|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:48 - |
A Kolónia egy vadonlakó ember törzs, akik a saját szabályaik szerint élnek. Nomád életet élnek, és az év nagy részében úton vannak. Fosztogató, és vadászó életmódot folytató törzsről van szó, de nem emiatt híresültek el; A Kolónia tagjai között élnek legjobb bérgyilkosok, akik a megfelelő fizetségért cserébe bárkit eltesznek lábalól.
Rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, sátorszerű építményekben élnek, amit jurtának neveznek. Ezeket könnyen el lehet bontani, ha tovább kell állniuk. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Az erdő szellemeire mondom, nem számítottam arra, hogy Tesla Drogonba botlom. Nem szándékoztam sokáig időzni a táborban – éppen csak annyira, hogy az öcsém körmére nézzek, és átadjam a külvilág híreit a vezetőnknek. Véletlen volt csupán, hogy a házak között sietve a tekintetem megakadt az asszony alakján, és gyenge jellemem bűne az, hogy aztán nem tudtam tőle szabadulni. Kerekedő hasát látván is csak az járt a fejemben, hogy mennyire kívánatos, és mégis valaki más tulajdona.
- Mégis mit kellene csinálnom? Az ücsörgés a tábortűz körül nem nekem való; Több hasznom van odakint – makacsul fűztem össze két karomat a mellkasom előtt; jórészt azért, mert Tesla hajfonatából elszabadult egy tincs, s ha nem foglalom le a kezeimet, talán kedvem támadt volna a füle mögé igazítani. Hanyag nyugalommal helyeztem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra, miközben a nemzetségfő asszonya arról érdeklődött, sorsom merre vezényelt. Minél messzebb innét, summáztam.
- Erre is, arra is. Elhiheted nekem, hogy nemcsak a szakállamat fonogattam; Remélem, Branan sem állított effélét – rándult szám sarka mosolyba. Mondandómat Tesla akár kérdésként is érthette, nagyon is érdekelt volna, hogy mit hantázott rólam össze az ikrek egyike. Szerettem, ha jó híremet keltik, de egyik Rochwadort sem úgy ismertem, hogy bárkit fényezne. Kettőnk beszélgetése szokásos medrében folyt, mintha nem állt volna mögöttünk közel egy év távolság, és köztünk az egyre növekvő hasa.
- Ha modorosságban reménykednél, már régen felköltöztél volna azokhoz a piperkőcökhöz a fővárosba. Valld csak be, Tesla Drogon, élvezed, ha valaki keményen bánik veled – éles pillantással mértem végig, miközben ajkaim egyre szenvtelenebb vigyort öltöttek magukra. A szőke démon akár viselős volt, akár nem, minden körülmények között akadt benne csodálni való, de ezt nem kötöttem az orrára; sőt, jobb lett volna, ha a gondolataimat is régen megzabolázom ezzel kapcsolatban. Más tulajdona.
- Úgy vélem, még nem volt alkalmam gratulálni a porontyhoz – intettem állammal az árulkodó dombocska felé. – Légy büszke, asszony! Meglehet, hogy a törzs legújabb nemzetségfőjét hordod a szíved alatt; de nem lennék a helyedben, ha lánynak születik, mert akkor nem állhatsz meg a férjed előtt! A helyedben imádkoznék, hogy fiam legyen – Sajátosságom volt a legrosszabb dolgokat előrevetíteni, és cinikusság mögé rejteni a sajátomnak vélt veszteséget. Úgy hittem, ha konokul bánok vele, nem fog ragaszkodni a társaságomhoz, én pedig könnyebben elfeledhetem gyengeségeimet.
- Garaf még inkább kordában tart, mint annak előtte, igaz-e? – kérdeztem teliszájas vigyorgással. – Csodálkozom rajta, hogy még nem öltöztél férfinak, hogy elhagyhasd a táborhelyet… Nem próbálkoztál ilyesmivel, míg távol voltam, ugye? Veled ellentétben, engem mindig kihagynak a pletykálkodásból. |
Rég láttam Dolvent. Természetes volt, hogy tapasztalt harcos létére kevés időt tölt a törzs területén belül, de a szokásosnál is kevesebbszer és rövidebb ideig tartózkodott a tábor területén mint bármikor máskor. Akárhányszor kérdeztem holléte után a válasz mindig ugyanaz volt: „még mindig nem ért vissza.”
Azon kaptam magam hogy vártam, hogy öreg hátasával egyszer beforduljon a tábor kapuján és szokásos hetykeségével tartson előadást hihetetlennek tűnő kalandjaiból. Szégyellnivaló lehetett volna milyen könnyedén is vallottam be ennek az érzésnek okát magamnak, de mindenképpen nem dicsekvésre méltó volt.
Ugyan senkinek nem jelenthetett volna újdonságot az ha egy nő nem szerelemből ment hozzá urához, viszont azt kijelenteni, hogy mást szeret miközben egész élete összeköttetett már valakiével a közfelháborodásnál is nagyobb port kavarna. Hogy is nézne ki ha a törzsfő asszonyáról kiderülne, hogy félrelépne ha azzal nem csak a problémát szülné?
Szerencsére felmenőim több ésszel és kevesebb forrófejűséggel áldottak meg, mint más rokonaim és eget rengetően rossz döntéseim magamban tudtam tartani. Ugyan ez sem gátolt meg abban, hogy ne őszinte mosoly üljön ki az arcomra, ahogy Dolven Odhron közelebb jött. - Nem kell téged űzni, mész te magadtól is világgá, nemde? - emeltem meg szemöldököm, fél kezem ujjaimmal koptatva a léceket. – Merre jártál eddig? Hallottam én mindenféle történetet délben a tűz körül, de csak az eredetinek hiszek; Tudod hogy van ez, Branan nem épp megbízható pletykaforrás.
Már majdnem sikerült is elfelejtenem milyen szabadon beszélhettem az idősebbik Odhron testvér társaságában, míg nem merész heccelésével nem emlékeztetett arra sok idő távlatából kivel is állok szembe.
- Csak átmeneti állapot, gyönyörködj benne míg tart – húztam szájam szélét játékos vigyorra, a kekeckedés feltett szándékával. – Várandós asszonyt egyébként sem illik sértegetni, a Rengeteg túl hagytad a modorod, Odhron? Ejnye…
A kerítés léceitől hátralépve, oldalra fordulva intettem Dolven irányába. - Nem jössz be? Anyánk őzet csinált, maradt még egy kevés. |
Egy darabig szórakozottan figyeltem az asszonyokat; Megbújva a fák árnyékában, elmélázva azon, miféle kegyetlen tréfával illettek az erdő szellemei. Oly régen tartottam magam már az elvemhez, miszerint nem hagyom, hogy egyetlen asszony is meglágyítsa a szívem, hogy éppen emiatt kerültem veszedelembe.
Tisztán emlékszem, hogyan vágott mellbe a veszteség érzése, amidőn bejelentették, hogy nemzetségfőnknek hamarosan örököse születik; Minden férfi, nő és gyermek egyszerre kurjantott fel, és este, a tábortűz lángjainál a harcosok egyszerre emelték kupájukat a leendő vezérre. Csak az én fejemben sorakoztak mardosó gondolatok. Tesla állapotos. Garaf gyermekét várja. Régóta erre vártunk, és én képtelen voltam kitörő örömmel fogadni a hírt; mintha megfosztott volna engem valamitől.
Csak ma reggel érkeztem vissza. Azóta, hogy az örökös születése bejelentésre került, alig tartózkodtam a táborban; Zsoldoskodtam északon, kalandoztam a tengernél, és fosztogattam a pusztán. Nem igazán igyekeztem hazafelé, mert egyébként is élveztem, ha az éj más vidéken ért utol, mint ahol a hajnalt magam mögött hagytam. Heteket töltöttem máshol, szerencsésen megfeledkezve a szőke üstökről, és a hozzá tartozó szenvtelen hangoktól, egészen addig, míg meg nem hallottam anyjával zsémbelni. Akkor húzódtam be az egyik fa mögé, hogy onnét figyeljem, ahogyan azok ketten szorgoskodnak.
Arra nem számítottam, hogy az álcám nem sokáig rejt majd, ha az a boszorkány megkerüli a házat. A kék szempár úgy kapaszkodott az enyémbe, mintha megérezte volna, hogy figyelem. A bennem lakó farkas szelleme lustán mordult egyet, miközben én ellöktem magam a fa törzsétől, hogy a fényre lépjek.
- Hogy hová? – vontam fel a szemöldököm, széttárva a karjaim. – Még csak ma reggel értem vissza, de nemzetségfőnk asszonya máris elkergetne? – tudakoltam tőlem megszokott hetykeséggel, miközben néhány hosszú lépéssel levágtam közöttünk a távolság egy részét; hagytam kettőnk között jó másfél méternyi helyett, de a döglött hal szagán keresztül is érezni véltem az asszony, és a benne rugdalózó gyermek illatát. – Nem hittem, hogy valaha is megérem, hogy Tesla Drogon asszonymunkát végezzen; Ahogy így rád nézek, nem tudnám eldönteni, hogy valóban viselős vagy-e, vagy csak lenyeltél egy dinnyét – szájaltam, mintha mi sem történt volna az elmúlt egy esztendőben. |
Anyánk különös jó kedéllyel pucolta a halakat a kora délutáni napsütésben. Alig félórája érkezett vissza az a három suhanc megpakolt kosarakkal akiket reggel a vízhez küldött; Így a zöldessárga élőlények néhánya még friss valójában vergődött édesanyám erős kezei közt. Igazi háziasszony volt, minden valamire való férfi álma és rémálma egyben. A negyvenet töltötte már, de őszülő tincsei ellenére sem hagyott úgy nyomot rajta az idő vaskereke mint ahogy arra számítani lehetett volna valakitől aki két Drogon porontyot is felnevelt.
„Elnevezhetnétek apátok után” szólalt meg egyszer csak egy hosszabb hallgatásból, kutyájának félredobva a kezében lévő hal belsőségeit. Homlokom ráncba futott ahogy tekintetem találkozott a hasonló színű szempárral Mióta tudja - de főleg mióta már gömbölyödő hasamon látszik - ki nem fogyó mondanivalója volt még a legjelentéktelenebb apróságokról is a terhes léttel kapcsolatban. Megértettem őt természetesen elvégre az unokájáról volt szó; Egy unokájáról aki ha fiú a törzs örököse is lehet. Ki ne örült volna ennek? Főleg ha olyan kapzsi, mint anyánk.
- Majd Garaf eldönti mi lesz a fia neve – válaszoltam a vízzel teli vödröt magamhoz véve, miután a napról-napra büszkébb nagymama az utolsó pontyot is lemosta benne. Lóéhoz hasonló prüszkölése bizonyította mennyire is nem ért velem egyet, de mielőtt bármit válaszolhatott volna kettőt fordulva eltűntem a sátra mögött a dézsával együtt. Nem kételkedtem abban, hogy azt akarta volna mondani túl sok mindent engedek meg férjemnek, hogy még a gyerek nevét sem én választanám. Máskor biztosan igazat is adtam volna neki, de egy év alatt volt időm megtanulni, hogy az a bizonyos békesség mégis csak jobb.
Főleg Garaffal.
Örültem annak mikor kiderült, hogy gyerekem lesz. Legalább úgy örültem neki mint mikor apánk először vitt magával egy egyszerű vadászatra, de ha tudtam volna hogy a várandósságom ideje azzal fog eltelni, hogy anyámnak segítek, lehet kézenfekvőbb lett volna egy szökés a Kolóniából. A Rengetegen belüli és kívüli káoszról is csak másodkézből hallottam történeteket, nehogy férjuram kérésnek ellenére is gyerekkel a szívem alatt megjöjjön a kedvem egy kalandra a fák alatt. Mintha bármikor is megfordult volna a fejemben…
A sátor mögötti kerítésnek támasztva öntöttem ki a halaktól bűzlő vizet az elé a két sertés elé amit anyám tartott és amik már annyira hozzá nőttek, mintha a gyermekei lennének.
Anyánk a tábor szélén élt. Ha az ember túltekintett a sátrakon már látni lehetett a Rengeteg egekig nyúló fáit. Viszont mikor tekintetem vágyakozóan az erdő felé fordítottam hónom alá fogva a dézsát szemeim nem lombokba, hanem gyanútlanul közeledő, ismerős alakba akadt.
- Legyek átkozott ha ez nem Dolven Odhron! - szökött szám sarkába egy vidám mosoly, ahogy a kitaposott utacska mellé felállított kerítésnek dőltem – Hova-hova? |
Ismét egyedül keltem. Nem volt számomra meglepő, hogy mikor a reggeli nap melegedő sugaraival együtt keltem fel (már sokadjára aznap, Magnusnak ugyanis már sokadik foga bújt ki, és igencsak nyűgös lett éjszakánként, még a fájdalomcsillapító-teáim ellenére is), és végigsimítottam a mellettem lévő helyen, még az Asher teste által hátra hagyott meleget sem éreztem. Az utolsó Magnus-csitításom és a végleges ébredésem között mehetett el; a szívem pedig megin nehezebb lett egy kicsit. Büszke voltam a férjemre, és tudtam, hogy erős harcos volt, aki megérdemelte helyét a Belső Körben, mégis... Mégis volt olyan gyenge a szívem, hogy aggódjak. Volt olyan feleség, aki a férje halálát is büszkeséggel élte meg, elvégre, harcosként halt meg, a Kolónia érdekében. Képtelen voltam nem arra gondolni, milyen teljesen elveszett lennék is, ha egyszer Asher... Nem jönne vissza. Hittem abban, hogy a halál után várja még valaki azt, aki arra érdemes, így inkább az itt maradással volt gondom, és azzal, mi lesz Magnusszal. A gyógyfőzeteim csak bizonyos veszélyekkel voltak képesek versenyezni; mi történne, ha valóban gond lenne?
Képtelen lennék megvédeni. A gondolat keserű ízzel fogant meg a számban, ahogy az aprócska, alvó csomagot figyeltem. Gyengének éreztem magam, ez a gondolat pedig azóta érlelődött bennem, mióta csak megszületett. Az, hogy nem vagyok képes fizikailag is ellenállni egy esetleges támadásnak addig nem zavart, míg magam voltam, de most? Rettegtem. Ezt a félelmet pedig, hiába szerettem volna, egyetlen álomfogó sem volt képes legyőzni. Nem, erre egyetlen ellenszer volt.
Az anyám örömmel fogadta a kérésemet, hogy néhány órára figyeljen Magnusra; a többi apróság mellett még egy meg sem kottyant, Svea ráadásul egyébként is alig volt idősebb nála. Apám is épp otthon dolgozott, így segített a kisebb hordányi gyerek felügyelésében; többé-kevésbé aggályok nélkül hagytam magam mögött a fiamat. A szívem sajgása talán csak azért enyhült, mert elfogadtam, hogy a saját érdekében hagyom magára egy kicsit. Ha elég sokszor ismétlünk el valamit, elhisszük; még akkor is, ha tudjuk, hazugság, azt hiszem.
Linát, jelenlegi legnagyobb reményemet nem találtam volna otthon, ebben biztos voltam, így eleve nem is néztem meg ott; a főtéren kérdeztem utána az egyik éppen munkába induló vadásznál, aki határozottan a tábor széle felé mutatott.
Fogalmam sincs, hogy kezdődhetett vagy folytatódhatott az ügy; én csak a végét láttam annak, hogy Salina Thorveig egy csontropogtatót húzott be Gard Drogon kaján rókaképe kellős közepébe. Először az öröm töltött el; Gard Drogon volt az egyetlen ember a világon, tudom, akit képes lettem volna megmérgezni, ha valaha is lehetőségem volna rá. Aztán megláttam az orrából csordogáló vért, amitől egy pillanat erejéig fellobbant bennem az ösztönös gyógyítói segítőkészség, de ez nagyon hamar elillant, és nem csak azért, mert a pökhendi alakváltó arca ronda grimaszba torzult. Lina felé lépett; aztán lángolt fel bennem a harag is.
– Hé! – kiáltottam rá, százhatvan centiméterem minden erejével. Biztos voltam benne, hogy Asher unokahúga képes volna megvédeni magát, hiszen épp ezért kerestem fel, de nem szerettem a felesleges balhét, Gard pedig maga volt A kétlábon járó baj. Összeszűkült szemekkel fordult felém.
– Kicsi Rue! – Gyűlöltem azt is, ahogy a nevem mondta, és azt is, ahogy kajánul rám vigyorgott. Égni kezdtek tőle az ereim. – Valaki máris gyógyítóért szaladt? – Felnevetett. Irritált. Hogy végül mi volt az, ami elmenésre ösztökélte, azt nem tudom, mindenesetre, a következő pillanatban már mellettem volt, túl közel, és még közelebb hajolt hozzám. – Jól áll az anyaság, hm? Csak kevesebbet kellene pattogni, hogy így is maradjon. Ki tudja, meddig boldogít még minket Hansen, nem?
Csak tátogtam; ha nem lépett volna el azonnal a szavak fülembe súgása után, valószínűleg a saját karjával fojtom meg. Még azután is hosszú másodpercekig figyeltem a sátrakat, amelyek mögött eltűnt, hogy túltettem magam a hirtelen támadt haragon. A realitás talajára tértem vissza; sosem tudnák igazán fájdalmat okozni neki.
Nem úgy Lina.
– Te a gyengélkedőre küldöd, én pedig gondoskodom róla, hogy soha se álljon fel onnét. Mit szólsz? – fordultam a lány felé erőltetett mosollyal; a szemöldökeim között még mindig ott ültek a méreg ráncai. Csak akkor fedeztem fel, hogy nincs egyedül, mikor már melléje értem, a mosoly pedig egy pillanatra lefagyott az arcomról.
– Daven! – A most az ajkaimra ülő görbület cseppet sem volt olyan igazi, mint amivel Linát szerettem volna illetni, a Gard Drogont érintő megvetésemen és haragomon túl. A fiatalabbik (vagy akár az idősebbik) Odhron nem tartozott kifejezetten azok közé, akiket sokszor láttam volna a saját társaságomban, még ha egyidősek voltunk is; bár, mint a legtöbb harcost, megesett, hogy egy-egy kisebb sérülését elláttam. Ennek ellenére sem igen neveztem volna még az ismerősömnek sem;bizonytalan voltam vele kapcsolatban.
– Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – Az udvarias mosoly feszítette az arcom; a válaszától valójában függetlenül fordultam Salina felé. A tekintetemmel egyértelműen jeleztem felé, hogy rá bízom magam, mennyire megbízható a férfi társasága. – Remélem, nem zavarok, nem tudtam, hogy nem egyedül vagy. |
A férjem kérdésére óvatosan megráztam a fejem. – Egész nap Magnusszal vagyok; ne értsd félre, imádom, de valahogy úgy érzem, hogy ennyi nem elég, és sokkal többet is tudnék tenni. Mások, például az édesanyám, egyszerre öt kisgyereket is nevel, én pedig már egy mellett sem találok időt arra, hogy közvetlenül is tegyek valamit a kolóniáért. Tudom, hogy többre is képes lennék, csak a saját lustaságom és önzőségem fog vissza; ez pedig nem elég. – Eszem ágában sem volt azon kevés anyák egyike lenni, akinek a gyerekét inkább a többiek nevelik, de jelenlegi állásom szerint azt is csak nehéz szívvel vettem, ha holdtölténként egy-két órára az édesanyámra hagyom Magnust, vagy esetleg élek Salina ajánlatával, és őt hívom át vigyázni rá. Arról nem is beszélve, hogy babaként sokat aludt; s én mit csináltam addig? Szintén aludtam. Borzalmas pazarlás, ahogy az álomfogók szövögetése sem fog másnak segíteni, csakis nekem; csak és kizárólag magamon segítettem, az a hébe-hóba orvoskodás pedig, amit a közeli sátrak lakóinak nyújtottam, nem tette ezt semmissé.
Többet akartam tenni, mégis képtelen voltam rá.
Ezek és azok után, amiket mondtam, arról a mérhetetlen önzőségről, hogy meg szeretném tagadni Ashertől kötelességeim egyikét, mint a felesége, hogy a saját lelkem egyensúlyát billentsem vissza a helyére. Biztos voltam benne, hogy nem sok olyan férfi akadt, mint Asher, talán egy sem; és abban is, hogy a borzalmas gyermetegségemet csak az ő kiegyensúlyozottsága tudta orvosolni.
– Igazuk van, Asher. Ez a dolgok rendje – vetettem közbe csendesen, habár az arcomra halovány mosolyt varázsoltak a férfi szavai. Őszintén mondta őket, nem csak azért, hogy ne kergessen a kétségbeesés szélére, vagy mert nem állhatja, ha egy asszony sír, ez pedig többet jelentett, mint a tényleges mondandója. A lényem egy része megnyugodott, biztos volt abban, hogy ha a férjem elégedett, akkor nekem sincs félnivalóm, és fölösleges is tovább boncolgatni a témát, ám a másik felem, az erősebbik, akaratosabbik, nem volt hajlandó ennyiben hagyni. Megnyugtató volt Asher támogatása, de még mindig nem tudta elűzni a gonosz démonokat, amelyek egyre csak azt hajtogatták, hogy tehetnék többet is – hogy tehettem volna többet is. Érte.
Megráztam a fejem, mintha ettől elüldözhetnék minden romlott gondolatot, minden árnyképet, minden kétséget, és az álomfogót fixíroztam, abban keresvén menedéket. Reméltem, hogy hatásos lesz.
– Elvágom. Erre akár biztos fogadásokat is köthetnél – sóhajtottam fel. Az ezután feltett kérdésem valószínűleg máshogy hangzott, mint szerettem volna... De máshogy-e? Habár könnyednek szántam, a szavaknak mégis olyan súlya volt, amelyek nem kívánt érzéseket ébreszthettek a férjemben, legalábbis erre mertem következtetni abból, hogy még hátat fordítva is éreztem, hogy megfeszült. Ugyanakkor viszont ez a kérdés mélyebbről jött, mint gondoltam volna; és másodjára végiggondolva komolyabb is volt.
– Csak arra, hogy nagyon különbözőek vagyunk – fordultam vissza hozzá összeráncolt szemöldökkel, majd a következő gondolatra kisimult az arcom és elmosolyodtam. – És ha három évvel ezelőtt nem sérülsz meg, valószínűleg sosem jut eszünkbe, hogy megpróbáljuk megismerni egymást. Ez így van, te is tudod; ráadásul akkoriban a harcosok felelőtlen kőfejűségéről is megvolt a magam véleménye... Különös, hogy az ilyen apró, mindennapi dolgok hogy megváltoztathatják az emberek életét, nem gondolod? Nem tudom, ehhez melyik szellemnek kéne köszönetet mondanom.
Többet panaszkodtam az elmúlt röpke percekben, mint máskor hónapok alatt; habár vissza nem vonhattam a szavakat, amiket a frusztrációm nyomása alatt botorul engedtem hallatni, de reméltem, hogy el tudom simítani Asher esetleges aggodalmát. Jobb, ha az ilyen dolgokat megtartjuk magunknak. Lassú léptekkel közelítettem felé, és mikor már kényelmes távolságban voltam, a kezeimet az oldalára helyeztem. Néha sajnáltam, hogy a harcosok szinte folyamatosan vértet hordtak, szerettem érezni a kezeim alatt, ahogy Asher izmai mozognak és megfeszülnek a legkisebb mozdulatnál is; most viszont egyébként sem ez volt a célom.
– Ne haragudj, hogy mindent rád borítok. Nincs semmi bajom, csak... Nem tudom. Az idősebbek mindig mondták, hogy az elme, vagy inkább a személyiség egy kicsit megborul az első gyermek után, biztosan erről van szó. – Persze, szerintük az volt a megfelelő megoldás, ha rögtön egy másodikkal billentettem volna helyre az eszem. – Sajnálom. Szeretlek.
– Fújj, most nem fogtok csókolni, ugye? – Freyja a sátor bejáratából figyelt, apró orrát felhúzta, ahogy gyermekekre jellemző undorral fintorgott a hasonló dolgokra. Nevetve ráztam meg a fejem; a testvére hangjára Karena is felkapta a fejét, bár az álom még ott ült fókuszálatlan szemeiben. – A Mama azt mondta, szóljak Karenának, hogy mennünk kell segíteni vacsorát főzni. Én pucolom a borsót! – húzta ki magát büszkén, én pedig ismét felnevettem. Szerencsére Magnus nem ébredt fel a hangra.
– Visszakísérem őket, jó? – fordultam Asher felé, miközben már Karenához léptem, akit csak az mentett meg attól, hogy teljesen belegabalyodjon a takaróba és orra bukjon, miközben megpróbált felállni, hogy megfogtam a karjait. Kiszabadítottam őt az anyag fogságából, és a kijárat felé terelgettem őket. – Utána melegítek neked vacsorát... Esküszöm, hogy most nem égett oda.
Rue részéről bénán lezárt :) Köszönöm a játékot! |
Drogon hagyomány volt, hogy mindegyikünk fennhordta az orrát és jogosan (vagy jogtalanul) többre tartotta magát a törzs többi tagjától, így én sem maradhattam ki ebből az örökségből. Elérhetetlennek, jobbnak hittem magam a többieknél a törzs hierarchiájában és a harcosok közt elért pozícióm miatt, de büszkeségem mégis egy törékeny dolog volt: minél nagyobbnak éreztem magam, annál nagyobbat zuhantam pofára; Könnyedén vérig lehetett sérteni és lerombolni az évek alatt halmozott önbecsülésem néhány szóval. Kevesebb vagy, mint a többi asszony. - így hangzott egy azon mondatok közül, ami gondosan érlelt álmaim felhőit a másodperc tört része alatt képes volt szétkergetni.
Ajkaim haragosan feszültek egymásnak Dolven szavait hallva. Mélyen hallgattam, önmagammal küzdve hosszú másodpercekig. Fel akartam kelni a földről és egyszerűen faképnél hagyni a bőrváltót, aki akkor nem nekem adott igazat; Nem hazudtolta meg önmagát ugyan, hisz eddig sem fogta az én pártom, de most mégis úgy éreztem mintha elárult volna. Mintha elárulta volna a belé vetett bizalmam, mert nekem elhiheti, hogy nem azért bíztam rá nyomorult életem legnagyobb aggályát, hogy azt utána ellenem használhassa… Bár, mit is vártam? Férfi volt, a férfiakat nem érdekelte az asszonyok nyomora; A férfiakat csak az érdekelte, hogy minden másodpercben mellkasukat ütve zengjék micsoda nagy harcosok, meg mennyire hűek is a törzshöz. Hirtelen még a férjem és anyám is kellemesebb társaságnak tűnt, mint hogy egy perccel is többet legyek Dolven Odhron mellett. Nem értettem miért nem tudta mint sokszor máskor, most is hidegen hagyni a bajom, hogy miért kellett neki feltétlenül most előhuzakodnia ezzel a témával… Hogy bosszantson – zengett elmém zugaiban egy alattomos hang.
- Hogyne. - hagytam rá, akkor tápászkodva fel a talajról, miután port rúgott ölembe. Nem értékeltem gesztusát sokra. Ingem ujjait lehajtva, bőrnadrágom leporolva vetettem rideg pillantást rá, arcomon a legkisebb jele sem bujkált annak, hogy jól szórakoztam volna viccén. - Minek tartasz te engem…? - kérdeztem lágyan, de nem tudtam titkolni a szavaim mögött megbúvó ellenséges töltetet. Nem tudtam megnyugodni, nem tudtam elszakadni ugyanattól az egy gondolattól, ami hetek és hónapok óta kísért, ami a teljes kétségbeesésbe volt képes taszít engem, Tesla Drogont; Azt a Teslát, aki soha nem gondolta volna, hogy pont elé görget az élet egy olyan akadályt amit nem képes átugrani.
Nem folytattam tovább gondolatmenetem, pedig tudtam volna. Mondhattam volna sértődötten, hogy nem egy egyszerű ágyas vagyok, aki minden kötelezettségét félredobva képes lenne ilyenre; Bizonygathattam volna Garaf felé a hűségem is, csak értelme az nem lett volna. Jobbnak láttam hallgatni, kivételesen, még mielőtt túl sok hatalmát adnék Dolven kezeibe szavaim által.
- Nem tudom. - válaszoltam őszintén, de feszülten a kérdésére, ahogy a rönköt megkerülve felvettem mellőle holmijaim, táskám pedig átvetettem vállamon. Azzal a szándékkal szedtem össze ingóságaim, hogy rövid időn belül elbúcsúzok tőle és meglátogatom anyám, hátha akad nekem is ebédre valami nála. Hátha az ő baja elfelejteti velem sajátom. - Jövőhéten látjuk egymást Odhron, ha minden igaz kilovagolok majd veletek.
Lezárt kör! Köszöntem a játékot. :D |
- Ezt és a lehengerlő sármját. - kacagott fel. Gyors puszit nyomott Rue homlokára, megelőzvén annak visszafogott mosollyal történő fejrázását. Nem akart és tulajdonképpen nem is tudott volna tagadni ebben a helyzetben, bárkit megkérdezhetett volna a törzsben, aki megfelelő korú és mind az felelte volna, hogy ő volt a nehéz eset. Szerencsére a dackorszakát hamar kinőtte. Az megmosolyogtató volt, ha néhanapján rossz fát tett a tűzre, viszont a hisztis gyereket nehezen tolerálták. A sírás olyasmi volt, amit a csecsemők és a tipegők avagy az asszonyok tettek semmiképp sem fiatal fiúk és méginkább a férfiak. Néha terhes volt fenntartani a megingathatatlanság álcáját.
Még embert próbálóbb volt felesége előtt rejtve tartani a Belső Kör ügyeit. Hiszen semmit sem kellett titkolnia tőle. Azzal nyugtatta magát, hogy a saját érdeke, hogy védeni próbálja és elnyomta a szúrós kis hangokat arról, hogy álszent dolog ilyet gondolni. Ennek így kell működnie. Mindig így volt. Mégis alig tudta elrejteni a megkönnyebbülését, amikor Rue megerősítette, hogy még mindig bízik benne és a karjaiba simult. Ujjai önkéntelenül belefonódtak a másik szőke tincseibe amíg beszéltek. Talán más egyből rápirított volna az asszonyára hacsak a lehetősége felmerül annak, hogy az rossz szájízzel beszél a törzsfő bármely közeli családtagjáról, ám Asher nem hibáztatta érte. Valamelyest egyetértett vele, bár hangot nem adott neki. Megvan rá az oka, ahhoz meg elég értelmes, hogy ne fecsegjen róla bárkinek. Ez volt az egyik a sok ok közül, amiért az ismeretségük nem maradt felszínes. Frászt kapott az olyan nőktől, akiket folyamatosan terelgetni kellett, mint az anyakacsának a kicsinyeit és nem volt egy használható megszólásuk sem, bár ennek a típusnak a szöges ellentététől is igyekezett távol maradni.
Bólintással jelezte, hogy felesége helyesen következtetett a saját ködös elmondásából illetve abból amit maga hallhatott még.
- Egyelőre nem velünk van vitájuk, de nem tudni ez meddig lesz így. - pontosította a problémát. Senki sem láthatta előre mi fog történni. Könnyen meglehet, hogy elfogynak a kilátástalan küzdelmükben a koronával, viszont megvolt az esélye a győzelmüknek ugyanúgy.
- Tudom. Csak féltelek. - válaszolta aggódó arccal, amit az apró csók az állára átváltoztatott óvatos mosolyba. Hiába, Rue ilyen hatással volt rá. Nem egyszer vetették már a szemére, hogy milyen megengedő. Jobbára azonban elengedte a füle mellett.
- Nem, el tudok menni. - szúrta közbe neje két lélegzetvétele között a többi mondandóját viszont kivárta türelmesen. Cinkos, megrovónak szánt, ám ezen rendeltetésében csúfosan kudarcot vallott tekintettel konstatálta a másik abbéli elképzeléseit, hogy gyógyítójuk esetleg végleg elveszíti a megmaradt kerekét is. Röpke átmenet volt ez a büszkeség mellett. Tisztában volt vele, hogy mennyire ügyes, hiszen őt is kezelte és jó volt hogy ezt más is elismeri.
- Nem érzed magadat annak? - vonta fel a szemöldökeit, hiszen felesége utolsó mondatára nem számított. Elnézte ahogy a húga és a fiuk mellé lép, plédet terítve az előbbire. Nem kellett sokat várnia a magyarázatra. Úrrá léve a megilletődöttségén Magnus takaróját igazgatta meg finoman, hogy ne ébredjen fel, aztán végigfutatta a pillantását az alvó gyerekeken. Felsóhajtott. Értett is ő az asszonyi gondokhoz? Az édesanyja azt mondta neki, hogy igyekezzen türelmes lenni, mert nem egyszerű időszak egy nő életében az első gyermek utáni változás. Átérzni nem tudta min mennek keresztül, ám azt könnyedén megtehette, hogy belátó lesz.
- Nincs semmi, amiért megbocsátásra szorulnál. Te vagy a legönzetlenebb ember, akit ismerek - vallotta meg őszintén és nem mindössze a támogatása bizosítékaként - Túl szigorú vagy magadhoz, habár ebben most az édesanyád is részes. Meg mindenki, aki elégedetlen csak a szellemek tudják miért esik nekik ez jól. - morrant fel. Nem állhatta, hogy közösségük némely tagja erélycsőszként szabta meg mikor kinek mi az elvárt. Főleg ha a kritika célszemélye kifejezetten kötelességtudatos volt. Főleg ha az olyasvalaki volt, aki fontos számára.
- Nem kell sietnünk. Különben is... rajtunk kívül úgyse tudhatja senki, hogy mennyire próbálkozunk komolyan. - kísérelte meg eloszlatni Rue aggályait. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem hiányzott neki az együttlét, az viszont még annyira sem hogy követelőzzön mint egy szeszélyes kisgyerek. Nem érezte volna jól magát, ha tudja hogy nem esne jól a párjának. Minthogy ő hátat fordított neki nem volt benne biztos, hogy szeretné-e ha közelebb lépne, így maradt a helyén.
- Ez igaz és nagyon szerettem Ionát, de nem azért, mert nagy harcos volt. Téged sem ez alapján ítéletelek meg. Nem szeretlek sem kevésbé, sem jobban pusztán abból a szempontból nézve, hogy elvágod-e az ujjad a húrral. - engedett meg magának egy mosolyt. Kék szemei nem hagyták el a szőke nőt, kérdése egy rövid időre csendre utasította Ashert. Egészen ritkán, de felmerült benne hogy mennyivel fiatalabb nála felesége. Meghatározni pontosan nem tudta volna miért.
- Mire célzol ezzel? - kérdezte halkan. Valami furcsa, szorongató érzés kerítette hatalmába, mintha helyben lefagyott volna. |
Tesla kijelentésével nem vitatkozhattam. A borzasztónál durvábbat is vágtak már asszonyok a fejemhez; Mondjuk Rosamund, amikor hosszú vívódás után végül megmondtam neki, hogy nem fogom feleségül venni, de ha szeretné, még eltölthetjük együtt az időnket. Kötöttségek nélkül. Természetesen.
A törzs legtöbb hajadon asszonya arra vágyik, hogy egy harcos felesége lehessen, és újabb farkasokat hozzon világra a népünknek. Nincs is nagyobb megtiszteltetés annál, ha a gyermek elsőként ölt bundát, és indul vadászni a falkával. Azonban nem minden bőrváltónak születik farkasfia, és előfordul, hogy az erdő szellemei különbséget tesznek a testvérek között is. Ott van erre példaként az öcsém.
- Nem – feleltem egyszerűen arra, amikor a szőke asszony cinikusan visszakérdezett. A hangneme sértett, mint ahogyan minden valamirevaló férfit sértene, ha egy nő így szól hozzá, még akkor is, ha a törzs első asszonyáról van is szó. Baráti viszonyunk akadályozott meg abban, hogy ne javítsak a modorán, és ne ismertessem meg vele, hogy hol van a helye. Abban azonban nem kételkedtem, hogy Garaf legalább annyira semmibe veszi asszonya véleményét, mint amennyire nem foglalkozott az enyémmel.
- Branan és Moron csak ne szaporodjon – legyintettem egyetlen mosollyal elintézve, hogy miféle gyermeteg tervei voltak Teslának egy évvel ezelőtt. Úgy gondoltam, hogy az akkori törekvései vezettek végül addig, hogy végül a törzsfő ágyában kötött ki. Törtetése nem volt példa nélküli; Ámbár, bármit is mondana a legtöbb férfi, jobb szeretünk magunk a dolgok elébe menni. Jómagam például nem viseltem túl jól, ha a gyengébbik nem valamelyik tagja túl sok figyelmet szentel nekem, mert abban reménykedik, hogy bekötöm a fejét; jobban kedveltem, ha egy kicsit megküzdhettem a zsákmányért.
Általában kimondtam, amit gondolok; Ami nem nehéz, hiszen sokan úgy gondolják, hogy túl sok ész tolong a fejemben. Az őszinteség olyasmi volt, amit a törzsben betöltött szerepemnek hála úgy is megengedhettem magamnak, hogy ne legyen túlságosan nagy ára a dolognak. Nem voltam vak. Tesla igenis szemrevaló teremtés volt, és éppen ott gömbölyödött, ahol szerettem. Az egyetlen hiba ebben az egészben pusztán az volt, hogy úgy festett szavaimtól a lány tovább bátorodott, mi több, egészen elszenvtelenedett.
- Csakis harcmezőn – jelentettem ki kérdésére. Nem szerettem volna idő előtt elveszteni az életemet, de ha ez mégis megtörténne, jobb szeretnék úgy eltávozni, ahogy azt egy rendes harcostól elvárják. Csatában.
Hiába ültem egy rönkön, Tesla még így sem magasodhatott sokkal fölém. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy orrlyukai kitágulnak a dühtől, amikor megint felemlegettem alkalmatlanságát. Nem foglalkoztam azzal, hogy női önérzetét sérthetem vele; úgy éreztem, hogy népünk jövőjét sodorja veszélybe azzal, hogy örökös nélkül hagyja vezérünket, még akkor is, ha nem az Ő testében van a hiba. Mint a legtöbben, némileg én is úgy hittem, nem tesz meg feltétlenül mindent a legifjabb Rochwador megfoganásának érdekében. Kötelességemnek éreztem, hogy emlékeztessem rá mit vállalt.
- Könnyebb téged hibáztatni – jelentettem ki minden szánakozás nélkül, teljesen szárazon; még meg is rántottam a vállamat a szavaimhoz, mintha az egész dolog nem is számítana semmit. Tesla időközben leült, éppen velem szemben a porba; Roskadt vállai, lehangolt mozdulatai egy gyermekre emlékeztettek, akit mindenki csúfol, és senki sincs, aki megérthetné. Én sem értettem. Nem tehettem.
- Mondanám, hogy csinálok neked egy fiút, de a vezér kiszúrná, hogy jobban néz ki nála… Az én génjeimet nem lehet letagadni – mondtam félig-meddig élcelődve, hátha mosolyt csalhatok az asszony arcára. Nem szerettem, ha szomorú, mert olyankor bűntudat gyötört, mintha én tehetnék róla. A kötözködés kedvéért a csizmámmal felrúgtam egy halomnyi homokot, egyenesen a lány ölébe.
- Mi lesz, ha egy szőke asszonyt megszorzunk kettővel? – kérdeztem heherészve, felkészülvén arra, hogy futnom kell, ha esetleg Tesla úgy döntene, hogy a pofátlanságot megtorolván kardélrehány. Muszáj volt elvesznem a gyermetegségben. Csak egy kicsit. |
– Természetesen azért, mert ezt tőled örökölte – jelentettem ki könnyedén, jól begyakorolt mosollyal; akkor öltöttem fel ezt, mikor egyértelműen nekem volt igazam, de úgy akartam ezt a másik fél tudtára adni, hogy nem bántom meg az érzéseit. Egy mosollyal minden könnyebben emészthető lesz; az esetlegesen odakozmált ragu is, mert főzés közben Magnus kitalálta, hogy feltétlenül a megosztatlan figyelmemre van szüksége, különben megeszi az összes kavicsot, amit talál, és az is, ha azt közlöm valakivel, a lábának nem jósolok túl nagy jövőt egy fadémon támadás után.
– Igen, az – bólintottam, s lazán összefűzött kezekkel lépkedtem közelebb hozzá. A kérdésre elgondolkodva néztem az álomfogóra, majd néhány pillanat erejéig visszavettem Ashertől, hogy elkössem a még kilógó szálakat, nehogy kibomoljon, majd visszaadtam neki. Egyedül egyébként sem értem volna el a megfelelő bordát, csak nagy erőlködés és még nagyobb rumli árán.
Jó volt elmesélnem valakinek mindazt, ami a nap folyamán nyomasztott;Magnus is gyakorta volt hosszabb-rövidebb eszmefuttatásaim kényszeredett hallgatósága, de neki nem volt választása, ráadásul inkább a hangom dallamát figyelte, nem annyira a valós mondandómat. Ha jobban belegondoltam, az sem lepett volna meg, ha Asher is csupán ennyit tett volna; mégis, volt különbség az értelmes hallgatóság és a beszédet nem értő között. Néha igazán nem értettem, a tündék hogyan bírják, hogy folyamatosan a fákkal meg kövekkel beszélgessenek.
Voltak sejtéseim arról, hogy a férjem nem mond el mindent, amit tud; makacsul hittem, hogy jóhiszeműen szemet kéne hunynom felette, mégis, nem tudtam megszabadulni a gondolattól sem, hogy ez a tudatlanság a végén megőrjít. Habár nem voltam harcos, mégis jobb szerettem tudni, mivel állok szembe, mi az, ami a szeretteimet veszélyezteti, mintsem úgy tenni, mintha minden rendben volna. Képtelenség, gondoltam, ahogy Asher érintésének engedve közelebb bújtam hozzá.
– Persze, hogy bízom benned – feleltem a kérdésre, majd lassú, mély sóhajjal pillantottam el Magnus kosara felé. Nem sok kellett hozzá, hogy a húgom is elaludjon mellette. – Ha nem tenném, nem is lennénk most itt. És természetesen nem csak benned bízom; a Belső Kör mindent megold. Még akkor is, ha a szellemek néha eltévednek, és olyat is megajándékoz a bőrváltással, aki nem érdemli meg. – Sosem titkoltam Asher előtt, mennyire megvetettem a Drogonokat; ennek fő oka valóban Gard volt, az, amit az öcsémmel, egy ártatlan és jószívű fiúval tett, de a nővére sem foglalt el sokkal előkelőbb helyet a szememben, egyszerűen nem találtam méltónak a törzs eső számú asszonyának pozíciójához. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, szívesebben tölti az idejét Dolven Odhronnal, mint az urával... Megvetettem a házasságtörést, és azt is, ha egy asszony a saját önző ambícióit a családja elé helyezte; talán én is nehezen fogadtam a Magnus születésével együtt járó bezártságot, mégsem próbáltam kibújni a felelősség alól. Elvégre, ez a dolgom.
Értő kék szemekkel fürkésztem a tónusaiban hasonló férjemet, míg a rövid magyarázatát hallgattam. Az említett területfoglalók említésére egyetértően bólintottam. – Aldayrok. A medvés lobogóikkal. – Gyerekesnek tartottam a városi népeket; nem csak Dolven Odhron és a többi harcos számolt be újra és újra arról, miféle piperkőcök is az ő nagy, legendás őseik, de az a birka-tisztelet, amivel egy-egy nagy név vagy szimbólum iránt viseltettek, szintén megingatta a saját magukról kialakítani próbált magasztos képet. Mintha különböző állatok leegyszerűsített és lobogókra varrt képeire lenne szükségük, hogy meg tudják különböztetni egymást.
Mindenesetre, valahogy az, hogy a szóbeszédek megerősítést nyertek Asher által, az emlegetett veszélyek ellenére is megnyugtatóan hatottak.
– Csak mozgásra vágyom. Nem arra, hogy felfaljanak a fadémonok – mosolyodtam el, majd abban a reményben, hogy ezzel elűzhetem a férjem leghalványabb aggályait is arról, hogy esetleg önállósítom magam, és míg nincs itt, kiszököm a táborból, közelebb léptem hozzá, hogy gyors, félszeg csókot nyomjak az állára; főleg azért, mert azt a testrészét is csak erőlködve értem el. – Holnap nem mész sehová, ugye? Lenne kedved akkor elmenni? Tudod, az öreg Pott szerint, aki olyan teát kever neki, hogy már nem is érzi a fantomfájdalmat az elvesztett bal lábában, az jó eséllyel vehetné át Yngvi helyét, már ha, szóval tudod, véglegesen megőrül. Jobban az átlagosnál. Mondjuk elhiszi, hogy tud repülni, és leugrik a vízesés tetejéről... Szeretném, ha így lenne. Mármint, nem azt, ha Yngvi leugrana a vízesésről; na jó, azt is, de inkább azt, ha a törzs tagjai a sámán itt nem léte vagy elfoglaltsága esetén hozzám fordulnának... Szeretnék hasznos lenni.
Magnus valamiféle hangot adott ki magából alvás közben, apró, húsos keze megrándult; ezzel egyidejűleg a húgom feje koppant a földön, ahogy végleg elaludt. Szentimentális, finom mosollyal az arcomon indultam, hogy az egyik takarót, mely az ágyunk aljánál hevert összegyűrve, rá terítsem.
– Beszéltem erről ma az édesanyámmal. Szerinte az lenne igazán hasznos, ha ismét áldott állapotba kerülhetnék, és fiút szülnék. – Igyekeztem könnyed hangon szólni, ám akaratlanul is lehervadt a mosolyom, ahogy Asherre néztem, Karenáék fölül. – Gonosz dolog, ha én nem szeretném? Mérhetetlenül önző? – A válasz lehetett igen és nem is, attól ügg, honnét néztük a kérdés; a érjem hasonszínű szemeiben kétségbeesetten megnyugvást kerestem. – Szeretnék még gyermekeket... Csak egy kis szünetre vágyom, csak ennyire, néhány hónap, talán. Néha úgy gondolom, ha harcos volnék, talán még ezt is megbocsájtanák nekem, de nem így... A megértés csak nekik jár.
A mondandóm második fele csípősebben csengett, mint szerettem volna, és nyíltabban fejeztem ki azt, ami piszkálja a csőröm Tesla Drogonban, mint azt megengedhettem volna magamnak. Hátat fordítottam Ashernek, és végigfuttattam az ujjam az ágy fölé akasztott álomfogó lelógó tollain. Ehhez értettem; a harc, mint olyan, sosem volt kenyerem. – El tudsz képzelni karddal a kezemben? Azok a pengék, amiket ti lóbáltok, majdnem akkorák, mint én. Íjat is csak egyszer használtam, a húrral pedig elvágtam az ujjamat... Nem merek belegondolni, mit művelnék egy fejszével. A nővéred is nagy harcos volt, emlékszem rá, még ha gyermek voltam is – elmélkedtem kissé kicsapongva, majd elkaptam a kezem az álomfogóról, mintha megégetett volna, és ismét Asher felé fordultam, halvány mosollyal az arcomon rázva meg a fejem. – Hogy tudunk egyáltalán bármiről beszélgetni? |
- Borzasztó vagy. - jelentettem ki sokadszorra, ahogy szónoki mód feltárt érzéseimre csak egy gúnyos sóhajra futotta tőle. Nem lepődtem meg; Tudtam, hogy nem értené meg gondolataim menetét ha hosszú órákat szántam volna is magyarázásukra. Néha még én sem teljesen igazodtam ki magamon, nem hogy egy férfi, egy igazi harcos valaha is ki tudott volna, vagy egyáltalán megpróbált volna így tenni: Lehet egy héttel ezelőtt még megöltem volna a lányt, két hete lehet magammal hoztam volna és nem érdekelt volna mit tesznek vele, mert a vele szemben mutatott szentimentalitás valószínűleg csak egész más valami hozadéka volt; Valamié, ami eszembe juttatta, hogy számomra nem az volt a legfontosabb, hogy az a vörös nőcske élt e vagy halt.
Kezeim magam előtt összefűzve vártam, hogy a csapat kölyök elrobogjon mellettünk, tekintetemmel követve kis csapatukat. Nem érdekelt mi van Lyra Rochwadorral, őszintén, s csak szemöldökeim tudtam ráncolni mikor szóba került. Irigyeltem. Mióta ismertem azóta irigyeltem tőle, azt hogy Garaf milyen szeretettel szól hozzá… Amikor pedig Dolven emlegette kicsi lányként, ez az irigységgel keveredő féltékenység újból hatalmába kerített. Magamnak akartam minden figyelmet, nem egy kislánynak.
- És szerinted rám hallgat? - kérdeztem vissza cinikusan Dolven elutasító válasza hallatán, amivel megtagadott tőlem minden esetleges információt. Nem tetszett hetykesége, de szavaimban nem éreztettem vele; Kérdésem sokkal inkább volt viccelődőnek vagy értetlenkedőnek értelmezhető, hisz nem értettem miként feltételezhetett olyat, hogy Garaf majd épp velem megoszt valamit. Ha vele nem tette, velem miért tett volna kivételt? Csak a felesége voltam, nálunk az csak a szerencséseknél járt együtt a feltétlen bizalommal.
Felnevettem. Dolvennek a maga otromba módján sikerült őszinte mosolyt csalnia arcomra. A pofátlan őszintesége szórakoztatott, másnak nem lett volna mersze ily« nyíltsággal közölni velem minek tartott alig egy esztendeje. Talán épp ezt kedveltem benne.
- Az a baj, hogy igazad van. - mondtam szám sarkát felhúzva. - Legalább annyira állhatatos voltam akkor, mint te most... Nagyon erősen próbáltam igába hajtani Branan Rochwador fejét… Nem mondanám, hogy sajnálom, hogy nem sikerült.
Valóban, visszanézve a tavaly tavaszi Tesla teljesen más volt; Egy egyszerű kislány, aki úgy döntött kezébe veszi életét és megpróbál magának és családjának nevet szerezni egy Rochwador férj által. A huszonhárom éves Tesla nem gondolta volna, hogy végül Garaf mellett köt ki... ha most tehettem volna a házasságunk ellen és valahogy visszamehettem volna régi önmagamhoz, akkor ha az kellett volna a szőke hajánál fogva húztam volna végig a salakon azt a bolond csitri énem, aki úgy gondolta ez lesz élete legjobb döntése. Tesla Drogon elviselhetetlen egy teremtés volt, aki úgy gondolta ha már nőként fegyvert tud használni, majd a lábai előtt fog a világ térdepelni; Csak arra nem gondolt, hogy senki nem kíváncsi egy asszonyra, akinek nézetei másak, mint a régi rendé.
- Halni vágysz, Odhron? - kérdeztem következő megjegyzését hallván, szemöldököm megrántva. Bármennyire is hízelgő volt, hogy a bőrök alatt feszülő bájaim így elismeri mindenki, s köztük Ő is, meg kellett védenem asszonyi becsületem, aminek nem létezéséről Dolvennek nem feltétlenül kellett tudnia.
Amit viszont megjegyzése után mondott, az meglepett. Azt hittem lezártuk a mágusról folytatott párbeszédet, nem miért akarhatná még folytatni, ha teljesen máshogy vélekedtünk. Nem értettem hova akar kilyukadni és azt kívántam bárcsak ne is értettem volna meg. Az addig arcomon ülő vidám mosolyom egy sóhaj kíséretében nyom nélkül eltűnt, miközben jobbnak láttam meghúzni az újonnan visszakapott kulacsom. Kumisz volt benne.
- Remélem tudod, hogyha nem kedvelnélek már pofán töröltelek volna. - mondtam a rönkön ülő Dolvenre vezetve a tekintetem. Kivételesen semmi játékos cukkolódás nem volt se hangomban, se tekintetemben; Ha melleimre tett megjegyzésével nem is, de alkalmatlanságom felemlegetésével elérte és túl is lépte a határt amit kifeszítettem magam köré. Nagyon jól tudta mekkora kellemetlenséggel töltött el már csak a gondolata is az egésznek.
Megtöröltem az arcom, mielőtt egyik lábamról másikra helyezve a súlyom leültem volna Dolvennel szemben a porba. Félig felhúzott térdeimre fektettem alkarjaim, görnyedt háttal tekintettem fel a férfira.
- Remélem hamar vesztik el a türelmüket, mert ha még egy hónapban hallgatnom kell, hogy micsoda egy cafka vagyok, mert nem ajándékozok a vezérünknek gyermeket, én esküszöm... - haraptam el a mondat végét, Dolven úgy is jól tudhatta mivel lehetett volna azt befejezni. - Soha a büdös életemben nem akartam semmit sem úgy, mint ezt a gyereket és úgy tesznek mintha én nem akarnám. Mintha tehetnék róla.
Fújva egyet emeltem ajkaimhoz újból a kulacsot, mintha gondolataim belefojthatnám. Nem akartam mindent az idősebb Odhron orrára kötni. Nem akartam tudatni vele milyen érzés volt minden hónapban belátni vezérünknek a gyengeségem, hogy újból elbuktam és az egyetlen kötelességem sem sikerült teljesítenem. Nem tudhatta milyen érzés volt férjem szemeiben látni azt a megvetéssel keveredő haragot, ami hónapról-hónapra egyre csak rosszabb lett.
- Egy fiú mindent megoldana. Egy fiú, aki az enyém és elmondhatom róla, hogy Rochwador… Persze, álmodozni szabad, mert az biztos, hogy előbb őrülök vagy pusztulok bele ebbe az egészbe, mint hogy Garafnak gyereket szüljek. - nevettem fel kelletlenül, kulacsom újból ajkaimhoz emelve. A törzsnek jobb lett volna nélkülem. Garafnak jobb lett volna, ha új feleséget választ. Bármennyire sem akartam volna elhagyni, azt kívántam bárcsak velem lett volna a baj, hogy ne vesztegessem tovább népünk idejét... Ráadásul ha nem én voltam a hibás, akkor minden veszve volt; A kolóniának nem lett volna örököse, s kitudja milyen harcokat szült volna a következő vezér felemelkedés; Mindenhogy veszíttem volna, de az egyik esetben csak én, míg a másikban mindenki. |
Egy halott mágusasszony jobb, mint a katonákat idevonzó mágusasszony. Rendületlenül az volt az elképzelésem, hogy Tesla jobban tette volna, ha levágja a cafkát és otthagyja az erdőben farkas eledelnek. Felhorkantottam, amikor a lány kijelentette, hogy azért mellőz mindenféle magyarázatot, mert úgy sem érteném meg. Pedig én nagyon megértő voltam mindenkivel. Azokkal is, akiket megöltem.
- Áh! – egyetlen gúnyos hang tört utat magának a torkomból; Csak egy rövid, csúfondáros hang, de mégis kifejtett mindent, amit gondolok. Kezdtem úgy érezni, hogy Tesla agyára ment, hogy nem született gyermeke, s csak így eshetett meg, hogy a női összetartás jegyében elengedte azt a mágust. Megőrült! hasított belém a felismerés, és úgy vélem hangot is adtam volna neki, ha nem ezt a pillanatot választja néhány ifjonc arra, hogy egymást túlharsogva, lökdösődve elhaladjanak a gyakorlótér mellett. Nem figyeltek ránk, de minden bizonnyal feltűnt volna nekik, ha a havibajától megkergült Drogon lány a saját baltámmal kergetne körbe a területen, amiért megint beszóltam neki közelről.
Nem értettem Teslát. A magunkfajtáknak mindig a törzs volt az első. Ezerszer többet ért egy nomád harcos élete, mint bármelyik kifent-kinyalt fehércselédé a városokban. Nem tartottam magam szörnyetegnek azért, mert egy-egy portya során én magam sem vetettem meg az ellenkező lányok társaságát, és röhögve vettem el tőlük azt, amit a tyúkszaros kis életük árán is hajlandóak lettem volna védelmezni. Az ártatlanságukat. Volt olyan társam, aki végül így talált magának engedelmes feleséget.
- Mit mondjak? – tártam szét a karom hetykén, amikor Lyra szóba került. – Remek hallgatóság vagyok – vigyorodtam el szélesen, és hogy szavaimat megerősítsem, színpadiasan meghajtottam a derekam kissé. A kezem ekkor még szorosan kapaszkodott a baltámba, így könnyedén lengettem a mozdulat közben.
A bennem lakozó farkas egy pillanatra felkapta a fejét, ösztönös mohósággal szagolva bele a levegőbe, egy különös aromát szimatolva. Mosoly költözött a szám szegletébe; Megesküdtem volna rá, hogy egy másodperc erejéig a szőke asszonyt elragadta a féltékenység. Ezt érezhette meg a farkasom.
- Beszélj az uraddal, rám úgy sem hallgat – rántottam meg végül a vállam, elengedvén a korábbi érzést. A vállam nemtörődöm rándulással jelezte, hogy részemről lezártam a gömb témáját. Igyekeztem, hogy gesztusaim elég hetykék, és könnyedek legyenek ahhoz, hogy ne árulhassanak el semmit abból, amit valójában gondolok az üggyel kapcsolatban. Dühített, hogy kizártak az egész dologból.
Hergelt.
Diadalittas mosollyal tartottam fel a kulacsot, igyekezvén Tesla minden egyes mozdulatára feljebb rántani, hogy a lány féletlenül se érhesse el azt. Szükségem volt erre a gyerekeskedésre. Legalább egy kicsit úgy éreztem magam, mint aki él. Az állandó öldöklés, és az azt követő dévajkodás egészen lestrapált.
- Egy éve egy bosszantó seggdugasznak gondoltalak – sóhajtottam, mintha ezzel magyaráznám, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogyan; nem mintha szándékomban állt volna asszonyt fogadni valaha is. – Egyébként is; A te csecseidet mindenki megbámulja. Szépek. Formásak. Garaf is tudja – vontam vállat, mintha az egész nem is lenne fontos, és végül ellenkezés nélkül adtam vissza a lánynak a kulacsot.
- Ha nem is ölted meg a mágust… - tértem vissza a korábban megkezdett témánkhoz, miközben nagy levegőt véve, leültem az imént többszörösen is megfaragott tőkére. - …lehet, hogy mégiscsak magaddal kellett volna hoznod. Lehet, hogy tudott volna valamit a problémádra – mondtam, és nem törődvén asszonyi mivoltával, és azzal, hogy zavarba hozhatom, így folytattam. – Ideáig érzem, hogy ebben a hónapban sem fogantál meg… Garaf előbb-utóbb türelmét veszti, ahogy a klán is – perdültek le ajkaimról a szavak. Úgy gondoltam, hogy nem mondok újdonságot azzal, ha elárulom a lánynak, hogy a törzs tagjai egyedül az Ő alkalmatlanságát látják abban, hogy még mindig nincs örököse a törzsnek. |
Több sem kellett Freyjának, mint egy fél belegyezés és két pillanattal később már legidősebb testvérét ostromolta, Karena pedig még mindig Asher oldaláról meresztett könyörgő szemeket.
- Ugyan, csak próbálok jó viszonyban maradni az anyósommal. - védekezett vigyorogva, egyrészt azért, mert felesége komoly és határozottnak szánt fellépését kishúga gyakorlatilag öt másodperc alatt megtörte, másrészt azért, mert ő is rutinosan az édesanyjuk felé terelte volna a lányokat.
Talán sokak számára kellemetlen, sőt riasztó lett volna, ha folyton-folyvást gyerekek csüngenek rajtuk és csak kivételes alkalmakkor szelhetik át a tábort anélkül, hogy egy-egy apró sógort vagy sógornőt kapnának a nyakukba, de Asher az ilyesmit nem fárasztó kötelességnek élte meg. Ehhez nagyban hozzájárulhatott a nővére példája, hiszen Iona sem kezelte soha teherként majdnem tíz évvel fiatalabb öccsét, legalábbis az akkori kisfiú úgy érezte hogy megannyi kérdése, csetlés-botlása az elején és kifogyhatatlan energiája testvérében elfogadást és türelmet talált. Utólag csodálta ezt a képességét, amivel azt a szélfútta hajú, eleven kisfiút terelgette az úton. Gyakran gondolt rá, hogy milyen ügyes lett volna a megzabolázhatatlan Salinával is, mennyire megérdemelte volna az életet, ami előtte állt. Biztos Magnust is imádta volna. A már nem is annyira piciny csecsemő éppen a tündéri formáját hozta, bár be kell vallani, hogy ez többnyire szundikálás közben jellemezte. Vagy evés után. Fiatal nagynénje óvatos felügyelete mellett egészen idilli képet festett.
A hazatérése azonban mindaddig nem vált teljessé, míg nem ölelhette, nem csókolhatta meg asszonyát. Jóleső hümmögéssel válaszolt az utolsó érintésére, mielőtt elváltak. Mélyen beszívta az ismerős illatot, amit emberi alakjában sem tudott volna eltéveszteni. Voltak napok, amikor majdhogynem őrjítő volt az ambivalens hatása, ahogy egyszerre nyújtott megnyugtató otthonosságot és csillapíthatatlan vágyódást. Gondolatban visszahajolt, végigcsókolta az ajkaitól a kulcscsontjáig és ezer mást folytatást talált hozzá.
Jobbára saját figyelmét igyekezett eltereltetni a kérdésével, erősen Rue mondandójára koncentrálva, bólintva véve tudomásul ifjú páciensének javulását, kifejezéstelennek szánt arcot vágva, mintha a Rochwador-familía nyomott kedve pusztán a megszokott lenne, hogy aztán egyből kiüljön rá a meglepettség. Gyógyítójuk ismét nem hétköznapi tettével meggyőzte arról, hogy érdemes volt ma is elkerülni. Gyakran hallotta, hogy birkatürelme van és bár nem hitt benne, azért az önjelölt kuruzslót ténylegesen ki is állta volna, ám a mai napra sok lett volna egy újabb soklábú dög. Nem kételkedett abban, hogy szelíd állat lehet, mivel Yngvi kizárólag a legjámborabb lényekkel jött ki annyira, hogy be is fogadja, viszont a fiáról volt szó, ami egyet jelentett azzal, hogy tabu. A legszikrányibb esélyt sem szabadott meghagyni, hogy bármi ártson neki.
- Miért mindig akkor az én fiam, ha hisztizik? - kérdezte túljátszott felháborodással - Bezzeg, amikor tegnap átjött a szomszéd és Magnus éppen édesen gügyögött a te pici fiad volt. Elmondták ám, hogyan büszkélkedtél vele! - kacsintott, hogy biztos ne hasson szemrehányónak a felelete. Igazából mulattatta a dolog. Eszébe jutott, hogyan fenyegette az édesanyja valahányszor rosszalkodott, hogy vissza fogja kapni ezt egyszer és a gyereke is ugyanilyen égetnivaló lesz. Való igaz lehet a mondás, hogy ami körbe elindul az ugyanoda tér vissza.
- Tégy, ahogy jónak látod. Biztos szép lett, jó érzéked van az ilyesmihez. - adta beleegyezését. Tekintetével megkereste a színes tágyat.
- Az az, ugye? - keresett azért megerősítést. Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye, aztán megpróbálta elképzelni a falon.
- Szeretnél még dolgozni rajta vagy segítsek feltenni? - ajánlotta fel egyből. Úgy vélte hamar megoldható lenne. Ha igenlő választ kapott neki is látott. Rue eközben tovább csacsogott, ám körübelül az első mondat végére világossá vált Asher számára, hogy mit készül kihozni a dologból. Mindenesetre hagyta, hogy teljesen befejezze a kérést. Visszhangozta neje sóhaját, habár nem hitte hogy bárki is hallotta. Mellé lépett és átkarolta.
- Tudod, hogy nem probléma. Ha fontos neked megtalálom a módját, hogy megoldjam - biztosította egyből, aztán halkabb hangon folytatta - Beszéltünk már erről. Megértem, hogy így érzel és nekem is hiányzol, de azt is jól tudod, hogy nem véletlenül vagyok távol és nem véletlenül kértem, hogy ne merészkedj messze. Bízol bennem, ugye? - simított végig az arcán. Gyűlölte, hogy nem árulhatott el mindent töviről-hegyire, ám ez a családja védelmét is szolgálta. Azonban amennyi pletyka keringett, úgy ítélte meg, hogy nem árt tisztáznia néhány ügyet.
- Eddig sem volt túl bizonságos a rengeteg, de most... idegenek járják. Történt egy nagy port kavaró incidens... szerintem ismered a szóbeszédet és sajnos igaz. Rheyai katonák merészkednek be, jóval messzebbre, jóval többen mint eddig. Ha ez nem lenne elég a hegyesfülűek mellett egy harmadik fél is igényt tart az erdőre. Visszatérők tulajdonképpen. Gyerekek voltunk, amikor elűzték őket, de biztos hallottál róluk. Nem igazán a barátaink. - húzta el a száját. Arról inkább említést se tett, hogy kik a lehetséges szövetségeseik. Az csak a jégyhegy csúcsa volt.
- Nem akarom, hogy elzárva érezd magadat... csak ne menj el egyedül, rendben? - kérte szelíden. |
Fújva egyet ráztam meg fejem. Sokszor értettem egyet Dolvennel, de persze a kivételek sem maradhattak el; Nem gondoltam, hogy meg kellett volna ölnöm a mágus asszonyt még ha azzal, hogy életben hagytam csak bajt hozott volna is a fejünkre… Legalább egy ember kellett aki nem csak rosszat mondhat rólunk nomádokról, mert az aztán nem vitt minket előre ha minden utunkba állót kegyetlenül lemészárolunk. Vagy senkinek nem tűnt fel még, hogy egyre több katona jár az Aldayrokén kívül is a Rengeteg körül? Egyszer megunnak minket, egyszer majd valóban mi leszünk a szálka a szemben és a köröm alatt… Csak reméltem, hogy sem én, sem a gyerekeim nem élik majd meg azt a napot, mert hiába voltunk erősek ha az ész kevés volt köztünk. Kellett aki elmondhatta nem kell kiirtani minket, mint egy fertőzést, mert elég sokat tettünk már azért, hogy úgy nézzenek ránk.
Természetesen abban a pillanatban mikor megláttam Gard kezei közt a vörös asszonyt semmi ilyen óriásléptékű dolog nem jutott eszembe, annyira nagy elme én sem voltam, hogy a másodperc tört része alatt rájöjjek mi haszna is lenne annak, ha megmenteném a nőt. Ösztönösen kaptam fel magam mellé a nyeregbe, mert valami azt súgta nem hagyhatom hátra egy társam csak így… A gyengébbik nem felé mutatott lojalitásom egy olyan dolog volt pedig amit hosszas elbeszélés és fejtegetés mellett sem biztos, hogy Dolven megértett volna, de épp így kellemetlen lett volna azt is megértetni bármelyik harcossal, hogy kevesebbet öljön.
- Vannak olyan dolgok Dolven, amit nem fogok tudni megmagyarázni, mert nem értenéd meg. - mondtam tényközlő mód, semmiképp sem vádlón. - Az, hogy miért hagytam életben a mágust, épp ilyen. Nem várhatom el, hogy férfi fejjel megértsd milyen nekem, egy nőnek látni azt ahogy a társaimmal bánni tudtok. De szemet hunyok, mert nő vagyok, nem több két szép szemnél. Nem érdekel, hogy mit csináltok más nőkkel a portyáinkon vagy szabadidőtökben, míg nem látom vagy hallom őket, hisz a világ kezdete óta így élünk, ezen nem változtathatok... De ha előttem emelne bármelyikőtök is kezet egy másik asszonyra, nem várhatná egyik férfitársad és te se el, hogy tétlenül üljek a csinos valagamon. Nem ölhettem meg a nőt, nem engedte a harcoson túl bennem élő asszony.
Nem tudtam, hogy egyáltalán oda fog e figyelni szavaimra azt pedig, hogy egyáltalán megfontolja őket csak reméltem. Dolven e tekintetben ugyan más volt, Ő nem szakított félbe mondatom közepén ahogy Garaf tette volna… de nem várhattam el tőle, hogy elgondolkozzon azon amit mondtam. Nem fog az én kedvemért megváltozni, ha már évtizedek óta ilyen.
Örültem, hogy zökkenőmentesen sikerült témát váltanunk, épp eleget eregettem ki újból néhány perc leforgása alatt lelkem eldugott zugaiból neki. Túl sokat tudott, bár már mindegy volt; Attól tartottam Dolven már rég tudta a leggyengébb pontom, amit ha akart volna bármikor felhasználhatott volna ellenem. Ráadásul ha túl sokat beszéltem magamról, meg volt az esélye annak is, hogy megunja a társaságom – amit őszintén nem akartam.
Lyra Rochwador említésére magasra kúszott homlokom a szemöldököm, egészen addig nem is tudtam, hogy Ő és a sógornőm beszélővisonyban álltak. - Úgy látszik minden asszony hozzád jár panaszkodni. - mondtam immáron valódi váddal hangomban, ahogy tekintetemmel mintegy kérdőre vonva tekintettem fel rá. Elmondhattam magamról, hogy ismertem a bőrváltót, ezért féltettem is talán egy csöppet… Garaf előbb kasztrálta volna ha húgához mer érni, mint ahogy engem elkapott a pillanatnyi, vak féltékenység.
- Mert érdekel… Ráadásul ideje, hogy ne csak én háborodjak fel valamin. - válaszoltam meg kérdését, ahogy hetykén megrántottam a vállam. Nem hittem, hogy Haeldur kezeiből valaha is kikerül majd az a gömb úgy, hogy bármit is tudni fogunk róla… És ez azt hiszem kettőnk közül Dolvent ez a tény meglehetősen zavarta, elvégre mégis ő találta, Garaf meg annyit sem mondott neki, hogy csessze meg a térképével együtt az egészet.
Már köszöntem is volna meg Dolvennek kedvességét és ujjaim is a felém nyújtott kulacs után nyúltak, mikor ajkaimra fagyott a szó. Idétlenül vigyorogva, kezét magasba emelve tekintett le rám, de ha azt várta, hogy vállaiba csimpaszkodva, lábujjhegyen ugrálva nyújtogassam a kezem a flaska után, akkor rossz nőnél próbálkozott.
- Egy éve talán azt mondtam volna, hogy amit csak kívánsz, de a dolgok mostani állása alapján be kell érned annyival, hogy nem árulom el férjuramnak milyen mélyen is bámulod a felesége dekoltázsát. - mondtam szenvtelenül, fölényes mosolyra húzva a szám, holott a kegyetlen igazság beszélt belőlem; Valószínűleg ha Garaffal kötött házasságom előtt hallom a szájából ezt a kérdést, nem biztos, hogy annak az ágyában kötök ki akiében végül tettem.
- Na jó, kaphatsz belőle egy kortyot, de ez már nagyon nagylelkű ajánlat. Ha pedig kegyes kedvemben leszek, lehet megengedem, hogy mellettem lehess mikor megiszom. De csak lehet. |
Sok mindent csináltam volna Tesla Drogonnal, de az ellenkezés nem volt köztük. Ha őszinte akarok lenni – Ritka pillanatok egyike! – be kell vallanom, hogy a szőke asszonyság mostanában nagyon beszennyezte a gondolataimat. A minap, amikor éppen egy halott parasztasszony nyakáról vettem le a nyakláncot, amit szép szóra nem volt hajlandó nekem adni, mert családi ereklye, arra gondoltam, hogy milyen jól is illenének a medalion kék kövei a törzsfő feleségének szemszínéhez. Ez több, mint borzalmas!
Ugatásszerű kacaj hagyta el az ajkaim, ahogy Tesla sértődötten felrántotta az orrát, emlékeztetve engem a törzsbéli rangjára, mintha valaha is elfelejthetném. Elég bajom volt azzal, hogy éppen Garaf asszonya az egyetlen nő a táborban, akit több, mint öt percig, sőt talán egy egész életig elviselnék. Minden disznó megtalálja egyszer a maga dörzsölő fáját, mondta egyszer az apám, majd jókorát húzott a vacsorát felszolgáló édesanyám hátsójára, miközben teli szájjal röhögött. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az én dörzsölő fám ott áll előttem, de már régen másvalaki dörzsölődik hozzá. Kegyetlen!
- Önellátó vagyok – rántottam meg a vállamat, amikor a nő megemlítette, hogy az Őt majdnem megpörkölő mágus talán szívesen segített volna az én kakadu-problémámon is. Az öcsém madara ritka undok jószág volt, így nem éreztem volna lelkiismeret furdalást, ha véletlenül éppen a tűzbe repül.
Nem mondom, hogy megnyugvással töltött el, hogy nem kell egymagam berongyolnom a medve barlangjába, amiért a karmát Teslába merészelte mélyeszteni. Magam sem találkoztam még szemközt egyetlen Aldayr katonával sem, és bár nem voltam gyáva, de pillanatnyilag úgy gondoltam, nem is akarok. Nomádok voltunk ugyan, de nem ostobák; Éppen elég információt sikerült elcsípnünk időről-időre a külvilágból ahhoz, hogy tudjuk mi zajlik éppen az orrunk előtt. A nemesek háborúja olyasmi volt, amelybe úgy tetszett, talán nem kellene túl mélyen belefolynunk. Minket még nem bántottak.
Még.
Idő kérdése volt, hogy mikor dönt úgy az egykori nemesi család, hogy próbál nagyobb befolyásra szert tenni, hogy megold egy olyan problémát, amellyel a mostani királyuk nem bír, és kiűz minket az erdőből.
- Arany elmének gyöngy a gondoltatja! – kiáltottam fel cinikusan, homlokom egyenest a tenyerembe temetve. Gard Drogon csinált már sok hülyeséget az életében, kezdve azzal az aprósággal, hogy megszületett, de hogy egyenesen kilopjon egy mágust a fehér kőtornyokból, túlmutatott a hülyeségen. – Meg kellett volna ölnöd azt az átkozott szukát! – mondtam türelmetlenül, de megvárva a történet végét. Nem tetszett, hogy egy varázshasználó kóricál az erdőnkben, de még kevésbé tetszett, hogy valószínűleg katonák tucatja fog a nyomában loholni. Már így is elég zsúfolt volt a rengeteg.
- Azzal sem lesz jobb, ha a pengefülűek nyakába sóztad. Meg kellett volna ölnöd – ismételtem meg további álláspontomat, mintha azzal megmásíthatnám a múltat, és a mágusasszony menten holtan rogyna össze. Talpam még mindig a szekercén pihent, ami olyan stabilan ékelődött be a fa rostjai közé, mintha egyenest oda teremtették volna. Rúgtam egyet a szerszámon, de egészen addig nem mozdult, amíg le nem hajoltam, hogy két kezemmel rángassam ki a tökéből. Könnyedén engedelmeskedett.
- Haeldur foglalkozik vele, nem enged a közelébe senkit; még Lyrát sem. A kicsi lány éppen a múltkoriban panaszkodott – válaszoltam a légből kapott kérdésre. A gondolatra, hogy törzsfőnök úgy döntött, hogy az általam szerzett zsákmány rejtvényéhez nincs közöm, ujjaim még szorosabb görcsben fonódtak rá a balta nyelére, és mire a következő gondolatom megszületett, újra beleállt a fába.
- Honnan jutott ez most eszedbe? – kérdeztem a lánytól, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a tőke mellett pihenő kulacsát, hogy a kérésének meglelelően felé nyújtsam; de nem adtam a kezébe rögtön, ha kinyújtotta felé az ujjait. Nem. Meg kellett eresztenem egy kaján vigyort. – Mit kapok, ha odaadom? – cukkoltam, miközben olyan magasságba emeltem az edényt, hogy véletlenül se érje el egyszerűen. |
Hazugság lenne azt állítanom, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, Asher a ritka, igazán jó emberek egyike; az első pillanatban, vagyis inkább pillanatokban, leginkább azt gondoltam, porított mandragórát keverek az italába, amikor nem figyel, hogy bódult, félájult állapotát kihasználva cseréljem le a kötéseit. A tervet végül elvetettem, és nem csak azért, mert kétszer akkora volt, mint én, és ekkora holtsúlyt mozgatni még dühösen is nehezemre esne; a fő ok a második pillanat volt, amikor egyszer az öcsémet, Steffont is magammal kellett vinnem (az ikrek akkor kapták el a náthát, és félő volt, hogy a legkisebbik öcsém is elkapja, elvégre, akkoriban csak hat esztendős volt), mikor utána loholtam. Amíg én az új kötéseket áztattam be maszlagos, bolondító beléndekes, nadragulyás főzetbe, addig Steffon kitartó kérdésekkel ostromolta Őt, mint akármelyik harcost, akit csak meg tudott szólítani; Asher pedig türelmesen tűrte. Sokkal nagyobb türelemmel, mint amivel az én sertepertélésem iránt viseltetett. Ez a pillanat lehetett az, ami végül oda vezetett, hogy megpróbáljam megismerni őt, és ami majdnem három évvle később a mához vezetett.
Több, mint két év elég sok idő, de úgy tűnt, mégsem elég ahhoz, hogy teljesen megszokjam azt a szívmelengető érzést, ami akkor töltött el, akárhányszor gyerekekkel láttam körülvéve a szőke férfit. Mérhetetlen szerencsém volt Asherrel; kiskoromtól kezdve tudtam, hogy sok gyereket szeretnék majd, legalább annyit, ahány testvérem nekem volt. Egyelőre Magnus azonban egymagában is bőven kitöltötte a napjaimat.
– Szép. Hárítsd csak a felelősséget – fontam össze a karjaim a melleim alatt, csupán imitálva azt az elhatározott szigorúságot, ahogy annak idején Őt üldöztem, gyolccsal és gyógynövényektől illatterhes zsákocskákkal felszerelkezve. Freyja hamar átkapaszkodott azonban az én karomba, elrántva azt a mellkasom elől. Előtte azért nem mulasztottam el egy félig-meddig ijedt, félig-meddig pedig mosolygó fintorral válaszolni Asher félreértelmezhetetlen szemöldök-mozdulatára.
– Naaa, naaa, Ruuuueee, ugye megengeded, megengeded? Tudom, hogy megengeded! Úgyis! – Csodáltam azt az energiát, amellyel ez a csöpp leányzó rendelkezett, és nagyon sokszor irigyeltem is; habár képes voltam megregulázni a lábaim, és akkor is pattogó léptekkel járni, ha legszívesebben a könyökömmel vonszoltam volna magam a sárban, az nem volt hasonlítható ehhez a kifogyhatatlan erőhöz. Persze az is igaz, hogy Karenáék már akkor aludtak, amikor sötétség szállt az erdőre, és rendszerint nem keltek előbb a Napnál, ráadásul délután is sokszor szundítottak egyet.
– Ez igazából anya...
– Köszi! – És kettőt sem tudtam pislogni, Freyja már ott sem volt; épp csak annyira tudtam előre lépni néhányat, hogy utána lessek, amint a sátrak között cikázik, nem sokkal a látóhatár előtt ugyanis felbukkant Anya, kezében egy félig alvó Sveával; épp az egyik másik asszonnyal beszélgetett, mikor Freyja megtámadta a kérdésével. Karena a hüvelykujját rágcsálva állt meg mellettünk, hirtelen nagyon elveszetten a nővére nélkül.
– Megnézed, hogy Magnus nem rúgta-e le magáról a takaróját? – kérdeztem tőle, a húgom pedig kapva kapott az ajánlaton (egy ilyen fontos feladatra várt csak!), és befutott, ismét elfoglalva a helyét a földön. Roppant édes volt, ahogy túlzott óvatossággal megigazgatta a prémet, aztán óvatosan megsimogatta a kezét. Épp csak az rántott ki a jelenet csendes szemléléséből, hogy a férjem ujjai a homlokom és arcom bőréhez értek, miközben félretűrt egy tincset, amiről azt sem vettem észre, hogy ott van. Évek múlása ide vagy oda, a férfi meleg kezeinek érintése és csókja a mai napig heves szívdobogást hozott rám és rögvest összerántotta a gyomrom; akaratlanul is az ajkaira mosolyogtam, noha legszívesebben örökre úgy maradtam volna, bármikor. A húgommal nem messze tőlünk ez persze illetlen gondolat volt, Magnusszal pedig egyenesen lehetetlen; mintha pontosan megérezte volna, mikor kerülünk olyan helyzetbe, melyből esetlegesen kistestvére születhetne, amelyet, úgy tűnt, Ő nagyon nem akart. Szinte művészi pontossággal sírt fel minden alkalommal.
Az orrommal mindenesetre még végigsimítottam Asher arcélén, mielőtt visszaereszkedtem volna lábujjhegyről, ahogy addig álltam, és visszatűrtem a fülem mögé egy hajtincset, mely az előbb elszabadult.
– Nos, úgy tűnik, hogy sikeres volt az apróbojtorján, mert Thorstennék fiának már nincs bedagadva a torka, és szerintem, ha tényleg itatják a fehérüröm teával, a láza is el fog múlni, és az étvágya is megjön. Újabban sok bodza és izsópőrleményre van szükség, így eléggé megcsappant a készletem... Igazából elég sok dolog elfogyott mostanában. Bár, ahogy elnézem, a legjobb lenne két kézzel osztogatni az orbáncfüvet a táborban, mert mindenki elég lehangoltnak tűnik; Rochwadorék még morcosabbak, mint általában. Ezen felül sikerült elkerülnöm, hogy Yngvi minden áron be akarja mutatni Magnust Neelnek. Neel egyébként egy óriási, szőrös pók. Lássuk csak... Itt volt az édesanyád. Vagy tényleg csak erre járt, vagy Magnus csendje vonzotta be ide; szerinte túl sokszor futok hozzá, ha sír, és hagynom kéne, hogy néha, hogy is mondta, kihisztizze magát. Nagyjából két órát maradt itt, azalatt a fiad végig bőgött. Amikor épp nem azt csinálta, megpróbált megülni, de egyelőre még leginkább csak elgurul. És nekiláttam egy álomfogónak. Felrakhatnánk oda, mit gondolsz? – mutattam egy pontra a szőrmével lefedett fekvőhelyünk fölé. Nem hittem volna, hogy különösebben zavarta volna, bárhová is teszem, mégis úgy volt udvarias, ha megkérdezem. Néhány pillanatig még nézegettem a mutatott pontot, majd elégedetten sóhajtottam. Nem tűnt túl produktív napnak, én mégis éreztem a fáradtságot a tagjaimban.
– Elfogyott a pásztortáska és a zsurló. Nem sokszor használom, de ki tudja, épp mikor kellene, ugye? – kérdeztem szórakozott hangnemben; én legalábbis annak szántam, Asher számára azonban minden bizonnyal fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy ez csak a könnyednek szánt felvezetése a további kérdéseimnek. – Yngvit igazán nem akarom zavarni... Biztosan lefoglalják a hangok a fejében. Neked nem lenne valamikor egy kis szabadidőd, hogy esetleg...? Én is szívesen mennék. – Felsóhajtottam, és egy pillanatra lehunytam a szemeim, mielőtt hátat fordítottam volna Karenának és Magnusnak, a hangom is halkabbra véve. – Hiányzik az erdő. Mármint, most is az erdőben vagyunk, de ez nem ugyanaz. Hiányzik, hogy körbejárjak és gyűjtögessek, vagy hogy én mehessek oda, ahol segíteni kell, nem fordítva. Te is hiányzol. Azt sem tudom igazán, mi folyik odakint... Történt valami? Feszültnek tűnsz. |
Hosszú léptekkel szelte át a tábort, nem túl sietősen, ám ahhoz elég tempósan, hogy ne állítsák meg. Aznap is valamivel elhúzodott a szokásos portya és szeretett volna mielőbb hazaérni, tekintve hogy rövidnek szánt kitérője édesanyjához mégsem lett annyira kurta, mint tervezte. Ki tudja honnan ásta elő az asszony az ő egyik régi - és meglepő módon nem számtalan öltéssel tarkított, sőt tökéletes állapotú - ruháját, ám hiába mondta neki hogy az jó ideig nem lesz még jó Magnusra, legyőzetett azzal a megszólalással, hogy "mert aztán rám pontosan illik fiam, inkább megtartom". Majd' három évtized alatt megtanulhattam volna nem vitába szállni vele ilyen kérdésekben. Utólag bánta, hogy nem csapta rögtön a hóna alá a felsőt, aztán le lett volna tudva az ügy. Természetesen hajdani otthonát anélkül szintén nem hagyhatta el, hogy édesanyja egy jó adag ételt is belétukmáljon, amolyan ravasz "még csak egy falatot" eltereléssel. Nem mintha általában sokat kéne győzködni, hogy egyen. Ahogy elhaladtában odapillantott a közösen étkezők tányérja felé minden fenntartása feloldódott, egyenesen megkönnyebbült, hogy nem azzal a maszattal kellett beérnie, habár volt egy olyan sejtése, hogy felesége sem vacsora nélkül várta. Ruera gondolva, majdnem felszökött az arcára egy minden bizonnyal szörnyen idétlenül bárgyú vigyor.
Töprengésében aztán lassacskán utat nyertek maguknak a kevésbe kellemes dolgok. A erdő furcsán felbolydult mostanában, a vakmerő vándorok valahogy többen lettek, ám ezzel még történetesen kiegyezett volna. A hegyesfülűek mellett már egy másik csoportra is figyelni kellett, az Aldayrok híre megelőzte a konkrét észlelésüket. Mindemellett úgy látszott, hogy a törzsfő egész Berith amúgy sem barátságos vidékének a legzsiványabb bandájával készül lepaktálni. Bárki bármit mondott, azért a puccos királyi körökben szabadosnak vélelmezett életmód nem volt ugyanúgy értelmezhető a hátrahagyott tartományban, mint a rengetegben. Nos, a többség számára. Persze, voltak akik a törzsön belül is úgy viselkedtek, akár azok akiknek a hátsón felébe jól feltoltak egy erőspaprikát, nyughatatlanul és ebből kifolyólag ostobán keresve a konfrontációt másokkal. Egyszerűen mondva kívül-belül voltak gondok.
Jobb szerette ezeket az okfejtéseket kizárni az otthonából, ezért a jurta bejáratához érve elméje hátuljába száműzte őket. Gyakori volt, hogy apró vendégek is időztek náluk, hiszen Ruenak megannyi kistestvére volt és ha éppen nem ők látogatták meg őket, akkor unokahúga vagy annak édesapja köszönt be. Valójában elég ritkán találta feleségét és kisfiát kettesben.
Türelmes mosollyal az ajkain tűrte karja izgatott ráncigálását és annak ellenére, hogy ismét fáradtan érkezett meg közbevágás nélkül hallgatta végig az ikrek újabb ötletét. Néha csodálta, hogy mik nem jutnak az eszükbe.
- Hogy ti mindig valamin töritek a fejeteket! - nevetett fel - Nem bánom, lehet róla szó, de csak ha édesanyátok megengedi. Na meg a nővéretek. - tette hozzá, szeretetteljesen tekintve asszonya felé. A két kislánynak több se kellett, hatalmas bociszemekkel és elnyújtott "légysziiii"-vel pislogtak testvérük irányába.
- Valóban érthetetlen! - felelte hasonló komolytalansággal. Társaságuk milyenségének fényében magában tartotta jóval frappánsabb, ám egyúttal incselkedőbb válaszát. Azért egy cinkos szemöldökfelvonást megengedett magának. Miután ismét szabaddá vált beljebb lépett, hogy végre rendesen is köszönthesse feleségét. Az egyik kezével hátrasimította a kúsza tincset az útból és lehajolt, hogy megcsókolhassa. Kedve lett volna jobban elnyújtani, viszont mint annyiszor mostanság, erre nem volt alkalmas az időpont.
- Milyen napotok volt? - kérdezte aztán, ujjaival finoman tovább cirógatva Rue arcát. Talán nem mesélhettek kalandos délelőttről és valószínűleg sokaknak a különböző gyógynövényekről való beszéd unalmasnak számított, Asher szívesen érdeklődött neje mindennapjairól. Fél szemmel a kisfiát is megkereste, elégedetten megállapítva, hogy az édesen szundikál. |
Karena és Freyja a hatévesek mozgékony nyugodtságával ültek a földön törökülésben, izegve-mozogva figyelve az eléjük terített puha bundákba tekerve kosarában alvó Magnust. Az anyám nem sokkal korábban kísérte be őket a jurtánkba, megkérdezvén, tudnék-e rájuk figyelni egy kicsit; állandóan azzal nyaggatták, mikor mehetnek babázni az unokaöccsükhöz. A húgaim lelkesedését hamar le kellett törnöm azzal, hogy a babák, legyenek bármilyen aprók és sírjanak fel bár éjjel, egyfajta időbeosztás szerint éltek; ők pedig épp a napi sokadik szundi előtt toppantak be. Magnus nem is okozott csalódást, s ahogy már hónapok óta mindig, épp csak néhány gurgulázó nevetés és pufók öklöcskéjének rázogatása után elnehezedtek a pillái, és a következő pillanatban már aludt is. A lányok azóta ültek ott mellette, s figyelték, míg én a jurta bejáratánál ültem, belátva így a gyerekekre s mégis érezvén a puha kora tavaszi szellőt az arcomon.
Egy álomfogón dolgoztam. Tudtam, mikor Freyja, kettejük közül a fiatalabb és izgágább, elkezdett dülöngélni ültében, hogy már nem bírják sokáig, így mikor megszólalt, nem lepett meg.
– Nem csinál túl sok mindent, ugye? – kérdezte egy hat éves kislány minden buzgóságával, mellyel érettségét próbálta bizonyítani; nem akarta elismerni, hogy unatkozik, hiszen az gyerekes dolog. A felnőttek mindig elfoglaltak; én is mindig ezt hittem gyermekként. Most azonban már túlzottan is jól tudtam, hogy az unalom a felnőttség átka, a felelősség ugyanis nem csak áldás, teher is.
– Még nem – jegyeztem meg, hangomban kuncogás bujkált. Egy élénk, körömvirággal színezett sárga fonalat hurkoltam a gallyakból készült kerek keret szélére, majd elkezdtem átdugdosni a már rátekert és alakzatokba helyezett lenszálak között. – De majd fog.
– Ő is farkas lesz?
– Talán, kicsim. Lehetséges. Az apja az, jó eséllyel örökölhette – mosolyogtam rájuk.
Freyja tágra kerekedett beharapta a száját, Karena pedig izgalmában elpirult, ahogy visszanézett az alvó csecsemőre. Én minden második pillanatban ezt tettem, és megszokásból akkor is rajta tartottam a szemem, ha tudatosan másra figyeltem; egyfajta ösztön volt ez, azt hiszem. Ha nem láttam Őt valami miatt, kellemetlenül szorítani kezdett a mellkasom, ahogy aggodalom bugyborékolt végig az ereimben; képtelen voltam hosszabb távon magára hagyni.
– Remélem farkas lesz, mint Quin bácsi. És megengedi majd, hogy a hátára üljek!
Erre képtelen voltam nem felnevetni. – És miért akarsz farkasra ülni? Arra a ló való.
– Lovon ülni bárki tud. – Ezzel sajnos nem tudtam vitatkozni; Freyja mindig is kissé máshogy látta a világot, még gyermekhez képest is. Mosolyogva ráztam a fejem, ahogy ismét visszafordultam az álomfogómhoz, s válogatni kezdtem az elém kiterített színes madártollak közül. Az utóbbi időben nem aludtam valami jól; s nem csak azért, mert úgy tűnt, mintha a férjem többet volna távol, megnehezítve az elalvásom. Ahhoz lehetett köze, hogy egyre több szó esett Gard Drogonról és a zűrös kompániájáról; mindig mindegyik nehéz eset volt, de az utóbbi időben mintha a korábbiaknál is nagyobb gondokat okoztak volna, egyre hergelve mind Garafot, mind az erdő többi lakóját, nem beszélve az emberekről. Nem tartottam nagyra a pazarló aranyozott székében ülő királyt, a fején vaskarikával; de féltem őt. Minden hír, mely arról szólt, hogy a tündékkel vagy a városiakkal nő a feszültség, újabb és újabb okot adott a rémálmaimnak, melyek minduntalan arról szóltak, hogyan vesztek el mindenkit; még az olyanokat is, mint Rook, akik már nincsenek velünk.
Szükségem volt erre az álomfogóra; hátha igaz, amit mondanak róla, és elüldözi a rémeket, míg a nap (vagy inkább Magnus) fel nem kel, és végre kialhatom magam, már amennyire ez egy gyermekkel lehetséges. Ügyeltem, hogy fáradtságom soha ne ülhessen ki az arcomra, de én éreztem a sajgást a tagjaimban, a tompa szúrást a szemeimben.
Szükségem volt néhány gyógynövényre is; rókafűre, völgyi feketeborókára és egy kevés törpe útilapura, többek között. Vajon ha elmagyaráznám Ashernek, mire van szükségem, megkeresné őket? Biztos voltam benne, hogy igen; mégsem hagyott szabadulni az érzés, hogy legszívesebben én magam kerekedtem volna fel értük. Semmi sem csökkentette úgy a lázat, mint egy feketeboróka-főzet, bár az íze fertelmes.
Tekintetem ismét az álomfogóra szegeztem, így lehet, hogy Karenáék előbb felfigyeltek a közeledő léptekre, mint én, s a jurta félrehajtott nyílásán keresztül látták meg az átellen közeledő férfit. Fellelkesülve pattantak fel és iramodtak meg feléje, Freyja elől.
– Asher! Asher! – pattogott melléje, hogy rögtön bele is csimpaszkodhasson, míg Karena szerényebben, testvére szavaira rákontrázva ugrált mellettük. – Egyszer átbundásodsz majd, és megengeded, hogy rád üljünk, ugye? Magnus biztos megengedné, de az olllllyan sokára lesz, én leszek legalább... legalább annyi, mint Rue!
– Nem értem, hogy éltem túl eddig anélkül, hogy farkason ültem volna – jegyeztem meg minden komolyság nélkül, még ha kicsit zavart is a gondolat, hogy Freyja szerint a Rue-kor már idős. Nem vagyok öreg, morogtam magamban, ahogy letettem a kezemből az álomfogót, egy pillanatra visszanéztem a még mindig békésen alvó Magnusra, majd felálltam, és szelíd mosollyal fordultam a férjem felé. Úgy tűnt, jelenleg a két apró sógornője kisajátította Őt maguknak; addig biztosan nem voltak hajlandók odaengedni, míg Asher nem válaszolt a kérdésükre. |
Nem igen volt erőm, vagy inkább lélekjelenlétem bármire is reagálni amit Dolven kifakadásom előtt mondott. Kardomat is teljesen tudatalatti mozdulattal vettem át tőle, miközben csak beszéltem, beszéltem és beszéltem. Úgy buktak ki belőlem a szavak, mintha éves némaság után újból beszélni kezdtem volna és egy percen belül akartam volna elmesélni mindent, amit addig nem tudtam. Mire a hozzá intézett első kérdésemhez elértem már nem is értettem, hogy hogyan és mikor is került a fegyver az oldalamra, ami zavarodottságom egy pillanatra ki is ülhetett arcomra.
Hunyorogva tekintettem fel Dolven alakjára, mikor közelebb hajolt hozzám. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhatott mondani, de én bolond valóban azt hittem, hogy valami fontos lesz vagy valami olyan, ami segíthet; Ha nem lépett volna hátra magától akkor minden bizonnyal én próbáltam volna meg ellökni, miközben saját idióta feltételezésemen nevetek.
- Sértődés nélkül is megfaraglak én! Lehet megtanulnád belőle, hogy nem szabad ellenkezned a törzsfőd asszonyának. - mondtam államat magasra emelve, olyan felsőbbrendű pillantást vetve Dolvenre, mint amilyet a többi irigykedő asszonyra szoktam, mikor a sátrak közt vonulva megakad rajtam szemük. Igaz az előttem álló bőrváltó nem volt asszony - és úgy hiszem nem is irigykedett pozíciómra - de minden bizonnyal így is értette kakaskodásom okát.
Úgy döntöttem pillanatnyi értetlenkedésemnek nem adok hangot, mikor válaszul valami kakadut emlegetett. Igaz Daven kortársam volt és ebből kifolyólag jobban kellett volna ismernem mint fivérét, de igazból nagyon ritkán láttam és még ritkábban elegyedtem szóba vele, ahhoz képest, hogy kiskölyökként biztos egyike volt azoknak akikkel a sárban birkóztam mikor apám nem figyelt. Legutóbbi találkozásunkkor – úgy egy négy hónapja - például kakaduja egész biztosan nem volt még... Vagy tudja is a fene, lehet volt.
- Megkérhetted volna a mágusom, hogy süsse meg neked. - prüszköltem fel, ahogy a mellettem elsétáló Dolven után tekintettem. - Legalább ennyi haszna lett volna ennek az egésznek. - nevettem keservesen, ahogy újból eszembe jutott mennyire nem akartam, hogy Gard és köztem bármi is így alakuljon.
- Még csak nem is találkoztam Aldayrokkal, velem aztán semmi rosszat nem tettek. - rántottam meg vállam hetykén, mintha nem is érdekeltek volna a területeink határán egy helyben toporgó katonái annak a Grisseldisnek vagy kinek. Garaf valahogy úgy fogalmazott, hogy az egyre több és több páncélos a fáink közt csak szálkák a körmei alatt. Azt hogy mit akart tenni ellenük, hogy ki akarta e rántani azokat a szálkákat, vagy hagyni őket elgennyesedni, azt nem kötötte orromra… Elvégre én csak asszonya voltam, akinek némán együtt kellett volna éreznie ura problémáival és nem olyan nevetséges dolgokat javasolni, mint a nőstényördöggel való lepaktálást, mielőtt még Ő gondolja úgy, hogy mi vagyunk a szálkák az Ő körme alatt. Ugyan az emberek egyelőre kevesen voltak bármilyen megmozduláshoz, a hadsereg egy olyan dolog volt amit bármikor építhetett magának az egykori úrihölgyecske; A fák pedig nem védhettek minket örökké, ezt akinek egy maréknyi esze volt beláthatta. De mit is várok el a férfiaktól, ha már két mell miatt képtelennek nyilvánítanak az életre?
- Gard rabolt el egy nőt. Nemetonából. - mondtam teóriám arról, hogy mit gondoltam, hogy is kötött ki a vörös hajú lány fivérem karjaiban, mert drága és egyetlen öcsém nem volt még időm kikérdezni arról valójában mi is történt. - Mágus volt, az pörkölt oda neki miután ránk akart támadni. Majdnem megégetett kettőnk is, mert szerintem nem is igen tudta már, hogy mit csinál; Szörnyen festett, csak meg akarhatott szabadulni az öcsémtől attól a nyamvadéktól. Elhoztam az erdőig és elengedtem a tündéknél, azok úgy is olyanok, hogy gondoskodnak az ilyen… sérültekről. Meg ha már azokat a Begyűjtőit idecsalogatja, akkor azok legalább ne a mi sátraink ajtaján kopogtassanak.
Mire mondandóm végére értem, kezeim szorosan kulcsolódtak össze könnyű vászonban bújtatott mellkasom előtt, súlyomat pedig egyik lábamról billentgettem a másikra. Nem találtam nyugtot az egy helyben állásban, le kellett mozognom feszültségem.
- Arról a gömbről tudsz bármit is? - kérdeztem hirtelen, szinte a semmiből kapva fel a témát, ahogy eszembe villant annak a napnak az emléke, mikor a kezembe nyomta azt az állítása szerinti térképet és amiről jó magam azóta sem hallottam. Garaf asszonya voltam, nem bizalmasa, az egyetlen dolog amit mindig elmondott nekem az az volt, hogy milyen fontos is a törzs számára egy örökös… Nem mintha ezt már azelőtt nem értettem volna, hogy hozzámentem volna és engedtem volna neki, hogy akár egy ujjal is hozzám érjen. - Vagy várj, mielőtt bármit is válaszolnál… - engedtem le kezeim és mutattam a Dolven által fegyvertartónak kinyilvánított rönk mellé, amely tövében saját holmijaim helyeztem. Már néhány órája kint voltam akkor már itt, hoztam magammal mindent, ami ilyenkor létfontosságú volt ahhoz, hogy még hosszú órákig ne is kelljen visszamennem sátrunkhoz. A kulacs, (amiben már el is felejtettem milyen ital pihent) ott volt a már a nagy meleg miatt levedlett ruháim tetején.
- ...örök hálám üldözne, ha azt idenyújtanád. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
