|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.21. 12:20 - |
A sátortábor tulajdonképpen nem más, mint az Aldayr-testvérek szállásterülete. Néhány tucat sátor helyezkedik el szétszórtan a táborban. Ezek közül szinte hivalkodóan magasodik ki egy ezüst selyemmel, és fekete bársonnyal borított építmény, amelyet vasszögekkel erősítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú rúdon zászlót lobogtat a szél. Az ébenszín anyag közepébe gondos kezek az Aldayr család címerállatát, az ezüst medvét hímezték. Griselldys és Griffith meg sem próbálják rejteni érkezésüket.
A csecsemők gügyögése, és az asszonyi kacagás helyett acélcsattogás, és a gyakorlatozó katonák ordítozása veri fel az alkalmi települést. Az egész tábor nem más, mint egy kaszárnya, ahol megfizetett szedett-vetett zsoldosok, és azok gyűltek össze, akik a Medve Lord emlékét tisztelve készen állnak arra, hogy akár vérrel is kivívják fia számára a megváltást. Éjszakánként, az Argona tiszteletére meggyújtott tábortüzek lágy fénnyel égnek, de az arany-skarlát lángnyelveknél véres történetek szítják a harci szellem parazsát. |
[56-37] [36-17] [16-1]
Gyermekként sem töltöttem túl sok időt az Aldayroknál; azután nem, hogy az anyám meghalt. Utólag, felnőtt fejjel, nehéz volna eldönteni, hogy vajon az apám nem akart-e a szemükbe nézni, miután olyan gyorsan újraházasodott, vagy a Medve Lord nem látta szívesen. Két évtizeddel ezelőtt azt sem igen értettem meg, mi folyt a királyságunkban, amiért Rianon Agenyr végül árulóként és a korona ellenségeként tűntette fel őket későbbi tanításai során.
Mégis, ahogy a sötét foltok kikúsztak a látóteremből, én pedig egy gyerekkori emlékkel néztem farkasszemet, az elárultság érzése tépkedte a bensőmet. Nem a koronával szemben; a saját vérem követte el. Sértett, fájt, és dühített. Ott voltam, ahol a legkevésbé sem akartam lenni, egy olyan helyen, amit tűzzel-vassal el akartam kerülni. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a Sagramourok sem épp hétvégi nyaralásokra használták a Rengeteget; senki nem tudhatta, hogy hol jártam. Még.
Talán ennek nem kellett volna megnyugtatnia.
Villámló szemekkel meredtem a két katonára, akik talpra rántottak. Csupán néhányszor voltam hasonló helyzetben, de mindig a kötelek másik oldalán; dezertőröket vezettek elém, meg néhány éve egy kalózgálya is megtámadta a Puszta partjait; szándékaim szerint meredtem Griselldisre olyan vehemensen, mint az a kapitány. Akkor is szögegyenesre húztam ki magam, mikor befelé taszigáltak, s ezen csak korrigáltam most, a felismerés küszöbén; a nevelőm minden bizonnyal büszke lett volna a munkájára.
– Nem volt kérdés, amit megválaszolnom illett volna – feleltem. Rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy a nő felém nyúljon, még ha az ösztönöm azt is súgta volna, hogy egy ilyen kéz bármikor lehet támadó, s inkább kikerülni volna ajánlatos. Nem hátrálhattam meg azzal, hogy elhajolok; megnyugvás volt, hogy végül Ő maga szakította félbe a cselekvést. Bensőséges gesztus volt, olyasmi, amit rokontól elvárhat ugyan az ember, de nem ebben a helyzetben.
– Nem jöttem. Hurcoltak – javítottam ki a szóhasználatát, még akkor is, ha valószínűleg Ő nem pontosan a lovamtól idáig való útra értette a kérdést; a következővel egy kicsit meglepett ugyan, ám ezt igyekeztem nem mutatni. Ha jobban belegondoltam, a tábor határában érződő füstszagba a tábortüzekre nem jellemző szagok is vegyültek... Argona követői gyakran égették el a halottaikat, nehogy egy nekromanta esetleg visszahozza őket az élők közé, ha jól emlékeztem; az pedig, hogy külhoni tartózkodása alatt Griselldys Aldayr Argona papnője lett, egyike volt a kevés információnak, amelynek birtokában voltam róla.
– Én is kérdezhetném ugyanezt tőled. – A hangom keményen csendült, egy pillanatra sem szakítottam el tekintetem a hasonszínű szempárról. A meghunyászkodás néha jó taktika lehetett, ha tárgyalásra került a sor, de amikor harcról volt szó, az csak a halállal jelentett egyet. Elnézve pedig a környezetet, az egyik sátoroszlop melletti tartón lévő páncélzat-darabokat, vagy a térképasztalnak döntött pajzsot és hosszúkardot, Griselldis folyamatos hadviselést folytatott. Árulást és összeesküvést, javítottam ki magamat. A hadviselésnek voltak nemes indíttatásai; az én szememben Griselldis ágendája ezeket nélkülözte.
Thane-nek gyorsan, bár alapos megfontolás követően vallottam be igazi szándékaimat; akkor is, ha tudtam, hogy egy erős ivászat után néha megered a nyelve. Bíztam benne annyira, hogy esetleg még részegen és egy asszon ölében kutatva is köti majd a baráti hűség. Griselldis a rokonom volt; ám eszem ágában sem volt elmondani neki semmit.
– Követelem, hogy engedj szabadon, Griselldis Aldayr – szólaltam meg végül; még mindig a páncélomat viseltem, a mellvért elején ott volt a horpadás, amit az egyik kardcsapás okozott. Nem szerettem a külsőségekkel foglalkozni, de sokkal egyszerűbb volt úgy egyenrangú félnek mutatkozni egy ilyen szituációban, ha megvolt hozzá a megfelelő kiállásom. Griselldis igen magas volt nőhöz képest, de néhány centivel így is magasabbra nőttem tőle; az, hogy emellett felkészületlenül érték az emberei, szintén az én malmomra hajtotta a vizet. Őt magát talán nem befolyásolta az ilyesmi, de az embereit annál inkább; főleg, mivel ha jól vettem ki, nem is mindegyik az övé. Lord Caine, azt mondta. Ismerős volt a név, de nem eléggé; biztos valami kisebb ház lehetett, ennek ellenére pont eggyel több, mint ahánynak lennie kellett volna.
– Engem és az embereimet is – folytattam. Sokszor a legjobb védekezés a támadás; nem szabad hagyni, hogy ebben a táborban bárki azt higgye, jó ötlet volna esetleg a fejemet venni. – Az Agenyr-ház örököse vagyok, te pedig a korona ellensége, aki akaratom ellen hurcolt ide. – Az emberek tettei az uraik tettei, mondta az apám. Épp olyan képet fest rólad és a házadról, hogy kiknek osztasz feladatot, s ők hogyan hajtják végre, mint ahogy Te magad viseltetsz mások iránt. – A Teremtésnapi Tornán elkövetett vétségeid talán nem volta elegek ahhoz, hogy négy oldalról rohanják le a rengeteget, de egy főnemes elrablása és fogvatartása elég okot szolgáltat. Te is tudod. Nagyra törő terveid vannak talán, de két főnemesi sereg ellen még a mágiád is hasztalan.
Még mindig kétségesnek tartottam, hogy valóban Griselldisék rendelték el a merényleteket;de ugyan, mit számított az igazság, ha a nép elhitte? Abban sem voltam egészen biztos, hogy ha Griselldis visszautasítja a követelésem, és esetleg mégis megpróbál fogolyként itt tartani, hogy valami hasznosra cseréljen, Thelion király feltétlenül sereget gyűjtene; de Sir Reggardnak meghagytam utolsó levelemben, amit a rengeteg menti faluból küldtem, hogy ha három héten belül nem írok ismét, küldjön erősítést. Addigra persze már rég halott lehetnék, de sokkal fontosabbnak tűnt az, hogy az esetleges gyanúsítgatásokat, miszerint az unokatestvéremmel egyezkedem, eloszlassam. Annál a szégyennél még a halál is jobb lett volna. Sir Reggard, ebben biztos voltam, akár hadba is vonultatná az Agenyrek erejét; méltányossági okokból talán még az Olwynok is, még ha vér szerint nem is rokonaim. Tyrián keresztül talán a herceg támogatására is számíthatnék, ez pedig együtt adott elég alapot arra, hogy mindenféle hazugság nélkül követelőzzem egy idegen, törvényen kívüli táborban. |
– Megölték az egyik emberemet, nem messze a tábortól. Van hozzá közöd? – fűztem tovább a szavaimat, kicsit sem tompítva azok élességén. Vörös szemöldököm makacsul ráncolódott össze ibolyakék szemeim felett, miközben megkerültem az Agenyrt. Az elmúlt húsz esztendő sokat edzett vonásain, de a nemesi arroganciát még mindig felfedezni véltem a testtartásán.
Fogalmam sem volt arról, hogy Őt hasonló cselekedett vonzotta a fák közé, mint amivel én vádolni merészeltem. |
Az egyik felderítőmnek nyoma veszett. Ha az ember zsoldosokkal szövetkezik, fenn áll annak a veszélye, hogy előbb-utóbb cserbenhagyják; általában valaki olyanért, aki jobban fizet. Azonban most nem erről volt szó. Éreztem, hogy ennél sokkal sötétebb dolog húzódik a háttérben, de egyelőre nem álltam kész arra, hogy szembenézzek vele. Fél tucat embert küldtem utána hajnalban – eleget ahhoz, hogy elém cipeljenek egy hitszegőt, de kevesebbet annál, mint amennyi túlzott feltűnést keltene a fák között. Nem igyekeztük ugyan titokban tartani ittlétünket, de mióta ránk próbáltak kenni egy merényletet a herceg ellen, jobbnak festett, ha meghúzzuk magunkat. Leszámítva a fegyverkezést, és a szövetségesek szorgos gyűjtögetését. Számos kis ház mellénk állt az elmúlt hónapokban, köztük olyanok is, akik az erdőn kívül esnek. Volt, aki katonákkal, és volt, aki arannyal támogatta a törekvésem, de egyetlen olyan sem akadt köztük, akinek szava számítana is valamit az Országgyűlésen.
Polgárháborút kockáztatsz, figyelmeztetett az idősebbik Ser Deerwood, nem is egy ízben, és mégsem bírálta a tervem kiforratlan elemeit, ellentétben azzal, hogy még mindig túlságosan is óvón magasodom az öcsém felé. Hagynod kellene kibontakozni; Ha folyton elküldöd akárhányszor fontos döntésekről esik szó, hogyan várod el tőle, hogy készen álljon arra a hatalomra, amit a kezébe kívánsz adni? Igaza volt, de nem állt módomban, hogy mindezt a tudtára is adjam, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy Griffith még mindig ágál a sors ellen, amit apánk neki szánt; az ellen, amiért én az életemet is feláldoznám. Csak csalódást okoznék azoknak a családoknak, akik reményt leltek visszatérésünkben.
- Bárki is tette, nem mutatott könyörületet – fejezte be komor hangon a kiküldött csapat vezetője. Kezében a korábban szököttnek vélt felderítő medalionját tartotta, amelynek ezüstös színét teljességgel elfedte a vér vörös árnyalata. Az, hogy a tárgy egyáltalán a birtokunkba jutott arról árulkodott, hogy bárki is vette el az emberem életét, nem a rablás szándéka vezérelte. Üzenni akart a gyilkossággal.
- Találtatok nyomokat? – kérdeztem, elszakítva ibolyakék tekintetemet az ékszerről, amely még mindig a rajparancsnok tenyerében pihent. A férfi nem adott kielégítő válaszokat, így elküldtem, hogy készítse elő a temetési szertartást. Még egy zsoldos is megérdemli a tisztességes utat az Istenekhez.
Az orromból csak nehezen szellőzött ki a halotti-máglya füstje; utoljára atyám lelkéért fohászkodtam egy hasonló ceremónián, de akkor rajtam, és Griffithen kívül csak néhány pap állta körbe a magasra csapó lángokat, és hallgatta az énekemet. Most majd’ az egész tábor összegyűlt, hogy búcsúzzanak a bajtársuktól.
Este volt. A gyertyák már égtek a sátramban, s bár a legtöbben visszatértek szokásos feladataikhoz, a tábor aznap valahogy csendesebbnek hatott. A vacsorám érintetlenül pihent a térképasztal sarkán, miközben kezemben a kupámmal a felsorakoztatott bábokat néztem. Csak egy felderítő volt, mégis keserű emlékeztetőként szolgált arra, hogy a cél felé vezető utam miféle áldozatokkal van kikövezve. Gyenge vagy, horkantottam, miközben szabad kezem kinyújtott ujjait a térkép felé helyeztem. A bábok megremegtek – szinte láttam, ahogy a faragot szobrocskák megtelnek a bűnöm okozta forrósággal. Ha élő testek volnának, már üvöltöttek volna a fájdalmukban, így azonban csak érzéketlenül kopogtak a kifeszített térkép fölött. A bőröm bizsergett a felszínre szabadult energia nyomán; csak néhány másodpercig táncoltattam a bábokat, mégis éreztem, ahogy az élet szép lassan kiiszkol belőlem az ujjaimon át, mert a mágia mindig megkövetelte a maga árát, főleg, ha ritkán használod.
- Úrnőm! – sürgető hang rángatott kavargó gondolataim őrvényéből. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akit csínytevésen értek, de aztán észrevettem, hogy a férfi zavartan elbámul a vállaim felett. Mivel nem számítottam látogatóra, lazítottam öltözékemen; vékony bőrből varrt nadrágomhoz pusztán egyetlen, vékony fehér inget viseltem, az alatt pedig semmi mást. Rézvörös hajam fésületlenül, kibontva pihent a vállaimon, gondosan takarva azt, amit egy jó ízlésű úrilány mindig elrejtene.
Fink türelmetlenül intett a háta mögé, ahol csakhamar két másik katona jelent meg, kettejük között pedig egy bekötött szemű fogoly hadakozott. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán a felderítő gyilkosát sikerült elcsípniük, de rájöttem, hogy ez lehetetlen; Lord Caine – egy taranisi aprócska ház ura – emberei kihasználva az erdő nyújtotta lehetőségeket, két nappal korábban vadászni indultak, azóta pedig nem hallottam felőlük, amit nem is igen bántam. Az én ízlésemnek túlságosan dölyfösek voltak, de Lord Caine egyike volt azon kevés szövetségesemnek, akik használható segítséggel szolgáltak számomra.
Intettem a férfiaknak, hogy várjanak, amíg letettem a poharam, és a székhez lépve bele nem bújtam a vörös posztóból varrt kabátomba, amit aznap viseltem. Bárki is volt a vendégünk, nem engedhettem meg, hogy sérülékenynek, és kiszolgáltatottnak lásson. Míg vézna ujjaimmal megigazítottam a kabát gombjait, az illendőség kedvéért a katonák térde kényszerítették a foglyot.
- Remélem elégedett lesz a mai zsákmánnyal – engedett meg magának Fink egy öntelt vigyort, miután konstatálta, hogy a nélkül pillanthat rám, hogy félnie kellene attól, hogy megszabadítom miatta bármelyik testrészétől. – Elég ostobák voltak, hogy ne táborozzanak le szürkületkor, észre sem vették, hogy már egy ideje követjük őket… - dicsekedett, de elegendő volt egyetlen szúrós pillantás, hogy elhallgattassam. Kelletlenül, sértett büszkeséggel rántotta le a férfi fejéről a zsákot, mintha nem érezné fairnek, hogy nem mesélhette el az egész kaland hősies aspektusait. Amikor ibolyakék szemeim megállapodtak az ismerős vonásokon, már nem is volt fontos, hogy Fink mit akart mondani.
- Tomas Agenyr – a fogoly neve meglepetten pattant le ajkaimról, majd hitetlen tekintetem a háta mögött álló katonákra irányult. – Azt hiszem, hogy Önök megfeledkeztek arról, hogy hogyan kell egy nemes úrral bánni! Hadnagy! – fordultam kérlelhetetlen hangon Fink felé. – Azonnal oldozza el a foglyot, és távozzanak a sátramból!
- De Úrnőm… A… - hápogott a megnevezett.
- Szeretné az éjszakát a fogdában tölteni? – kérdeztem. – Nem tudom, hogy Lord Caine-nél mi a szokás, én viszont nem tűröm, ha valaki ellenszegül a parancsomnak! – húztam ki magam; amíg a katonákkal pöröltem nem vettem tudomást Tomasról. Fink kelletlenül vágta le a kötelet Tomas csuklóiról, majd a két foglár egy határozott mozdulattal talpra rántotta. Egyikük sem repesett a boldogságtól, hogy a várt jutalom helyett csak szidalmat kaptak, az ellenszenvüket pedig tovább fokozta, hogy mindezt egy nőtől. Számítottam rá, hogy nemsokára egyikük megforgat egy kést a hátamban a sérelemért.
- Nem fogok bocsánatot kérni – közöltem szárazon, miközben ibolyakék szemeim a lengedező sátornyílásról a nem várt vendégem arcára vándorolt. – Nem válaszoltál a levelemre, kuzin – emlékeztettem, miközben a szám sarka megrándult, ez nálam felért egy mosolygással. Közelebb léptem hozzá, tétován kinyújtva kezem az arca felé, hogy megérintsem, hogy biztos legyek benne, nem a szemem káprázik. Mielőtt azonban az ujjaim elérték volna a borostás arcot, leengedtem a karomat.
- Miért jöttél? – kérdeztem. Hangomban a vádaskodás éle csendült. Nem feledtem el a felderítőt; a máglyája még mindig ott füstölt a tábor határában. A lord felbukkanása kétségtelenül gyanús volt, főként ezekben az időkben. – Megölték az egyik emberemet, nem messze a tábortól. Van hozzá közöd? – fűztem tovább a szavaimat, kicsit sem tompítva azok élességén. V |
Még valahol az erdő szélén váltunk el Thane-nel; bíztam benne, hogy senkinek nem beszél utazásom valódi okáról, ami cseppet sem az volt, mint amit hivatalosan kijelentettem Vidar várában: nem volt titok, hogy a hercegi pár esküvője az ország apraja-nagyját a fővárosba vonzza majd, amelyet néhol még a Birodalmi Tanács ülései sem tudtak elérni. Hogy a gazdasági, kereskedelmi, és főleg politikai kérdések napirenden lesznek majd azokban a napokban, nem is volt kérdés, így az, hogy a Sagramourokat ért merényleteket követően meg akarok győződni az Aldayrok befolyásáról a Rengetegben, egyáltalán nem tűnt elrugaszkodott elképzelésnek, és Lady Gylda is könnyedén belenyugodott abba, hogy nem vele fogom megtenni az utat Rheyáig, habár rengetegszer kért arra, hogy legyek óvatos. Vidarnak kell egy Agenyr, mondta, és félreérthetetlen pillantást küldött Thane felé. Akkor sem volt hajlandó elhinni, hogy nem csábít valami újabb őrültségbe a Rengetegbe, miután többször elmondtam neki, elválnak majd útjaink.
Négy legjobb emberemet vittem magammal, a családi testőrség tagjait, épp eleget ahhoz, hogy a banditák és nomádok ne találjanak minket vonzó célpontnak, de elég keveset, hogy ne legyen feltűnő a vonulásunk. Thane mellé is ajánlottam fel emberemet, de nem lepődtem meg, mikor visszautasította. Renard tartott még velem, és habár felajánlottam neki, hogy akár odahaza is maradhat, hogy a Vidar irányítását ideiglenesen ellátó Sir Reggard, a nagybátyja mellett is maradhat, ragaszkodott a kíséretemhez. Kedveltem a kölyköt.
Viharvég eleinte örömmel vetette bele magát az új kalandba, szinte izgatottan prüszkölve léptetett végig az ismeretlen utakon, ám az elmúlt hét Őt is kifárasztotta. Már elfelejtettem, milyen is éjszakánként a nyergen aludni, vagy azt, hogy mennyire utálom a szárított húst és gyümölcsöket, amiket magunkkal hoztunk. Kellően sajgó végtagokkal, de nem kevésbé zúgó gondolatokkal értük el az erdőséget. Az egyik faluban az Alec Hudde-ot kísérő vadászokkal is találkoztunk; az egyikük használhatatlan lett, annyira megijedt attól az ember méretű szőrös szörnytől, aminek vérben forgott a szeme és akkora karmai voltak, mint egy tőr, hogy azóta folyamatosan rémképeket látott. Bár azt akár a töménytelen mennyiségű sör is okozhatta, amit azóta ivott. Őt inkább ott hagytuk az ivóban, a másik hármat azonban magam mellé fogtam. Megmutatták a helyet, ahol a támadás történt; tábort vertek, akkor támadtak rájuk. Még a józan vadászok is azt bizonygatták, hogy nem medve volt, és nem is egy sima farkas; nem félt a tűztől, és túl intelligensen gondolkodott egy állathoz képest. Sóhajtva dörzsöltem meg az orrnyergem; ezek alapján bőrváltó lehetett a tettes... Vagy egy mágus. Azokból, úgy tűnt, a kelleténél jóval több élt az erdőségben.
Két emberem két vadásszal elindult a folyó mentén, abba az irányba, amerre távozni látták a vadat; én pedig a maradék emberrel az erdő mélye felé irányítottam a lovamat, ahonnét jönni látszott. Ennyi idő távlatából nehéz volt megállapítani, melyik nyomot hagyhatta a támadó szörnyeteg, és melyik került oda később. Az ösztöneimre hagyatkoztam, és azon elegendő nyomolvasási képességre, amelyet a hosszú évek vadászattal töltött ideje alatt szedtem magamra. Ahhoz nem kellett kifejezetten zseniálisnak lennem, hogy rájöjjek, egyre mélyebben jártunk az erdőben, abba az északi irányba menvén, amerre a nomádok legnagyobb táborát sejtették a királyi hírszerzők. Pontos információkat nem kaptunk sem erről, sem az Aldayrok táboráról, így többek között arról sem lehettek fogalmaim, pontosan mennyire közel is jártunk mindkét félhez.
Egészen a rengetegben töltött harmadik napunkig nem igen akadt gondunk; jó irányba haladtunk, legalábbis úgy hittük, és épp csak egy csoszogóba futottunk bele, ami belekapaszkodott Renardba, de az ijedelmen kívül nem lett baja. Nos, egészen addig, míg az egyik kis ösvényen haladva hirtelen nem repült a mellettünk lévő fába egy nyílvessző. A következő pillanatban fegyveresek rontottak ki a bokrok közül.
Könnyű vértezetet viseltem, ami megmentett ugyan az erősebb kardcsapásoktól, de így is beleremegtek a csontjaim az egyikbe, ami a mellkasomat érte, lappal. Régóta nem harcoltam éles helyzetben, de az évek tanulása nem törlődött ki az elmémből, az izmaim mintha magától tudták volna, mire mivel kell reagálniuk. Talán nem volt úgy hozzánőve a kardom a kezemhez, mint egyes lovagoknak, akiket ismerek, de tartottam magam, annak ellenére, hogy öt emberre (és Renardra) tízen jutottak. Útonállóknak néztem őket, és még az is eszembe jutott, hogy ha most jól játsszuk ki a helyzetet – hárítottam egy ütést, hátraléptem, visszavonulást színlelve, és amikor a katona támadni készült, a karjára csaptam le, kiakasztva a vállát –, még nyertesen is kikerülhetünk belőle. Ez a tervem azonban hamar semmibe foszlott, mikor az egyik támadónk kardot szegezett Renard nyakához.
Morogva dobtam le a kardom és emeltem oldalra a kezeim, hagyva, hogy megkötözzenek.
Kendőt kötöttek a szememre, így nem láttam, hova megyünk, bár igyekeztem számolni a lépéseket; úgy gondoltam, talán megláthatták az Agenyr-címert a nyeregtáskákon, és a vezérükhöz visznek, aki majd abban reménykedik, hogy váltságdíjat kaphat. Hamarosan a mieinken kívüli lovak nyihogását, kardcsattogást és idegen hangokat hallottam meg; kitaposott ösvényen vezettek minket, talán sátrak között, a szélben mozgó anyag hangjának miatt, aztán be is vittek egybe, már egyedül; a többieket a tábor bejáratánál hagyták. Hallottam, hogy az engem vezető ember megszólít valakit, aztán térdre lökött a földre, és leoldozódott a kendő a szememről. A hirtelen jött fénytől hunyorognom kellett, így először csak színfoltokat láttam, majd homályos körvonalakat, végül pedig lassan kiélesedett a kép. Előbb a sarokban feszülő, ezüstmedvét ábrázoló zászlót pillantottam meg, azután pedig a térképasztal előtt álló nőt.
– Griselldis...? – kérdeztem tétován. Két évtizede nem láttam őt, mégis, akadt valami a vonásaiban, ami ismerős volt, a gyerekévek elmúlásán túl is. Na meg, ott volt az a nagy medve a háttérben... Előbb értetlenül meredtem fel rá, értetlenkedtem a helyzetemet illetően (hogy kerültünk a banditák helyett az Aldayrok elé?), azután pedig a legyőzöttekre jellemző módon tódult a fejembe a vér. – Te elfogattál engem?! |
Aglanir arisztokratái több, mint húsz esztendőn keresztül küzdöttek azon, hogy a családom nevét kiirtsák a krónikákból; Abban a pillanatban, hogy mágusvérem felszínre került Aldayrnak lenni egyet jelentett az átkozottsággal, minket szolgálni pedig a kegyvesztettséggel. Sokan elfordultak tőlünk akkoriban, hiába bizonyította oly’ sokszor atyám, nagyatyám, és az összes ősöm a Koronához való hűségét, amit végül Tőlünk megtagadtak. Clauder Aldayr hitt abban, hogy egy feljebbvaló éppen úgy hűséggel tartozik alattvalójának, mint ahogyan az alattvaló az urának – ezért fájt számára annyira a Korona árulása. Az, amikor hírét vette, hogy távollétében miféle vádakkal illetik családját és eddig megbecsült nevét, teljesen megtörte; Nem volt már ugyanaz az erős ember, amikor az öcsém megszületett, így Griffith sosem foghatta fel igazán, hogy földjeinken és rangjukon kívül mást is elvesztettünk a száműzetésben. A fiú gondtalan és gondatlan volt, tökéletes ellentétje Reese Loftennek.
Kézfogasunk határozott volt, mégsem éreztem úgy, hogy bármelyikünk is erejét fitogtatná közben. Sok fiatal katona elkövette azt a hibát, hogy férfiasságát bizonyítandón, rászorított ujjaimra a kézfogásnál; Ezzel szemben a farkaserdei nemes gesztusába egyenrangúságot, és valódi szövetséget képzeltem.
- Egészen úgy beszél, mint egy hívő – jegyeztem meg nyugodt görbülettel a szám szegletében, amikor a fiú úgy emlegette a veszteséget, mint egy nagy mű darabját; Korához képest szavai olyan bölcsességet árasztottak, amelyhez hasonlót gyakran még egy egész emberöltőt megélt férfi szájából sem lehetett hallani. Nyugtáztam magamban, hogy tekintetemet érdemes még inkább a fiatal lordon tartanom.
Úgy vélem, hogy az eskütétel a minutumnak megfelelő ünnepélyességgel és komolysággal zajlott. Tenyerem hideg nyugalommal pihent a fiatalember vállán, éppen úgy, ahogy egy gondoskodó atya fektetné fia vállára a kezét, biztosítva Őt örökös védelméről, és pártfogásáról; Pont úgy, ahogy Clauder Aldayr keze pihent az enyémen, ahogy a halálos ágyából felkelve, utolsó erejével engem esketett meg. Ahhoz, hogy az eskü hasson, önként kell elmondani, nem pedig kényszerből; Reese Loften nem térdelt volna előttem, ha nem Ő maga járul elém azzal, hogy hűséget kíván fogadni lobogóinknak.
- Aki esküt tesz, a lelkét kockáztatja – mondtam elhivatottan, amikor a fiú köszönetét fejezte ki azért, hogy meghallgattam. Bárhogyan is volt, úgy éreztem mind a kettőnknek volt miért hálát adnia. Szemöldököm némileg feljebb kúszott a homlokomon, amikor kijelentette, hogy írásba foglaltatja szavainkat jobbkezével. - A becsületet nem lehet se feloldani, se elfeledni. Az esküt be kell tartani, különben fabatkát sem ér – jelentettem ki igyekezvén elrejteni a sértettség szikráját azzal kapcsolatban, hogy az adott szavam, és mindaz, amit becsülettel megfogadtam kevésnek bizonyult számára. Úgy döntöttem, hogy aláírom majd az okmányt, amennyiben ez elég, hogy a lelke megnyugodjék.
- Itt leszek, ha visszatérne – tártam szét a karjaimat finoman, majd fűztem össze ujjaimat ismét magam előtt. Ha úgy döntött távozik, ibolyakék szemeim egészen az ajtóig kisérték gyermeteg alakját, s csak aztán tértem vissza az asztalomhoz, hogy kicseréljek egy újabb bábút a kicsinyítet térképemen…
Lezárt játék!
- köszönöm szépen - |
Nem tudhattam mennyi közös vonás is volt köztem és Griseldis Aldayr között, hisz nem ismerhettem. Történetek hallottam őseiről, fátyolos históriákat egy letűnt család aranykoráról, meséket amiket egy kislánynak is el lehet mondani elalvás előtt… Nem volt kötelező hinnem a tündérmeséknek, én mégsem bántam meg egy pillanatra sem mikor minden észt és racionalitást félredobva csupán néhány emberrel karöltve a táborukhoz lovagoltam, csak azért, mert emlékeimben felderengtek a történetek. Szememben Griseldis épp olyan nemesnek és tiszteletreméltónak tűnt, mint gyermekkorom meséiben a nagy medvelobogós Urak; s ezt az érzést csak kis arányban növelte, hogy nem egy szakállas Lord kezét kellett megráznom, hanem valakiét aki nőként hasonló helyzetben lehetett mint jó magam. Legalábbis, szerettem volna azt hinni.
- Köszönöm hölgyem - válaszoltam a dicsérő szavakra és ígéretekre, s habár a felém nyújtott jobb szokatlan gesztus volt egy hölgytől, nem jelentett problémát elfogadnom; Nem szorítottam meg ujjait olyan határozottan, ahogy egy férfival szemben tettem volna, az ellen már a bennem élő földesúr tiltakozott. Illetlenség.
Kezét leengedte, tenyereim pedig ezt követően a hátam mögött fektettem egymásba, egyenes háttal várva a vörös asszony következő szavait. Halvány, de keserű mosoly költözött szám sarkába, miután rátapintott kettőnk közti egyik hasonlóságra és minden bizonnyal a legszörnyűbbre mind közül.
- Néhány veszteség elkerülhetetlen ahhoz, hogy a nagy mű összeálljon – idéztem Rodrikot, szürke szemeim csak egy röpke pillanatra időztetve az Aldayr arcán. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna ha hét éve várunk néhány napot az indulással; Reese és anyám talán élhetett volna, de én egy olyan életbe lettem volna beleerőszakolva amire egy porcikám sem vágyott. Reese élhetett volna, de hadat üzent volna Thorntonék ellen az egész családunk a pusztulásba rántva bolond gondolataival együtt... A legalávalóbb emberi lénynek tartottam magam akárhányszor csak elmémben átfutott a gondolat, hogy így kellett történnie mindennek, hogy jobb legyen végül a családunk történetének vége és becsületben múljon el a Loften név; Kényelmes volt ezzel nyugtatnom magam és másnak is könnyebb volt a sors megmásíthatatlanságáról és előre megírtságával példáznia akárhányszor kétely született meg bennem szavaim igazáról.
Kérésre letérdeltem, állam büszkén megemelve, de tekintetem a talajra szegezve a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel hallgattam végig a leteendő eskü szövegét s ismételtem el Griseldis nevét kölcsönzött sajátomra kicserélve. Én, Reese Loften… Ünnepélyesen és mély megbecsüléssel beszéltem, mégis úgy éreztem nem hitelesek szavaim – próbáltam elhessegetni az érzést, ami minden előre begyakorolt szövegnél elfogott, vagy akárhányszor meg kellett erősítenem a tényt, hogy Én vagyok Reese Loften. A sorok végére érve álltam csak talpra, újból felvéve épp az eskü miatt megszakított állásom és kéztartásom.
- Köszönöm, hogy hajlandó volt meghallgatni egy suhanc földesúr kérést, Lady Girseldis. - fejem óvatosan megbiccentve néztem a vörös asszony szemeibe, tudván, hogy a számára szokatlan megszólítás alkalmaztam újból. Hamarost meg kellett, hogy barátkozzon címével, hacsak nem parancsol rá az összes lobogója alá gyűlt emberre, hogy ne szólítsák még véletlenül se Lady-nek. - Azonnal szólok Rodriknak és írásba is foglaltatom az eskü szövegét. Később lehet zavarnám még, természetesen ha nem bánja - bár egy papír mit sem változtatott már az adott szavon, főleg ha azt épp én adtam. |
 Megkopott, de határozott emlékeim voltak azokból az időkből, amikor még apám volt a vidék lordja; Jómagam már akkoriban sem szerettem, ha lányként bántak velem, és szívesebben töltöttem az időmet kutyák, és suhanc katonák között, minthogy mindenféle ének és táncleckéket vegyek csak azért, hogy egy napon elvarázsoljak velük valami finom úriembert, aki többet tud a selymek minőségéről, mint a fővárosi szajhák. Szerencsére atyám sem ragaszkodott ahhoz, hogy a lányából kisasszonyt neveltessék, s minthogy sokáig úgy festett, hogy nem lesz fiú örököse, családunk minden jövőjét az én kezembe fektette; Nem csoda hát, hogy modorom azonosult a velem együtt cseperedő gárdistákéhoz.
Azonban emlékeim nemcsak gyermekéveim lenyomatát őrizték olyan makacsul, hanem Clauder Aldayr jóslatát, hogy egy napon a Korona éppen úgy hátat fog fordítani a Rengetegnek, mint ahogyan azt egykoron Berith vidékkel is tette; Királyunk gyengeségének bizonyítója volt, hogy ahelyett, hogy foglalkozott volna a környéket fosztogató banditákkal, inkább úgy tett, mintha a probléma nem volna valódi.
Lord Loften szótlanul hallgatta végig eszmefuttatásomat, amely egyfajta tiszteletet ébresztett bennem iránta; Mások az Ő korában fiatalos hetykeséggel vágtak volna közbe, meghazudtolva a kor és a tapasztalat szülte bölcsességet – a fiatalok hajlamosak arra, hogy úgy higgyék, mindent tudnak a világról.
Amikor felállt nyilvánvalóvá vált a kettőnk közt lévő különbség; néhány centivel voltam pusztán magasabb nála, mégis olyan nyugalommal tekintettem a fiatal lordra, mint egy anya tulajdon gyermekére. Rátartisága szokatlan gesztust, egy félmosolyt váltott ki belőlem. Tetszett, hogy nem hunyászkodik meg előttem, és merészen kiáll saját elképzelései mellett, de mindezt a legnagyobb tisztelettel.
- Ön bátor ember, Reese Loften, és becsületes földesúr; Ezt a két tulajdonságot pedig mindennél jobban becsülöm. Örömömre szolgál, hogy egy ilyen embert tudhatok az oldalamon. A szavamat adom – bólintottam nagy komolysággal, s hogy mondandóm ne tűnjön üres fecsegésnek, úgy nyújtottam felé jobbomat, mint ahogyan egy férfi is tenné, amikor megpecsétel egy ígéretet. Amennyiben elfogadta a gesztust, határozottan fogtam közre a kezét, nem törődvén azzal sem, ha a fiatal férfi annál is erőseben szorít rá az ujjaimra; elég időt töltöttem a katonák között ahhoz, hogy ne essen zokon az ilyesmi. Ibolyakék szemeim leplezetlen kíváncsisággal cirógatták végig gyermeteg vonásait.
- Akárcsak én, maga is hamar megtapasztalta a valódi veszteséget – jelentettem ki csendesen, miközben leengedtem a kezem. Amikor visszatérésünk után elsőként vettem számba egykori szövetségeseinket, értesültem arról, hogy miféle tragédia árnyékolta be a Loften birtok hétköznapjait, de voltam olyan tapintatos, hogy ne faggatózzam erről, és most sem terveztem ezt tenni. Mondandómmal pusztán nyilvánvaló hasonlóságainkra kívántam felhívni a figyelmét, amely még erősebbé teszi a szövetséget családjaink között eskü ide, eskü oda. – Lord Loften, térdeljen le kérem! – mondtam csendesen, s ha ezt megtette, mellé léptem, hogy tenyeremet a vállára fektetve megtegyem az eskü rám eső részét:
„A jelen órától kezdve a jövőben én, Griselldis Aldayr, Clauder lánya, Reese Loftent, Rhistrat fiát csalárdul el nem hagyom sem abban, ami életére vonatkozik, sem abban, ami testének tagjaira vonatkozik. Nem fosztom meg Őt életétől, fogságba nem ejtem, és egyetlen férfi, sem pedig egyetlen nő ilyet az én parancsomra el nem követ ellene. Nem veszem el sem városait, sem birtokait, amelyekkel most bír és a jövőben segítségemmel megszerez… És ha bármely férfi vagy asszony ezt tenné, én Griselldis, becsületesen és álnokság nélkül védelmezője leszek.”
Hangom a pillanat ünnepélyességéhez mérten csengett, amikor pedig az utolsó szavak is leperdültek az ajkaimról, ibolyakék pillantásom megállapodott a térdeplőn, hogy Ő maga is elismételje az eskü sorait. |
Mosoly költözött szám sarkaiba, mikor az Aldayrok jogos vezetője kijelentette, hogy országunk törvényei szerint Ő nem az úrnőm. Kedvem támadt volna visszavágni azzal, hogy országunk törvényei szerint jó magam sem voltam semmi Lordja, de természetesen volt annyi eszem, hogy a hasonló megszólalásokat magamban tartsam; Volt időm gyakorolni akárhányszor valamelyik emberem azt ecsetelte egy asszony mennyire nem való semmire. Néha elgondolkoztam azon, milyen is lett volna ha elmondom, hogy Reese Loften halott és egy nőt követnek helyette mindenféle kérdés nélkül. Nem gondoltam, hogy lett volna aki gyanakszik rám, habár már a fivérem egykoron övező nőkompánia hiánya is árulkodó lehetett volna.
- Az országunk törvényei nem igen érvényesülnek mifelénk. - mondtam fiatalos hetykeséggel, de anélkül, hogy bármiféle túlzás lenne a szavaimba. Aglanir törvényes uralkodója és urai nem igen szóltak bele a Rengeteg életébe, csak ha az már az Ő jólétünk veszélyeztette. Így hát mindenki úgy élt itt, hogy a törvény keze csak néhanapján simogatta meg a vállát, mint nyáron a lágy szél az ember arcát.
Mondandóm végére érve kételyeimnek csak egy kis hányada ragadt meg gondolataim közt; Elgondolkoztattam Grisseldist, még az én vaksiságommal is láttam rajta, hogy a megfelelő választ keresi. A hallgatás, amibe egy pillanatra burkolózott nem az a fajta volt aminek negatív kimenete lenne; Éreztem, hogy valóban mérlegeli kérésem és nem csak azért hallgat, mert az illem nem engedte élből való elutasításom.
Nem szóltam egy szót sem, s mikor a vörös asszony beszélni kezdett hallgattam, mint a sír - az volt egyike azon kevés dolgoknak amihez valóban értettem. Nem szakítottam meg gondolatmenetét egy mukkanással sem, mert az számomra is előnyös mederben haladt tova anélkül, hogy megjegyzéseket kéne közbeékelnem. Megmosolyogtatott azzal, ahogy kijelentette nem csak azért segítene, mert fontos számára a hűségem; Igazából az sem érdekelt volna ha hazudik, mert amíg szorult helyzetben hajlandó lett volna jobbját nyújtani nekem, addig rossz emberbe nem vethettem a hitet. A Sagramourok hányszor is siettek segítségemre, úgy hogy számítottak is a hűségemre és azon túl még a tiszteletemre is? Egyszer sem.
Nem kerülték el a figyelmem a szavak, amiket használt, de egyáltalán nem hagytak bennem maradandó nyomot; Nem épp a megfelelő ember voltam arra, hogy más asszonyok modorát kritizáljam. Grisseldis Aldayr katona volt és csak mellette főúri hölgy, úgy gondoltam Reeset sem rendült volna meg különösen, ha a „segg” szót hallja a vörös nő szájából.
- Nem is kérem most azt a gárdát, hölgyem. - álltam fel szinte azonnal székemből, ahogy mondandója végére ért. Nem éreztem úgy, hogy nekem ülve kéne maradnom, míg Ő állva beszél hozzám - kevesebbnek tűntem volna tőle, vagy ígéretem lehetett volna megkérdőjelezni. - Tökéletesen tisztában vagyok azzal hogy az, amit kérek a jelenlegi helyzetben másodlagos; A legfontosabb az amiért én is elhagytam birtokaim. Bármikor kész vagyok megesküdni az Aldayrokra, ha pedig valóban módjában áll majd segíteni egy aprócska birtokon életre szóló hálám is Öné és fivéréé hűségemen túl. - mondtam kihúzva magam, bal tenyerem kardom markolatára fektetve, ahogy fejet hajtottam. Megpróbáltam legalább olyan magabiztos arckifejezést felölteni mint amilyen Grisseldis arcán ült, ha már gyermeteg és legkevésbé sem férfias vonásaim csak erős túlzással voltak komolyan vehetőek. |
Reese Loften fiatal volt; Fiatalabb azoknál, akik kezébe valaha is hatalmat adnék. Amikor elsőként járult elém, bevallom, gyermeknek gondoltam – olyasvalakinek, akit idő előtt ültettek bele az apja székébe. A fiú lágy, suhancos vonásai nem segítettek sokat abban, hogy a kezdetekben komolyan vegyem, hiszen olyasvalakit, akinek még legénytoll sem pelyhedzik az állán, nehéz férfiként számon tartani. Aztán amikor láttam, hogy milyen vakon megbíznak benne az emberei, és milyen odaadással követik parancsait, kezdett róla megváltozni a véleményem, de csak aztán sikerült végérvényesen kivívnia az elismerésem, amikor szinte izzadság nélkül öt megtermett harcost küldött földre gyakorlás közben.
Reese Loftent nem olyan valakinek ismertem meg, aki botor dolgokkal rabolná az ember idejét, így nem volt okom elküldeni. Reménykedtem benne, hogy végül nem fog csalódás érni megelőlegezett bizalmamért.
- Érdekes, hogy milyen idegenné válhat az, ami egykoron természetes volt. Nem gondolja, Lord Loften? – feleltem költői kérdéssel, miközben a fiatal várúr helyet foglalt az asztalomnál. – Bármennyire is hízelgő eme gesztus, ha nem tévedek, országunk törvényei szerint jelenleg nem vagyok Lady – fejtettem ki röviden álláspontomat a kérdésről; nem említve azt, hogy amikor pap lettem, lemondtam mindenféle rangról és névről, hogy az Úrnőmnek szenteljem az életem. Aldayr vagy, Griselldis, csengett apám el-elcsukló hangja a fülemben ilyenkor, mintha egyetlen pillanatra is megfeledkeznék a neki tett fogadalmamról. A bosszú túl erősen fűtött belülről ahhoz, hogy ezt megtehessem.
Egy kecses kézlegyintéssel jeleztem, hogy bármi is, amiről szólni kíván, itt van rá a megfelelő pillanat. Egyik szemöldököm néhány mini méterrel feljebb szökött homlokomon, amikor úgy festett, hogy a szavak az ifjú torkában ragadtak. Szerencsére ez az állapot nem tartott túl sokáig, és a nyelve megeredt.
- Értem – bólintottam röviden, amikor Reese Loften a mondandója végére ért. Aggodalmát nem tartottam alaptalannak, hiszen már magam is kaptam jelentést egy magát Sorennek nevező banditavezérről, aki érdekes módon minden kifosztott birtokot, és földet átenged a Thornton családnak. Azonban meg kellett gondolnom, hogy miféle ígéretet teszek, hisz jelenleg húsz ember hiánya is komoly gondot okozhatott volna számunkra, de ha nemet mondok, akkor könnyen elveszhetem az egész farkaserdei kompániát. Megfontolt döntést kellett hoznom, de elsősorban jó döntést.
- Tudja; Szövetségeseink száma csekély, bár azt hiszem, elkiabálás nélkül kijelenthetem, hogy napról-napra gyarapszik. A Sagramourok kezdik elveszteni a nép szimpátiáját, hála annak, hogy a király szemet huny olyan dolgok felett, amely számára kellemetlen… Ilyen az is, ha egy kis határ menti birtokot bekebelez egy másik – egyik kezem ujja finoman megállt a térkép (amelynek nagyobb változata a terepasztalon volt, átellenben az íróasztallal) azon pontján, ahol a lord földjeit véltem elterülni, közel a Berithez. Kételkedtem benne, hogy ezzel újdonságot mondanék számára, elég okos volt.
- Fontosnak tartom a birtokai védelmét, Lord Loften, és nemcsak azért, mert számítok a hűségére – álltam fel az asztaltól végül, ujjaimat összefűzve a hátam mögött, hogy egyenes tartással megkerüljem az asztalt. – Tudja, hogy mi történik akkor, amikor egy tartomány határai elvesznek? – tettem fel egy újabb kérdést, de nem vártam meg, hogy a férfi válaszolhasson. – Az ellenség áttöri a vonalakat, és megfertőzi az egész birodalmat. A Sagramourok már rég magára hagyták a Berithet, és ugyanezt tervezik a Rengeteggel is. Egészen addig nem fognak foglalkozni a problémával, amíg a banditák ki nem rugdossák a fehér, úri seggüket a tulajdon palotájukból – szavaim egy hölgyhöz képest keményen csengtek, de elég időt töltöttem férfiak társaságában ahhoz, hogy ez fel se tűnjön számomra.
- Sajnos jelenleg nincs elég emberünk ahhoz, hogy egy egész gárdát bocsájthassak a rendelkezésére, Lord Loften – fordultam szembe a férfivel magabiztosan. – Azonban, ha készen áll letenni az esküt, a szükség órájában én magam sem fogok megfeledkezni Önről – jelentettem ki határozottan, szinte fenkölten. |
Kevés embert tartottam méltónak a tiszteletre, nem sokan maradtak meg abból a régi jóból amit apám képviselt és amit Reese is próbált; A főnemesi házak (talán a Deatrysok kivételével) múlt- és jelenbeli viselkedésétől pedig a gyomrom is felfordult. A Medvelord bukása után hiába kötődött a Loften-ház a Sagramourokéhoz és hiába tartoztam volna nekik lojalitásommal, a saját örökségem árulásának tűnt az, ha az ő ügyük mellé álltam volna. A palotai népek befolyása egyébként is elveszett a Varuna folyásának keleti partján lévő területeken; Így harapódzhatott el Ezra Thornton ügye, így törhettek be még az én birtokaimra is a keleti banditák és így mozgósíthattam erőimet az Aldayrok zászlaja alá anélkül, hogy arról bármelyik díszes koronás tudomást szerezhetett volna. Nem érdekelte őket mi történik keleten, az idei év tornájára még meghívót sem küldtek annyira érdekelte őket Lord Loften részvétele.
Ezen számomra megvetni való viselkedéssel szemben az egész Aldayr család és követőik más nézeteket vallottak… Ember nem vallott volna olyan tisztelettel vazallusa megbízhatóságáról, ha annak nem lett volna alapja, mint ahogy egy hosszú nap után az ifjabb Deerwood a tűz mellett tette. Állította, hogy Grisseldis Aldayr minden volt csak nem álszent, mint a Sagramourok, s hogy számára mindennél fontosabb volt az emberei bizalma. Nem mondom, hogy nem hittem neki – ha ne hittem volna az Aldayrokban, ki sem léptem volna váram kapuján - ahogy pedig a térkép felett álló hölgyet figyeltem, nehéz lett volna megcáfolnom Simon akármelyik állítását, mert már csak egyetlen mozdulata őszintébb volt, mint az özvegy hercegnéé vagy a királyé mikor segítségért Rheyában jártam nem is olyan rég.
- Sajnálom, szóljon nyugodtan ha zavarná a megszólítás; Számomra az lenne az idegen, ha az Úrnőm ne szólíthatnám Lady-nek. - tisztáztam szinte azonnal a megszólításom okát, holott nagyon is jól tudtam Grisseldis mire gondolhatott. A visszatérése előtt nem igen nevezhették Lady-nek, nem hittem, hogy túl sokan tudtak volna valódi származásáról, hisz az felelőtlen lépés lett volna oldaláról nézve. A fülnek pedig kellett egy kis idő, míg megszokta az újnak ható megnevezést; Én sem kaptam fel a fejem a Lord Loften megszólítás hallatán hónapokig, az én tompaságom azonban elkönyvelték a húgom, majd anyám halálának következményének.
„Nehéz elveszíteni egy testvért...” - mondták a bölcsek hátam mögött, akik gyengeségnek rótták fel érzelmeim - „Főleg egy ikret.”
Mit ne mondjak, igazunk volt. Nehezen éltem meg Reese elvesztését, de még nehezebben a saját önzésem akkor, mikor magamra öltöttem a ruháit. Úgy éreztem elárulom őt, hisz Ő soha nem engedte volna meg, hogy hasonlót cselekedjek - csak reméltem, hogy hét év alatt a túlvilágról képes volt megbocsájtani.
Biccentéssel fogadtam el a felkínált helyet és foglaltam helyet a vörös asszonnyal szemben, viszont mikor válaszra nyitottam volna a szám, bennem maradt a szó. Eddigi bizonyosságom ügyem igazáról akkor szertefoszlott, mikor a főnemes szemeibe néztem, fokozatosan gondolva át azt, hogy nem e csak egyszerű pofátlanság e kérésem. Mint mondtam, nem voltam én Rodrik, nekem nem volt annyi vér a pucámban, mint tanácsadómnak, hogy kötekedjek a nálam magasabbak szavával; Ráadásul nőként engem egész gyermekkoromban alázatosságra neveltek, a körülöttem történő dolgok teljes elfogadására és nem arra, hogy úrhoz méltón küzdjek. Meg kellett ellentmondásos gondolataimmal birkóznom, ha másért nem, hát azért mert ennyivel igazán tartoztam az embereimnek.
- Tudom, hogy nem hívatott hölgyem… - szólaltam meg végül, bocsánatkérő hangnemben. - ...de úgy hiszem a mostani a legalkalmasabb alkalom arra, hogy beszéljek önnel. Mint biztosan tudja a birtokaim határa közel vannak Berith-hez: nem ritka, hogy onnan áttört banditákat kell bitóra küldenem. Most még kezelhető, nem is okoznak többet alkalmi fejfájásnál, de attól tartok ez nem mindig lesz majd így; Szeretném megújítani a családom hűségesküjét, védelmi vonal kiépítését kérni a határainkra. Természetesen nem kérem azonnal a megvalósítását, hisz az amiért itt vagyunk az sokkal fontosabb… De gondolom megérti ha szeretnék a jövővel kapcsolatban óvintézkedéseket tenni, még ha pofátlan árnyat is vet rám kérésem.
Beszéd közben enyhén előredőltem, próbáltam tekintetem nem elszakítani a nőétől és a határozottság álcáját fenntartani. Hogy sikerült e, azt nem tudhattam, nem láttam magam kívülről; mindenesetre múltbéli tapasztalataim azt súgták, hogy most érkezett el a pillanat, hogy válasz helyett egyszerűen elhessegetnek. |
Gondterhelten ültem a sátorban. Az ezüst-fekete anyag időnként behorpadt, majd kiegyenesedett engedve a szél játékának. A fából készült asztalon most is kiterülve várt a térkép, a rajta felsorakoztatott bábuk pedig színeikkel jelezték a szövetségesek és az esetleges ellenlábasok helyét a vidéken. Akadt még néhány kérdőjel a tervben, és hiába a napról-napra duzzadó sereg, még mindig nem voltunk elegen az érdemi lépések megtételéhez. A Sagramourok nem vettek bennünket komolyan; Annyira nem, hogy még egyetlen követet sem küldtek hozzánk azért, hogy kitudja a szándékainkat.
Akitől a legnagyobb segítséget reméltem, még csak arra sem méltatott, hogy segítségkérő soraimra elutasító választ küldjön. Amikor utoljára láttam az unokafivéremet még mindketten gyermekek voltunk, azóta pedig hosszú esztendők teltek el, amely alatt a húga kezét végül ellenségünk sarjának ígérte. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a futár beszámolt a keserű kimenetelű találkozásról. Átkozott, a gondolattal egy időben toltam félre a sakálfejes bábút, és vettem ujjaim közé helyette egy másikat.
Az étel, amelyet ebéd gyanánt hozott számomra egy szolgáló érintetlenül pihent az asztal sarkán, a kísérőként szánt borral együtt. Tiszta fejjel kellett gondolkodnom, az ételt pedig egyáltalán nem kívántam. Szokatlan volt az ilyesmi tőlem, hiszen harcosként gyakorta olyan hevességgel gyűrtem le a torkomon az ételt, mint bármelyik férfi tenné. A száműzetésben elszoktam már az úri hölgytől elvárt illemtől.
- Lord Loften – lustán emeltem tekintetem a bábokról a sátor bejáratán éppen belépő fiatal földesúrra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden ősét hiány nélkül meg tudtam volna nevezni, de tudván azt, hogy a szükség órájában sem feledkeztek meg a családomnak tett hűségesküről, értékes szövetségesként tartottam számon a Farkaserdő minden katonáját. – Rég nem szólítottak már Ladynek, olyan idegenül csendül ez a szó – rándult meg a szám sarka, miközben felálltam párnázott székemből, hogy elegáns mozdulattal helyet kínáljak Reese Loften számára az asztalomnál. Illendőségből.
Lovagláshoz öltöztem. Alig egy órája tértem vissza a reggeli őrjárat élén; Ahhoz, hogy hűséget várjak el az embereinktől az kellett, hogy bizonyítsam számukra, hogy kiveszem a részem a munkából. Bár az is igaz, hogy énem egy önző része reménykedett abban, hogy ismét sikerült meglelni a driádot, akit Simonnal láttunk az erdőben nem is olyan rég. Bajjóslatú hangja még mindig a fülemben csengett, de akárhányszor forgattam át a szavait a nyelvemen, nem találtam értelmet számukra. Nem tudtam mire vélni. Barna nadrágot viseltem, testhez álló inggel és fűzővel, ezekre vörös bársonyból varrt kabátot húztam, aminek hossza egészen leért a térdhajlatomig. Hajam fonatok kacskaringós egyvelegeként, de kócosan terült el a vállamon. Sosem kencéztem magam, mert nem számított, hogy hogyan nézek ki. Most sem zavart, hogy Lord Loften így lát, de jobbnak láttam begombolni a kabátom gombjait.
- Miben lehetek a szolgálatára, Reese Loften? – kérdeztem megvárva, míg a fiú helyet foglal, s csak aztán ültem le magam is. Nem emlékeztem rá, hogy hívattam volna, így csak abban reménykedtem, hogy nem az öcsém hozott megint indokolatlanul szégyent a nevünkre. Egyszer megfojtom azt a kölyköt! |
Már napok óta esedékes lett volna a találkozom az Aldayr-ház fejével, eddig azonban minden egyes alkalommal mikor esélyem akadt volna felemelni hangom saját ügyem érdekében, akkor vagy az Ő vagy az én embereimnek akadt olyan halaszthatatlan gondja amiről azonnal gondoskodni kellett. Megértettem én hogy idegen volt nekik az egész szituáció amibe belecsöppentek… megértettem én mindent, de sajátjaim igazán terhelhették volna panaszaikkal néha napján Rodrikot is, mint kinevezett tanácsadóm. Ő talán még jobb is volt az emberek kételyeinek eloszlatásában, mint én - elvégre jó magam is tőle tanultam azt a keveset, amit a Lordságról tudni véltem.
Arra viszont nem Rodrik készített fel, hogy egyszer visszatérnek az Aldayrok. Arra, hogy egy a korona elleni szövetségre lépek bárkivel is, még saját magam sem számítottam, nem hogy házunk népe; Megértettem katonáim feszültségnek okát, de nekik pedig meg kellett érteniük, hogy nem fordíthattam hátat a nyakamba szakadt örökségnek. A Loftenek mindig is Őket, az Aldayrokat szolgálták s büszkén vonultak hadba uraik oldalán. Soha nem volt ez másként, s míg én élek nem is lesz, hisz nem eshetett miattam családom becsületén csorba. Ennyivel tartoztam saját magamnak és rokonaim emlékének.
Akárhányszor főnemesi ház fejét emlegettem, gondolataimon kívül mindenhol máshol Griffith Aldayrt neveztem meg. Nem akartam a fiút nevetség tárgyává tenni azzal, hogy embereim előtt családfőként nővérét, Grisseldist és nem őt bélyegezem meg. A férfiak olyanok voltak mint a farkasok: csak olyannak hódoltak be, aki erősebbnek tűnt náluk, s ha látták, hogy én, az erőskezű Reese is fejet hajtok az Aldayr fiú előtt, nem tehettek mást, mint elgondolkoztak azon, hogy van valami a kamaszban amit ők nem látnak.
Embereim előtt ugyan tisztelettel beszéltem róla, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy nem láttam még a potenciát a fiúban. Volt ideje még meglepetést okozni, hét évvel ezelőtt jó magam is feleségnek készültem és nem egy sereg élére… de nekem nem volt hét évem megvárni, míg Griffith képes lesz döntést hozni arról, mennyit is ér neki néhány farkaserdei nehézlovas és uruknak hűségesküje.
Ugyan papíron Loftenék nem szűntek meg az Aldayrok hűbéresei lenni, a világ mióta ükapáink aláfirkantottak egy díszes iratot fenekestül megváltozott. Tisztes ajánlatnak tűnt feltétlen szolgálatainkért az a csekély védelem amit kértem volna; Reesenek örököse se volt ráadásul, így halálom után birtokaim a főnemesi család kezére szálltak volna… Logikus lépésnek tűnt számomra, ha egy úr, vagy úrnő eljövendő birtokainak védelmére segít.
Dél volt, kopaszra borotvált tarkómat sütötte az ég magaslatán lévő nap. Kényelmes tempóban lépegettem az egyetlen sátor felé sajátjainkon kívül, amiről tudtam is kinek a tulajdonában áll. Mozgásomban már semmi nőies nem volt, épp olyan súlyos lépésekkel haladtam előre a porban, ahogy bármely katonaember tette volna aki a vállaira nehezedő páncél súlyához van hozzászokva. Addigra már végeztem a szokásos megbeszélésekkel és a pályán való gyakorlatozással (hét év után sem tudtam olyan kivételesen forgatni a kardot, mint Reese tette), ebédem helyett pedig úgy döntöttem épp ideje lesz felkeresni Lady Grisseldist.
Reméltem hogy a papnő nem orrol meg rám és haragítja rám az Isteneket hívatlan látogatásomért; Nem akartam egy hasonló apróság miatt a modortalan úrnak tűnni, de azt sem akartam, hogy egyszerűen feledésbe merüljön az igényem és csak legyintve kerüljön le az asztalról témám. Határozottan léptem át a sátora kapuján, de álltam meg a bejáratától nem messze. Bármi is volt az amiben megzavartam a nőt, nem voltam rest olyan hangerővel megkaparni torkom, hogy mindenképpen észrevegyen… Elvégre nem Eira voltam, aki maga várta volna meg, míg hűbérura megkeresi, hanem Reese, aki maga ment elébe minden jónak és bajnak egyaránt.
- Lady Grisseldis. - hajoltam meg katonásan. - Egy szóra zavarhatnám? |
Mindenki fél a Haláltól. Vannak napok, amikor a fekete szárnyak ölelése az én lelkemben is reszketést kelt. Rendszerint éjjel tört rám az érzés. Alattomosan. A semmiből. Olyankor csak ülök az ágyamban, felhúzott térdekkel, amelyken megtámasztom az államat, és hallgatom a puha éjjeli neszeket, miközben azon gondolkodom, mi maradna utánam, ha most véget érne. Egy megtört és meggyötört ház leszármazottja voltam, egy félig beteljesített esküvel; Hiszen már hazahoztam Griffith-t Aglanirba! A családi bosszún kívül nem volt másom, csak néhány emléktárgy, ami többet jelent nekem, mint amit valaha bárkinek is fog. Ujjaim nem hagytak nyomot a történelem vásznán, és nem volt gyermekem sem, akiben éppen úgy ott keringet volna az én vérem, mint az apjáé. Elhivatott voltam választott utam irányában, és rendíthetetlenül hittem abban, hogy az Istenek nem hagynak majd cserben, de néha nap a Mi lenne ha? és a Mi lett volna ha? makacs kérdései még egy papnőt is utolérhetnek.
- Úgy hiszem, embernek lenni a mai világban sokkal inkább előny, mint hátrány – mondtam egyszerűen, de nem kívántam tovább fejtegetni ezen álláspontom miben létét. Már így is eleget beszéltem.
A félelem, hogy az öcsém nem váltja majd be a hozzá fűzött reményeket, damaszkuszi kardként lebegett a fejem felett. Talán átkoznom kellett volna magam azért, mert ilyen könnyedén adtam ki magamból ezen titkaimat, de olyan régen hallgattam már róluk, hogy most, amikor úgy éreztem van egy ember, aki megérthetne engem, képtelenségnek tűnt hallgatnom. Tudtam, hogy Simon nem él vissza a bizalmammal, ha pedig mégis, a kardom nem hagyott volna cserben, ha meg kell torolnom az árulását.
- Az Istenek szóljanak belőled – bólintottam végül, kissé talán lemondóbban, mint ahogyan azt egy hadvezér tehetné. Elég régen voltam már irányító a testvérem döntései felett ahhoz, hogy észre se vegyem, hogy talán én magam okozom a legnagyobb ellenállást, és voltaképpen ebben a vakságban gyökeredzik kétségbeejtő helyzetünk. Eldöntöttem, hogy Griffith túl fiatal irányítani, és nem hagytam kibontakozni.
Titán békésen legelészni kezdett a patakparton, miután megszabadult a súlyomtól. A tisztás, amelyen a vékony ér futott keresztül egészen olyan volt, mint amilyet gyermekeknek szánt képeskönyvekbe szokás rajzolni, ha az ember meg akarja mutatni, hogyan is nézett ki a Tündérkirálynő lakhelye. Az erdő vadvirág, és föld illata megtöltötte a tüdőmet, ahogy mosolyogva megtorpantam a parton. Szinte el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű az erdő az év ezen szakában, és a hiányát soha nem éreztem még olyan mardosónak, mint akkor, amikor ott álltam az emlékek között bolyongva a víz mellett.
- Lehetetlen alak vagy, Simon Deerwood! – nevettem fel, amikor barátom kifejtette, hogy voltaképpen saját magának tartozik elszámolással az elmulasztott csókokért. Játszhattam volna a sértődöttet, amiért ismét nem vett engem komolyan, de e helyett arcomon csak egy elnéző mosoly olvadt szét, éppen elég huncutsággal fűszerezve ahhoz, hogy következő szavaim elérjék a kívánt hatást. – Elbújni mégis barátságosabb reváns volt, mint az első verzió, amiben rád akartam uszítani a kutyaidomár lányát; Bár nem ismerem az ízlésedet, talán Őt másodjára is megcsókoltad volna – csóváltam meg a fejem felidézvén gyermekkorunk másik rettegett alakját, akit mindketten szívesen elkerültünk. Talán mégiscsak sértettebbre sikerült a kijelentésem, mint ahogyan azt elsőként gondoltam.
Ténylegesen vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne lássam meg a felbukkanó tündeszerzetet. Törékeny arcát fátyolmód fogta közre a mohazöld, dús hajkoronája, amely még inkább kihangsúlyozta meghökkentő szépségét. Nádszál termete szinte egybeolvadt a fával, amelybe kapaszkodva minket figyelt átható, tiszta tekintettel. Volt valami vádló ebben a pillantásban. Érthetetlen.
Úgy nyújtottam ki felé a kezem, mintha esélyem volna valaha is elérni egy hozzá hasonló teremtést. Lépéseim tétován haladtak előre, miközben a mélyben gyökeredzett keserűség kemény béklyót kötött a lelkemre. Ehhez hasonló kegyetlen gyászt még sosem éreztem; akkor sem, amikor atyám megtért.
A tünemény, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tűnt el a szemünk elől. Csalódottan szegtem le az államat; A kezem, amelyet imént még a lény felé nyújtottam, most ökölbe szorítva feszült rá a mellkasomra. A hang volt, amely végül magához térített a korábbi látvány okozta kábulatból, az a delejező suttogás, amely mégis úgy hatolt át az erdő neszein, mintha valaki ágyút dörgetett volna a rengetegben.
- Kit tér vissza? – kérdeztem, amikor felocsúdva az első döbbenetből végül megleltem a saját hangomat; egésze eddig gombócba gyűrődve feszítette a torkomat. Hiába a kérdés, egyértelmű választ nem kaphattam rá. A driád könnyedén szelte át a patakot, puha lépései egyetlen csepp vizet sem vertek fel a nyomán. Úgy ért a közelembe, hogy szint fel sem tűnt, milyen sebesen haladt. Gyönyörűséges!
Megkerültük egymást, végig egymás szemébe nézve, mintha egy láthatatlan kapocs húzódna kettőnk között. Miközben beszélt, a külvilág megszűnt létezni körülöttünk. Lázasan törtem a fejem, hogy mire gondolhat. Tekintetem tétován követte a folyót, az irányt, amely hegyekből indult, és a tengerbe torkollott. Ajkaim többször is elnyíltak egymástól, meg nem született szavakat formálva a tünemény felé; csak a jól ismert gombóc feszítette ismét a torkomat, ahogy ibolyakék szemem a tündért cirógatta.
Könnyedén libbent el mellettem, miközben a harag hangjának hívásáról beszélt, és a keselyűk hadának felbukkanásáról; Volt valami baljóslatú az egészben, a felbukkanásában, a mondandójában. Könnyű anyagú ruhája meglibbent, ahogy hirtelen Simon mellett termett, ezúttal az én kezemet kényszerítve arra, hogy a kardom markolatára fonódjék. Magam sem tudom, hogy képes lettem-e volna bántani, ha úgy ítélem meg, ártó szándékkal fordul barátom felé. Nem kellett ezen gondolkodnom.
- Várj! Kérlek, várj! – indultam meg a nyomában. – Ki jön el? Miféle árat kell fizetnünk? Kérlek! – kiáltottam utána hasztalanul; Tünékeny nőalak végül egybeolvadt a fával, amely mögül nem rég előlépett. Hosszú másodpercekig néztem utána, lépés mozdulatába dermedt végtagokkal. Csalódott voltam.
- Elment – leheltem szint alig hallhatóan. Ibolyakék szemeim hitetlen fénye úgy állapodott meg végül a férfin, mintha azon is meglepődtem volna, hogy ott van. Az éteri teremtmény egy pillanatra megfeledkeztetett jelenlétéről, de végül megnyugvást jelentett megkapaszkodni az ismerős vonásokban. Szólni akartam, de Simon bosszús hangja végül a torkomra forrasztotta a kérdések sorát.
- Hamarosan sötét lesz! Jobb lesz visszamenni a táborba – mondtam végül egészen szárazon, miközben magam is megkerültem a lovakat, hogy felvágjam magam Titán nyergébe. Sok mindent át kellett gondolnom, és úgy hiszem, ezzel gyermekkori barátom is így lehetett. Ha csak nem volt muszáj, visszafelé nem sokat szóltunk egymáshoz. A tábor kapujában az őrszemek azzal fogadtak, hogy az öcsém immáron visszaért, így figyelő szemekhez mért óvatossággal köszöntem el Simon Deerwoodtól, hogy megkeressem a fivéremet.
LEZÁRT KÖR! |
– A folyó ki akar törni a medréből. – szólt a tündelány szomorkás, halk hangon. A patak túlsó partja mentén térdelt a kristálytiszta víz fölé, nem közvetlenül velünk szemben, hanem tisztes távolban. Egyik kezének karcsú ujjait a patak sodrásába mártotta, és még lesütött szemei is olyan kifejezők voltak, hogy átéreztem a fájdalmát, akármi is okozhatta azt.
– A föld beleremeg minden lépésükbe. Már aludni sem hagy minket. Eleinte halk dobogás volt, most már dübörgés. Nem hittem, hogy egyszer visszatér.
A kép sehogy sem akart összeállni a fejemben. Hallottam a lény szavait, de az összefüggést nem találtam, így inkább hallgattam. Döbbentem figyeltem, ahogy a tündealakot öltött teremtés lassan felegyenesedik, és finom ívű lábai a patak folyásába merülnek. Ilyen mély folyóvízen áthatolva egy ember hullámokat rugdosna és trampli módon szedné a lábait, de a driád könnyed lépteivel úgy sétált át a túlsó partra, mintha képes lenne a víz felszínén járni. Egyenesen Griselldis felé tartott, aki mellesleg közelebb állt hozzá, én pedig egész testemben megfeszülve kaptam a kardom markolatjához, pedig valójában eszem ágában sem volt fegyvert fogni erre a fenséges teremtményre. A legkevésbé sem tűnt alattomosnak.
– Követtem a morajlást odáig, ahol a folyó kanyart vájt a ligetbe, s ott keselyűket láttam gyülekezni. – folytatta. Földöntúli szépsége ellenére szörnyen fáradtnak tűnt.
Zavartan kapkodtam a tekintetem kettejük közt, és igyekeztem megfejteni a driád szavait. A találkozás kezdete óta először értettem, mégis mire gondolhat: a legendákból ismert kanyarulatra, ahol a rengeteg keleti határául szolgáló ér nagyrészt egyenes útja hirtelen éles kanyart vesz, mintha csak Berith földjétől igyekezne messzebb folyni.
– Minél előbb el kell hallgattatni, de ez talán nem lesz elég. – mondta, és lemondóan lesütötte szemeit. Már azt hittem, nem szól többé, amikor hatalmas szemei ismét felnyíltak.
– Hisz’ ti nem ezért jöttetek ide. – jelentette ki, de hangsúlyából inkább lemondást hallottam ki, mint meglepetést. – Nem halljátok még a morajt; túlharsogja a harag, azt követitek hát.
A tündöklő drágakövek ezúttal felém fordultak, én pedig megkövülve álltam a csikó előtt, és lovaglókesztyűbe bújtatott öklöm az oldalamon viselt markolat köré feszült. Úgy folytatta felém az útját, mintha fogalma sem volna róla, miféle utálatos tárgy rejlik meg a kard hüvelyében. Arca szinte vonzotta a figyelmet, így képtelen voltam megfogadni Griselldis tanácsát; elvesztem a tekintetében.
Megállt előttem, és egyik tenyerét óvatosan az arcomra fektette, azonban a szemeiben nem láttam mást, csupán színtiszta, szívfacsaró bánatot. A szorításom enyhült a markolaton, mintha a tekintetéből áradó bánat az én erőmet is felemésztette volna. A tapintása olyan gyengéd és puha volt, hogy nem tőle tartottam, de inkább attól, hogy a kétnapos borosta még felsérti a bőrét.
– De milyen áron? – kérdezte halkan egy kis idő múltán, és ettől kezdtem úgy érezni, hogy nem is saját magán szánakozik annyira. Szemöldökeim összeszaladtak zavaromban, de ő ezzel egyáltalán nem törődött: elengedett, és szemét lesütve elfordult felőlem, hogy meginduljon a fa felé, ahonnan jött.
Ha Griselldis meg is szólította, ő nem volt hajlandó többet mondani, így akkor sem vesződtem volna az utána kiabálással, ha a meglepetés nem forrasztja torkomra a szót. Még sokáig a távolodó alakját figyeltem, mielőtt a csikó kantárának szárát átemeltem volna a fején, hogy visszaszállhassak a nyeregbe. A driád értelmetlen, de érezhetően baljós szavai egészen kiábrándítottak.
– A csoszogók kevesebbet beszélnek. – mormoltam bosszúsan, miközben a kengyelbe emeltem az egyik lábam. Igyekeztem úgy tenni, mint aki semmi hitelt nem ad a lény szavainak. Griselldisnek jelenleg nem vészmadarakra volt szüksége. |
Hogy féltem-e a haláltól? Nem kifejezés. Mindenki fél attól, amit nem ismer, és én nem ismertem a halált. Talán ha olyan erővel hiszek, amilyennel Griselldis, a válasz nem kívánt volna ekkora fejtörést. Teljesen meg tudtam érteni, hogy az Aldayrok elsőszülöttje miért fordult az Istenek felé – ha tudná, mennyire megértem! Azt kívántam, bár én is képes lettem volna ugyanerre, de mégsem engedtem meg magamnak. Egy dologban voltam biztos csupán: engem nem holmi láthatatlan őrszem kísért végig az utamon és tartott életben, hanem a kardom. Sosem tagadtam az istenek létezését, de régóta a hiszem, ha látom-elv híve voltam; továbbra is úgy tartottam, hogy az emberiség sötétben tapogatódzik csupán, amikor a választ keresi arra, mi jön az élet után. Egyesek hisznek abban, hogy az egész folytatódik egy másik világban, míg mások azt vallják, nem jelent mást, mint örök álomra szenderülést. Ez az elmélet mindig is vonzott. Békésen hangzik.
Tekintetem legjobb barátom arcára sodródott, és a megszokás azt súgta, hogy most azt kellene mondanom neki, amit hallani akar. Mindig, mindenkinek azt mondtam, amit hallani akart: apámnak, a parancsnoknak, Everardnak. De nem Griselldisnek. Neki az igazságot mondtam.
– De igen, félek. – ismertem be egy bólintással. – Egyszerű ember vagyok, Griselldis; sok mindentől félek, némelyiktől a halálnál is jobban. Nincs ebben semmi szégyenteljes. – tettem hozzá keskeny mosollyal és egy halvány vállvonással. Valami azt súgta, barátom erre még nem jött rá; mindig sokkal komolyabban vette magát a kelleténél. Ami azt illeti, talán szüksége is volt rá, ha nőként el akarta nyerni mások feltétlen tiszteletét. Az enyémet már rég elnyerte, de az elmúlt napokban úgy éreztem, még mindig falat emel maga köré.
A csikó elhúzódó műsorát barátom kárörvendő kacaja kísérte, ami egy idő után még az én elmormolt átkaimat is nevetésbe fullasztotta. Először fordult elő, hogy az öszvér engedetlensége mulattatott engem, de miután végre kitoporzékolta magát, végleg elvetettem az ötletet, miszerint titokban visszaviszem a kereskedőhöz és elcserélem egy valódi lóra. Már nem tartottam volna igényt egy másikra.
Barátom elkámpicsorodott hangjára felfigyelve vettem észre, hogy időközben megfékezte Titánt, így követtem a példáját. Teljes figyelmemmel fordultam felé, mert tudtam, hogy valami olyan terhen akar velem osztozni, ami ezidáig egyedül az ő lelkét nyomta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hír nem okozott volna csalódást, ha nem sejtettem volna már előzőleg Griselldis korábbi megjegyzéseiből; és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy alkalmatlan örökös gondolata engem nem feszélyezett. Egy dolog megszerezni a trónt, és megint más megtartani azt.
Ott ültem hát, félúton a háborúra készülődő tábor és az elkobozott otthonunk között, annak a csikónak a nyergében, amit egy olyan trónjelöltnek szántam, aki még sosem vezetett lovat csatába; eközben hallgattam a legjobb barátom, a hadvezér segélykérését. Gondosan meg kellett válogatnom a szavaimat.
– Griffith értelmes kölyök. Meg fogja érteni, hogy a végzetünket nem magunk választjuk. Meg kell értenie. – válaszoltam, és ekkor ébredtem rá, mennyire úgy hangzom, mint apám. Kíváncsi lettem volna, ez barátomat is annyira lehangolja-e, mint engem, de már nem volt visszaút, be kellett fejeznem. A tekintetemet elfordítva meredtem a levegőbe, hogy ne rá kelljen néznem, amikor a következőket mondom:
– Ha erre nem lesz képes, akkor arra kell rávenni, hogy legalább a látszatot fenntartsa.
Sarkamat a csikó oldalába nyomva késztettem őt lépésre. Griselldis pontosan tudhatta, mire gondolok, és valami azt súgta, nem én vagyok az első, akinek megfordult a fejében, hogy a gyeplő egyelőre ne a kölyök kezébe legyen nyomva. Amiről a nép nem tud, az nem fáj neki.
Azt hiszem, a csendes séta alatt talán lecsillapodtak a kedélyek, de talán csak a rengeteg békéje telepedett az elmémre. Gyerekként ezekben a fákban nem láttam mást, mint búvóhelyet vagy éppen holmi fiktív kaland szereplőit. Hihetetlen, fiatalon mennyi minden elkerüli az ember figyelmét: az időtlen idők óta ácsorgó fák, a békésen csordogáló patak vagy a tiszta levegő.
Miután megtörtem a csendet, Griselldis ugyanolyan baráti szellemben ütötte vissza a labdát, amivel felé dobtam azt, és ezen nem tudtam nem elmosolyodni. Az imént sem mint hadvezér, hanem mint bizalmas fordult felém tanácsért, és még mindig nem tudtam eldönteni, vajon azt adtam-e neki, amire szüksége volt. Talán nem erre a vigaszra számított. Nem erre az emberre.
Akárhogy is – nem voltunk már gyerekek, és ezt mindketten nagyon jól tudtuk.
A megjegyzésemre adott magyarázata új volt a számomra, elvégre akkoriban nem tudatosult bennem, pontosan miért is szúr ki velem ilyen csúnyán – ezek a csínyek ugyanis megszokottak voltak, szinte már hagyományosak, és általában nem a bosszú, de a saját szórakozásunk céljával nehezítették meg az egész birtok életét. Elmosolyodva emlékeztem vissza azokra az időkre, amikor még egy ilyen jelentéktelen dolog miatt kerestünk megtorlást. Én ekkortájt abban az életszakaszban voltam, amikor könnyedén elfelejtettem, hogy Gris voltaképpen egy lány, ő pedig épp ebből kifolyólag szellemi és fizikai szinten is jóval előrébb járt nálam.
– Megbocsátani? – kérdeztem vissza tettetett zavarral, és ő már sejthette, hogy a pillanat mindjárt szörnyet hal. – Magamnak nem bocsátok meg, amiért ilyen lehetőségeket szalasztottam el! – néztem az égre, és tenyerem a drámai túlzás erejével csattant a homlokomon. Őszintén szólva nem kellett tízévesnek lennem ahhoz, hogy próbára tegyem Griselldis türelmét és a barátságunk erejét.
A rejtélyes lény olyan természetességgel tündökölt a tisztás szélén, mintha nem is a semmiből tűnt volna elő az imént. Túlságosan le voltam nyűgözve a látványtól ahhoz, hogy cselekedjek – még pislantani sem mertem, nehogy a jelenség kámforrá váljon, mire felnyílik a szemem. Nem akartam tudni, látomással van-e dolgom, vagy ez maga a valóság, de amikor Griselldis szavai visszarántottak a földre, megbizonyosodtam róla.
– Te is látod? – kérdeztem hitetlenkedve, és ekkor vettem észre, hogy időközben megindult a tünde felé. A következő másodpercekben sikerült kijózanodnom annyira, hogy értelmezzem a szavait és ráeszméljek, mégis miféle teremtménnyel van dolgunk: egy driád volt az.
Egy örökkévalóságig tartott, mire óvatos mozdulataimmal leereszkedtem a csikó nyergéből, de az idegőrlő várakozás kifizetődött, mert csizmám talpa elég csendesen puffant a földön ahhoz, hogy egybeolvadjon a lombok zörgésének hangjával. A világért sem szerettem volna megzavarni ezt a tündéri teremtményt.
Griselldist épp annyira elbűvölhette a jelenség, mint engem: elduruzsolt egy költői kérdést, és megpróbált jelezni a driádnak, hátha megengedi, hogy megközelítsük. Erre az éteri szépségű tünde a terebélyes fatörzs mögé szökellve tűnt el a szemünk elől, én pedig kileheltem a lélegzetet, amit eddig visszatartottam. Az igézet hatása továbbra sem hagyott alább, és keserű csalódottság áradt szét bennem, amikor rájöttem, hogy talán soha életemben nem leszek újra szemtanúja ilyen gyönyörűségnek.
Talán Griselldis is a pillanatot gyászolta még, amikor egy, a hátunk mögül csilingelő hang hasított a csendbe. A mondat értelmét csak azután fogtam fel, hogy fejemet reflexből a szavak forrása felé kaptam, és feldolgoztam a meghökkentő közelségből elénk táruló látványt.
– A folyó ki akar törni a medréből. – szólt a tündelány szomorkás, halk hangon. A patak túlsó partja mentén térdelt a kristálytiszta víz fölé, nem közvetlenül velünk szemben, hanem tisztes távolban. Egyik kezének karcsú ujjait a patak sodrásába mártotta, és még lesütött szemei is oly |
Előtte való nap kaptuk rajta anyám komornáját, és az istállófiút, ahogy titokban csókot váltottak egymással a konyhában, és ahogyan az a gyermekeknél lenni szokott, a kíváncsiság arra sodort minket, hogy a titoktartás kötelezettsége mellett, de kipróbáljuk, hogy mi is annyira jó ebben. Semmi, ahogy Simon megállapította később, de volt valami izgalmas abban, ahogy a fiú néhány pillanat erejéig a száját az enyémre tapasztotta. Akkor és ott kijelentette, hogy soha többé nem tesz ilyet; ámbár nemcsak rám, hanem az összes nőre vonatkozóan.
- Gyermekek voltunk – jelentettem ki elrévedő tekintettel, majd mosolyogva a férfi felé biccentettem. – Megbocsátasz? – nem volt szokásom elnézést kérni a cselekedeteimért, de most tényleg komolyan gondoltam.
Amikor a csikó egyértelmű jelét adta annak, hogy társaságunk akadt, én magam is felegyenesedtem. A homlokomon a ráncok barázdákat szántottak, ahogy összeszűkített pillantással követtem az állat tekintetét. Megrökönyödve dermedtem bele a mozdulatba, ahogy ösztönszerűen a fegyverem után nyúltam. Driád, hasított belém a felismerés a félénk teremtményt figyelve, aki megállt a tisztás szélén.
- Ne nézz egyenest a szemébe, Simon – mondtam határozottan, de nem emelkedett hangszínnel, nehogy elijesszem a különleges jelenést. – Nem tudhatjuk, hogy nem próbál-e meg elcsábítani – tettem hozzá magyarázat gyanánt, hiszen eleget olvastam róluk ahhoz, hogy tudjam, szoktak ilyet csinálni. Ámbár emberformája volt, nem feledkezhettem meg arról, hogy könnyen meglehet, hogy veszedelmes; a driádok nem kedvelték a harcot, de a bomlottabban szívesen vetették ki hálójukat férfiakra.
- Abban a fában lehet az ereje – állapítottam meg, ahogy a törékeny alakot figyeltem, amely támaszként fektette tenyerét a fa törzsére. Mosolyogni támadt kedvem az efféle szépség láttán. – Láttál már valaha ilyen lenyűgöző teremtményt? – kérdeztem révetegen, bátortalanul előrenyújtva a tenyerem, jelzésként a lény számára, hogy nem kívánjuk bántani. Tettem felé egy lépést. Majd még egyet. |
 A Deerwood család sorsa egy időben pecsételődött meg az Aldayrokéval. A hűségük miatt kellett elszenvedniük minden terhet, amit az elmúlt bő húsz év helyezett a vállukra. Minden rosszat, amely ez idő alatt a barátommal történt, a magam bűnének fogtam fel, de nem tudtam, hogy hogyan kérjek értük bocsánatot anélkül, hogy gyengének látszódjak; Így hát makacsul összepréseltem a számat, és úgy szegeztem előre a tekintetem, mintha minden, ami elhangzott nem volna több egyszerű gyermekmesénél.
Éreztem az ereimben bűntetőn pulzáló mágia minden rezdülését, de mint ahogyan az elmúlt évtizedek minden áldott napján, most is erőszakosan fojtottam magamba a bűnös energiáit; Az erőm éppen úgy a létem értelmét képezte, mint a kard, amely most is hűségesen ott függött oldalamon, mégis, az utóbbival ellentétben, az elsőt nem szívesen használtam. Az egész szomorú históriánk ezzel kezdődött.
Az évek alatt magam is megkeseredtem egy kissé; Ha valaha élt is bennem egy cserfes, vidám kislány, akiből egykoron valódi úrnő vállhatott volna, mára már meghalt. Éppen úgy eltemettem a keménység álarca mögött, ahogyan Simon is tette a mosolygós kisfiúval, akinek nyomát attól kezdve kutattam a férfi vonásai mögött, hogy elsőként fogtunk kezet a visszatérésünket követően. Egy kicsit még zavarban voltam a közelében, mert hiába tudtam, hogy baráti érzéseink nem változtak, mindketten megváltoztunk.
- Elveted a sulykot, Simon Deerwood – vontam fel a szemöldököm, a szám szegletébe makacsul ott ragadó fél mosollyal. Annyi bizonyos, hogy a nagyképűségéből nem vesztett egy fikarcnyit sem, gondoltam, miközben ibolyaszín szemeim a körülményekhez megfelelően irányultak a férfi felé, aki remekül szórakozott meggondolatlanul kimondott elismerésemen. Azonban eszemben sem volt visszaszívni.
Titán nem zavartatta magát, amikor a csikó mellé ért; Egyetlen pillantásra sem méltatta a másik állatot.
Saját magam választottam a papságot, elég régen ahhoz, hogy elhivatottságomon akkor se essen csorba, ha a féltékenység aprócska kis tüskét bök a mellkasomba. A gondolat, hogy azon évek alatt, míg nem volt mellettem, Simon más hölgyeket tűntetett ki figyelmével, különös béklyót csavart gondolataim és érzelmeim köré. Talán valóban féltékeny voltam egy kissé, de nem a szerelem miatt; A zsoldos sokkal mélyebben ivódott bele szöveteimbe annál, mint ahogyan ezt bármi is leírhatná. Az esett rosszul, hogy minden egyes alkalommal szembesülnöm kell azzal, hogy mennyi mindenről lemaradtam.
Nem minden változott meg, csóváltam meg a fejem még mindig azon mulatva, hogy miféle isteni jókedv kellett ahhoz, hogy az Olwynok legifjabbjából lovagot faragjanak. Bárhogyan is, szent meggyőződéssel vettem tudomásul, hogy ha ilyen emberek állnak a király oldalán, hamar oda fog veszni.
- Soha jobban – nevettem nosztalgikus hangulatban, ahogy a régi emlékek sora felidéződött elmémben. Furcsamód, a száműzetésem alatt, ha visszagondoltam, egyik emlékfoszlány sem volt ennyire színes, vagy élettel teli; most, hogy egykori barátom az oldalamon poroszkált, ezek is megszépültek.
- Nem félsz tőle? – billentettem oldalra a fejem, résnyire szűkítve a szemeimet. Úgy festett, hogy a Halál nem olyasmi, ami hidegen érintené a katonát; ha nem ismertem volna ennyire, azt hiszem, akkor sem sokáig maradt volna titok előttem az, hogy volt már alkalma találkozni a nagy kaszással, és ha elérkezik az idő Ő is, akárcsak én jómagam, régi ismerőseként fogja üdvözölni a Halált. Bárcsak mindent elmondana!, gondoltam, de ahhoz túl sok makacsság szorult a kobakomba, hogy én magam kérdezzem ezekről a dolgokról. Vele ellentétben én bíztam az istenek gondviselő kezeiben. Hittem abban, hogy mindenre kapok éppen elég időt, és nemcsak megnyerem a ránk váró küzdelmet, de minden titokra fény derül, ami az elmúlt évtizedek összes kérdését megválaszolja majd. Az Istenek megsegítenek!
Újabb nevetés szakadt fel a mellkasomból, amikor a csikó csak némi dacot követően volt hajlandó engedelmeskedni Simon akaratának; Ahogy ügyködésüket figyeltem, a mellkasom megtelt valami melegséggel. Szinte ostobaságnak tűnt elrontani ezt a fajta jól eső érzést a feltett kérdéseimmel, de tudtam, ha visszatérünk a táborba, nem lesz alkalmunk kettesben beszélni – az emberek mindig figyelnek minket, s ha olyasmit hallanak, amely akár egyetlen szóval is az öcsém gyengeségét bizonyítja, beláthatatlan következményekkel járna; főleg azokkal szemében, akik nem bíztak bennünk igazán.
- Szerinted mennyi időnk van még? Jobb esetben is csak hetek – ráztam meg a fejem. Kesztyűbe bújtatott kezeim makacsul markoltak rá a kantárszárra, és rántották meg azt, pillanatnyi megállásra késztetve Titánt. A csatamén úgy hiszem felháborodott pillantásokkal sújtott volna, ha lehetőséget kap. – Griffith nem vesz engem komolyan, nincs olyan nap, amikor ne vetné a szememre mekkora balgaság volt hazajönnünk… Az embereim nem tisztelik, és ha teheti, elcsavarog. Nem akarja ezt az egészet. Csak egy zsarnoknak lát engem, aki megpróbálja ráerőltetni az akaratát – fakadtam ki, olyan lendülettel zúdítva a férfi nyakába a gondolataimat, mintha nem jelentené minden egyes szó az alkalmatlanságomat. Kötött az apámnak tett esküm; Megígértem neki, hogy méltó örökös állítok az Aldayr család élére, aki képes lesz visszaszerezni mindazt, amit a Sagramourok elvettek tőlünk. Azt tartott olyan sokáig életben, hogy egy napon visszatérhetek ide, az otthonomba, de az öcsém nem ide született; fogalma sem volt arról, hogy a becsületünkön túl mi mindenünk veszett még oda. Életemben először féltem az előttünk álló harctól, mert ha meg is nyerjük, meglehet, hogy hiába, sóhajtottam.
Nem lehetett visszaszívni, amit mondtam, és azzal sem próbálkoztam, hogy tompítsam az dolgok élét. Megbíztam Simon éleslátásában, és abban, hogy bármi is hangozzék el kettőnk között, nem kell attól félnem, hogy visszaél majd vele. Ha a csend közénk is telepedett, nem kellett tartanom az ítéletétől.
Hamarosan elértük a patakot. Sokáig nem hallatszott más, csak a két ló patájának ütemes dobogása, és az egyre közeledő csermely dallamos csörgedezése. Nem riasztott meg, hogy az erdő ezen részén a fák néma óriásként oly annyira az ég felé nyúltak, hogy több felé még az eget is eltakarták a lobok. Tetszett a természetes szitán átszűrődő fénysugarak buja játéka, ahogy megvilágította az ösvényt, ahol haladtunk. Mindent elöntött a földöntúli béke, mintha nem is léteznének a köztünk lebegő kimondatlan gondolatok. Már jó ideje elhagytunk a tábort, és tudtam, hamarosan vissza kell majd térnünk.
- Pontosan – válaszoltam játékos évődésére hasonló stílusban, miközben lecsusszantam az engedelmesen megtorpanó Titán hátáról. Nem vesződtem azzal, hogy kikössem az állatot, hiszen nem kellett attól tartanom, hogy kedve támadna elkóborolni. – Elég mélyen vagyunk, itt aztán senki sem hallja, ha segítségért kiáltasz – fűztem tovább a szavakat, miközben lehúzva kesztyűimet közelebb sétáltam a száguldó erecskéhez. A víz ragyogó volt, és tiszta. Szinte megbabonázva figyeltem, miközben Simon hangja ismét régi emlékek sorát idézte fel bennem. Elmosolyodtam. Bűnbánóan.
- Aznap haragudtam rád, azt akartam, hogy aggódj – rántottam meg a vállamat szelíden, miközben lehajoltam, hogy hosszú, vékony ujjaimmal megérintsem a hűs vizet. Bár nem néztem Simonra, nem kellett kételkednie abban, hogy igazad mondok. – Emlékszel? Ez azon a héten volt, amikor megcsókoltál az istálló mögött. Azt mondtad, hogy többé nem teszel ilyet… Engem pedig dühített – vörös hajam kiszabadult szálai függönyként takarták el arcomat, ahogy előrehajolva még mélyebbre dugtam a kezemet a patak vizében. Persze erős túlzás volt azt a bátortalan, gyermeki puszit csóknak nevezni, hiszen az egész nem volt több egy kísérletnél. Előtte való nap kaptuk rajta anyám komornájá |
Akár egy megriadt őzgida, a csikó hirtelen felkapta a fejét és mindkét fülét előre szegezte, mintha megneszelt volna valamit. Ebből rögtön tudtam, hogy megint rájött az ötperc; szorítottam a kantáron és vártam, mikor kezdődik a rodeó. A ló ezúttal megkímélt: hátracsapott fülekkel kezdett izgatott, de viszonylag szelíd toporzékolásba, én pedig nem győztem csitítani. Griselldis bizonyára jól szórakozhatott, de ahogy tekintetemet felemeltem, hogy metsző pillantást vessek felé, a távolban nem mindennapi jelenségre lettem figyelmes. A vonásaim kisimultak és szemeim elkerekedtek; meghökkent ábrázattal meredtem a barátom hátán túlra, a ló pedig váratlanul lecsillapodott, pedig tőlem ezúttal nem kapott utasítást.
A fák legkülső gyűrűjéből előbújva egy földöntúli teremtmény merészkedett a tisztás és az erdő határára. Szemei szikrázó drágakövekként tündököltek bronzszín arcán, és egyenesen minket figyelt velük, madárcsontú kezével félénken egy ezeréves fatörzset támasztva. Szólni szerettem volna, de a káprázatos látvány a torkomra forrasztotta a szót – úgy meredtem a fenséges alakra, mint akit révület ejtett foglyul, egészen addig, míg Griselldis serény hangja magára nem vonta a figyelmem. |
Igyekeztem olyan rövidre fogni a beszámolót, amennyire csak lehetett, mert ahogy Griselldis arca elfordult, éreztem, hogy a történetem szégyennel tölti el. Eszem ágában sem volt ömlengésbe kezdeni arról, hogy mennyire nem ezt érdemli; tudtam, milyen megalázó tud lenni, amikor az ember mindent elkövet, hogy palástolja az érzelmeit, és valaki kéretlen jószándékkal a pátyolgatásába kezd. Nőként Griselldis megengedhette volna magának, hogy a vállamra boruljon és könnyekben törjön ki, de hadvezérként nem. Szüksége volt az emberek elismerésére és bizalmára, így hiába nem akartam, hogy magát hibáztassa, amíg képtelen voltam újraírni a múltat, nem tehettem érte semmit. Puszta szavakkal nem, hisz’ aligha hinne nekem. Nagyjából húsz éve lehetett, hogy az udvar megkeserítette mindkettőnk életét, és mindössze húsz perce, hogy én mindezt az ő szemére hánytam.
Ennél maróbb döfést talán már csak tőrrel adhattam volna, és ezzel talán abban a pillanatban is tisztában lehettem, amikor az undok szavak az ajkamra jöttek – már magam sem tudom. Fiatalon sokáig gyászoltam az egykori életemet, és végig abban bíztam, hogy a bosszú végre elhozza majd a hőn áhított megnyugvást; észre sem vettem azonban, hogy a gyűlölet táplálta keserűség elburjánzott bennem, és apránként felemésztette azt a mosolygós fiút, akit Griselldis egykor ismert. Kíváncsi lettem volna, neki feltűnt-e már, és ha igen, vajon hiányolja?
Amikor apámhoz hasonlított engem, képtelen voltam visszafogni az arcomra szökő mosolyt. Két kezemen meg tudnám számolni, hosszú ismeretségünk során hány elismerő szóval illetett már, hiszen ezekkel úgy bánt, mintha adott darabszámú készlettel rendelkezne, amiből egy életen át kellett gazdálkodnia. Ezt egyáltalán nem bántam, hiszen ritkaságuk megsokszorozta azon pillanatok értékét, amikor mégis megajándékozta az embert egy dicsérettel. Ezúttal sem esett túlzásba, de mégis jócskán meglepett.
– Ne fogd vissza magad, Griselldis, úgy belejöttél. – ironizáltam vigyorogva. Nehéz lett volna nem kihasználni a helyzetet. Jobban belegondolva könnyen meglehet, hogy épp ezért spórolt a felém intézett bókokkal. – Csodálatos, legendás… – tettem úgy, mintha Griselldis szájába próbálnám adni a szavakat, amelyekkel sokkal pontosabban jellemezhetett volna engem, és remélhetőleg hamar leállított. Nem volt rám jellemző a fellengzés, de valójában a viccelődés sem – az ő társaságában mégis kedvem támadt ötévest játszani.
Időközben a csikót ismét Titán oldalára sürgettem, hogy Griselldishez beszélhessek, ne a hátához.
Hiába ismertem jól gyermekkori barátomat, nem mondanám, hogy erre a fogadtatásra számítottam, amikor befejeztem a történetet. Megütközve sandítottam a mellettem poroszkáló lovasra, és az arcát fürkészve próbáltam eldönteni, vajon komolyan beszél-e. A hangjából sütő közöny valóban hitelesen hatott, mintha épp a mondandója tartalmára szabták volna, ellentétben azzal a mesterséges merevséggel, amit korábban hallottam. Nem, a feszültségnek ezúttal nem volt nyoma sem a hangjában, sem az arcán; tökéletesen félvállról vette az egészet. Akár meg is sértődhettem volna, ha nem lett volna tíz évem a kudarc megemésztésére, és nem mulattatott volna olyan piszkosul a tény, hogy féltékeny. Griselldis Aldayr féltékeny. Én mondom, ezért megérte visszatérni.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy kimulassa magát a híren. Talán ha nem csak fámából ismerem a szóban forgó lovagot, én is Grisszel együtt hahotázhatnék, de sajnálatos módon halvány lila gőzöm sincs, milyen ember ez a Gildas Olwyn. Mindenesetre a kacaj (gúnyos éle ellenére) olyan derűsen hasított a rengeteg békés alapzajába, hogy az még nekem is mosolyt csalt az arcomra.
A régi emléket felidézve barátom azonnal tovább haladt a beszélgetés szálán, én pedig megkönnyebbültem a tudattól, hogy ezek az évek nem merültek teljesen feledésbe.
– Örülök, hogy jól szórakoztál. – feleltem gúnyosan, de látszott rajtam, hogy már nem neheztelek semmiért, amire rávett aznap. Ahogy azért sem, hogy… Nos, napestig sorolhatnám.
A hitéről tartott monológot éber figyelemmel hallgattam végig. Szerettem volna megérteni a nőt, akivé Griselldis vált, és tudni akartam, mi hajtja előre még egy olyan a kilátástalan helyzetben is, mint a miénk. Sok mindenből kiábrándított engem a katonaélet, és a hitem egy volt ezek közül; nem hittem a sorsban vagy a végzetben, csupán az egyénben és a kemény munkában.
– Hát jöjjön. – feleltem elszántan arra, amit a Halálról mondott. Jól látszott, hogy annak gondolatával nem ebben a röpke két percben barátkoztam össze ennyire. Épp elég időm volt rá. Magam is tisztában voltam az élet végességének tényével, de a gondolat más érzéssel töltött el engem, mint a nőt. Szemtelen óraként ketyegett a fejemben, hiszen én nem bíztam az istenek gondviselésében, így tartottam attól, mi lesz, ha kifutok az időből. Ha nem tudom befejezni, amit elkezdtem.
Szótlanul eredtem Griselldis nyomába a választott ösvényen, bár előtte fordulnom kellett párat a csikó tengelye körül, annak ugyanis más elképzelései voltak. Miután sikerült a megfelelő irányba terelnem, Griselldis egy olyan kérdést szegezett felém, ami váratlanul ért, mégis habozás nélkül feleltem, hiszen csupán egyetlen választ tartottam elképzelhetőnek.
– Állok rendelkezésére. – szóltam hivatalos hangnemben, akár egy zsoldos az urának. A barátias légkörben kirívó lehetett ez a feszes kijelentés, de nem volt titok, hogy az ügyünket nagyon is komolyan vettem.
– Igen fiatal még; adj neki időt. – foglaltam össze a véleményem, akár egy szerencsesütemény. Nem voltam hozzászokva, hogy egy feljebbvalóm egyáltalán kíváncsi legyen arra, mit gondolok, ezért igyekeztem nem visszaélni a szólásszabadságommal. Hiába álltunk olyan közel egymáshoz Griselldisszel, én változatlanul a vazallusa voltam, és ő ezzel szemlátomást alig törődött. Hálás voltam neki érte.
Még a szél sem zörgette a lombokat odafent, és egyetlen bokor sem csörrent a közelben; egyedül a közeli patak csordogálása hatolt át a rengeteg nehéz levegőjén. Tudtam értékelni a szótlan nyugalmat, így ahelyett, hogy megtörtem volna a csendet, tekintetemet az ég felé fordítva csodáltam meg a rég látott, monumentális fákat. Ágaik olyan sűrűn nőtték be az égboltot, hogy egyetlen fénypont sem bírta áttuszkolni magát a lombozat szitáján, az erdő mégsem borult teljes sötétségbe; megvolt a saját izzása, mintha a talaj magából ontotta volna a fényt.
Hamarosan elértük a patakot. Tudtam, hogy nincs sok időnk hátra; előbb-utóbb vissza kell majd térnünk a táborba. A csermely csobogásán és az én hangomon kívül semmi sem háborította az erdőre telepedett csendet.
– Azért hoztál ide, hogy megpróbálj belelökni? – évődtem, bár nem akartam ötleteket adni. A vállam felett kellett hátra pillantanom, ha Griselldisre akartam nézni, mivel a csikó időközben a saját útjára indult. Engedtem, hadd menjen, mert tudtam, hogy csak a szomját igyekszik csillapítani. Magam is szívesen fröcsköltem volna hűs vizet az arcomba, de nem bíztam a lóban annyira, hogy őrizetlenül hagyjam.
– Amikor legutóbb itt jártunk, a frászt hoztad rám. – emlékeztettem bosszúsan, és tekintetem a csikó patak fölé hajtott fejéről társam felé sodródott. Jól tudtam, hogy ő is emlékszik a napra, amikor felelőtlen kölykökként kiszöktünk a rengetegbe, és neki bújócskázhatnékja támadt. Természetesen nem tudott ellenállni a kísértésnek, és fél órán keresztül azt játszotta, hogy örökre elnyelte a rengeteg, én pedig égen-földön kerestem, de addig nem találtam, míg elő nem bújt – eleinte szörnyen örültem neki, aztán pedig szokás szerint összeverekedtünk. Reméltem, hogy a humorérzéke javult valamennyit az idők során.
Akár egy megriadt őzgida, a csikó hirtelen felkapta a fejét és mindkét fülét elő |
[56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megkopott, de határozott emlékeim voltak azokból az időkből, amikor még apám volt a vidék lordja; Jómagam már akkoriban sem szerettem, ha lányként bántak velem, és szívesebben töltöttem az időmet kutyák, és suhanc katonák között, minthogy mindenféle ének és táncleckéket vegyek csak azért, hogy egy napon elvarázsoljak velük valami finom úriembert, aki többet tud a selymek minőségéről, mint a fővárosi szajhák. Szerencsére atyám sem ragaszkodott ahhoz, hogy a lányából kisasszonyt neveltessék, s minthogy sokáig úgy festett, hogy nem lesz fiú örököse, családunk minden jövőjét az én kezembe fektette; Nem csoda hát, hogy modorom azonosult a velem együtt cseperedő gárdistákéhoz.
A Deerwood család sorsa egy időben pecsételődött meg az Aldayrokéval. A hűségük miatt kellett elszenvedniük minden terhet, amit az elmúlt bő húsz év helyezett a vállukra. Minden rosszat, amely ez idő alatt a barátommal történt, a magam bűnének fogtam fel, de nem tudtam, hogy hogyan kérjek értük bocsánatot anélkül, hogy gyengének látszódjak; Így hát makacsul összepréseltem a számat, és úgy szegeztem előre a tekintetem, mintha minden, ami elhangzott nem volna több egyszerű gyermekmesénél.