|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:48 - |
A Kolónia egy vadonlakó ember törzs, akik a saját szabályaik szerint élnek. Nomád életet élnek, és az év nagy részében úton vannak. Fosztogató, és vadászó életmódot folytató törzsről van szó, de nem emiatt híresültek el; A Kolónia tagjai között élnek legjobb bérgyilkosok, akik a megfelelő fizetségért cserébe bárkit eltesznek lábalól.
Rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, sátorszerű építményekben élnek, amit jurtának neveznek. Ezeket könnyen el lehet bontani, ha tovább kell állniuk. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Láttam, hogy Dolven sem veszi félvállról a beszélgetésünket. Kék szemei mögött, valahol elméjében, ahová én nem kaptam betekintést, cikáztak a gondolatok. Sokkal inkább meggyőződések, mint kételyek, de ez nem tudott meglepni. Az sokkal inkább, hogy velem próbált kimérten viselkedni, holott alakja mögött ideges, sértődött harag lappangott. Azt sem tartottam persze kizártnak, hogy az én korábbi dühömet próbáltam rávetíteni. Tisztában voltam kicsinyességemmel, ha az érzelmeim heves váltakozásáról van szó.
- Rég ismerlek? - vadul felnevettem. - Egy városi asszony számára nem is találhattál volna ki jobb sértést. Szerencse, hogy nincs közöm hozzájuk. Bár azt hiszem, akkor eleve sokkal egyoldalúbban viszonyulnánk egymáshoz.
A szellemekre vonatkozó megjegyzését nem akartam szó nélkül hagyni, de szemének hirtelen villanása, ahogyan a farkas lelke egy pillanatra alakot kapott, egy időre belém fojtotta a szót. Megdönthetetlen érv volt. - Csak találjuk meg azt a pillanatot, amikor nem figyelnek. Akkor majd egyikünk... - igyekeztem szó szerint visszaidézni, amit mondott, hiszen úgy tűnt, ez neki is szokása. - valagát sem kell féltenem. - Kérdőn rásandítottam, hogy ebben megegyezhetünk-e. Tekintetem azonban azonnal elfordult, amint Dolven közelebb hajolt hozzám. Pillantásom a lábamra szegeződött. Nem is próbáltam eljátszani, hogy valami érdekeset látok. Valaki más talán vesződött volna ezzel, de én nem. Tudtam, hogy esélyem sincs átverni a férfit, főleg nem egy ilyen gyermeteg lépéssel. Már annak a gondolata is feszélyezett egy szemernyit, hogy el kell mennem vele sétálni, hiszen fogalmam sem volt, ezt hogyan értelmezzem. Nem voltam biztos benne, hogy feltűnne, ha valaki udvarolni próbálna nekem, ugyanígy egy rejtett célzást sem értettem volna meg. Nem mondhattam tudásnak, de nagyon erősen sejtettem, hogy Dolvennek nemigen lehet nemet mondani.
Sokáig hallgattam. Emésztettem a gondolatot.
Amit azonban a tündékkel kapcsolatban mondott, azt érdekesnek ítéltem meg.
- Nem egészen erre gondoltam. - mondtam lassan. Abba nem szerettem volna még beavatni, hogy amint felvetette, azonnal játszani kezdtem az ötlettel. Tudtam, mit ajánlanék fel a pengefülűeknek, egy népnek, akik úgy érzem, fensőbbrendűeknek hiszik magukat. Tekintélyről és hírnévről beszélnék. Bármilyen sokáig élnek és bármilyen nagyra tartják magukat, nem sokuknak adatik meg, hogy egész Aglanir ismerje a nevüket. Azt hittem, tudnék olyat mondani, ami ha többet nem is, egyet meggyőz közülük.
- Magam sem repesek a gondolatért, hogy beavassuk őket. De csak idő kérdése, hogy valamelyik csendes léptű idetévedjen és kihallgasson egy beszélgetést. Ha arra gondolok, hogy van egy kardom, amellyen nem érek semmit, mert életlen, és van lehetőségem megfenni, de az csúnyán feltöri a kezemet, megélezem a kardot. De ha el kell vinnem a kovácshoz, aki talán ellopja tőlem, nem biztos, hogy kockáztatok. Bár még úgy is nagy a kísértés: a penge önmagában hasztalan. - Fejcsóválva elmosolyodtam. - Nem segítettem, úgy hiszem. Rosszabb vagyok Roffnál: még többet is beszélek. |
Nem kételkedtem a lány szavaiban elvégre ereiben ott csörgedezett a Rochwadorok kitartása, így biztosra vettem, hogy szorult némi meggyőző erő Lyrába is. Pusztán abban nem voltam biztos, hogy képes lenne bármit megtenni azért, hogy kiszedje a szükséges információkat a ködös elméjű sámánunkból. Ráadásul még mindig fennállt annak a lehetősége, hogy a nemzetségfő kérte arra Roffot, hogy hagyja ki a húgát a kutatásból, így a lány lehetett volna bármennyire kitartó, nem érhetett célt. Kevés ember mert volna szembeszállni Garaf akaratával, még a nagy Roff Haeldur sem.
Szavaimmal talán ismét sérthető ponton találhattam el a tanoncot, de bocsánatkérő mosolyával összezavart.
- Ismersz rég, Lyra. Komisz természetem van, amit nem vethetsz a szememre – rántottam meg a vállaimat, kezeimet pedig széttártam, a gesztussal is azt üzenve számára, hogy; Ez van, ezt kell szeretni. A gúnyolódás éppen úgy hozzám tartozott, mint a harci szekercém. A csomag hátrahagyhatatlan részét képezte, éppen ezért sosem igyekeztem azon, hogy megzabolázzam a nyelvemet.
Nem szerettem a tétlenséget, de ennél még jobban gyűlöltem azt, amikor úgy éreztem, hogy szándékosan kihagynak valami fontosból. Megpróbálhattam volna Roff közelébe férkőzni, és a törzsben betöltött rangomra hivatkozva információkat kicsikarni belőle, de sosem voltam a szavak bőrváltója. Számomra a cselekedett mindig megelőzte a beszélgetést, megkímélve magam a fejfájástól.
- Azt hiszem, időnként még a Te híres szellemeid is hajlandóak félrenézni – mondtam cinikus mosollyal, miközben engedtem, hogy szemem kékje mögött egy pillanatra felsejleni látszódjon a farkas tekintetének hideg fénye. Mindenki ismerte a fajtám születésének legendáját, az erdő szellemeinek ajándékáról. – Vagy talán félted a valagamat, Lyra? – kérdeztem hetykén, közelebb hajolva.
Fiatal lány volt még, nem lehetett hát nehéz zavarba hozni; Különösképp úgy nem, hogy Garaf gondosan ügyelt rá, hogy a forrongó vérű fiatal suhancok messze elkerüljék a falu virágszálát. Legalább úgy óvta húga érintetlenségét, mint ahogyan a felesége fölötti tulajdonjogát is védelmezte. Ahogyan az utóbbit hajlamos voltam figyelmen kívül hagyni, úgy az előbbiről sem vettem különösebb tudomást.
Lyra végül rábólintott arra, hogy sétáljunk egyet a táborban. Jómagam nem törődtem a kíváncsi tekintetekkel, de Ő asszonyként számíthatott néhány kellemetlen kérdésre a későbbiek folyamán. Szegény…
A karám mind támaszkodásom, mint pedig hirtelen mozdulatomat is kibírta; Egyetlen sóhajjal jelezte megkönnyebbülését, miután elrugaszkodtam tőle, hogy egyetlen könnyed lépéssel a sámánlányhoz érjek. Talán percek is elteltek, mire néma bandukolásunk közepette eljutott addig, hogy megszólaljon.
Felnevettem.
- Te képes lennél ilyen fontos dologban a pengefülűek segítségét kérni? – fordultam felé gúnyos megvetéssel, ami nem felé, hanem az említett faj képviselői felé irányult. – Ha tudnának is valamit, akkor sem segítenének nekünk…. Az ellentét kiélezett – rántottam meg a vállamat, mintha az egész nem is számítana igazán. A felvetése különösképpen nem volt butaság, hiszen a tündék hosszú életük alatt sok dolgot láthatnak, és tapasztalhatnak, ámbár jómagam nem bíztam bennük annyira, hogy kockáztassak. Sőt. Semennyire. – Szerinted a tündék jelenthetik a megoldást? – hangom ezúttal pusztán érdeklődésről árulkodott, ahogy oldalvást lepillantottam a mellettem lépdelő tollas kis szerzetre. |
A szám sarkában mosoly bujkált, ahogyan a férfi azt javasolta, próbáljam az álláspontomat Roffnak megmagyarázni. Az kétségtelen jele volna annak, hogy a szellemek szánták nekem ezt a feladatot, hiszen legalább az ő erejük szükséges ahhoz, hogy meggyőzzem a sámánunkat. Gyorsan letöröltem azonban a vigyort az arcomról, mert nem szerettem volna, hogy Dolvennek kétségei támadjanak az elmém zavartalanságával kapcsolatban.
- Szeretem a kihívásokat.
Nem akartam mutatni, de az volt az érzésem, nem gyakoroltam rá túl nagy hatást. Már az előző mondatában is derengett a kételkedés, így most minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedett, megbízható, magabiztos ember látszatát keltsem. Bárkinek a rokonszenve fontos lehetett számomra. Aligha fogja mindenki támogatni, hogy én vegyem át Roff helyét, és akkor majd sokat számíthat a Belső Kör egy tagjának támogatása. Úgy hiszem, sokak inkább jelölnék a lovukat egy ilyen rangra, mint egy nőt. Az egyetlen kérdés már csak az volt, Dolven közéjük tartozik-e.
A lélegzetem egy pillanatra elakadt, ahogy gúnyosan elmosolyodott, közelebb hajolt, s a tekintetünk összekapcsolódott. Rövid megingásom után - ha lehet így nevezni -, azonnal visszazökkentem a szerepbe, amelyet vállaltam.
- Igen, úgy. És igen, sugdosnak. De amíg a hozzá nem értők közbekotyognak, sajnos elnyomják ezt a halk hangot. - bocsánatkérő mosoly jelent meg újra az arcomon. - Épp ezért kérlek, hogy ne gúnyolódj. Még elszalasztok valami fontosat.
A kerítés, amelyet Dolven megint támasznak használt, fájdalmasan nyikordult. Továbbra is azt éreztem, akármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot.
- Óh. - szakadt ki belőlem, ahogyan a férfi megállapította, hogy ő mégis a kevésbé bonyolult, de sokkal inkább kétes érzelmeket kiváltó módszert részesítené előnyben. A hang, amely elhagyta az ajkamat, nagyobbrészt alaktalan és derűs volt. - Attól tartok, sokak nem hagynák szó nélkül. Talán a szellemek is felemelnék a hangjukat.
Ahogyan indulásra készen ellökte magát a korláttól, mellé szegődtem, de ügyeltem, hogy ne haladjak sem mögötte, de jóval előtte sem. Elvégre egy farkas lakott benne, és Roff tanított nekem egyet s mást a farkasokról. Amíg hajlandó volt, persze. A sámánunk alaposan a fejembe verte: ha előtte haladsz, magadat tekinted a falka magasabb rendű tagjának, ha mögötte, aláveted magadat neki. Nekem most egyik sem állt szándékomban. Épp ezért ügyeltem a helyemre.
- Lehet. Talán jobb is lesz levezetnünk kicsit - kerestem a szavakat egy ideig. - azt, amit ez az egész felkavart. Bennem legalábbis ébredt néhány érzelem, amik nem kedvesek számomra.
Rövid ideig csend volt, majd újra meg kellett szólalnom. Eszembe ötlött még valami. Egy aggasztó dolog nem hagyott nyugodni, habár nem sok esélyét láttam, hogy megtörténjen, amitől tartok. Elvégre, ha én sem tudok róla...
- A hegyesfülűek? Ugye azok a… szóval gondolom, nem tudnak semmit? - puhatalóztam. Nem hittem, hogy ők jobban lennének tájékoztatva a Belső Kör ügyeiről, mint annak egy tagja, de az évek során elég sokszor megnehezítették már a dolgunkat a csendes lépteikkel és mesterkedéseikkel. Megdönthetetlen igazság, hogy a tündeszerzetekkell mindig csak a baj van. |
Szemöldököm egy árnyalattal feljebb csúszott jegeskék szemeim fölött, amikor a nemzetségfőnk húga fejtegetni kezdte, mennyivel könnyedebben megfejtené a rejtélyt, ha Roff hagyná segíteni. Bármennyire is tiszteltem a fivérét, a lány képességeit nem tudtam nem kétségbe vonni; pusztán azért, mert nőnek született. Nem is értettem, hogy hogyan választhatták ki éppen Őt sámántanoncnak. Az erdő csalafinta szellemei mostanában gyakran űznek otromba tréfát, gondoltam.
- Próbáld meggyőzni – nyúlt el egy széles mosoly az arcomon, de igazából nem gondoltam, hogy Lyra bármi olyasmivel szolgálhatna, amivel meggyőzheti azt a rigolyás, vén bolondot; Különösen akkor nem, ha maga Garaf adta utasításba a Sámánunknak, hogy hagyja ki a Rochwador lányt a dolgok sűrűjéből.
Az azonban nem tetszett, hogy engem, a Belső Kör tagját sem avattak bele a fejleményekbe. Különösképpen úgy nem, hogy az a varázslatos tárgy éppen az én jó voltomból került a törzs tulajdonába. Az egész ügy sértette a büszkeségemet, még arra sem voltam teljesen képes, hogy palástoljam.
Nem kellett lángésznek ahhoz, hogy felfogjam, a szellemekről szőtt gondolataim megsértették Lyrát. Megsemmisítő pillantása kísértetiesen hasonlított a fivéréére, de ettől még nem szállt inamba a bátorságom.
- Úgy? – kérdeztem vissza gúnyos mosollyal a szám sarkában, amikor kifejtette, hogy a szellemek nem hozzák, és nem is viszik a híreket. – Pedig igazán megtehetnék… Úgy tudom, hogy legalább neked sugdosniuk kellene – hajoltam közelebb, leplezetlen pillantással meredve a rokonkék szempárba. – Azért leszel Te a sámán – húzódtam vissza a helyemre hetykén megismételvén a lány mondatát. Derekammal újfent megtámasztottam a kecskekarám oldalát, ami fájdalmasan nyikkant egyet a súlyomtól. Makacsul fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt, és azon gondolkodtam, mit kellene csinálni. A farkasom türelmetlenül prüszkölt, és feszült neki mellkasom ketrecének. Számomra, és számára is jól esett volna most egy futás, hogy végül a folyóba gázolván, egy kicsit lehűtsem indulatainkat.
- A legszívesebben pedig éppen ezt tenném – fújtam ki a mellkasomba rekedt levegőt egy sóhajtás keretében, miután feszült gondolataim közepette elértek hozzám a fiatalasszony szavai. Úgy tűnt, hogy Őt legalább annyira bosszantja a gömb sorsra a tehetetlenek kezében, mint ahogyan engem is bosszantott.
- Sétáljunk egyet – mondtam végül, ellökvén magam a korláttól. – Az alatt megnyugszunk, és kitalálunk valamit… |
Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e, amit mond, ám még így is jól esett a megjegyzés a Belső Kör egy tagjának szájából. Habár én a vezető család lánya voltam, a sámán tanonca, egyvalamit mégsem kaptam meg soha: azt az emberben lakozó farkast, ami a bátyáimnak és Dolvennek megadatott. A szellemek nem találtak méltónak rá, és akit mégis, az most - ha nem is feltűnően - elismer engem. Elöntött a büszkeség, de nem akartam toportyánként csorgatni a nyálam előtte vagy a rangja előtt, így nem szóltam és igyekeztem uralkodni arcizmaimon.
- Hogy jobban tudnám-e? Talán beképzeltség, ha azt felelem, így gondolom? Roff megrögzötten keres valamit és azt hiszem, nem lát a szemétől. Görnyed fölötte, nézi és forgatja, de nem ér semmit, mert van valami, amit nem vesz észre. - apró, sebes modulattal ráztam a fejem, mintegy megerősítve a meggyőződéseim. - Ha nem is én tudnám jobban, de hogyha engedné, hogy segítsek, ő nyerné a legtöbbet.
Tudtam volna még beszélni, de tisztában voltam azzal, nem csak nem vezet semmire, de rossz fényben tüntethet fel a szószátyárság. Magamba fojtottam a folytatást.
Felmerült bennem még valami. Talán maga Garaf kérte meg a sámánunkat, hogy ne vonjon bele engem a rejtély megfejtésébe. Talán kifejezetten gondoskodott róla, hogy nem csak ne szólhassak bele az ügybe, de fogalmam se legyen arról, mivel van dolgunk. De miért döntene így? Mi az, amiről úgy véli, a saját húgának, a törzs leendő sámánjának sincs joga bepillantani?
Minél kevesebbet tudtam, annál többre vágytam. Bárki találta is ki, hogy előttem titkolózzon, több kárt okozott magának, mint hasznot.
Meghallgattam, amit Dolven a fosztogatásról mondott, és ez csak méginkább biztossá tett abban, hogy valami borzasztóan fontos dologról van szó. Csakhogy már hihetetlenül untam ezt. Fontos, tudom, megértettem, nem vagyok gyengeelméjű. De nem vagyok hajlandó egy olyan kérdés jelentőségén rágódni, amelynek a megválaszolására esélyem sincs.
Arra rezzentem fel, hogy elengedi a vállamat, és újra megszólal. Ködbe burkolóznék? Ennyire meghatároznak Roff tanításai? Őszintén elcsodálkoztam. Nem hittem, hogy néhány év ennyire formálni képes az embert.
Még meghallottam, hogy valami olyasfélét motyog, a szellemek hallgatnak, mint a sír. Ösztönösen vetettem rá megsemmisítő pillantást.
- A szellemek nem küldöncök a helyes dolgok és köztünk. Nem faggathatod úgy őket, mint azt a városit, akitől a térképet szerezted, nem tudsz fegyvert szorítani a torkukhoz és választ követelni. Szólnak, ha akarnak. - Rávillantottam a legelbűvölőbb mosolyomat. - Ezért leszek én a sámán.
Levegőt vettem, mielőtt a kérdésére is feleltem volna. - Csak le akartam hűteni magam. Azt reméltem, a gyaloglás fáradsága talán segít lehiggadni.
Pár szétborzolódott tollat megigazítottam a ruhámon, majd feltettem az én kérdésemet. - Hogyan tovább? Kifeszegetjük Roff kezéből? Mert az aligha lenne... ajánlatos. |
Nem ismertem túl közelről a Rochwador-lányt, de volt egy sanda gyanúm, hogy belé legalább annyi önérzetesség szorulhatott, mint a bátyjaiba, és ha ez igaz, a jó öreg Roff Haeldur rossz lóra tett, amikor a bűvös tárgy kedvéért képes volt megszakítani a tanórák folyamatát. Nem lennék a helyében, summáztam.
- Kétségtelen – bólintottam beleegyezően, miközben hetyke mosollyal végigmértem a nemzetségfőnk kishúgát. Régen találkoztam már vele szemtől-szemben, így magamban kénytelen voltam megállapítani, hogy a kislányból időközben felnőtt nő lett, és nem is akármilyen! – Te jobban tudnád? – kérdeztem. Lyra szavaiból arra következtettem, hogy nincs elragadtatva sámánunk próbálkozásaitól. Talán szent meggyőződése volt, hogy Ő maga meg tudná oldani a rejtélyt, ha hagynák.
Hamar világossá vált, hogy többet mondtam annál, mint amennyit a leány tudott, így szemöldököm néhány centit meglepetten feljebb kúszott a homlokomon. Meglepett, hogy a vezérünk nem vonta be húgát a különleges tárgy mítoszába; Bár, visszaemlékezvén arra, hogy nem fogadta töretlen lelkesedéssel hazatérő-ajándékomat, nem is volt olyan meglepő, hogy végül nem tette meg, sóhajtottam.
- Az a városi kotorék azt mondta – rántottam meg a vállamat jelezvén, hogy magam sem tudom pontosan, hogy mit rejt a gömb, amit a hegyekből hoztam a táborunkba. – Egészen díszes kompániát csődített össze a zsoldosokból; Az állította, hogy az a valami megmutatja, hogy hol a törpekirály kalapácsa a mélyutakban… Nem volt olyan nagy a szája, miután megfaragtam a fejszémmel – villantottam ki a fogaimat magabiztos büszkeséggel, mintha csak dicséretet várnék a cselekedetemért.
Képtelen voltam visszafogni mohó érdeklődésemet, miután világossá vált, hogy Lyra a szerzeményem kényszerült a háttérbe a sámánunknál, és ha ez valóban így volt, annak jelentenie kellett valamit. Úgy éreztem, hogy a lány nem mond teljesen igazat azzal kapcsolatban, amit tud; Azonban nem voltam olyan ostoba, hogy hazugsággal vádoljam meg a vezérünk testvérét. Hiába, hogy csak egy asszony volt, de Garaf legalább olyan ragaszkodással viseltetett húga irányába, mint az asszonya felé.
- Ez nem újdonság! – egyenesedtem fel végül, elengedve a lány törékeny vállait. Gondterhelten legyintettem egyet. – Ti sámánok mindig magasztos ködbe burkolóztok beszéd közben, nem mondotok meg egyenesen semmit… - csóváltam meg a fejem indulatosan, bár hangomat megpróbáltam zabolázni. Akárhogy vesszük, Lyra még éppen csak átlépte a gyermeklét küszöbét, nem akartam megijeszteni.
- Fogadjunk, hogy most az egyszer a nagyszellemek is úgy hallgatnak, mint a sír – dörmögtem az orrom alatt, ismételten nekidőlve a kecskék kerítésének oldalához. – Hová készültél? – kérdeztem végül hirtelen, miután rájöttem arra, hogy a lány sem tud sokkal többet nálam. |
Láttam, hogy a férfi nem utasítja el a szavaim, ahogyan azt vártam volna, sőt Dolven nemhogy elfogadónak, de egyenesen érdeklődőnek látszott. A mondandóm alatt szemében felismerés villant… és idővel némi önelégültséget is véltem benne felfedezni.
- Az öreg Roff nem jól tette. - kezeimet összefontam magam előtt és áthelyeztem a testsúlyom, ezzel is jelezve, hogy helytelenítem a sámán döntését, és ha ő nem is, én tisztában vagyok a képességeimmel. Nem mondtam ki, de határozottan bosszantott a szó, amelyet használt. Lekoptatott. - Aligha van fogalma róla, mit csinál.
Persze tudtam, hogy csak a veszekedésünk visszhangja, hogy ezt mondom. Ha a másik világ egy ostoba vénemberen keresztül akarna szót érteni a kolóniával, mi már rég nem élnénk. Roff Haeldur remekül kiismeri magát a szellemvilágban. Csak a miénkben viselkedett kiállhatatlanul. Másfelől tisztában voltam azzal, hogy ha valakinek, Dolvennek bátran szidalmazhatom a sámánunkat. Nem tudtam teljesen kiismerni még, de abban biztos voltam, hogy megvan neki is a maga véleménye mind Roffról, mind Garaf Rochwadorról, mind rólam.
Néhány pillanat múlva elmosolyodtam meglehetősem magabiztos fellépésén. Ő maga volt a fosztogatás… ha ezt egyesek meghallanák.
Még valami megütötte a fülemet. Ő hozta el a térképet? Erről ezidáig nem esett szó.
- Térkép tehát? - kérdeztem, igyekezve leplezni a hangomba fonódó feszültséget.
Miközben ezek a gondolatok végigsiklottak az elmémen, rádöbbentem, hogy az az érdeklődés, amit tanúsít, jóval mohóbb, mintsem hogy várakoztassam. Ennek természetesen maga is hangot adott.
Valósággal elszégyelltem volna magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Habár beszéltem neki a bűvös tárgyról, magam sem tudtam semmit. Igen, elszégyelltem volna magam, ha nincs kit okolnom a kellemetlen helyzetért.
Dolven a vállamra tette a kezét. Először izgatott, majd kérlelő hangot ütött meg, amely elvárható volt, ha valami olyan tudásra áhítozott, amelynek én birtokában voltam. Meglepett, hogy hirtelen meghazudtolja magát egy ilyen eszközzel. Ezzel is azt bizonyítva, amelyet később szavakb öntött. Ez nagyon fontos.
Kissé zavarba jöttem. Úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan túlleszek ezen.
- Semmit. Semmit nem tudok. - sóhajtottam, ahogyan egy pillanatra lankadt a bennem lévő feszültség. - Csak azt látom, hogy Roff fel-alá rohan, akár az egér, aki nadragulyát evett és azt hajtogatja, hogy ennek jelentősége van. "Ez nem új. Ez egy viszontlátás lesz." : ilyeneket és hasonlókat motyogott két kísérlet közt, hogy megszabaduljon tőlem. Ha tudsz kezdeni ezzel valamit... még pár rébuszt mondhatok, semmi többet.
|
Nem tudhattam, hogy nem-e egyenesen az alvó oroszlán barlangjába sétálok be azzal, hogy megszólítottam nemzetségfőnk húgát. Az asszonyokról általában elmondható, hogy szeszélyes természettel bírnak, de úgy gondolom, hogy Lyra Rochwadorról ez duplán igaz lehetett; Hiszen mégiscsak a szellemvilág egyik szócsöve volt, ráadásul származása feljogosított arra, hogy pimaszabb legyen az átlagosnál. Azonban én nem féltem tőle; Hetykén, tőlem megszokott hedonizmussal figyeltem.
A fiatal leány hosszú, csendes másodpercekig vizslatott engem, mintha éppen azt igyekezett volna eldönteni, hogy felképeljen-e, vagy válaszra méltasson. Szerencsére az utóbbit választotta, felcsigázva az érdeklődésemet. Ezek szerint mégiscsak értékes kincset hoztam? Milyen meglepő…
- Óh, szóval az öreg Roff lekoptatott? – indult meg egyik szemöldököm felfelé, miközben ajkaim szegletébe cinikus mosoly költözött. Emlékeimben nagyon is jól élt, hogy éppen az öreg sámánunk volt az, aki annyira kardoskodott amellett, hogy nem szabad a leány képességeit veszni hagyni. A mondandója második fele azonban jobban érdekelt, mint a rigolyás vén bolond sápítozása.
A szakállam mögött meghúzódó görbület még szélesebbre terebélyesedett, miközben nagyot bólintottam.
- Hogy ott voltam-e? Én magam voltam a fosztogatás! – löktem el magam a kerítéstől, hogy büszkén kidülleszthessem a mellemet. – Azt a térképet én hoztam Taranisból, de a fivéred szentül meg volt győződve arról, hogy fabatkát sem ér… Ezek szerint Roff rájött valamire? – villantak meg jegeskék szemeim sürgetően; A Belső Kör tagjaként nem szerettem, ha ilyen fontos dolgokból kihagynak. Egyenesen sértésként éltem meg, hogy egy asszonytól kell meghallanom, hogy a tárgy, amit magammal hoztam a küldetésről igenis értékes. Értékesnek kell lennie, ha nem hagyja nyugodni sámánunkat!
Gondolatok százai tódultak fel a két fülem között, kavarogva, rikoltozva kergetve egy mást a végtelen űrben. Egészen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyok; Nem érdekelt az érdeklődő tekintetek sora, vagy a kecskék éhes mekegése. Nem. Sokkal fontosabb dolog kötötte le csapongó figyelmemet.
- Lyra, beszélj! – sürgettem a fiatal teremtést. Amennyiben nem húzódott el, egyik kezemmel megragadtam a vállát, hogy egy kissé megroggyasztva térdeimet egyenesen a buja, kék szempárba nézhessek. – Kérlek… - tettem hozzá némiképp szelíd hangon, ami talán meg is lephette, hiszen Dolven Odhron sosem kér, csak elvesz. Ezt mindenki tudta rólam. - Mi az, amit tudsz? Ez nagyon fontos... |
Gondolataim kusza, indulatos elszigeteltségébe éles füttyentés tört be. Felvont szemöldökkel, megtorpanva a hang irányába fordultam, melynek gazdája ezt a rövid késlekedésemet használta ki, hogy áthidalja a köztünk lévő távolságot. Dolven nem messze tőlem egy összetákolt kerítésnek támaszkodott. Egy hosszú lélegzetvételnyi ideig nem szólaltam meg, mivel lekötött, hogy azt latolgassam, nem dől-e ki a harcos hirtelen ránehezedő súlya miatt.
Hallottam, hogy megszólít és egy pillanatra megmerevedtem, hogy egy sóhajtás kíséretében elfojtsam hirtelen felbuggyanó haragomat. Máskülönben nem zavart volna, hogy milyen szavakat használ, de éppen ma a legkevésbé sem akartam kicsi lány lenni. Sem neki, dem Roff Haeldurnak.
Nehézkesen, de a józan eszem kerekedett felül. Az emberek nem tudhatnak arról, ami a fejemben zajlik, legalábbis akkor semmiképp, ha nem beszélek nekik róla. Amíg a szavakat kerestem, amelyek nem mutatnának gyermeteg bakfisnak, végigmértem újdonsült társaságomat. Nem szolgált meglepetéssel számomra: egyszerű mellénye látni engedte izmos karjait, bőrnadrágja nem számított különlegesnek a kolónia tagjai között. Olyan volt, mint amilyennek általában látom, habár kicsivel talán vígabb a szokottnál, kék szemei ravasz vidámsággal csillogtak. Erőst reméltem, hogy nem rajtam derül.
Újfent mély levegőt vettem, hogy ezzel is halogassam a feleletet. Még mindig nem tudtam, hogyan fogalmazhatnék.
- Roff Haeldur. - böktem ki. - Aki azt mondja, a fiatalok ismérve a kicsinyesség, sosem találkozott még vele.
Nem tudtam, mi lenne helyesebb: ha még idejében megfékezném a szóáradatot, vagy ha megmagyaráznám neki zaklatott magatartásom okát és nem hagynám találgatni. Azután eszembe ötlött valami.
- Te ott voltál a fosztogatáson? Amiről olyan különös történetek keltek szárnyra... A sámánunkat nagyon izgatja, olyannyira, hogy meg van győződve róla, valami készülőben van. Bár többet is tudhatnék erről, ha nem küld el azonnal. - Szünetet tartottam. - Történt egyáltalán bármi? - Cinkosan elmosolyodtam a következő mondat előtt. - Ha ugyan nem számít hadi titoknak.
Próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem a bűvös tárgy iránt érdeklődöm, hanem éppen a nemlétére keresek bizonyítékot. Nem voltam jó hazudozó. És ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy pocsék hazudozó voltam. Olyannyira, hogy ezt még én sem hittem magamnak. |
Mit ne mondjak? A Gildas Olwynnal való találkozásom nagy csalódás volt. Tudtam én, hogy azok a városi fajankók szeretnek hamis legendákat költeni a saját fajtájuk köré, de a taverna füstjében elmormogott szóbeszédek után az a piperkőc lovagocska maga volt az ellentmondás. Még napok multán is öblös nevetés szakadt fel a mellkasomból, hacsak rágondoltam.
A jurtám előtt ültem, és időmet fegyverem tisztogatásának szenteltem. A közeli kéményből füst szállt a magasba, a közeli tábortűz körül az öreg tanító fogta össze a gyermekeket, hogy őseink legendáival tömje tele a fejüket. A tábor ezen részén több melléképület állt, többek kötött egy elbontható csűr, amely mellett kecskék legelésztek. A táborlakók napi teendőjüket végezték, néhány harcos tömegként gyűlt össze, hogy megvitassák a következő napok beosztását.
Lyra gondterhelten ügetett el mellettük, nem nézve sehova, pusztán mogorván tekintve az egész világra. A fiatal lány ruházatát díszítő tollak csak úgy remegtek az indulatos léptek nyomán; Fogalmam sem volt, hogy hová tarthat éppen, de két ujjam a számba dugtam, hogy utána füttyentsek. Igaz, hogy a lány a nemzetségfő húga, és a leendő sámánunk volt, de gesztusaimban úgy hiszem nem rejtezett semmilyen sértő dolog. Pusztán a magamra akartam vonni a figyelmét. Nem engedhettem, hogy indulatosságában végül felgyújtsa az egész falut.
- Kicsi lány! – kiáltottam oda neki mély, zengő hangon. Csak akkor támasztottam le fejszémet magam mellé a tőkére, és emelkedtem fel a helyemről, ha hajlandó volt megtorpanni, és rám figyelni; Akkor azonban hetyke mosollyal, néhány lépéssel vágtam le a kettőnk közti távolságot, hogy megtámaszkodjak a kecskéknek tákolt kerítésen. – Hát téged meg mi lelt? – kérdeztem vígan, kék szemeimmel megcirógatva a finom vonásokat a harag mögött.
Bőrnadrágot viseltem, és mellényt, amely csupaszon hagyta karjaimat. |
Feldúltan érkeztem a táborba. Valójában nem tudnám megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor beléptem. Nem volt fala, eleje, vége, nem lehetett épületegyüttesként kezelni, mint egy várost. A tábor egy fogalom volt.
Idegesen arrábsöpörtem a nyakamat birizgáló tollak egy kötegét. Sértettségem oka ezúttal a tanítóm, Roff Haeldur volt. Általában nem jellemezték a viszonyunkat hasonló összezörrenések, de ma nem férhettünk meg egymás mellett.
Szórakozottan viselkedett. Nem tanított. Alig vette észre a jelenlétemet, vagy ha feltűntem neki, annak nem adta jelét. Sejtettem, mi okozta a magatartását: nemrég volt egy fosztogatás, ami természetesen nem údonság, de azóta különös mesék keringenek egy tárgyról. Valamiről, ami bűvös erővel bír.
Fogalmam sem volt, mi az, miben rejlik az ereje. Még azt sem tudtam volna megmondani, milyen alakú. Meg kell hagyni, nem hittem a róla szóló felületes híreszteléseknek, de a sámán láthatóan komolyan vette. Ez önmagában nem zavart volna, ha nem vetemedik arra, hogy elküld. Nem csak szüneteltette a tanításomat, de elzavart engem, mint egy kislányt, aki nem szólhat bele az idősebbek és a férfiak dolgába. A kérdéseimet meg sem próbálta valami hihető kifogással elhárítani, holott meg lett volna hozzá az esze, ehelyett azonban elutasította az érdeklődésemet. Láthatóan nem értem meg a fáradtságot. Minden, amit megtudtam tőle, hogy valami talán készül és ez őt aggasztja, és ne ártsam magam ilyen komoly ügyekbe. Nincs meg még hozzá a tapasztalatom. Azt feleltem, talán ha megpróbálna okítani, megszerezném. Morgott és újra elküldött.
Nem értem vele semmit. Csak felhergelt.
Még mindig éreztem az arcomat és a testemet elöntő forró haragot, holott a tábortól messzebb találkoztam a sámánnal. A visszafelé gyaloglás sem volt elég, hogy a dühöm elpárologjon, habár némileg tompult.
Egyre inkább a saját indulataim és a miértek felé fordulva vágtam beljebb és beljebb a táborba, vállammal bele-bele ütközve a kolónia különböző tagjaiba. Talán az tett ennyire hanyaggá, hogy tudtam, megtehetem. Ha valaki utánamordít, azt nem vettem volna tudomásul, ha viszont tettekig fajulna a dolog, Garaf őrjöngő szörnyeteggé változna. Talán a szó szoros értelmében. És persze az is kölcsönzött nekem némi méltóságot a többi "asszonyállathoz" képest, hogy a leendő sámánuk lehetek.
Így tehát továbbra sem ügyeltem a külvilágra, és nem törődtem azzal sem, éppen kibe ütközök bele, ki ejti el a kezében tartott fegyvert, agyagedényt, ezt-azt. Szégyelltem, de egyre jobban a bűvös tárgy meséje felé fordult a figyelmem a tanítóm iránti felháborodás helyett.
Azt nem tudtam pontosan, hová tartok. A legkézenfekvőbb az volt, hogy kószálok. Sosem tudtam idegesen leülni. Jobb, ha kiadom magamból mindazt a sértett felháborodást, amit Roff Haeldurnak okozni sikerült. |
 Úgy éreztem pont időbe avatkoztam bele a dolgok körforgásába, Dolven tekintetében láttam azt az érzést átsuhanni, amit uram láthatott nem is olyan rég az én kék szempáromban. Felszegett állal és magabiztosan állt a férfival szemben. Őt is zavarhatta az, ahogy Garaf bánt vele és ezt teljes mértékben meg tudtam érteni. Bár a bőrváltóval ellentétben én már majdhogynem hozzászoktam ehhez a bánásmódhoz tőle, de még számomra is szokatlan volt, hogy embereivel így viselkedjen. Dolven rám is haragudhatott volna, elvégre Garaf csakis miattam volt ilyen; én zaklattam fel, amit valamin le kellett vezetnie... erre legkézenfekvőbbnek pedig én és a visszatérő harcos bizonyultam. Nem akartam az alacsonyabb rangú bőrváltót ilyen helyzetbe hozni, amit kissé bántam is.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel tüdőmből, amikor a nemzetségfő mégis átvette a gömböt, legalább ennyi örömöt okozva nekem a mai napon. Ugyan még mindig láttam rajta, hogy nem érdekli annyira a tárgy - mint engem vagy Dolvent -, de azért megnyugodva könyveltem el, hogy egy kis hatással voltam rá és legalább a sámánnal megnézeti. A másik bőrváltón azonban láttam, hogy nem szívesen adja át uramnak a mágikus gömböt, minden bizonnyal önmagánál szerette volna tudni és ő utánajárni funkcióinak.
Meg sem lepődtem azon, hogy Garaf egyértelműen felkérte a távozásra, sőt inkább utasította arra, hogy hagyja el szállásunkat. Épp akkor végeztem hajam egyik oldalának rendbe szedésével, mikor uram egyenesen a szemeimbe nézett még mindig méregtől lángoló tekintettem. Nem törődtem vele, úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel, és inkább a távozni készülő Dolvennek szenteltem a figyelmem, aki épp akkor biccentett az irányomba. Azonnal eszembe jutott hogy azt mondtam neki csatlakozom hozzá ünnepelni, hogy együtt megyünk enni... de akkor már úgy láttam ezt az ígéretet nem fogom tudni betartani még ha akartam volna sem.
Lassan felhúztam a vállaim és lemondóan tekintettem az uramra, majd hamar vissza rá teljes szívemből remélve, hogy megérti válaszom. Nem tarthattam vele, pedig nagyon is akartam. Élveztem Dolven társaságát, mert felüdítő volt a sok anyáskodó vagy féltékeny asszony és lenéző férfi után valaki olyannak a társasága aki egyik oldalt se képviselte. Egyértelmű volt, hogy a két férfi társasága közül melyikét részesítettem előnyben.
Válaszomat megvárva lépett csak ki a sátorból. Kifújtam az addig bent tartott levegőmet, kezeimet hajamhoz visszaemelve bontottam a fonatokat tovább. Garafra emeltem a tekintetem, lenézően.
Magam sem tudtam mennyi mindent vágtunk egymás fejéhez; olyan hosszúra nyúlt veszekedésünk, hogy csak arra emlékeztem mivel kezdődött és végződött. Sokkal rosszabb volt, mint bármelyik vitám anyámmal, vagy öcsémmel. Üvegek és berendezéstárgyak törtek el a sátor padlóján. Mindent a fejéhez vágtam amit róla gondoltam, a terveiről, a viselkedéséről... Végül pedig mikor már nem volt mit mondani a másiknak, Garaf egyszerűen kilépett a sátorból és eltűnt az éjszakában.
Lezárt kör! |
 Garaf jó szokásához híven semmibe vette asszonya jelenlétét; Jobb híján pedig én is igyekeztem úgy tenni, mintha Tesla jelen sem lenne. Csak addig tudtam fenntartani ezt az állapotot, amíg a nemzetségfő úgy nem döntött, hogy immáron engem is semmibe vesz. Hiába próbáltam meggyőzni, szavaim mit sem értek – pusztán egyetlen pillanatig láttam az érdeklődés szikráit a férfi szemében, de azok is hamar kihunyni látszottak.
Ekkor vetődött kérlelő pillantásom a törzs első asszonya felé, reménykedvén abban, hogy úgy segít ki a szorult helyzetemből, hogy közben nem ront tovább az esélyeimen. Nem igazán tudom, hogy mi okozta a belső indítatást, de abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy egyedül Tesla segíthet nekem.
Hosszadalmas némaság telepedett a sátorra, sokáig csak a tűz tompa pattogását és a lélegzetvételeket lehetett hallani a térben. A vezér indulatos fújtatása meghunyászkodásra kényszerítette a bensőmben lakó farkas felbőszülten kaparta bordáim ketrecét, készen arra, hogy morogva-acsarogva vívja ki maga számára a megérdemelt figyelmet; Tudta jól, hogy Alfája haragos, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kész legyen szembeszállni vele. Egy pillanat erejéig szemem jegeskékbe váltottak, ahogy a farkas lelke megmutatta magát. Megráztam a fejem, hogy helyre tegyem. Ne légy ostoba!, szerencsére Tesla időben irányította magár ura haragvó figyelmét, így Garaf nem láthatta engedetlenségem jelét.
- Hallgass asszony! – dörrent ismét vezérünk hangja, alig, hogy a szőke teremtmény ajkát elhagyták a szavak. Ujjaim már-már kétségbeesetten fonódtak rá a gömbre, amelynek hűsét még az anyagon keresztül is tisztán éreztem. Akár a törp király kalapácsához, akár valami máshoz vezetett is, tudtam, hogy értékkel bír. Makacsul szegtem fel az állam, kihívóan tekintve a nagydarab férfire.
Büszkesége nem engedte, hogy elismerje, asszonyának talán igaza is lehet, de aztán újra a gömb után nyúlt, amit óvatosan lapáttenyerébe helyeztem; Tartottam tőle, hogy indulatában akár kész lenne szétroppantani.
- Megnézetem Roff Haeldurral – mondta végül oly kegyesen, mintha éppen abba egyezet volna bele, hogy elengedi valamelyik halálraítéltet. Lassú, megfontolt bólintással vettem tudomásul, de kicsit sem könnyebbültem meg. Bíztam én a sámánunkban, de szívesebben jártam volna én magam utána a dolognak, mégsem volt merszem ellenkezni.
- Menj, keresd fel öcsédet, ünnepeljétek meg, hogy hazajöttél – intett az ajtó felé, egyértelmű jeleként annak, hogy ideje távoznom. – Nekem még beszédem van az asszonyommal – égő tekintete Tesla felé irányult, aki immáron a padlót borító szőrméken ücsörgött, és a haját bontogatta. Felvontam a szemöldököm, hiszen úgy volt, hogy együtt nézünk ennivaló után. Öklömmel a mellkasomra vertem, majd búcsúzóul bólintottam egyet. Egy finom fejintéssel jeleztem a szőkeségnek, hogy megvárom odakint, ha úgy kívánja. Megvártam a reakcióját, majd kiléptem a szürkületi fényben úszó tárborba. |
Nehezen ugyan, de megálltam egy szó nélkül, hogy elvoltam küldve. Csak hallgattam a két férfi beszélgetését. Ugyan még mindig feszült voltam és legszívesebben élesen visszaszóltam volna uramnak az miatt, ahogy lekezelt, de a gyermeki kíváncsiságom nagyobb volt; tudtam, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy a teljes történetet és a nemzetségfő terveit bármi felé hazugság és ferdítés nélkül hallhassam. Dolven nem mert volna akárcsak egy aprócska részletet sem máshogy elmondani a vezérnek, ezt jól tudtam és ki is használtam csüngve minden szaván amit a gömbről mondott.
Egyik kezemet térdemre támasztottam, fejemet tenyeremre fektettem, úgy tekintettem a két bőrváltó irányába. Garaf még akkor sem látta a potenciált a tárgyban, mikor Dolven megosztotta vele annak funkcióját. Még el is fordult a szőke férfitól és az irányomba tekintetett, de szerencsére inkább a tűzbe meredt, mintha csak valamin járna esze. Nem értettem viselkedésének okát, egy térkép ritkán bizonyult haszontalannak, mint ahogy azt mondta - bár ezt lehet, hogy csak felderítői énem mondatta velem.
Tekintetem csupán véletlenül találkozott Dolvenével, aki szinte kétségbeesetten kereste a szemkontaktust velem. Ha akartam volna sem tudtam volna neki segíteni hisz jobban járt azzal, ha nem próbáltam meg kiállni a gömb és mellette.
Viszont szerencsére volt mivel folytatnia. Elárulta, hogy térkép mihez vezet, amit nekem nem árult el. Meglepetten vontam fel a szemöldököm és nyitottam résnyire a számat. Teljesen megértettem Garaf szemeiben felcsillanó érdeklődés aprócska lángját, ha pedig igaz volt amit a bőrváltó beszélt, akkor a kincs amit a térkép rejtett többet ért, mint bármilyen arany amit találhattunk volna. Csak a megfelelő embernek kellett elhinteni ezt az információt és... Reméltem, hogy a törzsvezér nem dobja el magától ezt a lehetőséget.
Viszont uram reakciója még számomra is megsemmisítő volt. Láttam Dolvenen, hogy nem volt hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen, semmi sem a tarsolyában amivel meggyőzhette volna Garafot. Egy ideig hallgattam, de azt már nem tűrhettem szó nélkül, hogy emberével is úgy bánik, mint velem. Mérges voltam rá, mert nem látta mit használhat a törzsnek a gömb. Kihúztam magam és felállva hátat fordítottam a tűz lángjainak, miközben összefűztem magam előtt a kezeim.
- Az a gömb... - kezdtem magabiztosan, még ha uram félbe is akart volna szakítani nem vettem róla tudomást; nem volt mit vesztenem már egy kis neveletlenséggel. Nagy szám már nem egyszer kevert bajba, de ennél rosszabb helyzetben már nem keverhetett volna. - ...az a gömb mágikus, amit szerintem te magad is érzel. Ha pedig igaz amit mond... Te sem gondolod komolyan, hogy Dolven egy értéktelen vacakkal állítana eléd?
Reméltem, hogy szavaimmal nem csak rontottam a helyzeten. Mindenesetre Garaf nem mondott rá semmit, kérdésem elgondolkoztatta. Igazam volt és tudtam, hogy ezt ő is nagyon jól tudja, de nehezére esett volna beismernie. Nem is vártam el, hogy választ fűzzön hozzá; azt vártam el, hogy ne kezelje ily' módon a másik férfit aki mindent csak a törzs és az ő érdekében tett és amiről mintha csak megfelejtkezett volna.
Tekintetem hamar el is fordítottam kettejükről és a tüzet megkerülve húzódtam inkább az egyik sarokba. Nem állt szándékomban többet beleszólni a beszélgetésbe, hisz csak még egyszer az orrom alá dörgölték volna, hogy nincs hozzá semmi közöm. Helyette figyelmemet elterelendő, hajam bonyolult fonatait kezdtem kibontani, miközben a földre leterített vastag prémekre ültem le. |
Nem volt tisztem arról beszélni a nemzetségfőnk asszonyával arról, hogy mire készül az ura; Garaf okkal nem beszélt még erről a törzs tagjaival. Bár minden egyes porcikám ágált ellene, végül csak megráztam a fejem, ezzel is jelezvén Tesla számára, hogy nem kívánok további szót ejteni arról, hogy mire készül a vezér a Berith vidéken. Túl félő volt, hogy végül olyan szavak buknak ki ajkaim mögül, amely előnytelen módon hatott volna a törzsben való megítélésemre. Soha ne menj szembe a vezérrel, emlékeztettem magam a legfontosabb szabályok egyikére. Főleg, ha szeretnél életben maradni.
Megérkeztünk Garaf és Tesla otthonához, ahol az asszony engedelmeskedve szavak nélküli kérdésemnek, elsőként hajtotta félre az ajtó helyén függő anyagot, és masírozott be rajta, hogy odabenn dühös férjével nézzen farkasszemet. Garaf fújtatott, mint egy bika, és úgy magasodott a leány fölé akár egy hegyomlás. Kész voltam arra, hogy elfordítsam a tekintetem, ha megtalálná ütni; Nem léptem volna közbe, de nem is tudtam volna egyszerűen végignézni, ahogy az erős férfitenyér csattan azon a makrancos asszonyarcon. Tesla kihívó tekintetével messze ment, szerencséje volt, hogy férje nem torolta meg rajta ezt.
- Ahogy az asszonyod mondja, ez egy térkép – vettem át a szót, amikor már úgy éreztem, hogy szólhatok. Látszott a nagyúron, hogy mennyire hasznavehetetlennek gondolja a gömb alakú tárgyat, amit a kezébe nyomtam az érkezésemkor; szűk látókörével nem látta, nem érezte a tárgyban zubogó mágiát.
Fél szemem követte Tesla mozdulatait, de a figyelmem nagy részét a vezéremnek illett szentelnem; nem szabadott hagynom, hogy az asszony olyan helyzetbe sodorjon, amiből nem tudnék könnyedén kimászni.
- Térkép? – kérdezte vezérünk dörmögő hangján, majd hetyke mozdulattal visszanyújtotta nekem a gömböt. – Nekem értéktelen vacaknak tűnik… - mondta. Csalódott sóhajjal fordított nekem hátat, hogy a tűzbe bámuljék. Hosszú pillanatokig vártam, hogy ismét megszólaljon, de nem tette. Tekintetem az asszonyáé után kutatott, kérdőn néztem bele a hasonszínű szemekbe, majd ismét megszólaltam.
- A Taranisnál zsákmányoltam, egy uraságtól. Azt mondta, hogy elvezet a törpe király kalapácsához, ha ez igaz… - finoman megforgattam a térképet az ujjaim között. - … segíthet az ügyünkben a Berithnél – fejeztem be végül, de csak akkor, ha a nagyúr tekintete immáron rajtam függött. – A régi gazdája bármit nekem adott volna azért, hogy ezt megtarthassa. Az életével fizetet érte – egészítettem ki a gömb megszerzésének történetét, de még mindig úgy tűnt, hogy Garafot nem győztem meg.
- Hogy működik? – kérdezte hirtelen.
- Azt nem tud…
- Úgy? Szóval nem tudod – húzta gúnyos mosolyra a száját a szakálla mögött. Vállam megrogyott, szinte megsemmisülten álltam a vezetőm előtt; Sosem voltam még ilyen helyzetben. |
Aki haragszik, az békél meg... - ismételtem el magamban a szavait. Igaz volt, mert általában aki haragszik az idővel megbékél, csak az volt a kérdés hogy hogyan békél meg és mennyi idő alatt. Garaf hamar megbékélt az emberrel, de azt olyan düh kísérte, mint amennyi egy emberben évek alatt gyűl össze. Félelmetes tudott lenni, de nem véletlenül volt vezérnek való. Ahogy elmondták egész életében erre nevelték.
Miután elbúcsúzott hátasától fordult felém. Pillantásait nehéz lett volna nem észrevennem, olyan békésen legeltette a szemeit rajtam, mintha fel lett volna rá hatalmazva. Összevontam a szemöldököm és már majdnem rászóltam, mert hiába voltam kevésbé igényes az ilyenekre, mint más asszony, nálam is volt egy határ. Az a határ pedig Garaf közelségével volt párhuzamba vonható; minél közelebb volt hozzám uram annál inkább hajaztam egy szemérmes kislányra - ami egyébként nem voltam. Viszont az jobban zavart, hogy jól tudtam, hogy milyen pletykák tudnak szájra kelni az asszonyok száján amihez elég néhány néhány ilyen pillantás. Ezekkel pletykákkal pedig egyikünk sem járt volna jól.
Leengedtem mindkét kezem és a férfi mellé oldalaztam, amikor választ is adott kérdésemre. Újból bólintottam jelezve, hogy megértettem szavait.
- Pedig neki kéne legjobban tudnia mennyit bír el a törzs... Viszont Berith-vidék? Csak nem Rimadarral készül szövetkezni? - kérdeztem érdeklődve megemelve a szemöldököm. Ulric Rimadar emberei mindenhol ott voltak, ennyit még én is tudtam. Ha szövetségre lépett volna vele Garaf az rövidtávon nagyon kifizetődő lett volna a törzsnek. Viszont hosszú távon...? A férfi legalább annyira szálka volt a rheyai népek szemébe mint mi, ha nem még jobban. Lehet, hogy rosszul is kijöhettünk volna ebből a szövetségből, bár nekem nem sok beleszólásom volt. Reméltem, hogy uram nálam jobban átlátja a helyzetet.
Válasza után csak csendben haladtam Dolven mellett és figyeltem az üdvözlésére igyekvő embereket, akik számára szerencsére így meg is szűntem létezni. Mindenki le volt foglalva azzal, hogy a bőrváltót köszöntsék.
A sátrunkat meglátva egy mély sóhaj szakadt fel mellkasomból, egy porcikám se kívánkozott vissza, egyre erősebb volt benne a kényszer arra, hogy elfussak. Nem tettem persze, sőt egy nagyon gonosz pillantást intéztem Dolven irányába amikor engem engedett küldött, ezzel engem téve Garaf célkeresztjének. Bár nem álltam le vele kötekedni, akkor is kelletlenül emeltem fel a vastag szövetet és bújtam be alatta a sátorba. Egyből megcsapott a benti meleg, egészen addig fel sem tűnt mennyire átfáztam az egész napos kóborlás alatt.
- Garaf é... - alighogy megláttam az átmeneti szállás közepén lévő tűznél ülő nemzetségfőt, már szóra is nyitottam a számat. Viszont ő sem volt rest, még mielőtt kettőt pisloghattam volna már felém is közeledett. Egyből félbe is szakított egy morduláshoz hasonló hanggal én pedig egy mély levegőt véve neki sem álltam inkább a magyarázkodásnak. Mérges volt, az arca mindent kifejezett. Nem akartam ezt az arckifejezést viszontlátni még egy ideig.
"Remélem nagyon jó kifogásod van..." mormolta olyan közel megállva hozzám, hogy magamon érezhettem zaklatott fújtatását. Már a nyelvem hegyén volt egy frappáns visszaszólás, de helyette csak büszkén felszegtem az állam és hunyorogva néztem bele a ködös szempárba. Ez se tetszett neki kimondottan, horkantva lépett hátra. Meglepett, többre számítottam tőle... Ekkor léphetett be a sátorba Dolven, megkímélve egy-két kedves szótól. Valószínűleg csak azért volt még ilyen elnéző velem uram, mert tudtam, hogy a férfi is hallhat mindent.
Egyik kezem nyugtalanul szorult ökölbe, ahogy még mindig büszkén tűrtem a rám tapadó tekintetét egészen addig le se véve uramról a szemeim, míg ő meg nem tette. Garaf is csak bőven a másik férfi üdvözlése után fordította rá figyelmét és mélyet sóhajtva vette át a férfitól a felé nyújtott gömböt. Nem volt nyugodt, még a vak is láthatta az elfojtott érzelmektől remegő kezeit, ahogy hámozza le a tárgyról a ruhaanyagot. Egy kérdéssel és lemondással keveredő pillantást intézett Dolven irányába, mielőtt szemöldökét összehúzva a furcsa tárgyra pillantott. Láttam rajta, hogy teljesen hasznavehetetlennek tartja és teljesen másra számított a férfitól.
- Az egy térk... - kezdtem elmagyarázni a másik bőrváltó helyett, viszont még a térkép szó sem hagyta el a számat amikor Garaf egy nagyon ellenséges pillantást vetett irányomba, tekintetétől jó magam is megrendültem.
"Hallgass asszony!" közölte az egyértelműt, az átlagosnál hangosabb és jóval indulatosabb hangvételben. Nekem semmi közöm nem volt kettejük beszélgetéséhez, amit egy hangos fújtatással könyveltem el, de befogtam a szám. Mertem volna mást tenni, még a végén más előtt is a nyakamnak esett volna.
Még mielőtt túlságosan mélyre ástam volna magam azzal, hogy megint megmerek szólalni eloldalaztam a két férfitól. A tűz mellé ültem, vállaimról ledobtam a prémemet és elnagyoltan magam összehajtottam és magam mellé tettem. Csak ezután meredtem bele a lángokban, miközben próbáltam a felszínre törő büszkeségem zabolázni.
Ha nem lett volna itt Dolven és az ő dolga nem lett volna előrébb való az enyémnél, már nem fogtam volna így vissza magam és most is nehezen tettem. A régi Tesla már nem ült volna ilyen tétlenül. Gyenge vagy... szólt a hang a fejembe.
A kezem még mindig ökölbe szorult és fogaimat is erősen szorítottam, de a tény, hogy uram legalább ugyanennyire szenved érzéseivel valahogy boldogított. Tudtam, hogy ő is már legszívesebben szebbnél szebb jelzőket dobálna a fejemhez. |
Nem állt szándékomban visszaélni a lány bizalmával, és felfedni azon titkokat, amelyeket az erdő magányában osztott meg velem; Ajkaim mögül önkéntelenül buktak ki a szavak, és joggal tűntetett úgy, hogy ismételten csak szurkálódom, hogy fájdalmat okozzak a lány számára. Szerencsére a fogadóbizottság megakadályozta, hogy egy újabb beszélgetést kezdeményezzünk erről. Megkönnyebbülten sóhajtottam, miközben hagytam, hogy az asszonyok szép sorjában megfosszanak terheimtől.
Megfigyelőképességeimnek hála nem kerülte el a figyelmem, hogy Tesla finoman a háttérbe húzódik. Úgy tűnt, hogy aznap végképp nem vágyik a felhajtásra, nem mintha mellettem kaphatott volna nagy figyelmet.
- Aki haragszik, az békél meg – csóváltam meg a fejem végül, bár tudtam, hogy anyám mondása nem igazán megfelelő, ha magáról a nemzetségfőről beszélünk. A férfi haragja veszedelmesebb volt, mint egy vezérdémon tombolása. Leemeltem a nyerget Gaia hátáról, és az érte nyúló kezekbe helyeztem. A porszürke kanca megkönnyebbülten rázta meg magát, de addig nem engedte elvezetni magát, amíg meg nem paskoltam a nyakát búcsúzásként. – Pihenj, öreglány – mondtam, majd immáron minden figyelmem ismét Teslára irányult. A póz, amelyben elhelyezkedett, kiemelte gömbölyded csípőjét. Szemeim talán szokatlan bátorsággal cirógatták végig a testét, miközben elmémben búja képek keltek életre. Nyeltem egyet, és ismét megráztam a fejem, hogy elűzzem a kísértőimet. Nem lett volna tanácsos úgy meglátogatnom a vezért, hogy közben ilyen gondolatok kergetik egymást a fejemben.
- A vezér több felé szeretné megnyitni az utat a törzsnek, mint amit ilyen létszámban képesek lennénk megtartani – mondtam, de hangomban nem zendült semmi dorgáló. Pusztán tényeket közöltem anélkül, hogy bíráltam volna nagyra becsült vezérünk terveit; A Belső Kör tagjaként megtehettem. – A Berith vidéken szerezhetünk szövetségeseket, és kitudja… - megrántottam a vállamat, mintha ezzel kielégítő magyarázatot szolgáltatnék. Nem az én döntésem volt, hogy végül közösködünk-e a Rimadar félékkel, vagy sem. Számomra csak az volt fontos, hogy a törzsnek jó legyen.
Tekintetek sokasága szegeződött ránk, ahogy egyre beljebb haladtunk a táborban. Férfiak, nők, és gyermekek végezték szokásos feladataikat az épületek között, de néhányan meg-megálltak, hogy üdvözöljenek visszatérésem alkalmából. Szúrós tekintetem az öcsém után kutatott, de Davennek nyomát sem láttam. Az a mihaszna kölyök, fortyogtam gondolatban. Legalább üdvözölhetne.
Elértük Tesláék otthonát, így intettem a nőnek, hogy előttem bújjon be a bejáraton, hogy az első pofon neki jusson. Csak néhány másodperccel utána bukkantam fel az ajtóban, de ura máris neki tapadt egy zsörtölődő megjegyzéssel. Úgy tettem, mint aki nem hallotta a szavakat, és fejet hajtottam.
- Vezérem! – üdvözöltem, majd megvártam míg figyelmét felém fordítja. Csak akkor léptem közelebb, és nyomtam a kezébe a kis csomagot, amit mindeddig az ujjaim között szorongattam. A gömb volt benne. – Visszatértem, és nem üres kézzel! – vázoltam a nyilvánvalót, kérdő szemekkel várva a reakciójára. |
A férfi néhány szavával emlékeztetett arra, hogy mit is árultam el neki, hogy miért is voltam egész nap távol a tábortól. Az a két szó ami elhagyta a száját elég volt, hogy egy pillanatra elfelejtkezzek arról ki is vagyok és hol is vagyok, épp hogy csak nem torpantam meg a tábor kapui előtt. Szerencsére hamar feleszméltem és elhessegettem a fejem körül gyülekező baljós gondolatokat, amikor a férfi vállairól jöttek levenni a terhet.
Tettem még néhány lépést előre, nem olyan messze megállva Dolventől és lovától. Mindezt azért tettem, mert igyekeztem elkerülni a figyelem központját, ami most a férfi körül összpontosult. Biztosra vettem, hogy már ennyi idő elég volt ahhoz, hogy Garafhoz elérjen a hír miszerint a férfi és asszonya is visszaért a táborba és egyiknek sincs semmi baja. Remélhetőleg az egyik hírnek jobban örült, mint a másiknak.
Figyeltem ahogy a férfi szélesen rámosolyog az egyik fiatal lányra aki a fegyverét vette át tőle. Az én arcomra is felkúszott egy halvány mosoly ahogy megcsóváltam a fejem a jelenet láttán. De leginkább az a gondolat mosolyogtatott meg, hogy ha nem az lett volna az az uram aki és nem az lett volna a célom már régebben is hogy őt nyűgözzem le, akkor valószínűleg én is épp így ugráltam volna körbe a bőrváltó férfit, mint a többi leány. Bár minden bizonnyal határozottabban közöltem volna irányába a szándékaim, mint a pír az orcáimon.
- Abban én is csak reménykedni tudok... - emeltem a fejem a férfi irányába amikor meghallottam a szavait. Akkor lépett épp lovához és kezdte el levenni róla nyergét; egyből ugrottak is azért, hogy átvegyék tőle a nyereg súlyát. - Lesz ami lesz.
Csípőre tettem az egyik kezem, másikat pedig leengedtem le magam mellett egy laza kontraposztba ereszkedve. Vártam, hogy a férfi végezzen, de mégse akartam, mert az azt jelentette volna, hogy már nem kerülhetem el a Garaffal való találkozást. Épp akkor kezdte el mesélni, hogy merre is járt, amit egyből érdeklődve hallgattam is.
Bólintottam mikor végzett és elmondta merre találta a gömböt. Kíváncsi voltam mi is a ráakadásának története, mert az ember nem igen botlik bele ilyen tárgyakba, mert azok nem hevernek úton, útszélen, de még csak a kereskedőknél sem. Érdekelt kitől zsákmányolta, hogy annál miért lehetett ilyen portéka...
- Szóval Berith... - ismételtem el, ahogy elindultam jelzésére a sátrunk irányába. - Ezek szerint a nemzetségfőnk arrafelé szeretne portyázni?
Kérdéseimet Dolvennek intéztem, hisz uram nem árult el nekem ilyen részleteket. Félt attól, hogy vele akarok tartani, hogy az engedélye nélkül nekiindulok velük. Mit ne mondjak a félelme valós volt, de így sem szerettem ha nem mondja el nekem terveit, amikhez pontosan ugyanannyi közöm volt, mint bármely másik harcosnak.
A mai húzásommal viszont bebiztosítottam magamnak hogy az elkövetkező félévben sehova se engedjen el. Talán még azt is megtiltotta volna tőlem, hogy elhagyjam a tábor területét, mert tudtam, hogy megteheti. Csak reméltem, hogy van olyan amivel befolyásolni tudom, legalább egy kis szabadságot meghagyva magamnak. |
Úgy döntöttem nem avatkozom bele a két férfi párbeszédébe, valószínűleg egyikőjük sem értékelte volna. Mindkettejüket egy büszke, nőkkel szemben erőskezű embernek ismertem meg és magam sem tudtam volna eldönteni melyikőjük volt önfejűbb. Ha beleszóltam volna a fontosnak tűnő beszélgetésbe elég egyértelmű lett volna hogy figyelmen kívül hagynak, így nem is erőltettem hangomat.
Természetesen - mint sokmindenbe - uram Dolven távozásába sem avatott be így nem is értettem miről beszél a kettő. Nem győztem hol egyikre, hol pedig másikra kapni a tekintetem, próbálva kulcshoz jutni arcukról, de Garaf önmagához híven hűvös tekintettel és számonkérő hangnemben kérdezgette a szőke férfit... és Dolven sem bizonyult nagyobb segítségnek az arcjátékot tekintve, csak amikor jégkék szemei rámtévedtek sejtettem meg valamit.
Ajkaimat résnyire eltátottam, ahogy ráeszméltem mégis hova tarthatott Dolven, majd szinte bosszúsan húztam össze a szemöldökeim. Visszaemlékezve Garaf emlegetett egy területet amit meg szeretett volna nézni magának, de mivel igen hamar leszögezte, hogy én nem mehetek az érdeklődésem lankadt is témával kapcsolatban. Természetesen a bőrváltó mint a Belső Kör tagja távozhatott, viszont nekem maradnom kellett. Féltékeny voltam, nincs mit tagadni ezen; féltékeny voltam arra, hogy a férfi kénye-kedve szerint cselekedhetett, csak engedélyt kellett rá kérnie férjemtől - vagy még azt se. Nem is emlékeztem napjára annak, hogy mikor harcolhattam utoljára szemtől-szembe ellenséggel, vagy hagyhattam el a tábort kíséret nélkül és ez a gondolat kellő képpen zavart.
Meglepődtem, sőt a meglepettség enyhe kifejezés volt... megdöbbentem Dolven javaslatán, amit Garafnak tett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen teljesíthetetlen és merész kéréssel huzakodik elő uram irányába és hiába tudtam a férfi válaszát előre is egy pillanatra elkapott a reménykedés. Hisz mégis Dolvenről beszéltünk, aki az Odhron család sarja. Reméltem, hogy uram a javaslatot legalább csak fontolóra veszi, de gyermeteg reményeim válasza egyből lerombolta. Ennél egyértelműbben nem is válaszolhatott volna nemmel, csak lemondóan húztam el a számat, mikor kezét a combomra rakta.
A férfi felé dőltem, a fejemet vállára hajtva és a szemem sarkából kérlelően rátekintve hátha asszonya arcát látva meggondolja, de figyelmen kívül hagyott. Halkan felszusszantva törődtem bele sorsomba és hagytam az erős férfi vállán nyugdni a fejem.
Ahogy a bőrváltó felállt a tűz mellől, hálásan elmosolyodtam ahogy tekintetem felemeltem rá és megláttam az ő arcát amiről sütött, hogy mit is akarhatott mondani. Nem tudtam mit mondhattam volna neki, úgy éreztem őszinte, hálával elt mosolyom többet mondott mint bármi más. Figyeltem, ahogy a bőrváltó eltűnik a sátrak között, valószínűleg lovához indulva, hogy felkészítse azt az utazásra, majd mikor már borotvált fejét egyáltalán nem láttam a jurták és emberek takarásában uram felé fordultam
- Hova megy Odhron? - kérdeztem érdeklődve felnézve a férfira, aki tömören összefoglalta a férfi célját, bár hangjában hallottam, hogy nem szívesen tette. Csak némán hallgattam, ahogy későbbi terveire tér rá, amikben természetesen még mindig csak a háttérben, a táborban maradva szerepeltem. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Garaf jó szokásához híven semmibe vette asszonya jelenlétét; Jobb híján pedig én is igyekeztem úgy tenni, mintha Tesla jelen sem lenne. Csak addig tudtam fenntartani ezt az állapotot, amíg a nemzetségfő úgy nem döntött, hogy immáron engem is semmibe vesz. Hiába próbáltam meggyőzni, szavaim mit sem értek – pusztán egyetlen pillanatig láttam az érdeklődés szikráit a férfi szemében, de azok is hamar kihunyni látszottak.