|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:48 - |
A Kolónia egy vadonlakó ember törzs, akik a saját szabályaik szerint élnek. Nomád életet élnek, és az év nagy részében úton vannak. Fosztogató, és vadászó életmódot folytató törzsről van szó, de nem emiatt híresültek el; A Kolónia tagjai között élnek legjobb bérgyilkosok, akik a megfelelő fizetségért cserébe bárkit eltesznek lábalól.
Rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, sátorszerű építményekben élnek, amit jurtának neveznek. Ezeket könnyen el lehet bontani, ha tovább kell állniuk. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Aznap nagyon szentimentális hangulat keríthetett hatalmába, mert ahogy elnéztem a vagdalkozó szőke asszonyt, egyszeriben az jutott az eszembe, hogy Tesla mennyivel kellemesebb látványt nyújt egy lefejezett hullánál. Pedig szerettem a lefejezett hullákat. Félrebillentett fejjel, szórakozott pillantással nyugtáztam, mennyire jól áll neki az, ahogyan az erőlködés tüze megcsókolta az arcát, a homlokát.
Nem vettem róla tudomást, hogy Davent nevezte a jóképűbb Odhronnak, mert mindenki tudta, hogy én vagyok az. Az, hogy Tesla az ellenkezőjét állította, csak arra emlékeztetett, hogy a nő mennyire kedvel.
- Mit csinált már megint az a szerencsétlen? – kérdeztem. Fel sem tűnt, hogy aznap Gard a harmadik, akit ezzel a jelzővel illetek, ami a szókincsem jelentős hiányosságait mutatta. A penge még mindig a lábam alatt pihent, éppen abban a pozícióban, amelyben megállt az asszony rúgását követően. Csizmám orra könnyedén simult alá, hogy egy bravúros mozdulattal a levegőbe repítse, hogy elkaphassam.
- Ezt elvesztetted – nyújtottam a fegyvert hetyke, lehengerlő mosollyal a nemzetségfő felesége felé. A görbület még szélesebbre szaladt az arcomon, majd szétrepesztve azt, amikor Tesla kifejtette, hogy pontosan mennyire kedveli az én rusnya képemet. Valahol örültem neki, hogy nem szándékosan került, bár annak egy árnyalattal jobban, hogy nem is ura tiltotta el tőlem; Nem tudnék nyugodtan aludni a gondolattól, hogy a törzsfőnök féltékenységében képes lenne elmetszettni a torkomat álmomban.
- Tesla… - mi a baj?, fejeztem volna be a kérdésemet, de még azelőtt, hogy erre sor kerülhetett volna, a szőke asszonyból úgy robbantak ki a szavak, egyre élesebb hangot megütve, hogy alig bírtam követni; A végére már az is megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne befogni a fülem, nehogy felrobbanjon az agyvelőm. Kék szemeim ennek ellenére kedvteléssel telve figyelték Tesla heves gesztusait.
- Tesla, most elárulok neked valamit – kezdtem bizalmas hanglejtéssel, mintha valami nagy titkot készülnék megosztani vele az áradat végén; még centikkel közelebb is hajoltam hozzá, mintha nem szeretném, hogy bárki is hallja azt, amit mondani készülök. – Asszony is vagy – vigyorodtam el ismételten.
Aztán kissé elhúzódtam, hogy a szakállamat simogatva gondoljam végig azt a keveset, amit a szavakból sikerült kihámoznom. Tesla Drogon valamiért nagyon megorrolt az istenekre, meg tudtam érteni.
- Hogyisne! Aztán megsértődsz, és megfaragsz! – legyintettem, amikor arra kért, hogy szóljak rá, ha legközelebb is asszonymód viselkedne. Persze, nem voltam hozzászokva, hogy így viselkedjen, de olyan régen találkoztunk már, hogy most az egyszer hajlandó voltam elnézni neki az ilyesmit. Egyszer, ismételtem.
- Daven és azaz átkozott kakaduja – feleltem tömören, mintha ezzel mindent megmagyarázhatnék, majd azzal a lendülettel megkerültem az asszonyt, hogy a baltámat beleállítsam a legközelebbi farönkök egyikébe. – Garantálom neked, Tes. Egyszer megsütöm azt a fránya madarat – pöröltem élesen, miközben a talpammal ellenőriztem, hogy a szekercém stabilan állt-e bele a fába. Utána fordultam szembe ismét az asszonnyal, hogy további kérdéseket intézzek felé; csak akkorra sikerült átgondolnom, hogy mit is mondott korábban. – Mondd csak, milyen mágus is akart megpörkölni? Valamelyik Aldayr kutya? – tudakoltam hetykének, nemtörődömnek szánt hangon, pedig a helyeslő válasz esetén készen álltam volna, hogy egy magam rohanjam le az egész nyüves táborukat. |
Akkor és ott valóban úgy gondoltam, hogyha meglátnám Gardot, akkor tőrt állítanák a ronda pofájába: Később talán megbántam volna a dolgot és megpróbáltam volna visszacsinálni, de mégis… Örömmel vettem volna ha egy pofon elég lett volna arra, hogy megjöjjön a józan esze, de féltem attól, hogy fivérem már menthetetlen volt.
Csak akkor tűnt fel hogy társaságom is akad, mikor az már minden bizonnyal kimúlatta magát az egész jeleneten amit lerendeztem előttem. Meglepetten maradt abba a mozdulatom és engedtem le fürtjeim közt járó ujjaim, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülem. Szám sarka halványan megrándult, de azt a marcona, morcos ábrázatot még az sem tudta eltüntetni róla, mikor tekintetem a bárminél kellemesebb látványt nyújtó Dolvenen állapodott meg.
- A te testvéred hiányozna, még az én szívem is fájna a jóképűbb Odhron után… de Gard halálával csak szívességet tennék az egész törzsnek. - mondtam tudván szavaim igazát, mármint, hogy senki nem kedvelte Gardott. A Belső Kör tagjai egyenesen megvetéssel beszéltek róla, egyedül Quinlan volt az, aki nem merte vagy nem akarta a képembe mondani, hogy nem kedveli őt... hisz bármennyire is nehezemre esett volna akkor bevallanom, mégis a fivérem volt az akiről ilyen megvetéssel beszéltem: mégis a törzs első asszonyának vére volt és a nemzetségfő sógora. Árulással ért volna fel, ha valaki más állít baltát a hátába, mint én.
- Ahhoz pedig túlságosan kedvelem a te a rusnya képed, hogy szándékosan kerüljelek. - mondtam csípőre téve kezeim, tekintetemmel követve minden felém megtett lépését. Szemeim talán lassabban és talán több célszerűtlen kitérővel vezettem le kopasz halántékáról egészen a poros talajt támasztó baltájáig és vissza, mint ahogy azt egy férjezett asszonynak illő lett volna, de tudtam, hogy ha van ember, akkor Dolven az aki néhány élcelődő megjegyzésen kívül mást nem fűz hozzá az egészhez; ahhoz túl jól tudta ő is, hogy mi volt az első és legfontosabb: a törzs. Az egyén csak utána jöhetett.
- Bár lett volna időm beszélni veled. - mondtam immáron bármiféle él és düh nélkül hangomban, mintegy megállapításként közölve, hogy nem bántam volna ha az engem szövésre tanító asszony helyett inkább mondjuk vele tarthattam volna egy vadászatra... Talán nyugodtabb is lettem volna valamivel és felindultságomban nem fenyegettem meg volna szegény fiatal lányt azzal, hogy ha még egy tűt a kezembe nyom, száműzetem a kolóniából.
- Annyi hülyeség történt az elmúlt időben, hogy esküdni merek arra, hogy a drága szellemeink összesúgtak a hátam mögött. Megint. Csak egy nap pihenőt hagynának amikor nem kell a törzs jövője és a saját jövőm miatt aggódnom; Amikor nem akar megzabálni a saját testvérem; Amikor nem gyújt fel majdnem egy mágus; Amikor nem egy tünde épségét kell védenem vagy amikor Garaf hagy élni és nem kezel úgy, mintha egy törékeny hattyúfiók lennék... - soroltam egyre emelkedő hangon, pillanatnyi nyugodtságom egyhamar levetkőzve. Jobb kezem felemelve, ujjaimon kezdtem el számolni hányféle úton-módon tettek keresztbe nekem az elmúlt hetekben, mintha egy nap a feléig is eljuthattam volna.
Egészen addig folytattam is így, míg rá nem eszméltem, hogy pont úgy hangozhattam, mint bármely másik sápítozó asszony... és én nem akartam úgy hangzani, mint aki épp havi bajától szenvedve nem képes zabolázni az érzelmeit; Én felnőttként akartam hangzani, egy felelősségteljes nőként, bármennyire is nehezemre esett ennyi minden után magamban tartani gondolataim. Rám fért volna egy jó pofa kumisz, talán tudtam volna összeszedetten gondolkozni utána.
- Istenem, úgy viselkedek, mint egy asszony. Igaz? - szakadt fel tüdőmből egy mély sóhaj, mintha ez, az asszonyként való viselkedés egy nőtől komoly probléma lett volna. Halkan, saját szánalmasságomon nevetve pillantottam fel az előttem álló bőrváltóra, mintha csak megerősítésre várnék. - Szólj rám Dolven... inkább vágd ki a nyelvem mint hogy egy perccel is tovább hagyd, hogy Tesla Drogon így nyivákoljon, mint egy megkeseredett hárpia. Te hogy vagy? Inkább hallgatnám meg mit tett ellened Daven, mint a saját hangom egy perccel is tovább tűrjem. |
Átkozott kakadu, robbantam ki a jurtámból. A kakadu persze erős tévedés volt. Az öcsém nem kakadut tartott, hanem baglyot; egy ritka rusnya jószágot, ami előszeretettel köpködte az ebédje maradékát az én állatbőrrel bevont, kényelmes priccsemre. Nem kellemes ilyesmire ébredni. Komolyan.
Gondolatban legalább háromszázféleképpen végeztem a testvéremmel, amiért a nyakamra hozta azt a dögöt, amely olyan bárdolatlanul zavarta meg a délutáni henyélésemet. Pedig olyan szépet álmodtam, és még arra sem volt szükségem hozzá, hogy előtte elüssem az időt Rosamunddal, a szajhával. A szőke ágymelegítő szent meggyőződéssel élt afelől, hogy az istenek előtt asszonyommá fogadom, így az utóbbi időben próbáltam elkerülni – egyelőre azonban még nem sikerült új szeretőt találnom.
A bagolyköpettel való találkozásom haragján végül az tompított, hogy az egyik harcostársam meghívott egy kupica kumiszra; A jurtája előtt ücsörögve az élet nagy dolgairól beszélgettünk, mint a gyilkolás, a fosztogatás, na meg az asszonyok. Utóbbiról csak óvatosan, mert a fent említett bőrváltó nem olyan régen tekerte be magát a házasság béklyójába, és már úton is volt a legelső örökös. Szerencsétlen, gondoltam bárgyú vigyorral, miközben integetve elhagytam az otthonát. Elcseszte az életét!
A fejszémet a hátamra vetve indultam meg a gyakorlóhely felé. Olyan volt már részem valódi harcban, hogy kezdtem úgy érezni, minden porcikám berozsdásodott; A legutóbbi fosztogatáson is csak harcedzetlen parasztokkal sikerült szembekerülnöm, az Ő fejük levágásához pedig nem kellet nagy tudomány. Terveimnek azonban hamar gátat szabott egy érdekes látvány. Tesla, amint dühösen ütlegel egy szerencsétlen szalmabábút a kardjával, amely csakhamar jobb létre is szenderült. Szerencsétlen, gondoltam ismét, ám ezúttal arra a valakire célozva, akire a nemzetségfő asszonya zabos.
- Ha már testvérgyilkosságra készülsz, nem csinálnád ki az enyémet is? – kérdeztem hetykén, lábammal megtámasztva az éppen előttem megpördülő kardot. Nem tudom, hogy mennyi ideig néztem az asszony céltalan vagdalkozását, és azt sem, hogy összesen mennyi szitok jutott el hozzám azelőtt, hogy megszólaltam volna. Örültem neki, hogy Tesla ezúttal nem rám rágott be ennyire.
Megtámasztottam a fejszémet magam mellett a földön, úgy méternyi távolságban megállva az asszonytól. Csak nadrágot és csizmát viseltem, hiszen aznap különösen melegnek éreztem az égitest sugarát még itt, a fák között is; felesleges lett volna inggel fáradoznom, hisz úgy is levettem volna magamról.
A hajam szokásos fonatában lógott a hátamra. Tetovált fejem félrebillentvén, ravasz kék szemekkel fürkésztem a Drogon lányt, bármi éleset is felelt számomra, egy ugató kacajjal vettem tudomást róla.
- Hogy vagy, Te boszorkány? – kérdeztem hetykén. – Rég láttalak! Kerülsz engem? |
Hálás voltam, hogy Gard nem került a szemem elé: anyánk nem lett volna képes megbocsájtani nekem ha egyetlen szőke tincse is meggörbült volna az én hibámból… Régebben még magamnak sem bocsájtottam volna meg ha bármi baja esett volna és közöm lett volna hozzá, de természetesen mikor a farkasát felhasználva megpróbált megzabálni, a hozzáállásom fivéremhez valahogy megváltozott; Felőlem aztán belefulladhatott volna a Varunába is, akkor sem éreztem volna bűntudatot a pofája után és sajnálni is csak azt sajnáltam volna, hogy egy ilyen idióta képes volt a nyakunkra szabadítani egy boszorkányt. Lelkiismeretem nem engedte, hogy a vesztébe vezessem, ezért is hagytam szabadon menni a banyát egy viszonylag békés területen a tündék határain belül, de ez sem volt garancia arra, hogy nem égeti egy szavával porig a sátortáborunk... Mert őszintén, a helyében én ezt tettem volna, de legalább kibeleztem volna azt a nyomorultat aki kezet mert rám emelni - és az utóbbiban még meg sem gátoltam volna.
Így is túl sokat tettem már Gardért akkor, mikor Garafnak nem mondtam el ingerültségem okát - pedig utólag belegondolva szívesen néztem volna meg azt a szeretetteljes fogadtatást amivel férjuram várta volna haza sógorát, aki asszonya életére tőrt.
Levegőmet orrlyukaimon kifújva, hajlított pengéjű kardom erősen markolva csaptam le a szalmával kitömött gyakorlóbábura, azt képzelve Gard idétlen feje van a ráfestett célkereszt helyén. A zsákvászon a sokadik, egymás utáni csapásomnak már nem tudott ellenállni, kiszakadt és szerteszét szórta belsőségeit... Ha nem úgy kapaszkodtam volna a markolatba, mint ahogy az ember először szorítja a gyeplőt és ezzel nem csak az egyébként is kevés koncentrációmból veszítettem volna, akkor talán észre is vehettem volna, hogy a kard éle a bábut támasztó fába ragadta, amit egy csapással képtelenség lett volna keresztülvágni.
Elkáromkodtam magam mikor a vékony és ruganyos penge egyszerűen visszapattant a fáról és kézfejem kicsavarva esett le a földre. Egy amatőr hiba volt ez, melyet egy gyakorolt harcosnak ingerülten sem szabadott volna elkövetnie.
- Hogy az a nyüves csoszogó szedne szét az árnyékszéken, te… - haraptam el mérgesen a mondatot és rúgtam bele kardom markolatgombjába, nem is foglalkozva azzal, hogy a penge a talajon pörögve hol áll meg végül. Zavart, hogy nem tudtam rendesen forgatni kardot, zavart, hogy a földön szalma hevert és Gard belsőségei, de leginkább az zavart, hogy Dolvent nem találtam sehol; A férfi volt az utolsó mentsváram, aki még talán hajlandó lett volna végighallgatni, vagy ha nem is, legalább ki mert volna ellenem állni annak ellenére, hogy a mindenható vezérük asszonya voltam.
- Fellógatom Gardot. A kezénél fogva felkötöm egy fára, esküszöm és hagyom, hogy megzabálja valami. - préseltem a szavakat ki résnyire nyitott ajkaimon, ahogy mindkét kezemmel kiengedett, kócos hajamba túrtam. |
Utáltam, hogy újra és újra Roff titkára kell gondolnom, és nem vagyok képes tőle elszakadni. Mintha kisgyermek volnék, aki nem érti, miről beszélnek a nagyok, és folyvást mások körül sündörög és faggatózik, holott nem ér vele semmit. Ezt csináltam, egyiktől a másikig, Rofftól Dolvenig, Dolventől Moronig rohangáltam, hátha elcsíphetek bármit is. És most? Most éppen azt tervezem, hogy egészen a pengefülűek tébolyáig merészkedjek, hogy valamit megtudjak. Megéri ez a titok, hogy bolondot csináljak magamból?
Árulásnak nem tekintettem volna, hogy kissé kérdezősködöm, hiszen a belém nevelt ellenszenv remek gát volt esztelen nyitottságomnak: semmiképp sem hittem, hogy egyik napról a másikra a pártjukat fogom és békéről kezdek szájalni. Az erdő azé, aki meg tudja tartani. És mi jelenleg igencsak itt vagyunk, úgyhogy valami azt súgja, mi legalább annyira méltóak vagyunk a rengetegre, mint a tündeszerzetek. Az, hogy végül elfogadják-e a jelenlétünk vagy mi elfogadjuk-e az övéket vagy az idők végezetéig háborúzni fogunk, a szellemek dolga. Én mindössze az ő szavukat közvetítem. Nem fogok önkényesen belefolyni egy olyan háborúba, amelyről aligha tudok eleget.
Mégis megint el kellett gondolkodnom azon, nem átverés-e az, ha most lapítok a fivérem mellett, aztán szó nélkül eltűnök egy rövid időre, aztán megint csak sunnyogok, hátha nem kérdezősködnek. Úgy teszek majd, mintha nem történt volna semmi, mintha nem épp az ellenséggel csevegtem volna. Nem árulás, de határozottan nem árulkodik hűségről sem.
Néha megcsapott a gondolatok szele, és már annyira nem esett jól a mosolygás. Arra gondoltam, vészmadár vagyok. Ha a jelenben élnék, nem lennének folyton mondvacsinált gondjaim és tudnék úgy örülni, mint a bátyáim. Idővel elhessegettem őket, és ez történt most is, mielőtt még feleletre nyitottam volna a számat.
- Te és Branan a természet minden törvényével ellenkeztek. - mondtam, majd mély gondolkodást játszva hozzátettem. - Kivéve, ami a bőrváltó mivoltotokat illeti.
Amikor önnön tökéletességét ecsetelte tettetett sértődöttséggel, először csak lassan kúszott a számra a mosoly, aztán, mikor már éreztem, hogy fokozatosan kiszélesedik, inkább tehetetlenül elnevettem magam. - Jó. Jó, de ne várd, hogy kimondjam.
Mikor feltápászkodtam, hogy valami ehető után nézzek, arra gondoltam, milyen nagy szerencse, hogy itt nem én főzök. Egyébként ez a tevékenység sokkal nagyobb szakértelmet igényelt volna, mint így.
Most csak utánakérdeztem egy nomádnál, aki jóformán azonnal kerített nekünk harapnivalót. Bíztam benne, hogy a szomjoltásról majd Moron gondoskodik, híven a közelmúltban elejtett célzásához.
|
Soha nem voltam egy komoly ember, nem igazán érdekeltek a világ gondjai... Szegény vagy? Hát lopj. Éhezel? Hát vadássz. Kitagadtak? Hát kezdj új életet. Mindig mindenre volt megoldás, csak néhányak látását úgy elködösítette az elméjén megülő sötétség, hogy csak önmagát tudta sajnáltatni. De ha viszont valami idióta megette volna a világ utolsó vadkanját, vagy elfogytak volna a csinos lyányok, no akkor lett volna komoly probléma ezen a földön. Szerencsére Lyra nem tartozott azon sík hülye emberek közé, akik elméjét megéleztem volna egy karddal, hátha a szellemek rendbehozzák azt majd odaát... Nem, a madárka nagyon is intelligens volt, sokkal inkább mint én vagy Branan és ezzel együtt feszült, mint a görcs a lábamban. Jó volt végre valahára mosolyt látni orcáján.
Hoffról alkotott véleményén csak nevettem, a magam inkább medvehörgésre hasonlító módján ahogy azon is, hogy Garaf megbízik benne. Fivérünk nem volt olyan bolond, hogy megbízott volna bárkiben is... Már abban is kételkedtem, hogy bennem megbízott a kurafi. Arcomon ülő nagyzó vigyorommal tettem jobb kezem szívem fölé, pont mint mikor esküt tesz az ember. - Nekem elhiheted Lyra... - vallottam be, madárkára pillantva. - ...egy jó nagy, visszakézből adott pofon mindent megold. Tapasztalatból mondom, bár lehet csak különleges eset vagyok én meg Branan.
Lábaimat nyújtóztatva a tűz mellett figyeltem húgomat és ha talán egy kicsit okosabb lettem volna az arcán átfutó vonások jelentését is értettem volna... De nem voltam jó emberismerő és csak az érdekelt, hogy az a sok gondolkozó ránc eltűnjön húgom homlokáról, mert a megnevettetésén kívül máshoz nem igen értettem.
- Haha, látom igazán vicces kedvedben vagy húgom. - játszottam a sértődötett, igazán borzasztóan, mert színésznek sem voltam túl jó. - De valóban... a hírhedt Moron Rochwador még tompa fegyverrel is képes megölni egy hegyesfülüt, hát nem csodálatos férfiember vagyok? Hát de, a válasz de, Madárka.
Felvont szemöldökkel tekintettem húgomra, mikor az étkezést javasolta. Elmosolyodtam és bólintottam egyet. - Támogatom az ötletet. |
Határozottan felvidultam, és reméltem, hogy ez látszik is a viselkedésemen, hiszen a fáradtság kezdett már eluralkodni rajtam, és nem akartam, hogy Moron félreértse. Kellemesen barbár volt a társasága, és ki nem hagytam volna a ritka - már csak azért, mert nem volt idehaza túl gyakran - testvéri csipkelődést, de a válaszaimról esetleg lerítt, hogy erősen gondolok már arra, hogy nyugovóra hajtsam a fejem.
Mikor Moron kitért tulajdon veszélyességükre, már éreztem a hangján, hogy hasonló, játékos szúrásra számíthatok a részéről. Ezzel persze a mondandója nem vesztett a fényéből semmit.
- Branannek? - felvontam a szemöldököm. - Elközlegett az utolsó órám. Búcsút kell, hogy vegyek Garaftól és Teslától. - Élénken előrehajoltam, hogy felpattanjak, de a mozdulat különös, idétlen nevetésbe torkollott. A térdemhez érintettem a könyököm, és úgy maradtam, keresztbefont lábakkal, előredőlve. Megzaboláztam a komolytalan kacajt, és kiráztam a hajamat a szememből.
A vadkansütés kapcsán előtörő megjegyzésemre csak nevetett, és látni véltem a szemében, hogy komolyan - azaz, amennyire a Rochwador-ikrek bármelyike komoly tudott lenni - mérlegeli a kérdést, és azt hiszem, talán igazat is adott nekem.
Ezért inkább csak elégedetten sütkéreztem a tűz fényében, amelynek a közelsége már-már egészségtelenül meleg volt, de lenge öltözékemet tekintve nem bántam. Akármilyen rituális jelentést képviselnek a tollak, nem túl alkalmasak egy hűvös éjjelre egy átmenetileg kidobott sámántanoncnak.
- Megütni? - horkantottam, mikor felajánlotta a segítségét. Nagyon kedves volt tőle, de talán mégsem ment volna ez olyan egyszerűen. - Halálra ütlegelnéd, és az ő eszének már holtmindegy. Tudod, nincs pótsámánunk, ha esetleg elfajulnak a dolgok. Ellopni meg... nekem úgy tűnik, hogy azért került hozzá, mert Garaf abban bízik, hogy ő tud vele mit kezdeni. És... bízom benne, hogy tevékenyebb lennék, de szerintem Roff azzal a valamivel alszik és jár az árnyékszékre.
A fejemet csóváltam. - Szörnyű vagyok. Miért nem lehet mindent veréssel megoldani?
Felsóhajtottam, és eszembe jutott, amit Dolven mondott a "tündevadászatról". Becserkészni? Ezt a szót használta? Mert nekem ez úgy hangzik, mintha ezt a valamit azért mégis veréssel próbálnánk előrelendíteni. Aztán visszaerőltettem magam a jelenlegi én testébe.
- Akkor azt a tündét voltaképpen még életlen baltával ölted meg? - kihívón néztem rá. - Ez lenne a hírhedt Moron Rochwador, aki tompa fegyverrel megy pengefülűekre?
Nemsokára rádöbbentem, hogy kissé kettős dolog hagyta el a számat, és reméltem, hogy ezt a véletlen jelentést ő nem fedezi fel, és nem sértődik meg rám túlzottan.
Kicsivel később vidáman, de egy szemernyi komolysággal még megjegyeztem. - Azért az én fegyvereim is köszörülésért kiáltanak. És nehogy azt mondd, hogy legközelebb majd azokat viszed magaddal, ha portyázol.
- Most pedig hallgass a szavamra, mert én vagyok a kapocs a szellemek és az emberek közt: (gyors vigyor ült ki az ajkaimra) együnk, mert éhen pusztulok. |
Öröm volt látni, ahogy Lyra felvidult mellettem. Mikor mellé szegődtem még láttam az arcán komolyságot és azt a tehetetlen dühöt amit kitudja mi váltott ki belőle... De aztán hamar csipkelődni kezdett velem és egy pillanat alatt tovaszállni láttam rosszkedvét. Hiába, volt tehetségem kishúgom felvidításához, legalább úgy, ahogy a gyilkoláshoz.
Széles vigyor kúszott az arcomra, mikor cinkos mosolya mellé summázta az ellenség és a törzs tagjainak viszonyát Branan és az én ünneplésemhez. Teljesen igazat adtam a madárka szavainak, mert az még majdnem tükrözte is a valóságot, csak egy helyen tért el tőle: az ellenség nem mindig vágott savanyú képet, mert nem volt arcuk amit mozgatni tudtak volna.
- Óóó, azért az Odhront sem kell félteni. - húztam össze szemöldökeim szigorúan, mikor hármunkat hasonlított össze és úgy állított be minket Branannel mintha rosszabbak lennénk Odhronnál... Ez pedig így nem teljesen volt igaz, bár valóban: semmiben nem vetekedhetett velünk az a szőkeség. - Ilyen szörnyű alakok lennénk? Beárullak Branannek, hogy ezt mondtad. - fenyegetőztem államat büszkén felszegve, mintha csak egy pillanatra is komolyan gondoltam volna azt amit beszélek; Mintha csak Branan félelmetesebb lenne, mint én, ami lehetetlen tekintve hogy ugyanúgy nézünk ki.
Felnevettem Lyra állításán, miszerint ő még egy vadkant sem tud normálisan megsütni. Úgy látszott családi vonásnak számított nálunk a főzéstudomány hiánya... Én sem tudtam főzni, de hogy Branan vagy Garaf kosztját sem kóstoltam volna meg önszántamból az hét szentség. Példának okáért drága ikertestvérem ötlete volt, hogy kóstoljuk meg az egyik elejtett ocsmányságot, mert ránézett és csak annyit látott, hogy jó sok húsa van. Mondanom sem kell, hogy utána egymást váltva jártunk az árnyékszékre, mert akárhogy sütötte az ember azt a rohadt dögöt a húsa belülről volt romlott... Az életem rábíznám, de maradjon távol az étkemtől ha jót akar.
Míg Lyra beszélt én befordultam egy kis ösvényre ami két, egymás mellé szorosan felállított sátor között húzódott. Húgom előttem haladt és mire utolértem, már a szemközti tábortűz mellett helyet is foglalt, a tüzet piszkálva. Magamhoz mérten némán követtem, mondandója végére pedig leültem a tűz mellé lábaimat a vöröses lángok felé nyújtóztatva.
- Megüssem? - kérdeztem nem is szólva mást, tudván, hogy a madárka úgy is érti mit akarok mondani és kire vonatkozik kérdésem. - Attól biztos észhez tér. De ellophatom is azt a valamit amiről bátyánk még csak nem is beszél. - mondtam, kézfejem ujjait tarkóm mögött összekulcsolva. Teljesen komolyan beszéltem azt amit; Szerettem volna segíteni húgomon, de csak a magam módján tudtam... az meg sok-sok erőszakot és ravaszságot tartalmazott.
- Én? Én otrombaságot? Ugyaan, baromság. Áldott jófiú voltam és nem csináltam semmit. - csóváltam a fejem, de nem tudtam sokáig tartani a komoly és ártatlan ábrázatot. Muszáj volt fogaimat villogtatva elvigyorodnom. - De komolyra fordítva a szót, semmi érdekes nem történt. Tegnap ittunk, Branan kiütötte magát... Tegnapelőtt virágot szedtem, azelőtt meg egy tünde koponyáján éleztem meg a baltám. Tudod, csak a szokásos. |
Moron egy volt az Ardunniai rengeteg azon két, különös teremtménye közül, amelyek az évek során kifejlesztették azt a varázslatos képességet, hogy képesek rávenni, hogy esztelen és megmagyarázhatatlan vidámság áradjon szét bennem. Biztos voltam benne, hogy akkor is jobban uralnám az érzéseimet, ha egy éjboszorka mételyezne meg. Nem beszélve arról, hogy emez a veszélyes állat, amely mifelénk élt, sokkal gyakoribb és valósabb veszélyt jelentett.
Ó, és a másik ilyen ritka egyed: Branan volt.
Én azonban még nem voltam ellenálló, így sokadszorra is hatalmába kerített az öröm.
- Biztosíthatlak, hogy mifelénk a legtöbben tiszteletben tartják az ünnepet. Csak az ellenség vág akkor különösen savanyú képet, ha ti mulattok. - cinkosan elmosolyodtam.
A Dolven miatti aggodalma egyszerre volt hízelgő és sértő is. Mármint, maga a tudat, hogy próbál vigyázni rám, kellemesen érintett, ellentétben azzal, hogy úgy véli, engem ilyen egyszerűen el lehet csábítani. Sajnos, az utóbbi érzés vált erősebbé bennem, így különös hang hagyta el a torkom: leginkább egy ló prüszkölésére hajazot, de egy jól megtermett férfi horkolásától sem állt olyan távol, utólag meggondolva.
- Őszintén, Moron: két bérgyilkossal nőttem fel, szerinted van bajosabb alak nálatok? Hozzátok képest Dolven Odhron a patakban fürdő madarakra követ hajigáló kölyök. - ezt részint dühösen sikerült mondanom, részint tréfásan, és már teljesen a fivéremtől függöt, hogyan értelmezni ezt a különös hanghordozást.
Jól tudtam, hogy igyekszik elhajtani a közelembe kerülő férfiakat, és mint most is, valahol jól esett a gondoskodása, leszámítva, hogy tudtam magamra vigyázni, és nem ártott volna, hogy mire sámáni rangra emelkedek, legalább el tudjam képzelni, hogyan is néz ki egy férfi tíz lépésnél közelebbről. Minden részlettől eltekintve. Ráadásul, az őszinteség terepére tévedve, még jól is esett volna, ha unalmas életembe belekeveredik valaki... aki nem Dolven. És nem asszony.
Talán még foglalkoztatott volna ez egy darabig, de annyira hallatlanul tetszett a kioktató hangnem, amelyet megütött, miközben a fadémonok és driádok elfogyasztásának ecsetelésekor megtalált, hogy nevetnem kellett rajta.
- Ez nagyban függhet attól, ki készíti. Ha engem hagysz főzni, a vadkannak sincs jó íze, ezt garantálhatom. Bár elismerem, hogy a fadémonok húsa rágós. - próbáltam elgondolkodónak és bölcselkedőnek tűnni, és meglehetősen jó alapjaim voltak, ami Roff Haeldur folyamatos társaságát illeti.
Lelkesedtem az ötletért, hogy leüljünk, megvacsorázzunk, és beszélgessünk kicsit. Reménykedtem benne, hogy elcsíphetek egy-két érdekes történetet. Én sosem jártam sehová, jóformán ehhez a táborhoz volt kötve az életem, ellenben a fivéremmel, aki ott gyilkolászott, ahol éppen munka akadt. És egymást felettébb ritkán öltük.
Szóval, néhány érdekes, vérfagyasztó vagy akasztófahumortól szagló történet reményében csak rábólintottam az ötletére.
- Azt ugye tudod, hogy én csak hosszú és unalmas történetekkel szolgálhatok? De rövidre fogom. - kezdtem, miközben a tábortűz felé vettem az irányt. - A sámánunk elhajtott, és nem hiszem, hogy a közeljövőben folytatná a tanításomat. Most túlságosan leköti az a valami, amit Garaftól kapott. És úgy érzi, hogy nekem nem kell róla tudnom, bármi legyen is az. Olyannyira nem, hogy igazából egyelőre kitette a szűröm.
Megpiszkáltam a tüzet, hogy ne kezdjen újra emészteni a harag, és inkább valami másra figyeljek.
- És te? Te miféle otrombaságot követtél el az utóbbi időben? |
Fejemet csóváltam húgom kijelentésén, miszerint nem értük sok dologban egyet Branannal - és még így is vele értettem egyet legtöbbször. - Lássuk be, jókat lehet mulatni azokon az ünnepi alkalmakon. - mondtam Lyrára tekintve, mintha magától értetődő lenne, hogy a sötét humorunk csak szórakoztató lehet. - Legalább is én nagyon jól mulatok. - vontam meg a vállaim, bele sem gondolva abba, hogy a többi embernek milyen véleménye is lehet rólunk a bérgyilkos ikerről... Mert volt nekik véleményük - de még milyen - csak senkinek nem volt annyira mersze, hogy a képünkbe mondja azt.
Meglepett arcát látva, csak kérdő tekintettel pillantottam oldalra húgomra, nem értve mi meglepettségre okot adó hagyhatta el számat. - Áh... - húztam széles vigyorra a szám - ...szóval nem találkoztál vele... - mondtam meg sem próbálva leplezni azt, hogy nem hittem neki. Túl régóta ismertem már én ahhoz, hogy hazudni tudjon nekem. Mindhárom testvérem csak azt hitte tud hazudni: Garaf mindig felhúzta a szája sarkát, ha valamiről nem akarta elárulni az igazat, Branan a szakállát igazgatta, Lyra meg? Lyra egyszerűen nem tudott hazudni.
- Akkor mégis miért téged faggat az a nőszemély ha nem is találkoztál vele? Csak kellett vele látnia... Nemde? Bajos az az ember, nem szeretném ha még egy Rochwadort behálózna. - mondtam magabiztosan, tekintem az útra szegezve. Lyrát mindig jobban féltettem, mint bármi mást a világon. Mint ahogy már azt többször is hangsúlyoztam nem érdekelt az, hogyha Garaf nem tudott figyelni az asszonyára és az sem, ha a húgára sem maradt ideje... De az nagyon is zavart volna, ha én nem figyelek a kis madárkára. Ráadásul ismertem én férfitársaimat, hogyha pedig magamból indultam ki, volt is okom félteni húgom. Ha az Odhron-fiú csak fele olyan borzasztó volt, mint én még akkor sem járt volna vele jól senki.
- Garaf mindenről tud. Amiről meg nem, arról azt hiszi mégis... - mondtam szavaimat olyan bölcsen, ahogyan tőlem telni tudott. - ...És ez rendjén van így, elvégre ő a vezérünk. Ha ő nincs, csak egy elveszett marhacsorda a törzs... Vagy farkasfalka. Attól függ, honnan nézi az ember.
Csak nevetni tudtam Lyra reakcióján, amit ezt megelőző szavaim váltottak ki belőle. Fejemet oldalra billentve néztem az aprócska lányra, aki így, csípőre tett kézzel nagyon is emlékeztetett anyánkra. Ő is épp így szidott össze minket Brannannal, ha valami rosszat tettünk, azzal a különbséggel, hogy ő tőle tényleg megijedtem öt esztendős kiskölyökként... A régi szép idők. Felajánlására, miszerint lecsutakolhatnál lovát csak megrántottam felvágott szemöldököm és összefűztem magam előtt vaskos kezeim.
- Drága madárkám, fadémonokra és driádokra nem vadászunk. - csóváltam meg a fejem, végighallgatva hosszú és végtelenül csavaros beszédét, amiből körülbelül ennyit fogtam fel. - Fácánra, szarvasra, meg vaddisznóra na arra igen, de tudod milyen szörnyű íze van egy fadémonnak? Phej, még a gyomrom is felfordul ha rá gondolok. - fintorogtam és néhány lépéssel újból édestestvérem mellé teremtődtem. Semmiképp sem akartam magammal vinni őt a Rengetegbe, de jól esett élcelődni vele egy csöppet.
- Akkor vonuljunk vissza és beszélgessünk csak rendben? - javasoltam szélesen mosolyogva, mikor azt mondta fáradt. - Akad még egy kis borocskám, meg valami ehető is lehet van. Úgy se tudom mi van veled mostanság, legalább mesélhetsz. Csak Branant fel ne keltsük. |
Követtem a szememmel Moront, ahogy igyekezett visszafogni hosszú, siető lépteit, hogy hozzám, és jóval lassabb tempómhoz igazodjon, közben pedig próbáltam leplezni a szám sarkában bujkáló mosolyt. Ez azonban végképp reménytelennek bizonyult, mikor felelt is megszokott csipkelődésemre, méghozzá a hagyományos módon.
- Dicsőséges dolog: Branan és te nem minden nap értetek egyet. Igaz, akkor kivétel nélkül, mikor valami otrombaság kerül terítékre; az mindig különleges, mondhatni ünnepi alkalom. - éles, vidám pillantást vetettem rá, jelezve, hogy éber vagyok, és nem hagyom ki a visszavágás lehetőségét.
Amikor Roff és Dolven neve került szóba, feszültebb lett. Nem komorodott el - ahhoz több kellett volna, mint két férfinév -, de érethetően ügyelt a mondandómra, majd hangosan felhorkantott. Azt gondoltam, ez lesz minden, de váratlan kérdést tett fel. Nem számítottam rá, hogy a szavaimban bármi utalt volna arra, hogy akár csak egy nyíllövésnék közelebbről láttam volna Dolvent. Ezért úgy feleltem, mint akit megleptek a szavai; könnyebbséget jelentett, hogy így is volt.
- Egy szóval sem mondtam, hogy találkoztam volna vele. - a szemem összeszűkült. - És nem is fűt a vágy, hogy így legyen. De a nőt láthatóan igencsak tüzeli valami, annyira mindenképpen, hogy nálam kérdezősködjék. Igen hosszasan.
Az, hogy nem szeretnék találkozni Dolven Odhronnal, csak részben volt igaz. Nem éreztem szükségét, hogy most összefussunk, de ha nappal, Moron nélkül történne meg ugyan ez - lehetőleg Teslával az oldalán -, sokkalinkább örömöt tudna okozni. Még mindig kiváncsi voltam a tervezett kiruccanásunkra, merőben a kaland miatt. Ha az ember lánya minden idejét gombák, kénkőfüst és Roff Haeldur társaságában tölti, már az valószerűtlenül nagy örömet jelent neki, hogy szerencsétlen hegyesfülűeket hajkurásszon a rengetegben.
Ahogy hallgattam a válaszát, elmosolyodtam. Igen. Nem Garaf az egyetlen, aki mindmáig felemlegeti azt a szerencsétlen - és utólag, kívülállóként hallatlanul nevetséges - esetet.
- Bizosíthatlak, ha Branan tudna valamit, nem hiszem, hogy kérdeznem kellene. - Alig láthatóan lebiggyesztettem az ajkamat. - Kár, hogy ezt Garaf is tudja.
A következő, csípős szavaira csak megtorpantam, felnéztem rá csípőre tett kézzel, tettetett komolysággal. - Vagy úgy. Ennyire unatkozol? Hála a kegyes szellemeknek, épp ráférne egy csutakolás a lovamra.
Hamar le kellett engednem a kezemet, nem bírtam sokáig azt az erőltetett, idegen tartást. Megráztam a fejemet. - El kell, hogy keserítselek. Én nem vagyok bőrváltó. Sem macska. Sem én, sem a bennem élő farkas nem lát a sötétben. Vakon lőni az íjjal pedig, bármily öröm is, el kell utasítsam. Ha esetleg eltalálnék egy fadémont vagy driádot, nem feltétlenül értékelné ezt a kedves fellépésemet. Bár, ki tudja? Nem voltam még egyik sem.
Nevetve legyintettem. Hosszú nap volt.
- Fáradt vagyok már egy rendes tréfához. |
- A jobbikat? - kérdeztem vissza azonnal felvonva szemöldököm, felháborodva ejve ki a szavakat. Lyra mindig megjegyezte, hogy Branan a jobbik felünk ha egyedül látott, én pedig mindig felháborodtam: nem lett volna szép dolog megszakítani ezt az ősöreg hagyományt kettőnk közt. - Szerintem még Branan is egyetért abban, hogy a két rossz közül én vagyok a kisebb rossz. - magyaráztam húgom mellé lépegetve, kezemet övemre akasztott baltám fejére fektetve.
Érdeklődve hallgattam húgomnak miféle mondandója van nekem, mert ha nem érdekelt volna hova tart akkor nem is kérdeztem volna rá. Értetlenül rántottam meg szemöldököm, mikor azt mondta egy nőt próbál lerázni, Roff és Dolven Odhron neve hallatán meg csak horkantottam egyet.
- Mi dolgod van neked Odhronnal? - kérdeztem szemeimet összehúzva, már-már számonkérően tekintve le a madárkára. A legidősebb Odhront az elmúlt időben a kelleténél többet láttam, mint akartam, mindig ott legyeskedett a sógornőm mellett. Ugyan bajom nem volt személyével, jó harcos volt és lojális, de nem kifejezetten örültem volna annak, ha Lyra vele mutatkozik; Az nem érdekelt, hogy Garaf feleségével mit csinál (és vágjanak meg ha nincs a kettő közt semmi)... de ha húgomnak csapta volna a szelet, akkor rövidke élete végéig bánhatta volna, hogy egyáltalán ránézett a Rochwador lányra.
Viszont Lyra hamar folytatta mondandóját, hangjában kíváncsisággal, nem hagyva időt a gondolkozásra. Felnevettem a feltételezésen, miszerint Garaf bármit is megosztana velem ami a sámánunkkal vagy akármi mással kapcsolatos; Hiába voltam a fivére, ő is tudta, hogy még egy tízéves kiskölyök is megbízhatóbb nálam.
- Ha jól emlékszem azóta nem igen avat be idő előtt semmibe, mióta felgyújtottam azt a házat... tudod amibe a zsákmány volt, amit a mai napig minden hülyeségemnél felemleget. Szóval nem, semmit nem mondott, főleg nem ilyesmiről... Branan sem tud semmit, ha tudna akkor én is tudnám, tudod nem az erőssége a titoktartás. - vigyorodtam el, ahogy arra gondoltam mekkora igazságot is mondtam ki. Azonban akkor már én is kíváncsi voltam, hogy mégis mit akarhatott Garaf megmutatni Roffnak, amit Lyra nem láthatott... Viszont húgom is épp annyit tudhatott, mint én.
- Hát valóban mindegy. Ha Garaf nem mondja el, akkor... - vontam meg a vállaim magyarázat helyett, és letekintettem a fejét csóváló lányra, arcomon szokásos mosolyommal. - Vadászni akartam menni Branannel, de olyan másnapos, hogy még a seggét sem tudná egy lóra felvonszolni. Utána úgy gondoltam megkeresem bátyánk és a régi idők emlékére vele megyek el, de csak Teslát találtam, ő meg sietett valahova. Bár valószínűleg csak le akart rázni, valamiért nem kedvel. Jobb dolgom meg nincs, mint veled beszélgetni... - kekeckedtem, számat féloldalas mosolyra húzva. Bal kezemmel átkaroltam a törékeny lány vállát és szeretettel telve magamhoz húztam, próbálva nem kárt tenni benne ezzel. - Neked nincs kedved vadászni menni? - kérdeztem vicceskedve. |
A kelleténél talán több időt töltöttem az idegen nő meggyőzésével: nem, nem láttam Dolven Odhront, már vagy egy hónapja. Igen, biztosan összetévesztette valakivel. Nem, nem árulom el a nevét, bizalmas. Ilyeneket, és hasonlókat hajtogattam szüntelenül, kezdtem azt gondolni, várja a pillanatot, mikor ellentmondás keveredik a szavaimba, de túl egyszerű és hiteles volt letagadni a bőrváltó jelenlétét.
Mikor végre hitt nekem, és tovább állt, hangosabban fújtam ki a levegőt, mint amennyire szükséges lett volna. Vagy helyes. Elindultam az ellenkező irányba. Ekkor hallottam meg egy, a végletekig ismerős hangot. Előbb felismertem, mint megláttam a tulajdonosát.
- Moron! - üdvözöltem nevető hangon. - Hol hagytad a jobbik feled?
Nem tudom, rájöttek-e, de ugyan ezt mondtam mindig Branannak is. Már olyan régen szokásommá vált, hogy nem is emlékszem rá, mikor jutott eszembe ez a természetessé vált, kedves ökörség.
Felnéztem a bátyámra, aki idő közben beért engem. Mint mindig, kissé most is belém költözött a bújkáló irigység, látva minden mozdulatában, termetében, arkifejezésében a farkast. Nem tudom, miért nem zavart ez, mikor Dolvennel beszéltem. Talán csak az volt az oka, hogy már olyan közel volt. Már majdnem én. Minden bátyám bőrváltó. De még mindig nem. Lehet, hogy ez erősítette fel bennem azt a különös érzést, ami mindig bujkált bennem.
- Kerülgetünk. Én egy nőt próbálok lerázni. Roff engem próbál. És ahogy az asszonyt elnézem, Dolven Odhron éppenséggel tőle igyekszik megszabadulni. - mutattam a távolodó, szalmaszőke hajkoronára, miközben felsandítottam, figyelve Moron arckifejezését.
Vártam egy kicsit, hogy ne tűnjek túl mohónak, de nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. - Garaf nem beszélt neked valamiről, amit meg akart mutatni a sámánunknak? Kizárólag idősebb sámánunknak...
Sejtettem, hogy nem fogja azonnal elárulni nekem a bátyánk által oly' nagy gonddal titkolt választ, és nevetségesnek is éreztem, hogy a testvéremmel szemben úgy viselkedjek, mint egy fogadóssal, vagy vándor skalddal, aki elmondja nekem a legújabb szóbeszédeket. Bár egy pletykás idegen a söntéspult mögött most határozottan több újdonsággal szolgálhatott volna, gyorsan észbe kaptam.
- Mindegy is. - ráztam a fejem. - És, Moron? Mi az, amiért te éppen nem sietsz sehová? |
Hátamat sátrunk fala elé támasztott hordónak döntve ültem, baltám fejét lábszáramnak támasztva éleztem azt. Jobb dolgom nem volt, kezdtem úgy érezni Branan nélkül elveszek ebbe a nagy táborba - mármint nem szó szoros értelmében. Felnőtt férfi voltam aki fivére társaságának hiányába ugyanúgy létezni tudott, nem egy kislány akinek folyton anyja szoknyája alatt kellett lennie... de azért a vicceimet mégsem oszthattam meg Garaffal, aki valami nem értékelte egyikünk humorát sem - jobban belegondolva senkiét. Sokszor hangoztattam, hogy olyan búval megütött feje van idősebb bátyámnak, mint amilyen még azoknak sem akik aznap vesztették el egész családjukat. Bár meg is értettem, egy olyan asszony mellett, mint az övé csak bosszúskodni tudott az ember.
Ahogy a baltát megforgattam magam előtt szemem sarkából mintha színes tollakat pillantottam volna meg, amik csak úgy vonták az ember figyelmét magára. Azonnal felpattantam ülőhelyemről, fegyverem övemre akasztva indultam el az irányba, ahol látni véltem családunk legifjabb tagját. Nem mostanában volt alkalmam a madárkával négyszemközt beszélgetni, jobbjára sógornőm többet láttam, mint tulajdon húgom. Tekintve, hogy az ifjú sámántanonc nem tarthatott velünk portyákra, csak ritka alakalmakkor, mikot a táborban tartózkodtam láthattam.
- Kismadár! - kiáltottam utána alighogy megpillantottam magam előtt, ruháján lévő tollai csak úgy hullámoztak minden lépésénél. Öblös lépteimmel hamar beértem és azt a jellegzetes, testvéri vigyorom eresztettem meg irányába amit mindig szoktam, még Garaf felé is. Nem csináltam titkot abból, hogy szerettem Lyrát, hisz vérem volt minden hibáját elnéztem neki. Annak ellenére, hogy nőnek született épp annyira tartottam, mint bármelyik fivérem és tudtam, hogy épp oly jó - ha nem jobb - sámán lesz, mint a Haeldur.
- Hova ilyen sietősen? - kérdeztem szórakozottan, letekintve a hozzám képest aprócska lányra. Néha nehezemre esett elhinni azt, hogy Lyra rokonunk lett volna: a lányka kiköpött anyánk volt, de mégis törékenyebb, szinte nem is lehetett rajta látni atyánk markáns vonásait. |
A megjegyzésére nem tudtam megállni, hogy futólag el ne mosolyodjak, aztán szinte öntudatlanul, meg sem várva a férfi válaszát, indultam is, hogy felkészítsek magunknak néhány pihent lovat.
Dolven fogott vissza, megragadva a karomat, majd azonnal engedve kissé a szorításon. Úgy tűnt, azonnal rájött, hogy velem mennyire óvatosan kell bánnia. Élveztem, hogy ennyire ügyel rám, nem csak tereptárgy vagyok, akihez beszélni is lehet.
Most akarok az erdőbe menni? Már miért ne most? Aztán a fejemet a rengeteg felé fordítottam, követve Dolven kezét, amely mutatta az irányt. Ugyan még láttam a fák körvonalát, ki tudtam venni az ágakat, de a színek nagyon megfakultak. Én jól láttam volna még a lombok árnyékában is. De lett volna ezer olyan valami, ami nálam is jobban. Ráadásul ilyenkor nagyon sokat számítanak a fertályórák. Talán, mire hallótávolságon kívül leszünk, már vaksötét lesz. Vagy leszáll a köd. Megborzongtam. Ilyen ostoba lennék?
Éreztem, hogy elvörösödöm a szégyentől. Nem is reméltem, hogy a bőrváltót jobban gátolják a fényviszonyok, mint engem, és talán nem tűnik fel neki. Sejtettem, hogy a benne lakozó farkas nem városi kutya: lát a sötétben, ha maga Dolven nem is, így a feszültségemet egy zavart kacajba irányítottam.
- Ezek a gombák és a kénkőfüst lesznek. Elszállt az agyam. - idegesen csóváltam a fejem. Lesimítottam a megvadult tollakat a vállamon. Belegondolva, akár utalás is lehetett sámáni tanulmányaimra; egy ilyen ruha megkülönböztető, ha az ember tudja, mit jelent.
Mikor Dolven megígérte, hogy a közeljövőben sor kerül majd erre is, azonnal magyarázkodni kezdtem volna. Aztán lett nem egy okom, hogy lebeszéljem róla magam. Egyrészt magam sem tudtam, mi ütött belém. Másrészt nem tartoztam neki felelősséggel, legalábbis a gondolataimat illetőn semmiképp sem. A harmadik, igen erős érv az volt, hogy a férfi egy sietős búcsúzás és egy annál érdekesebb megkezdett káromkodás kíséretében eltűnt mellőlem.
Lehetetlen gondolat volt, de azokra az anyagokra emlékeztetett, amelyeket néha Roff használ: egyszerűen eltűnnek idővel. Mint a kámfor. Sejtettem, hogy nem a puszta levegő idézte elő Dolven távozását, így nyomósabb okot kellett keresnem.
Mozgásra lettem figyelmes. Sebes és vad mozgásra: egy szalmaszín hajú nő volt. A korából ítélve már asszony. Általában korán házasodunk meg. Sejtettem, hogy nem engem keres, mert én nem tudtam a nevét. Ez nem azt jelentette, hogy ő sincs tisztában az enyémmel, de azt igen, hogy személyesen nem ismerhetem, annyira semmiképp, hogy ilyen hévvel siessen hozzám.
Valamit kiáltott, amit nem tudtam kivenni a tömeg moraja miatt, de amint a bőrváltóról kérdezett, egy pillanat késéssel feleltem. Addig tartott, hogy megértsem a helyzetet.
- Félreértés. - értetlenül méregettem a nőt. - Szerinted Garaf Rochwador megengedné, hogy a húga éppen Dolvennel múlassa az idejét? - Bizalmasan lehalkítottam a hangom. - De ha lehet, senki ne tudja meg, hogy egy közrendű férfival láttál. Máskülönben tudom, kit keressek.
Magamban nevettem. Senki élő nem tud nekem ilyen hihetetlen helyzetet teremteni, egyedül a világon Dolven Odhron.
Részünkről is zárt kör. Köszönöm a játékot, élveztem. |
- Azt hiszem, kedvellek, kicsi lány – nevettem fel elmés válaszát hallván, majd egész egyszerűen. puha mozdulatokkal megpaskoltam a feje tetejét, mintha csak egy kutya volna, aki visszahozta az eldobott botot. Talán aznap reggel valaki szentimentalizmust kevert az elfogyasztott italomba, hiszen egynél többször adtam a Rochwador-lány tudtára, hogy mennyire kedvemre való az egész viselkedése.
Volt egy olyan érzésem, hogy Lyrát hasonló fából faragták, mint a sógornőjét; Nem hagyta volna könnyedén, ha egy férfi a tulajdonaként bánik vele, és nem esne nehezére, ha meg kellene torolni néhány pofont. A szőkék mindig gyanúsak, a barnáktól meg minden kitelik, gondoltam teli szájas vigyorral.
Tudtam jól, hogy Garaf kitérne a hitéből haragjában, ha megtudná, hogy nemcsak asszonyát, de egyetlen húgát is kalandra csábítom az erdő fái közé; Arról persze az agyában felgyülemlő vöröslő köd hagyná megfeledkezni, hogy voltaképpen szívességet teszek azzal, ha nem hagyom Lyrát egyedül belevágni a keresésbe – elvégre mégiscsak nő, könnyedén baja eshetne a berkek vadjai között. Jó lett volna úgy tenni, mintha önzetlenül cselekednék, de nagyon is önző vágy hajtott. Meg kellett találnom a válaszokat arra, amit a mágikus gömb rejtett, a mágikus gömb, amit én hoztam el, és amitől ádázul megfosztottak.
- Ácsi-ácsi – ragadtam meg a lány karját, amikor tudatosult bennem, hogy most azonnal indulni akar. Szelídnek szántam a mozdulatot, amivel megállásra késztettem, de gyakran becsültem alá a saját erőmet. – Most akarsz az erdőbe menni? – kérdeztem hitetlenkedve, szabad kezemmel a fák felé bökve.
A szürkület makacsul szállt alá rengeteg fái között. Késő délután volt már, hamarosan mindent eltakar majd a jótékony sötétség, amely életre hívja majd a fenevadakat is, amik az árnyékban lapulnak. Lyrának épp úgy tisztában kellett lennie a veszélyekkel, mint ahogyan én magam is tisztában voltam velük. Vajmi kevés esélyünk lett volna tündére lelni éjnek évadján. Ráadásul erre a tündére.
- A bátyáid a nyakamat szegnék, ha hagynám, hogy szürkület után az erdőben csámborogj – intettem nyugalomra, jeges szemeimmel a hasonkék íriszpárt fürkészvén, mintegy biztosítékként szavaim valós tartalmára. – Nem visszakozom, Lyra! Félre ne érts! Pusztán botorság volna felkészületlenül, ráadásul éjjel a rengetegbe menni – elengedtem a karját, amit azóta fogtam, hogy elindult a lovak után, de ujjaim szorításán már sokkal korábban lágyítottam, hiszen nem állt szándékomban akaratlanul fájdalmat okozni a számára. Reménykedtem benne, hogy szavaimat nem annak jeléül veszi, hogy ezzel meg is szegtem az egy perccel korábban tett ígéretemet, mert valóban nem így volt. Segíteni akartam.
- A napokban sort kerítünk rá – mondtam eltökélten, miközben kék szemeim már egészen mást fürkésztek a távolban; pontosabban valaki mást. A szőke nomádasszony, Rosamund, aki gyenge napjaimon büszkén tetszelgett a szeretőm képében, szilaj gyorsasággal közeledett felénk a tömegben.
- Óh, hogy az a… - kezdtem ízes káromkodásba, rögtön keresvén a menekülés útját. Nem volt kedvem Rosamundhoz, és a jeleneteihez. – Most mennem kell! Mindenképpen kereslek az ügyben! – biztosítottam a sámánlányt, de még azelőtt eltűntem a harcosok tömegében, hogy annyit mondhatott volna, bakfitty. Még fél füllel hallani véltem, hogy a harmadik tized felé közeledő szalmaszőke asszony utánam kiált, majd kérdőn, de kellő tisztelettel Lyra felé fordul, hogy megkérdezze jól látott-e. Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy még egy ember elátkozza azt a szerelmes éjszakát, amelyben megfogantam…
Dolven részéről lezárt! Köszönöm a játékot! |
Lassan felébredt egyfajta feszültség bennem. Tudtam, hogy már mindenki bennünket bámul. És a ránk szegeződő szempárokat megszólaló lepcses szájak fogják követni. A suttogás nem fog üres fülekre találni, ha a fivéreim közelében esik szó rólam és Dolvenről. Ennek kivételesen nem volt köze a bőrváltó jelleméhez: ha egy rég holt férfi szellemével találnának csak együtt, már az felébresztené a bennük megbúvó farkast. Tajtékzani fognak. Az ikrek talán kevésbé, de Garaf... ő őrjöng majd.
Nem akartam halovány elismerésére olyan viselkedéssel felelni, amilyet a farkas nyomában nyáladzó kutyakölyök tanúsít, így csak egy halvány mosollyal feleltem. - Igen, a szellemek néha benéznek oda, hogy kitöltsék a teret.
Még mindig nem egészen hagyott nyugodni a bátyáim gondolata. Ha tényleg megtudják, néhány nap múlva az egész kolónia arról beszél majd, hogyan támadtak egymásra a Belső Kör tagjai a "szellemekkel társalkodó asszonyállat" miatt.
A férfi szélesen vigyorgott, amíg kilátásba helyezett néhány pofont. Ismerős volt a helyzet, a mi sátraink is gyakran fel voltak dúlva: Tesla és Garaf bájos párt alkottak. Nem lehetett tudni, mennyire gondolja komolyan, bár ez jóformán minden szavára igaz volt. Abban biztos voltam, hogy visszaütnék, holott nyilvánvalóan nem érnék vele semmit. Mármint, visszaütnék, ha még nem veszíteném el azonnal az eszméletemet. Csak hogy nyilvánvalóvá tegyem, hogy Rochwador-lány vagyok.
Ezen egy rövid ideig gondolkodtam, de nem feleltem neki, mert nem hittem, hogy értelme volna. Legfeljebb biztosíthatnám affelől, hogy túl sokat képzelek magamról, és a legkevébé sem értékelem az egyébként majdhogynem jóindulatú ajánlatát.
De a következő, amit mondott, felcsigázott engem. Olyan kaland volt, amit egy nő általában nem sorolhat életének eseményei közé. Tudtam, hogy túlzottan, már-már elvakultan nyitott vagyok más népek habókos szokásai iránt, így főként örültem, hogy felajánlotta, hogy velem tart. Dolvenre számíthattam, hogy visszaránt, ha gyermekként kezdenék viselkedni az ellenséggel szemben. Az arckifejezését látva már esélyem sem volt nemet mondani.
Ellenőriztem az oldalamon lógó fegyveremet, azt a könnyű, rövid fejszét, amelyet óvatosságból mindig viseltem. A párja a jurtában maradt, nem hittem, hogy bárkinek a kolóniából szüksége lenne arra, hogy két fegyverrel rontsak neki. Egyet is csak rendreutasításként viseltem, kettő már pofátlanság lett volna. Jobban éreztem volna magam, ha pengefülűek közelébe csak állig felfegyverezve megyek, de Dolven jelenléte épp elég biztosíték volt, nem beszélve arról, hogy egyetlen, kósza félvérről volt szó. Nem akartam alábecsülni, de a kolónia két - vagy három, ha sikerül Teslát is csatlakozásra bírnunk - tagjával szemben nem voltak túl jók az esélyei. Azt pedig, hogy a fivéreim megneszeljék és meghiúsítsák a tervet, nem kockáztathattam. Így vad mosollyal feleltem.
- Egy ilyen ajánlatot egy magamfajta bakfis nem utasíthat vissza.
Kissé elgondolkodtam a szükséges lépéseken, majd újra megszólaltam. - Milyen messze megyünk? Felkészíthetem a lovakat, amíg megtalálod Teslát. Ha ugyan rám mered bízni őket néhány percig. |
Nem szoktam csak úgy sétálgatni – akkor sem, ha jó okom volna rá -, de ez a tollas kis jószág felkeltette az érdeklődésemet; Mind törzsünk elsőinek titkolózását, mind pedig saját magát tekintve. A kíváncsiság hajtotta előre a lépteimet, miközben egy-egy lesajnáló pillantással jutalmaztam azon társainkat, akik összesúgtak valóban szokatlan párosunk látványa végett. Már valóban vártam, hogy mikor jelenik meg Lyra valamelyik fivére, hogy egy bordatöréssel emlékeztessen arra, hogy hol a helyem. Azonban mindig is szerettem feszegetni a határaimat, így eszembe sem jutott, hogy megrettenve eltávolodjak az asszonytól, ha esetleg az említett testvérek bármelyike felbukkanna. Nem, ahogy magamat ismerem, felszegett állal, ádáz mosollyal néztünk volna egymással farkasszemet, kölcsönös, és nem túl testvéries szitkokat olvasva egymás fejére, amelynek végén valamelyikünk sérülést szenved. A vége így is - úgy is az lenne, hogy együtt, férfiasan jól berúgunk a tábortűznél. Egy fehérnép sem képes arra, hogy hosszan megtörje a farkasbecsület egységességét.
- Örülhetsz is, mert az Istenek olyasmivel áldottak meg, amellyel csak kevés városi asszony büszkélkedhet; neked legalább van valami a két füled közti hatalmas űrben – rántottam meg a vállamat; ennél nagyobb bókra nem igazán számíthatott tőlem, sőt, már ez is túlzásnak számított. Joggal hihette azt, hogy udvarolni szándékozom a könnyedén gördülő szavaimmal. Lehetett volna, hiszen Lyra szép lassan, de elérte azt a kort, hogy férje lehessen, de Sonica halála óta én magam nem gondoltam ilyesmire, bármennyire sürgetett is az idő az örökös nemzésre. Meglehet, hogy az Odhron család farkas-ága velem hal ki, hacsak az öcsém, Daven nem bizonyítja rátermettségét az istenek előtt.
Amikor Teslával élcelődtem hasonlóképp, megszokta, hogy néhány játékos mozdulattal emlékeztetem főlényemre; meg sem fordult a fejemben, hogy mozdulataim, amellyel a harcos-asszonyt illetni szoktam, túlságosan is erőteljesek ahhoz, hogy egy sámántanonc megbirkózzék velük. A lány megingott attól, ahogy a könyököm az oldalát érte, így ösztönösen nyúltam a karja után, hogy megakadályozzam az esést. Csak aztán voltam hajlandó válaszolni visszakérdezésére, ha már stabilan állt.
- Menthető vagy – bólintottam. – Ha pedig mégis úgy éreznéd, hogy az erdő szellemeinek hangja túlságosan is elnyomná gondolataidat, látogass meg, és egy-két fülessel szívesen segítek rajtad – húzódott ajkam széles vigyorba, ami nem tette egyszerűbbé annak eldöntését, hogy viccelek-e, vagy komolyan szólok. A nomádokról tudnivaló, hogy nem riadnak vissza attól, ha meg kell ütniük egy asszonyt; S bár a nomád asszonyok rendszerint behódolnak a férfi hatalomnak, időnként még ők is visszaütnek.
Kérdéseire józan, használható választ adni nem tudtam; Egyrészt, jómagam inkább a tettek embere voltam, nem pedig a szavaké. Másrészt, akárhány sámánnal is találkoztam eddigi életem folyamán, mind flúgos volt a maga módján. Gyakran ítélkeztem felettük éles szavakkal, pedig igazából nem tudtam mivel jár, ha az embert hírvivőnek használják az emberi és a szellemi világ között. Nem vallottam be, de számomra néha még az is nehézséget okozott, hogy a farkassal osztozzak a testemen.
Séta közben érdeklődő pillantásom csak rövid időre szakadt el Lyrától, de amikor a pengefülűekről kezdett szavalatba, egyetlen másodpercre sem. Kék szemeim összeszűkültek, a meglepettség hangjai a torkomra forrtak. A lány sokkal jobban hasonlított bátyjaira, mint elsőre gondoltam. Érzéketlenül beszélt a gyilkolásról. Hirtelen még inkább érdekelni kezdett a tollak mögött megbúvó asszonyszerzet.
- Ha mindenképpen találkozni vágysz egy tündével, ne egyedül menj – szólaltam meg rövid hümmögés után. – Azt állítják, hogy Ők az erdő isteneinek alázatos szolgái, de egyiküknek sem esne nehezére tőrt állítani a hátadba, amíg nem figyelsz. Ostobaság lenne alábecsülnöd Őket, Lyra – mondtam nagy komolyan. – Ha úgy kívánod, szívesen veled tartok; Ilyenformán a hulla eltűntetésével sem lenne gondod – vontam fel a szemöldökömet kihívóan, könnyed mosollyal az ajkaimon. – Talán a sógornőd is velünk tarthatna, ideje lenne, ha Garaf engedné, hogy Tesla hasznosnak érezze magát.
Nem tudom, hogy miért fűztem hozzá mondandómhoz az utolsó gondolatokat, hiszen kicsi volt az esélye annak, hogy a nemzetségfő bárhová elengedné a húgát, vagy asszonyát az én társaságomban; Bár élveztem a bizalmát, ilyenformán a férfi nem hitt a hűségemben, mert túl sok időt töltöttem a feleségével.
- Van egy félszerzet a tündék között… Gyakran kóricál az erdőben egyedül, a felderítőink időnként látják egy szarvas társaságában átkelni a fák között. Mit szólnál, ha becserkésznénk? – fordultam a lány felé. |
Már nem figyeltem, merre bóklászunk. A mozdulataim ugyan természetesek maradtak, de folyamatosan ügyeltem, hogy megfeleljek. Nem szerettem volna ostoba fehérnépként viselkedni előtte. Főleg a befolyása miatt, de szerepet játszott benne a személye is. Nem ismertem túl jól, de ezúttal közös gonddal kellett megküzdenünk, és néha osztottam az elveit. Ami már a rokonszenv egyik alapköve lehet, ha rólam van szó.
- Ó. - kuncogtam torokhangon. - Azt hittem, én menekülnék sikoltozva, de úgy tűnik, nem jönnél a közelembe sem. Ez méginkább leegyszerűsítené a helyzetet. - Elgondolkodva előrebiggyesztettem a számat. - Azt hiszem, örülök annak, hogy Rochwador-lány vagyok.
Talán nem volt jó ötlet adni alá a lovat, ha eleve merész, de bíztam benne, hogy a józan emberi ismeretségek keretein belül maradunk. Rágódni nem volt időm, mert Dolven hangos nevetése kizökkentett gondolataim kusza rengetegéből.
Nem sok választott el attól, hogy mosolyogva csóváljam a fejem, mint egy idős kolónia-beli asszony, mégis az utolsó pillanatban erőt vettem magamon. Talán túl sok időt töltök vének társaságában?
Bólintását jó néven vettem. Egy, a beláthatatlan világról szóló vitába eleve nem szabad belebonyolódni, és ha Dolven hajlandó volt komolyan venni engem, akkor már elértem valamit. Nagyon nehéz olyanról meggyőzni valakit, amit csak én hallok egyedül. Éppen ezért inkább a karattyolásomat sem folytattam. Tartottam tőle, hogy végül csak veszekedésbe torkolna egyébként barátságos élcelődésünk, ha komolyan akarnám venni. Tréfát csinálni valamiből, ami komoly, nem illendő. De ami rosszabb, az az, ha megsértődünk egy viccen
- Menthető vagyok?
Könyöke finoman oldalbatalált, mire kiléptem egy kissé, hogy megtartsam az egyensúlyom. Nem akart nagyot taszítani rajtam, de a medvetermetű bőrváltóval szemben alig voltam több egy falevélnél.
- És mit mondasz: mit tegyek, hogy ne váljak zavart elméjű, begyöpösödött vénséggé? Vagy mikor válok menthetetlenné: mondjuk, ha elkezdek magamban beszélni? - komolyan érdekelt, hogyan kerülhetném el Roff kellemetlen szokásait, de sokkal jobban élveztem, ha ezt nem száraz tárgyilagossággal kell előadnom.
Megráztam a fejemet a kérdésére, mire a vállamon a tollak és a hajtincseim különös elegyedésbe kezdtek. - Nem. Inkább elkerültem őket. Nem tüntetem el túl ügyesen a nyomokat, és ugye sosem lehet tudni. Hová rejtenék el egy sápadt, pengefülű hullát? Bár így túl könnyen beszélek elfogadásról. Ideje lesz megejteni egy találkát, talán megéri a kockázatot. Még akkor is, ha a végén kilóg a lába az aljnövényzetből. Garaf eltussolja. |
Bevallom, sunyin azért körbenéztem; Nem lett volna szerencsés, ha Rochwador fivérek bármelyike rajtakap, hogy éppen a húgukat pátyolgatom. Szerettem a nőket, de azért nem voltam teljesen bolond, nyíltan sosem törtem volna borsot a nemzetségfő és testvérei orra alá. Legalábbis, azt mindig megvártam, míg hátat fordítanak nekem. Konok gondolataim árnyékából Lyra nevetése rángatott ki.
- Ha városi asszony lennél, nem állnék szóba veled – jelentettem ki szinte azonnal. – Őket nem kedvelem.
Ezúttal rajtam volt a kacaj sora. Olyan jóízű, ugató nevetés szakadt fel belőlem, hogy többen felén fordultak. Nem gondoltam komolyan, hogy a Rochwador lány valóban féltené a valagamat. Beleegyezően bólintottam arra, hogy várjuk meg, amíg az istenek hajlandóak elfordítani a fejüket, de ennél többet nem fűztem ehhez a gondolatsorhoz. Erősen kételkedtem benne, hogy valaha lesz ilyen pillanat.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lyra kislányosan zavarba jött attól, hogy közelebb hajoltam hozzá. A szende mozdulat, amellyel lehajtotta a fejét, hogy szemügyre vegye a cipőjét, igencsak bájosnak tetszett. Képtelen voltam elfojtani egy elégedett mosolyt, miközben elindultunk a tömegben.
Nem tudtam, hogy tisztelnem, vagy szánnom kellett volna azon elgondolásáért, miszerint a tündék segíthettek volna abban, hogy megfejthessük a térkép titkait. Oldalra tekintve hallgattam a lány szavait, amelyek éppen olyan ködösek voltak, mint a kora tavaszi reggelek a rengeteg fái között.
- Bárcsak érteném, amit karattyolsz – csóváltam meg a fejem lemondó sóhajjal kísérve szavaimat. Volt elég sütnivalóm ahhoz, hogy tudjam, mit akar Lyra mondani, de sosem vallottam volna be, hogy elgondolkodtatott felvetésével. Mint mondtam, nem bíztam a pengefülű bagázsban, ezért nem mérlegeltem a sámántanonc által felvázolt lehetőséget. Őrültség lenne kiadni a gömböt a kezünkből, gondoltam. – Hidd el, hogy szívesebben hallgatlak téged, mint az vén Roffot. Az Ő agyát már teljesen elborította a gyógyfüvek füstje, és összezavarta az egyoldalú bájcsevej az istenekkel. Te még menthető vagy, kicsi lány – böktem oldalba szelíden a könyökömmel, ha nem húzódott kínos messzeségbe.
- Találkoztál már szemközt tündével? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, érdeklődő kék szemeimmel fürkészve a lányt. |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
