|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:17 - |
A puszta egyetlen nagyobb városa, amelyet vaskos kőfal vesz körül. A kőfal mögött egyszerű épületek sorakoznak szorosan egymáshoz simulva. Az utcákat itt nem borítja macskakő, és kiépített csatornahálózat sincs, mint a fővárosban. Az emberek többsége a vizet a város közepén álló kútból nyeri. Az itteniek nem élnek fényűző életet, de egyesek szerint mégis gondtalanabbul élnek, mint Aglanir más vidékein.
Vidarban több taverna, és fogadó várja a vendégeket, hogy lemoshassák magukról az út porát; mindenki megtalálja a rangjának, és erszényének megfelelő szállást a városban.
A település központja a piactér, ahol minden megvásárolható, amit a pusztán termelnek – köztük a Mágusok által készített gyógyitalok, és pakolások is.
A törvényeket a városi őrség tartatja be, akiknek közvetlenül Rianon Agenyr parancsol, aki a Morrigui puszta legbefolyásosabb nemese. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
El kellett gondolkodnom azon, vajon nem-e épp azért nem szívleltem a nemes hölgyként való társalgást a közel hasonló rangúakkal, mert oly sok volt az elvárás, melyeknek csak hazugsággal lehetett eleget tenni. Apró, szinte észrevehetetlen, fehér hazugságok voltak ezek, de akkor is azok. A férfiak, mint annyi minden másban, ezen a területen is egy fokkal többet engedhettek meg maguknak, s ezt a herceg, úgy tűnt, szívesen ki is használja, a rangbéli fölényével együtt. Ebből fakadó kényelmetlenségem egyre csak nőni látszott.
– Nos, mindannyiunknak más a véleménye arról, mi helyes, és mi nem – válaszoltam leplezetlen nyersséggel. Azzal, amit mondott, egyetértettem; ám határozottan nem tetszett az a hangsúly, amellyel apám döntését bírálta. Herceg vagy sem, nekem ő csak egy név volt és egy szép metszésű arcon ülő hamis mosoly néhány évenként, nem nevelt, és nem jelentett számomra semmit – azon a kellemetlen viszketésen kívül, amit a kiismerhetetlen színjátéka ébresztett bennem. Tudtam például, hogy az apám sosem használta volna a rangját ahhoz, hogy ezen szórakozzék, kénye-kedve szerint alakítva az útját, s az útjába kerülők pillanatnyi létét. A mellettem sétáló férfi elég nyilvánvalóan élvezte hercegsége előnyeit.
Reménykedtem abban, hogy többet megtudhatok a helyzetről, ám most is ugyanazt a rövid beszámolót hallhattam, mint korábban Gildastól és Tomastól is. Utóbbi, atyánkkal együtt, valószínűleg úgy gondolta, a politika nem asszonyi fülnek való, az efféle hadi dolgok pedig főleg nem, a nagybátyám látogatása pedig rövid volt, és főként anyámmal töltötte. Hogy Celawan herceg vajon szánt szándékkal mondott csak ennyit, vagy ő sem feltételezte volna, hogy érdekel az udvarias kérdésen túl, azt nem tudtam eldönteni. Talán mindkettő. Én majdnem ugyanezzel a kettősséggel nem mondtam el, tulajdonképpen én is éppen annyira tudtam, hány felfegyverzett gyalogost, és hány lovast tudna az Agenyr család a korona szolgálatába bocsájtani szükség esetén, mint a fivérem. Egyrészt, valószínűleg nem adott volna hitelt a szavaimnak, másrészt pedig gyerekes dacból sem óhajtottam segíteni neki.
A kérdésére ismét rá emeltem a tekintetem; ahogy elnéztem az arcát, egyenes vonások, enyhén vágott, csillogó szemek és számító mosoly, olyan volt, mint egy vásott kisgyermek, aki arra vár, mikor feszíti túl végül a húrt… Inkább hasonlított rókára, mintsem a címerükben lévő griffre.
Néhány pillanatig csendben maradtam, majd hirtelen megtorpantam, és szembefordultam a férfival, hajam vörös köpenyként suhant mögöttem. Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelünkben (még bőven hallótávolságon kívül sem), úgy döntöttem, épp eleget próbáltam leplezni azt, amit gondolok, és válaszoltam közhelyekkel az ajkaimra kívánkozó igazság helyett.
– Ön az, ami aggaszt – közöltem azt, amit valószínűleg már Ő is tudott, bár talán nem számított nyíltságra. Nem hagytam időt válaszra, részint azért, mert már nem tudtam visszafogni magam, a szavak maguktól peregtek le, részint pedig tisztában voltam vele, hogy amit teszek, az illetlen. Jobb hát, ha még idejében elvágom az esetleges harag útját. A hangomat azért, biztos, ami biztos, halkabbra, és egyúttal nyugodtabbra vettem. – Nem a jelenléte, hanem a miértjei, a tökéletesre csiszolt mosolya, és a művi gondossággal megválogatott szavai. Ön játszik velem, Celawan herceg, némán, de szándékosan provokál, és szórakoztatja a válaszom. Akar valamit, itt, Vidarban, és minden bizonnyal máshol is; és nem csak a király nevében jött érdeklődni atyám állapotáról.
Nem tudtam, pontosan meddig feszítettem a húrt már ezzel is, ám most, hogy levetettem a társadalmi előírások által rám húzott álcát, már gond nélkül néztem fel a férfira, marconán és állhatatosan, kezeimet pedig összefontam a mellkasom előtt.
– Nem tudom hova tenni Önt és a viselkedését; ezért nem is bízom Önben. Mi több, nem is kedvelem különösebben, bár az érzés valószínűleg kölcsönös. Haszontalan és érdektelen kérdés, nem olyan világban élünk, ahol az érzéseknek helye volna, sem az Önének, sem az enyémnek. És mégis megkérem – tiszteletből, mint ember az embernek, hogy árulja el, milyen szándékkal jött az otthonomba, s hogy barátként kíván-e távozni. |
A tüzes hajú és lelkű szépség még csak véletlenül sem nézett volna rám, miközben az öccséről beszéltem; inkább a ruháját simogatta, mintha láthatatlan ráncokat szeretett volna kisimítani rajta és nem létező porszemeket lesöpörni róla. A reakciója szinte üvöltött kifinomult érzékeimnek, kedvem lett volna mosolyogni is rajta, ha nem lett volna egyáltalán oda nem illő gesztus. Egyre inkább úgy éreztem, a lány talán könnyebben kiismerhető, mint ahogyan azt elsőre gondoltam, nem zárkóztam azonban el a nem várt meglepetések lehetőségétől; úgy véltem, ha valaki, akkor talán éppen ő meg tudna lenni egy olyan szóval vagy megmozdulással, amire nem számítanék tőle.
Merev bólintása és ezt követő szavai nagyjából annyira lehettek őszinték, mint az én iménti bocsánatkérésem; ismét mosolyogni, vagy egyenesen nevetni támadt kedvem a helyzet komikumán, hiszen szemtől szemben álltunk egymással és a másikhoz beszéltünk, valószínűleg kölcsönösen át is láttunk a másik bizonyos őszintétlenségén, mégis töretlenül hazudtunk egymás szemeibe. Olyan volt ez, mint bármelyik nemesemberrel beszélgetni és mégis más, mert közülük egyik sem mert volna ilyen nyilvánvaló daccal a szemeimbe nézni, ezzel tovább tetézve a hazugság súlyát.
- Nem a húgom iránti érdeklődésen van a hangsúly hölgyem – helyesbítettem szelíd mosollyal. – Sokkal inkább azon, hogy valaki hogyan éli meg a kapcsolatát egy fiatalabb testvérrel, bármilyennek született is.
Szavaimra nem feltétlenül vártam választ, ha nem mondott rájuk semmit, úgy csak hagytam a levegőben lógni a talán vádlónak és kegyetlennek ható megjegyzést; de még ha az volt is, nem számított. A magam részéről soha nem érdeklődtem különösebben a mágusok és a sorsuk iránt, egyszerűen csak elfogadtam, hogy aki mágusvérrel születik, annak a kőtornyok fogságában a helye. Sokan voltunk ezzel így, de egészen más érzés volt szemtől szemben megpillantani egy fiút, akit magam is ismertem, ám hiába találkoztunk már, alig ismertem fel; furcsa, de valamiért sokkal kegyetlenebbnek tűnt a megjegyzésemnél, hogy talán Tyria sem ismerné fel a tulajdon öccsét, ahogy Ara testvére – akinek a létezésében biztos voltam – a lányt.
Még a végén kiderül, hogy van lelkiismeretem, csak elég mélyre ástam, gondoltam megvetően.
Figyelmesen hallgattam a lány válaszát a kérdésemre, de egyedül a szemöldököm vontam fel kissé kétkedve, amikor a családi összetartásról és az értékek óvásáról beszélt. Úgy éreztem, hogy egyszerre hiszi el ő maga is, amit mond, ugyanakkor mégis szeretné meghazudtolni is a száján kiejtett szavakat. Utolsó, költőinek hangzó kérdésére már az ajkaimon volt a válasz, ez egyszerű visszakérdezés, miszerint Úgy, ahogyan Trevant védelmezték?, de végül meggondoltam magam és inkább újraértékeltem a feleletemet.
- A család fejeként ez az ember legfőbb feladata – értettem egyet egy apró biccentéssel, de rögtön folytattam is –, véleményem szerint azonban az értékek óvása és a burokban nevelés nem egészen ugyanaz. Egy Önhöz hasonló hölgy esetében a puszta kíváncsiságnak is elégnek kellene lennie ahhoz, hogy megismerhesse a birodalmat, amiben él; egyedül tervezés és megfelelő kíséret kérdése az egész. Ha pedig családi összetartásra vágynak, a fivére is nyugodtan elkísérhetné, bármelyiküket nagyon szívesen látjuk a fővárosban, és biztos vagyok benne, hogy ezt a véleményt Lord Llewellyn is osztaná.
Meg sem próbáltam leplezni, hogy a „családi összetartás” kifejezést enyhe gúnnyal ismételtem meg; nevetségesnek tartottam, hogy valaki erre hivatkozzon, amikor nem engedi a lányát világot látni, hacsak nem veszik előbb feleségül.
A lány láthatóan elkalandozott kissé, amikor az őrökkel találkoztunk, és mintha a kérdésem is megzavarta volna. Udvarias mosolya feszült volt és kényszeredett, és egy pillanatra azt hittem, mindösszesen azzal a kurta „igen” válasszal kell beérnem. Érdeklődve hallgattam a hosszabban kifejtett választ, helyeslően biccentve annál a résznél, amikor Tomas felkészültségét említette.
- Valóban ismerem Sir Olwynt – feleltem a kérdésére halvány mosollyal; Rheyában mindenki ismerte a lovagot, aki legtöbbször lehetetlenül komolytalan tudott lenni, és mégis az egyik legjobb és legtiszteletreméltóbb harcos volt mind közül. Még én magam is tiszteltem őt, az emberi fia ráadásul mindig szívesen látta, hiszen gyakorta mutatkozott tündöklő szépségű unokahúga társaságában. Az Olwyn-vér bizonyosan különleges szépségek teremtésére képes, gondoltam magamban mosolyogva, miközben a mellettem sétáló lányra pillantottam.
- A nagybátyja sajnálatos módon igazat szólt, az aggodalmaik nem hiábavalók – biccentettem egyetértően. – A barbár népekkel eddig is gyakran meggyűlt a bajunk, de mostanában új erőre kaptak, a kalózok megjelenésére pedig senki nem számított ilyen számban. – Hamiskás mosoly költözött az arcomra, miközben szemeimmel Tyria zöld szembogarait figyeltem; szórakoztatott, hogy továbbra is ennyire tart látogatásom személyes céljától. – Meglehet, hogy fel kell mérnünk, hány emberre számíthatunk, ha esetleg arra kerülne sor, hogy egyesített erőkkel kell fellépnünk a felbátorodott népség ellen – feleltem sejtelmesen, a szám görbületét ha akartam volna sem tudtam volna eltüntetni, miközben nem vettem le a szemeimet a lányról. – Talán van valami, ami aggasztja a barbárokon és a kalózokon kívül, kisasszony? Eszemben sincs rossz néven venni a kíváncsi kérdéseit, de mintha tartana attól, mit felelhetek rájuk, vagy tévedek? |
Nem éreztem, hogy tisztségem volna kételkedni akármiben is, amit olyanok mondtak, akik bölcsebbek nálam – legyen ez az általános törvény, vagy az atyám szava. A szememben Rianon Agenyr nagy tudású volt, s sem észben, sem a harcászat területén nem szenvedett hiányt semmiből. Igazságos volt és művelt, aki királlyal vagy egy egyszerű földművessel is megtalálta volna a közös hangot. Azt hiszem, nem magamat áltattam, mikor úgy hittem, az emberek szerették őt – s én egészen kislány korom óta felnéztem rá, sőt, a nyomdokaiba szerettem volna lépni. Tudtam, hogy Tomas örököl mindent, ami nem bántott túlzottan, elvégre, ő az elsőszülött, a törvényes örökös, s a képességeiben sem kételkedtem soha. Ettől függetlenül is szerettem volna atyánkra hasonlítani, s úgy talán az Istenek is olyan kegyes életben részesítenek, mint őt. Bevallom, legfőképp azon kalandjait irigyeltem tőle, amik még fiatal korában estek meg vele, amikor még az ő apja volt Vidar ura – az én kalandom hol volt? Bíztam benne, hogy odakint vár valahol, én pedig elég kitartással és nyitott szemmel járva rálelhetek valamikor.
Ha Rianon Agenyr szerint Trevan helye a kőtornyok között volt, úgy fejet hajtottam döntése előtt. Nem hibázhatott, ő biztosan nem; a kisebbik rosszat választotta kettő közül. Ki tudja, mi történt volna, ha az öcsénk itt marad? Talán nem kellett volna sok idő, helyrehozhatatlan kárt tett volna nem csak másokban, magában is. Az, ami elbizonytalanított, mégis az a teljes elzárkózás volt, amit a családom felé tanúsított… Bizonyos volt, hogy erre is jó ok van, egy olyan, amit nem fedtek fel előttem, és amit évek óta rendíthetetlenül kutattam sötétebb óráimban. Valaminek kellett lennie. Titkon azon is elmerengtem, vajon nem-e történt valami atyánkkal a múltban, amitől ennyire félte a mágiát; kételkedtem abban, hogy a Lidérckirály óta a közvéleményben élő vonakodás lenne a felelőse. Elvégre, mindannyiunkat az Istenek teremtettek, nem? Ők pedig hatalmasak és fenségesek, s mindent okkal tesznek, ilyes folytán nyilvánvalóan a mágiát is okkal csempészték a vérükbe. Efféle aggályaimat azonban sosem mertem mások elé terjeszteni, féltem, hogy félreértenék, és egyébként is, talán tévedtem.
A herceg kéretlenül kért beszámolója váratlanul ért, és bár nem néztem rá, láthatatlan rácot simítottam le a ruhámról, éreztem, hogy ő figyel és megfigyel. Nem sűrűn találkoztam olyannal, aki ne fogadta volna el, amit látott és hallott, a legtöbbek vagy túl elfoglaltak, vagy túl vakok voltak ahhoz, hogy megpróbáljanak a látványon túlra nézni, ám a férfi minden bizonnyal nem elégedett meg azzal. Ez még bizakodásra is adhatott volna okot, ám az igazság az, hogy ennek a viselkedésnek is oka volt, az emberek megfigyelésével én szándékaikat szerettem volna feltárni, ezzel együtt pedig elhelyezni őket, pontosan hol is állnak az én személyes csoportjaim között. Celawan hercegnek is bizonyára volt célja a tanulmányozással, ám nem tudtam rátenni a kezem, ez pedig óvatosságra intett.
Rengeteg dolgot szerettem volna kérdezni, például azt, vajon Trevan még mindig olyan égővörös hajú-e, mint kiskorában, vagy az évek során besötétedett a színe, mint családunk sok tagjának… De nem tettem, mert nem lehetett. Merev bólintással nyugtáztam szavait, és már épp valamiféle választ készültem adni, mely egyszerre őszinte és mégis megfontolt, mikor is megelőzött a szabadkozásával. Épp olyan igazinak tűnt, mint néhány nagyszájú katona története, amikor tízszeres túlerőt is legyőzött.
– Nem bántott meg, Celawan herceg – feleltem rezzenéstelen arccal. Sosem szerettem másokat Uramnak vagy, a férfi esetében, Hercegemnek hívni; abban volt egy olyasféle hierarchikus hangzás, mely pusztán a születési rangtól függött, és amelyet nem éreztem elég helyesnek. – A húga bizonyára felettébb sokra értékeli az iránta tanúsított érdeklődést.
Én nem.
Kérdésére csupán megingattam a fejem. – Atyám szerint az én helyem itt van, a családom mellett. A családi összetartás az igazi erő, azt mondja; hogy megfelelő ok hiányában felesleges a kinti veszélyeknek kitennem magam. Habár számára a megfelelő ok minden bizonnyal egy férj lenne, és a veszély szó is mást jelent a számára, mint nekem. De az ember akarva-akaratlanul is védelmezi azt, ami drága a számára, ugye?
A kérdésem költői volt, és igazából bármiről hajlandó lettem volna beszélni, csak ne Trevanról. Reméltem, hogy nem erőlteti tovább a témát.
Azt el kellett ismernem, hogy a férfit is irigyeltem – ha másért nem is, de a szabadságáért, és azokért a tájakért, melyeket megismerhetett. Kíváncsian hallgattam a kérdésemre adott válaszát, tekintetem szakadatlanul rajta függött; képtelen voltam ellenállni az efféle beszámolóknak, akárkiről legyen is szó. Az a röpke idő, míg városőrökkel futottunk össze, elég volt számomra ahhoz, hogy ismét elmélyedjek valahol a messzeségben, így miután a herceg ismét felém fordult, bevallom, beletelt egy-két pillanatba, mire visszatértem a rút valóságba. Homlokom összeráncolódott a kérdést hallva, majd ismét udvarias mosolyra kényszerítettem magam.
– Igen – feleltem kurtán, sokkal kurtábban, mint az illő lett volna. Gyorsan folytattam. – Úgy hiszem,ezidáig senkinek sem adott okot panaszra. Habár atyánk betegsége mindenkit meglepett, a bátyámat régóta készítik fel a napra, mikor ő lesz Vidar új ura, s így maradéktalanul eleget képes tenni kötelességeinek ilyen nehéz időkben is. Ugyanakkor be kell vallanom, őt s magam is aggaszt néhány hír, amiket nemrég idelátogató Gildas bácsikánk hozott. Gondolom, ismeri? – vontam fel egyik szemöldökömet, szinte biztosra véve az igenlő választ.
– Azt mondta, úgy hírlik, egyre több a kalóz a tenger mentén, az Ardunniai rengetegnél pedig barbárok fosztogatnak… Nos, őt utóbbi kifejezetten vonzotta, de említette, hogy a királyi tanácsot is nyugtalanítja a helyzet. Ön a tagja, jól tudom, Celawan herceg? Bocsássa meg a kérdésem, de talán hasonló témákról jött értekezni a bátyámmal, személyes jelleggel?
Többet beszéltem a férfival, mint az elmúlt évek alatt összesen, valószínűsíthetőleg, és talán emiatt bosszantott kifejezetten az, hogy ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy legalább egy részét megértsem. Zavarom túlzott és merész kérdezősködéssel tudtam csak elfedni. |
Láttam, hogy a lány szemeiben már akkor is döbbenet és félelem enyhe keveréke tükröződött, amikor látogatásom céljai között megemlítettem a személyes indokokat. Enyhén felvontam a szemöldököm és a szám szegletébe is finom mosoly szökött, kíváncsi lettem volna, mi jár a lány fejében; noha láthatóan hamar elhessegette az aggasztó gondolatokat. Szándékosan fogalmaztam félreérthetően, alapos sejtéseim voltak a feltételezéseit illetően, ezzel azonban éppen azt tette, amit el is akartam érni: meg sem fordult a fejében, hogy az indok nem az én és nem is a mi, hanem pusztán az ő szempontjából személyes.
A lány vakmerő tiszteletlensége figyelemre méltó volt, és a következő nyilvánvaló sértésén csak azért nem háborodtam fel, mert ezúttal nem felém irányult a támadás, sőt... Úgy kellett visszafognom magam, hogy ne húzzam széles vigyorra az ajkaimat, miközben a tisztán érezhető megvetést hallgattam Tyria hangjában - megvetést az unokafivéremmel szemben. Nem támogathattam nyíltan a királlyal szemben táplált ellenszenvét, azonban az esetleg várható okító szavak is elmaradtak; nem volt célom Thelion nemlétező érdemeit védelmezni. Elintéztem helyette azokat az ügyeket, amikhez nem fűlött foga, mert ki kellett volna tennie a lábát a fővárosból, ezzel saját ambícióim kikövezett útját is megerősítve, erényeit azonban neki magának volt kötelessége megóvni.
- Igazán sajnálattal hallom - feleltem enyhén oldalra billentett fejjel, amikor megerősítette a Rianon állapotáról szóló híreszteléseket. Hangomban ha akart volna sem találhatott hazug szavakra utaló jeleket, hiszen valóba nem örültem annak, amit mondott; az öreg Agenyr jóravaló és racionális ember volt, örökösével kapcsolatban azonban még kissé határozatlan volt a véleményem. - Jómagam távol állok a gyógyítás mesterségétől, de ha bármiben a segítségükre lehetek, kérem, csak tudassa velem - fogadkoztam egy főhajtás kíséretében.
Tyria reakciója talán még erőteljesebb volt, mint amire számítottam volna a részéről. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a lány őszinte érzelmei gyakrabban ülnek ki az arcára és a szemeibe, mint szeretné, de ez engem a legkevésbé sem zavart. Már a kőtornyok említésére olyasvalami költözött a zölden csillogó szemekbe, ami nagyon is árulkodó volt, de eltartott néhány másodpercig, míg felismertem a kristálytiszta bűntudatot. A lány nem pusztán hiányolta az öccsét, vagy szánta a sorsát, de a lelkiismeretével is meg kellett küzdenie; csak az volt a kérdés, hogy a látogatások hiánya emészti-e, vagy pedig az, hogy elfogadta: Trevan számukra megszűnt létezni. Szemei már-már kétségbeesve meredtek az enyémekbe, mintha némán könyörgött volna, hogy tekintsek el a kegyelemdöféstől, de ha könyörületre vágyott, akkor rossz emberhez fordult.
Kérdésemre elmaradt az egyenes válasz, közhelyekkel és felesleges kitérőkkel próbálta megkerülni a feleletet; feltűnés nélkül akarta lerázni magáról a szavaim súlyát, de hiába, ezzel csak mind jobban kimutatta a valódi érzéseit. Kíváncsi lettem volna, hogy egyetértett-e a szülei véleményével azzal kapcsolatban, hogy úgy kellett tenniük, mintha soha nem is született volna öccse, de nem kérdezhettem nyíltan ilyesmit, bármennyire szerettem volna is. Reakciói egyébként is elárulták rá a választ, amit már amúgy is sejtettem: talán Rianon és még Gylda is el tudta fogadni a helyzetet, Tyria számára azonban láthatóan nem volt ez olyan könnyű, mint ahogy azt hinni szerette volna.
- Természetesen én is úgy gondolom, hogy Nemetona megfelelő hátteret biztosít a mágusok számára - feleltem, mielőtt még sietve másra tudta volna terelni a szót, és következő szavaira is egyetértően biccentettem, de nem fűztem hozzá semmit. Mindketten tudtuk, hogy a zöld szemekben bujkáló kérdések nem erre vonatkoznak; nem arra volt kíváncsi, hogy az öccse illedelmesen köszönt-e, amikor találkoztunk, vagy hogy elég olvasottá vált-e. - Trevan jól van - folytattam szelídebb hangon, nem törődve azzal, hogy nem kérdezett semmit. - Erős ifjúvá érett, okos, és kétségtelenül tehetséges mágus válik majd belőle. Azt hiszem, elsősorban a családjának szeretne bizonyítani - tettem hozzá, szemeimmel a lány arcát fürkészve akkor is, ha nem nézett újra rám. Bizonyosan értette a célzást, tudnia kellett, hogy ha ő megszenvedi Rianon elvárásait, az öccse számára még rosszabb lehet a családja nélkül a tornyok fogságában tengődni.
Tartottam egy kis hatásszünetet, csak azután hajtottam le egy kissé a fejem, hogy szemeim egy szintbe kerüljenek a lány smaragd szembogaraival, hangom kedvesen, szelíden és bocsánatkérőn csengett.
- Elnézését kértem, ha túlságosan is indiszkrét voltam, Lady Tyria. Azt hiszem, csak abból indultam ki, én szeretnék-e hallani a húgom felől, ha Ön és az öccse helyében lennénk. - Szemeim nem eresztették őt, de arcomra halovány, elnéző mosoly ült, miközben újra felegyenesedtem és lassan megráztam a fejem. - Nem akartam megbántani, remélem, nem veszi rossz néven, hogy szóbahoztam Trevant.
Amikor ismét meghajtotta a fejét és szinte kétségbeesve kért, hogy induljunk el a vár felé, szám sarkába ismét halvány mosoly költözött. Nem tudta eltitkolni az érzéseit, a szó szerinti menekülés utáni vágyat - nem tettem szóvá azonban mindezt, csak egy főhajtással elfogadtam a felajánlását.
- Megtisztelne a társaságával, kisasszony - fejeztem ki szavakkal is az egyetértésem, nem feledkezvén meg az illem diktálta udvarias közhelyekről akkor sem, ha Tyria láthatóan nem tartotta magát egy tipikus kisasszonynak; okkal.
A lány mellé szegődtem, kezeimet a hátam mögött összefűzve sétáltam mellett, lassú és kényelmes tempót véve fel, hogy igazodjak a lépteihez. Amikor megszólalt, érdeklődve pillantottam rá, kérdése hallatán azonban enyhén felvontam a szemöldököm.
- Nem járt még a pusztán kívül? - kérdeztem vissza, bár meglepetésem nem volt túlságosan erőteljes. A fővárosban is sok olyan hölgy élt, akik Rheyán kívül nem ismertek más helyeket; féltett kincsekként óvták őket, ami részben érthető volt, én azonban nem feltétlenül osztottam ezt a véleményt. A húgom számára is engedélyezett volt megfelelő kíséret mellett megismernie a birodalom egyes szegleteit, ami azt jelentette, hogy vagy nekem, vagy pedig Warrennek mellette kellett lennie. Úgy véltem, hogy Tomas nyugodt szívvel elkísérhette volna néhány emberrel a húgát legalább a fővárosba vagy Aertenbe.
- Igen, úgy gondolom, a könyvek nem hazudnak - feleltem aztán a kérdésére is. - Aglanir tele van szebbnél szebb helyekkel, azonban nem mindegyik terület veszélytelen, a rengeteget például nem javasolnám utazási célpontnak - jegyeztem meg halvány mosollyal. - Aerten a tenger mentén fekvő legnagyobb és legszebb város, ha kedveli a vizet, azt a várost garantáltan a szívébe zárná - pillantottam le rá, szavaim ezúttal mentesek voltak minden intrikától vagy megjátszottságtól. - Rheya hatalmas és gyönyörű, már messziről fel lehet ismerni, ha a közelében jár az ember, de az oda születettek számára talán nem olyan isteni csoda, mint ahogy mondják - vontam vállat. Véleményem szerint a főváros díszei már-már fullasztóak tudtak lenni, főleg ha Isanda királyné egy-egy estélyéről volt szó. Képtelen lettem volna olyan asszonyt elviselni magam mellett, mint amilyen Thelion felesége volt; egy olyan nő valószínűleg a koronát is lekergetné a fejemről, ha állandóan a bálok díszleteiről, a divatról és az új ruhatára beszerzéséről lenne képes csevegni.
Utunk közben biccentettem egy csapat arra elhaladó városőrnek, akik felismervén minket illendően meghajoltak előttünk, aztán őszinte érdeklődéssel fordultam újra a vörös hajú szépség felé.
- Mondja, Lady Tyria, a fivére jól boldogul a feladataival? Mintha említette volna, hogy nagyon elfoglalt - fűztem hozzá magyarázatként. - Bizonyára súlyos teher nyomja a vállait most, hogy édesapjuk betegeskedik.
Kérdésemben és szavaimban sem találhatott hazugságra utaló jeleket, még akkor sem, ha kereste; valóban kíváncsi vol |
Miután eltakartam a kezemen lévő jelet, félve a lányra néztem, aki láthatóan gondolkozott azon, amit látott. tehát meglátta. futott át a gondolat a fejemben, aminek nem igazán örültem, mivel ha látta az azt jelenti, hogy kérdések merültek fel benne. Ám reméltem, hogy ez nem igy van, de valószínűleg ezek csak ábrándok. Szívesen sóhajtoztam volna, miután megvitattam az ügyet a gondolataimba, de nem akartam még gyanúsabb lenni, igy csak haladtam tovább a keskeny úton, aminek már látható volt a kijárata. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha én előre megyek és Furtim, majd követ. Legalább megbizonyosodom róla, hogy nem követett minket senki egy másik mellékutat kihasználva. Igy kicsit szaporább tempót felvéve a lány elé törtem, bár reméltem nem fogja annyira a szívére venni, hogy igy Furtim a lovam gyönyörű, méretes hátsó felét fogja nézni. Csak remélni tudtam, hogy a patás barátom nem kezd el csapkodni a farkával, mert az úgy igen csak bosszantó és kellemetlen volna, bár az biztos, hogy jót mulattam volna a látványon. Mikor oda értem az út végéhez, mint valami rosszban sántikáló ember, kinéztem jobbra, majd óvatosan balra, miután meggyőződtem róla, hogy nincs a környéken őr se és gyanús alak se, kivezettem a lovamat.
-Már nincs olyan messze. - mondtam a lánynak hátra fordulva, aztán elindultam a kocsma felé, ami innen már látó távolságba volt. Igy az épült felé emeltem a kezem, hogy rámutassak melyik is az pontosan. Jó néhány lépés után odaértünk a kiszemelt épülethez. Egyik fa oszlophoz, amely az épület tartójaként szolgált kikötöttem a lovamat, majd leemeltem a hátáról az eladni szánt eszközeimet, amelyek hangos csörömpöléssel ültek rá a vállamra. Hát volt súlyuk az biztos, de megvártam, hogy Furtim is elintézze a lovát és az áruját is, mert itt a szabadba azért nem hagynám a dolgaimat és gondolom a lány se.
-Ha megfelel, akkor az üzlet idejéig beköltözhetünk a szobába, amit kifizettem pár napra... - ajánlottam fel a lánynak, bár nem voltam benne biztos, hogy elfogadja-e. Hiába vagyok potenciális vásárlója még is csak egy idegen vagyok, akiről a nevén kívül mást nem tud. Ő helyébe én vonakodva mennék egy ismeretlen lakosztályára.
|
Szerettem azt gondolni, hogy képes voltam az álca mögé látni, és a díszek mögé rejtett valós embert felmérve dönteni arról, jó vagy rossz lélekkel hozott-e össze a sors. Nem érdekeltek a rangok, nem érdekeltek a tanulatlanságból fakadó beszédhibák, sem pedig az, valaki szoknyát hord vagy nadrágot; csak és kizárólag az érdekelt, mennyire őszinték. A szememben az őszinteség egybeforrt a bátorsággal, hogy valaki elég merész ahhoz, hogy kimondja, mit szeretne, mit akar. Ez a merészség volt, ami eldöntötte a jellemet. Celawan herceg pedig egy csepp jelét sem mutatta ennek az erénynek.
Negédes szavai s csalárd mosolya nem ösztönzött különösebb változásra, ami a hozzáállásomat illette. Nem próbáltam leplezni, hogy, mint ember, nem élvezem a társaságát; mint rangban fölöttem állót azonban kellő tisztelettel kezeltem. Csupa muszájból. Mikor a kíséretét, vagyis, annak hiányát tettem szóvá, egy pillanatra bepillantást nyertem az illemtan órák sokasága mögé, éreztem hangján az elégedetlenséget, ám túl rövid idő volt ez ahhoz, hogy bármi mást is megleshessek. Az igazat megvallva, ezt követő szavai elfeledtették velem azt a vágyat, hogy valamilyen úton-módon az álruhája mögé kandikálhassak.
Személyes jellegű? Egy szempillantás erejéig megfordult a fejemben, hogy talán valami olyasmi van a dologban, amiről nem tudok, és ami a hátam mögött folyt. Nyílt titok volt, hogy atyám már jó ideje férjet akart találni nekem. Bár nem mondta ki, szerette volna látni, hogy saját családot alapítok, és némán terelgetett az utamba újabb és újabb nemeseket, lovagokat és politikusokat, meg olyat is, aki még nem döntött a kettő között. Csak egy gondolatfoszlány volt, hogy talán a herceg hasonló céllal jött, a hivatalos látogatás mellett, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Szinte szégyelltem magam, amiért akárcsak ilyen rövid ideig is képes voltam hasonlót feltételezni Rianon Agenyrről. A legnemesebb ember volt, akit ismertem, s noha a határozott véleményeink gyakran különböztek, szeretett. Semmi ilyesmit nem tenne a hátam mögött.
Maradt viszont az égető kérdés: akkor mi céllal jött? Tudtam, ha rá is kérdeznék, érdemi választ nem kapok, kénytelen voltam hát egyszerűen várni, amit majdnem annyira nem szívleltem, mint a kétbalkezességet. Az, hogy valamit nem én irányítok, csak tétlenül hagyom, hogy valami vagy valaki más alakítsa a sorsom fonalát, kifejezetten viszkető gondolat volt.
– Az aggodalma köszönetre méltó. A Király nyilvánvalóan mélységes aggódással követi minden vazallusa sorsát, hisz veszi a fáradtságot, hogy küldjön valakit. – Maga helyett. Talán túl sokat engedtem meg magamnak, mind a herceggel, mind a királlyal szemben; előbbi szándékos volt, hogy kettőnk közül legalább egyikünk legyen őszinte, utóbbi pedig csak egy név volt a számomra, távoli, homályos, és épp olyan fél-igazság, mint a gyerekeknek mesélt regék. Sosem láttam, sőt, kétlem, hogy akárki látta a vidéken; csupán annyit tudtam, hogy a királynő újabb báljára most ennyivel vagy annyival több gabonát rendeltek, a sok pazarló, finom süteményhez, vagy a katonaság fenntartása érdekében új adót vetettek ki. Ennek ellenére is elfogadtam, mint királyt. Törvényes volt, választásom pedig nem sok, a rangját senki sem maga választja.
– Sajnálatosan a híresztelések ez egyszer nem hazudnak – ismertem be. – A gyógyítók egyelőre tehetetlenek, ám mind imádkozunk jobbulásáért.
Természetesen hallottam hírét, hogy Drusala hercegnő Nemetonában tartózkodott; egy ilyen hír felpezsdíti a szóbeszédek egyébként is fogékony talaját. Irigyeltem őt, s mindenkit, aki szabadon mozoghatott a királyságban, anélkül, hogy bárki is furcsállta volna szeszélyeit, korlátok és börtönök nélkül. Rheya minden bizonnyal gyönyörű börtön volt, s a maga nemében Vidar is; az otthonom, melegséggel töltött el, biztonsággal. Ám a börtön az börtön, a szabadságot semmilyen pompa nem adja vissza. Az elvágyakozás apró szikrája mellett azonban nehéz súly húzott vissza a rideg valóságba, mintha a lelkemre akasztották volna. A hercegnő mellett azt is mindenki jól tudta, ki más lakott még a kőtornyokban.
Nagyot nyelve próbáltam eltüntetni a bűnbánat gombócát torkomból, melyet valószínűleg a herceg is látott. Vidarban soha senki szemtől szembe nem hozta fel Trevant, és a kőtornyok emlegetésével is óvatosan bántak. Celawan azonban, direkt vagy sem, kívülállóként könnyedén kanyarodott rá a rögös útra, s rajtam függő tekintetének biztos tudatában, minden bizonnyal szánt szándékkal tette mindezt. A gyanú egyre erősebbé vált bennem végső célját illetően, a végére pedig szinte ki sem kellett mondania, tudtam, mi lesz. Ennek ellenére mégis a férfi arcára kaptam tekintetem, zöld szemekkel próbálván szóra bírni az ő kék íriszeit, mind hiába. Állhatatos maszkja megszégyenítő vereséget mért képességeimre.
– Nem kételkedem benne, hogy kifogástalanul megy sora – fordítottam tekintetem ismét magam elé. – Testvérem különleges képességekkel rendelkezik, Nemetona mágusai pedig messze földön a legkiválóbbak, testhezállóbb nevelést sehol máshol nem kaphatna. Ezzel, gondolom, Ön is egyetért? – pillantottam fel rá. Nem számított a válasza. – Mindazonáltal, remélem, a gyakorlati tudás mellett elméje is kellőképp éles, modora pedig nem hagyott kívánnivalót maga mögött.
Szerettem volna tudni. Nem azt, hogy kap-e rendesen ételt, vagy jó egészségnek örvend-e, mert ezekben bizonyos voltam. Ám négy esztendős kora óta nem láttam – milyen lehetett? Nem szabadott erre gondolnom. Olyan határ volt ez, melynek régóta szélén egyensúlyoztam, és elég épp csak egy bizonytalan mozdulat, örökre magába nyelhet a másik oldal... Az, amely ellentétes atyám kívánalmaival. Ismételten kényszerű döntést hoztam, s új beszédtéma felé néztem; az a sok "kényszer", melyet a herceg puszta rangjánál fogva elért tőlem, szintén kellemetlen bizonytalansággal töltött el.
– Kérem, engedje meg, hogy a várba kísérjem – hajtottam fejet ismét. A testem fájt a mozgásért, hogy mehessek valahová, és a beszélgetést szó szerint magam mögött hagyhassam. Amennyiben beleegyező választ kaptam, úgy otthonom felé indultam, szándékosan ügyelve arra, hogy szokásos, hosszú és gyors lépteim apró, finom, lassú tempóra váltsam.
– Bizonyára érdekes lehet bejárni az egész királyságot – mondtam ki a legelső, elfogadhatónak és igaznak bizonyuló mondatot, mely ajkaimra kívánkozott. – Az erdőket, a tengert, de még Rheya szépségét is csupán hallásból ismerik az itteni népek, beleértve jómagam. Valóban olyan nagy és szép minden, ahogy a könyvekben van írva? |
Próbáltam felidézni magamban, hogy pontosan mikor is esett meg a legutóbbi látogatásom Vidarban, de továbbra sem voltam biztos benne; ez alighanem azt jelentette, hogy akkor is csak Thelion valamelyik ügyes-bajos dolgát kellett elintéznem helyette. Unokafivérem híján volt a politikai kedvnek - és lássuk be, az érzéknek is -, ezért nem volt ritka, hogy mást küldött maga helyett, ha valamelyik főnemessel tárgyalni vagy egyeztetni volt szükséges bizonyos ügyekben. Ez a valaki általában én voltam, a Birodalmi Tanács tagjaként, Thelion bizalmasaként és nagyra becsült hercegként nem volt kérdés, hogy mindenki más is bizalmat szavaz-e számomra. Ismerték a tárgyaló- és meggyőzőképességemet, tulajdonképpen örömmel hagyták rám a birodalom gyakori belovaglásának a feladatát; szeretett unokafivérem soha bele sem gondolt, hogy így az emberek az ő arca helyett mindig az enyémet fogják megismerni. Hiába, Thelion mindig is rosszul titkolta, mennyire ostoba és vak bizonyos ügyekhez.
Meglepett, hogy Agenyr lányát pillantottam meg az istálló mögött íjjal és nyíllal a kezében gyakorolni, bizonyára kevesebbet tudtam Tyriáról, mint sejtettem, ha ismeretlenek voltam számomra amazoni törekvései. Ha jobban belegondoltam, tulajdonképpen ő volt az Agenyr család egyetlen tagja, akivel a szükségesnél több szót soha nem váltottam, leszámítva persze az öccsét, de az egy egészen más helyzet volt. Mindig is úgy éreztem, hogy tartani próbálja tőlem a két lépés távolságot, azt azonban nem tudtam biztosan, hogy ennek mi az oka.
Akárhogyan volt is, azt mindenképpen be kellett látnom, hogy ennél szerencsésebben nem is alakulhatott volna a helyzet; látogatásom valódi okának éppen a lány lett volna a legalkalmasabb célpontja, főleg, ha az apja valóban betegeskedett.
Érkezésem láthatóan valóban váratlanul érte őt, esetlenségét és zavarát csak egy kis mosollyal nyugtáztam, szigorú tekintete sem lepett annyira meg - az már sokkal inkább, hogy azután is az arcán maradt, miután felismerés csillant a szemeiben. Még hazug mosolyra sem húzta az ajkait, ahogy felém fordult; térdhajtása és szava járás kifogástalan volt, azonban meg sem kísérelt álszent szavakkal meggyőzni a látogatásom iránt érzett öröméről, megelégedett egy üdvözléssel.
Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy a lány nyers őszintesége sértő, vagy inkább szórakoztató.
- Részemről az öröm, Lady Tyria - feleltem behízelgő hangon, jobb kezemet a felső testem előtt tartva hajoltam meg előtte; nem zavartattam magam, hogy ő egyetlen szóval sem említett örömöt. Nem tudhattam, hogy szándékában állt-e leplezni nyilvánvaló ellenszenvét, de amennyiben voltak erre irányuló törekvései, talán figyelmeztetnem kellett volna rá, hogy bizonyosan nem gyakorolta még eleget.
- Nincs oka bocsánatot kérni, ahogy látom éppen gyakorlás közben zavartam meg - hárítottam el a szavait, ajkaim elégedett mosolyra húzódtak a főhajtás láttán; talán nem tudta tovább fenntartani a tiszteletlenséget velem szemben, én azonban nem átallottam szóvá tenni a szokatlan tevékenységét. Következő szavaira a szemöldököm magasabbra szökött a homlokomon, ismételten átértékeltem magamban, amit az imént gondoltam a lányról; láthatóan mégsem tudta félretenni az ellenszenvét, szavai csípősen csengtek, és nem voltam olyan ostoba, hogy ne halljam ki a bennük rejlő célzást. - Általában kíséret nélkül utazom, hölgyem - tájékoztattam, hangomból ezúttal hiányzott a barátságosság álcája; az arcátlanságot én is csak egy bizonyos szintig tudtam tolerálni, és azt is csak akkor, ha szórakoztatónak találtam. Érkezésem bejelentésének hiányát szó nélkül hagytam, bár már szinte a számon voltak a szavak, miszerint Azt reméltem, egy váratlan látogatással meg tudnak birkózni Vidar falain belül is.
Apró, finom mosolyt öltött az arcára, a gesztus azonban nem érte el a szemeit, így én magam sem hittem el egy pillanatig sem. Figyelmesen hallgattam a szavait, tekintetem azonban nem vettem le a lányról, ahogy mellém lépett; ezúttal arra sem kellett figyelnem, hogy a szemeimből kedvesség sugározzon.
- Látogatásom részben hivatalos, részben viszont... - Egy pillanatra elhallgattam, mintha a megfelelő szavakat keresném. - Személyes jellegű. Magunk is hallottuk az édesapja gyengélkedéséről szóló híreket a fővárosban, Thelion királyunk pedig szerette volna, ha valaki a saját szemével is meggyőződik a szóbeszédek igazáról. - A hazugság könnyedén pergett le ajkaimról, egyetlen arcizmom sem rándult meg közben, de még csak a szemeim sem csillantak meg gyanúsan. Gyakorlat teszi a mestert, szokták mondani, ebben az esetben ráadásul nem is kellett égbekiáltó valótlanságot állítanom; Theliont valóban aggasztották a Rianon állapotáról érkező hírek, tudtam, hogy hálás lesz, ha magam vetek egy pillantást a betegeskedő öregre. Unokafivérem ezt kedvelte bennem a legjobban, úgy hitte, szinte a gondolataiban olvasok, hogy kérés nélkül teszek meg olyasmit, amire szüksége lenne, valójában azonban pusztán mindig egy lépéssel előtte jártam. - Atyja valóban olyan beteg, ahogyan mondják? - érdeklődtem, némi egészséges aggodalmat csempészve a hangomba. Az imént említett személyes okokra szándékosan nem tértem ki, hagytam, hadd fúrja a lány oldalát a kíváncsiság.
Következő kérdése őszinte mosolyt csalt az arcomra, de kiélveztem a válaszom csattanójától várható reakció miatti örömömet; kezeimet összefontam a mellkasom előtt és vállammal könnyedén az istálló falának támaszkodtam, miközben kék szemeim a vöröshajú szépséget fürkészték.
- Ami azt illeti, nem a fővárosból jövök - feleltem lassan, megfontoltan. - Talán Ön is hallotta, hogy a húgom egy ideje tanulási szándékkal Nemetonába érkezett - kezdtem a magyarázatot, tekintetem nem véve le az arcáról. Amennyiben megerősítette, vagy csak tudomásul vette a feltételezésemet, folytattam, bár valójában már arra is nagyon kíváncsi voltam, egyáltalán a kőtornyok említése kicsal-e belőle valami reakciót. - Néhány nappal ezelőtt indultam el Rheyából, hogy magam győződhessem meg arról, minden rendben van-e vele, de tudja... Drusala épsége és egészsége mellett ért egy másik igazán váratlan, de nem kevésbé örömteli meglepetés is. - Ajkaimat halovány mosolyra húztam, miközben éppen azzal fejeztem be a történetet, amit minden bizonnyal már ő is gyaníthatott. - Magam sem számítottam rá, de volt szerencsém találkozni az ifjú Trevannal is. Szeretné tudni, hogy van az öccse, Lady Tyria? - kérdeztem kedvesen, továbbra is mosollyal az arcomon. |
Újabb és újabb lövések vétettek célt; habár a táblát mind eltalálták, sőt, a legkijjebb eső is a második gyűrűn belül volt, mégis, nem voltak elég jók. Az egyik katona mesélt egy íjászról, akit egy tornán látott, s nem csak, hogy mind jobb, mind bal kézzel épp ugyanolyan pontosan találta el a célpontot, mindezt képes volt egy lábon egy kikötött kötélen egyensúlyozva végezni. Ilyen teljesítmény mellett hogy képes bárki más jó íjásznak titulálni magát? Eltörpült a jelentékenységem, épp úgy, ahogy a puszta eltörpült az ország más térségeihez képest. A legnagyobb kaland, amiben itt töltött esztendőim hosszú sora alatt részesültem, az az eltűnt pónilovam volt, s a végén ő is megkerült, a zabtáblák közül, teli pofával.
Szinte azt kívántam, bárcsak adódna valami, ami elszólít Vidarból, lehetőleg Rheyába; máskor is ez volt a kívánalmam, ám akkor biztos lehettem volna, hogy vagy Tomas vagy atyánk tesz eleget a hívásnak, de most? Most csak Tomas volt, ő pedig kétfelé mégsem tud szakadni. Önző kívánság lett volna? Érzéketlen?
Az íjászathoz csendes elme kell, sima talaj, ahol a koncentráció megvetheti lábát, abból pedig, úgy tűnik, mostanában nem sok akadt. Ezen pedig az sem segített, mikor valaki mély férfihangon szólított a nevemen a hátam mögül. A nyílvessző, amit még csak félig sikerült kivennem a többi közül, kiesett fene ügyetlen kezeim közül, és apró porfelhőt vert maga körül, ahogy földet ért. Elejtettem, amitől vörösség kúszott orcámra, fájdalmasan nyilvánvaló foltként kiáltva szégyenem sápadt arcbőrömön. A kétbalkezesség általam megvetett tulajdonság volt, s mint ilyen, megaláztató, kiváltképp mások előtt. Szigorú arccal fordítottam tekintetem a leesett nyílvesszőről az érkezőre, akit nem volt nehéz felismernem. Kétlem, hogy akárkinek az lett volna. S ettől függetlenül sem lett arckifejezésem szívélyesebb.
Celawan Sagramour herceg néhány évente, talán azért, hogy ne semelyikünk se felejtse el isteni kezekkel faragott arcát, felbukkant, néhány napig itt tartózkodott, majd ismét eltűnt.
Egyik látogatása sem lohasztott a felé érzett ellenszenvemen és enyhe megvetésemen.
– Celawan herceg – fordultam felé immár teljesen, arcomon a valószínűsíthető elvárások ellenére sem ült barátságos, hazug mosoly. Ennek ellenére is tökéletes puklit mutattam be előtte, kínosan ügyelve arra, hogy a tegezből véletlenül se csússzon ki újabb nyíl. – Üdvözlöm Vidarban.
Az egyenességet szerettem, azt, ha valaki kimondta, amit szeretett volna – hogy ez az egyszerűség mennyire volt "paraszti", azzal nem foglalkoztam, s már hamar rájöttem, hogy a nemesek körében az őszinteségnek nem sok helye volt. Ennek ellenére, a legtöbbjük apró hazugságai, amivel a ruhám dicsérték, vagy köszönetet mondtak a vendégszeretetért, nem zavartak. Talán részben önös érdekből fakadtak, ám sokkal inkább társadalmi elvárásokból, amik lassan, de biztosan itták be magukat a bőrük alá, míg az előírások rideg szavai annyira a részükké nem váltak, hogy saját maguk is elhitték, ők is ezt akarják. A herceg azonban valami mást rejtegetett a szép szavak és megnyerő mosolya mögött, valamit, ami nyugtalanított és elbizonytalanított, ezeket az érzéseket pedig nem szívleltem.
Eddigi látogatásai során kivétel nélkül messzire elkerültem, épp csak akkor beszélve vele, ahogy azt az illem megkövetelte, egyébiránt a bájolgást a bátyámra hagyva, aki sokkal inkább a mestere volt eme készségnek. Szerinte én túl nyers voltam hozzá. Most azonban, úgy tűnt, nincs menekvés, s kénytelen voltam elővenni legkifogástalanabb modorom; az én érzéseim nem igen számítottak, ha egy rossz mozdulat is kihatással lehet a családomra.
– Kérem, bocsássa meg illetlen megjelenésem – hajtottam le a fejem megadóan, gyors kezekkel csatolva le a tegezt, s döntve mind azt, mind az íjamat az istálló falának. – Sajnálatos módon nem hallottam érkezése hírét, habár minden bizonnyal senki más sem, elnézve kísérői hiányát.
Nem is jelentette be. Arrogancia.
Felszínre törő degradáló gondolataim mégis, szükségszerű volt egy apró mosoly mögé rejtenem. – Szabad megkérdeznem, minek köszönhetjük megtisztelő jelenlétét? – álltam meg mellette, kezemet meztelennek éreztem az íjam nélkül, így jobb híján a hajamat tűrtem egyik oldalra. – Attól tartok, mint bizonyára Ön is hallotta, atyám betegeskedik, testvérbátyám pedig rendkívül elfoglalt, ám elkísérhetem hozzá, amennyiben szeretné.
Elvégre, habár Tomas tényleg fül-tövig merült az elfoglaltságaiban, a herceg kísérgetésénél nyilván nem akadt jobb dolga. Az undokság nem erény, Tyria, emlékeztettem magamat.
– Rheyából idáig hosszú az út, jól tudom? Ha úgy kívánja, minden bizonnyal hamar elő tudnak készíteni Önnek egy szobát... |
Ashanti magabiztos vágtában szelte át a puszta végtelennek tűnő síkságait. A lápvidéket nagy ívben megkerülve haladtam Vidar felé, legelők és termőföldek végeláthatatlan sorát érve el, majd hagyva magam mögött; minél hamarabb el akartam érni a célomat, hogy ma éjszaka már lehetőleg nyugodtan, kényelmes ágyban hajthassam nyugovóra a fejem. Bejelentés nélkül készültem az Agenyr-birtokra érkezni, de a gondolat nem zavart különösebben, éppen a meglepetés volt az egyik célom. Magam is hallottam az aggasztó híreket Rianon egyre romló egészségi állapotáról, de ettől még a látogatásom nem került veszélybe, hiszen legidősebb fia, Tomas, ugyanúgy megadta nekem a kellő tiszteletet minden egyes alkalommal, mint ahogy az elvárható is lett volna tőle.
Hosszú ideje nem jártam már látogatóban a puszta főnemeseinél, talán több esztendeje is lehetett már a legutolsó itt tartózkodásomnak. Már éppen ideje is lett volna megejtenem egy hasonló alkalmat, néhány itt töltött napnak elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy a saját szememmel is megbizonyosodjam Rianon állapotáról; utána pedig attól függően alakíthattam a kapcsolatomat az ifjú örökössel. Halovány, gúnyos mosolyra görbült a szám sarka, amikor eszembe jutott, hogy a látogatás ötletének legfőbb kiváltó okáról sem szabadna megfeledkeznem - kíváncsi voltam valamennyi családtag arcára, amikor csak úgy mellékesen bejelentem, hogy nemrégiben találkoztam a legkisebb fiúval.
A város őreinek elég volt egyetlen pillantást vetniük rám, hogy minden kérdezősködés vagy felesleges várakoztatás nélkül szélesre tárják előttem Vidar kapuit és beengedjenek a falakon belülre. Az éppen szolgálatban lévő rangidős tisztet intettem csak magamhoz, hogy arra kérjem, ne szóljon az urainak az érkezésemről; a rangidősként is fiatalnak tűnő katona pedig bőszen hajbókolva értett velem egyet, amit újabb gunyoros mosolyt csalt az ajkaimra.
Nem a városközpont felé vettem az irányt, ismertem mára járást Vidarban, ezért egyenesen a falak tövében elhelyezett istálló felé vettem az irányt, hogy Ashantit valamelyik lovász gondjaira bízhassam és kipihenhesse a hosszadalmas utunkat. Reméltem, hogy sikerült eléggé kifárasztanom ahhoz, hogy ne legyen kedve ujjat húzni a lovászokkal. Hófehér hátasom elégedett prüszkölt a friss víz és a széna illatától, amikor bevezettem az istálló szélesre tárt ajtajain keresztül; szerencsére éppen tartózkodott is odabent egy fiatal lovászfiú, aki felismervén rögtön a kezét-lábát törve sietett a segítségemre. Már-már attól tartottam, hogy képtelen leszek lemosni magamról a gúnyos mosolyomat, amíg Vidarban töltöm az időmet.
A biztonság kedvéért Ashanti mellett maradtam, amíg a fiú leszerszámozta és elhelyezte őt az egyik állásban, csak akkor hagytam magára, amikor már elégedetten falatozott az elé rakott friss szénából. Megsimogattam és megpaskoltam erős nyakát, suttogtam neki néhány dicsérő és búcsúzó szót, aztán az állás ajtaját becsukva magam mögött az egyik oldalsó ajtó felé indultam. Már éppen az Agenyr-ház felé vettem volna az irányt, amikor félreismerhetetlen hangok szöktek a fülembe: halkan süvítő hang, majd tompa puffanás. Megtorpantam és hallgatózni kezdtem, de amikor még néhány alkalommal megismétlődött ugyanaz a hang, már biztos voltam benne, hogy valaki íjjal és nyíllal gyakorol célbalövést az istálló mögött.
Kíváncsian indultam a hang irányába, hamarosan ki is bukkanva az istálló túlsó oldalán, ott már azonban alig akartam elhinni, amit látok. A tűzvörös, göndör fürtök kísértetiesen hasonlítottak ugyan egy lányéra, akit nemrégiben ismertem meg Nemetona hűvös kőtornyai mellett; nem kellett azonban a fejemet törnöm azon, hogy ezúttal kit pillantottam meg íjjal a kezében. Vidar városában egyetlen család sarjai rendelkeztek ezzel a jellegzetes hajszínnel, közülük pedig szintúgy egyetlen sarjnak rendeződtek rakoncátlan hajkoronába azok a vörös fürtök.
- Tyria Agenyr? - szólítottam meg a lányt, ajkaimon vidám mosoly játszott, ahogy közelebb léptem hozzá. Nekem háttal, kissé oldalasan állt, és éppen egy újabb nyílvesszőért nyúlt, amikor megszólítottam, ebből tudtam, hogy addig nem vehetett észre. Ki gondolta volna, hogy Agenyr lánya a harcosok babérjaira tör? |
 -Nekem tökéletesen megfelel-Mehetünk.-mondtam, mikor felajánlotta, hogy egy fogadóban tárgyaljunk.
Ahogyan bejelentette, hogy ki akarták rabolni, de ő megmutatta, a gyanúm, hogy az illető az őrökhöz siet, csak erősödött.Inkább csak követtem Erant, és reméltem, hogy időben el tudunk tűnni a piactérről. Ki is fújhattam végre a levegőt, amkor egy kis mellékutcába értünk, ahol a két ló kényelmesen elfért egymás mellett. Pillanatnyi nyugalmam azonban hiábavaló volt. Hamarosan egy őr szólított fel minkt. kissé összerezzentem és megtorpantam. Vártam a szokásos "te nagyon ismerős vagy nekem" mondatot, de semmi. Ismételten összerezzentem, mikor Eran megérintette a vállamat. A kezem már mozdult, hogy előszedjem a kardomat, de inkább csak a férfira néztem. Ő akar beszélni vele.
Míg ő tárgyalt az illetővel, próbáltam kilesni a két ló mögül. Nem sokat láttam, de annál töbet hallottam. Ez az ember aztán érti a dolgát!nemsoká' visszajött, én pedig-talán egy kisebb kárörömmel a halovány mosolyomban-néztem végig ahogy ismételten átverekszi magát a két ló között.
Ám ahogyan a lova kantárját megfogta a kezén lévő kötés meglazult, és valami jel féleség kandikáltki alóla. nem mondhatom azt rá kapásból, hogy mágus, mert igenis vannak, akik szándékosan égetnek jeleket az emberekre. A rabszolgákra. Szóval több véleményem is született Eranról.
A nyílt utcán nem kérdeztem semmit sem tőle efelől, még hogyha csak ketten is voltunk láthatólag. Hiszen ha valamit megtanultam, az az hogy egy városban még a falnak is füle van. Majd a fogadóban rákérdezek. Távozás előtt. Perszeez attól is függ, hogy mikor távozok. Mármint...Khm...Hogy meddig üzletelünk a prémek felől... |
Mély levegő. Tiszta fej. Egyenes hát.
Metsző tekintettel figyeltem, ahogy a nyílvessző végigsüvít a levegőben, el, egészen a céltábláig, ahol a hegye a szövettel borított szalmába ékelődött. Közel volt a belső, sötét körhöz, de nem elég közel, én pedig csalódottan engedtem le magam mellé az íjat, habár elégedetlenségemnek csupán egy apró szájmozdulat adta jelét. Az istálló alig harminc lépésre volt az önhatalmúlag kisajátított céltáblámtól, elég közel ahhoz, hogy halljam a patások fújtatását, dobogását, és hogy orromat megcsapja a szaguk. Talán többek között ez utóbbi volt az oka annak, hogy a lovászfiúkon kívül alig járt erre valaki, én pedig néma derűvel fogadtam a csendet. Nem mintha az embereket szerettem volna kerülni, a célzáshoz egyszerűen jobban esett a némaság és a békesség, amit magával hozott.
Új nyilat vettem elő a derekamon lógó tegezből, és az íjat markoló kezem középső ujja fölé helyeztem. Célra tart, céloz, lő – a második nyíl tompán csapódott be a másik mellé, én pedig növekvő aggodalommal szemeztem teljesítményemmel. Éppen néhány hónapja sikerült életemben először kettérepeszteni egyik nyilamat a másikkal, ám az utóbbi időben nem hogy ebben voltam sikertelen, a tüzelésem is lassabb volt, mozdulataimba akaratlanul kapkodás csúszott. A messzebb az azt körülvevő tetők fölé magasodó várra pillantottam, hunyorogva a lenyugvó nap fényétől, vádlón, mintha ugyan az tehetne az ügyetlenségemről. Ha az épület maga nem is, a benne lakók annál inkább. Amint ez a gondolat eszembe jutott, el is szégyelltem magam tőle.
Atyám lassan egy hónapja betegeskedett. Orvosok, gyógyító mágusok jöttek s mentek, de magyarázattal egyikük sem tudott szolgálni, miféle nyavalya lobbantotta lángra a testét s tette szinte mozgásképtelenné. A szerek, amiket adtak, egytől egyig haszontalannak bizonyultak, s lassan pusztán abban reménykedhettünk, hogy előbb vagy utóbb magától jobban lesz. Különös volt látni, ahogy napról napra elemészti ez a kór, különös és baljóslatú. Ahogy telt az idő, úgy fordult meg egyre többször a fejemben, hogy talán eljött az ideje. Az is eszembe jutott, hogy ha rosszabbra fordul az állapota, talán az öcsémet is... De sohasem jutottam tovább ennél a gondolatfoszlánynál. Atyánk úgy látta jónak, ha Ő nincs itt, nekem pedig sem jogom, sem megfelelő tapasztalatom nem volt ahhoz, hogy felülbíráljam a döntéseit. Továbbra is mélyre temettem hát az aggályaim, és visszafordultam a gyakorláshoz. Elvégre, errefelé ennél több izgalmat aligha találhattam.
Mély levegő. Tiszta fej. Egyenes hát... |
Lány szavait hallva nem nyugodott meg a lelkem, rég járt itt és nem ismeri a helyet. Akkor mit mondjak én, aki alig egy napja, hogy itt van és eddig mindenféle fenyvesek, tölgyek között húzta meg magát. Viszont, hogy ne én legyek itt a bűnös, hogy tanácstalanul bolyongunk, sóhajtottam egyet, majd agyam kerekeit megmozgatva igyekeztem felidézni, hogy mit láttam mikor ide jöttem. Volt-e valami, ami kiszúrta a szemem vagy hasonlók. De sajnos nem jártam sikerrel, nem figyeltem meg semmit, magamban szitkozódtam pár sort, majd úgy döntöttem az volna a legjobb megoldás, ha a fogadó felé vennénk az irányt, ahol megszálltam, az nincs annyira szem előtt és mivel jól megfizettem a tulajdonos, nem kötne bele, hogy egy ló helyet, kettőt kell figyelni vagy hogy egy lány társaságában érkezem. Bár lehet ez megszokott erre felé, hogy mindenki felvisz valami lányt.
-Nos nem tudom jó lenne-e, de egyetlen amit feltudok ajánlani mint tárgyaló az a fogadó, ahol megszálltam, nem szándékozom sokáig itt tartózkodni, igy csak egy-két napig foglalok ott szobát, de piactól távolabb eső helyen van. Ha ez a megoldás megfelel... - ajánlottam fel a lánynak, miközben valamelyest lassítottam lépteim szaporaságán, hagyva ezzel időt arra, hogy Furtim utol érjen.
-Valaki megpróbált kirabolni, én meg megmutattam neki, hogy ez miért nem jó ötlet... - válaszoltam mosolyogva a lánynak, mint ha amit tettem semmiség volna. Viszont ismerve az ilyen embereket, szinte biztos, hogy az őrökhöz fog rohanni, hogy milyen sérelem érte és rám uszítja őket. Ezért bekanyarodtam egy mellékutcába, ami a fogadó felé vezetett. Az utca éppen, hogy akkora volt, hogy a két ló elfért egymás mellett, igy elég jó takarásba voltunk mindketten. Azonban néhány pillanattal később hátunk mögül, egy felismerhető hang visszhangzott. A páncél egyes darabjainak surlódása, amikor a viselője siet, majd felszólító hang is társult mellé. Ahogy elpillantottam a lovam mellett, láttam, hogy egy őr indult felénk. Ezek szerint nem vették olyan komolyan a férfit, hogy több páncélost küldjenek utánunk
Több gondolat is átfutott az agyamba, először is, hogy elkéne tűntetni vagy is vagy úgy, de aztán beugrott, hogy ki is beszélhetem mivel nem tettem semmit, ami szerintem bűntetendő volna. Igaz megzavartam a rendet, de ez nem történt volna meg, ha nem próbál meglopni a piacon az a senki. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd a lány vállára tettem a kezemet, jelezve ezzel, hogy majd én elintézem az ügyet. Elég nehézkesen, de átpréseltem magam a két ló között, nem volt kellemes érzés, de elsétáltam az őr elé, aki bele is kezdett a mondandójába, hogy mit képzelek, hogy gondoltam, be fog záratni, amire én csak védekezően felemeltem a kezemet, amit erőszakosan megragadott.
-Elnézést, nem tudtam, hogy egy bűnöző szavahihetőbb, mint egy egyszerű vándorkereskedőé, az úr, aki az őrséghez fordult, megpróbált meglopni, pont akkor, mikor épp üzletet kötöttem volna. Úgy vélem ez igazán illetlen cselekedett volt, ahonnan jövök, ott a tolvajokat halállal büntetik, esetünkben én csak megijesztettem az illetőt, amiért hálás is lehetne, ehelyett be akar záratni. - mondtam az őrnek olyan komolysággal, amit eddig nem lehetett az arcomon látni, annak ellenére, hogy nem minden mondandóm volt igaz, elég hihetően adtam be a dolgokat az őrnek. A férfi meg is illetődött azon, amit mondtam, de szerintem ő maga is rájött, hogy igazam lehet, miután átnézett a vállam fölött és szemügyre vette a lovakat, melyek meg voltak pakolva minden féle áruval. Elengedte a kezemet, melyeket azzal a lendülettel leengedtem magam mellé.
-Mivel a piacon ilyen sérelmek értek, az üzlettársammal, kénytelenek vagyunk egy fogadóba tárgyalni, mert a végén meglopnak minket fényes nappal. Nem gondoltam volna, hogy ebbe a gyönyörű városba engedélyezett az ilyen... - tettem még hozzá, amire az őr lassan hátrálásnak indult. Látható volt, hogy fel fogja keresni az urat, aki bemártott engem, amiért ráijesztettem. Mikor láttam, hogy valóban távozásnak indult visszasiettem a lányhoz, újra átverekedtem magam a két méretes állat között, hogy előre kerüljek. Fogtam volna meg a lovam kantárját, de ekkor feltűnt, hogy meglazult a tenyeremen az anyag és kifigyelt az átkom. Gyors, de igen gyanúsnak tűnő mozdulattal igyekeztem elrejteni, hogy tereljem a figyelmet erről elindult, mivel nem volt messze az utca vége és a fogadó sem.
-Elintéztem az őrt, azt hiszem a tolvajjal fognak most foglalkozni jobban nem velem...velünk.. - mondtam a lánynak mosolyogva.
|
-Jó helyet? Igazság szerint, régóta nem jártam itt.-mondtam, mialatt elgondolkozva néztem szét. Legutóbbi látogatásom óta, sokat változott a hely. Azt is be kell vallanom, hogy nem terveztem visszatérni ide. Néha elgondolkozom azon, hogy miért járkálok még errefelé, vagy Rheya környékén. Vagy bármerre is. Élhetnék visszavonultan, egy erdei kid házikóban. Vadásznék maamnak, hogy ne haljak éhen.
Mély gondolkodásmból, az ébresztett fel, hogy a lovam elindult. Odakaptam a tekintetem, és láttam, hogy az ismeretlen húzza maga után. Én is elindultam.
-Furtim. A nevem Furtim.-mutatkoztam be kissé hadarva nevemet. Szándékosan mondtam ezt. Ugyanis a tömegen keresztül kiszúrtam egy ismerős alakot. Egy mágust, aki valami gyógyírt árult. Elkapta a tekintetemet róla, és gyorsítottam a lépteimen, hogy Eran mellé érjek. Hirtelen viszont megálltunk, és csinált valamit a lova takarásában. Aztán láttam, hogy egy rablóféleség eliszkol. Követtem őt tekintetemmel, és csak remélni mertem hogy nem oda megy egyenesen ahová gondolom.Egy rabló mégsem mehet egyenesen az őrökhöz!Próbáltam lenyugtatni magamat, de a szívverésem sokkal gyorsabb lett. Arcomon a legkisebbb jelét sem lehetett látni idegességemnek,amire csak rátett egy lapátal, hogy Eran gyorsan meg akart lépni.
Gyorsan utánafutottam, és mellé érve lelassítottam, de tartottam a tempóját. We'tat nem ilyen egyszerű lerázni:
-Elárulnád, hogy mi volt ez?-kérdeztem kedves hangnemben, de halkan.:-És te tudsz valami jó helyet? |
Végül a lány nem fogadta el a kezemet, hogy ne hagyjam magam lógva védekezően felemeltem és egy mosoly kíséretében visszasétáltam a lovamhoz. Erszényeimet visszaerősítettem a nyereg egy rejtettebb helyére, aztán elcsíptem a négylábú kantárját és kivezetettem a helyről ahova beállítottam őt. Nekem csak jó volt hallani, hogy hajlandó olyan üzletbe is belemenni, ami nem túl költséges, ezért engedtem az ügyben.
-Ha tudsz valami jó helyet, követlek... - mondtam a hölgynek miközben szépen lassan beálltam mellé menetirányba. Nem akartam elárulni, hogy foglaltam itt magamnak szállást, mert tudom, hogy senkiben sem bízhatok, igy abba, se akitől vásárolni készülök, bármennyire is legyen vonzó személyiség. Az ilyen nők a veszélyesek, igy jobb, ha nem szem előtt üzletelünk, mivel ha kell, akkor megvédem magam. De a környéket figyelve feltűnt, több furcsa alak is magasabb fokozatra lépett és a fegyveréért nyújt, majd szép lassan megindultak felénk, ezért bár nem tudtam merre is megyünk mivel a lány mellett álltam megfogtam az ő lovának a kantárját is és elkezdtem vezetni el a piacról. Tekintettel arra, hogy a lány már belekapott a lova kantárjába igy őt is vezettem.
-Amúgy Eran lenne a becses nevem. És a tiéd? - kérdeztem a lánytól hátra fordulva, mivel én haladtam kicsit gyorsabban kettőnk közül. Azonban az egyik rossz akaró megkörnyékezte a lovam nyergét, igy egy pillanat alatt eleresztettem a kantárokat, majd eltűntem és a lovam takarásába kerültem. Elkaptam a férfi kezét, majd egy kisebb forgással a testét egy közelben lévő árus asztalára nyomtam. Elengedtem az illetőt, mig a lovamhoz léptem és elővettem egy tőrt, ennyi idő elég is volt a férfinak hogy megforduljon és rám nézzen, de nem tudott felkelni az asztalról. Miután visszaléptem hozzá hirtelen belevágtam a tőrt az asztalba olyan közel a férfi fejéhez amennyire csak tudtam, az is lehet, hogy kissé megvágtam a fülét. Bár igyekeztem kerülni a feltűnést, de kiprovokálta a tettem. Ijedtébe, szitkozódások kíséretében elviharzott a környékről. Bár mondtam volna valami frappáns fenyegetést, mint például... Várj mellé ment, hozok még egy kést... Hm, ez nem hangzik fenyegetésnek...na hát igy jártam
Gyorsan visszamentem a lányhoz és kapkodva a lábamat haladtam előre, most már nem is vártam rá, csak elakartam menni, de remélem azért követni fog. Közben a kapucnimat is jobban az arcomra húztam, ne hogy valaki jobban megjegyezhesse az arcom.
|
Figyelmesen hallgattam az ajánlatát. Oh, szóval a társasága... Semmi más? Ó, dehogynem. Továbbra is csendben hallgattam, és figyeltem minden egyes mozdulatát. Elővett két kis tasak pénzt, amire többen is felfigyeltek. Gyanús alakok, halottam, hogy kicsit távolabb összesúgnak, mások oldalukhoz kapnak, vagy éppen oda, ahová a fegyverüket rejtették. Az idegen kezét nyújtotta felém. Nyugodt és barátságos hangon féloldalas mosollyal arcomon szólaltam meg halkan:
-Ezt talán máshol kéne megbszélnünk.-ajánlottam fel, és megszorítottam a kezemben tartott kantárt, mely végén a fekete-fehér foltos lovam volt.:-Ám ha ragaszkodsz hozzá, hogy itt és most kifizesd, csak rajta.Hallgataom az ajánlatodat.
A kezét egyenlőre nem fogtam meg.Egyenlőre még mondja csak nyugodtan, hogy mit ajánl. Utána majd megköttetik az üzlet, s vagy mindketten megyünk saját utunkra, esetleg még élvezzük egymás társaságát. Úgy tűnik kettőnk közül nem én vagyok az egyetlen akinek felvágták a nyelvét... |
Figyeltem a lány mozdulatait és mondandóját is, meg kellett vallanom tetszett a stílusa, ahogyan beszél és üzletem, ugyan is kifejtette, hogy kész üzletelni, ha jó az ajánlatom. Viszont itt el kellett gondolkoznom, hiszen ha az én árum nem érdekli, nem maradt más, mint a fizetés. De jobban szerettem volna magamnak megtartani a vagyonom, igy először cselesen egy erszénykímélő ajánlatot tettem fel a lánynak.
-Nos, lássuk, feltudom ajánlani a társaságom, egy jó pár ital kíséretében, elég jó társaságnak tartom magam, tudok érdekes dolgokat mesélni egy ilyen varázslatos teremtésnek... - nem is figyeltem, hogy a szóhasználatom a lányt a mágiához kötötte rögtön, éreztem valami furát, de nem gondoltam rá egyáltalán, hogy ő lehetne a fura forrása, igy teljesen természetesen használtam a varázslatos szót. Azonban, hogy ne csak az olcsóbb megoldást közöljem lehetséges üzlettársammal. Elsétáltam a lovamhoz és elővettem két kisebb, de jól megtömött erszényt is, amelyeket megcsörögtetve helyeztem a ló hátára, ahol gyönyörűen megálltak.
-Ha az előző ajánlatom nem volna ínyedre, hajlandó vagyok jól megfizetni az árudért... de akár ki is élezhetem a fegyvereit, üzletként. Tulajdonképpen eléggé sok mindent tudnék felajánlani. - tettem a komolyabb ajánlat mellé még egy egyszerűbb megoldást, át, ha valamelyik felkelti a lány figyelmét. De az biztos, hogy több árus és közelben portyázó rossz akaró figyelmét felkeltette az imént megcsörrentett erszények. Félek, időkorláthoz van kötve az üzletelésem.
Gondoltam magamban, miközben a könyékén tartottam a szemem, hiszen láttam egy-két férfi a házak árnyékába várt a pillanatra. Lehet számukra, pont az a pillanat, mikor a lánynak adom az erszényt. Azt gondolják, a hölgy nem tudja magát megvédeni? Ha ilyen prémet ad el és ha ő vadászta, a tolvaj féléknek annyi.
Ezen jómagam is elgondolkoztam, hiszen én is tolvaj féle volnék, nem szivesen kötnék bele olyanba, akivel pár percnél hosszabb harcot kellene lefolytatnom. Kérdően a lányra néztem, de úgy láttam ez nem sietteti meg a döntését, igy a két erszényt nadrágomra kötöttem, majd odaléptem mellé. Már majdnem megfordult a fejembe, hogy átkarolom, és úgy vezetem el innen üzletelni, de jobb, ha még nem keltek feltűnést. Lehet, itt még nem ismernek, de üldöznek az biztos, ha felszáll egy pletyka rólam, biztosan kivégeznek. Ahhoz meg még túl fiatal vagyok, ezért a lány felé nyújtottam a kezemet.
-Nos? Valamelyik ajánlatom elnyerte tetszésed? Áll az üzlet? - végül utolsó próbálkozásként nyújtottam kezem, bár megfeledkeztem róla, hogy az a bekötött, erősen ruhaanyag mögé rejtettem jobbamat adtam a lány felé, ami lehet nem volt pont illendő, de teljesen kiment a fejemből az átkom egy pillanatra, hiszen, most úgy gondoltam az üzlet a fontosabb.
|
Meglehet, nem a legkedvesebb hangnemben szólítottam meg az idegent. De az a furcsa érzés, mely elfogott a közelében ezt váltotta ki belőlem.
A kantárt ki sem vette a kezemből, inkább a lovamat kezdte nézni. Kérdőn figyeltem ahogyan végigsimít a nyakán. Magam mellé eresztettem a kezemet:
-Meglehet.-végigmértem az ő lovát:-Ám ezen a lovon-böktem felé fejemmel:-Nincs meg minden, amire nekem szükségem van.-jegyeztem megkomoly arckifejezéssel, bár valahol, mélyen, a lelkem sötét bugyraiban mosolyogtam. Nagyon is.
Régen nevettem már egy jót. Régen nem akadt társaságom, akivel jól szórakoztam volna, esetlegtöbbnapon keresztül. Kezdem betegesnek érezni magam amiatt, hogy képes vagyok a lovamhoz beszélni, vagy akár a halott állatok teteméhez. Lassan vissza kéne térnem a társasági életmódhoz.
-Nem olyan biztos, hogy van számomra hasznos holmid.-mondtam, közben tanulmányoztam a hátasán lévő holmikat.Közben ismét az árussal kezdett üzleteln.nem figyeltem, hogy mit vesz-bár szerény vélemyényem szerint pokrócot-csak godolkozva odébb vezettem a lovamat a tömegtől.
Kardom van, tőrjeim is vannak.
-A fegyverek sosem hatottak meg. Mindig is annyi volt belőlük, amennyire szükségem van.-jelentettem ki:-De ha valami mást is fel tudsz ajánlani, talán megegyezhetünk.
Karjaimat keresztbefontam magam előtt, és fél szemmel figyeltem, ahogyan az ismeretlen férfi fel-alá járkál, majd megtámaszkodva egy bódén, tenyerébe temeti az arcát. Talán nézett engem, talán nem, de kihasználva, hogy egy pillanatra ujjai takarásába került a szeme, jobban is végigmértem. Lehet, hogy ő is érzi?
Majd tekintetem a pokrócárus kínálatára tévedt, és végigsimítottam egyen. Tapintása puha volt és bársonyos.Hozzá sem hasonlítható, a rajtam lévő vastagabb szövetdarabhoz, mely érdes volt, és tartotta magát.
A bőrőm, már ehhez szokott hozzá, másra nem hinném hogy leváltanám. |
Tárgyalásom talán túl hosszasra sikeredett a telt hasú árussal, ugyan is, arra lettem figyelmes, hogy a lovam kantárszárát valaki az orromhoz dugta, és egy nem túl kedves női hang is párosult hozzá. Először nem akaródzott megfordulni, mivel komoly üzletelésbe voltam, hogy levigyem a pokrócok árát, ha kettőt veszek. Már majdnem belement a dolgoba, mikor a hölgyemény hozzám szólt, amire kénytelen voltam reagálni. Igy megszakitottam a szemkontaktust és a lányra pillantottam. Először egy mérgesebb tekintettel találtam szembe magam, majd miután végigmértem a szememmel a lányt, a háta mögé pillantottam, hogy az ő hátasát is szemügyre vegyem. Nem számitottam ekkora szerencsére. A ló farán néhány állati bujkált ki a fölé pakolt dolgok alól. Igy egyenesen kikerültem a lányt és az ő lovához léptem és végig simitottam annak a nyakán.
-És ha ez az én hátasom? Hiszan valószinűleg rajta van minden amire szükségem van... - jegyeztem meg mosolyogva, bár csak viccnek szántam a dolgot, de mivel nem tudom mennyire komoly a leányzó, igy vissza hoppanram és elvettem tőle az én lovamnak a kantárát, majd az üzletelésem tárgya az ő áruja lett.
-Mond csak nincs véletlen kedved velem üzletelni? Úgy látom van valamit amire szükségem lehet... - mondtam a lánynak miközben a mutatóujjamat a lova hátára helyezett csomagra tereltem, miközben én magam hátrébb mentem és a pokróc árus és a mellette lévő árus közötti kisebb helyre, beállitottam a lovamat.
-Ha esetleg nem volna eladó, cseréhez mit szólsz? Van néhány egész jól megmunkált fegyverem, tőrök, meg egy-két kard... - ajánlottam fel a második opciót, ami szóba jöhet, ha esetleg nem adná el, szivesen üzletelnék vele másképp, de gondolkozási időként, úgy döntöttem egy pokrócot veszek az uraságtól, akit eddig puhitottam, igy ráböktem egy igazán átlagos barna anyagra, hogy azt szeretném és csak tegye a lovam hátára. Majd az oldalamra kötött erszényből elővettem a fizetséget és odapöcköltem a férfinak, aki kicsit kapkodva, ügyetlenül, de elkapta a pokróc árát. Mig volt ideje a lánynak gondolkozni én magam is kihasználtam a pillanatot, mivel valami furát éreztem ahogy a közelembe volt, nem is tudom, talán ha meg kellene neveznem megérzésnek mondanám, vagy valami belső jelzés, hogy furcsa, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi lehet benne még is furcsa. Igy egy pár pillanatig fel s alá kezdtem el járkálni, majd egy árus bodéjának a támasztékjának könyököltem, majd a tenyerembe helyeztem a kezem úgy kezdtem el a lányt figyelni. |
Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy valaha még erre visz majd az utam.
Legutóbbi látogatásom Rheya piacán rendkívül sikeres volt, sok aranypénzt beszereztem. Az ostoba városi népséget úgy vonzza a mondat "a királynő fivére is ebből vásárolt!" mint a cukor a hangyákat.
A pletyka viszont hozzám is eljutott: a fővárosba pár begyüjtőnek nevezett katona érkezett, valószínüleg miattam. Persze, tisztában vagyok vele, hogy néhány embernek jó az arcmemóriája, és amikor volt az a kis összetűzés a szökésemkor.... nos, jól szépen megbámultak. Pletykás városi népség.
Most, hogy volt elég élelmem és pénzem elindultam. Ilyenkor rendszerint vándorútra kelek, csak a biztonság kedvéért.
A Morrigui pusztát azthiszem az elkövetkezendő két-három eletemben is fel fogom ismerni. Kétség sem fér hozzá, hogy az ember-elf, vagy akár törp-azokat a helyeket jegyzi meg leginkább, melyektől legszívesebben szabadulna meg.Hiszen annál jobban törnek fel az emlékek, minnél inkább nem szeretne gondolni rá az ember.
Vidar városát vette célba. A lovam is, és én is fáradtan érkeztünk kora reggel, hiszn a több napos út, még ha éjszakázni meg is álltunk egy-egy helye, nagyon fárasztó. A kialvatlan, fáradt őrség egy aprócska ellenőrzés után tovább is engedet engem. Még a reggeli őrségváltás előtt érkeztem ugyanis.
Így is terveztem. Csak az kéne ide, hogy valaki felismerjen engem.
Betértem egy fogadóba, és jól belakmároztam. Délelőttre, már a lovam is új pompájában jött utának a tömegben. Kipihente magát, friss vizet és abrakot kapott.
Elindultam hát a piactérre, hogy hátha itt is el tudok adni valamit. De ha nem is tudom eladni a nálam lévő néhány prémet, legalább szétnézhetek.
Az árusoknál szinte egy kis ösvény keletkezett, ahol az emberek kevesebben voltak, a lovakkal közlekedők főként itt mentek.
Én viszonylag lassan haladtam, de nem kerülte el figyelmemet a férfi, aki a tömegen gázolt át lovával. Nem egy embert fellökve, maga mögött hagyva. Mindezek után az út közepén hagyta hátasát.
Ahogy egyre közelebb mentem, furcsa érzés fogott el. Bal karomban enyhe, bizsergető érzés fogot el, melyet akkor szoktam érezni-bár sokkalta erősebben-mikor varázserőmet használom.
Talán mágus.-merült felbennem a gondolat. Ám az is lehet, hogy egy másikat érzek.
Mindenesetre megragadtam a lova kantárszárát, és odavezettem mellé. Éppen az árussal próbált egyezkekedni, ám az mindenfélét az orra alá nyomott.
Mellé léptem és az orra elé dugtam alova kantárát:
-Jobban is figyelhetnél a hátasodra.-jegyeztem meg. Hallottam, hogy valami állatszőrméről beszél, de nem vagyok rámenős. Akkor biztosan azt mondaná, hogy csak azért vittem oda neki a lovat, hogy eladhassam neki az árumat.
Mégis most, hogy a közelemben volt, különleges érzés keringett bennem.
De lehet hogy csak az árus, vagy valaki itt melettem.-mondtam magamnak. |
Éjjeleken és nappalokon át vándoroltam mig elérkeztem Morrigui puszta vidékére. De nem a táj szépsége vagy a földművelés és a friss zöldségek csábitottak ide, hanem a történetek a toronyról, ahova mágusokat zárnak be. Azzal a céllal érkeztem a környékre, nos őszintén, hogy lopjak, bármit ami segithet megfejteni átkom hasznát vagy azt, hogy hogyan is tudnék tőle végleg megszabadulni. Viszont ez a tervem még várat magára, ugyan is kifogytam minden élelmemből és néhány kovácsoláshoz használatos eszközöm is jócskán tönkre ment. Ezért egy rövidebb kitérő után, ahol útba igazitást kaptam, hogy merre is találok egy nagyobb várost ahol, most ritka alkalommal bevásárolok. A helyet Vidarnak nevezték, ahol szabályokkal őriznek mindent, igy nem kockáztattam meg, hogy szekérrel mászkáljak a városba, feltűnés kerülése érdekében a szekeret távolabb elhagytam csak lovammal és néhány elcserélni kivánt fegyverrel indultam meg a hely felé, amit az a kebles földműves asszony mondott. Meglehetősen pontos leirásnak köszönhetően talán egy órányi séta után meg is pillantottam a hatalmas, vaskos kőfalat, ami körül ölelte a várost, legalább is reméltem, hogy egy várost találok bent, nem egy kivégző helyet. Közeledve a város bejáratához, őrséggel találtam szembe magamat, viszont miután bemutattam az eladni, elcserélni kivánt dolgaimat készségesen beengedtek, hiszen láthatóan fáradt és mocskos vagyok, akire ráfér egy pihenés, mielőtt elmegy a piacra kereskedni. Ámbár nem volt terveimbe a nyugogóra térés még nem, igy hát lovamat vezetve körbe jártam a környéket. Felfedeztem a város közepén álló kutat, majd a hangokat követve elértem a piacra is, ahol nagyon serényen folytak az üzletelések, ahogy nézelődtem az áruk között fejben össze irtam egy listát, hogy mire is lesz szükségem. Étel nekem, étel a lóvamnak, kalapács, némi fém, vizes kancsó, pokróc Azonban miközben ezt a fontos listát terveztem a fejembe, elfelejtettem figyelni a környezetemre, igy több emberbe beleütközve haladtam előre. Többen hangosan utánat szitkozódtak, amire csak mosolyogva intettem, majd a listám utolsó darabja keresésére indultam. Meg is álltam egy árusnál, akinél többféle pokróc is hely talált, azok között kezdtem el válogatni, miközben a lovamat az út közepén hagytam és megfeletkeztem a tényről, hogy ha valaki hirtelen nekimenne, ő azonnal megvadulna.
-Mondja, csak ilyen vékony pokróca van? Valami állat féleségből készült nincs? - kérdezgettem az árust, aki kerülve a kérdésemet igyekezett rám sózni mindenét, amije csak volt. Végül is akartam venni egy vékonyabbat is ezzel nincs baj, de szerettem volna egyszerre letudni a kettőt, ezért próbáltam tovább üzletelgetni át ha kitudok csikarni belőle valamit. |
[81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Nekem tökéletesen megfelel-Mehetünk.-mondtam, mikor felajánlotta, hogy egy fogadóban tárgyaljunk.