|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.21. 12:20 - |
A sátortábor tulajdonképpen nem más, mint az Aldayr-testvérek szállásterülete. Néhány tucat sátor helyezkedik el szétszórtan a táborban. Ezek közül szinte hivalkodóan magasodik ki egy ezüst selyemmel, és fekete bársonnyal borított építmény, amelyet vasszögekkel erősítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú rúdon zászlót lobogtat a szél. Az ébenszín anyag közepébe gondos kezek az Aldayr család címerállatát, az ezüst medvét hímezték. Griselldys és Griffith meg sem próbálják rejteni érkezésüket.
A csecsemők gügyögése, és az asszonyi kacagás helyett acélcsattogás, és a gyakorlatozó katonák ordítozása veri fel az alkalmi települést. Az egész tábor nem más, mint egy kaszárnya, ahol megfizetett szedett-vetett zsoldosok, és azok gyűltek össze, akik a Medve Lord emlékét tisztelve készen állnak arra, hogy akár vérrel is kivívják fia számára a megváltást. Éjszakánként, az Argona tiszteletére meggyújtott tábortüzek lágy fénnyel égnek, de az arany-skarlát lángnyelveknél véres történetek szítják a harci szellem parazsát. |
[56-37] [36-17] [16-1]
- Hogy hiszek-e az önök isteneiben? Talán. A tündék vallása a természetre épül. Hisszük, hogy mindennek lelke van és minden él ezen a földön. A fák, a folyók, a hegyek, az állatok, a fegyverek. Tőlük kapunk mindent, ami a mi túlélésünkhöz szükségeltetik. Hiszünk az élet körforgásában és a legtöbb ünnepünk a természethez vagy az élethez kötődik. Nemsokára lesz a Fény ünnepe - kaptam hirtelen észbe, tekintetem a nőre emelve. - Nem találhat jobb alkalmat, ha meg szeretne látogatni minket a fivérével.
Tartottam egy rövid szünetet, mielőtt megkérdeztem volna:
- Na és ön miben hisz, Griselldis? |
 Büszkén megpaskoltam Dae szügyét Griselldis dicséretét hallva. Én is pont ugyanezt gondoltam, amikor megláttam és megvettem évekkel ezelőtt. Számtalan lovam volt már, de valahogy Dae került hozzám a legközelebb; bizonyos jellemvonásaiban hasonlított rám és már rögtön a legelején összebarátkoztunk. A nő még csak nem is sejtheti, hogy egyszerű árverésen nyertem évekkel ezelőtt, messze keleten, mikor még fogalmam sem volt arról, hogy hamarosan nekem kell átvennem apánk helyét a tanácsban, és ez a kötelesség hazaszólít majd vándorutamról. Később aztán együtt tértünk haza és Dae azóta is remek társam. Jól ismeri a tünde vezényszavakat, bár időbe telt megtanítanom neki, hogy csak az én hangomra figyeljen. Az előző gazdái emberek lehettek, neveletlen volt, nehezen fogadott szót és főként az emberi szóra mozdult a füle.
- Ahogy mondja. Megsimogathatja, ha óhajtja - ajánlottam fel. Nem tudom, miért, de a nőkből valamiért ezt váltják ki az állatok. Emlékszem, amikor a húgommal belefutottunk egy farkasba vagy egy jó emberöltővel ezelőtt. Erya először megijedt, aztán rám emelte nagy, átható szemét és annyit kérdezett: megsimogathatom? Azóta számtalan ilyen kérést kaptam különböző hölgyektől Dae irányába.
Akárcsak a húgom; tettem hozzá gondolatban. Ahogyan apánk, úgy én is meg akartam őt kímélni mindentől, ami nem Enlil, de ezzel már akkor elkéstem, amikor elkezdett Rheyába utazgatni. Rossz előérzetem volt a látogatással kapcsolatban; attól féltem, Griselldis szabad szelleme megfertőzi Eryát. Mégsem mondhattam nemet, az túl nagy sértés lett volna mindannyiunkra nézve.
Néha az emberek elfelejtik, hogy a fülünk nem csak azért hegyes, hogy így különböztessük meg magunkat más népektől. Nem díszként hordjuk, mint valami ékszert, hanem működik: éppenséggel remekül. Így ha távolabb is álltam tőlük és nem is figyeltem rájuk, attól még könnyedén elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt. Annyit legalábbis, hogy borotva. Megeresztettem egy cinikus félmosolyt, de nem adtam jelét, hogy hallgatóznék. Miután a tündék elhagyták a tábort, Griselldis mellé léptem. Eligazítottam az ikerpengéket a hátamon, a többi fegyveremet idő közben már eltettem.
Rövid, horkantásszerű nevetést hallattam. Mentegetőzhettem volna, hogy nem akartam megbántani, nem rajta nevetek, de nem tettem: nem óhajtottam megsérteni a büszkeségét, ez igaz, de éppen rajta nevettem.
- Elmondhatom én, melyik fánál merre forduljanak, de egy üveg vajsört teszek rá, hogy örökre eltévednek az erdőben. - Ezúttal meg sem próbáltam leplezni a kihívó élt a hangomban, tekintetem jókedvűen méregette a nőt. - Az emberek azt hiszik, ismerik a természetet, de nem látnak többet törzseknél meg lomboknál. Megnézném, hogyan tájékozódik fák alapján. Küldetek majd egy térképet, amint hazaértem - tettem hozzá békítőn, nehogy túlzottan magamra haragítsam. Tényleg úgy gondoltam, semmi esélyük, ha az erdő jeleit akarják olvasni, még akkor sem, ha ez az otthonuk, ahogy állította. De van egy térképünk avatatlan szemeknek, sziklákkal és különböző könnyen felismerhető terepjelzésekkel, iránytűvel. Az alapján nehéz eltévedni, ha a vendégeink úgy döntenek, nem igényelnek kíséretet.
- Tudom, hogy a gyerekek jelentik minden otthon gyengepontját. Védtelenek, sebezhetőek, tehetetlenek. Én mégis úgy gondolom, nagy szükségünk van rájuk. Az idő állandó mozgásban van, szükség van újabb és újabb vérfrissítésre a kiöregedett harcosok és asszonyok mellé - fejtettem ki a véleményem, mely úgy vettem észre, nagyjából egyezik Griselldisével. - Csak ne küldje őket csatatérre, kérem.
Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Hazatérve megdöbbenve tapasztaltam, hogy a tünde ifjak kiképzése elég korán elkezdődik. Olyan zöldfülűek téblábolnak a harcosaink közt, akik kezébe én még kardot is csak felügyelettel adnék. Nem tudom, az embereknél mi a szokás, de csak remélni tudtam, hogy az embernő többre tartja a gyerekek életét a harcnál.
- Van egy húgom - tértem ki a kérdése elől, bár szórakoztatott, hogy kinézi belőlem az apaságot. Tény és való, máshogy öregszünk, mint az emberek és az is igaz, hogy ha akartam volna, már megállapodhattam volna. - Az majdnem ugyanolyan.
Cinkos félmosolyra görbült a szám. Mint idősebb testvér, biztos voltam benne, hogy Griselldis érti, mire gondolok.
- Idén lesz a százhatvannyolcadik ősz, amit Aglanir földjén töltöttem. A mátriárkánk már kétszázharmincöt tavaszt is megélt. De ismerek hatszáz, kilencszáz éves tündéket is - toldottam meg a válaszomat némi információval. Nem sejtettem, Griselldis mennyit tud a tündékről, ezért úgy gondoltam, felvilágosítom.
- Az idő nem sokat jelent számunkra. A tündék fejlődése eltér az emberekétől, sőt, egymástól is. Én hét évesen kezdtem el járni, de van olyan, aki száz évesen kezdi még csak a tanulást, míg más már középkorúnak tűnik. Az idő cseles dolog számunkra, Griselldis. Ön például, ha rám néz, emberi léptekben, a saját népe szerint hány évesnek talál? - érdeklődve emeltem barna szemem a nőre, kíváncsi voltam, milyen idősnek tűnök. Tudtam, hogy a tapasztalat kiül az arcra, eszerint idősnek tűntem a saját népem közt is, de érdekelt, ő mit gondol.
Érdeklődve figyeltem az embernő által mutogatott építményeket. Habár nem volt sok alkalmuk kidolgozni a táborhelyet, mégis egész ügyesen berendezkedtek. Az alapvető élethez szükséges dolgoknak maradéktalanul sikerült helyet teremteniük, és úgy tűnt, a védelmük és a felkészültségük is egészen rendben van. Lehetett volna még bőven dolgozni, újítani a helyen, de amíg nem kérik a segítségünket, addig ez az emberek dolga.
- Igazán... praktikus - kerestem a megfelelő szavakat, míg végül ez csúszott ki először. Reméltem, nem veszi sértésnek, mert nem szántam annak. Meg voltam elégedve a hellyel, csak éppen nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam a legmegfelelőbb módon. - Alaposan felkészültek. Otthonos - tettem hozzá sietve.
Már készültem felelni a kérdésére, amikor húzást éreztem hátulról. Túl gyengéd és erőtlen volt ahhoz, hogy a fegyverem után kapjak, de attól még kellemetlenül felborzolta az érzékeimet. Hátrapillantottam a vállam felett, de a tettest jóval szemmagasságon alul kellett keresnem: pici, bogyószemű, szőke kislány csimpaszkodott bal kezével az egyik kardomba, míg a másikkal egy rongybabát szorongatott. Arca a megszeppentségen túl dacot és elszántságot tükrözött. Megfordultam, fürge, de óvatos mozdulattal előrántottam a két pengét, majd a fejem felett megpörgetve féltérdre ereszkedtem a kislány előtt. Párhuzamosan lefektettem a térdemre a kardokat és hagytam, hogy a kislány megtapogassa a cirádákkal és ékkövekkel díszített markolatot, a pengén végigfutó gravírozást.
- Tünde kardok, én magam kovácsoltam őket. Testvérek. Kiegészítik egymást. Rómen és Andúnë: ahol a nap felkel és ahol lenyugszik. - Magyarázatom közben gyengéden végigvezettem a kislány kezét a tünde íráson. - A kard olyan, mint a kar meghosszabbítása. Jobb szeretem, ha kettő van belőle.
Két ujjal gyengéden homlokon böktem a kislányt, ahogy a húgomat szoktam, mire halkan, szégyenlősen felkuncogott. Visszacsúsztattam a pengéket a helyükre és már készültem volna felállni, amikor felém nyújtott egy szál virágot. Tünde szemmel inkább látszott gaznak, mely százára terem bárhol az erdőben, de a kislány szemében értékesnek tűnt; lerítt róla, ahogy átnyújtotta. Megeresztettem a létező legszelídebb mosolyomat, amit a húgomnak szoktam tartogatni, ahogy átvettem.
- Hannon le!
Nem hiszem, hogy megértette, de boldognak tűnt, amikor a vértemre tűztem a virágot. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elszaladt a babájával együtt. Szükségem volt pár pillanatra, hogy visszakanyarodjak a beszélgetésünkhöz és felidézzem Griselldis kérdését, mintha mi sem történt volna.
- Hogy hiszek-e az önök isteneiben? Talán. A tündék vallása a természetre épül. Hisszük, hogy mindennek lelke van és mi |
Milliónyi gondolat kavargott bennem; Kérdések sora, amelyek kígyóként tekeredtek egyetlen személy köré. Némiképp bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy szeretném-e megfejteni a válaszokat, és gyűlöltem érte. Soha, egyetlen emberrel szemben sem éreztem efféle dülékeny labilitást. Voltaképpen, Ő nem is ember, Griselldis Aldayr, emlékeztettem magam, miközben elköszöntünk egymástól.
A kimondott szavak ott pattogtak körülöttünk, és mi mindketten úgy tettünk, mintha nem léteztek volna. Amikor reggel felébredtem, még nem gondoltam, hogy az öcsémen kívül más is fejtörést tudna okozni nekem. A bosszúságomat rideg álca mögé rejtettem, miközben magabiztosan vártam a férfi távozását.
A kapuban sikerült utolérnem a főtanácsost, embereim bizalmatlan tekintetének kereszttüzében. A tünde a hátasa felszerelését ellenőrizte éppen, miközben társai már majdnem teljesen készen álltak az indulásra; A megfelelő pillanatban értem ahhoz, hogy meggátoljam Őket ebben. Elégedett voltam magammal.
- Fejedelmi jószág – állapítottam meg, pillantásom a lovon nyugtatva, akinek szemeiben a gazdájához hasonlatos csökönyös szikrákat véltem felfedezni. Mindig is sokra becsültem a jó hátasokat, és úgy hiszem éppen eléggel volt már dolgom ahhoz, hogy kijelenthessem, értek hozzájuk. Dae – csak később tudtam meg, hogy így hívják – talán hosszabb ideig tudhatta volna magáénak a figyelmemet, ha helyette nem kezdem el fürkészni Nimrodel Silma arcát, miközben a válaszát vártam. Mindenképpen szerettem volna meglátogatni az úrnőt, így hiába is ellenkezett volna, akkor is megteszem.
- Ez nagyszerű, a fivérem el lesz ragadtatva a hírtől – mondtam némi túlzással. Jó. Talán nagy túlzással. Volt némi különbség az „elragadtatás”, és a „hátam közepére sem kívánom” fogalma között; Ahogyan Griffith ügyünkhöz való hozzáállását megismertem, nála az utóbbi lesz a mérvadó. Bárhogyan is, de készen álltam, hogy akár a fülénél fogva rángatom az öcsémet a tünde faluig, hogy bemutatkozzon.
- Csak nyugodtan, még van némi időm a délutáni tanácskozás előtt – bólintottam, miközben összefontam a kezeimet a mellem alatt. Figyeltem, ahogy a követ magához inti az egyik emberét, és szót vált vele. Sok mindent elárul valakiről az, ahogyan az övéivel bánik. Érdeklődő voltam, kicsit sem tapintatos.
- Bízik ezekben a pengefülűekben, asszonyom? – észre sem vettem, hogy a katona mellém lépett. Idősebb volt nálam, a bölcsesség ősz szálai elvegyültek már sötét hajában. Pillantásom csak futólag kereste meg; Karba tett kézzel, feszült testtartással állt meg néhány centire tőlem. Az a fajta ember volt, akiről lerí, hogy az őseinek az ősei is a hadak útját járták. Ser Henry hozta magával, amikor csatlakozott.
- A bizalom kényes ajándék, Alcott. Vigyáznunk kell, hogy kinek adjuk, különben összetörik; Nem lehet úgy megragasztani, hogy pont olyan legyen, mint annak előtte. Szóval… - vállat vontam. Nem álltam még készen arra, hogy megválaszoljam ezt a kérdést. Voltaképp az ésszerű felelet a nem lett volna.
- Hát, csak legyen óvatos. Ki tudja, hogy mi rejtőzik a két borotva között a fejükben – mondta, majd éppen időben hátrált el tőlem ahhoz, hogy talán a főtanácsosnak ne tűnjön fel a rövid szóváltásunk a férfival. Alcottnak észre sem vettem, hogy mikor távoztak a kísérete tagjai, és hogy egészen a kapuig kísérte Őket. Előzékeny mozdulattal mutattam azon irányba, amely felé el kívántam indulni. Nem engedtem előre, de azt sem hagytam, hogy utánam koslasson; Egyelő felekként, szövetségesekként haladtunk.
- Engedtem volna távozni, ha Ön azt kívánja – vontam fel a szemöldököm szenvtelen megjegyzését hallva. Az, hogy elfogadta az invitálásomat elárulta, hogy voltaképpen nem is nagyon igyekezett hazafelé. Pimasz, féloldalas mosoly jelent meg a szám szegletében, amely már nem is esett olyan nehezemre, mint a korábbi próbálkozásaim. Kellemes volt, hogy onnan folytathattunk az évődést, ahol percekkel korábban abbahagytuk a sátorban. Korántsem lettel volna ilyen merész, ha úgy érzem, megsérthetem.
- Egyelőre úgy tűnik, hogy megvan mindenünk, ami kell, de ahogyan a létszámunk emelkedik, az igényeink is növekednek – feleltem a kérdésére, fejemmel finoman intve a sátrak tucatjai felé. A tábor lakói szokványos délutáni tevékenységeiket végezték, s bár ebbe a fegyverek élezése, és az íjakkal való lövöldözés is beletartozott, minden olyan békésnek tűnt, mintha nem is harcolni készülnénk.
- Nagylelkű az Úrnőtől ezen felajánlás, de úgy hiszem, nem lesz szükségünk rá. Az erdő nem rejthet olyasmit, amire ne lennénk felkészülve. Egyedül is oda találunk, ha elmondja, hogy melyik fánál kell balra fordulni – billentettem félre a fejem, résnyire szűkült szemekkel, mintha azt latolgatnám, hogy azért kívánnak harcosokat elénk küldeni, mert nem bíznak bennünk annyira, hogy elárulják a falu hollétét. Felkészültem rá, hogy ránk tukmálnak néhány tünde mitugrászt, akik a megfelelő pillanatban elfedik majd tekintetünket, hogy véletlenül se tudjuk, melyik varázs ágacskát kell megrángatni.
- Elenyésző számban, de vannak gyermekek a táborban… Nem mondom, hogy ez megelégedéssel tölt el, de némelyik katonánk családostul érkezett hozzánk – megráztam a fejem. – Az asszonyokra éppen úgy szükségünk van, mint az erős férfi kezekre. Üres gyomorral nem lehet csatát nyerni, nem gondolja? – kérdeztem egészen szórakozott hangnemben, mintha mulatatna azon gondolat, hogy milyen esendő az emberi test, amelyet megannyi féleképpen kell táplálni. – Jómagam nem vagyok anya, így voltaképpen meg sem érthetem, de azt hiszem kegyetlenség volna kitiltanom innen a gyermekeket, miközben a szüleik az én családom ügye miatt dolgoznak. Tudom jól, hogy nincs helyük a csatatéren – fejtettem ki véleményemet nem törődvén annak eshetőségével, hogy Nimrodel nem ért velem egyet. – Önnek van gyermeke, Nimrodel Silma? – bukott ki belőlem a kérdés, hiszen jól tudtam, bármennyire is fiatalnak látszik, meglehet, hogy öregebb a székapámnál is. Ki tudja, talán egy tucat unoka, és dédunoka várja odahaza, érdeklődve vártam a válaszát.
- Erre van az ispotály, amott mögötte pedig az iskola – torpantam meg némileg beljebb, a tábor szívében, hogy így mutassam meg a fontosabb helyeke a főtanácsos számára; Szerettem volna tudatosítani benne, hogy talán az erdőben vertünk sátrat, mégsem vagyunk barbár betolakodók. – Arra van a fegyverraktár, ott pedig a örömtüzek helye, amelyet az Istennő tiszteletére gyújtunk minden este; Papnőként kötelességemnek érzem, hogy ne feledkezzünk meg az imákról, és az áldozatról – magyaráztam, de közben a férfira sem néztem. Parázsló tekintetem szenvedélyesen itta be annak a látványát, amelyet rövid időn belül is sikerült felépítenünk. Felépítenem.
- Ön vallásos? – bukott ki belőlem az újabb kérdés.
elég bambula lett... |
Az emberek kifürkészhetetlenek. Persze, ők meg rólunk gondolják ezt, de a mi társadalmunk nem olyan szövevényes és intrikákkal tüzdelt, mint az embereké. Mi nem szeretünk annyit drámázni, nem tűrjük a fortélyokat, de megvannak a magunk módszerei, hogy titokzatosnak tűnjünk. Griselldis Aldayr legalább kellemes meglepetések sorát okozta újra és újra, ha már kiigazodnom nem sikerült rajta. Ahogy biztosított afelől, hogy az én véleményem igenis számít neki, egy pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán barátok is lehetnék. Ez a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is reppent.
Griffith Aldayr. Az eszembe véstem a nevét és megpróbáltam elképzelni, milyen ember lehet. Ha a nővéréből indulok ki... Nem, nem indulhatok ki belőle, mert ha lenne bennük bármi közös, nem hagyná, hogy egy nő irányítson helyette mindent. A kiléte rejtély volt számomra, de éreztem a zsigereimben, hogy hamarosan szerencsém lesz megismerni őt is. Ezek azok a megérzések, amik sosem hagynak cserben.
- Nem hiszem, hogy csalódást tudna nekem okozni - mormogtam az orrom alatt, még ébredezve a Griffith köré tekeredett gondolataim hálójából, így fel sem tűnt, hogy mit mondtam. Elkaptam a tekintetem a nőről abban bízva, hogy ha úgy teszek, mintha ki sem mondtam volna, akkor tényleg semmissé tehetem. Nem baj, ha megkedvelsz valakit; ezt egy öreg vadásztól hallottam egyszer, messze északon, egy dohos fogadó dohányfüstjében fuldokolva. Csak ne hagyd, hogy ezt mások is észrevegyék!
- Ahogy a tiéden is - feleltem a tündék nyelvén, és a nő búcsújának visszhangjával a fejemben kiléptem a sátorból. Miután rövid terepszemlét tartottam, felmérve merről is jöttem és mi mindent változott, a kapu felé vettem az utam. Kicsivel távolabb találtam rá a csapatomra, a lovakat itatták és beszélgettek. Jelentést kértem tőlük, aztán amint tudtomra adták, hogy semmi említésre méltó nem történt, parancsot adtam az indulásra. Dae mellé lépve szeretetteljes paskolással üdvözöltem, megvakartam a füle tövénél, dús sörényébe futtattam az ujjaimat és halkan a fülébe súgtam, hogy bár minden nő olyan lenne, mint ő, mert akkor sokkal könnyebb lenne kezelni őket.
Épp a hevedert és a kengyelt ellenőriztem, amikor meghallottam a nevemet ismerős ajkakon pattogni. Egész szép hangzást adott neki az emberi hang. Intettem a többieknek, hogy várjanak, és a lovam szárát összefogva a nő elé léptem. Amikor Dae közelebb akart menni, hogy megkóstolja, az égővörös fürtök ehetőek-e, a könyökömet a szügyéhez tolva féken tartottam.
Ó, te szent... a szentségit. Enlilbe jönnek. Mindketten. Már látom magam előtt, ahogy Erya izgatottan pattogni kezd a hírre, ajándékokat készít, ünnepi ebédet terveztet, aztán egész nap azon lesz, hogy kiskutyaként a közelükbe édesgesse magát. Utána pedig évekig hallgathatom, hogy milyen fantasztikusak az emberek és milyen jó, hogy szövetségre léptünk velük. Évekig. Ahogy ez a baljóslatú kép lepörgött a szemem előtt, csak bambán bólintottam.
- Természetesen átadom az üzenetét. Az úrnő boldog lesz, hogy személyesen is megismerheti önt és az öccsét. Személy szerint én is nagyon várom már a találkozást - tettem hozzá, és azon kaptam magam, hogy ez nem is annyira hazugság.
Meglepetten hallgattam az invitálását, de eszem ágában sem állt visszautasítani.
- Megtisztelne, ha körbevezetne az ideiglenes otthonán. Viszont engedje meg, hogy hazabocsássam előbb a társaimat. Most, hogy él köztünk a szövetség, nincs okom itt tartani őket, egyedül is hazatalálok - kértem, de nem sok időt hagytam tiltakozni, ha akár meg is fordult a fejében. Magamhoz intettem az egyik harcost és a kezem a vállára téve elmagyaráztam neki, hogy én még maradok egy kicsit. Az úrnővel ne beszéljenek, majd jelentést teszek, ha hazaértem, a húgomnak vagy bárki másnak pedig egy szót se arról, ami itt történt, azon kívül, hogy nemsokára megyek. Utána hagyományos köszöntéssel útjukra engedtem őket; ha Griselldis nem bánta, szerettem volna ott maradni, míg el nem tűnnek a szemem elől a kapu túloldalán. Meg akartam róla győzödni, hogy gond nélkül megteszik azt a párszáz métert, mielőtt Dae szárait visszakötöztem volna az itatóhoz.
- Calo anor na ven - fordultam a nőhöz. - Tudja, akkor használjuk, ha útjára bocsátunk valakit.
Halvány, pimasz célzást tettem rá, hogy elég hirtelen meggondolta magát a távozásomát illetően. Kíváncsi lettem volna, mi vette rá, hogy végül beadja a derekát, bár lehet, hogy azzal elrontottam volna a kellemes meglepetés okozta varázst.
- Meglep, milyen jól berendezkedtek. Megvan mindenük, ami kell? - érdeklődtem, mert ez a séta egyben jó lehetőség arra is, hogy felmérjem, miben szorulnak utánpótlásra Enlil felől. Ha Griselldis elindult a sátrak közt, akkor a hátam mögött összefűzött ujjakkal követtem, kíváncsian szemlélve, merre mi található és mit hogyan oldottak meg.
- Ami pedig a látogatásukat illeti, óhajtanak kíséretet az útra? Az úrnő mindig felajánlja, hogy kiküldi pár harcosát az érkező vendégek elé. Vannak itt esetleg gyerekek?
Bár a tanácskozásunknak már vége lett, egyre csak a hivatalos kérdéseknél lyukadtam ki. Nem igazán tudtam, merre másfelé kéne terelnem a beszélgetést, így az tűnt a legkényelmesebbnek, ha a berögzült kérdéseknél maradok. |
Nem erőlködtem. Nem illet volna hozzám, hogy újabb indokokat felsorakozva könyörögjek azért, hogy megértsen. Könyörögni? Ugyan! Asszonyi fortély, amellyel csak a nők, és a gyengék élnek, akiknek nincsenek más módszereik a céljaik elérésére. Elég magabiztos voltam ahhoz, hogy tudjam, másképpen is győzhetek. Voltaképpen a szövetség létrejött, így volt elég időnk ahhoz, tettekkel bizonyítsak.
- Ha az Úrnő állna itt velem szemben, azt mondanám, hogy mindegy, maga miként vélekedik. Fael Hiranneth okkal küldte éppen Önt, így biztosra veszem, hogy a véleménye fontos a számára, ahogyan nekem is az. Nem tisztem az, hogy meggyőzzem, Nimrodel, így most meg sem próbálom. Gondoljon csak, amit akar. Szabadon. Én is azt teszem – mondtam a legnagyobb tisztelettel, finomat fejet hajtva gondolatai előtt. Volt elég tapasztalatom az életben ahhoz, hogy tudjam, mikor kell valamit befejeznem.
Furcsa árnyakat véltem felfedezni a férfi arcán, amikor fivérem szóba került. Talán, ha nem lettem volna hozzászokva, hogy mindenben én járok el Griffith nevében, számomra is különösen festett volna a dolog, hogy egy ilyen fontos tárgyalásban a tábor vezetője még csak szemlélőként sem vesz részt. A testvérem fiatal volt még, ilyenformán tele hiányosságokkal, így talán jobb is volt távolmaradása.
- Griffith Aldayr atyám vér-, és jog szerinti örököse. Ő maga választotta, hogy elfoglalja méltó helyét a Medvelord nyomdokaiban … - de csak az után, hogy te papnak álltál, tettem hozzá gondolatban, véletlenül sem mutatva vonásaimban, hogy mi jár a fejemben. Volt idő, amikor apánk valóban bennem látta a családunk jövőjét, de ennek immáron vége, így az én dolgom volt, hogy beteljesítve akaratát, hatalomra emeljem a zöldfülű öcsémet, és olyan vezetőt faragjak belőle, amelyre büszkék lehetünk.
Valamiért a kézfogást, az ünnepélyesség kegye nélkül is, többnek éreztem egyszerű pecsétnél. Egy kezdet volt, amely egy szebb, és jobb jövő felé kormányozhatja népeinket még akkor is, ha a tündék elutasítják annak lehetőségét, hogy részt vegyenek egy kirobbanni készülő polgárháborúban. Csak idő kérdése volt, hogy a király, vagy az a piperkőc unokatestvére katonák tucatjaival kopogtat majd kapuinkon.
- Hinni szeretnék magának – mondtam komolyan, határozott bólintással adva hitelt szavaimnak. Nem tudhattam, hogy valóban tréfált-e korábban, vagy komolyan gondolta szavait, de hálás voltam neki, amiért nem próbált tovább győzködni. Úgy tűnt, hogy a tünde is szívesebben marad meg az egyenes úton.
A levegő, mintha megfagyott volna a sátorban. A kimondatlan szavak hidegen függtek kettőnk között, miközben újfent megmerevedett pillantással méregettük egymást, mintha a másik minden vonását az elménkbe kívánnánk vésni. Biztosra vettem, hogy nekem már a legelső alkalommal sikerült megjegyeznem.
- Tárgyalni továbbra is velem fog, Griffith túl elfoglalt ilyesmihez – hazudtam szemrebbenés nélkül. Botorság lett volna bevallani, hogy az öcsém nem készült még fel efféle beszélgetések lebonyolítására; másrészt pedig, ha már egyszer megfogtam, nem akartam kiengedni a gyeplőt a kezeimből. – Sajnálom, ha csalódást okozok azzal, hogy be kell érnie egy pesztrával, ahogy Ön fogalmazott – szegtem fel önhitten az államat, miközben két kezem összefűztem a hátam mögött, hogy még magabiztosabb, még katonásabb pozícióba tornázzam magam az asztal mögött. Nem tudtam eldönteni, hogy sértésnek kellene-e vennem a kijelentéseit, vagy inkább bóknak. Egyelőre semminek.
Úgy tűnt, hogy távozni készül. Tekintetem meredten fúródott a hátába, ahogy a kurta elköszönés után egyenesen a bársonnyal borított ajtóhoz sétált, hogy kilépjen a friss levegőre; Amikor egy pillanatra visszafordult, újfent elérte, hogy vörös szemöldököm egy árnyalattal feljebb kússzon a homlokomon. Rövid beszélgetésünk alatt kiismertem annyira, hogy száraz hangját ne sértésnek tekintsem.
- Bármelyik emberem van olyan jó idegenvezető, mint én magam. Biztosra veszem, hogy szívesen állnának szolgálatára – mondtam, de elég világosan tudtomra adta, hogy mással nem hajlandó megejteni a sétát. - Calo anor na ven – A nap ragyogjon utad során, köszöntem el tőle saját nyelvén, mert szent meggyőződésem volt, hogy lesz annyi akaraterőm, hogy ne szegődjek a nyomába, és ajánljam fel számára további társaságomat. Amikor kilépett az ajtón, én visszahelyezkedtem a székembe.
Körülbelül két percig gondolkodásba révedve bámultam az időközben felborult figurákat, és rendeztem el Őket a megfelelő pozícióba. A fejemben ideák tömkelege motoszkált, megakadályozván nyugodalmamat. Nem tudom mi ütött belém abban a pillanatban, amikor felhajtottam a sátor ajtaját, és sietős léptekkel a tünde nyomába eredtem. Határozott mozdulattal jeleztem a testőreimnek, hogy maradjanak a helyükön, mert nincs szükségem a szolgálataikra, ne kövessenek hát.
- Silma főtanácsos – valahol a kapu környékén értem utol a férfit, talán már fel is készült az útra. – Csak egy szóra, kérem – torpantam meg közvetlenül mellette, szórakozottan forgatva a medvefejes gyűrűmet az ujjamon. Csak akkor folytattam, hogyha volt még ideje rám figyelni, és hajlandó is volt rá.
- Átadná az Úrnőnek, hogy ha lehetséges, a fivéremmel tiszteletünket tennénk nála? Katonák és fegyverek nélkül – magyaráztam mielőtt még csírájában elfojtotta volna törekvéseimet; jobban esett úgy tennem, mintha voltaképpen ez lett volna az igazi indok arra, hogy követtem. – És amennyiben ráér uram, szívesen bemutatnám Önnek a táborunkat. Közben pedig megbeszélhetnénk a látogatásunk részleteit. |
Nehezet kért tőlem, a legnehezebbet: együttérzést. Más esetben megadhatnám neki. Egészen kedves, megértő lélek tudok lenni, főleg, ha az otthon és a család a téma, de nem tehetem ezt egy emberrel. Mindegy, mit hoz fel indokként, mivel óhajtja tisztára mosni a tetteit vagy az én lelkiismeretemet, egyetlen dolgon nem tud változtatni és ezt az egyetlen dolgot én sem bírom megbocsátani: ember. Nem közülünk való. Nem oszthatom meg az erdőt senkivel, aki nem közülünk való, még ha meg is értem az otthontalanság fájdalmát. Az ő gondja, nem az enyém. Igazságtalan vagy; hallom a fejemben a húgom hangját, de tudom, hogy nem ő az. Erya sokkal durvábbakat vágna a fejemhez azzal kezdve, hogy kőszívű. Láttam rajta, hogy Griselldis is tudja, nem győzött meg, amitől egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Lehet, hogy határozottan kifejeztem az akaratomat és a véleményemet, de attól még nem szükséges nekem bizonyítania.
- Griselldis, minden tisztelettel mondom: teljesen mindegy, én mit gondolok. Fael úrnő nevében jöttem, ő pedig teljes mértékben önnek ad igazat - tártam szét megadón a karomat. Feleslegesen győzködnénk tovább egymást, a szövetség létrejön és ha a tündéken múlik, az Aldayr család megkapja a jövőjét. Az én véleményemnek ebben nincs semmilyen szerepe.
- Az öccse? - összevontam a szemöldököm. Fael úrnő említett valamit a testvérpárról, de én mindig az idősebbre koncentráltam. Ez nem azt jelenti, hogy egy olyan kölyköt akar a népe élére állítani, aki még elő sem dugta eddig az orrát, igaz? A folyók szellemére, elment az esze?
Összeráncoltam a homlokomat. Most először nem voltam benne biztos, hogyan reagálna az úrnő. Az örökös az örökös, de én senki mással nem óhajtottam tárgyalni Griselldisen kívül, legyen az öccse bármilyen ember is. Ha olyan fantasztikus lenne, ő intézné a családja ügyeit, nem a nővére; ha pedig erre képtelen, mit gondolt ez a nő, amikor rá hárította az örökséget? Volt beleszólása? Talán arról van szó, hogy nő nem örökölhet? Akaratlanul is ezen kezdett el kattogni az agyam, míg a kézfogásunk el nem vonta a figyelmemet.
- Nem szokásom tréfát űzni másokból, hölgyem - feleltem komolyan, ahogyan az sem volt szokásom, hogy félreérthető helyzetekbe keverjem magam. Így aztán nem kezdtem el újfent a szemét, az illatát vagy akár a szépségét dicsérni, hagytam, hadd gondoljon, amit akar; azt az egyet leszámítva, hogy játszadozom vele. A szavait hallva komor csend ereszkedett rám egy pillanatra. A vállaim megmerevedtek, a tartásom feszes lett, kissé ideges, de magam sem tudom, mi szított bennem indulatokat abból, amit közölt. Talán csak túlzottan élveztem ezt a megbeszélést ahhoz, hogy más kezébe adjam.
- Egy szóra még, hölgyem; egy független szóra, melynek semmi köze Fael úrnő akaratához. A támogatásunk nem holmi arctalan és névtelen testvérnek szól, hanem Önnek. Önnel áll az egyezség. Ön nyerte el a népünk támogatását. Bizonyára a fivére is nagyszerű ember, ha ennyire törődik a jövőjével, de én nem holmi közvetítővel vagy pesztrával jöttem tárgyalni, hanem a tábor vezetőjével. Ön fogadott. Az úrnőnk nevében nem nyilatkozhatok, de az én szememben az maga. Ha a családja vezetését az öccse veszi át, ha a háborút az öccse vezeti és ő áll majd győztesen a földjük élére, abba nem szólhatok bele. A szövetségünk kapcsa azonban az ön kezében van; nem óhajtok senki mással semmit mást csinálni.
Gondoltam, ezt jobb, ha tisztázzuk, mivel valószínűleg az esetek többségében én fogom látogatásommal megtisztelni a tábort. Lesznek, amikor mások jönnek, de úgy vettem észre, az úrnő megbízik bennem annyira, hogy amit én kezdtem el (még ha akaratomon kívül is), azt én is fejezzem be. Meghajtottam a fejem a nőnek és már készültem távozni, amikor felajánlotta az idegenvezetést. Érdeklődve fordultam vissza felé.
- Ha ez azt jelenti, hogy felkínálja a társaságát és vezetőmmé avanzsálva magát körbevezet a táborban, nagyon szívesen. Egyébként meg nem, köszönöm - tettem hozzá kissé szárazon, de Griselldis már megszokhatta, hogy nem bántani akarom, pusztán csak ilyen a természetem. Újból meghajtottam a fejem, ezúttal azonban úgy döntöttem, hagyok neki egy pillanatot, hogy megfontolhassa a válaszát, és kiléptem a sátorból. Gondoltam, ha utánam jön, az azt jelenti, hogy körbevezet, ha meg nem, akkor összeszedhetem a többieket és mehetünk.
Szippantottam egy nagyot a friss levegőből, hátha az új illatok segítenek elfeledtetni a vadfenyőt és a liliomot. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Fogalmam sincs, mennyi időt tölthettünk a sátorban, de minden bizonnyal nem eleget. Enyhe csalódottságot éreztem, de magam sem tudtam, pontosan miért. Amiért Griselldis nem elég könnyűvérű ahhoz, hogy haragját irántam egy egészen más nyelven fejezze ki? Amiért ilyen remek adottságokkal rendelkezik, mégis az öccsének kell átengednie mindent? Vagy egyszerűen csak a szövetség létrejötte zavart?
Hátrapillantottam a vállam felett a sátor szájára, aztán a kapu felé indultam. |
Nem ejtettem róla szót, de némiképp elégedettebben szegtem fel az állam, amikor kénytelen-kelletlen végül leemelte az egyik kupát a tálcáról. Abban a pillanatban legalább olyan sértődött arcot vágott, mint amilyet az öcsém szokott, ha cudar nyelvvel, kegyetlenül rá modulok, hogy rosszul fogja a fegyverét. A lelke mélyén, némiképp minden férfi gyermek marad, summáztam magamban szórakozottan.
Kimondottal élveztem ezt a macska-egér játékot kettőnk között, amiből eltökélt szándékom volt győztesen kikerülni. Éppen csak elkezdtük, de már most tudtam, hogy felettébb jó kiindulópont egy termékeny szövetség kialakításához; Nem szoktam meg, hogy bárki is ellenszegüljön az akaratomnak – az embereink úgy hiszem, soha nem is tették volna -, de Nimrodel Silma éppen olyan makacsul ragaszkodott tulajdon elképzeléseihez, mint ahogyan azt én magam is tettem, ez pedig lehetővé tette, hogy az eltérő nézetek ellenére is valami egészet alkossunk. Valami újat. Nem bántam, hogy az Úrnő végül maga helyett Őt küldte. Makacsul fürkésztem a szemeiben kavargó hullámok áradatát.
- Otthon? Éppen magának kellene a leginkább megértenie, hogy milyen, amikor valakitől elveszik azt, amit otthonának tekint! Az apám kész lett volna az életét áldozni ezért a vidékért; Az őseim ezen a földön születtek, és itt nyugszanak. Nincs más hely ebben a birodalomban, vagy bárhol a világban, amit otthonomnak tekinthetnék! Amikor koholt vádakkal megfosztattunk a földjeinktől nemcsak a családom múltját vették el, hanem az esélyt arra, hogy legyen jövője. Ezt kínálom magának, Nimrodel; a jövőt! – szemeim vad szikrákat szórtak, hangom pedig némiképp erőteljesebb lett, de még így is távol álltam attól, hogy bárki azzal a váddal illessék, hogy kiabálok. Tudtam jól, hogy a saját igazad bebizonyításához nem az vezet, ha esztelenül ordítozol. Érvek kellenek.
- Nem kívánom igába hajtani a népét; sem bitorló, sem pedig zsarnok nem vagyok. A barátságom kínálom, egy esélyt ahhoz, hogy a két nép újra békében megférjen egymás mellett, tisztelve a másikat. Ki mondja azt, hogy nincs jogom visszakövetelni a jövőmet? – ráztam meg a fejem sóhajtva.
Befejeztem.
Esküdhettem volna ezer istenre, vagy írhattam volna egymillió paktumot, úgy éreztem, hogy nem győzné meg a férfit. Joga volt kinyilvánítania a véleményét, ahogy nekem is jogom volt megvédeni az enyémet, mégsem éreztem úgy, hogy vitatkoznánk; Pusztán különböző nézeteink ütköztek össze egy pillanatra.
- Parancsol? – gondolataim perzselő hullámai közt éppen csak átütött, amikor megemlítette a vadfenyőt. Nem tudtam mire vélni, ahogy azzal sem voltam tisztában miféle veszélyes folyamatot indítottam el azzal, hogy kéretlen közelségbe kerültem a tündéhez. Az indulattól szívem dobként vert mellkasomban.
- A dolgok jelenlegi állása szerint, az öcsém sincs olyan helyzetben, hogy bármit kérjen a királytól – vontam fel a szemöldököm megrándítva a szám sarkát, s hogy torkom szárasságát enyhítsem, ismét belekortyoltam a kupámba. Ha már örökösről esett szó, jobbnak láttam, ha nem a saját, hanem Griffith nevében beszélek; Atyánk összes hite a fiúban testesült meg, Ő áll majd a családunk élére, ha végeztünk. Feltéve, ha addig benő a feje lágya, és nem nyilazza le a fél tábort. Véletlenül, gondoltam keserűen.
Ösztönösen kulcsoltam ujjaimat az alkarjára, hogy megpecsételjem szövetségünket egy kézrázással. Bármennyire is ünnepélyes pillanatnak kellett volna ennek lennie, úgy hiszem egy kicsit megmérgezte az, hogy korábban úgy torzsalkodtunk egymással, mint a rossz házasok. Szórakoztató pillanatok elé nézünk!
- Ígérem, nem változtatok jó szokásaimon, és továbbra is azon leszek, hogy idegesítsem Önt, Nimrodel Silma – húztam ajkaimat mosolyra úgy, hogy talán még a fogaim is látszottak.
Testem önkéntelenül engedelmeskedett a mozdulatnak, amivel a tünde közelebb vont magához. Tekintetem érdeklődve kapcsolódott a hasonszínű szempár fodraihoz, miközben érezni véltem a férfi leheletét az arcomon.
- Ha úrnő volnék, ahogy állítja, most illene zavarba jönnöm – szólaltam meg szórakozottan, tőlem megszokott őszinteséggel megformálva a szavaimat. Nem húzódtam el, még akkor sem, amikor már a pillanat illetlenül hosszúra nyúlt. Volt valami ebben a férfiban, ami oly’ makacs érdeklődést keltett bennem, hogy hosszú idő óta először éreztem vágyat arra, hogy benézzek valakinek a páncélja mögé. Elbizonytalanított. Egyetlen röpke pillanatig olyan történt velem, mint még soha; nem találtam a hangomat.
- Ön tréfát űz velem, Uram – acéloztam meg magam, az egyetlen ésszerű következtetésre jutva. Itt volt az alkalom arra, hogy kihúzzam a karom az ujjai fogságából; Gerincem kiegyenesedett, állam peckesen megemelkedett, tekintetem pedig elhagyva hitetlen fényét, újra megkeményedni látszott.
- Nem vagyok már egy tudatlan bakfis, aki bedől a szép szavaknak. Tisztában vagyok az értékeimmel, de köszönöm, hogy felhívta rájuk a figyelmem – biccentettem határozottan, megtörve az iménti varázst. Fogalmam sem volt, hogy mi bosszant jobban, hogy a tünde ilyet merészelt, vagy hogy majdnem elhittem. Bárhogyan is volt, egy indulatos mozdulattal hátrasepertem vörös fürjeimet.
- Ha az öcsém visszatér a vadászatból, örömömre szolgál majd, hogy jó hírekkel fogadhatom. Úgy hiszem, megelégedettséggel és hálával fogja eltölteni Őt, hogy elnyerte az Önök népének támogatását – meg sem próbáltam tulajdon érdemeim számára írni, hogy az egyesség megkötetett. Ráadásul még világosabbá akartam tenni, hogy nem önön hatalmamért küzdök, hanem elsősorban a családoméért.
- Kíván még hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz? – kérdeztem, és megköszörülve a torkom visszaléptem az biztonságot nyújtó asztalom mögé. Úgy hittem, nem is olyan rossz dolog, ha akad köztünk némi akadályt; Így nem támadnak felettébb kínos gondolataim. – Szeretné, ha körbevezetnék a táborban? Megismerhetné azokat, akikkel szövetséget kötött – próbálkoztam, de nem ragaszkodtam semmihez. Ha távozni kívánt, hát készen álltam arra, hogy elköszönjek. |
 Nők. A Szelekre, ez csak egy nyomorult frissítő! Szívem szerint lehordtam volna ezt az erőszakos némbert, amiért megjátszott udvariaskodással próbál a saját sodrása szerint vezetni úgy, hogy közben szűkíti a nyakam körül azt a bizonyos hurkot. Megérti, hogy nem bízom benne, de nyilvánvalóvá teszi, hogy jobban tenném, ha mégis megerőltetném magam a kedvéért. Akárcsak az emberei, én sem voltam ostoba, pontosan tudtam, hogy öngyilkos vállalkozás lenne megmérgezni egy főtanácsost, ráadásul pont azt, akitől segítséget kértek. De hát mindig ott van az a "de" szócska, és meg akartam vele osztani kevésbé kulturált módon, hogy azért éltem meg közel 170 évet, mert állandóan "de"-be bocsátkoztam. Ehelyett csak ingerülten felkaptam egy kupát a tálcáról, magamat is meglepve azzal, milyen sértődött, durcás képet vágok. Elvesztettem a türelmemet egy embernő miatt? Ez a gondolat azonnal lenyugtatott, s immár közönyös, természetellenes nyugalommal kortyoltam bele a vörös nedűbe. Pedig nagyon égette a nyelvem a kérdés: most boldog?
Megforgattam a szemem, ahogy történelmi órákkal kezdett parádézni. Tudtam, hogy a méltatlankodása részben jogos, de dühített, amiért olyan nehezére esik megérteni: a rengeteg az egyetlen hely, amit otthonunknak nevezhetünk. Tudom. Kilencven évet és a családomat áldoztam rá, hogy kiderítsem, nincs más hely, ahová mehetnénk.
- Nem óhajtok történelmi leckékbe bocsátkozni, mindössze gondoljon bele abba, milyen igazságtalanság az én szemszögemből, amit kér. Az emberek ellepték Aglanirt, mint a sáskák, kisebb-nagyobb csoportokban jelen vannak a Taranis hegységtől a Tritón tengerig, sőt, a birodalom határán túl mindenhol, amerre csak jártam. Ahol csak megjelennek, uralmuk alá hajtanak nem csak más népeket, de a sajátjaikat is. Kik ellen készül háborút vívni, Griselldis? A saját népe ellen. Nem elég Rheya, Aerten, Vidar, most már a rengeteget is magukénak kiáltják ki. Az emberek kapzsik és telhetetlenek, ők akarnak uralni mindent azon a jogon, hogy megérdemlik. Ha ez a tábor elbukik, ön bárhol otthonra lelhet, hölgyem, de a tündéknek nincs másuk, csak a rengeteg. Ez az egyetlen otthonuk, nincsenek más kolóniák, nincsenek más tünde városok, csak a rengeteg. Azt sem birtokolhatják teljes egészében az emberi önteltségnek köszönhetően, és maga most arra kér, hogy legyek elnéző és osszam meg azt a keveset is, amit meghagytak, mert ez az emberek otthona? Mégis hány otthonra van még szükségük, hölgyem, mielőtt Enlilt is magukénak titulálják?
Csak akkor tűnt fel, milyen közel vagyunk egymáshoz, amikor a székemből felemelkedve Gris ajkaira sziszegtem méreggel átitatott szavaimat. Tekintetem egy pillanatra sem eresztette az övét, de a haragom nagy része elillant, ahogy felfedeztem, hogy illetlenül közelről fürkészem a levelendulakék szempárt. Csak akkor visszakoztam, amikor ő is, és megdöbbentő módon széles, kaján mosollyal emeltem az ajkamhoz a kupát.
- Vadfenyő... Érdekes... - jegyeztem meg a nőt körüllengő nyers, természetes illatot, mely úgy hatott rám, mint a friss, téli reggelek észak fenyvesei közt. Felpörgették és kitisztították az érzékeimet, melyeket a harag az imént ködbe borított. Sosem érdekelt annyira a herbalizmus, de Grisen ott illatoztak a kedvenc virágaim, mintha csak gúnyolódnának rajtam, meg egy kis enyhe liliom. Gyilkos.
Türelmetlenül legyintettem.
- A világgá menést bízza a természetjárókra. Önöktől csak nyomot kérünk, amin elindulhatunk. Biztos vagyok benne, hogy az Aldayrok örököse hozzáférhet olyan feljegyzésekhez, amiket az úrnőm hiába kérne a királytól.
Szokatlannak találtam, hogy megosztott egy kis darabot az életéből, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Még mindig azt az illatmorzsát elemezgettem, amit az imént lehetőségem nyílt megkóstolni. Kíváncsi lettem, milyen ízeket éreznék a nyelvemen, ha megízlelném a bőrét. Fenyő? Nem tudom, igazából még sosem nyalogattam fenyőt.
Meg sem próbáltam leplezni, milyen jól szórakozok a szavain. Nem sokszor hívtak még üdítő jellemnek, sőt, úgy véltem, az ismerőseim álla mind a földön landolna, ha hallották volna Griselldist. Felemelkedtem a székemből és tétovázás nélkül fogtam meg a felém kínált jobbot, ujjaim puhán fogták át az alkarját, mielőtt megszorítottam volna.
- Rég nem találkoztam olyan idegesítő nőszeméllyel, mint kegyed. Le vagyok nyűgözve.
Ösztönösen közelebb vontam magamhoz a karjánál fogva. Nem annyira, mint az imént, csak egy leheletnyit döntöttem meg a törzsem az irányába.
- Részemről a megtiszteltetés. Továbbítom az úrnőnek Griselldis Aldayr úrnő megtisztelő válaszát.
Nem siettem elengedni a kezét, de ha a nő el akarta húzni, gondolkodás nélkül hagytam neki. Ha nem, úgy egy darabig még szorongattam. Vajon a barátság együtt jár a szövetséggel, vagy csak azért találom vonzónak és rokonszenvesnek ezt a nőt, mert olyan szinten dühít, hogy a nemére való tekintet nélkül kedvem lenne kezet emelni rá? Erya biztosan ezer örömmel kielemezte volna ezt a problémát; még szerencse, hogy soha senki nem fogja megtudni.
- A csillagok áldása lenne rajtunk, ha tündének született volna. Egy harcos, aki semmitől sem fél; egy nő, aki uralkodásra született; egy szépséges amazon. I thîr lín luitha nin - duruzsoltam abban reménykedve, nem beszéli elég jól a nyelvünket ahhoz, hogy megértse, megigézett a tekintetével; azt az apróságot nem említve, hogy gondolkodás nélkül letegeztem. |
Voltaképpen már nem csodálkoztam azon, hogy az Úrnő ezt a pökhendi főtanácsost küldte maga helyett; Még így, ismeretlenül is azt mondtam volna, hogy Nimrodel Silma elér mindent, amit csak akar. Ibolyakék szemem szenvtelenül szűkült össze, amikor elutasította a felkínált frissítőt, majd rövid magyarázatot fűzött kérdésemhez. Egészen szórakoztató volt, ahogy rámutatott, attól, hogy nekem eszemben sincs mérget csempészni az italába, más még könnyűszerrel megtehette. Ésszerű gondolkodás.
- Az embereim nem ostobák, Főtanácsos – mondtam olyan halkra fogva szavaimat, amennyire csak lehetett; Botorságnak tűnt úgy dicsérni tulajdon bajtársaimat, hogy meglehet, éppen az ajtó előtt hallgatóznak. – Nem keresünk konfliktust ott, ahol nincs. Éppen elég szemben állnunk a Koronával, nem hiányzik, hogy egy halott követ miatt a tündék haragját is magunkra vonjuk. Igyon bátran. Nincs méreg – ezekkel a szavakkal be is fejeztem is tekintettem azt, hogy a tündére tukmáljam a vendégszeretetemet. A bizalom gesztusa lett volna, ha végül megragad egy poharat, de akkor sem emeltem szót, ha végül mégsem tette. Bárhogyan is legyen, nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ilyen apróság miatt megsértődjem. A férfi tárgyalni jött, és méltán érdekelt az Úrnője támogatása.
Nem volt kenyerem a köntörfalazás; Karcos őszinteséggel mondtam ki gondolataimat, nem törődvén azzal, hogy másokat milyen mélyen sértek meg ezzel. Rendszerint akaratlanul, tudat alatt teszem, és mégis, akárhányszor sikerült szavaimmal valakit megsebeznem, meglepődtem azon, hogy így történt. Szemöldököm finoman megemelkedett a modortalan horkantásra, amely a követ efféle érzelmeinek adott hangot. Érdekfeszítő érdeklődéssel vártam, hogy mit kíván mondani nekem, mert akart, az biztos.
- Úgy? – hangom egy oktávval feljebb emelkedett, de sikerült megfékeznem a bennem tomboló haragos medvét. – Szóval a maguk népe nem lát többet az enyémben, mint pusztán betolakodókat. Ez érdekes – rándult meg a szám sarka érzelemmentesen, mintha csak egy legyet igyekeznék elhessegetni, ami szenvtelenül éppen az arcomon pihent meg. – Emlékeztetném, Nimrodel Silma, hogy a király volt az, aki hátat fordított maguknak, amikor engedte a barbár népeket tábort verni a rengeteg fái között. Azt mondja, a tünde nép nem kér a betolakodók segítségéből, mégis úgy rója fel számomra a Kolónia jelenlétét, mintha én küldtem volna szalaggal átkötött meghívót a számukra; Az Úrnő pontot tehetett volna az ügy végére, ha a hatalmában állna, de nem áll. Én megtehetem, és meg is teszem, de előbb… - szabad kezem kinyújtott tenyerét az asztalon elterülő térkép felé helyeztem éppen ott, ahol az erdőség terült el, és ahol családunk egykori büszke vára állt, körötte az emberi városokkal.
– Higgye el, tanácsos, nem kívánnék háborút vívni, ha az uralkodó hajlandó lenne e-nélkül is visszaadni a családom becsületét. A király elvakult eszméi miatt atyám egy idegen provinciában tért át az Árnyékvilágba a rengeteg helyett, amelyet oly’ hőn, igaz szeretettel szeretett. Ez az erdő az otthonom, és mindent meg kell cselekednem azért, hogy visszaszerezzem. Egy valamiben hasonlítunk, maga és én; Nem válogatunk az eszközökben, ha az a cél, hogy megvédjük azt, amit szeretünk – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat, amely közben óhatatlanul felálltam, majd egyre közelebb és közelebb hajoltam az asztal fölött a tündéhez. Arcom, amennyiben a férfi nem mozdult, pusztán néhány centi távolságra volt az övétől, amely esélyt adott, hogy pillantásom elmélyedjen a rokonszín szempár hullámaiban. Nimrodel azonban akárcsak jómagam, megfejthetetlen titkokat őrzött vonásai mögött. Sürgetett az idő, így nem volt alkalmam kibontani a csomókat.
Sóhajtva helyezkedtem vissza a székembe, fontolgatván az ajánlatot, amelyet az Úrnőjük felkínált. Elsősorban az embereim érdekeit kellett néznem; Tény, és való, hogy nem sok gyógyító forgolódott a sátraink között, így egy elfertőzött seb akár elragadhatna egy életet. Az sem lett volna hátrány, hogy a rengeteg vadregényes fái között az Isteneken felül, másfajta védelemben is részesülnénk. Fegyver, élelem, gyógyszerek, minden olyasmit felsorolt, amelyben hiányt szenvedtünk, de vonakodtam elfogadni.
Először.
- Még aprócska gyermek voltam, amikor atyám először mesélt a kardról. Nehéz, kétkedő ember volt, aki jobban hitt abban, amit lát, és kevésbé abban, amit hall. Az én hitem erősebb, de ez a kard… - beszélgetésünk folyamán ez volt az első alkalom, hogy nevettem. Röviden. Keserűn. Élet nélkül. - … tréfás. Szóval az Úrnő azt kéri, hogy ahelyett, hogy a stratégiánkat finomítanánk, induljunk el a világ négy sarkába, és kutassuk fel számára a szilánkok hollétét? – kénytelen voltam megkérdezni, hogy tisztábban lássam azt, amit pontosan elvárnak tőlem. Mint ahogyan a tanácsosnak is mondtam, Clauder Aldayr hitetlen ember volt, mégis, akárhányszor a pengéről beszélt, szemében olyan tűz lobogott, amely egy kétkedő véleményét is könnyűszerrel megváltoztatta volna. Erősen gondolkodtam.
- Összefogni? – dőltem hátra. A székem párnái pontosan felvették testem vonalát. A kezem, amely korábban az asztallapon pihent, most szórakozottan elhelyezkedett a mellkasom előtt, miközben megemeltem a kupámat, hogy újabb kortyot nyeljek a boromból. Próbáltam szenvtelenül nyugodt maradni.
Kedvelem.
- Ebben most téved – a szám sarka ezúttal sokkal őszintébb mosolyba rándult. – Igazából éppen az ellenkezőjére gondoltam. Maga felettébb üdítő jellem, Nimrodel Silma. Ezzel a tünde felsőbbrendűséggel, a pökhendi szavaival úgy hiszem leplezni próbál valamit. Valamit, amit úgy hívnak; alázatosság. Maga elkötelezett szolgája a népének, tanácsos, és mint ilyen, úgy hiszem tisztában van azzal, mi az, ami a legjobb megoldást jelenti mindkettőnk számára. Igaza van abban, hogy néhány napon belül fontolóra veszem majd, hogy belefojtsam egy kanál vízbe, amiért nyíltan szembe mer szállni velem, és igen, gyűlölni fogom ezért. Azonban ostobaság volna hagyni, hogy efféle érzelmek elvakítsanak. A gyűlöletem ellenére éppen úgy tisztelni fogom, mint minden szövetségesemet – az utolsó szavamnál felálltam, és letéve poharamat, kinyújtottam felé a jobbomat, hogy megpecsételjük. |
Megeresztettem egy cinikus félmosolyt, ahogy hátat fordított nekem. Sosem voltam jó abban, ha véka alá kellett rejtenem a valódi gondolataimat és érzéseimet, de elég ritkán láttak át rajtam olyan gyorsan, mint Griselldis. Ez tetszett, de hát nem is várhattam volna kevesebbet egy született vezetőtől. Előzékenyen bólintottam, ahogy felelősséget vállalt a sértetlenségemért, de biztos voltam benne, hogy ha veszélybe kerülne az életem, a fegyvertelenség sem venne rá, hogy a háta mögé ugorjak. Mire nem jó egy életöltőnyi vándorlás! Nem hiszem, hogy Aglanir világa látott már tündét kocsmai verekedésben részt venni. Talán jobb is, ha bizonyos dolgok örökre a feledés homályába vesznek.
Éles szemű, jó megfigyelő. Nem kerülik el a figyelmét az apró részletek, amikből képes gyorsan jó következtetéseket levonni; summáztam magamban a nőt figyelve és hallgatva. Be kellett ismernem, hogy a maga idegesítő módján Griseldis az emberi élet értékének tízes skáláján erős nyolcassal bírt. Nem lettünk barátok és egy fikarcnyit sem kedveltem meg jobban, de kezdett kivívni valamit, ami ennél sokkalta fontosabb: tiszteletet.
- Nem félek attól, hogy ön megmérgez - feleltem hűvös nyugalommal, mert a nőhöz hasonlóan én is jobban szerettem nyílt lapokkal játszani. A bátorságom is megvolt hozzá, hogy kifejtsem a véleményemet, hiszen az most egyáltalán nem számít a tárgyalás szempontjából. Követ vagyok és Hiranneth úrnő ítéletét teljesítem; az, hogy közben nekem is vannak önálló gondolataim, semmit nem nyom a latba.
- Attól tartok, hogy valamilyen előre kiszámíthatatlan fordulat kapcsán méreg kerül egy pohárba, amiből iszom. Nincs jelentősége annak, hogy kegyed vagy bárki más akarattal és teljes tudatában teszi-e. Sajnálom, ha megbántottam az érzéseit; én vagyok az úrnő bizalmatlanabbik keze - tettem hozzá tisztelettudóan, a sajnálatom mégsem volt őszinte. Nem óhajtottam modortalan és szándékosan provokatív lenni, de a tapasztalataim, a neveltetésem és az ösztöneim, minden porcikáim azt súgta, hogy sosem bízhatok senkiben. Csak azért, hogy kedves legyek, nem fogadok el ajándék italokat; lehet, hogy egyszer belehalok az egyikbe, és akkor aztán szabadkozhat a vendéglátóm, hogy sajnálja, nem akarta, nem érti, hogy történt. Nekem már mindegy lesz; elég csak egyetlen fő, mely másként gondolja.
Felhorkantam; esküszöm mindenre, aminek lelke van, hogy nem szoktam kifejezni az érzelmeimet. De Griselldis sértett és látszólag elégedetlen monológja arról, hogy "igazából francba a szövetséggel, mert amúgy is miénk ez az erdő", erre az egyszerre felháborodott és jókedvű horkantásra késztetett. És én még azt hittem, ez egy unalmas megbeszélés lesz... Ennek a nőnek helyén van az esze, nem kertel, nem csűr, nem hárít: őszinteséget tol az ember arcába és ezzel tiszteletet, bizalmat és rokonszenvet vált ki.
Az embereknél, ahogy mondtam.
- Nem élek elég régóta ahhoz, hogy tudásom visszanyúlhasson ősei idejébe, de biztosra veszem, hogy soha senki nem kérte betolakodók védelmét, hölgyem. Minden, amit az emberek elértek, az a háború, melyre most kegyed is készül, s mely romba döntötte az otthonomat és arra kényszerítette népemet, hogy élősködőkkel osszuk meg azt, ami a miénk. Bizonyára ismeri a rengetegben táborozó kolóniát - tettem hozzá, mielőtt sértésemet még magára vette volna. Igazából neki is szólt. - Így hát a válaszom: igen. Fael úrnő megengedi a csapata letáborozását és számít az Aldayr család nagylelkűségére ezért cserébe. Míg a mi fáink közt jár és a mi folyónk vizét issza, őrszemeink gondoskodnak népe sértetlenségéről. Ott lesznek, ha bajba kerülnek és bekötöznek minden sebet, amit szereznek. Mindig lesz egy gyengéd kéz, mely a láztól égő homlokra borul. Mindig lesz egy kosár étel az asztalon és mindig lesz fegyver harcosai kezében.
Újból összegeztem az úrnő akaratát, hátha ez nem hangzik majd annyira pökhendien, mint az előző monológom. A gyengéd kéznél akaratlanul is húgom arca jelent meg a lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy ha rajta múlik, titokban jól kupán vág egy ember harcost, csak hogy aztán ürügye legyen eljönni meggyógyítani. Számára ez a tábor a kiaknázatlan lehetőségeket, számomra az ugrásra készülő fenevadot jelentette. Ő alig várná, hogy jobban megismerje és megszeresse ezeket az embereket, én minél előbb hátat akartam fordítani nekik. Egy pillanatra elgondolkodtam, mennyivel más lenne a helyzet, ha Erya ülne a főtanácsosi székben, nem pedig én. Már lyukat beszélt volna Griselldis hasába és a második kupa boruknál tartanának az életükről pletykálkodva.
Kár, hogy én vagyok itt.
Ha rajtam állt volna, a saját szavai hitében hagyom a nőt. Mégis mi értelme lenne elhitetni valakivel, akinek mindennél jobban szüksége lenne a hatalomra, hogy a penge létezik? Fael úrnő tényleg nem látja, hogy nem szövetségest szerez így, hanem vetélytársat?
- Nos, akkor igazán megkönnyebbülhet: nincs más dolga, mint egy dajkamesét üldözni. Az úrnőm számára fontos ez a mese. Az az egyetlen kérése az Aldayr család irányába, hogy olvassanak. Naplókat, kódexeket, feljegyzéseket szeretne egy legendáról, mely nem hagyja nyugodni.
Tartottam egy kis szünetet, azt mérlegelve, milyen irányba tereljem tovább a beszélgetést. Úgy döntöttem, megpróbálok tenni azért, amiért jöttem: erősíteni a népeinket összekötő szálakat.
- Ön kiváló megfigyelő, Griselldis. Ha az úrnő hallotta volna, milyen beszéddel készülök, nem lennék most itt. Mindaz, amit én képviselek és amit nem mulasztottam el eddig az orra alá dörgölni, csak egyetlen ér Enlil keringésében. Az úrnőnk, a szív, melyet pumpálunk azonban mindig is támogatta népünk együttműködését és sosem felejtette el, mi mindent tettek értünk az ősei. Nagyon szeretnék leállni kegyeddel vitatkozni arról, kié is pontosan ez a föld, de azt hiszem, a korban, melyet élünk, sokkal bölcsebb lenne inkább összefogni - akár tetszik nekem, akár nem. Mert mindig lesznek, akiknek nem fog tetszeni.
Az asztalra fektettem a kezem, érdeklődve mustrálva nyers, hullamerev vonásait, levendulakék szemét, melyre sötét árnyékot borított égővörös haja. A kor már megfestette emberi múlandóságának első nyomait, de még mindig látszódott fiatalsága. Valamiért eszembe jutott, hogy ennek a nőnek talán sosem mondták, milyen gyönyörű, milyen különlegesen szép az egész megjelenése, de attól féltem, sértésnek venné az én számból. Különben sem szokásom vitapartnerekkel flörtölni. Egyébként mikor volt utoljára, hogy megláttam és letéptem egy szép virágot? Mintha évek óta nem érintettem volna nőt. Tekintetem lejjebb vándorolt, gyengéden cirógatta végig az álla vonalát, a nyaka ívét és a vért könnyed hullámát ott, ahol... de a szándékot megöltem, ahogy behunytam a szemem.
- Talán arra gondol, hogy nem kedvel. Ha szövetségre lépünk, többet fogunk találkozni és szavamat adom, hogy hamarost meggyűlöl. De találkozni fog más tündékkel is a népemből, jóra való, okos, bátor lelkekkel, akik elkötelezték magukat arra, hogy fülünk formájától és élettartamunktól függetlenül kisegítsük azt, aki Aglanir földjén segítségre szorul.
Ennyit óhajtottam mondani. Elhúztam a kezem az asztalról és hátradőltem a széken. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy az előbb egyáltalán nem fontolgattam, milyen lenne a szövetségünket a sátrában, durva prémek közt megpecsételni, kölcsönös ellenszenvünk jeleit egymás bőrére festve, rókavörös hajába búgva népem nyelvén, milyen borzasztóan idegesítő és vonzó egyben. |
Jómagam is azon szilárd elv elkötelezett híve voltam, amely azt zsolozsmázta; Jobb félni, mint megijedni. Kívül ugyan kemény páncélt mutattam, szikrányi félelem nélkül, de belül az elvárható bizalmatlanság éppúgy csírát bontott, mint a mellettem álló katonában, aki fülsértő szaggatással vett levegőt. Kedvem lett volna képen törölni az egyértelmű hisztériáért, amit férfi létére megengedett magának. Szerencsére sikerült kordában tartanom megemelkedni látszó csizmatalpam is, így elkerülhette azt is, hogy nem túl kellemesen lesújtsak vele a lábfejére. Férfi? Sokkal inkább egy páncélba öltöztetett nyúl! mérgelődtem, lesújtó pillantást mérve a meglett korú, őszülő kényszerkatonára.
Egyértelművé vált, hogy a hegyesfülűek békével érkeztek hozzánk, így nem volt okom sokáig pihentetni a kezem a kardom markolatán. Érdeklődve hallgattam a vezetőjüket, a pillantásom egyetlen másodpercre sem eresztette el az Övét; Kicsit sem úgy viselkedtem, mint az aglaniri nemes hölgyek, akik szemérmesen elfordulnak már akkor is, ha egy férfi a nevén szólítja őket. Ámbár, Nimrodel Silma tünde volt, de az ehhez kapcsolódó fajtabeli termettel együtt is, elragadó látványt nyújtott. Nem mintha valaha is képes lettem volna egy férfi páncélján túl is látni - ennél mélyebben sosem érdekeltek -, de azt meg tudtam állapítani, hogy ki szép, és ki nem az. A főtanácsos határozottan az előbbi csoportba tartozott. Arcom tökéletesen öltötte magára a közönyösség maszkját.
- Mint e téma szakértőjétől, akkor megköszönöm a szavait, bár kétlem, hogy bóknak szánta volna őket – rándult meg a szám sarka, amidőn a tünde a maga csavaros módján kifejtette a véleményét a nyelvtudásomról. Nem tudtam eldönteni, hogy népe megcsúfolásaként, vagy annak ellenkezőjeként fogta fel azon tényt, hogy beszélem a nyelvüket, de úgy döntöttem, mégiscsak jobb megmaradni a közösnél.
Abban sem voltam biztos, hogy teljesíteni fogja a fegyverekre tett kérésemet; Egyetlen röpke pillanatig úgy tűnt, mint aki habozik, de aztán engedelmeskedett a kérő szónak. Megerőszakoltam vonásaimat, hogy ki tudjak facsarni magamból egy előzékeny mosolyt, ahogy a tábor belseje felé intettem.
- Kezeskedem az épségéért – mondtam, miközben elindultunk egymás mellett a tanácskozásunk színterére. Sokkal kényelmesebben éreztem magam, amikor a nehéz bársony végül bezárult mögöttünk, és helyet foglaltunk egymással szemben az asztalnál. Nem vethettem a szemére, hogy nem fogadta el a felkínált italt, pedig mérhetetlenül udvariatlannak találtam. A vendégem volt. Egyelőre.
- Attól tart, hogy megmérgezném? – kérdeztem könnyed hangon a vezetőjétől érkezett tekercset bontogatva. – Végül is, igaza van. Megtehetném – meg sem próbáltam a tagadást, vagy annak bizonygatását, hogy én olyat soha sem tennék. – A mérgezés egyébként is asszonyi módszer, ámbár én jobban kedvelem a férfias küzdelmet – fűztem még hozzá, megpaskolva a székem oldalának döntött kardomat, amit azelőtt helyeztem oda, hogy leültem volna. Bármit is felelt, könnyeden fogadtam.
Végül elolvastam a levelet, amelyben nem csendült több ígéret annál, mint ahogyan abban egyéként is reménykedtem. Az Úrnő látszólagos szövetséget ígért annak érdekében, hogy ne tegyünk kárt egymásban. Néhány pillanatig még összeszűkített szemekkel vizslattam Fael Úrnő pecsétjét, majd a borom után nyúlva várakozással telt pillantásom megakadt az általa küldött követen. Érdekelt, amit mondani kívánt nekem; Ahogyan korábban már Ő maga is felkeltette a figyelmemet. Ravasznak látszott.
- Szóval segítő kezet. Értem. És mit is akar pontosan ezért, a segítő kézért? – kérdeztem előredőlve a térképem felett, makacs pillantással fürkészve a tünde arcát. Bármennyire is igyekezett, le sem tagadhatta volna, hogy egyáltalán nem ért egyet ezzel az úgynevezett egyességgel, bármit is jelentsen. Hamar kiderült, hogy csak néhány pillanatot kellett volna várnom ahhoz, hogy kitérjen arra az aprócska részletre, hogy mi is az, amit pontosan elvárnak tőlünk azért, hogy ne kapjunk voltaképp semmit.
- Halljam hát, mivel kötelezhetném le az Úrnőt azért, mert megengedte, hogy abban az erdőben maradjak, amelyet az őseim évszázadokon keresztül védelmeztek, tündéstül? – szavaim talán sértettséget tükröztek, de a hangom továbbra is nyugodt maradt, és az arcvonásaim sem rezdültek meg.
A szemöldököm mindössze feljebb kúszott, amikor a férfi megemlítette a pengét. A kard legendája nem volt ismeretlen számomra, hiszen minden evilági, éppen csak megszületett csecsszopót ezzel áltatnak a szülei; A penge, amely magában rejti a gonosz, és hatalmas, Lidérckirály lelkét.
Elvigyorodtam.
- A kard dajkamese, amelyet a Sagramourok találtak ki, hogy megszilárdítsák a korona iránti igényüket – fejtettem ki véleményemet dölyfösen, miközben visszahúzódtam a helyemre, hogy még szélesebbre futó mosolyomat a kelyhem mögé rejthessem. Voltaképpen, kezdett érdekelni, hogy a hegyesfülű mit akar kihozni az egészből. Türelmetlenül intettem szabad kezemmel, hogy folytassa.
|
 Mit is mondhattam volna? Hiranneth úrnő megbízására, főtanácsosi kötelezettségemet teljesíteni érkeztem, és nem hiszem, hogy sokat lendítene előre a tárgyalásunkon, ha az embernő megtudná, milyen hosszan és szemtelen nyíltsággal faggattam érkezésünk előtt az úrnőt, hogy mégis mi haszna neki abból, ha egy csapat bajkeverő tanyázik az amúgy is zűrös rengetegben. Szinte már könyörögtem, adjon parancsot rá, hogy kidobassam őket, de egyrészt a büszkeségem túl szilárd volt ahhoz, hogy térdre boruljak népünk vezetője előtt, másrészt pedig abban igaza volt, hogy egy újabb összecsapás nem tenne jót. Amíg az Aldayrek mellettünk állnak, addig nem többek, mint kellemetlen tüske a köröm alatt, de ha magunkra haragítjuk őket és összefognak a nomád kólóniával... Nem, talán tényleg jobb a békesség. De nem túlzás egy kicsit rögtön szívességekkel terhelni egymást, mintha nem éreznénk mindketten a nyílvánvaló feszültséget és nem tudnánk, mennyire nem kívánja társaságunkat a másik fél?
Tünde bajtársaim elragadtatva hallgatták az ember szájon pattogó nemes szavakat, főleg a kölyök. Csak a szemem sarkából pillantottam rá, de rögtön tudtam, valószínűleg most először találkozik olyan emberrel, aki beszéli a nyelvünket. Az izgatottsággal vegyített lelkesedés, mint valami örömmámor, terült szét az arcán, a szeme pedig úgy izzott, mint egy felrázott szentjánosbogár. Csak az én arcom maradt közönyös, leszámítva azt a szemrándulást, amit szerencsémre direkt vagy teljesen véletlenül Griselldis egészen másnak a jeleként értelmezett. Ha a húgom lenne, ki tudná olvasni a gödröcskéből a homlokomon, a szemem acélos csillogásából meg még ördög tudja, miből, hogy legszívesebben itt helyben kitépném a nyelvét, csak hogy ne akarja még egyszer ajkára venni népünk szavát. Griselldis ebből csak annyit láthatott, hogy megrebben a szemem.
- A tudás bölcsője a szándék, nem a tett. Emberhez képest szépen csengett ajkán a tünde szó - feleltem tömören, hogy megnyugtassam, nem okozott kellemetlen perceket a próbálkozásával. Borús nyomás nehezedett a mellkasomra ettől, mint valami súlyos árnyék, mint mindig, amikor hazudok.
Kérését hallva fölfelé rándult az ajkam, de még időben belefojtottam a mosolyt komor vonásaimba, mielőtt még kiteljesedhetett volna. Látszott rajta, hogy épp annyira igyekszik az úrnő kedvére tenni, mint én. Feltételeztem, a sajátjaival nem ilyen kifinomult és nem válogatja meg ennyire a szavait, de akárcsak én, most igyekezett minél előzékenyebbnek tűnni. "Kérem." Mintha attól, hogy hozzáteszi, még nem lenne kevésbé bosszantó, amit kér. Önként besétálok a darázsfészekbe, csak én követhetem a királynőt a kaptár mélyébe, felfegyverzett méhei közé, és megfoszt mindentől, amivel esetlegesen megvédhetném magam. Mintha hurkot dobna a nyakam köré, elég lazát, hogy ne irányíthasson, de egyetlen rántás csupán, és csapdába esek.
- Cerin - bólintottam rá nagylelkűen a kérésére. Megteszem. Kedvem lett volna bemutatni, melyik fegyveremet hogy forgatom, ehelyett lecsatoltam az ikerpengéket tokostól a hátamról és az egyik tündének dobtam. Röviden megkértem, hogy vigyázzon rá, aztán a kezébe nyomtam az oldalamról a tőrt. Kelletlenül előhúztam a csizmám szárából is. Elég kocsmai verekedést láttam már ahhoz, hogy tudjam, a rejtett fegyverek nem mindig jelentenek előnyt, ha a másik fél túlzottan jó megfigyelő. Nem akartam kockáztatni. Amint lefegyvereztem magam, a nő után eredtem, tekintetem közben jobbra-balra ingázott, érdeklődve szemléltem a környezetet.
Megköszönve az invitálást helyet foglaltam a sátorban előkészített asztal előtt. Köpenyemet hátravetve ültem le vele szemben, a frissítőt egy könnyed kézmozdulattal elutasítottam.
- Semmit, köszönöm.
Nem akartam a szemére vetni, hogy túl sokszor láttam már életet ajándék italtól asztal alá hullani. Nem ellene szólt; aki sokat utazik, sokat megél és ezáltal sokkal elővigyázatosabbá válik. Türelmesen vártam, hogy a levél végére érjen, addig tekintetem Griselldisen nyugtattam. Sokkal érdekesebb látványt nyújtott a környezeténél. Tetszett, amit eddig láttam, mégis szerettem volna többet megtudni arról, milyen jellem. Csak akkor szakítottam el róla a pillantásomat, mikor láthatóan a levél végére ért.
- Ahogyan olvashatta, Fael úrnő kész segítő kezet nyújtani az Aldayr családnak és minden támogatójának. Önnek, ami azt illeti, és akit ön méltónak talál rá - tettem hozzá, mert annyit tudtam, hogy az Aldayr család nehezen behatárolható kör egy olyan család említésekor, akik épp haragban vannak ezzel-azzal.
- Gyógyítóink, herbalistáink, mágusaink és harcosaink egy részének támogatását élvezik az egyezségünk létrejöttétől. - Szövetségnek kellett volna neveznem, de egy aprócska fintor futott át az arcomon, amikor erre gondoltam. - Barátságunk azonban nem hasonlítható egy fa gyökereihez: tekintse inkább törzsnek. Masszív és megingathatatlan, de Fael úrnő nem szívesen bocsátkozna az Aldayrok háborújába. Nem óhajt rosszban vagy jóban lenni senkivel, aki nem érinti közvetlenül az erdőinket. Támogatjuk, ha támogatásra szorul és szívesen látjuk, de nem vívunk csatát az emberek helyett.
Igyekeztem nem sziszegni. Mindig sziszegtem, amikor valami olyasmiről kellett beszélnem, ami személyesen rosszul érint vagy amivel nem értek egyet; mint például az, hogy szívesen látjuk a rengetegben. Többé-kevésbé sikerült udvarias, hivatalos stílusban előadnom a mondandómat, mozdulatlanul, fegyelmezetten, csak egy-egy szót kellett a fogaim közt átpréselni.
- Cserébe igazán nem kérünk sokat, csak ami tisztes vendégektől elvárható: tartsák tiszteletben az erdőt és a határaikat. Ne éljenek vissza a fák, a folyók vendégszeretetével, ne zavarják meg népünk nyugalmát. Ha elvesznek a körforgásból, adjanak is cserébe. Ellenszolgáltatást mi nem kérünk, sem élelmet, sem fegyvereket, sem pénzt. Az úrnő úgy véli, épp elég nagy szükségük van rá. Van azonban valami, ami jobban lekötelezné Fael úrnőt bármilyen hálánál.
Vettem egy mély levegőt, mert végre elérkeztünk a beszélgetés egyetlen olyan pontjához, amivel én is mélységesen egyet értettem. Remek ötlet, ami azt illeti, nekem sosem jutott volna eszembe.
- Hallott már az Egyesülés Pengéjéről? |
Egész életemben arra készültem, hogy harcba vezessem az apámhoz hű családokat. Nem, nem vágytam én a vérontást, de az elégtételt igen. Argona felszentelt papnőjeként a küzdelem útját választottam, s bár ez az utazás tele volt görbékkel és kitérőkkel, most kezdtem úgy érezni, hogy végre közel a cél. Vezetni akartam az embereimet, nem pedig gyáván megbújni a hátuk mögött.
Az országba való visszatérésünk teljes titokban zajlott, de aztán, hogy édesapánk méltó nyughelyet kapott az Őseink ölén, nem rejtőzködtünk tovább. Felvertük a sátrainkat, kitűztük büszke zászlainkat, és megkezdtük a kapcsolataink kiépítését. Reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb az öcsém is komolyabban veszi majd a céljainkat, és átvéve néhány feladatot, vezetővé fejlődik. Egyelőre azonban félő, hogy megragad egy önérzetes, taknyos, zöldfülű szintjén, sóhajtottam volna, ha nem éppen azon fáradozom, hogy magabiztosnak tűnjek frissen érkezett vendégeim előtt.
Már hosszú napok teltek el azóta, hogy elküldtem az üzenetet az Úrnőjüknek, de egészen eddig úgy festett, hogy nem fognak felelni a hívásomra. Tévedtem, és ez meglepett. Én sosem szoktam tévedni.
Jeges tekintetem leplezetlenül méregette a maroknyi tündecsapatot. Nem kerülték el a figyelmemet a hegyesfülűek hátára, vagy éppen oldalára erősített fegyverek, de mint korábban mondtam, kételkedtem benne, hogy lenne merszük lenne ellenünk fordítani őket, éppen itt, ahol mi vagyunk többen.
Az őseim, akik eme táj védnökeként híresültek el, és fontosnak tartották, hogy tiszteletben tartsák a tündéket, és a hagyományaikat. Nyílván okkal. Magam is úgy véltem, hogy jobb egy efféle, kimondatlan szövetség – ha békén hagysz, én is békén hagylak! -, mint a felesleges torzsalkodás. Némán intettem a tákolt tornyainkban strázsáló őröknek, hogy engedjék le az íjaikat és nyissanak kaput.
Sztoikus nyugalom mögé rejtettem izgalmamat, ahogyan figyeltem, miképpen a lovasok teljesen egyszerre szálltak le a nyeregből, olyan elegánsan sorakozva fel egymás mögött, mintha betanulták volna. Egy kissé talán bosszantott, hogy Griffith nincs itt, lett volna mit tanulnia az eleganciáról ezektől.
Úgy tűnt, hogy vezetőjüket meglepte azon mozzanat, hogy tulajdon nyelvükön köszöntöttem Őket. Az ajkam sarka alig láthatóan megrándult az elégedettségtől. Halványan emlékeztem a nagyapámra, és bölcs szavaira; Édeslyányom, egy nép bizalmát csak akkor nyerheted el igazán, ha tagjaihoz saját nyelvükön szólasz. Tudom jól, hogy szenved a nyelved a csalafinta tündeszavaktól, de az erdő az Övék. Tiszteld a tündéket Griselldis, de ne félj tőlük. Megeszed még azt a sárkánypitét˙? (…) Ezért tanultam olyan szorgalmasan a nyelvüket, és most éppen ezért kezdtem radaganul tanulni. Mindkét nép zsoldosait megtalálhatóak voltak az embereim között, aki munkájukért ugyan pénzt kaptak, de a hűségükben ettől eltekintvén sem lehettem teljesen biztos. Szó szerint értenem kellett hát a nyelvükön.
- Aníron peded i lam hen – mondtam magabiztosan, csipetnyi alázatot sem csempészve az idegen szavak mögé. – Szeretném beszélni a nyelvet… – ismételtem meg tulajdon anyanyelvemet, majd folytattam. -…, és bár remek tanárom volt, kétlem, hogy azon tudás, amelyet rövid életem folyamán a fejembe véstem, elegendő volna ahhoz, hogy ne sértse a füledet, Uram. Láttam miként rándult meg a szeme esetlen szavaim hallatán – mosolyodtam el kényszeredetten, hiszen izmaim sehogy sem akartak engedelmeskedni eme gesztusnak. Nem mozdultam a helyemről, amikor az idegen közelebb lépett.
Meghajlását finom főhajtással fogadtam; képtelen lettem volna meghajolni előtte, hiszen félő volt, hogy büszkeségemet olyan kiküszöbölhetetlen csorba érné, amely miatt nem nézhetnék az enyéim szemébe.
- Köszöntöm a táborunkban, Nimrodel Silma! Kérem, a társaival együtt fogadja békével vendégszeretetünket – elvettem tőle a felém nyújtott papírost, de egyetlen pillantást sem voltam hajlandó vetni a soraira, amíg a sátramba nem érünk. Kesztyűs kezemmel magabiztosan mutattam a megfelelő irányba, egyedül a főtanácsost invitálva a sátor belseje felé; A társait és a lovaikat rövid utasításokkal az embereim gondjára bíztam, de némelyikükön jól látszott a bizalmatlanság.
- Lekötelezne, ha a fegyvereit itt hagyná – pillantottam a tünde vezetőre, makacsul megvetve a lábamat a fövenyben. – Nem, mintha nem bíznék Önben, de jobb az elővigyázatosság… Kérem – finomítottam szavaimon, és kész voltam megvárni, amíg a pengéit a megfelelő kezekre nem bízta valamelyik társa személyében. Ha ez megtörtént, az ajkam szeglete ismét megrándult, és előzékenyen mutattam az utat a sátrak között; nem hagytam, hogy megelőzzön, de engedtem, hogy mellettem maradjon. A testőreim a parancsomra lemaradtak az ezüst-fekete bársonnyal borított ajtó előtt.
- Kérem, foglaljon helyet – mutattam a tölgyfaasztal előtti székek egyikére, míg jómagam, mögötte foglaltam helyet egy vörös bársonytrónusban. Az alkalmi helyiségen jól látszott, hogy kapkodva került berendezésre. Az éjszakáimat nem itt töltöttem, vagyis akkor nem, ha éppen aludtam is valamennyit, de minden fontos tárgyalás itt zajlott, a térkép még mindig kiterítve pihent előttem az asztalon.
- Frissítőt? Vizet? Bort? – kérdeztem, miközben egy szolgálólány tipegett be a helyiségbe két kancsóval. Egészen úgy tűnt, mintha az időt húznám azzal, hogy megvártam, amíg kiszolgálják, s csak aztán nyitottam ki az imént kapott tekercset, hogy kék szemeim futva átvonuljanak a soraikon.
- Éppen ahogy sejtettem – ingattam meg a fejem derűsen, miközben elvettem egy kupa bort az imént lerakott tálcáról. – Hallgatom, Nimrodel Silma! – pillantottam a férfi felé a poharam felett. – Mit tud még azon felül mondani, amit az Úrnője nem írt le a levelében? – kérdeztem várakozásteljesen dőlve előre. |
Olyan voltam, mint a lázadó kiskölyök, aki egyszer dühében lelépett otthonról és bajba keveredett, ezért a szülei gardedám kíséretével engedik csak ki azóta a birtokról - leszámítva, hogy nem szöktem el, csak a saját fejem után mentem és bajba keveredtem, valamint nem a szüleim büntettek meg, hanem a húgom, a gardedámom pedig több megtermett, lovas íjász és harcos társaságából állt. A húgom az orromra kötötte, hogy ha még egyszer egyedül merem elhagyni Enlilt, akár csak a folyóig megmosakodni, akkor szétrúgja a seggem. Valamivel szebben fogalmazott ugyan, de ez a lényeg. Így hát amikor az úrnő megbízott a feladattal, magamhoz hívattam a három legmegbízhatóbb társamat és egy kölyköt, aki még csak tanulta az íjászatot. Okultam a múltkori esetből és eldöntöttem, hogy több figyelmet kell szentelnem fiatal harcosainknak. A kölyök izgatott, csodálkozó arckifejezéséből úgy ítéltem, ez az első útja Enlilen kívül; együtt nekivágtunk hát a rengetegnek. Nem igazán örültem neki, hogy diplomatáskodnom kell pont, amikor végre elkezdhettük a romok helyreállítását Vesnában. Ott akartam lenni, hogy saját szemmel lehessek tanúja a munkálatoknak, felügyelni akartam és természetesen besegíteni. Kiváló harcos vagyok és egész jó diplomata (hé, életben maradtam legutóbb!), de elsősorban férfi, és Vesna helyreállításához férfiakra volt szükség. Jó sokra. Így hát az első fertályórát végigduzzogtam, amiért holmi "a Szelek óvják lépteid! Amúgy mit keresel a területünkön és mikor óhajtasz elmenni?" tárgyalásokra kell pazarolnom az időmet és az erőmet.
Jól emlékeztem az Aldayr családra, bár csillaguk lemenőben volt már ijfúságom idején. Sosem találkoztam senkivel közvetlenül a medvelobogós zászló alól, de sokszor hallottam apámat róluk beszélni. Apám megvetett minden más fajt a sajátján kívül, mégis egyszer így fordult hozzám: "A nomádok és barbár szokásaik megmérgezik ezt az erdőt, Nimrodel. A Szelekre esküszöm, hogy a rengeteg a fajtájuk miatt haldoklik. Gyógyító kezekre van szükség, tünde kezekre, nem mocskos emberekére, akik csak beszennyezik a folyókat, a fákat. De én mondom, fiam, Raun Aldayrt talán még a Szellemek is megáldanák. Az, ahogy kordában tartja a barbár népeket, már-már meggyőz arról, hogy érdemes lenne szövetséget kötnünk velük."
Bármilyen szép ideák mögé is bújtatod, az emberek attól még emberek maradnak, apám. Az én célom, hogy a népünk újból megfelelő otthonra leljen, büszke, dicső, erős falakra, a falak pedig városokat, a városok birtokokat kerítenek el, apám. A rengeteget akarom. Az egészet. Mit gondolsz, milyen szövetség tartana ki akkor is, amikor azt kérjük tőlük, adják át nekünk az erdőt és keressenek új otthont maguknak? Összefoghatunk a közös ellenség ellen, de végül úgyis csak egymagunk maradunk, mert ellenségünk mindenki, aki nem közülünk való.
Az úrnő viszont nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy az örökösök felmenői jók voltak a népünkhöz. Azzal bízott meg, hogy derítsem ki, mi történt és ajánljam fel támogatásunkat, amennyiben az nem okoz ránk nézve fenyegetést a kitaszítottak rosszakaróitól. Úgy értesültem, hogy a király száműzte az örökösöket valamiféle családi botrány miatt, ezért úgy döntöttek, a mi területünkön vernek sátrat. A felderítőink levelet hoztak, melyben Griselldis Aldayr, Raun unokája tárgyalni óhajt velünk.
Az úrnőt képviseled. Az úrnőt képviseled. Az úrnőt képviseled; mantráztam magamban, ahogy belovagoltunk a táborba. Irritált, mogorva sóhajjal kifújtam minden ellenérzésemet a mellkasomból és igyekeztem az előttem álló feladatokra koncentrálni. Csomót kötöttem éles nyelvemre és a szellemeinkhez fohászkodtam, a körülöttünk susogó fáktól kértem áldást, a folyóktól, hogy olyan szépen csavarhassam a szavakat, ahogy a víz csobog.
- Daro! - adtam ki az ukázt, mire mindannyian egyszerre megállítottuk lovainkat. Négy társam elegáns alakzatban sorakozott fel mögöttem. Hátra sem néztem, mégis olyan egyszerre szálltunk le a nyeregből, mintha előre begyakoroltuk volna a mozdulatot. Megpaskoltam Dae marját és átadtam a szárakat az egyik társamnak. Szokásos, könnyű vértet viseltem bőrből készült alkar- és lábszárvédőkkel, magas szárú lovaglócsizmával. Sötét utazóköpenyemet levelet formázó csattal fogtam össze elől, ráborult az oldalamon lévő tőrre. Vállam mögül az ikerpengék egy-egy markolata kukucskált ki.
Megrándult a szemem, ahogy emberi ajkon csendült a tünde köszöntés.
- Pedidh i lam edhellen? Megtisztelő népünk nyelvét emberek ajkán hallanom.
A nőhöz léptem. Feltételeztem, hogy ő lehet Griselldis Aldayr, így hát kezem a mellkasomra fektetve, meghajlással üdvözöltem. A társaim nem mozdultak ugyan a helyükről, de velem együtt ismételték meg a mozdulatot.
- A csillagok ragyogják be találkozásunk óráját, Griselldis Aldayr! A nevem Nimrodel Silma, Fael Hiranneth úrnő megbízottja. - Köpenyem zsebéből egy összetekert, lepecsételt pergament vettem elő, amit a nő felé kínáltam. - Úrnőnk elnézését kéri, hogy nem lehet most itt, de kész rendelkezésükre állni általam.
Piszmogást hallottam a hátam mögül, de kényszerítettem magam, hogy ne forduljak meg. A tünde kölyök nem bírta elrejteni ámulatát és a szobormerev álldogálást megtörve - gondolván, úgysem látom - hozzá akart nyúlni az egyik sátor előtt kipakolt fegyverekhez, mire képzettebb társa rávágott a kezére és rendre parancsolta a nebulót. Azt hiszik, hátul nincs szemem? Milyen naiv banda.
- Lekötelezne vendégszeretetével, ha társaim megitathatnák a lovainkat, míg mi beszélgetünk - pendítettem meg halkan a kérésemet. Ha túljutottunk minden formaiságon és a nő kész volt tárgyalni velem, úgy hátrafordultam a társaimhoz, féloldalasan csak, mielőtt követtem volna. Tündéül szóltam hozzájuk.
- Maradjatok, pihenjetek! És NE nyúljatok semmihez - tettem hozzá résnyire húzott szemmel, mire a kölyök elpirult a fejvédője alatt. Sarkon fordultam és csatlakoztam Griselldishez, amennyiben mutatta az utat. |
Griffith az erdőt járta Ser Henryvel és a fiával. Napok óta kergetett azon gondolat, hogy fiú nem veszi elég komolyan az előttünk álló küzdelmet. Nehéz idők álltak mögöttünk, de még nehezebb volt, ami még ránk várt. Vissza kell szereznünk őseink földjét, gondoltam eltökélten, odébb tolva a térképen néhány bábot. Kék szemeim kérlelhetetlenül függtek a kiterített papírlapon, ami az országunkat ábrázolta. Szövetségesek, és ellenlábasok sorakoztak előttem, gondosan úgy, ahogy a tanácsadóimmal, napokkal korábban elrendeztük Őket. A Puszta aranysakálait egyelőre a megkérdőjelezett családok között tartottam számon, hisz bát Tomas Agenyr az unokafivérünk volt, húga éppen egy Sagramourhoz készült nőül menni. Napokkal előbb küldtem el számára az üzenetet, de se a futár, se a válasz nem érkezett meg. Gondterhelten helyeztem az állam a tenyeremre a lapok felett.
Kürt harsant. Az egyik őrszem két rövidet fújt, amellyel azt jelezte, egy idegen kér bebocsájtást a táborunkba. Szemöldököm ráncba futott, de nem tétlenkedtem; Az oldalamra kötöttem a pallosomat, és felhajtva a sátram vásznát megindultam a hang irányába. Az őreim csatlakoztak hozzám.
- Tündék, asszonyom! – felelte a sáncolt bástya tetejéről a fiatal suhanc, akinek sasszeme kiszúrta az érkezőket.
- Engedjék be Őket! – hangzott parancsom, miközben magabiztosan megálltam a kapuval szemben. A szokványos páncélom helyett, ezúttal a táborban használatos könnyed vértemet viseltem, de a hátamról így sem hiányozhatott az atyám címerével díszített köpeny. Hajam engedetlen hajcsigákban omlott le a vállamon. Arcom rezzenéstelen maradt, ahogy a fából tákolt kapu lassan kinyílt, és megpillanthattam a vendégeimet. – Suilad, barátaim! – köszöntöttem őket saját nyelvükön, talán közel sem olyan csicsergő kiejtéssel, mintha tulajdon anyanyelvem volna, de annál nagyobb magabiztossággal.
- Nem számítottam érkezésetekre! – mondtam, miközben kezem megállapodott az oldalamra fűzött pallos markolatgombján. Kételkedtem abban, hogy egy ilyen aprócska kompánia harcolni érkezett volna. |
A sátortábor tulajdonképpen nem más, mint az Aldayr-testvérek szállásterülete. Néhány tucat sátor helyezkedik el szétszórtan a táborban. Ezek közül szinte hivalkodóan magasodik ki egy ezüst selyemmel, és fekete bársonnyal borított építmény, amelyet vasszögekkel erősítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú rúdon zászlót lobogtat a szél. Az ébenszín anyag közepébe gondos kezek az Aldayr család címerállatát, az ezüst medvét hímezték. Griselldys és Griffith meg sem próbálják rejteni érkezésüket.
A csecsemők gügyögése, és az asszonyi kacagás helyett acélcsattogás, és a gyakorlatozó katonák ordítozása veri fel az alkalmi települést. Az egész tábor nem más, mint egy kaszárnya, ahol megfizetett szedett-vetett zsoldosok, és azok gyűltek össze, akik a Medve Lord emlékét tisztelve készen állnak arra, hogy akár vérrel is kivívják fia számára a megváltást. Éjszakánként, az Argona tiszteletére meggyújtott tábortüzek lágy fénnyel égnek, de az arany-skarlát lángnyelveknél véres történetek szítják a harci szellem parazsát. |
[56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Büszkén megpaskoltam Dae szügyét Griselldis dicséretét hallva. Én is pont ugyanezt gondoltam, amikor megláttam és megvettem évekkel ezelőtt. Számtalan lovam volt már, de valahogy Dae került hozzám a legközelebb; bizonyos jellemvonásaiban hasonlított rám és már rögtön a legelején összebarátkoztunk. A nő még csak nem is sejtheti, hogy egyszerű árverésen nyertem évekkel ezelőtt, messze keleten, mikor még fogalmam sem volt arról, hogy hamarosan nekem kell átvennem apánk helyét a tanácsban, és ez a kötelesség hazaszólít majd vándorutamról. Később aztán együtt tértünk haza és Dae azóta is remek társam. Jól ismeri a tünde vezényszavakat, bár időbe telt megtanítanom neki, hogy csak az én hangomra figyeljen. Az előző gazdái emberek lehettek, neveletlen volt, nehezen fogadott szót és főként az emberi szóra mozdult a füle.
Nők. A Szelekre, ez csak egy nyomorult frissítő! Szívem szerint lehordtam volna ezt az erőszakos némbert, amiért megjátszott udvariaskodással próbál a saját sodrása szerint vezetni úgy, hogy közben szűkíti a nyakam körül azt a bizonyos hurkot. Megérti, hogy nem bízom benne, de nyilvánvalóvá teszi, hogy jobban tenném, ha mégis megerőltetném magam a kedvéért. Akárcsak az emberei, én sem voltam ostoba, pontosan tudtam, hogy öngyilkos vállalkozás lenne megmérgezni egy főtanácsost, ráadásul pont azt, akitől segítséget kértek. De hát mindig ott van az a "de" szócska, és meg akartam vele osztani kevésbé kulturált módon, hogy azért éltem meg közel 170 évet, mert állandóan "de"-be bocsátkoztam. Ehelyett csak ingerülten felkaptam egy kupát a tálcáról, magamat is meglepve azzal, milyen sértődött, durcás képet vágok. Elvesztettem a türelmemet egy embernő miatt? Ez a gondolat azonnal lenyugtatott, s immár közönyös, természetellenes nyugalommal kortyoltam bele a vörös nedűbe. Pedig nagyon égette a nyelvem a kérdés: most boldog?