|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:48 - |
A Daloló Szirén homlokzatát befutotta a vörös-arany borostyán, elrejtve a fésülködő szirén alakját a cégéren. Az ajtón belépve óvatosnak kell lennie az embernek, hiszen rögtön három meredek lépcsőn kell fellépdelnie ahhoz, hogy egy tágas, világos ivóhelyiségbe jusson. A pult szemben áll a bejárattal, és rendszerint a valamikori kocsmáros takaros özvegye mosolyog hivalkodón a belépőre; Hamarosan pedig előkerülnek a lányai, hogy barátságos erőszakkal az egyik fényesre suvikszolt asztalhoz kísérjenek. Az étel, és az ital egyaránt kiváló.
Jobbra nyílik az ajtó a konyhába és a kamrába, míg egy meredek csigalépcsőn lehet feljutni az emeleti helyiségekbe. Szépen berendezett, takaros hálószobáik vannak - azonban nagyon vigyázni kell az erszények tartalmára, mert mind az özvegy, mind a lányok oda vannak az arany csilingeléséért. |
[47-28] [27-8] [7-1]
A lány magabiztosnak tűnt a dolgában; és emellett olyasvalakinek is, akit talán sértett volna, hogy nem nőnek hívom. Nem tudom, hány éves lehetett, nálamnál bizonyára fiatalabb, talán az öcsémmel egyidős, vagy egy-két évet rávert arra a mitugrászra. Valószínűleg épp ebből fakadó volt az a bizonyítási vágy és makacsság, amelyről azok beszéltek, akik őt ajánlották nekem. Ezt terveztem kihasználni ahhoz, hogy véghez vihessem a tervem, amely nem volt csekélység, és valószínűsítettem, hogy egy-egy idősebb, tapasztaltabb ember esetleg kevesebb hévvel lett volna bent az üzletben, vagy mondjuk többet kért volna a hasznomból, mint amennyit hajlandó voltam megadni; mondjuk a dicsőség egy részét, elvégre, ilyen térképet szerezni néhány ember szemében legalább annyira részese lehetett a sikernek, mint maga a terv kiötlője és véghez vivője, vagyis én.
Nem azért terveztem el ezt az egészet, hogy aztán megosszam mással a sikert. Ez egyedül az enyém volt, és csakis az enyém.
Tetszett, hogy az ajánlatomat hallva, rájővén, micsoda kéréssel álltam is elé, meglepődött, és talán meg is hökkent a nehézségén. Már persze, én egyébként is gyakran megdöbbentettem az embereket, kezdve azzal, hogy milyen puha a hajam vagy milyen fehér a mosolyom, egészen odáig, hogy milyen fényes a páncélom. Az öcsém persze ilyenkor azt is meg szokta jegyezni, hogy ez azért van, mert egy karcolás sem esett rajta; én erre általában azt válaszolom, hogy fog esni rajta, amint bárki érdemleges hív párbajra. Ennél tovább nem szoktunk jutni a beszélgetéseinkben.
– Természetesen – bólintottam a tőlem telhető legtöbb alázatossággal, mikor Alysa megismételte a korábbi kijelentését, miszerint semmi sem lehetetlen. Hasonlóan gondolkodott, mint én, ahogy csak kevesek; megkockáztattam volna, hogy ha esetleg nem nőből faragják, akkor akár egy ígéretes, és mindkettőnk számára hasznos barátság kezdete is lehetett volna. Hogy mennyire volt bánni való dolog, hogy mégis leánynak született, nos... Szemre semmiképpen.
Nem sok embert szoktam kedvelni. Ó, ha kell, nagyon jól eljátszom ennek az ellenkezőjét, sőt, tulajdonképpen úton, útfélen ezt tettem, mert a barátságosság álcájánál nincs jobb fegyver, és egyébként sem nehéz magamba bolondítanom másokat, elérni, hogy a tenyeremből egyenek, legyen nő vagy férfi.Az Emory-lány következő kijelentése azonban kivételesen őszinte nevetésre sarkallt. Nem igen kellett megjátszanom, hogy kedvemre való a gondolkodásmódja.
– Fiatalság bolondság, ahogy mondják, hm? És mégis miénk a világ – mosolyogtam rá egy győztes minden magabiztosságával, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá, és tósztra emeltem a poharamat. – A fiatalságra, a győzelemre, és az egyességünkre!
Ivás közben is szemmel tartottam a lányt a kupám pereme felett. Az ismertségünk még csak nem is volt valóban annak mondható, s mégis, bekerült azon nőknek sorába, akik rövid idő alatt igen boldoggá tettek; s még a ruháját sem kellett levennie hozzá. Ez egy olyan tulajdonság volt, amit szinte tisztelni tudtam. Győzelemről beszéltem, mert már annak az ízét éreztem a számban a bor mellett, és elégedettség düllesztette ki a mellkasom, belegondolva, hogy mekkora dicsőségre is számíthatok, és mennyire sápadozhat majd Kicsi Rikey. A királyi testőrségbe talán előbb jutott be, mint én, de Ezzel még ő sem tudott versenyezni, esküvő ide vagy oda.
Elégedetten helyeztem vissza a kiürült kupát az asztalra.
– Jöjjenek a sarkalatos pontok. A fizetség, nos... Megértem, hogy több rétegű kutatást igényel majd a részéről a végső feladat teljesítése, és nem holnapra kapom meg, így egy hosszabb távú együttműködést ajánlok – kezdtem bele, ismét elkényelmesedve kicsit a székben. Az öreg kocsmárosnő egyik lánya, látván, hogy kiürült a poharam, rögtön az asztalnál termett, és elragadó mosollyal s szemet gyönyörködtető dekoltázzsal igyekezett fogyasztásra bírni. A borra igent mondtam ugyan, és egy hálás mosollyal egybekötött köszönömöt is megengedtem felé, a bájait figyelmen kívül hagytam, s helyette Alysa Emory felé fordítottam a pillantásom. Neki is kértem egy kupa bort, hozzátéve, hogy én fizetem, majd ezután megvártam, amíg a lány tovább libbent.
– Sajnos a Tritón-menti tartózkodásom már nem húzhatom soká. Jelenésem van egy bizonyos hercegi esküvőn – húztam egy pillanatra szélesebb mosolyra a számat. Habár rangomnál fogva megtehettem volna azt is, hogy vendégként érkezem a neves eseményre, amelyről a Teremtésnapi torna mellett mindenki beszélt Aglanirban, én szolgálatban leszek, Kiliannel együtt. A különbség közte és köztem az lesz, hogy míg ő ténylegesen a rendre fog vigyázni valahol ott, ahol nem látni őt, addig én a díszőrségben kaptam helyet, hogy mindenki felfedezhessen. A világ minden kincséért sem maradtam volna le róla.
– Szeretném viszont minél hamarább gyümölcsét látni a befektetésemnek, így arra kérném, hogy jelenleg csak és kizárólag az én rendelésemmel foglalkozzon; az ebből adódó esetleges bevételkiesését, természetesen, megtérítem. Rheyában talán több szerencsével jár a kutakodása, és főképp, míg fél Aglanir az esküvőkkel meg a főnemesekkel van elfoglalva, senkinek sem tűnik fel egy-két, hm. Nem teljesen szabályszerű lépés. És az sem árt, ha a királyi testőrség egy tagja patronálja, ha ezt így szerénytelenül kijelenthetném. – Igyekeztem óvatosan megfogalmazni a szavaimat, elvégre, mégsem jelenthettem ki szemtől szemben egy egész tömött kocsma füle hallatára, hogy igen nagy befolyással rendelkezem a fővárosban és Aglanir más területein is, és könnyedén eltussolhatok ezt vagy azt, természetesen csak olyat, ami a saját javamat szolgálta.
– A részletfizetés is könnyebben megoldható volna, ha a kisasszony azon ideig a főváros népét boldogítaná, ráadásul a Taranis is közelebb van oda – folytattam a mondandómat, nem csak azért, mert tulajdonképpen szerettem, ha rám figyeltek, és erre a hosszas beszéd és halogatás jó eszköz volt. Olyasvalami kérésére szerettem volna folyamodni, amely korábban nem bújt meg terveim között, ám a találkozás Alysa Emoryval ezt is hozzátoldotta.
Egy pillanatra az asztalra néztem, mérlegelvén, vajon mennyire engedhetem meg magamnak, hogy kényemre-kedvemre változtassam a terveim. Aztán rájöttem, hogy én Én vagyok, és bármit megtehetek, ha úgy tetszik, nekem pedig épp így tetszett. – Azt mondja, a térképek nem lesznek teljesen pontosak, ugye? Én is úgy gondolom. És mindaddig nem is lesznek azok, míg valaki le nem merészkedik a bányákba, hogy aztán a saját tapasztalatait vesse papírra. – Megkocogtattam az asztalt a gyűrűmmel, szórakozottan, megtöltvén a néhány másodpercnyi csöndet, amit arra adtam a lánynak, hogy maga találja ki, mire szeretnék célozni. Csak azután folytattam, hogy valamilyen formában azt láttam rajta: megértette. – Mondja, mit szólna hozzá, hogy maga legyen ez a valaki? Bizonyára nagy dicsőség volna, nem is beszélve a szakmai elismerésről... Elvégre, mit gondol, az apja mikor merészkedne le Bronach-ba?
S egészen addig, míg nem az én dicsőségemből vett el, én meg is voltam elégedve a dologgal. |
A férfi kék íriszei erőnek erejével fúródtak az övébe, és ha Alysa nem lett volna olyan jó megfigyelő, mint amilyen volt, bizonyára nem veszi észre a szempárra erőltetett stabilitást, hogy azok még véletlenül se vándoroljanak illetéktelen helyekre, fenntartva az úr tökéletes képét. Persze ő is férfi volt, ráadásul nem vak, így egyértelműen voltak dolgok, amik megragadták a tekintetet és a képzelőerőt, ezzel pedig semmi probléma nem volt mindaddig, amíg Alysa ezt a saját javára tudta fordítani. Ha a kereskedőpartnerének tetszik, amit lát, talán egyezségük végén nem átallkodik bőkezűbben viselkedni, mint azt az elején tervezte. Persze a fő tényező az edddig titkok közéburkolózó térkép lesz, de minden tényező fontos volt.
A férfi szócsavarása csak fokozta érdeklődését, szinte mesterien vezette fel a témát - ha nem tudta volna, hogy milyen pozíciót is tölt be Ristar Riker, szinte biztosan egy csavaros üzletembernek tudta volna be, aki kivételesen jól értett ahhoz, hogy felkeltse az ember érdeklődését. Alysa azonban tisztában volt vele, hogy ugyan ez az a bizonyos lehetőség, amiről épp csak pár perce ábrándozott, nem bízhat meg a férfiban feltétel nélkül és a remekül hangzó ajánlatát is fenntartással kell kezelnie. Senkinek nincs olyan szerencséje, hogy egy ilyen esély rámosolyog egy piszkos kocsma közepén és semmiféle ára sincs - még neki sem.
- Ha bárki illetéktelennek is mesélnék erről, azzal saját magam alatt is kivágnám a fát. - biccentett aprót, biztosítva a férfit arról, hogy a titkai nála biztonságban vannak. Mégis mekkora bolondnak kellene lennie, hogy kifecsegje ezt, pont ezt az összes mocskos kis titok közül, amit évei alatt látott és hallott? Még ha a nyelvét is tervezték kivágni, akkor is hallgatott volna, mint a sír; térképeket rajzolni beszéd nélkül is lehetett. Márpedig a megélhetés fontosabb, mint egy jól forgó nyelv, akármennyire is egyik mesterségének a meggyőzést tartotta. - Hallottam a maga hálájáról, és bízom benne, hogy remek üzlettársra találtunk egymásban, uram. - Félmosolya még mindig nem hervadt le arcáról, s szinte már szájában érezte a győzelem ízét, hiszen mégis milyen kihívás elé állíthatná? Annak, hogy valami lehetetlen helyre tervez eljutni, kevés volt az esélye.
Legalábbis így gondolta, egészen a férfi követkző mondatáig. A Daloló Szirénben gyülekezők igencsak felöntöttek már seritallar addigra, így a férfi közelebb hajolt hozzá, s Alysa ugyan így tett, fület hegyezve minden egyes apró hangra, ami a Riker száját elhagyta. Először persze nem akart hinni a fülének, ám ahogy a felismerés végigsuhant elméjén, egy pilanatra elfehéredett, homlokán hüledező ráncok jelentek meg, de azonnal rendezte is vonásait, nyugalmat erőltetve magára kivételes színészi képességeket ritkítóan.
Bronach bányái. A hely, ahol egy betegség tizedeli azokat, akik lemerészkednek. A hely, aminek számtalan járata közül rengeteg beomlott és újakat építettek. A hely, amihez a legfrissebb térkép és bő húsz éves, és nem elég részletes, vagy ha van is újabb, csupán egy vagy két utat fed le, amik talán már nem is léteztek. Ha a férfinak csupán a bejárathoz, vagy épp bejáratokhoz vezető utakra lett volna szüksége, nevetve vállalta volna el, de ez embert próbáló feladat volt. Egy dologban Alysa azonban már most biztos volt - ezt nem fogja tudni rövidre zárni, és a Tritónnál fellehető kevéske anyag alapján halálra volt ítélve az üzlet. Utaznia kell - minimum Rheyáig, de nagyon valószínűnek tűnt, hogy útja tovább fogja vinni, ehhez peedig időre és pénzre volt szüksége.
Törpök. Igen, törpökkel kell beszélnie, üzletelnie és kiszedni belőlük annyi információt, amennyit csak tud, ám ez is utazást igényelt. Eszébe ötlött, hogy talán önmagának is meg kell környékeznie a bányákat, és érezte, ahogy háta borsódzik a gondolat nyomán. Nem volt feltétlenül bátor - kalandvágyó, igen, de az ész határain belül. Nem tervezett ilyen fiatalon egy betegségben elhunyni úgy, hogy még ki sem élvezheti a küldetése jutalmát. Gondolkodnia és terveznie kell, okosan megtenni minden lépést, hogy bebiztosítsa a győzelmet - mind a sajátját, mind pedig partneréét.
Egyetlen dolgot nem tervezett - feladni. Ahhoz túl makacs volt, hogy belássa, valami már nem az ő súlycsoportja. Bizonyítani akararta, hogy ér annyit, mint apja, sőt, többet is. Ha ez egy ilyen helyzetet kíván, Ő nem fog ellent mondani. Nagy levegőt véve emelte fel fejét, szóra nyitva ajkait. Az egyetlen dolog, ami eltűnt arcáról, az a magabiztos félmosoly, de tekintetében ott csillogott az eltökéltség.
- Semmi sem lehetetlen a kellő eszközökkel - ismételte magát -, de ez nem a legegyszerűbb feladat. Időre lesz szükségem, hogy az összes lehetőséget felvázoljam, és nem fogom tudni kizárni az összes zsákutcát vagy beomlott utat, de egyet biztosíthatok...
Röpke csend állt be, melyet még a harsány háttérzajjal is érezni lehetett. Nem túl hosszú, de épp elég ahhoz, hogy Ristar érezhesse, ez nem holni ígérgetés, hanem egy ígéret - mindkettejük irányába.
- Ha van út a bánya szívébe, amiről ember, törp vagy tünde tudott, én megtalálom. Az, hogy eközben mennyire sértem meg a törvényeket, nos... - apró mosoly árnyéka suhant át arcán, ahogy kissé kiegyenesedett. Biztos volt benne, hogy a férfi is tudta, egy pontos térképhez vagy az egész királyi család vagyonát elköltve juthatott volna hozzá, vagy egy kis szabálysértéssel. - Vegyük úgy, hogy a fiatalság hatékonyabb módszerekkel dolgozik, de kevésbbé erkölcsösebb. |
Megelégedéssel töltött el, ahogy felismerés csillant a lány mogyorószínű íriszeiben a nevem hallatán. Nem mintha nem ezt a reakciót vártam volna, de néha még magamat is megleptem a nagyságommal, természetesen ezt vártam el másoktól is, és nem átalltam fürdőzni is a puszta nevem okozta feltűnésben. Talán nem voltam főnemes, de épp eleget tettem ahhoz, hogy kitűnjek, többet, mint amit Kilian valaha is remélhetett elérni, elvégre, hogy akart hírnevet szerezni magának, ha egész nap a testőri hacukájában parádézik, merevebben, mint egy fakaró, és egyetlen tornán sem óhajtott indulni őfensége? Persze, ettől függetlenül még mindig Ő volt szüleink imádatának tárgya, gondoltam komoran. El sem mertem képzelni, mi lesz, ha esetleg véletlenül megcsúszik mezítelenül, aztán véletlenül összehoz egy porontyot. Minimum fanfárok járnak majd neki.
– Ajánlólevélnek mindenképpen jó – bólintottam. Majdnem annyira tetszett az Emory-lány cserfes válasza, mint az elismerése; az udvarhölgyek között is gyűlöltem azokat a néma kis nebáncsvirágokat, akik egyszerűen kukák voltak, és nem hogy egy érdekes porcikájuk nem volt, akkor sem tudtak értelmes választ adni, ha kérdeztem tőlük valamit. Értettem én, hogy néha annyira meglepő tud lenni a jelenségem, hogy megnémulnak az emberek, de a teljes beszédképesség-vesztést azért igencsak túlzásnak éreztem.
Nem kedveltem különösebben a Daloló Szirént, valószínűleg azért, mert a vendégek nagy része rusnya, büdös tengerész vagy kétkezi munkás volt, akik semmiképp sem tudtak a hasznomra lenni, még átgyalogolni rajtuk sem volt értelme. Most azonban az egész helyiség pipafüstös, dohos, sötét valója adott valamiféle morózus, kalandregénybe illő hangulatot, amitől bizseregni kezdtek az ujjaim. Már csak egy félszemű kalóz hiányzott a sarokból, vagy egy titokzatos, kámzsás utazó a söntés mellől, hogy kihallgasson bennünket. Ha tudtam volna, hogy titkos kalandba kezdeni ilyen jó móka, már korábban megtettem volna.
– Azt mondanám, egy női térképésznek határozottan megvannak a maga... Sajátos ráadásai. – Hosszú évek munkájába tellett, hogy még ha a szemeim akaratlanul is megtalálták a szebbik nem szebbik részeit, ne ragadjak le egy futó pillantásnál jobban (még azok a nők sem szerették, hogy megbámulják őket, akik vágynak a figyelemre), de így is gondosan megjegyezzek minden részletet. Kék íriszeim enyhe kihívással – bizonyítasz? – meredtek a lányéba, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni az összkép gondolatát sem. Határozottan jobb volt nőkkel üzletelni, mint férfiakkal. A másik Emory kimondatlan említésére csak a szám sarka rándult meg. A családtagok túlszárnyalásának vágya olyasmi volt, amivel még én is azonosulni tudtam.
– Egy olyanra, amely talán nem is létezik... Legalábbis elérhető formában, vagy abban, amiben én szeretném – kezdtem sejtelmesen. Mindig is élveztem a figyelmet, és semmivel sem lehet ezt jobban felkelteni, mint az időhúzással; a halasztgatás okozta izgalom és irritáció közti határt megtalálni tudomány, vagy művészet. Talán mindkettő.
– Szeretném, ha tudná, Miss Emory, hogy a cél, amelyre a térképet szeretném felhasználni, nemes, ám egyelőre jobb szeretném épp emiatt nem mások orrára kötni... Félő, hogy esetleg valaki ezt hallván megpróbálná elorozni előlem a győzelmet, letéríteni az útról, vagy esetleg egy az egyben szabotálni a küldetésem. Diszkrécióra szeretném kérni, ha fogalmazhatok így. Hálás ember hírében állok, és becsületszavamra mondom, hogy nem fogok fukarkodni sem az elismerő szavakkal másoknak Önről, sem pedig az anyagi javakról az irányába, amennyiben valóban sikeres megállapodásra jutunk. Amennyiben nem, nos... – A mennyezetre néztem, mint aki a megfelelő szavakat keresi, majd lekonyítottam a szám sarkait, és megráztam a fejem. Szinte azonnal ismét elmosolyodtam. – Vegyük úgy, hogy az nem történik meg.
Megvártam, amíg a lány így vagy úgy, de biztosít arról, hogy a jelenleg általa még nem ismert térkép mivoltáról senkinek nem beszél; talán néhányan ostobának tartottak volna, amiért egy térkép miatt ekkora cirkuszt kerítek, de túl sokat vettek már el tőlem mások ahhoz, hogy csak úgy nyitott ajtókat hagyjak a védelmemen. Csak ezután folytattam, közelebb hajolva hozzá; a kocsma dajdajozásában aligha hallhatta más, amit mondani akarok, de jobb az óvatosság.
– A térkép, amelyre szükségem lenne, az Bronach bányáinak alaprajza. – A lány már ekkor is érezhette, hogy nem lesz könnyű dolga; nem csak, hogy a törpök igen gondosan őrizték a helyet annak idején, alig néhányan merészkedtek be oda, mióta a betegség a felszínre kényszerítette a szőrös kis népséget. Számtalan alagút beomlott, néhányan újakat kezdtek vájni, hátha a saját útjuk könnyebben elvezeti őket a célhoz; és egyébként is, a törpökben mindig akad néhány feles vagy korsó sör, amennyire én tudtam, a végeláthatatlan labirintus folyosói össze-vissza kanyarognak, hol fel, hol alá buknak, tárnákba és végtelen oszlopcsarnokokba vezetve az embert. Természetesen nem egyedül terveztem menni, törpöket akartam toborozni magam mellé, olyan zsoldosokat, akik már jártak odalent, még ha nem is olyan mélyen, amennyire én terveztem lemenni.
– Nem csak a bánya bejáratához vezető útra volna szükségem... De egészen a mélyére, a szívébe vezető utakra, hogy megtaláljam az igazán fontos, nos, dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy számtalan alagút beomlott, és újak is keletkeztek, így tisztában vagyok vele, bármilyen térképet is tud szerezni, valószínűleg nem lesz akkurátus, s hacsak Kegyed nem óhajt a mérgező barlangok mélyére szántani egy tollal és papírossal, hogy maga pontosítson rajtuk, örökre rejtve is maradnak a világ számára. Mégis, a lehető legtöbb lehetőségre kíváncsi volnék; minél több információval tud ellátni, annál többet vagyok hajlandó fizetni érte.
Kényelmesen dőltem hátra a székemben, s a serlegemben lustán lötykölve a bort fürkésztem az Emory-lány arcát. Sokkolja a gondolat, vagy inkább kihívásnak veszi és izgalommal tölti el? Néha szerettem volna az emberek gondolatai közé látni, ám találgatni is legalább olyan izgalmas volt, főleg, hogy ebben is remekeltem, az esetek többségében.
– Azért választottam Önt az apja helyett, mert hiszek a fiatalság elsőbb-rendűségében az öregekkel szemben – tettem még hozzá, rá emelve a poharam. – Remélem, jó helyre helyeztem a bizalmam, szép hölgyem! |
A kinti zúgolódás hamar alábbmaradt, Alysa pedig nem foglalkozott vele túlságosan - bizonyára egy piti tolvaj ütötte fel a fejét az utcán vagy valakik összeszólalkoztak, egyik sem volt idegen jelenet. Nem olyasmi, amiért erőt vett volna magán annyira, hogy megforduljon és végigpillantson a beszállingózókon, ehelyett inkább újra egyik tenyerével támasztotta ki állát, tovább gondolkozva a megmaradt lehetőségein. Vajon okosabb lenne, ha Rheya felé venné az irányt? Az Emory név oda is elért, ráadásul segítsége is lenne. Talán végre rendes műhelye is lehetne, és a főváros épp elég messze volt, hogy a súlyos apai árnyékot könnyen levetkőzhesse magáról.
Ezt az ötletet is gyorsan elvetette, hiszen egy középszintű térképész ismerősnél több kell ahhoz, ha valaki sikerre akarta vinni magát ott. A konkurencia is nagyobb lett volna, semmisként pedig nehezen indult volna el, pláne nőként nem, egyszerű ágyasként végezte volna.
Festészet? Habár a tehetsége meglett volna hozzá, senki sem fordított volna figyelmet egy nő firkálmánynak bélyegzett vásznaira, aki pedig igen, az is aprópénzért dolgoztatta volna. Nem mintha ez nem így lett volna Aertenben térképészként, de itt legalább annyit kapott, hogy fenn tudja magát tartani, sőt, néhanapján még egy ebédet is megengedhetett magának a Daloló Szirénben, ami felért egy ünnepnappal, már ami a gyomrát illette.
Nem jutott egyről a kettőre.
A borospohár enyhe koccanása vonta magára először figyelmét, ám pillantása azonnal feljebb is vándorolt, végigmérvén az előtte álló férfit a maga pompás ruháiba burkolt jóképűségében és kínosan tiszta valójában. Még egy félbolond is tudta volna, hogy a szőke uraság nem egyszerű kocsmatöltelék, sőt, annak még csak közelében sem járt.
- Az én asztalom az öné is - felelte egy félmosoly kíséretében, melyet a bók csalt arcára. A férfi jó kiállású volt és egy mondat elég volt ahhoz, hogy Alysa rájöjjön, újdonsült partnere bizony ért a szavak forgatásához.
A név hallatán egy pillanatra levegőhöz sem jutott, elkerekedett szemmel vontatta végig tekintetét a pecsétgyűrűk során, és hirtelen minden értelmet nyert; a vörös köpeny, a hófehér ing és a finom bőrök. Azt eddig is gyanította, hogy nem egyszerű polgárral van dolga, ám az csak legvadabb álmaiban szerepelt, hogy pont a nagyra becsült Riker család egyik sarja keresné fel, és pont őt.
Miért pont őt? Mindig is egy ilyen óriási lépcsőre várt, most mégis, hogy a lehetőség hús-vér formája itt ült előtte, hitetlenkedés vett rajta erőt. Szinte kezdte már megszokni, hogy mindig második, olcsóbb lehetőségként maradt meg a köztudatban, még ha ezt gyűlölte is. Annyira hihetetlennek tetszett, hogy még az is megfordult gondolatai között, miszerint a dolog átverés, de ezen feltevését a nagyon is valósnak tetsző gyűrűk láttán azonnal elvetette.
A név a garancia - Ó, igen, ezzel ő volt a leginkább tisztában. Az Emory név mindig is jól csengett az ő munkájuk területén, pont, ahogy a Riker név jól csengett mindenhol a Tritón mentén és azon túl is. Ugyan nem tudta, milyen csavargóhoz jutott el pont az ő híre, egy nemest csalogatván a Daloló Szirénbe, de hálás volt minden létező istenségnek, hogy azok a haszontalannak hitt imái végre meghallgattattak.
- Bármilyen ritka is legyen az a térkép - hajolt előre magabiztosan, meggyőző félmosolya visszatérvén arcára -, biztosíthatom, hogy nem lehetetlen elérni, ha a megfelelő emberekkel üzletel. Márpedig a név garancia, nemde?
Ez igaz volt. Az ország szinte bármely szegletéről tudott térképet készíteni némi forrás segítségével, bár a legtöbb tervrajzot emlékezetébe véste, elvégre a papír olyan könnyen elveszik, avagy épp ellopják. Talán a Berith-vidék és a Tarnis-hegység egyes szegletei jelentettek volna problémát, de ahogy mondani szerette, némi idő mindenre megoldás, ha az ember okosan tölti. No meg persze az arany is egy igen fontos szerepet tölt be mindebben.
- Nőként ezt a pályát választani már magában bolond cselekedet, de ez nem tesz semmivel sem kevesebbé. - Az étele ekkor érkezett meg, de a gőzölgő tálat azonnal félretolta, le nem véve tekintetét újdonsült üzlettársáról. - Sőt, merem állítani, hogy minőségibb munkát végzek, mint egy bizonyos másik alak, akiről biztos vagyok, hogy hallott már. - Aprót bólintva nyugtázta saját kijelentését, mielőtt egy cseppet halkított önnön hangján, épp csak annyira, hogy a kíváncsi fülek ne értsék egyetlen szavát sem. Raphael Emoryt túl sokan kedvelték, és nem kockáztathatott, most nem. - Milyen térképről lenne szó? |
Kilian eljegyzett egy lányt.
Az a kis nyomorék, akinek a legközelebbi kapcsolata egy nővel az a kilenc hónap lehetett, amit anyánk méhében töltött. Az a kis nyomorék, aki az udvarhölgyeket is csak azért nézi, mert ki tudja, mikor rántanak kardot a szoknyájuk alól és törnek rá a Sagramourokra. Az a kis nyomorék, akihez egyszer odament egy szajha, és megkérdezte tőle, "na, mi lapul itt?", mire Ő azt felelte, "a megfázás lehetősége", és ráadott egy sálat.
Az a kis nyomorék.
Még hogy házasság?! Amikor Jod elújságolta, azt hittem, először csak ugrat, de aztán mikor már a szüleink is erről beszéltek, és a Tanselle-ekkel kellett elköltenem egy közös vacsorát kézfogó címén, már biztos voltam bnene, hogy legfeljebb az Istenek űznek velem csúfondáros tréfát. Senki sem hitt nekem, de Kilian maga volt az ördög, talán még ő sem tudta, de úgy szívott el előlem mindent – minden szeretetet, minden megbecsülést, minden elismerést –, mint a Berith Árnyai, s mindezt tette úgy, hogy közben soha senki nem gyanította volna egyetlen pillanatra sem. Gyűlöltem ezért, hogy a Kicsi Kiliannek elég volt egy apró dolgot tennie, hogy az Én eddigi eredményeimet hurrikánként söpörje le az asztalról, helyet csinálván az ünnepi vacsorának. Miért járt neki ennyivel több, mint nekem? Miért kivételezett vele mindenki? Miért volt Ő a kiválasztott?
A harag úgy forrongott bennem, ahogy egy támadni készülő kígyó teszi, vadul tekergőzve, egyre magabiztosabban, erősebben és hevesebben, míg végül elpattant a húr, és két éles fog kapaszkodott az ellenségbe, mérget és halált pumpálva az ereibe. Ezt akartam tenni. Ezt, meg betörni az öcsém önelégült képét.
S helyette mégis itt voltam, a Daloló Szirénbe lépve végigjárattam éber tekintetem a bent lévőkön, majd a söntés felé vettem az irányt, hosszú, vörös köpönyegem lobogott mögöttem. Az öltözékem kilógott a kocsma sötét, mocskos közegéből, hiszen a csizmám és az övem is a legfinomabb, legerősebb bőrből készült, a felöltőm drága gyapjúszövet, az ingem pedig majdnem hófehér vászon. Néhány félrészeg felemelte a fejét és tűnődve nézett engem csimbókos hajak és foghíjas mosolyok mögül. Néha azt hittem, jobb vagyok másoknál, ám ilyenkor rá is jöttem, hogy tényleg az vagyok. Többször jártam már errefelé, a kocsmárosnőt ismertem is, így mikor beléptem, megcsillanni láttam a szemét; valószínűleg már előre számolta, mennyit fog keresni belőlem. Ravasz egy róka volt az a nő, az már biztos, meg a lányai is, jobb volt, ha vigyázott velük az ember; bár igaz, melyik nővel nem?
Egy ideje tervet forgattam a fejemben, valamit, ami ismét a nagyok közé emelheti a neve, valamit, ami bele is vési az emberek emlékezetébe, nem csak a mostaniakéba, de a jövő nemzedékei is emlékezni fognak rám; s a szerencse rám mosolygott az egyik kocsmában, egy pipás alak képében, aki egészen érdekes történeteket mesélt ahhoz, hogy ne bánjam, hogy az arcomba fújta azt a büdös füstöt. A hajam mindig befogta a hasonló szagokat. Ott, a kocsma delejes sötétjében kaptam meg a választ a kérdésemre, s már akkor elkezdtem tűnődni rajta. Sikerült elég szabadidőt kérnem a parancsnoktól ahhoz, hogy hazautazhassak, a Tritónhoz; nem akartam addig világgá kürtölni a tervem, míg el nem végzem, nehogy a végén Kilian ezt is elhappolja előlem, így kénytelen voltam olyan messzire menni Rheya pletykafészkétől, amennyire csak lehetett, s itt keresni a kirakós maradék darabjait.
Az egyik egy név volt. Az, hogy egy nőt kérjek meg arra, hogy egy igen különleges térképet szerezzen meg nekem, nem volt ínyemre, ám még kevésbé az, hogy egy nagyravágyó öreget, aki akár a megfelelő pénz ellenében el is kotyoghatja a titkokat. Ismertem a lány fajtáját, egyből valók voltunk, a bizonyítási vágy, úgy sejtettem, elég lehet ahhoz, hogy hajlandó legyen az egyességre. Megtalálni sem volt túl nehéz, ha a megfelelő embereket kérdeztük, és odapattintottunk néhány érmét eléjük. A kocsmárosnőt kérdeztem meg, már egy pohár borral a kezemben, hogy valóban megtalálom-e itt ma Alysa Emoryt, és nem fölöslegesen vesztegettem el egy ezüstöt. Mikor az asszony (egy újabb ezüst fejében) az egyik asztalra mutatott, szélesen elvigyorodtam. Külön érzékem volt ahhoz, hogy már hátulról is megítéljem, csinos-e az adott asszony, a tartásából, a mozdulataiból; ahogy most elnéztem, úgy tűnt, az, hogy az apja helyett a lányát választottam kereskedőpartnerként, többszörösen is kifizetődő döntés volt.
Felálltam, és székeket kerülgetve közelítettem meg az asztalát. A kezemben lévő boromat letettem az előtte lévő üres helyre, mielőtt megszólaltam volna.
– Ha az a csavargó azt is elmondta volna, maga milyen pazar látvány a szemnek, talán jobban sietek ma ide jönni – mondtam, arcomon komisz mosollyal. – Kár, hogy most inkább szakmai tudása miatt kerestem fel... Leülhetek? Ha vár is valakit, higgye el... Ezzel az ajánlattal jobban jár. – Mielőtt válaszolhatott volna, én már ültem, teljes büszke, magabiztos valómban, s a kezemet nyújtottam felé az asztalon át, ujjaimon családi címeres és pecsétgyűrűk sorakoztak. – Ristar Riker. A név a garancia; ebben, azt hiszem, közös tulajdonságra lelhetünk.
Rikeréket mindenki ismerte, itt, a Tritónnál még az utolsó paraszt is, hála a széles családfánknak és a kiterjedt kapcsolati hálónknak, majdnem olyan híresek voltunk, mint a Llewellynek, még ha gazdagságban, egyelőre, a főúri pompával nem is vetekedhetett. A nevem a garanciám; ha pedig ez nem elég, szívesen kardpárbajra keltem bárkivel.
– Egy térképre volna szükségem. Egy nagyon... ritka térképre. Azt mondták, maga az én emberem. Hazudtak hát, vagy a kisasszony tényleg nem csak női bolondságból választott ilyen életpályát? |
Sör, bor és frissen sült húsok vegyes illata szőtte át a helyiséget, körülölelve a már kora délután részegeskedőket, az épp komolynak tetsző, ám értelmetlen filozófiai vitákat folytatókat és a cserfes kiszolgálót, amint a pult mögé libbent. Alysa orrába is beférkőzött a tömény illatkavalkád, ahogy leült egy üres asztalhoz, enyhén lüktető fejét tenyerbe temetve, a fényesre törölt, de már kopottas asztalon támasztva könyökét. Hosszú, fáradt sóhaj szakad fel torkából.
Soha nem gondolta volna, hogy saját apja és mentora lesz egyszer legfőbb riválisa, azt pedig végképp nem, hogy a férfi ténylegesen igyekszik majd keresztbe tenni neki, ám Raphael ízig-vérig üzletember volt - nem hagyta, hogy az olyan szedetvedett dolgok, mint a család hátráltassa. Ez persze egyértelmű volt, elvégre Alysa bőven tett annak érdekében, hogy felégesse az atyai megbocsájtás hídját.
Nem bánt meg semmit, amit tett, de néha érezte saját döntéseinek súlyát. Egy név árnyékában élni megterhelő volt, még akkor is, ha annak minden előnyét kihasználta, márpedig ő mindent megtett, ami még a törvény keretein belül mozgott, bár sokszor igen erősen súrolta a határokat. Ennek hála azonban meg tudta alapozni azt a közeli kört, akikre tudott támaszkodni, és kiépített egy viszonylag stabil barátságot egy rheyai térképésszel, ami rengeteg új információval és lehetőséggel kecsegtetett. Már csak egy dolog hiányzott, mégpedig a nagy áttörés - egy olyan munka, ami után nem csak "az Emory-lány" lett volna, hanem önmaga. Ehhez viszont külső segítségre volt szüksége, valaki olyanra, akinek rangja elég húzóerő ahhoz, hogy a felszínre rántsa őt, ilyet viszont nehéz volt találni. Mindenki, akinek volt elég aranya hozzá, inkább választotta Raphael Emory munkásságát, mintsem az övét, már ha egyáltalán hallottak róla. A tényállás lelombozó volt.
Nem mintha emiatt valaha is arra gondolt volna, hogy feladja, természetesen, de a gondolat maga néha teherré vált számára - ekkor pedig mi más lenne a jó megoldás, mint egy kiadós ebéd? Nem is tétovázott leadni a rendelést, amint a léthatóan kissé szétcsúszott, ám jókedélyű hölgy odalebbent hozzá, immár ismerős arcként. Mikor is szokott rá az itteni kosztra, akárhányszor csak megengedhette magának?
- Elég nyúzottnak tűnsz, aranyom - ciccegett rosszallóan a felszolgáló, kacsóit kérdőn kerresztbe fűzve maga előtt, mire Alysa csupán irritáltan meglengette csuklóját.
- Csak a szokásos családi idill, mint mindig. - Emelte fel fejét, szemeit megdörzsölve próbálván életet csempszni önnön arcába. - Mint az utóbbi időben kiderült, a bátyám jóval okosabb döntést hozott, már ami a munkája biztonságát illeti. Ez persze nem változtat a tényen, hogy szerintem elpazarolja a tehetségét, de az más téma.
- Nemrég ő is erre járt, hasonlóan vélekedik rólad. - A nő az asztalra tenyerelt, élvezvén, hogy végre olyan társaságra akadt, aki még józannak és épelméjűnek tűnt. - Szerinte társalkodónőnek kellett volna menned.
Halk, rövid, hitetlenkedő horkantás hagyta el Alysát, kerekre tágult szemekkel pillantva fel a pirospozsgás arcra.
- Nekem, társalkodónőnek? Nevetséges. - Fejrázásába minden érzelmet sikerült beleszuszakolnia, amit bátyja ezen tudatlan szavai váltottak ki. - Ezek után már abban sem vagyok biztos, hogy egy anyától származunk. Már maga a gondolat is idegen, és amúgy is, borzasztó társalkodónő lennék.
- Soha nem tudhatod. - Kacsintott rá a nő, ahogy tovareppent, Alysa ajkain pedig kicsúszott egy elsuttogott "Ó, dehogynem", ahogy újfent saját gondolataiba merülve hátradőlt székén, próbálván valami új belső motivációt keresni, hogy újult erővel folytathassa majd munkáját.
A kellemes, kocsmára jellemző háttérzaj azonban nem sokáig maradt fent, ahogy kintről nem óriási, de észrevehető zúgolódás ütötte fel fejét, magára vonva az ő figyelmét is. |
Tippeljen? A Zsebmetsző szokás szerint igazán nem volt játékos kedvében, ezért a totózást inkább mellőzte volna.
– Testrészenként többet, mint amennyit én ötven év alatt összesen. Jól mondom? – tette fel a költői kérdést humortalan mosollyal. Jól tudta, hogy a hátsó felekre tett dicséretek inkább lealacsonyítók, mint elismerők, de nem volt hajlandó sajnálni valakit azért, mert zokon veszi mások szavait. Teljes mértékben a sértett fél felelősségének tartotta, ha az úgy döntött, támadásként könyvel el bármit is, amit hall. Ez a hozzáállás sokat könnyített a saját életén is; ha minden lenéző megjegyzést figyelembe vett volna, amit gyermekkora óta odavetettek felé, száz korsó sör sem segíthetett volna rajta. Nem, mintha a birodalomszerte körözött Zsebmetsző megengedhette volna magának a mértéktelen és nyilvános vedelést, elvégre ezzel megkönnyítette volna a fejvadászok dolgát. Emellett nem kedvelte a társaságot, tehát nem szórakozásból tért be a kocsmába, hanem kötelességből – azért, hogy jó alanyt találjon egy kellően elázott és vagyonos vendég személyében, aztán rákenje a dolgot valamelyik kézre eső, kétes külsejű alakra, és közben alibi gyanánt legurítson pár korsóval. A megszokás ereje felülmúlta az alkoholét, így sosem aggódott azon, hogy a sör egyszer megereszti a nyelvét.
Az aggodalmaira kapott válaszra bólintott ugyan, de semmi hitelt nem adott neki, elvégre az egy kalóz szájából hangzott el. Ennek ellenére megnyugtatta a tudat, hogy a legénység tagjai bizony felöntöttek a garatra, tehát Rosanne valószínűleg nem állított valótlant. Ha ezek a félresikerült trollok fel is égetik a kócerájt, nem előre megfontolt szándékkal teszik, hiszen a lovas városőrök elől bizony nehéz lenne kúszva és véletlenszerű köröket leírva meglógni. Ennyire talán még a kalózok sem elvetemültek, bár a tolvaj valószínűleg ezen sem lepődött volna meg, hiszen, ahogy maga hajtogatta oly’ gyakran: nincs olyan dolog ezen a világon, amit ő ne látott volna. Cala ezt általában kihívásnak vette, és a legkülönfélébb módokon igyekezett megcáfolni a kijelentést, ami bizony szórakoztató megoldásokhoz vezetett. A mentorának szinte már hiányzott az Átkozott kölyök, amikor erre gondolt. Szinte!
A nő szellemes válasza mulattatta annyira, hogy egyik szemöldökét felvonva emelje rá a tekintetét, és megpróbálja eldönteni, vajon a humorérzék, vagy az ital szól belőle. Kíváncsi lett volna, a kalóz miért nem követte a legénysége példáját, és itta le magát a sárga, ahogy egy rendes ember tenné, amint alkalma nyílik rá. Mindenesetre a kapott feleletből ítélve úgy tűnt, Rosanne nem gyanítja, hogy a nehéz nyelv és ingadozás többnyire szimpla önvédelem, vagy csúnyább nevén színjáték. A tolvaj reménykedett benne, hogy a nő megfigyelőképességét nem más, mint az alkohol homályosította el, ami azt jelentené, hisz’ a könnyű prédára sosem mondott volna nemet – ahhoz túl telhetetlen volt. Most, hogy a terep tisztának látszott, egészen visszatért a kedve egy kis szarkeveréshez.
– Ha minden vénemberrel ilyen figyelmes volna, nem várnák tárt karokkal egy kalózhajó fedélzetén, nem igaz? – ráncolta a homlokát, mielőtt kortyolt volna a sörből. – Persze, hogy nem. Én egy kivétel vagyok. – vonta le a tanulságot a nő helyett is, és úgy hajolt közelebb, mint aki valami bizalmasat készül mondani. Jól tudta, hogy a következőkkel zavarosabb vizekre evez majd, így benne volt a pakliban, hogy a nő egyszerűen faképnél hagyja, de a Zsebmetszőnek nem volt mit veszítenie, és jobb dolga sem volt, így megpróbálhatta a legtöbbet kihozni ebből a szánalmas estéből.
– Nekem is volt már egy-két kivételem. Az egyik meghálálta, a másik nem. – árulta el halkan, és tekintetét a nőébe fúrva távolodott el; felvont szemöldökéből úgy tűnt, mintha úgy gondolta volna, valami igazán elgondolkodtatót mondott volna. – És tudja, mit? Mégsem bántam meg, hogy kivételt tettem vele… Mert jó érzés volt. Néha elgondolkodom, mi lett volna, ha több emberen könyörülök. – magyarázta, és a szájához emelte a sört, mintha épp ezt a gondolatot próbálná alkoholba fojtani. Egyébként is szünetet kellett tartania; elég időt kellett adnia a nő elméjének, hogy feldolgozza a hallottakat. Hogy igazán feldolgozza. A gondolatok általában így működtek: ha a magot az adott pillanatban el is hintik, az csupán a későbbiek során csírázik és hajt ki vagy burjánzik el, amikor az agyunk nem azzal van elfoglalva, hogy azonnali válasszal álljon elő. Amennyiben a nőnek volt lelkiismerete, akkor a mag termékeny földre találhatott; viszont ha a tolvaj tévedett, és Rosanne nem volt más, mint a többi kalóz, mint a társai, akik egy félreértés ürügyén, szórakozásból képesek voltak félholtra verni egy ártatlan fiút, akkor ez valószínűleg nem vágott haza.
A férfi praktikus módon épp ekkor végzett a saját adagjával, és utána azonnal a pult felé fordult, hogy két ujját felmutatva rendeljen maguknak egy újabb kört, elvégre Rosanne nem mondott nemet – hiszen nem is kérdezték, de ez már más történet.
(Technikai okokból ezt a kört lezárom - 2016.09.11. - Anders, a Krónikás) |
 Azt majd meglátjuk; üzente a tekintetem, s még a szemöldökömet is gúnyosan felvontam. Én sem igazán hittem benne, hogy nem próbál majd meg a jövőben is megcsókolni. Az azonban sokkal jobban zavart, hogy nem tudtam, hogyan álljak ehhez az egészhez. Mint az apja menyasszonya, csak örülnöm kéne a ténynek, hogy Thane-nel hivatalosan is vége köztünk mindennek. De mint Yserone, kicsit mintha bíztam volna benne, hogy a szavai csak üres ígéretek, melyeket úgysem fog betartani, s az ösztönei, melyeket akár nevezhetnénk érzelmeknek is, visszacsábítják majd hozzám. Ez a többes személyiség átka, az ember órákat veszekedhet önnön magával, ha két ellentétes dologra vágyik egyszerre.
- Csak a gyengéknek - ellenkeztem makacsul, de tömören, mert a válaszommal lezártnak is tekintettem a témát. Egy időre győzött az az Yserone, aki semmitől sem fél, aki senkitől sem függ, és akinek semmi szüksége olyan érzelmekre, amik elgyengítik. Semmi szüksége boldogságra. Majd ha pénzem lesz, rangom és hatalmam, és a családom anyagi biztonságban és jólétben fog élni, akkor örülni fogok, hogy nem dobtam el ezt a lehetőséget holmi boldogságért. A hatalom majd megadja nekem, amire vágyom; s bár tudtam, hogy ez csak gyenge hitegetés, makacsul kapaszkodtam ebbe, mert ha ezt az illúziót eldobom, semmim sem marad. Ha a boldogságot választanám, szembe kellene néznem azzal, hogy a boldogságom valaki mást készül feleségül venni. A boldogságom Te vagy?
Makacs, elegáns intéssel utasítottam vissza kedves ajánlatát, mellyel lóra akart segíteni. Jót tett a séta és jót tett a vele járó émelygés; emlékeztetett rá, hogy túlléptem ma a határaimat, túlléptem Thane határait és túlléptem szinte minden egyes határt, amit ember valaha felállított. Össze kellett kapnom magam, az pedig nem fog menni, ha királykisasszonyként pátyolgatnak. Kereskedő lánya vagyok, tudok járni. Mikor lettem ilyen kemény önmagammal szemben?
- Köszönöm - sóhajtottam megkönnyebbülten, mert végre nem kellett tovább vitatkoznunk Drystant illetően. Ha a fiú visszautasít, tudomásul veszem, de már eldöntöttem, hogy így is úgy is velem jön Millsonhoz, annak viszont örültem, hogy nem kell tovább civakodnom Thane-nel miatta.
A búcsú rövid volt és száraz, mintha az a csók meg sem történt volna. Nem is történt; emlékeztettem magam, ahogy a falak közt sétáltam a szobám felé. Semmi sem történt odakint. És ha az elmém mást is súg, az csak lázálom volt, illúzió, csak egy buta képzelgés, mely nem számít és melyről senki sem tud. Mélyen eltemetem magamban.
Odabiccentettem egy elhaladó szobalánynak, aztán kissé talán túlzottan kapkodva berontottam a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót és ernyedten nekidőltem, aztán hagytam, hogy ruhám súlya porcelánbabaként lerántson a földre. Úgy csuklottam össze, mintha a lábaimból minden erő elszállt volna. Felhúztam a térdemet, felmarkoltam a szoknyám puha anyagát, ahogy belefúrtam az arcomat.
Le kell fújnod az esküvőt. Tönkre teszed őket; szólalt meg bennem egy harmadik, eddig sosem hallott hang, mely összezavarta a másik kettőt. Szavai kegyetlenül vágtak belém, mégis szelíd volt és anyáskodó. Add vissza a gyűrűt, vállald a megaláztatást és menj haza. Lépj ki az életükből!
Nem tudom, meddig kuporogtam az ajtónak dőlve, mire végül összeszedtem magam. Az öltözködő asztalomhoz léptem, megálltam a tükör előtt és nekiláttam kibontani a hajamból a díszeket, az ékszeres dobozomba pottyantottam a fülbevalóimat. Ahogy kissé csapzott tükörképemre meredtem, már pontosan tudtam, mit kell tennem.
- Yserone Crudel vagyok - suttogtam halkan, elszántan bámulva a megszeppent kislányra a tükörben. - Howe Llewellyn felesége leszek, a Llewellyn testvérek mostohaanyja. Megszerzem a vagyonát és a hatalmát, gazdaggá és erőssé teszem magam. Semmi sem állhat az utamba...
Lezárt! Köszönöm a kört! :) |
Az idő már jócskán az éjszakába nyúlott, de ezt a tömeg nem érezte. Vagy az elfogyasztott italmennyiségtől vagy csupán nem akartak tudomást venni, hogy milyen időtájban is vagyunk. De leginkább az első verzió a sanszosabb, aligha akad itt józanabb ember nálam. Ami annyira nem nagy szó, mert nem vagyok egy vedelő típus, de meg szoktam inni az a mennyiséget, hogy minden hátsó szándék nélküli mosoly is megjelenjen az arcomon, bár ez ritka eset.
Az itókát, amely a férfi rendelt nekem, csakhogy nem kiittam már. No, nem azért mert a társaság rossz volt, éppen ellenkezőleg. Végre egy alak, akivel majdhogynem őszintén lehet beszélni. Bár a férfiban volt némi rejtély, amit még idővel meg kell fejtenem, ha meg akarok bízni benne, de egyáltalán meg akarok benne bízni? Mondjuk, sose jön rosszul, egy bizalmas.. gondolatok cikáztak át a fejemben, de ezeket egy újabb korty sörrel űztem el.
A férfi közeledésére figyeltem csak fel, majdcsak azután hallottam szavait. Ugyan is az őrjöngő tömeg kissé elvonja az ember figyelmét. Elmar felé fordítottam fejemet, hogy jobban halljam, amit mond, ha pedig nem hallanám, tisztán akkor szájáról olvassam le a szavakat. Kis híján felnevettem mikor azt említette, hogy dicsérő szavak mindig kellenek.
– Mondok én is neked valamit. – tegeztem a férfit, aki velem ellentétben magázódott, de ha majd lesz, időm szólok neki, hogy felesleges. De most én hajoltam közelebb a férfihez. – Én vajon életemben hány dicsérő szavat kaphattam? Tippeljen. – még pár másodpercig a férfi komoly arcát fürkésztem majd elvettem róla a pillantásomat és az italomba kortyoltam. Ha a válasza az lesz, hogy semennyit akkor meghívom egy italra. Nehéz az élet a kalózok között, főleg ha az ember lánynak születik, és az anyja is elhagyja. Nem mondom, az apám próbálkozott a dicsérő szavakkal, de olykor máshogy jöttek ki a dolgok. Nem egyszer volt olyan, hogy apám a legénység előtt akart megdicsérni valamiért, de nyíltan nem akarta közölni. Ezért úgy körbe szavalta az egyszerű mondatott, hogy a végén teljesen más dolog kerekedett ki belőle.
A férfi asztalcsapására felfigyeltem, majd a kocsmáros asszonyra szegeztem tekintetemet. Az asszony amint kiszolgálta a férfit, rám nézve kérdő tekintetett küldött. Elgondolkozva egyet legyintettem, hogy legyen hát még egy, de ez az utolsó. Nem azért mert nem élvezem azt, ahogyan az alkohol bekerül a véráramlatban és lassacskán megváltoztatja a gondolkodásmódomat, csupán azért mert nekem még a hajóra kell juttatnom három csutak részeg hegyomlást. Ami megint csak egy érdekes menet lesz.
A férfi szava érdekesen hangoztak. Mondjuk azon is meglepődtem, hogy szavaimat értelmezni is tudja, nem csak az egyik fülén be a másikon pedig ki. - Így is mondhatjuk. – vigyorodtam el, majd beleittam a korsóm tartalmába. Tetszett a férfi által használt szavak, még senkinek nem jutott ilyen az eszébe. Halkan felnevettem szavain. – Ugyan. – legyintettem egyet. – Ne aggódj, egy ilyen neves helyet sosem tennénk a földdel egyelővé. Túl sok haragos lenne a következménye. – vigyorogtam majd ismét ittam egyet a korsóból.
A tömeg még mindig nem hagyott alább a mulatozásból és ordibálásból, ami azt jelentette, nem mostanában megyünk haza. Amit kissé be kell vallanom nem bánok. Végre más emberek között lehettem és nem olyanok között, akiknek a házát kifosztottuk, vagy éppen az adóságukat követelték, amiket a legénység tagjai halmoztak föl annak reményében, hogy soha nem látják az illetékes alakot. A mellettem ölő, csaknem részeg férfiből, aki lassacskán azt sem tudta hol van, hirtelen megváltozott. Kiegyenesedett, arca kisimult, tekintete tisztább lett, mintha egy villanás altat kijózanodott volna. Felvont szemöldökkel fordultam teljes törzsemmel, a férfivel szembe. Mondhatnám, hogy a kérdése váratlanul jött, de nem. Számítottam rá, hogy egyszer csak felmerül a fejében majd elém is tárja a gondolatait. Hümmögtem egyet, kettőt majd szólásra nyitottam a számat. – Csupán a legénység tagjai miatt tettem. – pillanatra a tömegben kerestem a férfiakat, de jól elbújtak így nem találtam meg őket. Tekintetem vissza vándorolt a férfire. – Na, jó, kicsit maga miatt is. – köszörültem meg a torkomat. – De csupán csak azért mert, nem akartam, hogy egy vénembert is elkalapáljanak mind, azért mert az alkohol felbátorította. - kacsintottam majd megittam a maradék italomat is, ami pár korttyal alá becsültem, így kissé szenvedés volt letuszkolni a torkomon. |
Hiába a falon tátongó széles ablak, azon már csak a sötétség és az aerteni éjjelekre jellemző nesztelenség szűrődhetett volna be, ha nem harsogja azt túl az odabent tomboló férfihangok és felharsanó nevetések kara. A helyiségben megállás nélkül zajló élet volt ugyanis annak legfőbb bája; mintha a nappalból mintát vettek volna egy befőttesüvegben, és a Daloló Szirénben engedték volna szabadjára, hogy örök éberséggel töltse meg a helyet. Az egész terem narancs félhomályban úszott, és ez megtévesztően otthonos külsőt, avagy belsőt kölcsönzött neki. Az embernek szinte már majdnem olyan érzése támadt, mintha nem is a fejébe szökő vér és alkohol, hanem az otthoni tábortűz és a családi szeretet melegét érezné az arcában.
Ha a felélt italkészletek nem is, ez a gondolat egész biztosan a felszínre csalogatja a vacsorát.
A fáklyák pislákoló fénye által keretezve a nő vonásai különösen erélyesnek hatottak, és nem hiába faragtatott a tolvaj felé forduló arc Argona képére: viselőjéről úgy peregtek le a szavak, mintha a nő semmi tartalmat nem látna mögéjük, ami annyit tesz, hogy nagyon is átlát a szitán. A Zsebmetsző ajkai kis híján mosolyra rándultak, ahogy megcsapta a nő hozzáállásából áradó, kellemes hűvösség. Mit sem vetett meg jobban, mint a hiú könnyelműséget, amit ő mindig ki is használt, amint valakiben nyomát lelte. Rosanne azonban kellemes csalódást okozott. Nem kell hízelegni.
– Úgy? Hát, mondok én magának valamit, kedvesem. – fenyegette, és imbolyogva közelebb hajolt, alulról emelve a tekintetét a nőre. – Sok mindennel és sok mindenkivel üzleteltem már életem során. Van áru, amivel több a szerencsém, van, amivel kevesebb. Egyiknek a halam nem kell, másiknak a nyakékem. De a dicsérő szavak? Azokra mindig van kereslet. – fejtette ki alamuszi mosollyal és egy kurta bólintással, majd lassan eltávolodva felegyenesedett. Hogy az imént saját magáról, vagy éppen az emberi természetről próbált véleményt formálni, azt nehéz lett volna megállapítani. Tény, hogy fele ilyen messzire sem jutott volna a csalás és ámítás területén, ha az emberek nem volnának olyan szánalmasan kiszámíthatók, viszont ők sem voltak ám mind húgyagyúak; némi körültekintést és tehetséget igényel, ha az ember hasznot akar húzni a gyengepontjukból.
A magyarázat hallatán visszajelzés gyanánt mélyet bólintott. Ebbe alaposan bele is szédült – apropó, szédülés!
– Csapos! Hol a hetedik? – csapott ismét a pultra derűs követelőzéssel. Épp úgy viselkedett, ahogy az egy mezei részegtől elvárható: harsány volt, jókedvű és követhetetlen.
A pultot nedves ronggyal törölgető asszony meg sem emelte a pillantását, miközben bajsza alatt elmormolta az unott csipkelődést – Tudom is én, régen volt már az –, de attól függetlenül a világért sem engedte volna, hogy a fizető vendég kérése süket fülekre találjon. Hamarosan újabb korsót hányt a pultra, hadd legyen boldog a zsémbes vénember.
– Vagy úgy. – szólt, bár a felkiáltásnak szánt mondatba egészen kevés érdeklődés és erő szorult. Felmerülhetett a kérdés, hogy egyáltalán megértette-e, amit hallott. – Szóval maga egy amolyan kalóz királylány. – állította fel a tézismondatot, miután leszűrte a lényeget: kalózok. A kalózok általában nem jelentettek sok jót, bár a Zsebmetsző tapasztalatból tudta, hogy olykor a legnagyobb gazfickóknak is szükségük van egy kis uzsiszünetre.
– Tudja, igazán megkedveltem magát, és nagyon tudnám értékelni, ha előzetes értesítésben részesítene abban az esetben, ha esetleg fel terveznék égetni ezt a kócerájt. – szögezte le rögmentes szavalással, és a szájához emelte a korsót. A nő arcán villanó tekintet most egészen tiszta volt, mintha a férfi végre nyíltan kilépett volna az ittasság álcája mögül. Rose meg sem próbált titkot csinálni a kilétéből, és nem is neheztelt az iménti összeszólalkozásért, a barátai pedig már nem okoztak problémát, így a férfinek semmi szüksége nem volt eljátszani, hogy pár korsó sörtől menten padlót fog.
– Elárulná, hogy mivel érdemeltem ki a mentőakciót? – kérdezte szenvtelenül, és ahogy a korsó alja tompán koccant a pult festetlen fáján, a tolvaj távolságtartó tekintete Rose arcán rögzült. Kezdte enyhén kényelmetlenül érezni magát: a kalózok nem az önzetlen adásról és a cserébe-semmit-nem-várásról voltak híresek, ő pedig nem szeretett sem adni, sem sarokba szorulni. A szeme sarkából vetett egy futó pillantást Rose embereire a háta mögött, azonban őket más balhék sokkal inkább foglalkoztattak. Még mindig nem akarta elhinni, hogy valakinek egyszerűen csak úgy szottyant kedve, hogy neki segítsen – nem, ez túl sok a jóból. Túl könnyű volna. Neki semmi sem jön ilyen könnyen. |
Nagydarab kalóz társam még fújtatott egy ideig, de aztán eltávozott köreinkből. Az eddig is pofonokkal sorozott férfit jutalmazták újabb pofonokkal, de már oly rég óta, hogy már senki sem figyelt rájuk. Most jutottam el arra, pontra, hogy mostanában nem hozom őket el magammal. De ha nem hozom el őket, akkor maguk mennek, és akkor nem figyel rájuk senki. Néha úgy érzem, hogy az anyjuk vagyok, aki eteti, ruházza őket és figyel arra, hogy ne csináljanak semmi ostobaságot. Na ezért nem hiányolom én se a férfitársaságot sem a gyermekáldás lehetőségét. Van nekem jó pár tucat gyerekem, bőven elegek.
Tudtam, hogy a mai nap sem lesz eseménytelen, de, hogy még én mentem meg valakinek a bőrét a saját embereimtől, ez példátlan. Valószínűleg ha akad itt ismerős arc, akkor most jót röhög a markában. Nyilván emészt a bosszúság, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de ha már így jártam, akkor sodródom az árral, mint ahogyan a hajók teszik. – Remélem, nem hiszi azt, hogy magát mentettem meg ezzel. – fordultam meg, majd leültem a férfi mellett lévő bárszékre. A férfi a hálája jeléül, egy korsó frissítőt rendelt nekem, de ahogyan elnéztem a kocsmáros asszony ennek nem örült. – Ha már örök hála, szaván fogom. – kacsintottam egyet majd a korsómat az övéhez koccintottam, és ittam belőle.
A férfi már jó ideje itt lehetett, hisz a beszéde már lassú, bágyadt és csak nem már érthetetlen volt. Megedződtem már az ittas állapotú férfiakkal szemben, így nekem nem volt nehezemre megküzdenem a kusza szavakkal. – Alkalom adtán. – jegyeztem meg. Általában nem szoktam bele avatkozni, ami nem az én dolgom, de mivel most szükségünk volt a pénzre és nem azért, hogy ezeket a jómadarakat kifizessem a zárdából szűkség volt most a hősködére, ahogyan a férfi említette.
- Nem kell hízelegni, az embereim elfoglalják mással magukat. – feleltem a megjegyzésére. Természetesen tudtam, hogy a férfi nem bóknak szánja azt, amit mond, sőt valószínűleg már nagyon azt se tudja, milyen szavak ejt ki a száján.
A legénységen és apámon kívül nem igazán elegyedtem szóváltásba senkivel sem, így ha még alkoholtól elázott férfi is volt a társaságom, nem hagytam faképnél. Talán még valami közhelyes pletykát is megtudok. De az ismeretség elején vagyunk még csak, így hát élvezem a hideg sörömet. – Rose – válaszoltam egy apró biccentéssel. A magasba nyújtottam én is a korsómat, majd a koccintást követően bele is ittam. – Ezt csak azért mondja, mert nő vagyok? – húztam fel a szemöldökömet, majd egy kaján vigyor is megjelent az arcomon. – De talán azért látja így, mert ők a legénységem tagjai, vagyis apámé. – kissé kusza mondatott sikerült összeraknom, de ez valószínűleg az itóka hatása. Minden esetre nem óhajtottam elmagyarázni hosszabban, már csak azért sem mert valószínűleg képtelen lett volna oda figyelni hosszú szövegelésemre. |
A tolvaj előre fordult, és engedte, hogy az élete leperegjen a szemei előtt. Lehet, hogy az egészet a lopás, csalás és hazudozás triumvirátusa szőtte körbe, de ha egyszer ő olyan szépen tudott lopni, csalni és hazudni! Az istenek azt mondják, hogy aki engedi kárba veszni a tehetségét, az nem érdemli az életet. Mi tagadás, a Zsebmetsző sok vétket halmozott már fel élete során, de a restség és kontárság nem tartozott közéjük. Ez azért csak nyom a latba, nem, Orgona? Tarantula? Akárki is ér rá éppen a híd túloldalán?
Az istenek nem fogadták a hívást, így a tolvaj arra jutott, legjobb lesz, ha gyorsan legurítja a sör maradékát – részegen, ellazult izmokkal mindig kevésbé fáj, ha elagyabugyálják az embert. Sőt, ha a Főnökasszony is beszáll, talán még élvezni is fogja. Tekinthetünk rá ingyen masszázsként is.
Mindig is tudta, hogy az a vajszíve fogja a sírba vinni, és egyébként is, végre volt egy érvényes kifogása a vedelésre, így viszonylag hamar belenyugodott a sorsába, azonban mielőtt még a szájához emelhette volna a korsóját, egy nő szűkszavú utasítása ütötte meg a fülét. Ezt azonban nem neki szánta, hanem a legénysége renitens tagjának, és mindennek tetejébe az ő bőrét mentette vele. Thelrod nem volt hozzászokva, hogy valaki a segítségére siessen – egyrészt, mert nem önmagát szokta bajba keverni, hanem másokat; másrészt pedig, mert mindenki rühellte. Zavart arcán összeszaladtak a szemöldökei, ahogy oldalvást fordulva nézett a kalózra és a felette rendelkező asszonyra. Azon tűnődött, mit adnának még az istenek, ha eleget rebegtetné rájuk a szempilláit. Ha tudta volna, hogy az imádkozás ilyen kifizetődő, biztos hamarabb elkezdi.
A kalóz lobogó orrcimpákkal kapkodta tekintetét a nő és a tolvaj között, Thelrod pedig fapofával várta az ítéletet. A troll végül úgy határozott, enged a Főnökasszony akaratának, és elégedetlen morranással fordult sarkon, célba véve a nemest, akit talán már csak megszokásból terrorizált. A Főnökasszony épp az ellenkező irányba indult, a pult felé.
– Örök hála, angyalom. – szólt Thelrod olyan mosollyal, amely egy kislány őszinte arcán talán bájos lett volna, de az övén inkább epésnek hatott. A szavai összemosódtak, jól hallatszott, hogy az italtól már nehéz a nyelve. – Frissítőt a hölgynek! A ház ajándéka. – csapott a pultra, és rögtön leszögezte, hogy az adományt semmiképpen sem ő, hanem a kedves kocsmárosné állja, aki ezt egy elégedetlen grimasszal vette tudomásul. Úgy tűnt, a kalóz megintésének nyűgje is rá hárult, mert az egyetlen jelenlévő férfi, akivel szövetségben állt, jelenleg túlságosan el volt foglalva a hozzá csatlakozó amazon társaságával ahhoz, hogy saját egészsége rovására jótékonykodjon. Emellett már elvből sem lett volna hajlandó ismét azt a félkegyelműt oltalmazni, aki könnyűszerrel kicsúszhatott volna a kalózok markai közül, míg azok hátat fordítottak neki, de még csak meg sem kísérelte a szökést.
– Úgy tudtam, a nők vevők a hősködésre. – válaszolt az asszony tanácsára bágyadt higgadtsággal, bár úgy tűnt, önjelölt hős létére egyáltalán nem izgatja őt a feljajdulások háttérzaja. Ha Cala jelen lett volna, bizonyára szemét forgatva fintorodott volna el; sosem bírta elhallgatni a közhelyes szövegeket, amikből a mestere már rég kiöregedett. – Nos, talán maguknál ez máshogy megy. – jegyezte meg ajkai sarkában egy halvány, humortalan mosollyal, majd hirtelen ismét megszólalt: – De ne aggódj, nem vagy egyedül. A rosszfiúk mindig dögösebbek. – ismerte be apró bólintásokkal, és tekintete a helyiség egy véletlenszerű pontjáról a nő arcára sodródott. Ha az birtokolta a szarkazmus felismerésének képességét, akkor viszonylag hamar felismerte, hogy a férfi minden szava tocsog a gúnyban – amit nem feltétlenül neki szánt, inkább úgy kollektíve mindennek, ami körülvette őket. Becsípve különösen savanyú tudott lenni, ami tovább nehezítette bárki dolgát, aki tartalmas beszélgetést tervezett lefolytatni a társaságában. Ha Rosanne nem volna történetesen nő, és annak is szemrevaló, a beszélgetés valószínűleg már rég véget ért volna. Ha elkezdődik egyáltalán.
A csapos villámokat szóró pillantással küldött feléjük egy sörrel teli korsót, amit Rosanne remélhetőleg elkapott.
– A nevem Elmar. – mondta apró fejhajtással. Az iménti süketelés elég időt nyert neki ahhoz, hogy közben előálljon egy szalonképes névvel. Ha a nő maga is bemutatkozott, akkor Elmar a magasba emelte a korsóját. – Önre! – szólt, és ha viszonozták a gesztust, ha nem, ő hozzákoccintotta a korsóját a nőéhez, majd kiitta a tartalmát.
Még mindig nem volt benne biztos, kivel van dolga: mezei zsiványokkal, vagy egy veszélyesebb fajtával?
– Tudja, maga egy kissé kitűnik a barátai közül. – jegyezte meg, hátha a nő magyarázatot ad a jelenségre.
Időközben a tekintete illetlenül kalandozott el Rosanne alakján, bár a nő egyelőre valószínűleg nem sejtette, hogy a tolvaj mindenekelőtt valami fénylő dolog után kutat rajta. Amolyan berögződés. |
Rég volt már mikor kiköthettünk Tritónon. Szinte az év felét a vízen töltöttük. De szerencsére nem hasztalanul, rengeteg falut, és kisebb városokat kifosztottunk, valamint egy hajót is leigáztunk, igaz ez kisebb- nagyobb veszteséggel, de a hajóból befolyt pénzösszeget újításokra és újabb emberek toborzására fordítjuk, ezért is lyukadtunk ismét ki, ide.
Hosszú utat tettünk meg idáig, és úgy véltem nem árt egy kis mókázás nekem és a legénységnek, már aki velem tart. Páran ugyan is inkább a rokonokkal töltik ezt az időt, amíg itt leszünk, még pedig most hosszú pihenőt tervezek, legalább is addig, míg a Claw-ot helyre nem hozzák. Így csak harmad magammal indultam neki az éjszakának. Nem kellett sokat agyalnunk ahhoz, hogy hova vezessen minket az utunk, a jó öreg Daloló Szirénbe.
A hely felkapottabb lett, mint anno, mikor utoljára itt jártam. Szinte alig volt hely, hogy az ember kényelmesen leüljön meginni egy hideg frissítőt. De e helyett csak tömegnyomor volt. Szerencsére Rufus, az egyik emberem kiáltott a kocsma egyik sarkából, hogy talált egy félre eső helyet. Nagy nehezen átverekedtük magunkat a tömegen, majdnem szó szerint is. Mire végre megérkeztünk az asztalhoz, már jött is az egyik pincérlány, hogy mit szeretnénk. – Egy finom vörös nedűt. – mondtam a kívánságomat, de a fiúk még nem tudtak dűlőre jutni és még heccelődtek is az éppen, hogy csak tizennyolc esztendős elmúlt lánnyal.
Nem kellett sokat várnunk, amikor az ártatlan temetés kihozta azokat a frissítőket, amiket kértünk. Poharainkat a magasba emeltük, majd összekoccintottuk. Majd egységesen hangzott az is, hogy ’Isten, isten!’. Társaimmal ellentétben és kisebb kortyot gördítettem le a száraz torkomon, ugyan is tudom milyenek ezek a tuskók. Isznak kettőt, hármat és már erősebbnek hiszik magukat mindenkinél, plusz járni is elfelejtenek egy bizonyos mennyiség után.
Pár óra elteltével és még néhány korsó sör után az embereim eltűntek valamerre. A poharamba még volt néhány csepp bor, azt kiittam, majd felkeltem az asztaltól és elindultam megkeresni őket. A tömegen keresztül szinte semmit nem láttam, meg akkora hangzavar volt, hogy a saját gondolataimat se hallottam tisztán. De egyszer csak, megfagyott a hangulat, a zsivajgás abba maradt. Mindenki csak egy pontra fokuszált, egy sarokban lévő asztalhoz és négy férfira. Összeszűkített szemekkel próbáltam a tömegen keresztül a legénységemet keresni. Mivel nem vagyok egy létra alkatú ember, így nem sok mindent láttam, a sok magas férfi között. Sőt, a balhé közelébe se tudtam kerülni, mert biztosra vettem, hogy az én három emberem az, aki csinálja itt a feszültséget. Igazából bánom is én mit csinálnak, de az idei torna miatt megkétszerezték a városban a járőröket és nincs arra szűkségem, hogy ezt a három jómadarat bezárják.
Koppanás, csattanás, jajj veszékelés. Ez volt jellemző az elmúlt órában. Az egyikük, galléron fogta a vérzőorrú férfit, amikor egy hang megszólalt a pultnál. A hang irányába fordítottam a fejemet, egy görnyedő férfit szúrtam ki, aki nyugodtan kortyolgatta a korsója tartalmát. A férfi felé vettem az irányomat, de Rufus is felfigyelt az öngyilkos jelölt férfira. Egyesek nem tudják mikre képesek a kalózok.. futott át a gondolat. Szerencsére időben érkeztem oda, és a férfi nem állt neki önjelölten új arcot készíteni a férfinak. – Hagyd! – vetettem neki oda. A férfi egy fintorral jutalmazott, de még hezitált rajta, hogy most hallgasson rám vagy az alkoholmámortól gondolkozásképtelen eszére hallgasson. Az első lehetőséget választotta, aminek az volt a következménye, hogy visszament a szipka férfit püfölni.
- Jobban tenné, ha a maga dolgával foglalkozna. – léptem a pultnál görnyedő férfi mellé. Háttal álltam a pultnak, könyökeimmel támaszkodtam a kemény, göröngyös felületen. Rosszabb napokon, hagytam volna, hogy azt csináljanak a férfival, amit akarnak, de most nem. Most az egyszer szükségesnek éreztem azt, hogy közbe szóljak. |
Koccanó söröskorsókból löttyen ki a hab. Mély kivágású ruhában perdülő felszolgáló csap rá egy röhögő férfi illetlen kézfejére. Egy asztaltársaság ünneplő kórust alkotva zendít rá egy errefelé közismert dallamra.
A különböző asztaloknál elhangzó szavak egységes, szüntelen morajlássá olvadtak össze, de azon kevesek, akik még egy ily’ kései órán is megőrizték józanságukat, kihallhatták az alapzajból a sarokban kezdődő, egyelőre feltűnéskerülő összeszólalkozás hangjait. Minden lében kanál tekintetek fordultak a hang forrása felé és figyelték, ahogy három faragatlan tuskó egy tág szemekkel visszakozó úriember asztala mellett hőbörög.
Egy szikár férfi alakja görnyedt a bárpult legszélén álló, fából faragott bárszéken. A pult lapján egy söröskorsó csúszott felé – a nyolcadik, és ő még csak most érkezett. Lecsapott rá, még mielőtt az folytathatta volna útját egyenesen a pult pereméig, onnan pedig egyenesen ki a jelképes ablakon. Errefelé még egy korsó sör is drága mulatság ám.
A renitens asztal felől egy tompa koppanás hallatszott, azt pedig jajveszékelés és kiáltások követték. A kocsma népe (még a vígan daloló szülinapi zsúr is) egy emberként fogta be a lepénylesőjét és fordult az attrakció felé. A bárszéken trónoló férfi egy kis fáziskéséssel, kíváncsian elkerekedő szemekkel és az ajkai előtt lebegő söröskorsóval fordította oldalra a fejét, hogy szeme sarkából vethessen egy pillantást a háta mögött kibontakozó műsorra.
A három zsivány közül a legnagyobb ragadta galléron a férfit, aki az imént lopással vádolta meg őket, és aki még mindig a helyén ült, de vérző orrából és az iménti csattanásból ítélve válthatott egy csókot az asztal lapjával. A vele szemben ülő nő rémülten elvékonyodó hangon kérdezte arról, hogy jól érzi-e magát, bár a válasz magától értetődő volt.
– Visszaszívod, amit az öcsémre mondtál, vagy az élő istenekre esküszök, csinálok neked egy kistestvért, te… – az ingerült kalóz itt megtorpant és összepréselt ajkai remegtek az idegtől, ahogy az öklében tartott, émelygő emberre meredve próbált előállni egy kellően sértő gúnynévvel; nem tudta mire vélni az efféle túliskolázott ficsúrokat. – Te… szentimentális! – köpte végül összezavarodott és egyben ingerült fintorral, miközben tekintete hosszában végigmérte áldozata alakját.
A bárnál ülő férfi tekintetét a jeleneten tartva kortyolt egyet a korsójából – vagy legalább is kortyolt volna, de valaki akkorát taszított a karján, hogy a folyékony kenyér egyből kilöttyent, és langyosan végigfolyt a korsó füle köré fonódó ujjakon. A törzsvendég metsző pillantással kapta fejét a felbujtó felé, aki történetesen a kocsmárosné volt, és tágra nyílt szeme célzásértékkel ingázott egyet bajtársa és az este sztárvendégei közt, akiknek sarokasztalánál egy nyaklevessel durvult a helyzet. A nézőközönség felbődülve nyilvánította ki részvétét, de a csendből ítélve egyelőre senki nem kért a saját adagjából. Talán a tulajdonos közbeavatkozására vártak.
A kocsmárosné és lányai szerettek egy kevéssel többet zsebre tenni, mint amennyit a vendégeik önszántukból adtak volna nekik. Ebben nyújtott segítséget számukra az általuk csupán álnéven ismert (nevezzük ezentúl egyszerűen Thelrodnak) tolvaj és egyben visszatérő vásárló, aki nyugodt lélekkel nézte volna végig, ahogy egy ártatlan úrfi a cselszövésük áldozatává esik, méghozzá egynél több módon is. Az üzletasszonyba (célszerűtlen módon) ennél jóval több igazságérzet szorult, és nem bírta volna elnézni, ahogy a fiatalúr szimpatikus vonásait rojtosra csépeli három megtermett kalóz meg az úrnőjük – merthogy volt velük egy kellően zord külsejű asszonyság is.
Hiába állta elégedetlen arccal a nő tekintetét, az nem engedett, így a tolvaj gyors szemforgatással vette tudomásul sorsát. Valószínűleg a maga lelkiismerete sem volt teljes mértékben megbarátkozva a helyzettel, mert kizárólag mások kívánságából egész biztosan nem lett volna hajlandó a következőkre.
Szentimentális? Az elhangzottak alapján nem fogadta volna le, hogy egy zsenivel van dolga, ezért nem érezte szükségét, hogy az alkoholtól rozsdás fogaskerekeket különösebb erőfeszítésre bírja, és beérte egy egyformán igénytelen odapörköléssel.
– Micsoda szókincs! Jóvágású és művelt. – jegyezte meg unottan a csaposnak, és elégedetten a pultra vágta a korsóját. A hangerőből egyértelművé vált, hogy nem gondolja komolyan; egyszerűen csak hiányozna már neki egy jó kis bordatörés.
A hegyomlás terebélyes alakja ennek hallatán megdermedt, mielőtt a pult felé fordult volna, eleresztve a gavallért.
– Melyik volt az? – kérdezte a pult felé fordulva, ahol csupán két vendég tartózkodott, köztük pedig két bárszék és a pult mögött ácsorgó csapos. Válaszul mindhárman felé fordultak és mutattak valakire: a pultos és a másik férfi Thelrodra, Thelrod pedig vissza a pultosra, aki mellesleg nő, tehát ki van zárva. Könnyen el lehetett dönteni, hogy éppen ki próbálja a bolondját járatni vele.
– Irigykedsz, lárvafej? – vicsorgott a férfi, és fenyegetően tett egy lépést előre. – Kéne egy új arc?
Thelrod rezzenéstelen vonásokkal végigmérte az óriást, némán fontolóra vette az ajánlatot, aztán úgy döntött, mégsem ér meg neki ennyit egy gazdag ficsúr.
– …Tudjátok, mit? Nem szóltam. Folytassátok csak. Valami kiherélésnél hagytad abba. – fordult beszéd közben előre, és hátrafelé tett hessegető mozdulattal legyezte ujjait. A kocsmárosné rosszalló pillantással meredt rá, de ez valahogy nem tudta érdekelni. Gyűlölt elverődni. |
Nem tudom mi ütött belém. Az alkohol sok mindenre rávett már életem során. Sok őrült dologra. Egyszer, kósza lovag koromban a taranisi hegyekben úgy berúgtam valamiféle vegyes párlattól, hogy másnap egy szőrös törpeasszony mellett ébredtem; Ez volt a kisebbik gond. A másik, a valamivel súlyosabb, hogy ennek az asszonynak férje volt, annak meg vasvillája. Nem tudom mi volt kellemetlenebb, arra ébredni, hogy a menyecskének szakálla van, vagy amikor az ura szitkozódva, egy száll ingben kergetett végig fél Ansaron? Biztosra veszem, hogy egy darabig se én, se más Llewellyn nem kap majd meghívást a Deatrysektől.
- Nem az a fő, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy hová tartasz – idéztem egy régi mondást felvont szemöldökkel, amikor Yserone a tudtomra adta, hogy voltaképpen nem érdeklik az illemről szőtt tanácsaim. Nem zavartak volna az éles szavak azt hiszem, ha nem tudom, hogy atyám leendő felesége áll velem szemben. A felesége, akit az imént még Te magad is önzőn csókoltál!
- Soha többé nem teszem – jelentettem ki dacosan, felszegett állal megállván Ergon mellett. A mén élő falként magasodott kettőnk között, fekete bogárszemeivel hol engem, hol a lányt fürkészve. Olyan egyszerű volt azt mondanom, hogy ajkam többé nem érinti az övét, mintha valóban biztos lennék a szavak valódiságában, de nem voltam. Minden gondolatom összezavarodott.
- Ha így gondolod, felesleges is volna bármit is tennem, nem igaz? – kérdeztem lehalkítva hangomat, amely ettől északi szeleket idéző hidegséget kapott. Megsértett azzal, hogy gyávasággal vádol, de jobban fejt az a pillanatnyi gondolat, hogy talán igaza van, és valóban félek. Óhatatlanul közel éreztem azt a pillanatot, hogy megint összeveszünk valamin. Egy sóhajjal engedtem el a sértettségem, kiűzve az iménti pillanatok képeit az elmém rejtett bugyraiból.
- Hazakísérlek – közöltem szárazon, amikor végül a kedves mama felmentett a cipekedés terhétől. Jobbnak is láttam, ha aznap nem megyünk az üzlet közelébe, mert több kárt tennék a kiállított tárgyakban, mint amennyit atyám képes lenne másnap reggel jókedvűen megfizetni.
Magam sem tudom, hogy miért vágtam oda, hogy képes lennék feleségül venni Lady Ysolde-ot. Igaz, nagyon kedveltem a főtanácsos leányát, akit azon kedves barátaim körébe sodortam, akivel akár őszintén is beszélhetek; A kisasszony megértette azon gondolataimat, amelyekre Yserone képtelen volna – éppen úgy, ahogy Yserone is tudott olyasmit nyújtani, amit Lady Ysolde-tól nem várhatnék el. Bárhogyan is, a szőke, kedves teremtés olyasvalaki volt, akit az elkövetkezendő éveimben is elfogadnék az életem részeként, de eddig sosem fordult meg a fejemben házastársként. Eddig, gondoltam szemöldök ráncolva. Engem is meglepett, hogy mennyire hiányzik a kisasszony társasága, az élcelődő csipkelődése, és azaz ismeretlen tűz a szemeiben.
Sóhajtottam.
- Mindenkinek szüksége van a boldogságra. Mindegy milyenre – rántottam meg a vállam. Egész életemben hajszoltam az élvezeteket, és kerestem a boldogságot; harcban, nőkben, borban. Minden lehetséges módon megragadtam az örömöt csak azért, hogy miután belekóstoltam, minél messzebb tudjam magamból. A boldogság valóban gyengévé tett; Könnyebb úgy élni, hogy nem sajnálsz semmit, és nem kötődsz semmihez, amikor meglegyint a halál szele. Tudtam, ha a jövőhéten nyakam szegném a tornán, nem hagynék magam mögött bánatot.
- Tudom – húztam csalfa, szomorkás mosolyra a számat, amikor kijelentette, hogy meg fogom nyerni a tornát. – Felsegítelek Ergon hátára, ha valóban rosszul vagy, jobb lesz úgy – mondtam kedvesen, s bárhogyan is döntött; baktatott tovább a ló mellett, vagy engedte, hogy felsegítsem Ergon hátára, mindegy volt. A következő szavai mögött megbúvó szomorúságról igyekeztem tudomást sem venni, miközben a fekete mént az utcák felé irányítottam, ahonnét könnyebb volt az út a Llewellyn birtokig. Nem féltem tőle, hogy bárki meglát, hisz könnyen lehetett ártatlan séta is egy leendő anya, és egy leendő fiú között. Elvégre, ő kért, hogy kísérjem el a kerámiáshoz...
- Adj nekik időt, és teret. Ne várd, hogy egyik pillanatról a másikra a családból valónak tekintsenek; nincs egy esztendeje, hogy eltemették az anyjukat – mondtam, de ezúttal hangomban sem gúny, sem él, sem szidalom nem feszült. Tömény tárgyilagosság volt, egy tanács, amelyet egy barát is adna a másiknak. Csakhogy mi nem vagyunk barátok, emlékeztettem magam, de hamar el is űztem a gondolatot. – Vidd magaddal, ha menni akar – bólintottam végül. Drystanban meg volt a hajlam a kompromisszumra, a lány a lehető legjobban döntött azzal, hogy Őt választotta ki elsőként arra, hogy a szívébe férkőzhessék. A bátyám, és a húgom sokkal nehezebb eset; Drystanban mind a négyünk közül a legtöbb volt a szeretet.
Innentől fogva nem szóltam hozzá, hacsak Ő maga nem kezdeményezett beszélgetést felém, de kétlem. A kapuban búcsúztam el tőle; röviden és szárazon, esélyt adva neki, hogy még azelőtt lefeküdjék a szobájában, hogy én visszatérek az istállóból, ahová Ergont rögvest be is vezettem.
- Mondd, Ergon - paskoltam meg az állat izmos nyakát, mielőtt lehajoltam volna a keféért. - Hát létezik szebb halál annál, mint ha az ember a szerelembe hal bele? – kérdeztem sóhajtva, amire csak egy hangos, határozott nyerítés volt a válasz.
Thane oldaláról lezárt! |
 Biztosan elment az eszem, ami mondjuk nem újdonság, mert Thane mellett folyamatosan ostobaságokat művelek. Ez már régen is így volt; megláttam és beleszerettem, pedig pontosan tudtam, hogy ő az a fajta férfi, aki mellett az ember istenesen megütheti a bokáját, mint amikor kisujjal belerúgtam az istálló ajtajába. Az a zsibbadó fájdalom idővel elmúlik ugyan, ez azonban mélyen befúrta magát a lelkembe, éles karmaival a húsomba váj és úgy kapaszkodik, mintha szükségem lenne rá. Nos, szükségem is van, mert amíg a fájdalom lüktet, addig emlékeztet az ostobaságomra és arra, hogy nem maradhatok Thane mellett. Meg hogy kerüljem el messzire az istállók ajtaját. De úgy számít, minden józan gondolat hiábavaló, mert amint Thane részegen felbukkan, hirtelen azon kapom magam, hogy csókolózunk. Ennyit az ajtóba rúgásról.
Méltatlankodva, türelmetlenül felszusszantam-horkantam a kérdését hallva. Még hogy számít-e, ha holnap reggel kivégeztetik? Már hogyne számítana, amikor a saját életéről van szó! Az én szemszögemből nézve mondhatnám, hogy csak a becsületemet féltem, de gyenge és átlátszó hazugság lenne. Nem kívánom Thane halálát, sőt, jobb napjaimon sikerül meggyőznöm magam arról, hogy azt szeretném, ha boldog lenne. Nem gyűlöllek, Thane; fúrtam tekintetem a férfiéba, de képtelen voltam kimondani ezeket a szavakat. Csalódottságot érzek, megbántottságot, dühöt és féltékenységet, de nem gyűlöletet. Kár, hogy ezt maximum csak akkor fogja megtudni, ha én is úgy berúgok egyszer. Talán majd az esküvőmön.
- Nem igazán érdekel, szerinted mi illendő. Nem pont tőled fogok erkölcsi leckéket venni, Thane. Én nem nemesi családból származom, hogy szappannal mossák a számat; kereskedő lánya vagyok, cifrábbakat tudok szólni, mint a kocsmai ivótársaid. Pontosan tudom, mikor kell viselkednem.
Azért persze igyekeztem féken tartani a véremet. Csakis akkor szoktam megengedni magamnak ezt a hangnemet, ha kijövök a sodromból, ami elég ritkán fordul elő és az esetek nagy részében mindig Thane mellett. Megkönnyebbültem kicsit, ahogy hátrébb lépett, mert a kettőnk közé ékelődő távolsággal mintha csökkent volna a közelsége keltette varázs; a hiánya viszont nőttön nőtt.
- Kérlek szépen, mondogasd ezt magadnak a tükör előtt, hogy legközelebb ne akarj megcsókolni, amikor meglátsz - sziszegtem a fogaim közt, emlékeztetve rá, hogy bár most ő papol tragikus elválásról meg továbblépésről, mégis ő kezdte el az arcomat simogatni, érzelgősködni, a múltat felhozni, aztán meg csak úgy megcsókolt. Ha már lovagnak hiszi magát, legalább tartsa magát a szavához. - Mi változna, ha bármit is várnék tőled? Túl gyáva vagy ahhoz, hogy szembe nézz az érzéseiddel és túl büszke ahhoz, hogy lépj.
Én pedig túl gyáva ahhoz, hogy lépjek és túl büszke ahhoz, hogy szembenézzek az érzéseimmel. Tökéletesen kiegészítjük egymást. Nem hittem volna, hogy a keserűségnek lehet íze, mégis megtapadt a torkomban, marta a nyelőcsövemet végig a gyomromig. Émelyegtem.
- Felejtsd el a kerámiást. Nem engedlek ilyen állapotban az étkészletem közelébe. Hazamegyünk - adtam ki az ukázt, és Ergonhoz lépve megkapaszkodtam az elülső nyeregkápában. Szükségem volt a támaszára, muszáj volt fogódzkodnom valamibe, hogy összeszedhessem magam. Ergon magassága azt is lehetővé tette, hogy fél fejjel meglapuljak mögötte, ami igazán jól jött Thane következő szúrásához.
Több okból sem reagáltam rá: egyrészt tudtam, hogy Thane egyszerűen csak bántani akar. Semmi más célja nincs a kijelentésének, mint hogy fájdalmat okozzon és féltékenységet gerjesszen. Nő nem vesz fel egy ilyen kesztyűt. Másrészt két dolgot mondhattam volna: 1.) dehogy veszed feleségül. Helyén volt az önbizalmam és pontosan tudtam, hogy ha én nem voltam képes bekötésre késztetni Thane makacs fejét, akkor egy jó darabig senki más sem lesz rá képes. Nem szerelemből. De ha ezt az orrára kötném, megmakacsolná magát, és holmi gyerekes duzzogásból be akarná bizonyítani, hogy tévedek; a végén még tényleg megnősülne. 2.) Szörnyen unalmasnak hangzik. Kedves, okos, gyönyörű, vicces? Csupa csipke és báj? Thane halálra unná magát mellette. Neki nem egy cukorfalat kell, akivel kézen fogva utazgatnak, politikáról csacsognak és egymás hiúságát legyezgetik. Neki egy tüzes és utálatos nő kell, akivel hangosan kiabálva veszekszenek az utcán, aztán meztelenül csókolóznak a folyóban. Valaki, akit kihívás meghódítani, aki forró parázs a talpa alatt, aki átlát rajta, aki kiforgatja önmagából, aki nemeskisasszonyt tud faragni egy kereskedő lányából és aki képes mezei polgárrá vedleni a daliás lovagból, aki tükröt tart az önzősége, a gyerekessége, a makacssága és a félelmei elé, aki előhozza a legmocskosabb oldalát és képes szeretni azzal együtt, akit néha már annyira szeret, hogy összemosódik a gyűlölettel... Az a Lady Akárki biztosan nagyszerű nő, talán képes lenne boldoggá tenni Thane-t és megadni neki a családalapítás minden gyönyörét, büszkeséget és örömét; de igaz szerelem mérgét, szenvedélyt sosem. Ha ezt mondanám, csak az előző hatását dupláznám meg.
- A boldogság a gyengék kenyere- feleltem végül. Eldobtam magamtól minden illúziójával együtt, amikor igent mondtam Thane apjának. Nem választhatom a könnyebbik utat és nem választhatom Thane-t; neki azonban még megvan hozzá a joga, hogy maga döntsön az élete felől. Ha megállapodik és a boldogság illúzióját választja, a gyengeséget, az az ő döntése. Én már meghoztam a magamét. Akkor miért fáj ennyire a bordáim felett? Nem, kissé feljebb, balra.
- Nem érzem jól magam...
Mindjárt elhányom magam. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, mintha napok óta úton lennék. El is felejtettem, hogy Thane-nel "beszélgetni" több energiámat zabálja fel, mintha labdára kötném az érzéseimet és végigpattogtatnám fél Aertenen.
- Le akarok pihenni - tettem hozzá, a nyereg helyett a szárak végébe kapaszkodva. A kezem így közel került Thane-hez, de nem érdekelt, amíg a vacsorám benttartása volt a cél. Ha eddig még nem váltottunk volna irányt, most egyértelműen hazafelé indultam. Haza. Nevezhetek otthonomnak valamit, ami sosem lesz igazán az enyém?
- Egyébként... - kezdtem bele, s bár a kisördög a vállamon azt súgta, most jön az a rész, ahol kivonom a kardom és viszonzom a szúrását valami igazán gonosz megjegyzéssel, sajnos egészen mást készültem mondani. Yserone erkölcsi felemelkedése; jó kis karcolat születne ebből! - Meg fogod nyerni a tornát. Fikarcnyi kétségem sincs.
Vetettem oda félvállról, mert ezen nem volt mit tovább feszegetni. Thane remek harcos és nem kell ismernem a többi résztvevőt ahhoz, hogy biztos legyek a győzelmében. Egyszerűen hittem az erejében. Ha tényleg tovább akarsz lépni, kisanyám, muszáj lesz elengedned a sértettséged, mert a harag a gyűlölet előszele, a gyűlölet pedig a szerelem előszobája. Ha nincs harag, akkor jöhet létre az elengedés.
- A testvéreidnek minden oka megvan rá, hogy gyűlöljenek engem, de nekem semmi okom sincs gyűlölni őket. Hadd töltsek el egy hetet Drystannal semleges környezetben - kértem már-már egészen mellőzve a parancsoló élt a hangomból, ami sokkal nehezebb volt, mint amilyennek tűnt -, mielőtt még visszatér veled a fővárosba.
A nőhöz, aki megéri számodra azt a harcot, amennyit én nem jelentettem. |
Bíztam Drystanban. Az öcsém ugyan oly’ nyegle volt, hogy az embernek azon nyomban megölelni volt kedve, hogy meglátta, de egy nap majd megerősödik annyira, hogy ne essen nehezére kardot ragadni olyan ügy érdekében, amiben hisz. Egyelőre csak abban bíztam, hogy van szorult annyi erő a tacskószemek és a kisfiús vonások mögé, hogy nem hagyja majd Yserone-t a fejére nőni. Ismertem a leendő mostohaanyánkat annyira, hogy tudjam, ott próbál majd meg a fiúra hatni, ami a legkedvesebb neki, de reménykedtem benne, hogy az öcsénk átlát majd az álcán épp olyan könnyedén, ahogy idősebb fivérünk már megtette. Tudtam, hogy Rivalen nem kedveli különösképpen a nőt, és bíztam benne, hogy Lynet sem vélekedik másként. Drystan azonban ez ügyben is gyenge láncszem volt; Könnyen hagyta magát meggyőzni.
Nem tudom, hogy anyánk emlékének bemocskolása, vagy az fájt jobban, hogy a nő, akit egykoron én öleltem szerelmesen, most apánk kegyeit keresi; E kettő oly’ erősséggel kapaszkodott egymásba a mellkasomban, hogy szétválasztani sem lehetett volna őket egymástól. Együttes erővel okoztak olyan kínt, amelyre egy felhevült penge sem volna képes. Haragudni akartam Yserone-ra, és gyűlölni, amiért két olyan emléket mérgezett meg bennem, amely valamikor sokat jelentett nekem. Mára mindkettő elhalványult. Áspis kis vipera, szusszantottam.
Haragudni akartam rá azért is, amiért sosem kért maradásra, pedig nagyon jól tudtam, hogy talán még jobban gyűlöltem volna, ha megteszi. Mindig is kalandozni vágytam, lóháton bejárni a vidéket, hogy saját magam cselekedeteiről ismerjenek meg, ne pedig arról, hogy Howe Llewellyn fia vagyok. Lovag akartam lenni, egy hős, akinek nevét, ha eljön az ideje, gyöngybetűkkel vésik majd bele a krónikákba. Volt pár szép cselekedetem az elmúl években; nyertem tornákat, üldöztem el aprócska falvakat rettegésben tartó banditákat, de egyik sem olyasmi volt, ami felkerülhetett volna Thane Llewellyn hőstetteinek listájára. Valami nagyot szerettem volna véghezvinni, erre pedig csak úgy lehetett lehetőségem, ha nem maradok idehaza.
Végül mégis a palotában kötöttél ki, puha párnák, és semmit sem jelentő asszonyok sóhajai között, csak azért, mert a húgod olyasmit kért, amire Yserone nem volt hajlandó, gondoltam elkeseredetten.
Megvetettem Yserone Crudelt. Vagyis próbáltam. Minden alkalommal a hazatérésem óta, ha találkoztunk szinte átnéztem rajta, vagy ha nem is át, próbáltam úgy tenni, mintha észre sem venném, vagy nem is érdekelne a jelenléte. Magamra öltöttem a közömbösség álcáját, miközben napról-napra egyre világosabbá vált számomra, hogy bármennyire igyekszem, mindig lesz egy kis helye a szívemben. Ezért menekültem előle olyan kitartóan, és ezért fordítottam el a fejem olyan makacsul, akárhányszor láttam atyámat csókot lehelni az arcára, vagy pusztán csak a kézfejére. Bosszantott annak tudata, hogy mindez az én hibámból következett.
Nem tudom, hogy mi vitt rá, hogy megtegyem. Alkohol? Büszkeség? Harag? Szerelem? Vágy? Bosszú? Mind csak egyetlen szó csupán, egy-egy töredéke annak a történetnek, amely egy csókkal kezdődött, és egy átkozottul nagy pofonnal ért véget. Ajkamon hetyke mosoly látszott, ahogy kezem megtámasztottam az arcomon ott, ahol a lány kezének nyoma égett. Nem érdekelt a pofon, ahogy a kétségbeesés sem érdekelt, amelyet egy pillanatra felfedezni véltem a leendő mostohaanyám szemeiben. Nem bántam a csókot, és nem bántam az ütést sem.
- A tornán úgy is eltemetnek, te magad mondtad az imént. Mit számít, ha egy nappal korábban halok? – ittas voltam, de nemcsak az alkohol okozta bódulat öntötte el agyam. A lány keze makacsul ragadta meg az ingemet, hogy némi észt verjen belém, de hiába igyekezett; összes józan gondolatom kipenderült a fejemből abban a pillanatban, hogy ajkam az övéhez ért.
– Szóval igen, tudom, hogy mit művelne Howe, ha ezt megtudná; tán már holnap reggel kivégeztet az egyik talpnyalójával, talán vár a tornáig, hogy balesetnek tűnjék. Számít ez? – ismételtem, de a legszívesebben úgy tettem volna fek a kérdést, hogy „Számít ez neked? de végül nem tettem, a kérdés makacsul a torkomra forrt pont úgy, ahogyan a csók íze is az ajkaimra.
Régi ismerősként üdvözöltem a lány hevességét, bár egykoron nem a harag vezérelte hasonló mozdulatsorait. Egészen a falig taszított, és nekem eszemben sem volt küzdeni. Józanságomat nem segítette elő az sem, amikor a hideg házfal a hátamhoz ért, fejem pedig alig hallhatóan koppant a téglákon. Mindent olyan tompa bódultsággal érzékeltem, mintha csak egy álom volna, amelyben a múlt űz bánatos tréfát velem. Mosolyogtam. Hetykén. Nem törődve semmivel.
- Hamarosan Te leszel Tritón legelőkelőbb asszonya; kicsit sem szép, hogy a méltóságos Howe Llewellyn hitvese olyan szavakat használ, amelyeket tisztességes nőnek még csak meghallania sem volna szabad – vontam fel a szemöldököm annak ellenére, hogy megadóan tűrtem, hogy a lány egészen a falhoz tapasszon. Dühödt szavainak áradatából nem sok ért el hozzám, ellenben amikor Ő maga küzdötte le újfent a kettőnk között fellelhető távolságot, hogy ajka ismét az enyémre tapadjék, annál több gondolat száguldott át ködös elmémen. Az ösztönöm hamar felülírta a maradék józanságomat. Yserone-on kívül minden más a háttérbe szorult.
Alig, hogy ajkai ismét elszakadtak tőlem, határozott mozdulattal fordítottam helyzetünkön, hogy immáron a lány legyen az, akit sarokba szorítottak. Egyik kezem a feje mellett nyert támaszt a falon, míg a másikkal sötét hajfürtjei között babráltam. Zöld szemem teli vággyal olvadt bele Yserone tekintetébe. A legszívesebben hagytam volna, hogy eluralkodjék rajtam a vágy.
- Mit vársz tőlem? Mit tegyek? – kérdeztem álomittas hangon. – Már rég elvesztettelek, s Te is rég elvesztettél engem. Mindkettőnknek kötelességei vannak; engem vár a főváros, téged pedig vár az apám. Egyáltalán nem számít az, hogy érzünk valamit vagy sem. A döntéseinket meghoztuk, s bármennyire nehéz, tartanunk kell magunkat hozzájuk – mondtam mély sóhajjal eleresztve azon gondolatot, ami arról győzködött, hogy voltaképpen nem bűn az, hogy ennyire kívánom, majd ellöktem magam a faltól. – Igyekezz, elkésünk a kerámiástól – közöltem szárazon, magamra erőltetvén a könnyedséget. Úgy tettem, mintha nem számítana az, ami történt.
- Meséltem már neked, Lady Ysolde-ról, Olwyn főtanácsos leányáról? – kérdeztem hetykén, miközben Egon mellé sétáltam, hogy megragadva a kantárszárat, ismét a megfelelő irányba vezessem. – Gyönyörű, okos, és éppen annyi humorérzéke van, mint amennyi ahhoz kell, hogy megszédítse egy férfi szívét. Meglehet, hogy hamarost feleségül kérem – jegyeztem meg mellékesen. |
- Nem igazán érdekel, kit mi érdekel - feleltem hanyag vállrántással, bár egy kicsit elméreteztem a gesztust, még hozzám képest is túl lezsernek hatott. - Én csak annyit látok, amennyit kimutattok abban a házban. Az alapján pedig igen, úgy gondolom.
Nem igazán érdekelt Thane toporzékolása. Majd az öccse eldönti, mit szeretne, ha pedig vesztesen jönnék ki a csatából, hát csak újfent megrántom a vállam és megyek egyedül. Annyira nem rossz egyedül lenni, néha még a gonosz mostoha szerepét is kifejezetten élvezem. Lehetne jobb is, persze, de nincs túl sok okom panaszra. A Llewellyn fivérek éppen annyira nem jelentenek számomra semmit, mint az apjuk. Legalábbis minden reggel arcmosás után és minden este lefekvés előtt ezt kántálom magamnak, a bölcsek szerint pedig ez egy remek módszer, hogy magunkénak tudjuk, amiben nem hiszünk.
Egy szóval sem kérted, hogy maradjak; halk sóhaj szakadt fel belőlem, reméltem, épp elég halk ahhoz, hogy Thane ne hallja meg. Magyarázkodhattam volna, hogy nem szokásom férfiaknak könyörögni, mert nekem is van büszkeségem, illetve hogy épp elég jelet küldtem neki, amikből szavak nélkül is tudhatta volna, meg aztán, ha igazán szeretett volna, nem kellett volna nekem marasztalnom őt; mégsem szóltam semmit, csak halkan felsóhajtottam. Annyira felesleges lefutni ezeket a köröket, hiszen ami történt, már megtörtént, kettőnk viselkedéséből pedig egyértelmű, hogy nem csak hogy nem akarjuk, de nem is tudjuk már visszafordítani a dolgokat. Már nem tartozunk egymásnak magyarázattal; nem csak Thane, hanem nekem sem kellett volna számon kérnem.
- Thane... - bosszúsan, türelmetlenül ráztam a fejem. Nem akartam hallani a hazugságait arról, hogyan érzett irántam. Csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatja ezzel az ömlengéssel. Eldöntötte, hogy mit érzek most és mit éreztem akkor, nekem pedig nem lehet beleszólásom; nem mehetek bele abba, hogy igenis szerettem, hogy ez a szó még mindig mézzel átitatott méreg, hogy meghasadok attól a megvetéstől, amivel rám néz. Veszélyes játék, én pedig okos nő vagyok: eszem ágában sincs részt venni benne. Nem fogom fényezni az önérzetét, mint valami büszke pajzsot, hogy aztán csak úgy faképnél hagyjon vele. - Fejezzük ezt be.
Volt egy borzasztó, bár szerintem olykor egészen szórakoztató szokásunk Thane-nel: képesek voltunk egymás ellentétei lenni, egy adott pólus két legtávolabbi pontja. Amikor az égről beszélgettünk, ő zöldnek és gömbölyűnek látta, én kéknek és laposnak. Amikor a törzshelyünkről, ő imádta az ottani vadhúst, én a zöldségekért voltam oda. Amikor igent mondtam, ő nemet, amikor előre léptem, ő hátra, amikor mérges voltam, ő nevetett, amikor felkötöttem a hajam a kedvéért, le akarta engedni, amikor kilovagoltam volna, ő csak heverészni akart. Amikor elkönyveltem, hogy hazudik, odarántott magához és megcsókolt. Fogalmam sem volt, mit várt. Ha döbbenetet, mely belém fagyasztott minden ellenkezést, megkapta. Ha remegő térdeket, azt is. Ha hallani akarta, hogyan reped meg a mellkasomban valami, ami szerinte már nem létezik, azt is. Ha pedig pofont, hát olyan erővel töröltem képen, hogy még a tenyerem is belesajdult. Sosem fogtam vissza magam, ha pofozkodni kellett, az arckifejezését látva mégis elszégyelltem magam. Számított rá, mégsem ellenkezett. Mi vagyok én, díszlet az egyszemélyes színdarabodban? Kellék, amit kedvedre használhatsz, mikor épp mihez támad kedved?
Az ajkamon még éreztem a csókja ízét, a tekintetemben apró fénygömbökbe zárva remegett minden, amit el akartam előle titkolni: vágy, szerelem, fájdalom, félelem, düh, kétségbeesés. A kezem még sajgott a pofon erejétől, de máris tíz ujjal megragadtam az ingét.
- Elment az a maradék józan eszed is?! - szidtam suttogóra fogva a hangom. Legszívesebben a teljes nevén szólítottam volna, belesűrítve minden haragomat, de már az is túl vakmerő húzás volt Howe fiától, hogy megcsókolta a mostohaanyját a nyílt utcán; jobb lesz, ha nem hangoztatom, hogy tényleg ő az. Hisztérikusan megrángattam a felsőjénél fogva, hátha azzal sikerül némi józanságot vernem az ittas fejébe. - Nem csókolhatod meg valaki más menyasszonyát! Van fogalmad róla, mi lesz veled, ha valaki meglát? Velem? Tudod, mit művel atyád, ha....?!
Összeszedtem minden erőmet és taszítottam rajta egyet, kivételesen nem azzal a céllal, hogy fellökjem vagy újból megpofozzam. Odébb akartam tolni, elnoszogatni a legközelebbi épület ablaktalan falához, be az eresz alá, hogy annak árnyéka jótékony homályba vonjon minket. Édes kevés, de a semminél több. Azt hittem, a haragom csillapodni fog, de amint úgy éreztem, a közvetlen veszély elhárult, valójában csak jobban elszabadult.
- Most, hogy tisztáztuk a más menyasszonyának megcsókolására vonatkozó etikai szabályokat, lovag uram, hadd tanítsak még párat: dugd fel magadnak a részeg vallomásaidat! Azt hiszed, kedvedre játszadozhatsz velem, ahogy éppen úri kedved tartja, mert úgysincsenek érzéseim, akkor meg mindegy, igaz? Egyszer bárdolatlan vagy, aztán meg a régi szerelmedről papolsz, aztán megint bunkózol, de miért ne csókolhatnál utána meg? Cseszd meg, Thane! A te ajkad ég?! Akarsz látni valamit az én múltamból?
Magamat is megleptem azzal a hévvel, amellyel lerántottam a felsőjénél fogva. Épp csak annyira húztam lejjebb, hogy enyhén lábujjhegyre emelkedve ajkam az ismerős puhasághoz érinthessem. Mit érintettem! Szinte letoltam magam Thane száján, tíz körömmel még mindig a felsőjét markolva. Ha nem állt ellen nagyon, érezhette lányos erőmet, mellyel a falhoz próbáltam préselni. Ezúttal én akartam irányítani, én akartam neki fájdalmat okozni, mégis volt valami az ajkai ízében, az orromba szökő illatában, ami inkább épített, mintsem rombolt volna. Mint a szomjazó, aki újra felfedezi az oázist.
Azon kaptam magam, hogy a mellkasához simulok. Még a fűzőn át is éreztem az izmai keménységét, csábított, hogy simítsak a gombok alá, üdvözöljem őket jó barátomként, hevítsem tovább azt a melegséget, ami a bőréről árad. De egészen ügyesen uralkodtam magamon és a gondolat, hogy itt és most meg akarok halni, a második helyre szorult, amint elváltak az ajkaink. Az első gondolat helyét felkiáltójelek sokaságából álló vészjelzés vette át, az agyamból indult a vörös fény és pillanatok alatt végigrázta az egész testemet: baj van, kisanyám. Ezt nem igazán lehetne lezárásnak nevezni. |
[47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Biztosan elment az eszem, ami mondjuk nem újdonság, mert Thane mellett folyamatosan ostobaságokat művelek. Ez már régen is így volt; megláttam és beleszerettem, pedig pontosan tudtam, hogy ő az a fajta férfi, aki mellett az ember istenesen megütheti a bokáját, mint amikor kisujjal belerúgtam az istálló ajtajába. Az a zsibbadó fájdalom idővel elmúlik ugyan, ez azonban mélyen befúrta magát a lelkembe, éles karmaival a húsomba váj és úgy kapaszkodik, mintha szükségem lenne rá. Nos, szükségem is van, mert amíg a fájdalom lüktet, addig emlékeztet az ostobaságomra és arra, hogy nem maradhatok Thane mellett. Meg hogy kerüljem el messzire az istállók ajtaját. De úgy számít, minden józan gondolat hiábavaló, mert amint Thane részegen felbukkan, hirtelen azon kapom magam, hogy csókolózunk. Ennyit az ajtóba rúgásról.