem szándékozom éjszakára maradni, csupán üzletelni jöttünk-mondtam majd a mellettem álló férfira emeltem tekintetem. Amolyan "mehetünk" nézéssel.
Egy futó pillantást vetettem a kövér emberre, akinek felcsillant a szeme,ahogy jobban megvizsgálta az érmét:
-"Akár éjszakára is maradhat, kisasszony!"-mondta egy rosszat sugalló mosoly kíséretében, és visszasétált a pulthoz.
Kutakodtam egy kicsit az emlékeim közöt, s be is ugrott: aki a pénzérmét adta aprémért nagyon eldicsekedett vele. Összesen tíz darabot adott három kisebb prémért. De úgy tűnik nem csak szerinte volt értékes...
Nem tetszik nekem ez az egész. És ahogyan felidázem magamban a mosolyát, újra és újra kiráz a hideg... |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Erannak nem nagyon tetszett az áru ára, amit teljes mértékben megértek. Rheyában az árak sokkal magasabbak, a szőrmét drágábban tudom eladni, ugyanakkor a szükséges holmikért is többet kell adnom.
