|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.21. 12:20 - |
A sátortábor tulajdonképpen nem más, mint az Aldayr-testvérek szállásterülete. Néhány tucat sátor helyezkedik el szétszórtan a táborban. Ezek közül szinte hivalkodóan magasodik ki egy ezüst selyemmel, és fekete bársonnyal borított építmény, amelyet vasszögekkel erősítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú rúdon zászlót lobogtat a szél. Az ébenszín anyag közepébe gondos kezek az Aldayr család címerállatát, az ezüst medvét hímezték. Griselldys és Griffith meg sem próbálják rejteni érkezésüket.
A csecsemők gügyögése, és az asszonyi kacagás helyett acélcsattogás, és a gyakorlatozó katonák ordítozása veri fel az alkalmi települést. Az egész tábor nem más, mint egy kaszárnya, ahol megfizetett szedett-vetett zsoldosok, és azok gyűltek össze, akik a Medve Lord emlékét tisztelve készen állnak arra, hogy akár vérrel is kivívják fia számára a megváltást. Éjszakánként, az Argona tiszteletére meggyújtott tábortüzek lágy fénnyel égnek, de az arany-skarlát lángnyelveknél véres történetek szítják a harci szellem parazsát. |
[56-37] [36-17] [16-1]
- Mit gondolsz a fivéremről? – tudakoltam szelíd hangon. – Készen állsz hűséget esküdni számára? – kék tekintetem őszinte érdeklődéssel állapodott meg a férfin, ha időközben mellém ért az ösvényen; Gondosan ügyeltem rá, hogy Titán egy kicsivel se mozogjon lendületesebben annál, mint amit a fiatal hátas még könnyedén követni tud. Már nem is tűnt olyan makrancosnak, mint az elején. |
A közöny a legjobb álca az érzelmek tökéletes elfedésére; Ha úgy teszel, mintha a múlt sérelmei nem fájnának, és a jövő kilátásai nem aggasztanának, az ellenségeid kevésbé ismerik ki a gyengepontjaidat. A sztoikus nyugalom, amelyet magamra öltöttem része volt az álarcomnak. Elrejtett. Olyan régen viseltem már magamon ezt a maszkot, hogy én sem tudtam, hogy pontosan hol ér véget a játék, és kezdődik el a valóság. Simon ugyan erősen kapargatta a felszínt, de még neki sem sikerült megtalálnia a hadvezér mögött megbúvó huncut kislányt, aki egykor csillogó szemmel várta a lehetetlent.
A száműzetésünk első éveiben sokszor láttam Őt magam előtt, ahogy boglyos pónik között bujkálva vár rám, hogy aztán együtt keveredjünk bele egy újabb, indokolatlanul veszélyes kalandba. Veszekedtünk, verekedtünk, kibékültünk, és a gyermekek betyárbecsületével álltunk ki egymásért a felnőttekkel szemben. Emlékszem, egy ízben atyám egyszer így szólt Ser Henry-hez; Meglásd barátom ezek ketten egyszer vagy megölik egymást, vagy összeházasodnak! Nem is tudom melyik volna rosszabb, nevetett fel öblös hangján, majd újabb kupa bor után kiáltott megünnepelvén a sikeres vadászatot. Az évek alatt azonban a képek megkoptak, a régi történetek elhalványultak, az arcok pedig összemosódtak egymással – csak most kezdett minden újra összeállni, és egységet alkotni.
Titán kényelmes ütemben haladt a fák között, olyan ügyesen szlalomozva a fák és az ágak tengerében, mintha az erdőbe született volna, nem pedig egy tenger menti síkság istállójába. A csikó vele ellentétben kissé lemaradt, makrancosan ellenszegülve Simon számára nem tetsző parancsainak. Újra mosolyogni támadt kedvem, ha belegondoltam, hogy mennyire hasonlít tulajdon öcsémre, aki maga sem szeret engedelmeskedni az én parancsaimnak. Szerencsére hamar sikerült vonásaimat megfegyelmeznem.
- Úgy? Szóval ünnepeltél? – kérdeztem felvont szemöldökkel, szúrós pillantást vetve a férfire a vállam felett. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a felsorolás pusztán bosszantásomra szolgál, de nem engedhettem el úgy a fülem mellett, mintha nem hallottam volna; Az illem azt kívánta, hogy legalább egy kicsit megsértődjek rajta. – Remélem, hogy kimulattad magad, mert most már itt vagyok – kacsintottam rá szenvtelen évődéssel. Az ajkaim szegletébe költöző félmosolynak esélye sem volt kiteljesedni. Államat leszegve, tekintetem ismét előre fordult, hogy ne kelljen szégyenkezve ránéznem.
- Senkinek sem volt könnyű – mondtam komoran, miközben kesztyűs kezemmel még inkább rámarkoltam Titán kantárának szárára. – Apád mindig is jól látta a helyzetünket, azt hiszem, ezt örökölted tőle, Simon – fűztem tovább a szavakat, végig sem gondolván, hogy ez voltaképpen felér egy dicsérettel; nem szoktam bőkezűen bánni az ilyesféle szavakkal, és mindig igyekeztem ezt egy gúnyos megjegyzéssel kiegyenlíteni. Ettől azonban most eltekintettem, helyette érdeklődve hallgattam a történetét; legalábbis azt a részét, amit hajlandó volt ilyen hosszú idő után az orromra kötni.
- Szóval beleszerettél a lord lányába? – kérdeztem könnyedén, hetyke mosollyal társítva a mondatot; hangom ellenben sem dorgálást, sem pedig gúnyt nem rejtett magában. Nem Simon volt az egyetlen katona, aki érzelmeket kezdett táplálni munkaadója felesége, leánya, vagy egyéb női családtagja iránt. Az ilyesmi gyakran megesik, de csak nagyon kivételes alkalmakkor hordozza magában a boldog befejezés lehetőségét. Már azelőtt tudtam, hogy végződött a történet, hogy a férfi tényleg elmesélte volna.
- Jobban jártál így, higgy nekem – mondtam sótlanul, mintha ezzel eltörölhetném az összes fájdalmát. – Egy idő után úgy is unalmassá vált volna a számodra… Úrilány – cöccentettem mindent megmagyarázva.
Sajnálkoznom kellett volna, de nem tettem; Sem szavakkal, sem pedig néma érzelmekkel. Önző gondolatok kavalkádja tört a fejemben, amelyek arról harsogtak, hogy nem így lett volna, most nem lenne velem – most, hogy visszatért, képtelenségnek tűnt, hogy ennyi évet kibírtam a barátsága nélkül.
- Gildas Olwynból lovag lett? – olyan hirtelen nevettem fel, hogy a közeli fákról riadtan reppentek fel a madarak. Emlékeimben csenevész kisfiú képe rajzolódott ki, irigylésre méltó vörös üstökkel, és legalább olyan szembetűnő hegyes állal. Gildas alig egy esztendővel volt idősebb tőlem; volt alkalmam találkozni vele, amikor édesapám még kívánatos vendég volt a főváros sziporkázó berkeiben. Nevetségesnek tűnt, hogy a hetvenkedő kisfiú végül komoly harcossá cseperedett az évtizedekben. – Azt hiszem, hogy ez az elmúlt évtizedek legnagyobb híre – heherésztem férfi-módra.
- Hogyne emlékeznék! Egy ilyen szép emléket nem lehet elfelejteni! – bólintottam, és ezzel visszatértem az elmúlt évtizedek alatt szokatlanná váló csicsergéshez. Clarice Evander fülei még sokáig remek témát biztosítottak a családi összejöveteleken, még a férje is gyakorta viccelődött vele, ha az asszonya nem volt jelen, vagy nem fenyegette az a veszély, hogy a tudomására jut az efféle tréfálkozás. – Nem aznap délután akartad megülni azt a bikát a csűrben? Olyan régen láttam olyan szép perecelést – idéztem tovább a nap további eseményeit évődő hangon, gondosan kifelejtve azon apró részletet, hogy voltaképpen én voltam a tánca farka az egésznek, mert én mondtam, hogy nem meri megtenni. Sok olyan történetet fel tudtam volna sorolni, amelyben én voltam a felbujtó, de a végén Simon járt rosszul. No, meg olyan is, amelyről jobb nem beszélni, rándult meg a szám sarka, ahogy felidéztem csetlő-botló gyermeki önmagunkat a szalmakazal mögött, fülig pirulva egy ártatlan puszitól.
- Azt mondtam, hogy apám elvesztette a hitét, amikor az anyám meghalt – emeltem fel a kezem, az elegáns mozdulattal visszaidézve korábbi szavaimat, amin úgy festett egykori barátom csak átszaladt. – Én viszont megtaláltam az enyémet. Az egyetlen dolog biztos az életben, azt pedig a Halál; Őt nem hívja senki, csak jön, és elvesz, amikor úgy érzi, hogy elérkezett az idő. Az, hogy tudom, bármikor eljöhet értem még erősebbé tesz – perdültek le ajkaimról a szavak annak ellenére könnyedén, hogy nem sok embert ismertem, aki megértené, miért is Argonát választottam a hitem védelmezőjének.
– A hitem az eszköz, amivel elérhetem a céljaimat… Nem várom, hogy megértsd miért lettem pap, és dobtam el magamtól annak lehetőségét, hogy egy napon családot alapítsak; Az én utam a küzdelem. Hiszem, hogy az Istenek mellettünk lesznek, amikor elérkezik az idő. Mindenki helyett imádkozom – szónokoltam, mint egy erkölcscsősz vallási fanatikus, bár tudtam magamról, hogy még én sem vagyok szent.
Időközben az út két felé ágazott. Titán ösztönösen felelt a mozdulatra, amellyel megállásra késztettem, miközben búzakék szemeim leplezetlen érdeklődéssel vizsgálták mind két ösvény tátogó száját. Bármennyire is régen jártam már a rengeteg ezen részén, valamiért pontosan emlékeztem merre visz a két út; az egyik egy erdei forráshoz, amely egyenesen a folyóig fut, míg a másik egy tisztáshoz, amin túl ott pihentek Vesna több ezer éves romjai. Nimrodel Silma elbeszéléséből tudtam, hogy a tündék éppen azon dolgoznak, hogy az egykori városukat régi fényébe hozzák. Nem vágytam a társaságukra.
- Nem vagy szomjas? – kérdeztem, és azzal a lendülettel megindítottam Titánt a néptelenebbnek gondolt ösvény felé. A fák erre felé sűrűbben nőttek, de már régen kinőttem a félős korszakomból; Volt idő, amikor gyomrom megremegett a tisztelettől, ahogy ezekre az évszázados fákra tekintettem – a tiszteletem megmaradt, de a remegés már nem volt a régi. Hamarosan, ha újra minden a miénk lesz…
- Mit gondolsz a fivéremről? – tudakoltam szelíd hangon. – Készen állsz hűs |
– Csak utánad! – udvariaskodtam meghajtott fejjel és egy széles kézmozdulattal, ezzel tudatva vele, hogy Őfelségére bízom a választást. Áthelyeződő súlypontom hatására a csikó eközben arrébb lépdelt. |
Némán hallgattam Griselldis történetét, amelyet számomra feltűnő közönnyel foglalt szavakba. A csikó elmaradozott, így régi jóbarátom vonásai helyett csupán a tarkójára nyílt rálátásom, az pedig legalább olyan kifejezéstelen maradt, mint a hangja. Távollétem első hónapjaiban egyre csak találgattam, vajon hol lehet és mit csinálhat. Begyűjtötték és tömlöcbe vetették? Busás áron feleségül adták egy úrhoz, hogy cserébe eldobhassa a saját nevét? Fogalmam sem lehetett, így a továbbiakban már csak szabadulni próbáltam a képtől, ami akkor égett az emlékezetembe, amikor a királyi küldöttség megérkezett a távirattal.
A visszatértem előtt ismét azt fejtegettem, milyen életet élhetett. Olyat, amitől ökölbe szorulna a keze, ha kérdezném, vagy olyat, amire viszonylag elégedetten tekintene vissza? Fogalmam sincs – változatlanul. Már tudtam, hogy nem vetették tömlöcbe és nem csináltak belőle hozományt, de úgy tűnik, egyelőre be kellett érnem ennyivel.
Egy sor csendes ügetés után kérdésére a csikóval szinkronban cselekedtem: ő a füleit fordította a hang irányába, én pedig az államat emeltem meg. Ha nem teszem, szégyenszemre faág általi halált halhattam volna, és ha az nem visz el, Anonymus talán visszafordul még toporzékolni rajtam egyet, hogy biztosra menjen. A halállal szemben nem volt különösebb ellenérzésem, de a megaláztatás, az már más.
Az ösvény fokozatosan kiszélesedett, így csizmám sarka a ló oldalához szorulva noszogatta őt arra, hogy életjelet adjon magáról és beérje Titánt. Az utasítást persze csak a szokásos hadakozást követően volt hajlandó teljesíteni, de ahogy mindig, végül beadta a derekát.
– Utazgattam, piknikeztem, pipáztam… Ünnepeltem, hogy végre megszabadultam tőled. – válaszoltam, miközben homlokráncolva billentettem a fejem előre, és a mondatvégi hangsúlyt úgy vittem fel, mintha a felsorolás még nem ért volna véget. Amennyiben a várt hatást keltettem, halkan elrötyögtem rajta magamban. Természetesen nem állt szándékomban ingyen adni az orromról tett megjegyzéseit.
Ezután komolyra fordítottam a szót; ez az arcomon is meglátszott, de kisimuló vonásaim inkább belenyugvást üzentek meg, mintsem levertséget.
– Eleinte nehéz volt. Gyerekként. – ismertem be apró bólintással, mielőtt kigondoltam volna, hogyan részletezzem. Jól tudtam, hogy Griselldis a sajátomnál jóval kilátástalanabb helyzetből tornázta fel magát oda, ahol most tartott, és ezért végtelenül tiszteltem. – De apám megérttette velem, hogy az idő nem vár senkire, és be kell fejeznem, amit elkezdtem. Úgyhogy befejeztem: megtanultam harcolni, tényleg harcolni, és azóta másból sem állok ki. – vontam vállat. Akárki, aki tisztában volt a „fizetett” és a „katona” szavak jelentésével, kikövetkeztethette a részleteket, csupán egy adag józan paraszti észre volt szüksége hozzá. Hihetetlen, de valóban el tud repülni húsz év az ember feje felett úgy, hogy valójában minden egyes napja az azelőtti részlethű ismétlése. Főképp, ha nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki. – A leghosszabb időt Lord Everard zsoldjában töltöttem, mert ez fizetett és látott el a legjobban. A családjaink közös történelme miatt ráadásul kiemelt figyelemben részesültem. – tettem hozzá. Hogy pontosan miért hagytam ott a várat, azt inkább nem kötöttem volna Griselldis orrára, de ő megérezhette a vonakodásomat, mert azonnal rákérdezett. Felért egy nyíllal a térdbe.
– Nos, említett taranisi uraságnak volt egy lánya. – tettem hozzá sokat sejtetően, mintha csak az iménti mondatot folytattam volna. Magamat is megleptem a nyíltsággal, amellyel ilyen könnyedén egy kívülálló elé vetettem a történetet, de úgy éreztem, tartozom ennyivel régi jóbarátomnak.
Az egészben az volt a nevetséges, hogy nem a bennem égő zabolázhatatlan szenvedélyről voltam híres, hiszen azt rendszerint kioltotta a természetemben lappangó józan ész és önfegyelem. Mégis volt egyszer valaki, akinek ironikus módon épp akkor engedtem, hogy kijátssza a szabályaimat, amikor az a legkevésbé volt alkalmas.
– Komolyan gondoltam. Nem tudom, kinek képzeltem magam, de nagyon is komolyan gondoltam. Az apjának viszont meggyőződése volt, hogy csupán kihasználom a jóindulatát és a lányán keresztül próbálok meg a családjába férkőzni. Hiába ismerte jól apámat, az átkából azért még nem kért, így eltanácsolt. Egy ideig azt hittem, megnyerhetem. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni, ezért már csak abban bíztam, hogy valamivel talán lemoshatom a nevemről a megvetését. Aztán egy tavaszi reggelen azt csiripelték a madarak, hogy feleségül adta őt egy nemeshez, és... Itt a vége, fuss el véle. – összegeztem cinikus közönnyel.
Ylaine talányos nő volt, bár az esze élével nem kenyérre kent, inkább vágott – nem túl mélyen, csupán addig karcolta a felszínt, míg azt az illem engedte, és olyan mértékű bájjal csinálta, amivel csak egy nő képes elbírni. Az önhitt háznép figyelmét nem keltette fel csendes tiltakozása, de az enyémet igen. Egy közös titok őrzőivé váltunk, ő mégis elérhetetlennek tűnt, még akkor is, amikor riasztóan közel volt. Talán jobb is, hogy sosem ismertem meg igazán; jobban belegondolva csapnivaló feleségalapanyag volt, de akkoriban én haladéktalanul elvettem volna, ha tehetem. Már a legelején olyan érzést keltett bennem, mintha a kérőjétől kezdve a pohárnokig mindenki mást az alvilágra kívánna a teremben, szerény személyemen kívül. Van valami megtisztelő abban, ha valaki kollektív megvetésben részesíti a világ teljes lakosságát, de velünk valamiért mégis kivételt tesz. Talán ezért jöttünk ki olyan jól Griselldisszel; mindketten ebben a kölcsönös megtiszteltetésben részesítettük egymást.
– Pontosan úgy, ahogy mindig is tették és mindig is tenni fogják. – válaszoltam a kérdésére a hírek alapján, amik a fél birodalmat átszelő utam során jutottak el hozzám. – Ha nem csal az emlékezetem, az udvari főtanácsos fivére, Ser Gildas Olwyn a címvédő. Hogy idén megvédi-e a címét, az egyelőre kérdéses. – tájékoztattam, bár már régóta nem hozott lázba ez a mostoha témakör, csupán az érdeklődést szerettem volna kielégíteni. Sok mindenről értesül az ember, amikor a birodalom minden tájékáról érkezett katonák sokasága veszi körbe.
– Emlékszem a tornáitokra. – méláztam az ösvényre meredve, és elmosolyodtam egy felderengő emléken. – Mindig valami málnás üdítővel tömtek minket, én meg egyszer összekevertem a vörösborral, emlékszel? Volt ott egy tündelány, aki nagyon felkeltette az érdeklődésemet, ezért megkérdeztem Ser Evander feleségét, hogy mondják tündéül, hogy „szeretlek”. – idéztem fel szélesedő mosollyal, és engedtem, hogy Griselldis maga emlékezzen vissza a történet ennél is kínosabb felére. Mint kiderült, Ser Evander felesége nem volt tünde, mire én megjegyeztem, hogy bocsásson meg, csupán a hatalmas füleiből vontam le a téves következtetést; valahogy a bor mámorában nem tűnt sértőnek, de apám akkora nyaklevest adott, hogy majd’ lefejeltem az asztalt. Ez csupán egy volt a rengeteg megszólalás és különböző kellemetlen csetlés-botlás közül, amiket aznap alkottam, de csak az akkor jelenlévők utólagos beszámolóiból volt róluk tudomásom.
– Az imént azt mondtad, hogy az istenek sosem hallgattak meg bennetek. – szóltam, hirtelen felvezetve a kérdést. – Miért döntöttél mégis úgy, hogy a szolgálatukba állsz? – érdeklődtem, majd előre szegeztem a pillantásom. – Szerinted mellettünk állnak?
Az út hirtelen elágazáshoz ért, így (egészen meglepő sikerrel) állásra késztettem a csikót, és Griselldisre néztem. Tudtam, hogy ismeri az utat, és azt is tudja, a rengeteg mely részébe vezetnek a kitaposott ösvények.
– Csak utánad! – udvariaskodtam meghajtott fejjel és egy széles kézmozdulattal, ezzel tudatva vele, |
Arcvonásaim megkeményedtek, kesztyűbebújtatott ujjaim pedig akaratlanul rándultak ökölbe. Szikrázó szemeim élesen állapodtak meg a férfin, miközben ajkaim penge vékonyra simultak. Óráknak tűnő másodpercekig nem szóltam semmit, pedig kérdése nyílvesszőként hatolt be a mellkasomba, eltalálva azt a megfagyott pontot a bal oldalon; azt hittem vérezni fog, de végül gondtalanul túlélte a támadást.
Aztán elszakítottam a szemeimet Simontól, hogy helyette magam elé nyújtott kezemet fürkésszem, ki behajlítva ujjaimat. Az ereimben futkosó mágia megérezvén a pillanatnyi haragot, kihasználni készült az alkalmat, hogy kiszökhessen. Éreztem, ahogy a tekergő energiafonál táncolt lejt az ujjaim között. Gyűlöltem. Mindenek ez volt az oka; a száműzetésnek, a kitaszítottként eltöltött éveknek, és ennek a beszélgetésnek.
- De, pontosan úgy gondoltad – bólintottam végül kiengedvén a tüdőmbe rekedt levegőt, de innentől egyetlen porcikámmal sem mutattam, hogy haragudnék. Úgy lendültem túl a dolgon, mintha nem képezett volna kettőnk között semmiféle feszültséget az imént. Arra azonban ügyeltem, hogy szemem kékje ne találjon olyan sűrűn vissza egykori barátom sötétbarnájához. Zavarba hozott bocsánatkérése.
De nem kevésbé lepett meg az sem, amikor végül elmondta, hogy kinek is szánja a makrancos csikót. Ismét mosolyogni támadt kedvem, s ha lehet, még nagyobb érdeklődéssel fordultam a fiatal állat felé. Szerettem az öcsémet a magam módján, de elegendő hasonlóságot véltem felfedezni közte és e között a teremtmény között ahhoz, hogy tudjam, jól megértik majd egymást. Mindkettejüknek sokat kell tanulnia még, gondoltam ellágyuló vonásokkal, szelíden kinyúlva a hátas felé, aki ismét eltáncolt előle.
- Ha kezesbárányt sikerül nevelned belőle, akkor talán Griffith öcsémmel is próbálkozhatnál – feleltem a megjegyzésére; kicsit sem aggódtam amiatt, hogy olyan ajándékot adna leendő urának, amely veszélyes lehet rá nézve, de attól igen, hogy a testvérem talán nem szolgál rá az efféle jóságra.
- Egyszerűen nem bírok vele – nem féltem tőle, hogy Simon átértékelné a családunk iránti hűségét attól, hogy megosztom vele aggodalmaimat, mégsem mertem okokat társítani ahhoz, hogy mit takar kijelentésem.
Ha elég közel állt hozzám, amikor a ló rólam való elnevezésével ugratott, akkor egyszerűen vállon vágtam, mint gyermekkorunkban, amikor valami olyasmit mondott, ami nekem kicsit sem tetszett. Ösztönösen cselekedtem, át sem gondolván a tényeket, hogy már mindketten régen elhagytuk a gyermekkort. Ha nem állt hozzám elég közel, egy szikrázó pillantással kellett beérni; de előbbihez, és utóbbihoz is hozzátársult a mozdulat, hogy dacosan felszegett állal, bosszúsan hátraseperjem a hajamat.
- Szenvtelen vagy Simon Deerwood, még a végén kénytelen leszek tovább görbíteni az orrodat – jelentettem ki ámbár sértettségemben ezúttal több volt a játék, mintsem a valódi harag. Még akkor is az ajkam szegletében ült a mosoly, amikor parancsot adtam Titán felkészítésére az állásoknál, nem kevés megrökönyödő pillantást váltva ki vele az embereim körében.
Titán nem volt különösen szép. Izmos, rövid nyaka végén széles kosfej lógott, amelyből szinte kivilágított fekte bogárszeme. Széles dongájú hátával, és méretes füleivel első pillantásra a szürke csődör nem nyűgözött le senkit, de amikor mozgásba lendült… Volt valami nemes abban, ahogy izmos patáit rugalmasan, döngve rakosgatta egymás után, magasan, peckesen emelve közben a térdeit. Csatatéren éppolyan szívós volt, mint a hétköznapokban, én pedig igazán ragaszkodtam hozzá.
- Óh, hogy az ma van? – kérdeztem vissza, mintha megfeledkezhettem volna olyan nagy eseményről, mint a Teremtésnapja. Hiába voltam gyermek még, tisztán emlékeztem arra, amikor apám udvarában hű lovagjainak egy egész sora gyakorolt arra, hogy a tornán elverhesse a többi töketlent. Ha sorsom nem úgy alakul, ahol alakul, talán én lettem volna az első nemes hölgy, aki kiköveteli magának a részvétel jogát; a száműzetésben azonban az ilyen apróságok átértékelődtek, és megkoptak a fejemben.
- Amíg anyám élt, meg – feleltem tömören, keményen előreszegezve a pillantásomat. – Volt, hogy megrendeztük a magunk tornáját, imádkoztunk az istenekhez, akik sosem hallgattak meg; Amikor anyám elment, azt hiszem apám átértékelte a vallását, annak sem különösen örült, hogy én magam papnak mentem – szokatlanul sok dolgot igyekeztem egyetlen mondatba sűríteni; Olyan sok dolog történt azóta, hogy elválltunk egymástól, hogy lehetetlenségnek tűnt úgy beszámolni róla, hogy ne maradjon ki semmi fontos. Nem voltam szomorú, mégcsak beletörődő sem, csak nem mutattam ki érzelmeket.
- Mivel töltötted az elmúlt bő’ húsz esztendőt, mármint, azon túl, hogy rám vártál? – tudakoltam, miközben elhajoltam egy leomló faág elől, mielőtt csúfosan arcon nem vágott volna figyelmetlenségemben. – Azt hittem, hogy házasulásod hírére érek majd haza, de még csak egy fattyút sem mutattál fel, hacsak nem rejtegeted a köpenyed alatt – szavaimban nem volt semmi vádló, és különösképpen bántónak sem szántam őket, pedig magam is tudtam, hogy mennyire nem egyszerű egy kegyvesztett család örökösének méltó feleséget találni; ámbár, ha nem hajszolta a vagyont, vagy a hírnevet, könnyen választhatott volna alsóbb körökből, inkább a szerelem, mint szokásjogán.
- Mondd csak, a Teremtésnapi tornát még most is megrendezik? – kérdeztem könnyedebb vizekre evezvén a társalgást. – Ki a mostani bajnok? – érdeklődtem csevegő hangon. |
Griselldis jól ismert tézise fanyar mosolyt csalt az arcomra.
– Húsz évet vártam rád, és te még mindig türelmetlennek tartasz? – kérdeztem annak ellenére, hogy tudtam, a beszélgetés ezzel más mederbe folyhat. Pont úgy, ahogy az életem az Aldayrok száműzetése után – villant át az agyamon, mielőtt észbe kaptam volna.
A kérdés keserű ízt hagyott a számban, és ekkor ébredtem rá, milyen vádlón, milyen önzőn is hangzott. Mindig úgy hittem, hogy sosem hibáztatnám Griselldist azért, ami a dinasztiával és ezáltal a saját családommal is történt – és tessék, ez a célzás mégis úgy jött az ajkamra, mintha egy részem valójában mindig is így gondolta volna. Mintha mélyen legbelül a mai napig őt is felelősnek tartottam volna minden veszteségért, ami bennünket ért, mintha árulásként éltem volna meg a két évtizeden át tartó csendet. Talán ez egykor így is volt, de ezt a világért sem ismertem volna be; az érzés mégis csak most tört felszínre, hogy az egykori örökös előttem állt, mint felnőtt nő.
Tekintetemet elfordítva emlékeztettem magamat: nem ő tehet róla. Már a visszatérése is emberen túli bátorságról tett tanúbizonyságot, és valójában hálásnak kellett volna lennem a lehetőségért, hogy visszaszerezhetem a nevem becsületét; még akkor is, ha a célba érés esélye egyelőre igen csekélynek látszott. A helyzet kilátástalansága azonban nem tántoríthatott vissza, hiszen végre volt egy célom.
Griselldis célja.
– Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. – szóltam végül, és ismét megtaláltam a tekintetét. Régóta ismertük egymást, és egy hosszú ismeretség során az ember jól kitanulja a másik szokásait, legyen szó a szavajárásáról vagy a gondolkodásmódjáról; reméltem, hogy Griselldisszel ugyanúgy azonos hullámhosszon vagyunk, ahogyan gyerekkorunkban is, és megért. Vagy legalábbis megpróbálja. Mivel ő épp azon kevesek közé tartozott, akikkel eléggé törődtem ahhoz, hogy időnként fárasztó összeszólalkozásokba bocsátkozzak velük, jól tudhatta, hogy csak akkor kérek elnézést, amikor komolyan gondolom és szükségét érzem – akkor viszont mindenképpen.
A beszélgetés megkönnyebbülésemre visszakanyarodott a névtelen ló felé. Hátracsapott füleiből ítélve az állatot feszélyezhette a két fémpengével hadonászó emberfajzat közelsége, viszont az én társaságom már nem késztette toporzékolásra, amit akár sikerként is elkönyvelhetnék, ha nem éppen kardokkal hadakozó idegenek ezrei közé szánnám szerencsétlen párát.
– Az öcsédnek. – vágtam rá nemes egyszerűséggel. Épp ideje volt, hogy egy méltó paripa álljon az Aldayr dinasztia vezérének szolgálatába. Apám nem engedhette, hogy Griffith egy ormótlan gebe nyergében vonuljon csatába, így borsos áron megvásárolta a kereskedő leghaszontalanabb csikóját, és arra kért, neveljem egyenesen a csatatérre. – Ne aggódj; egyszer csak megunja, hogy minden sarkon a földhöz vág. Mire Griffith elébe vezetik, olyan lesz, mint a kezesbárány. – győzködtem leginkább magamat, és azon tűnődtem, Anonymus vajon leharapná-e a karom, ha (az elhangzottakra bizonyítékul) megpróbálnám orron simítani.
– Most, hogy mondod, támadt egy ötletem. – válaszoltam az egyértelműen heccnek szánt szakértésre. – Egy régi ismerősömről fogom elnevezni, aki legalább olyan csökönyös volt, mint ő. Hogy is hívták? Grisz… Gi… – az égre hunyorogva úgy tettem, mintha képtelen volnék felidézni a nevet, amivel gyerekként a legjobb barátom idegein zongoráztam. Ha a várt, méltatlankodó reakciót kaptam, elnevettem magam, és azzal annyiban is hagytam a dolgot. Régi sebek.
– Menj csak, addig szemmel tartom. – böktem apró fejmozdulattal a ló felé, aki talán képes lett volna kirágni magát a kötél fogságából is, ha két percre magára hagyom. Csendben néztem, ahogy Griselldis sarkon fordul és megindul az istálló felé, mielőtt a kengyelbe léptem volna. A ló megemelt hátsó patája tiltakozásul sárnyomot szántott a nadrágom anyagába, mielőtt a nyeregbe szálltam volna. Már hozzászoktam.
Már úton voltunk egy-két perce, amikor úgy határoztam, hogy gyanúm beigazolódott: Titán jelenléte valóban sokat javított a csikó magaviseletén, bár annak olykor még mindig megjött a kedve azt játszani, hogy kővé dermed.
– Mellesleg Boldog Teremtésnapot! – szóltam, és a kívánság hallható éllel csengett. A nő társaságában amolyan hagyományként jöttek a nyelvemre az enyhén rosszmájú szavak; már sárban birkózó taknyosként is jól elszórakoztunk a minket körülvevő, merev és karót nyelt nemesi népségen, akik minduntalan jómodorra intettek minket. – A nap, amelyen a világ teremtetett, és amelyen mindenféle úri pletykafészek csődül Aertenbe, hogy degeszre egye magát. – elmélkedtem, de gúnyos mosolyom hamar az ajkamra fagyott. Gyűlöltem magam, amiért váratlanul elfogott az irigység. Volt egy idő, amikor még minket is szívesen láttak Aertenben.
Rezzenéstelen tekintetemet egyenesen az ösvényre szegeztem.
– Megünnepeltétek? – kérdeztem elkomorodva. – A Teremtés napját, a száműzetésben. – pontosítottam, és a kaszárnyákban, kocsmákban vagy bordélyházakban töltött, mulatozó részegek trallázásával kísért éjjelekre gondoltam, amelyek ennyi idő távlatából nézve közelébe sem értek Aerten pompájának. |
Simonnal ellentétben, én magam csak a komoly beszédben hittem. Hosszú ideje már csak abban. Elmúlt már azaz idő, amikor egyetlen tréfával elűzhettem a legnagyobb ellenségemet. Hamar fel kellett nőnöm, előbb apámhoz, később pedig az általam választott hivatáshoz. Tudom, hogy a tulajdon embereink is sótlan, rideg asszonynak tartottak, akibe annyi emberség, és jókedv sem szorult, hogy leüljön melléjük történeteket mesélni a tábortűzhöz. Néhányan az öcsém iránti szeretetemet is kérdőre vonták, meggyőződéssel élve arról, hogy tulajdon nagyravágyásom vezet a csatatérre.
Kíváncsi lettem volna, hogy az előttem álló miként vélekedik erről, de ahelyett, hogy felteltettem volna számára ismét egy nehéz kérdést, inkább makacsul összepréseltem a számat. Mélyen hallgattam.
Nem tudom, hogy a fiú tette-e, akit a férfivá érett arcvonások mögött látni véltem, de minden ösztönöm azt súgta, hogy bármi is vezette vissza hozzánk a Deerwoodok örökösét, megbízhatok benne. Még arra sem lett volna szükség, hogy bizonyítsa, meghalna az ügyünkért. Meghalna értem?
Mégis, minden komolyságom ellenére olyan bátran kijelentettem, hogy előbb ütnék lovaggá egy szamarat, hogy magamat is megleptem a kijelentéssel; Jó ideje nem tapasztaltam, hogy bárki efféle élces visszaszólást váltott volna ki belőlem, ami már majdnem felért egy jóízű tréfálkozással.
Egy laikus hozzáértésével figyeltem, ahogyan az egykori zsoldos végigsimított az állat nyakán, aki a mozdulattól néhány lépésnyire eltáncolt tőle. Jól látszott, hogy nincs még meg az összhang kettejük között. A hátas túlságosan fiatal volt, Simon pedig talán túlságosan türelmetlen. Idő kellett még a kapcsolathoz.
- Minden emberi hiba forrása a türelmetlenség – intettem nyugalomra a férfit, óvatos léptekkel közelebb kerülve a kerítés oldalához. Kényelmes akadály terpeszkedett így az jószág és köztem, leküzdve annak veszélyét, hogy bármelyikünknek is bántódása essék. A fiatal patás tartása, és kecses vonásai hasonló csodálattal töltöttek el, mint néhány napja, amikor Nimrodel Silma Dae-jét figyeltem.
- Kinek szánod? – kérdeztem fejemmel finoman az állat felé bökve, aki úgy tűnt, készen állna átvágtatni az egész erdőn, ha bárki idegen a közelébe merészkedne. Meglepett, hogy Simon átengedne egy ilyen fejedelmi jószágot másnak, akkor is, ha most még egy kissé engedetlen. – A szépség nem elég indok arra, hogy a Halál elkerüljön… Ha az lenne, egyébként is bajban lennél – vontam fel a szemöldököm, megtámaszkodva a korlát legfelső lécében, ibolyakék szemeimmel ügyködését figyelve. Könnyű volt olyan labdát visszaütni, amit egyébként is nekem szántak. Elmosolyodtam.
- Hát itt a baj – jelentettem ki határozottan, olyan hirtelen mozdulattal emelvén fel vörös üstökömet, hogy könnyen lehet, megriasztottam szerencsétlen hátast. Megint. – Hogy vársz el tőle engedelmességet, ha arra sem méltatod, hogy elnevezd? – mutattam rá, mintha minden probléma abban gyökeredzne, hogy a lónak még nincs neve; természetesen ez is Simon hibája volt. – Kérdezni is akartam, hogy mitől lett ilyen görbe az orrod, de féltem, hogy öregségedre még rondább lettél, és nem akartalak megsérteni – perdültek le ajkaimról, mintha csak könyvből olvastam volna őket; Deerwood társaságában nehezemre esett megmaradni a megszokott komolyságomnál. Minden egyes szavával tett róla, hogy ne sikerülhessen. Ha Griffith akkor, és ott látott volna, nem hisz a szemének. Makrancos harcosból egészen gondtalan bakfissá szelídültem gyermekkori cimborám társaságában.
- Éppen ráérek, a délutánomat szabaddá tettem a gyakorlásra… Mivel ott csúfos kudarcot vallottam, akár az erdőbe is mehetek – jelentettem ki az ajánlatára, majd megkerülve a kerítést elindultam a lovak állásának irányába. – Szólok, hogy készítsék fel Titánt, itt megvársz? – kérdeztem, s akár úgy döntött, hogy velem tart, akár sem, kerestem valakit, hogy kiadjam a parancsot a lovam elővezetésére. |
– Nem hiszek a komoly beszédben. – ismételte egyik kedvenc mantráját somolyogva. Griselldis valószínűleg számtalanszor hallotta már ezt, de magyarázatot még sosem kapott rá, így könnyen betudhatta a rossz humor termékének. Ismerhette azonban a férfit annyira, hogy tudomása legyen a szilárd erkölcsi érzékéről, amely meghatározta mindenkori döntéseit, és amely sokkal inkább belülről fakadt, mint az elvárások vagy a becsületőrzés kényszeréből.
Simon Deerwood kérlelhetetlenül ragaszkodott bizonyos elképzeléseihez, és bár ezek olykor olyan sajátosak voltak, hogy a kívülállók számára teljesen értelmetlennek tűnhettek, ő semmilyen körülmények közt nem volt hajlandó engedni belőlük.
Egy volt közülük az a szokása, hogy amikor tehette, nagy ívből kerülte a fogadalmakat és esküket – ezzel rendszerint azonnal kivívta feljebbvalói gyanakvását, de mivel maga nem tulajdonított különösebb fontosságot a szavaknak, azon a véleményen volt, hogy egy eskü szavai egészen addig megbízhatatlanok, míg egy cselekedet alá nem támasztja azok hitelességét. Alapvető igazságnak tartotta, hogy a szó nem a valóság, és ami nem a valóság, azt túlságosan könnyű elferdíteni. A beszéd alapvető tulajdonsága, hogy csupán közvetetten kapcsolódik a valósághoz, és a közvetítőn múlik, hogy milyen világot láttat velünk. Lefesthet előttünk hű vagy torz képet is, és így rávezethet helyes vagy helytelen döntésekre. Kiszámíthatatlanságából adódóan a beszédben bízni tehát ostobaság, így annak egyetlen haszna, hogy kitöltse a két cselekedet között tátongó űrt – mert a szavakkal ellentétben a tetteknek súlya van. A szavak idővel hitelüket vesztik, a tettek örökre szólnak. A tettek komolyak, a szavak nem.
Éppen ezért nem hitt a komoly beszédben, és ezért örült, hogy Griselldis végül nem tette fel a kérdést, ami a zsoldos iménti szavait követően szinte adta magát: meghalna érte?
A férfi rögeszméin alapuló, folyvást szajkózott figyelmeztetéseken Agnes rendszerint csak hümmögött vagy éppen jóízűeket nevetett. A bátyjával ellentétben hajlamos volt először (és kizárólag) a dolgok napos oldalát meglátni, és fárasztották őt a szüntelen éberségre sarkalló okítások, még ha nem is kételkedett jóindulatú mivoltukban. Ha éppen vicces kedvében volt, magára öltötte a legmarconább arckifejezését, és nyakát behúzva mélyítette el a hangját, majd fejét csóváló fivérével a háttérben, parodizálásba kezdett: Légy résen, Agnes, és sose bízz senkiben, még az aranyhaladban sem! Sőt, a legjobb, ha még saját magadnak sem hiszel, abból nem lehet bajod. – majd adott egy nagy ölelést, ezzel tovább mélyítve fivére aggodalmát.
Agnesnek szerencsére fogalma sem volt róla, hogy még hipokrita bátyjának is voltak bizalmasai, és az ő szavuknak a közös tapasztalat és az idők során formált bizalom nyomán ösztönösen hitelt adott, ha akarta, ha nem – elvégre a halandók így működnek. Sebezhetők.
Griselldis válasza hallatán érezte ajkait mosolyra rándulni, így minden önuralmát latba kellett vetnie. Elmosolyodni egy saját magára nézve lealacsonyító megjegyzésen olyan lenne, mint egyetérteni vele, így inkább elfordult Griselldis elől, és folytatta rövid útját a lova felé. Mire odaért mellé, sikeresen ellazította az arcizmait.
– Akkor őt menten lovaggá is ütheted. – szólt, és végigsimított a ló nyakán, aki prüszkölve táncolt odébb. Nem alakított ki különösebb kötődést az ember iránt, aki minduntalan eldördülő ágyúk és lovon vagdalkozó férfiak közé rángatta. A zsoldos színrelépése a lovászfiú jelenlétével ellentétben nem jutalmat és csutakolást jelentett, hiszen az ő dolga az volt, hogy felkészítsen a harcra egy olyan állatot, ami vész esetén nem szembeszállásra, hanem menekülésre volt programozva. – Kezdem azt hinni, a kereskedő öszvért sózott apám nyakába. – tette hozzá magyarázatul, és a lovat elölről, a feje alatt átbújva kerülte meg. Úgy tűnt, nem bízott eléggé a jószág neveltetésében ahhoz, hogy a hátsó lábai közelébe merészkedjen.
Mielőtt meghúzta volna a másik kengyel szárát, Griselldis ismét magára vonta a figyelmét; Leves nevének hallatára a férfi tekintete régi jóbarátja felé fordult, akinek emlékezőképessége ismét meglepetésként érte. A nő levendulaszín szemeit fürkészve, egy kissé talán megütközve nézett rá.
– Úgy van. – szólt végül ellágyuló vonásokkal, és maga is szemügyre vette a lovat, mintha csak most látná először. Valóban gyönyörű állat volt; viszonylag kicsi koponyáján apró fülek ültek, enyhén konkáv profilján pedig kifejező, nagy szemek; nyaka hosszú és kecses ívű, lábai inasak és izmosak voltak. Ha Deerwood nem ismerné az apját, azt hinné, szerelemből esett rá a választása. – Levessel viszont nem áll versenyben, mivel nem az én lovam lesz, és csatában sem én ülöm majd meg. Legalábbis remélem; a halálhoz még túl fiatal vagyok. És szép. – mosolyodott el. Egy ilyen megjegyzést egyedül Griselldis társaságában lett volna mersze visszakozás nélkül elereszteni, még akkor is, ha tapasztalatból tudta, hogy a nő egyetlen magas labdát sem hagy tovarepülni.
– Még nincs neve. Ma reggel apámnál jártam vele, mivel kérte, hogy látogassam meg és mutassam be, hogy haladunk. Le akartam szállni róla, de az udvarban meglátott egy siklót, orron vágott a tarkójával, és ledobott. – árulta el végül megsemmisült, elfojtott mosollyal. Nem szeretett a vereségeiről beszélni, de tudta, hogy Griselldist nagyon tudta mulattatni, amikor ő pórul jár. Árulás lett volna elhallgatni előle.
Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt előállt volna az ötlettel:
– Ha szeretnéd, tehetsz vele egy próbát. – ajánlotta. A nőnél kevés jobb lovast ismert, és neki már amúgy is tele volt a hócipője a csikóval. – Arra gondoltam, talán hozzákötöm egy tapasztaltabb lóhoz, és úgy viszem nyílt terepre, hátha az ő jelenléte kordában tartja. Ha ketten megyünk, kötélre sincs szükség. – tette hozzá. A lovak így működnek; a ménes tagjai egymásra vannak hangolódva, és a fiatalabbakra általában átragad az idősebbek izgatottsága vagy éppen nyugalma. Ily’ módon figyelmeztetik egymást egy ragadozó közelségéről. |
A halandók életét maga a halál határozza meg. Akárhányszor szembesülnek vele, csak erősebbek lesznek tőle. Mikor gyermekek vagyunk, halál csupán éppen olyan szó, mint a többi; szinte semmit sem jelent addig, amíg a zord fekete szárnyak olyasvalakit nem burkolnak be, akit szeretünk. Jómagam első ízben édesanyám elvesztésekor foghattam kezet vele, de már régi ismerősként köszönthettem akkor, amikor apámért érkezett. Életem folyama alatt sokszor, sok formában találkoztam vele; Nem egyszer fordult elő az sem, hogy én voltam a kardja, amely elvett számára egy életet.
Mindenki életében van egy pillanat, amikor először eszmél rá, hogy földi élete nem tart majd örökké – a gondolat pedig abban a pillanatban beleég az emlékezetébe, befészkelve magát agytekervényei közé, hogy aztán a legváratlanabb helyzetekben felszínre jutva elbizonytalaníthassa. Nem szabad lebecsülni.
Mintha Simon minden mozdulatomat ismerte volna. Talán a küzdelem során mindketten megrekedtünk a gyermekkori önmagunknál, és ahhoz mérten csaptunk össze; A férfi könnyedén tért ki csapásaim útjából, mintha pontosan sejtené, hogy hová sújtok le legközelebb. Fejemben ezernyi dolog cikázott, de mégis, ezek mind egyetlen gondolat köré csoportosultak. Ahol a diplomácia csődöt mond, ott már nincs más út, csak az összecsapásé. Vajon Griffith elég erős elvezetni egy sereget? És én, vajon elég erős lennék hozzá? Kételyeim egészen mostanáig nem öltöttem szavakba, és még most sem voltam rá képes, hogy hangosan kimondjam őket. Ezúttal elhagyott a szerencsém, a párbajt elvesztettem.
- Utolsó kívánság? Úgy látszik valóban elpuhultál – vontam fel a szemöldököm. Szavaim legalább olyan indulattal perdültek le az ajkaimról, mint amilyen indulattal végül igyekeztem eltolni a közelemből Simon kardjának hegyét. A másodperc tört erejéig elhittem, hogy készen állok arra, hogy revánsot vegyek a férfin a vereségért, és visszaszerezzem a becsületem maradékát, de alig, hogy felvettem a megfelelő pozíciót hozzá, a fáradtság és a gondolatok együttes ereje ólomsúllyal ereszkedett a vállaimra. Kimondatlan szavak függtek kettőnk között a levegőben, kérdések, amelyek válaszokat követeltek. Öt napja annak, hogy gyermekkori barátom felelve a hívásomra eljött hozzánk, és öt napja annak is, hogy igyekszünk úgy tenni, mintha az elmúlt évtizedek nem terpesztettek volna nyilvánvaló szakadékot közénk. Napok óta úgy kerülgettük ezt a beszélgetést, mint macska a forró kását.
- Még mindig nem tudsz komolyan beszélni – zsémbeltem eleresztvén egy sóhajt, ámbár dorgáló szavaimmal teljes ellentmondásban olyan mosoly bújt meg a szám szegletében, amelyet nem sokan lettek volna képesek kicsikarni belőlem. Volt valami természetesen otthonos abban, ahogy Simonnal beszélhettem.
Kezem továbbra is nyugodtan pihent a földe szúrt gyakorlókard markolatbombán, amelynek puszta hűvöse is elég merészséget adott, hogy annak ellenére kössem az ebet a karóhoz, hogy a kérdés esetlegesen kellemetlen vizek felé igyekezne. Mindenképpen tudnom kellett, mi jár egykori barátom fejében.
Tekintetem szavak nélkül is követte az övét. A tábor már-már megszokott képét mutatta az ide-oda igyekvő harcosokkal, a gombáskosarakkal sétáló, tréfálkozó asszonyokkal. A sátortenger napról-napra otthonosabb képet festett, de botorság lett volna azon hitbe ringatnom magam, hogy ez így van jól.
Miért, Te meghalnál értem?, a kérdés ugyan ott égette a nyelvem hegyét, mégsem hagytam szavak formájában megszületni. Ibolyakék szemeim újfent az ismerősen ismeretlen vonásokon állapodtak meg, keresve az egykoron ismert fiút a megkeményedett férfi arc mögött. Bízni akartam benne, és hinni.
Gondolkodás nélkül követtem Őt, amikor megindult a kerítés kijárata felé a kardomat ott hagyva a földben. Majdnem sikerült beléütköznöm, amikor minden előzetes jel nélkül végül megtorpant; védekezően emeltem magam elé nyitott tenyereimet, mintha szükséges lett volna ez a mozdulat.
- Előbb ütnék lovaggá egy szamarat. Azt hiszed, hogy elment az eszem? – reflektáltam kérdésére azonnal felismervén a tréfát a szavak mögött. Jómagam nem léptem ki a kerítés mögül, de látván a ló bizalmatlan fürkészését, azt sem kockáztattam meg, hogy megtámaszkodva a deszkákon, kényelmes közelségből folytassam a csevegést.
- Szép pára, de Levessel nem vetekedhet – mondtam tekintetemet a hátason nyugtatva. Büszke voltam magamra, amiért egykori hátasa neve beégette magát agytekervényeim közé, és ennyi idő elteltével is képes voltam emlékezni rá. – Új szerzemény? – kérdeztem nyugodt hangon, lazán lecövekelve a porban. |
Griselldis támadásba lendült, a férfi pedig súlypontját középen rögzítve készült rá a védésre. A közelgő csapás láttán Simon leginkább valamiféle erődemonstrációra számított, és jól tudta, hogy egy ilyen mértékű energiából táplálkozó kardsuhintás ellen már mit sem érnek a trükkjei, amelyeket nem egy hóhér fejszéjére, hanem egy lovag kardjára szabtak. Állkapcsán megfeszültek az izmok, amint összeszorított fogakkal készült rá a csapás fogadására, de ahogy a nő karjai az magasba emelkedtek, azonnal ráébredt, hogy a védekezés hiábavaló. Akármilyen erős is az ember, a gravitáció erejét még senkinek sem sikerült legyűrnie. Az összegyűjtött lendület erejével feltöltött, felülről érkező csapás könnyen kitépi a harcos kezéből a kardot, ha az történetesen egy félkegyelmű, aki abban a hitben van, hogy az ereje ekkora hátrányból indulva is messziről túlszárnyalja majd egy asszonyét, és súlyos pengéjét alulról emelve akár egy cseppnyi esélye is van arra, hogy az ellenfél támadását nem csak megállítsa, de hatásosan vissza is verje.
Simon számtalanszor látta már Griselldist férfiakkal birokra kelni, és jól ismerte azt a lekezelő, elbizakodott hozzáállást, amivel ellenfelei a papnő elébe álltak. Testi erejük és az ellenfelükről alkotott torz képükből eredő gyengeségük azonban kioltották egymást, a színt pedig ugyanolyan vakon hagyták el, mint ahogy ráléptek; a nőt immáron nem alá-, hanem túlbecsülték, és kudarcukat nem a saját alkalmatlanságuk, hanem Griselldis egyedülálló sebezhetetlenségének tudták be. A nő valóban páratlan képességekről tett tanúbizonyságot, akárhányszor fogott kardot a kezébe, de mégis halandóból volt, és a halandók természetüknél fogva sebezhetők. Azonban minél több férfi állt ki ellene és mondhatta el magáról, hogy Griselldis elpáholta, annál szélesebb körben vált közös megegyezés alapján elfogadott képzetté, hogy nem ők a balfácánok, csupán az asszony ártalmas az egészségre. Simonnak meggyőződése volt, hogy ezek a férfiak egy másik tehetséges nő ellen kiállva ismét lenullázott esélyekkel indulnának, majd vérző büszkeséggel kullognának haza, és azzal nyugtatnák magukat, hogy nem ők az egyedüli vesztesek. Annak idején, a legelső Griselldis ellen vívott párbaja során maga Simon is beleesett a saját csapdájába, de idővel megtanulta, hogy az örökös nem csak szót szaporított, amikor a hozzá hasonló szájhősöket úgy okította: sose becsüld alá az ellenfeled.
Amint ráébredt a védekezés szükségtelenségére, a figyelmét inkább a penge elkerülésére összpontosította. Oldalvást fordulva tért ki a kard útjából, és a levegőbe hasító fém feszélyező fütyüléssel suhant el a feje előtt. A fülében doboló vérrel emelte a tekintetét a nőre, és egy pillanatra úgy tűnhetett, talán megereszt valami elismerés-félét. Egy pillanatra. Bár ajkai mosolyra rándultak, végül csupán egy nevetésre emlékeztető fújtatással kommentálta a lépést. Nehéz lett volna megmondani, hogy ez most egy Ennyi?-fújtatás, vagy egy Semmit sem változtál- fújtatás, de legalább kellően életben tartotta a párbaj játékszellemét.
A keringő folytatódott, és Griselldis válasza egy pillanatra alacsonyabb hullámhosszra lökte a férfit. Váratlanul érte a felfedezés, hogy a nő emlékeiben ilyen mély nyomot hagyott az ő levegőnek nézési rekordkísérlete, ami pár nap után kész próbává nőtte ki magát: vajon meddig hajlandó Gris elmenni, hogy megbékítsen? Akkoriban nem tűnt többnek, mint játéknak – ahogy minden. Manapság épp az ellenkezője folyik: semmi sem az. Amikor húsz éve párbajoztak ugyanígy, bár jóval kevesebb hozzáértéssel, nos, az még játék volt – ez már sokkal több annál. Úgy viselkednek, mintha nem lenne, de valójában készülnek, ahogy mindenki ebben a táborban. Hogy pontosan mire, azt még maguk sem tudták, de ez a felnőtt élet szépsége; míg az ember gyerek, azt hiszi, hogy amint felnő, hirtelen minden értelmet nyer. Hogy a felnőtteknek van fogalmuk arról, hogy amit az adott pillanatban tesznek, az helyes-e, vagy helytelen.
Nem így volt.
– Felvágott, vagy nyárs? – zihálta a nőre szegezett, tompa kardheggyel, ami az imént meglepő módon betalált. – Még vacsora előtt értesítem a szakácsokat az utolsó kívánságodról. – csipkelődött Griselldis figyelmeztetése ellenére, és elvigyorodott. Meglepő módon ilyenkor megszólalásig hasonlított a fiúra, akinek annak idején folyvást fülig ért a szája, és aki ugyanilyen disznó vicceket váltott az örökössel – persze a felnőttek jelenlétében csak piszmogva, az asztalnál pedig metsző pillantások kereszttüzében.
Ha egy kívülálló megfigyelte volna őket, valószínűleg méltatlankodva ingatta volna a fejét Deerwood minden megszólalásán, ugyanis egyáltalán nem úgy beszélt a nővel, mint azt egy hölggyel illik. De Griselldis nem hölgy volt, hanem a legjobb barátja, és ezen a közbeékelt különlét semmit sem változtatott.
Simon leengedte az ellenfele által félretolt pengét, és a nő kívánságát teljesítve tisztes távolba hátrált, hogy készenlétbe helyezhesse magát egy újabb körre.
Griselldis váratlan lépésétől és az arcára kiülő kifejezéstől azonnal lelohadt a férfi lelkesedése. A csendben az a gyanúja támadt, hogy most valami olyan kerül majd megfogalmazásra, ami már öt napja a levegőben volt, de ezidáig egyiküknek sem volt mersze felhozni. Várakozó tekintete néma kérdéseket ontva állapodott meg a nő arcán, és közben maga is az oldala mellé szúrta a saját pallosát, ujjait hátulról a markolatgomb köré zárva.
A kérdést csend követte, mintha Simon csak arra várt volna, hogy leülepedjen az, amit felkavart, bármi is legyen az. A mellkasából beletörődő sóhaj szakadt fel, mielőtt tekintetét szelíden a nőére szegezte.
– Mert balgaság lett volna a második szóra visszatérni, amikor húsz éve másra sem várok, mint az elsőre. – jelentette ki apró fejrázással és vállvonással, de az sokkal inkább árulkodott tehetetlenségről, mint közönyről. Úgy tűnt, csupán a lába mellett földbe állított kard tartja vissza attól, hogy tegyen egy lépést előrefelé és hangsúlyozza az imént elhangzott mondat fájó valósságát, de Griselldis talán a merev arckifejezésből is szót értett.
– Ha azt hiszed, hogy ez csak neked fontos és az öcsédnek, akkor nagyot tévedsz, Griselldis. – bólintott párat, majd fejét a pályán kívül járó-kelő, katonaforma alakok, az ölükben cipelt nyergek és az oldalukon viselt kardok felé fordította. – Persze vannak itt olyanok, akik köpnek az egészre. A zsoldért és bérért vannak itt, és amíg megfizeted őket, a te zászlód alatt harcolnak, de az nem érdekli őket, hogy győzelemre visznek-e, vagy sem, hiszen ez valójában nem az ő csatájuk. Nem halnának meg érted. – mondta, és tekintetét ismét a nő felé fordította, majd szünetet tartott, mintha csak időt hagyna rá, hogy a nő magának töltse ki az üres sorokat. Aligha leplezte, hogy valójában kiről is beszél.
– Ezért gondolom úgy, hogy mindenkinek a saját csatáit kéne vívnia. – vonta le a következtetést ráncolt homlokkal és enyhén megbillentett fejjel. Öklét a kard markolatja köré fonta, és kihúzta a hegyét a földből. A kerítésre kötött csikó felnyerített, ahogy a férfi célba vette a pálya kijáratát, és megindult egyenesen felé. Úgy tűnhetett, most inkább elfut, minthogy visszatérésének okait fejtegesse, de útközben megtorpant és a válla felett hátrapillantott Griselldisre.
– Mellesleg… Ki más lenne még hajlandó engem lovaggá ütni? – a mosolyából látszott, hogy csak ugratni próbálja: mégis mi más választása volt, ha egyszer lovaggá szeretett volna válni?
A lóhóz érve felhajtotta a nyerget és határozott mozdulattal húzott a kengyel szárán; nyilvánvalóan arra készült, hogy az istállóba vezesse a csikót és lenyergelje. |
Szórakozott szemekkel figyeltem, ahogy Simon lecsatolja a válláról a köpenyét. Egy szóval sem siettettem, ámbár a lelkemet hamar uralma alá vonta az a fajta izgalom, amit az ember csak akkor érez igazán, ha tudja, olyan küzdelem vár rá, ami jócskán tartogathat meglepetést. Már vártam, hogy mikor lesz alkalmam kitapasztalni Simon megváltozott technikáját. A régit ugyan jól ismertem, hiszen az alapokat együtt sajátítottuk el, de az újról, hála a külön töltött éveknek, fogalmam sem lehetett.
Ahogy ott álltunk egymással szemben, tréfás csipkelődések kereszttüzében, a nosztalgia szinte mellkason vágott. Hirtelen újra gyermek voltam. Ugyanaz a nyurga kislány, akit amikor elsőként fogott kardot, a fiúk csúnyán kinevették – és ugyanaz, aki később mindannyiukat elverte érte párbajban.
Szám sarka mosolyra rándult, amikor észrevettem, hogy egykori barátom bal kezébe fogta fegyverét elsőként. Sejtettem jól, hogy a férfi éppen úgy játszadozik velem, mint én magam, amikor kérdéssel illettem a hozzám való méltóságát. Egy valódi harcos sosem becsüli le az ellenfelét, így hát én sem tettem.
- Parádés – jegyeztem meg cinikusan attrakcióját követően, ahogy egyik kezéből, a másikba helyezte a fegyverét. Türelmesen vártam a lépéseit, éppen úgy, ahogy a lesben álló ragadozó várja a prédáját. Arcomon, és vonásaimon annak ellenére vegytiszta nyugalom látszott, hogy az ereimben vágtatott a vér.
Úgy köröztünk egymás körül, mint a ketrecbezárt vadak. Úgy festett, mintha csak húznánk az időt; mintha egyikünk sem akarná magára vállalni a kezdő szerepét. A kardom tettre készen emelkedett a magasba, míg szabad kezem kinyújtott ujjakkal segített lépéseimet finomabbá tenni. A kör egyre csak szűkült, mi, küzdeni készülők pedig egyre közelebbről váltottunk egymással szikrázó pillantásokat.
- Kételkedtél benne? – hetyke, válaszra nem váró kérdés hangzott el az ajkamról. Voltaképpen a tánc, és a párbaj testvérek; mindkettőben számít a koreográfia és az előadás módja, és mindkettő lehet halálos.
Simon kardja meglendült, amivel a játék azon nyomban véget is ért. Két kezem ösztönös gyorsasággal ragadta meg a markolatot úgy lendítvén magasba a saját pengémet, hogy arról, ha időben érkezett az ellentámadás, könnyűszerrel megállítsa a férfijét. Látszott, hogy a zsoldos pusztán kóstolgatni próbált az első csapással, mert annyi erő sem szorult belé, mint az iménti zöldfülű sujtásaiba. Mosolyogtam.
- Azt hiszem elpuhultál – élcelődtem, és egy határozott mozdulattal eltaszítva az ellenséges pengét. Az ellentámadás során ismét két kézzel lendítettem meg a pengét, hibát követvén ez azzal, hogy a kard lapjával támadtam; Simon fegyvere könnyedén védte ki a csapásomat, a két penge fémes hanggal vált el egymástól. Magamat is megleptem a gyenge próbálkozásommal. Ennél többre vagyok képes!
- Kipihenten is könnyűszerrel ellátom a bajod – leheltem teljes nyugalommal, kissé szaporában véve a levegőt. Ezúttal rajtam volt a bemutató sora; testalkatomhoz méltatlanul fél kézzel forgatni kezdtem a kardot, ami suhogó hanggal hasított körülöttem a levegőt. Úgy lendültem előre, mint a róka a baromfiudvarban. A penge oldalvást hasított el centikkel az ellenfél rekeszizma előtt, ha időben félreugrott.
- Emlékszem-e? – nevettem fel röviden, összetéveszthetetlen ugatásszerű kacajt hallatván. – Legalább három napig nem szóltál hozzám, utána pedig legalább két hétbe telt, mire kiengeszteltelek – ibolyakék íriszeim sokatmondó villanással állapodtak meg a férfi tekintetében. Izgalmas gyermekkorunk volt, és sok olyan közös emléket tudhattunk magunk mögött, amelyeken az akkori felnőttek csak méltatlankodnának; Az idő azonban végeláthatatlanul folyt, és az elmúlt évtizedek alatt mi cseperedtünk felnőtté, amely megszépítette fiatalkorunk suta ártatlanságát. A szentimentalizmus majdnem olyan sok veszélyt rejt, mint a stratégia nélküli bosszú, gondoltam, hiszen a következő pillanatban Simon kihasználva a régi emlékek ízét, felém szúrt a kardjával. Eltalált, ami nyílt harctéren végzetes lett volna, de itt, gyakorlókarddal csak annyit ért el vele, hogy újra bosszúsan lökjem félre a pengéjét, amennyiben továbbra is felém irányult.
- Meg ne szólalj! – villantottam rá a szemeimet, mielőtt még élces megjegyzést tehetett volna. – Nem végeztünk!
Újra felvettem a kezdőpozíciót. A mozdulattól hirtelen belém hasított valami különös érzés, egyfajta csalódottság, azt hiszem. Leszegtem a kardom, és hegyét becstelenül a porba szúrtam, megtámaszkodva a markolaton. Sok minden cikázott a fejemben, de végül csak ennyi bukott ki belőlem.
- Több, mint húsz esztendeje annak, hogy a családomat elűzték, de Te mégis az első szóra visszatértél hozzánk. Miért? – tudtam, hogy nem egyszerű, amit tudni akarok; és a kérdés talán maga is sértő, hiszen akár magától értetődő lett volna. Ser Henry, Simon apja, jobb keze és bizalmasa volt az enyémnek. Mégis, még a tündék is úgy gondolták, hogy amiért harcolunk, veszett ügy. Majdnem hihetetlennek tűnt, hogy egy régi hűségeskü ilyen sokáig életben maradjon. |
Válaszul a provokáló szavakra, a férfi egy olyan ember magasra szegett fejével és nyugalmával csatolta le a válláról a praktikátlanná vált köpenyt, mint aki már meg is nyerte a rá váró erőpróbát. A levélzöld szövetet körültekintően a pálya szélén húzódó kerítésre terítette, engedve, hogy annak helyében előtűnjön a sodronnyal borított, hanyag tunika, a viselője származásához képest egészen alja öltözet. Úgy látszott, a különösebb védőöltözet hiánya egyiküket sem izgatta különösebben, talán mert számukra már nem volt olyan féltve őrzött kincs az arcbőrük, mint a fénylő páncélban parádézó udvari lovagok számára.
Simon világéletében úgy tartotta, hogy egy harcos sikere három tényező kockáján forog: a képességein, a képességeibe vetett hitén, és az ellenfele képességeibe vetett hitén. Ezzel tudat alatt a legtöbb ember tisztában is van; nem véletlenül része a gyerekes fellengzés és csipkelődés minden mérkőzés előjátékának. Ez egyedül azt a célt szolgálta, hogy szóban is felülkerekedjünk az ellenfélen, hiszen egy tiszta párbaj épp annyira fejben dől el, mint technikában. Akár egy sakkjátszma, az ilyen megmérettetés teret hagy a gondolkodásnak, hiszen mindkét fél kénytelen az előre meghúzott határvonalakon belül mozogni, és ha van szabály, akkor van lélekjelenlét – ellentétben a csatatérrel, ahol a tét túl magas az efféle játékokhoz, és az ösztönök veszik át az irányítást. Az ösztönök márpedig üvöltenek, hadonásznak, birkóznak, ágyékon rúgnak, szemen köpnek és felnyársalnak. Zsoldosként Simon az elmúlt évek során a harcnak inkább ezen oldalát élvezhette, de valljuk be, Griselldisszel szembeállítva sokkal inkább otthon érezte magát.
A fából összerittyentett kelléktárból megkaparintotta az életlen, gyakorlásra szánt kardot, amelyet az előző vesztes hagyott ott, majd egyenes, felkészületlen tartással a papnő felé fordult és szemkontaktust teremtett vele. A csipkelődés hallatán szemöldökei hamis ártatlansággal a homloka közepére szöktek.
– Méltó ellenfél a számodra? – kérdezett vissza, és színpadias megütközéssel pillantott le a kardot tartó baljára, mintha épp most vette volna észre, hogy valami nem stimmel. A hatásszünet után a pallost a domináns bal kezéből a jobb markába zsonglőrködte, és fejét megemelve lebiggyesztett ajkakkal ingatta meg a fejét. – Talán így.
Némi múltbéli tapasztalat azt súgta: nincs abban a helyzetben, hogy egérutakat adjon, és ő hallgatott a tapasztalatra. Hiába tett úgy, mintha a kézcsere nem volna több egy leereszkedő gesztusnál, ez a csavar a későbbiekben akár az előnyére is válhatott, már ha Griselldis azt a stratégiát választja, amelyre ő számított.
Bár különösebben nem fűlt a foga a kezdő támadás lehetőségére, tisztában volt vele, hogy akármelyik fél is rendelkezik akár egy hajszálnyival több nyers erővel is, a nyitány az ő dolga lesz. Hamarosan belement hát a játékba, és tekintetét a vetélytársára függesztve elindult Griselldis láthatatlan körének vonalán. Bár úgy keringtek egymás körül, mint két területét védő ragadozó, a férfi elszánt tekintetében leplezetlen mulatság tükröződött. A megmérettetés egyelőre inkább hasonlított kíséret nélküli táncórára, mint párbajra, de a zsoldos már jól kiismerte Griselldis harcbéli szokásait. Mi tagadás, a papnő mindig értett ahhoz, hogy a legtüzesebb harcosban is olyan érzést keltsen, mintha esetlen prédává zsugorították volna.
– A tánctudásod mindenesetre a régi. – szólt a férfi, utolsó lehetőséget adva a kezdeményezésre, de Griselldis sajnos nem élt vele; ehelyett szóban vágott vissza, tovább nyújtva az uvertűrt.
– Mindjárt meglátod. – mosolyodott el Simon sokat sejtetően a nő kérdésére, majd egy-két további ráérős lépést követően végre két kézbe fogta a markolatot és a kör belsejébe vetette magát. A penge átlós ívben hasított a levegőbe, de a csapásba feltűnően kevés erőfeszítés szorult: az a fajta, amelyikből könnyűszerrel ellentámadást lehetett kovácsolni, ha a túlsó fél hajlandó volt rá. Az az igazság, hogy a férfi tényleg tanult is valamit az elmúlt évek során. A fakarddal hadonászó hülyegyerek időközben végre megérett arra, hogy a kialakítsa a saját stílusát, amelyet olyan testhezállóra faragott, amennyire csak lehetett, és ezáltal kihasználhatott minden csepp lehetőséget, ami benne rejlett. Griselldis tüzes harcmodorához képest Simon technikája szinte már szelídnek volt nevezhető; mindig igyekezett az támadója erejét és energiáját használni ugródeszkaként vagy éppen fegyverként, amelyet a tulajdonosa ellen fordíthat, és ezáltal megsokszorozhatta az állóképességét.
Amennyiben Griselldis kivédte az első támadást és válaszolt is rá, a férfi tipikus példát adhatott az egyik leggyakoribb védésére, melynek során a saját kardját olyan szögbe fordította, hogy a másik fél pengéje könnyedén lecsússzon róla – akár az eső folyna le egy háztetőről, ahogy a nagyapja fejezte ki úgy húsz évvel ezelőtt, bár a fogalmazásától Simonnak akkoriban a szemgödreibe fordultak az íriszei.
Az összeütközés egy szempillantás alatt végbement, és máris egészen egyértelművé vált, hogy Deerwood egyelőre csak kóstolgatja az ellenfelét. Maga is kíváncsi volt, hogy a legutóbb óta milyen irányt vett Griselldis technikája, bár a zöldfülűvel tartott gyakorlatozás során már kapott egy kis ízelítőt a barátja képességeiből.
Megtapasztalni egészen más, mint szemlélni.
– Próbálj meg először kifárasztani, hátha úgy összejön. – szólt szaporább lélegzettel, miután kiszökött vetélytársa pallosának hatóköréből, és piszkálódva a nő figyelmébe ajánlotta azt a taktikát, amire általában a riválisánál sokkal gyengébb harcos szorítkozna. Teljesen helyénvalónak érezte a közbeszúrt csevejt; húsz éve nem voltak ennyire elemükben. A kerítésnél álldogáló ló halk nyerítéssel fejezte ki nemtetszését, de Simon úgy gondolta, minél több kardot hall csattanni, annál jobb.
– Emlékszel, amikor a hídon párbajoztunk, és a folyóba löktél? – kérdezte felvont szemöldökökkel. Természetesen már egyáltalán nem neheztelt ezért az apróságért, de a hecc kedvéért mégis felhozta. Ezután hasított belé a felismerés, hogy napok, talán hónapok óta nem beszélt ennyit egyhuzamban.
– Én emlékszem. – tette hozzá, és felvont szemöldökökkel sandított a nőre, mintha legalább is fenyegetésnek vagy figyelmeztetésnek szánta volna, majd kihasználva a távolságot, tett egy kísérletet egy szúró manőverre; ezek normális esetben talán a legtrükkösebbek, hiszen egy vízszintesen álló kard könnyen egy másik köré horgolható, így egy gyengébb védés útjából játszva ki lehet térni, megadva a sok esetben végzetes döfést. Deerwood megítélése szerint Griselldis nem a gyenge védések embere. |
A kötelék, amely az igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Azt azonban nem tudtam, hogy mi kötött össze bennünket az öcsémmel, de az biztos, hogy sem a tisztelet, sem pedig a öröm nem volt köztük. Bármennyire igyekeztem elűzni magamtól a gondolatot, napról-napra egyre tisztában rajzolódott ki előttem, hogy a testvérem fele annyira sem veszi komolyan rá hárult felelősséget, mint kellene. Ez pedig veszélyes volt, mert nemcsak ellenségeinknek adott lehetőséget gyengeségeink kifürkészésére, de labilis talajra helyezte a tündékhez fűzött, egyébként is laza szövetségünket. Már nem sokáig rejthetem el előlük az örököst, tört utat magának a gondolat a fejemben naponta többször is azóta, hogy meghívást kaptunk az Úrnőhöz.
Aznap nyugtalanságom nem igen engedte, hogy politikáról és stratégiákról gondolkodjak, de szerencsére hamar találtam olyasmit, amely legalább olyan hasznosnak bizonyult, mint az előbbi kettő.
Mindig szerettem harcolni, de csatában sosem tudtam visszafogni a szenvedélyem. A gyenge kis katona nyögése dallam volt a füleimben; Forró lehelete szinte elöntötte az orrlyukam, ahogy a pengém és az övé találkozott egymással az arca közelében. Támadásra ingerelt. A hátam mögött néhány táborlakó szaggatott lélegzettel figyelte kettősünk haláltáncát, feszült izgalommal várván a végkifejletet.
A harcos egy határozott mozdulattal taszított hátrébb; a pengék éles csikorgása, szinte sértette a fülem. Ereje nem volt elég ahhoz, hogy elvesszem az egyensúlyomat, megtántorodtam ugyan, de a következő pillanatban ismét támadásra készen álltam. Tudtam, hogy mit akarok tenni, ám azzal olyan sérüléseket okozhattam volna számára, amely túl fájdalmas lett volna egy egyszerű gyakorlathoz mérve.
Megpróbált elhátrálni előlem, de megbotolva a saját lábában végül a könyökére zuhant. Figyelmesen néztem az arcát. Széles álla és magas arccsontja eltorzult a szégyentől. Megfeszülő és elernyedő izmai nagy testi erőről árulkodtak, ahogy a maradék önértékelését visszaszerezvén küzdött a felállásért. Nagy lehetőségek rejtőztek benne, amelyek némi csiszolással a legjobb hadfik közé emelhetik.
- Egy harc áldozatokkal jár, fiú – oktattam a fiatal katonát bársonyos szavakkal, miközben kinyújtottam felé a karomat, hogy felsegítsem. – Úgy kell küzdened, mintha valóban az életed függne rajta – hajoltam hozzá egészen közel, a szám szegletében megbúvó halovány görbülettel. Egészen úgy beszéltem, mint egy ragadozó, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy elpusztíthassa. A fiatal harcos, aki valamiért egészen Griffithre emlékeztetett, egész testében remegett; Tisztán éreztem, ahogy ujjai megrázkódnak az enyémek fogságában, de a várttal ellentétben tekintete szilárdan állta az enyémet. Ez pedig tetszett. Nagyon is. Nem volt szükség gyávákra az öcsém seregében. Az én seregemben!
- Holnap újra megpróbáljuk, addigra talán a lábaid sem akadnak össze – mondtam határozottan, amikor már szemközt álltunk egymással. Főlényes szavaim ellenére sem kívántam sérteni Őt, de úgy hiszem zsenge önérzetén egyébként is csorbát ejtett az, hogy egy asszony kényszerítette a vesztes sarokba.
A nézelődők sora oszlani kezdett, én pedig abban a hitben, hogy tulajdon táboromban nem érhet baj, hátat fordítottam nekik, hogy a megfelelő tisztelettel eltegyem a fegyveremet. Úgy fordultam a hang irányába, mintha bolha csípett volna; Ibolyakék szemeim úgy állapodtak meg Simonon, mintha nem érteném, miként repültek el felette az évek ilyen hírtelen. Hosszú évtizedeket töltöttünk távol egymástól, mégis ugyanolyan nyugalommal tekintettem rá, mint gyermekkorunkban, ha kalandra invitált.
- Úgy? – vontam fel íves szemöldököm csalafintán, miközben ismét harcra kész állapotba emeltem a kardomat. A gyakorláshoz mérten, kényelmes öltözetben álltam vele szemben; A nadrágom szárát térdig csizma rejtette, míg felülről nem volt rajtam más, mint egy posztóból varrt ing, melynek derekát nem tűrtem be. Inkább festettem egy parasztfiúnak, mint papnak, vagy egy nemes lányának. Vörös hajam laza fonatba tekerve pihent a vállamon, és néhány makacs tincs már ki is szabadult a korábbi küzdelem során. – Valóban azt hiszed, hogy méltó ellenfél lehetsz számomra, Deerwood? A legutóbb is csúnyán elvertelek – emlékeztettem, mintha a legutóbb óta nem évtizedek, csak napok teltek volna el. Hiába tagadtam volna, nagyon is tetszett azon gondolat, hogy ismét összemérjük erőinket.
Egyelőre nem támadtam; Bármerre is indult Simon, én vele ellenkezőleg mozogtam, lazán körözve, mintha csak gyengeségeit mérlegelném. Sokszor játszottam ezt a játékot, így minél több kört tettem meg, egyre csak szűkült a kettőnk közötti távolság. Nem siettem el semmit, nem becsültem alá a férfit.
- Mondd csak, Simon! Tanultál is valamit az évek alatt, vagy csak a szád lett nagyobb? – kérdeztem hetykén. |
Az utóbbi napokban a kapcsolatuk elbizonytalanította őt egy kissé, hiszen a régi bizalmas jellege az évek során sokat fakult, így ebben a helyzetben remek alkalmat látott arra, hogy újfent rátapintson a közös pontra. Ha Griselldis elfogadta a felkérést, a férfi ajkai sarkában bujkáló keskeny mosoly elégedettséggel terült szét az arcán.
– Lássuk, mit tudsz, Griselldis Aldayr. – szólt mindenféle további kertelés nélkül, majd biztosított az egyensúlyán, és ujjai a kard markolatja köré zárultak. |
Akár egy jegyzettömbben végigpörgetett animáció, a lovas mozdulatai szaggatottnak hatottak, ahogy sietős alakja elő-előbukkant a fák karcsú törzseinek rácsozata mögül. Kifogástalan tartását egy, a válláról aláomló gyapjúköpeny vonta be, melynek festéséhez szemmel láthatóan az erdő lombozatából vettek színmintát. Az erdőéből, ahová Simon Deerwood öt nappal ezelőtt egy örökkévalóság óta először tért vissza. Ahová egy örökkévalóság óta először tért haza. Ismerte a környéket, akár a tenyerét, és oly’ sok idő múltán is emlékezetből igazodott el a lombok árnyékával fedett, kusza útvonalakon. Olykor-olykor emlékeztetnie kellett magát, hogy most nem a gyermekkori hátasa, Leves (igen, ez volt a jószág tiszteletbeli megnevezése) nyergében ül, hanem egy frissen betört, csatatérre szánt lovon, aki nem követi a kantárt úgy, ahogy a néhai hátasa tette, amikor Simon utoljára ezeken az ösvényeken poroszkált. Ennek a lónak nem volt szüksége a gazdája kezeire, amelyek a döntő pillanatokban nem tudnak majd utasításokat adni neki, hiszen karddal és pajzzsal lesznek tele. Hát, így állnak a dolgok mostanság.
Az út ismerős kanyarulatai teljesen rabul ejtették a gondolatait: minden sarkon várt rá egy felderengő emlékkép, de valahogy egyikben sem szerepelt az orvul az arcába szökkenő faág, akihez korábban sosem volt szerencséje ezen az útszakaszon. Talán a hozzá tartozó fa növesztett karokat a hosszú évek során, de az is elképzelhető, hogy csupán maga a lovas nyúlt meg annyira, hogy potenciális áldozattá válhasson. A tekintetét megemelve az utolsó pillanatban tudatosult benne a közelgő pofon ígérete, és összegörnyedve hajolt ki a vízszintes ág útjából, épp időben. Pár lépéssel később a válla felett hátrapillantva vetett rosszalló pillantást az udvariatlan gallyra, és felegyenesedve eltervezte magában, hogy egy nap lenyiszáltatja. Félő volt, hogy nagy sietségében egy emberük még fennakad rajta. Semmiképpen sem ő, persze.
A csizma sarka egy leheletnyivel erőteljesebben szorult a ló oldalára. Aztán erősebben. Aztán még erősebben, mire a jószág végre vette az adást, és megállt.
– Sok munka vár még ránk. – sóhajtotta a férfi homlokráncolva, bár ez a ló még arra sem volt képes, hogy lépésből állásba váltson, nemhogy még értelmezze a nyelvi kommunikációt. Drága mulatság az ilyen hátas, költségvisszatérítés pedig nem járt, és Ser Henry manapság aligha engedhette volna meg magának a hasznavehetetlen házikedvencek luxusát. A hobbikat egyébként is világéletében messziről kerülte.
A férfi pallosa fémes nyisszanással csúszott elő a hüvelyéből, mire a ló a koponyájára simuló fülekkel tántorodott hátra. Az idomítója halkan csitítgatni kezdte, de az egyre csak toporzékolt rémületében. Akármennyi kardot hallott csattanni, akármennyi dobhártyarengető üvöltés süvített el a füle mellett, minden alkalommal halálra rémült. Van, aki képtelen hozzászokni a harchoz, mert egyszerűen nem pusztításra termett, és a gyomra nem bírja a vérontást. Akár Simon kishúga, Agnes, akinek a kezébe a férfi nyomott először kardot, de hamar rá kellett jönnie, hogy a lány egyszerűen képtelen lenne szándékosan fájdalmat okozni egy érző lénynek, így a bátyjának nem volt más választása, mint az istenekre bízni a sorsát. Meggyőződése volt, hogy Agnes csakis akkor van biztonságban, ha ő a tízméteres körzetében tartózkodik, egyébként pedig nem több egy elveszett úrihölgynél, akit a naivitása visz majd a sírba.
A férfi ismét kezdte úgy érezni, hogy felesleges a nagyra nőtt csikó nevelésével pazarolnia az idejét, de a sikerélmény siralmas hiánya napról napra fokozta az elhivatottságát. Úgy érezte magát, mint aki egy kagylót tanít pitizni, de köztudott, hogy minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb a dicsőség. Az egész tábor arra készült, hogy az Aldayr-testvéreket fedezze, akiknek visszatérése várhatólag nem volt más, mint egy közelgő háború első szikrája. A legrosszabb esetben, legalábbis; márpedig ami el tud romlani, az elromlik.
A férfi lemondó sóhajjal bújtatta vissza a hüvelybe a pengét, és úgy döntött, ideje visszavonulót fújni. A táborba vezető útja során végig azon tűnődött, milyen nevet ragasszon az állatra, de sosem volt különösebben kreatív névadó, a Leves pedig még a tízéves füleinek is nevetségesen csengett.
A táborhoz közeledve már messziről hallotta a lovak nyerítését és a férfibeszéd morajlását, mielőtt útja végén az erdő szemet gyönyörködtető monotonitása a csináld-magad módon összeeszkábált barakkokba torkollott. A jelenleg szolgálatban lévő őrök egy biccentéssel nyugtázták érkezését, ezzel némán engedélyezve számára a belépést, ő pedig kimért illedelem-mosollyal viszonozta a köszöntést. Egyike volt azon visszatérő arcoknak, amelyekhez az emberek agya nevet is társított, bár leginkább csupán édesapja nyomán ismerték fel. Már a küszöbön kipattant a nyeregből, még mielőtt a lónak szokásához híven inába szállhatott volna a bátorsága, és futtában átgázolhatott volna néhány jóemberen.
Ahogy Simon utat tört a sürgő-forgó népség sűrűjében, és lovát a kantár száránál fogva vezetve mélyebbre hatolt a táborban, a bal fülét éles csattanás és elnyújtott nyöszörgés ütötte meg, mely egy erőfeszítésre utaló nyögésben és metsző csikorgásban végződött, ahogy két kard egymáson köszörülve szabadult fel az ellenfél szorításából. Figyelmét a gyakorlópálya felé fordítva pillantotta meg Griselldist, amint egy katonával hadakozva pallérozza a harctudását – mintha lenne még azon mit pallérozni. Már gyerekként is idegesítően jól bánt a karddal, és annak ellenére, hogy Simon készült lovagnak, nem pedig Griselldis, a fiú gyakran találta a fakard hegyét a mellkasán. Régi jóbarátját elnézve egyértelműnek látszott, hogy az idővel egyenes arányban nőtt a gyakorlata, és bár Simon jól tudta, milyen váratlan irányt vett a nő élete a száműzetésben, valahogy mégis úgy érezte, hogy ismeri; hogy szinte semmit sem változott. Hiába visel páncélt, hiába lett papnő és hiába csíkozzák itt-ott fehér szálak a lángvörös hajzuhatagot, Griselldis ugyanolyan harcias beleéléssel döngöli a földbe az ellenfelét, mint régen. Simon úgy érezte, hogy a nővel ellentétben ő maga egészen új emberré csiszolódott, de előfordulhat, hogy valójában lehetetlen gyökerestül megváltoztatni egy személyt. Lehetséges, hogy mindig is olyan volt, amilyen manapság is, csak ezidáig nem ismerte magát eléggé.
Az idegőrlő szokásait mindenesetre nem sikerült levetkőznie magáról. Miután kikötötte a lovát, a hagyomány szerint néma megfigyelőként könyökölt a karámként is funkcionáló gyakorlópálya kerítésére, és szótlanul szemlélte a párharcot. Ahogy mindig, bármiféle előzmény nélkül, a semmiből tűnt elő, és a továbbiakban úgy tett, mint aki ott sincs. A harcból megítélése szerint már nem maradhatott sok hátra, mert a katonának szemmel láthatóan kezdett elege lenni a töretlen vereségsorozatból, így Simon úgy döntött, szépen kivárja a sorát.
A párbaj végén tekintetével követte a katonát, míg az megsemmisülten elhagyta a színt. Amint kettesben maradtak, a férfi pillantása hamarosan a bajnokon állapodott meg, és ha Griselldis is észrevette, elmosolyodva felegyenesedett.
– Szép volt. – jegyezte meg. – De tudod, még szebb lenne, ha a saját súlycsoportoddal kezdenél. – mosolyodott el, és kezével pótcselekvés gyanánt finoman a kerítésre csapott, majd megkerülve azt belépett a ringbe. – Például velem. – tette hozzá könnyedén, még mielőtt Griselldis lecsaphatta volna a magas labdát. A bizalmas fellengzésből egyértelművé vált, hogy egyelőre nem veszi túl komolyan a dolgot, a stílusa pedig olyan érzést keltett, mintha nem első ízben lettek volna ilyen helyzetben – és ez így is volt.
Sosem gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor ismét lejátszhatja majd ezt a régi lemezt, de itt volt, és ezt a lehetőséget szentségtörés lett volna kihagyni. Az utóbbi napokban a kapcsolatuk elbizonytalanította őt egy kissé |
 Griselldis rátapintott a lényegre: annyira különböztünk, akár a Hold és a Nap. Külsőre talán hasonlóak, de teljesen más a szerepük, az erősségük, és nem állhatnak úgy egymás mellett az égbolton, hogy az egyikük ne nyomná el a másikat. Külön-külön erősek, de együtt kioltják egymást. Griselldis lenne a Nap, erős és ragyogó, ellenállhatatlan, akinek messzire elér az akarata és bátran vezeti az embereit. Ezek szerint nekem jutott a Hold, a csendes, magányos útmutató, a visszatükröződés mások szemében. Eheh, a tündék tényleg szentimentálisak. Elmosolyodtam önnön gondolatamon, amit akár a nő másként is értelmezhetett.
- Várni fogjuk - bólintottam derűsen, amint végre elfogadta a meghívásomat. Reméltem, az úrnőnek sem lesz kifogása a társaságuk ellen; ha már ő erőltette rám ezt a szövetséget, az a legkevesebb, hogy kifejezem a bizalmamat irántuk; vagy legalábbis azt a bizalmat, amit éreznem kéne. Nos, talán majd idővel; előbb lássuk, milyen fából faragták azt a bizonyos Aldayr örököst.
- És máshoz nincs szüksége férfira? - emeltem a tekintetem a nőre, megkockáztatván talán a tárgyalásunk legjókedvűbb és legvakmerőbb kérdését. Természetesen olyan tündésen megcsavartam a dolgot, ködösítve, fátylakba burkolva, hogy a lehető legártatlanabbnak tűnjön és ezernyi válasz lehetőségét engedje meg. Nincs szüksége férfira ahhoz, hogy családot alapítson? Hogy uralkodjon? Hogy boldog legyen? Hogy egyé váljon vele? A nőre bíztam, hogyan értelmezi a kérdésem, és valamiért azt reméltem, a leginkább zavarba ejtőt választja majd.
- A csillagok vezessék útján, Griselldis Aldayr - ráztam meg a felém nyújtott jobbot, egy pillanatra elcsodálkozva annak határozottságán. A nő már nem láthatta a mosolyt az arcomon, gondosan ügyeltem rá, hogy akkor jelenjen meg rajtam, mikor tekintete már a hátát és lobogó, vörös fürtjeit cirógatta, ahogyan arra is ügyeltem, hogy pillanatok alatt eltűnjön az arcomról, mintha ott sem lett volna.
Ella; még mindig ezt a nevet rágcsáltam, magamban elismerően rázogatva Aldayr papa kezét. Valóban nem illett a nőhöz, akivel tárgyaltam, de ahhoz remekül illett, aki lehetett volna belőle, ha hagyják teljes valójában kibontakozni; vagy aki még lehet belőle, ha rátalál egy férfira és megajándékozza asszonyi gyengédséggel, szerelemmel. Ha nekem kéne becenevet adnom, Eldának hívnám, mint a Csillagokból való, vagy Caran, mint a vörös láng, mint a róka, ravasz és megszelídíthetetlen.
Nyeregbe szálltam, aztán Dae-val együtt magunk mögött hagytuk a sátortábort és a vezetőjével kapcsolatos gondolataimat is. Mire elértem Enlil kapuit, a fejem már csak a tárgyalás kötötte hivatalos információkkal volt tele, melyeket az úrnőnek szándékoztam lejelenteni. Mielőtt elindultam volna megkeresni a húgomat, egyszer még felpillantottam az égre. Ahogy a nap leszédült az égről, vörösre festette a kéklő égboltot. Vörösre, mint a róka bundája...
Lezárt! Én is nagyon köszönöm, jó volt!! :) |
Nem hittem, hogy a tünde férfi esetleg dicséretként fogja fel a megjegyzésemet. Úgy festett, hogy akárcsak a neme legtöbb képviselőjének, neki is szüksége van ilyesmire, hogy legyezgesse kissé az önérzetét. Sóhajtva csippentettem két ujjam közé az orrnyergemet, mintha világ összes fáradalma az én vállaimon pihenne, miközben lehunyt szemekkel kissé előrehajoltam. Jobbnak láttam erről nem beszélni. És még a nőkre mondják, hogy mennyire hiúak tudnak lenni, gondoltam százszázalékos lemondással.
Nimrodel Silma sértett azzal, hogy feltételezni vélte, gyermeket is kész lennék a harctérre küldeni azért, amiben hiszek. Sok mindennek neveztek már életem folyamán, de gyerekgyilkosnak sohasem. Nem vettem tudomást a megjegyzését azt illetően, hogy örül annak, hogy mi ketten nem vagyunk ellenségek.
- Természetesen. Amikor alszanak, még enni sem kérnek – feleltem tőlem szokatlan játékossággal a testvérekről szőtt további kérdésére. Féltem, ha túlságosan mélyre megyünk a témában, a végén megingatom a hitét az öcsémben. Griffithnek erős vezető képében kellett tündökölnie, még akkor is, ha az emberek szívesebben követték az én parancsaimat, mint övéit. Bármennyire igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy a testvérem gyengesége a fiatalságában rejlik, egyre inkább úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok azzal, hogy apánk képére próbálom formálni. Nem elég erős… Bármennyire nem értett egyet velem ebben, egyedül az Ő érdekeit tartottam szem előtt azzal, hogy keményen bánok vele. Az én felelősségem volt, hogy vigyázzak rá, és megóvjam a bajtól addig, míg felnő.
- Nyílván ebben is másként látjuk a dolgokat, Nimrodel Silma. Jómagam megelégszem azzal a szelettel, ami jutott; Maga nyugodtan kóstolja meg a következő fogást, én nem vagyok kíváncsi rá – fejtettem ki véleményemet a magam kemény módján arról, hogy miként látjuk az élet körforgását. Biztos voltam benne, hogy a cirka százhatvan esztendőjével a férfi eleget látott ahhoz, hogy véleménye sziklaszilárd legyen, de nekem kevesebb is elég volt ahhoz, hogy ne lehessen meggyőzni a sajátom ellenkezőjéről. Ember voltam, s nem tünde, beértem hát annyival, amennyit az Istenek szántak.
- A tündék, és a szentimentalizmusuk – húztam laza görbületre a szám szegletét, amikor elmesélte, hogy miért is alkotott tulajdon fegyvert magának. Voltaképpen megértettem, amit mond, bár ilyesfajta érzelgősségre nem voltam felkészülve. Bár szavaim gúnyolódásnak tűnhettek, nem szántam annak.
Nem féltem beszélni a hitemről. A Halál éppen úgy része volt az életnek, mint a Születés. Egyszerre tiszteltem, és féltem, de úgy hittem ebben rejlik az erőm. Nem becsültem le az ellenségeimet, s éppen úgy, ahogy nem becsültem le a Halált sem. A Halált nem hívja senki, mégis megérkezik, olykor a legváratlanabb pillanatban; olyankor csak két tehetünk, vagy szembenézünk vele, és annyit mondunk „Kérlek, csak ne ma!”, vagy tárt karokkal fogadjuk, és átölve megtérünk az Árnyékvilág vadászmezeire.
- Megmutatja? – rándult meg ismét a szám sarka, éltes pillantást vetvén a tündére. Valójában nem válaszolta meg a kérdésemet az ünneppel kapcsolatban, de eléggé felkeltette a figyelmemet ahhoz, hogy kedvem támadjon a saját szememmel látni, és megérteni a mibenlétét. Elfogadtam hát a meghívást.
- Rendben van. Ott leszünk – bólintottam határozottan, ámbár jobbnak láttam volna olyankor felkeresni Fael Úrnőt, amikor nincs nagy nyüzsgés a falujában. Azonban abban is volt valami megtisztelő, hogy olyasmire kaptunk meghívást, amelyre csak kevés embernek adatott lehetősége. Ki kellett használnunk, és reménykedtem benne, hogy nem kell megcsavarnom Griffith fülét azért, hogy tudatosítsam benne annak tényét, hogy ez túlságosan is fontos ahhoz, hogy elrontsa a gyerekeskedésével.
Időközben visszaértünk a kiindulópontra, a kivezető kapu sem volt már messze, így értettem a tompa célzást arra, hogy ideje volna búcsúzni; Időközben felfedeztem Simont és az apját az emberek között, ami arra engedett következtetni, hogy az öcsém kíséretének egy része visszatért a vadászatból.
- Ella egy suta kis lady, akinek már régen férjhez kellett volna mennie ahhoz, hogy életben maradjék. Griselldis azonban egy harcos, akinek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy megvédje – mondtam makacsul, elvetve annak lehetőségét, hogy a későbbiek folyamán ostoba becenevekkel illessen.
Ezúttal is én kezdeményeztem a búcsút, de most eszemben sem volt utána rohanni. Előre nyújtottam a kezem, s ha elfogadta a gesztust, erősen megragadtam a jobbját úgy, ahogyan egy férfi is tenné.
- Hamarosan látjuk egymást, Nimrodel Silma! – biccentettem felé, de mielőtt marasztalhatott volna, már elindultam a sátrak között, hogy megkeressem a visszatérő embereimet, hogy jelentést követeljek.
- Az öcsém? – vetettem oda kurta kérdést az egyik íjásznak, aki éppen a lovát szerszámozta le.
- A tónál van. Nem tért vissza velünk… - felelte kelletlenül, mire én indulatosan felemeltem a kezem, hogy a belé fojtsam a szót. Nem érdekeltek már az ostoba kifogások. Visszatértem a sátramba, és a délután hátralévő részét ott töltöttem, felváltván gondolva a megkötött szövetsége, és arra, akivel kötöttem.
Lezárt kör, részemről! Élveztem nagyon! :) |
- A formás fülem? - kérdeztem vissza óvatos nyomatékot helyezve a szóra. Tudom, hogy a fülemről beszélt, de olyan volt, mintha az egész lényemnek bókolna, és ettől játékos fények kezdtek el pattogni a szememben. A többit inkább figyelmen kívül hagytam, tekintve, hogy nem sikerült hinnem neki. Megadón széttártam a karomat, jelezve, hogy zsákutcába jutott a kérdés, borítsunk hát rá fátylat.
Érdeklődve vizsgáltam a harag jeleit a nőn. Nem akartam megbántani a kérésemmel, csak úgy gondoltam, talán ő is az a fajta, akit külön emlékeztetni kell, hogy a szabadság és a céljaink nem feltétlenül gyerekek árán érhetőek el. Ha így lett volna, akkor sem tekinteném szörnyetegnek, inkább csak egy elvakult vezetőnek, aki nem látja az élet pontos értékét. De nem így volt, amit a tábor eddig látott felépítéséből amúgy is sejthettem. Csak remélni tudtam, hogy ennek ellenére nem vette túlzottan zokon a figyelmeztetésemet.
- Még szerencse, hogy nem vagyunk ellenségek - jegyeztem meg szelíd, békítő hangon, aztán érdeklődve hallgattam, mit mesél a testvéréhez fűződő viszonyáról. A kérdését hallva csak látványosan megforgattam a szemem.
- Időnként? Szóval létezik olyan idő, amikor nincs velük baj?
A fejemet csóváltam. Bár Eryával sok szép közös percet élünk át nap mint nap, az idő nagy részében mégis csak aggódom érte vagy bosszankodom miatta. A gondtalan gyerekkor, amikor még az volt a legnagyobb bajom, hogy ő és Aurae túl sokat csüngenek rajtam, már elmúlt.
Ella. Képtelen voltam szabadulni a becézéstől, égette az ajkamat, szerettem volna hangosan ízlelgetni, de mivel elég meggyőzően jelentette ki, hogy gyűlöli, inkább nem próbálkoztam vele. Pedig volt valami báj Ellában, ami illett Griselldisre is.
- Ezzel nem értek egyet - jegyeztem meg halkan, tisztelettudóan. - Aki csak egy szeletét tapasztalja az életnek, mint kegyed, annak tényleg úgy tűnhet, hogy a világ beragadt a maga kerekébe és ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Pedig a világ folyamatosan változik, ahogy a népek is, akik lakják. Kétszer nem születik ugyanolyan jellem, minden dinasztia más izgalmat rejt magában, ahogy kétszer ugyanabba a folyóba sem léphet. A világ állandó mozgásban van. Minél több idő telik el, annál több szeletét lehet felfedezni.
Szeretettel gondoltam vissza a kóborlásom során szerzett emlékekre és azon lényekre, akikkel út közben találkoztam. Hiába szakadtam el a családomtól és dobtam el annak lehetőségét, hogy a halála előtt beszélhessek az apámmal, semmi pénzért nem mondtam volna le az utazásról. Ugyanúgy megismételném, és attól tartok, ha apám csillaga tovább kitart, egy darabig még haza sem jövök. Kegyetlenség megízleltetni a szabadságot valakivel, akit aztán ketrecbe zárnak, s míg nem produkálok méltó örököst - mert Eryáról szó sem lehet -, addig önként maradnom is kell. Önként, heh. Kötelességből.
- Megtisztel - biccentettem udvariasan, amikor elnézőn megjegyezte, nem tűnök olyan öregnek. A gondolataim elkalandoztak egy kicsit, míg a derékmagasságban hátulról támadó kislány el nem terelte a figyelmemet. Csak akkor jöttem rá, hogy Griselldis is ott van, sőt, végig szemtanúja volt az egésznek, amikor visszakérdezett.
- Előbb lettem harcos, mint főtanácsos. Márpedig egy harcos számára a fegyver nem csak egy lecserélhető tárgy, hanem valami különleges, a személyisége egy darabja. Fontosnak tartottam, hogy én keltsem életre ezt a részemet, ne pedig valaki más. Így aztán személyre szabott, tökéletesen passzoló társakat kaptam, ha szerencsém van, egész életemre - magyaráztam. Azért hálát adtam, hogy a gyerekekhez fűződő viszonyomról nem tett több megjegyzést. Nem szerettem volna még többet mesélni Eryáról, már így is túl sokat árultam el magamról és a gyenge pontjaimról.
- Ahány ember, annyiféle hit. Százhatvan év nem elég, hogy mindegyiken kiigazodjak - szabadkoztam a tudatlanságomért, aztán érdeklődve hallgattam, hogyan képzeli a saját istenét. Szóval, a Halál. Érdekesnek hangzott, de nem találtam semmit a történetében, amivel azonosulni tudnék; legfeljebb a közös tábortüzezés, amihez mindig is kellemes emlékek fűztek.
- A hit kapaszkodó, mindenki abba kapaszkodik, amibe tud. Nincs jogom megítélni, helyes-e, amiben hisz, vagy sem - fejtettem ki kurtán a véleményemet, a kérdésére pedig ártatlanul vállat vontam.
- Nehéz lenne elmagyarázni. A Fény az élet mozgatórugója, de csak akkor élhet, ha Sötétség is létezik. A Fény ünnepén a jót éltetjük, de az egyensúly egyik feleként, az ellenpólusról sem feledkezvén meg. Jöjjön el inkább és megmutatom!
Reméltem, ha nyomatékosítom a meghívást, elfogadja. Amúgy sem szívesen beszéltem volna az ünnepünkről. Paranoiásan hittem, hogy ha leengedjük a védelmünket és átadjuk magunkat az ünneplésnek, sebezhetőek vagyunk. Nem szerettem volna én magam elárulni, mégis miben merül ez ki.
- Ha szabad megjegyeznem - fordultam a nő felé, amint a tábor ismerős zugait véltem felfedezni. Nem akartam búcsúzkodni még, de szavaimmal talán megelőlegeztem valami hasonlót -, ez a tábor teljesen jó irányba halad az ön irányítása alatt. Az Ella pedig gyönyörű név. Ha az öccse készen áll rá, szeretném mihamarabb megismerni.
Főleg, mivel képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Griselldis őt szánja az Aldayrok örököséül. Magam szerettem volna látni, miféle ember és mennyire méltó a nővére bizalmára és támogatására; vagy éppen a népemére. |
Szóval a kérdésére a válaszom, hogy amiben én hiszek, az maga a Halál – eltökélten formáltam szónoklatom betűit egy percre sem torpanva meg, vagy gondolva át, hogy miféle következményei lehetnek kimondott gondolatoknak. A hitet megtagadni nem lehet, pusztán kendővel elfedni, és úgy tenni, mintha nem létezne, de az csak önámítás.
- Minden este, ha lenyugszik a nap, tüzet gyújtunk az Istennő tiszteletére – torpantam meg az egyik emelvény mellett, amelynek közepébe gondos kezek egy méretes edényt helyeztek, melynek kormos belseje hitelt adott szavaimnak. – Ezt a hagyományt azóta követjük, hogy a tábor első cövekje a földbe került. Az én kérésem volt, hogy így legyen; Itt nyugodtan imádkozhatom – vontam meg a vállamat.
Bármit is kívánt Nimrodel Silma mondani, készen álltam arra, hogy meghallgassam, és meg is hallgattam.
- Mondja csak, mi is pontosan az a Fény Ünnep, amelyről korábban szólt? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
|
Óhatatlanul cinikus vonások ütköztek ki az arcomra, amikor Nimrodel Silma megjegyezte, nyugodtan megsimogathatom a hátasát, ha úgy óhajtom. Hát nem óhajtottam. Bármennyire is igyekeztem mindenki felé világossá tenni, hogy távol nem vagyok olyan, mint legtöbb hölgy – nem alélok el különösképp sem az állatoktól, sem az ékszerektől, de még az olyan ragyogó mogyoróbarna szemektől sem, amelyekkel a férfi rendelkezett -, nem jártam sikerrel. Két karom, ha lehet, egy pillanat erejéig még makacsabbul tekeredett egymásba, miközben szigorú fejrázással a tünde tudtára adtam a szándékomat. Nevetségesnek tűnt, hogy elvárja tőlem a sápítozást, és hogy gügyögve becézgessem a lovat, ahogyan azt egy minden bizonnyal fiatal, nemes hölgy tenné. Mit képzel ez rólam?
Talán egészen sokáig pöfögtem volna magamban, ha heves gondolataim folyamát nem vágja ketté a katona, aki két mondatban zúdította rám az összes létező kételyét a bizalommal kapcsolatosan. Bármennyire is tiszteltem a koros tisztek véleményét, ezúttal úgy döntöttem, hogy magamnak kell ítélkeznem.
- Maga alá becsül engem, Nimrodel Silma – rándult meg a szám sarka cinikusan, amikor a férfi kifejtette, hogy mit is áldozna fel egy fogadáson arra, hogy az öcsém és én eltévednénk a rengetegben. – Higgye el, hogy képes lennék olyan meglepetéseket okozni Önnek, amitől ketté állna az a formás füle – évődtem szándékos kétértelműséggel, miközben magabiztosan megindultam a tömegben.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy időközben ismét magához vette azokat a szembetűnő pengéket, de úgy döntöttem nem teszem szóvá bizalmatlanságát; eszembe sem jutott, hogy megfosszam a biztonságérzetétől. Ha a fegyverre volt szüksége hozzá, hát ahhoz volt szüksége hozzá. Az Ő döntése volt.
Ahogy ott álltunk a sátrak között, és a tünde szavait hallgattam a gyermekről, ösztönösen nyúlt meg a mosoly az arcomon, mint a legtöbb asszonynak, ha efféle érzelmek kerítik hatalmukba. Igaz sosem volt gyermekem, és soha nem is éreztem hiányát annak, hogy legyen; de mégis, melegség költözött a szívembe, hacsak rájuk gondoltam. Meg sem fordult a fejemben annak lehetősége, hogy harcolniuk kelljen.
- Sosem tennék ilyesmit, nem vagyok szörnyeteg, hiába állítják az ellenségeim az ellenkezőjét – küldtem megsemmisítő pillantást a férfi felé, miközben ujjbegyeim majd’ elfehéredtek a visszafogott indulattól. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, szándékosan vág ilyesmit a fejemhez. A harag már elindította a mágia zsibbadását ujjbegyeimben, de még időben visszafogtam magam.
- Időnként az embernek meggyűlik a baja a fiatalabb testvérekkel, nem gondolja? – kérdeztem, s legyűrve hergeltségemet, ismét sztoikus nyugalommal tekintettem a sátrak irányába. – A mi dolgunk, hogy védelmezzük Őket, még akkor is, ha már elég idősek ahhoz, hogy szakállat növesszenek, és könnyedén a hónuk alá csapjanak. Tudom, miről beszél. Még mindig itt cseng a fülemben, ahogy atyám ezredjére is azt mondja, hogy; Ella, vigyázz az öcsédre. Ella… Gyűlöltem, ha így hívott – ráztam meg a fejem sóhajtva, miközben summáztam magamban, hogy még mindig a gyermeket látom Griffith-ben, aki viselkedésével időnként nem is segít azon, hogy ez másképpen legyen. Zöldfülű még, gondoltam.
- Ha azt mondanám, hogy irigylem, hazudnék – fordultam Nimrodel Silma felé teljes felsőtesttel, miután megosztotta velem, hogy milyen hosszú ideje járja már ezt a földet; A tudat őszinte tisztelettel töltött el, de legalább annyi szánalommal is. – Jómagam már magam mögött tudhatom az életem felét, és nem bánom, hogy így van; Az Istenek éppen elég időt adnak mindenki számára, hogy beteljesítse a Sorsát, de azt hiszem, ha oly’ sokáig élnék, mint Ön, egy idő után elunnám magam. A világ újra és újra ugyanazon a köröket futja, a népek ismételten elkövetik ugyanazon hibákat. Éppen elég ezt egyszer végignézni – billentettem félre a fejem, hogy eleget téve a kérésének, jobban megvizsgálhassam a vonásait. Voltaképpen sosem voltam jó abban, hogy meghatározzam valakinek a korát, s most, hogy tudtam, hogy Nimrodel mennyi emberöltőt tudhat maga mögött, még inkább elbizonytalanodtam.
- Egy perccel sem tűnik idősebbnek százhatvannyolc esztendőnél – feleltem végül szenvtelenül, elodázva ezzel a válaszadás kötelességét. Egyáltalán, miért is fontos ez? futott át a fejemen konokul a kérdés. A szeme körül, akárcsak nekem, már megjelentek a szarkalábak, de számára éppen elég idő állt rendelkezésre még ahhoz, hogy hozzájuk szokjon. Rajtam maholnap újabb ráncok keletkeznek, míg Ő talán évtizedekig eltengődik még ugyanezen állapotban. Nem értettem miért érdekli, hogy mit gondolok.
Büszkén bólintottam, amikor otthonosnak titulálta a táborunkat, ámbár botorság lett volna azt állítanom, hogy minden szegletével meg voltam elégedve. Voltak még hiányosságaink, amelyeket napról-napra tettünk helyre, és amelyek, mint már mondtam, éppen számunkkal együtt növekedtek tovább.
- Sokat munkálkodtunk rajta, hogy ez így legyen – mondtam mindenféle szerénykedés nélkül, és talán tovább soroltam volna eredményeinket, és a hozzájuk vezető utunkat, ha nem jelenik meg a gyermek. Ismerős volt, biztosra vettem, hogy láttam már a testvérével a sátrak között kergetőzni; Az apjuk egy azok közül a katonák közül, akiket a farkaserdei lord hozott magával. A gyerekek nevét nem tudtam.
Nem szóltam rá a kislányra, aki dacos arckifejezéssel kapaszkodott a számára idegen férfi karjába; Nem tudhattam, hogy mi lesz a jelenet vége, de őszinte csodálattal töltött el a kialakult kép. Egészen addig meggyőződésem volt, hogy Nimrodel nem sokra becsül egy emberi életet, de amilyen gyengédséggel fordult a gyermek irányába, elültetet néhány gondolatmagot a fejemben. Elmosolyodtam.
- Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki képes meglepetéseket okozni másoknak – jegyeztem meg finoman felvont szemöldökkel, miközben a szőke teremtmény után néztem, aki a babáját lóbálva elrohant a sátrak között. Talán már éppen a fivérének ecseteli nagy lelkesedéssel, hogy mit látott. – Szóval nemcsak Főtanácsos, hanem kovács is? – kérdeztem jelezvén, hogy hallottam minden szót.
Gondolkodón közrefogtam az államat az ujjaimmal, miközben a hitről szőtt gondolatait hallgattam. Úgy tűnt, hogy még mindig nem kedveli különösképpen az egyenes válaszokat, mégis megértettem azt, amit mondani kíván. A természetnek, mint mindennek megvan a saját körforgása, rendje és szelleme. Elengedtem a fülem mellett, hogy éppen egy ünnepre kíván meginvitálni minket. Jómagam sokkal jobban örültem volna egy némileg csendesebb alkalomnak, de úgy döntöttem, hogy erről az egyről mindenképpen megkérdezem Griffith-et, akkor is, ha nem sokat számít a véleménye a döntéshozatalomban.
- Egy papot a hitéről kérdezni egy kissé botor dolog, nem gondolja? – kérdeztem évődve, miközben leengedtem a kezem, hogy megmutassam merre folytatjuk a sétánkat, ha felkészült rá. – Argona Istenasszony Rendjének papnője vagyok, akit gyakran tévesen a Mészáros jelzővel is illetnek. Gyermekkorom óta a harcosok útját szánták nekem, és amikor menekülnünk kellett, éppen az Ő szentéjében leltünk menedéket; innentől kezdve pedig nem volt kérdés számomra, hogy kit kívánok szolgálni – magyaráztam hosszan, tulajdon életemből vett példával magyarázván a döntésem okát. – Földanya, Nagy Istennő, aki éppen úgy kiveszi részét a termékenységből, mint a pusztításból. A papjai ugyan nem a béke hírnökei; éppen úgy bánnak a pengével, és a méreggel, mint a szavakkal. Nem félek ölni, ha a rákényszerítenek, de tisztelem a Halált. Szóval a kérdésére a válaszom, hogy amiben én hiszek, az maga a Halál – eltökélten formáltam szónoklatom betűit egy percre sem torpanva meg, vagy gondolva át, hogy miféle következményei lehetnek kimondott gondolato |
[56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Griselldis rátapintott a lényegre: annyira különböztünk, akár a Hold és a Nap. Külsőre talán hasonlóak, de teljesen más a szerepük, az erősségük, és nem állhatnak úgy egymás mellett az égbolton, hogy az egyikük ne nyomná el a másikat. Külön-külön erősek, de együtt kioltják egymást. Griselldis lenne a Nap, erős és ragyogó, ellenállhatatlan, akinek messzire elér az akarata és bátran vezeti az embereit. Ezek szerint nekem jutott a Hold, a csendes, magányos útmutató, a visszatükröződés mások szemében. Eheh, a tündék tényleg szentimentálisak. Elmosolyodtam önnön gondolatamon, amit akár a nő másként is értelmezhetett.