|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 12:48 - |
A Daloló Szirén homlokzatát befutotta a vörös-arany borostyán, elrejtve a fésülködő szirén alakját a cégéren. Az ajtón belépve óvatosnak kell lennie az embernek, hiszen rögtön három meredek lépcsőn kell fellépdelnie ahhoz, hogy egy tágas, világos ivóhelyiségbe jusson. A pult szemben áll a bejárattal, és rendszerint a valamikori kocsmáros takaros özvegye mosolyog hivalkodón a belépőre; Hamarosan pedig előkerülnek a lányai, hogy barátságos erőszakkal az egyik fényesre suvikszolt asztalhoz kísérjenek. Az étel, és az ital egyaránt kiváló.
Jobbra nyílik az ajtó a konyhába és a kamrába, míg egy meredek csigalépcsőn lehet feljutni az emeleti helyiségekbe. Szépen berendezett, takaros hálószobáik vannak - azonban nagyon vigyázni kell az erszények tartalmára, mert mind az özvegy, mind a lányok oda vannak az arany csilingeléséért. |
[47-28] [27-8] [7-1]
Komor bólintás. Ennyire futotta, amikor a lány kijelentette, hogy minden megváltozott. Az eszemmel tudtam, hogy igaza van, csak azt nem értettem, hogy a szívem miért ver mégis olyan fájdalmas ismerősséggel. Amikor hírét vettem az eljegyzésnek, végleg lezártam magamban a kettőnk ügyét – Yserone épp úgy nem jelentett számomra semmit, mint ahogyan én sem jelentettem számára semmit.
Eltökéltem.
- Úgy? Szóval azt gondolod, hogy rajtad kívül mást nem érdekel Drystan boldogsága? – kérdeztem foghegyről, szinte vicsorogva formálván a szavakat. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy kezem erősebben markolt rá a kantárszárra. Nem értettem, hogy Yserone egyáltalán honnan veszi a bátorságot arra, hogy bíráljon. Nem volt a családunk tagja, s bár valami ügyes trükkel elérte, hogy apám megkérje a kezét, soha nem is lesz az. Ismertem Rivalent, tudtam, hogy apánk halálát követően első dolga lesz elzavarni. Hacsak Yserone nem hízelgi be magát az Ő ágyába is, forgolódott a gonosz gondolat a fejemben.
- Ne hidd, hogy ebbe belenyugszom – közöltem szárazon, jelezvén, hogy az öcsém szeretetéért folytatott harc még közel sincs eldöntve. Bíztam Drystanban annyira, hogy tudjam, a végén úgy is a családot választja, vagyis engem. Főleg, ha Isanda is tartja magát azon terveihez, hogy mind öcsénket, mind pedig a húgunkat kimenekíti apánk mérgező környezetéből. Sokszor beszéltünk a testvéremmel erről.
Millson Rilke említésére a szemöldököm majd két centivel feljebb kúszott a homlokomon. Egyszeriben nem voltam biztos abban, hogy apánk józan volt abban a pillanatban, amikor elengedte menyasszonyát egy fiatal, és nőtlen úr birtokára. Egyedül. Talán mégiscsak jobb lesz, ha Drystan vele tart. Természetesen Drystan örömére, és véletlenül sem azért, mert így kisebb az esély arra, hogy a leendő mostohaanyám kettesben maradjon a borásszal. Ugyan már! Az mégis ki a fenét érdekel? gondoltam.
A torna után egyértelmű szándékom volt Isandával visszatérni a fővárosba, hogy ismét jó időre magam mögött hagyjam a tengert, és azt, ami ott várt rám. Az egyik részem már várta, hogy Lady Ysolde társaságában, együtt figurázhassuk ki miféle képtelen alakok tetszelegnek Rheya előkelőségeinek képében, míg a másik részem megrekedt abban a gondolatban, amit Yseron elém tárt.
Kezem lágyan cirógatta meg a valaha volt kedves vonásokat, s bár kedvemre való lett volna, nem követtem, amikor végül védelemben reménykedve behúzódott Ergon másik oldalára. Apád menyasszonya, Thane, emlékeztettem magam bódult gondolatokkal, fásultan leeresztve a hasztalan kezemet.
- Egy szóval sem kérted, hogy maradjak – mondtam tömören, szabaddá vált kézfejemet megtámasztva Ergon orrán, aki oly’ rezzenéstelenül állt közöttünk, mint egy bástya, ami két oldalról oltalmazza az ellenséges katonákat egymástól. Egyetlen szó nélkül hallgattam végig a mondandóját, még a szempillám sem rezzent meg, amikor arról beszélt, azt várta, hogy megállítom. Talán meg is tettem volna, ha nem szégyellem azt, amit vele tettem; Hiába vagy hős mások szemében, ha futni kezdesz mihelyt úgy érzed, hogy a szívedre ismeretlen béklyók tekerednek. Igaz, a nő sem kérte a maradásom.
- Szerettelek, Yserone, bár azt hiszem, hogy ennek a szónak nincs jelentősége számodra. Nem is fogom többször kimondani, mert a puszta megszületése is égeti az ajkaimat. Döntöttél, ahogy én is döntöttem – ráztam meg kótyagos fejemet. A vízcseppek még mindig hidegen csordultak le nedves hajszálaimról, s magam sem tudom, hogy mi mindenre vitt rá az alkohol, de amikor a lány ellépett mellőlem, makacsul nyúltam a csuklója után; ha kellett, hosszú léptekkel hagytam magam mögött a távolságot.
- Nem érdekel a kerámiás – közöltem, másik kezemmel megragadva a vállát (Ergont még út közben elengedtem), hogy magam felé fordítsam. Nem vártam meg, míg méltatlanul szóra nyitja a száját, s nem törődtem kérdő, szikrázó pillantásával sem. Egyszerűen hajoltam közel, vehemensen tapasztva számat az övére, hogy utoljára érezhessem a cseresznyeszínű párnácskák ízét, és utoljára bizonyítsam a szerelmemet. Addig húztam a pillanatot, amíg lehet, időközben a válláról a tarkójára csúsztatva a kezemet.
- Eztán mond, hogy sosem voltál fontos – húzódtam el pihegve, felkészülvén rá, hogy meg fog pofozni. Hagytam. |
- Minden megváltozott, Thane - feleltem csendesen. Elengedtem a következő megjegyzését az eljegyzésről a fülem mellett. Hadd higgyen, amit akar. Már nem jelentünk egymásnak semmit, így felesleges a múlton rágódni.
- A bajnokká avatásod a temetésed is lesz egyben, ha keresztbe teszel nekünk - villant meg fenyegetőn a szemem. - Megfordult már a fejedben, hogy nem kell mindenkiből lovagot faragni? Hogy a nyegle is lehet értékes? Miért nincs senki ebben a rohadt házban, aki inkább akarná boldognak látni, mint edzettnek? - bosszankodtam. - Ott tanultam, ahol a kurvát - tettem hozzá, mielőtt még számon kérte volna, hol szedtem össze még egy kevésbé nőies jelzőt.
- Történetesen igen, Thane, ha korlátozod vele azt, amit én teszek. Már lefoglaltam az öcsédet és bosszantó vagy sem, hogy tárgyként kezeljük, de húzz sorszámot, ha el akarod őt vinni. Meghívást kaptam Millson Rikertől és magammal viszem Drystant is. Reklamálj az apádnál, ha nem tetszik.
Ezzel lezártnak tekintettem a témát. Valamiért megrémített a gondolat, hogy Drystan elmegy. Azt be tudtam mesélni magamnak, hogy Thane távozása a lehető leginkább rendben van, de az összes Llewellyn közül Drystant kedveltem a legjobban, talán mert ő volt a legkönnyebben szerethető, a legártatlanabb és az érdeklődési köröm az övével egyezett a leginkább. Az sem ronthatta el a képet, hogy valószínűleg gyűlölt. Ha már a mostohaanyja szerepébe készülök, úgy terveztem, megpróbálok jóban lenni vele, kialakítani egyfajta mostohanővéri köteléket, melynek első lépcsőfoka lett volna a közös utazásunk. El akartam nyerni a bizalmát, hogy megértse, attól, hogy a pénze és a hatalma miatt kihasználom az apját, még jóban lehetünk. Persze, abszurdnak tűnt, amikor azonban Thane el akarta venni az egyetlen esélyemet erre, akaratlanul is dühbe gurultam. Kétségbeesés marta a torkomat, nem akartam egyedül maradni.
- Hízelegj csak nekem, Ergon. Nem szeretnél inkább velem lenni? Ő büdös - vágtam vissza életlenül, mert érzékeltem, hogy Thane is hangszínt váltott. Már majdnem elragadtak a gondolataim, amikor ismerős meleget éreztem az arcomon. Thane érdes kezének érintése csak egy pillanatra suhintotta meg a bőrömet, a szívem mégis vad vágtába kezdett, riadtan húzódtam el tőle, Ergon másik oldalára. Azt hittem, hogy tudja, de amikor rájöttem, hogy hiába várok, eldöntöttem, hogy jó így. Gyűlöljön csak, az jobb, mintha rájön, hogy az én gyűlöletemet végig valami más hajtotta. Épp ezért megfogadtam, hogy sosem mondom el neki, miért döntöttem az apja mellett. Végignézem, ahogy gyötrődik és boldog leszek, erős, független nő, akit senki sem irányíthat többé. Akit senki sem törhet össze. A káröröm azonban nem feltétlenül olyan édes, mint mondják.
- Mert azt hittem, hogy megállítasz.
Olyan ártatlanul csúsztak ki a szavak az ajkamon, mintha nem kötöttem volna éppen az előbb szövetséget a gondolataimmal, mintha nem fogadtam volna meg, hogy sosem árulom el a titkot. De már kint volt, és vakmerőségemen felbátorodva léptem elő Ergon takarásából, hogy szembenézzek a kudarcommal, Thane pedig szembenézhessen a sajátjával.
- Nem vagyok egy türelmes ember, Thane, de rád annyit vártam! Mindig úgy éreztem, hiába az egész, hogy nem vagyok elég fontos, hogy sosem lehetsz teljesen az enyém. Mindig volt valami előttem, ami fontosabb nálam. Így amikor szakítottunk és apád nyaggatni kezdett, arra gondoltam, ez lesz az. Rá fogsz ébredni, mennyit veszítettél és azon nyomban jössz, hogy megállíts. Mindent megteszel, hogy visszaszerezz, mert nem fogod hagyni, hogy az apádé legyek. Tudtam, hogy így lesz, hogy a féltékenységed fellobbantja majd a szerelmünket.
Keserű epe marta a torkomat, égett a szemem, de eszemben sem állt ennél jobban megnyílni. Már nem. Volt idő, amikor komolyan elhittem, hogy Thane beront az ajtómon és visszakövetel magának; hogy közli, hozzá tartozom. De csak a megvetés és a fel-fellobbanó gyűlölet maradt, mely még nagyobb szakadékot vert kettőnk közé. Ha az érzelmek el is ragadnak, azt nem hagyhattam, hogy Thane sírni, könyörögni vagy rettegni lásson. Haraggal lepleztem a sebezhetőségemet.
- Tévedtem. Naiv voltam. Soha többé nem leszek olyan hülye, hogy rád várjak.
A fájdalom a tenyeremben kizökkentett. Csak most jöttem rá, hogy mindvégig ökölbe szorítottam a kezem, körmeim a húsomba vájtak. Most ellazítottam az ujjaimat, összeszedetlenül megigazgattam a szoknyám ráncait, aztán tovább indultam az utcán a kerámiás boltja felé.
- Ne vedd magadra. Ami történt, megtörtént, és ugyanannyira az én hibám is volt, mint a tiéd.
Azt ugyan nem tettem hozzá, de kimondatlanul köztünk lebegett, hogy a legnagyobb hibámnak azt tartottam, hogy megbíztam benne. Hogy engedtem, a szerelem rózsaszín köde elborítsa az agyam és vakon megbíztam egy férfiban. Sokáig tartott, de végül elértem, hogy többé soha ne akarjam elkövetni ugyanezt a hibát.
- Menjünk, mielőtt tényleg bezár a kerámiás. |
Engem megátkoztak, gondoltam alkoholtól ködös elmével, miközben zöld szemeim türelmetlen fénnyel állapodtak meg a leendő mostohaanyámon. Voltaképpen, amióta itthon vagyok, ügyesen sikerült kerülnöm a szemtől-szemben találkozást; A közös vacsoráknál kénytelen voltam ugyan elviselni a társaságát, de ismertem annyira, hogy pontosan tudjam, hol töltené szívesen az idejét napközben, így véletlenül mindig elkerültem azokat a helyeket. Ha azok a csalfa istenek mégis megtréfáltak, és véletlenül éppen belé botlottam a folyosón, kimérten üdvözöltem, majd akkor is betértem a legközelebbi szobába, ha az ajtó túloldalán apám, vagy Rivalen várt. Nem tudom melyik a rosszabb.
Igaz, egy nő elől menekülni nem éppen dicsőséges cselekedett. Hosszú napokba telt, amikor az istálló egy szalmabáláján ülve – mert Yserone éppen a kertben sétálgatott -, megvilágosodtam, hogy valójában nem más ez, mint megelőzés. Atyám nem tudhatott arról, hogy miféle érzékeny szálak fűztek egykoron a jegyeséhez, de a saját vérmérsékletemet ismerve, néhány érces szó a kisasszonytól, és máris a szalmaágy ölelő karjában találjuk magunkat, a régi emlékek ködében vergődve.
A formás ajkak szavakat formáltak. Nem hallottam, hogy mit mondott, túlságosan is lekötött, hogy elgyönyörködjem benne, hogy milyen szemrevalóan formálják a szavakat, bármilyen sértés is jön ki rajtuk.
- Parancsolsz? – kérdeztem kissé elrévedve, miközben Ergon kantárszárával a kezemben a nyomába szegődtem. Kicsit sem tetszett, hogy voltaképpen arra készül, hogy hordárnak használjon. Ráadásul, az iménti nyugtalan gondolataim tükrében egyértelműen viszketni kezdett a talpam, hogy forduljak meg, és szegődjek a kalózok nyomába; még az is jobb, ha másnap reggel kalodában végzem, minthogy magamat kínozva egy olyan asszony társaságát legyek képtelen elviselni, aki jogosan gyűlölt.
- Régebben nem zavart, ha csatakos, vagy büdös vagyok. Mi változott? – kérdeztem hetykén, csak azért felhánytorgatva a múltat, hogy azzal is tovább keserítsem az együtt töltött óráinkat. – Ha nevelni akar, kedves mama, azzal már régen elkésett – húztam el a szám sarkát, egészen gúnyos mosolyra. Eléggé sikerült megszaporítanom a lépteimet ahhoz, hogy immáron Ergon és én a lány mellett sétáljunk. Hiba volt. Orromban kínzó gyorsasággal csavarta be magát az illat, amiért régen megőrültem.
Nem vagyok rá büszke, de bántani akartam. Bántani, amiért a múltunk emlékeire fittyet hányva, törtetőn kezét nyújtotta atyánknak. Ha igaz is volt, hogy voltaképp Howe Llewellyn volt az, aki megtette az első lépéseket a nász felé, az sem érdekelt. Yserone elutasíthatta volna a kérést, ha valóban annyira szeretett egykoron, mint állítja. Valamiért már nem voltam róla feltétel nélkül meggyőződve.
- Hát, nem várhattál olyan sokáig, ha máris eljegyezted magad. Az apámmal – vetettem oda foghegyről. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy az fáj, hogy férjhez megy, vagy az, hogy ép atyám az, akit választott. Az meg sem fordult a fejemben, hogy voltaképpen, én vagyok a hibás azért, mert így alakult; A szerelem túl hamar, nem túl szerencsés időben vágott fejbe. Sok kalandom volt hölgyekkel, de még egyik mellett sem éreztem úgy, hogy megállapodnék. Egyedül Yserone volt képes erre, ez pedig annyira megriasztott, hogy jobbnak láttam lelépni. A kötöttség nem nekem való, gondoltam, de közel sem voltam olyan biztos az elhatározásomban, mint tegnap reggel.
- Idén bajnok leszek – jelentettem ki határozottan, mintegy válaszként a feltett kérdésére. Kételkedtem benne, hogy valóban érdekelné, hogy hogyan haladok. Volt egy olyan érzésem, hogy ha maholnap leesve a lóról nyakamat szegném, édes kis mosollyal az ajkain rúgna még kettőt a tetemembe.
- A bajnokká avatásom után.. – javítottam ki határozottan. - …Drystan velem jön a fővárosba. Ott kedve szerint tanulhat, és a kezem ügyében lesz, hogy ne csak az elméje, de a kardja is acélos legyen. Nem tetszik, hogy ennyire nyegle – perdültek le a számról a szavak határozottan, szinte meg sem halván azt, hogy Howe Llewellyn megengedte, hogy helyre kis mennyasszonya magával vigye a legkisebbet. – Mégis, hová vinnéd? A szüleidhez abba az istenek háta mögötti halászfaluba? – kérdeztem.
Voltaképpen nem érdekelt, hogy hová vinné az öcsémet; Pusztán azért ellenkeztem a terveivel, hogy, no igen, hogy ellenkezhessek a terveivel. Egyébként valóban határozott szándékom volt, hogy elvigyem a fiút egy olyan helyre, ahol apám kezei nem éri el, így nem mélyesztheti belé a karmait ennél is jobban; Drystan túl érzékeny volt ide. Egyelőre. Míg lovagot nem faragok belőle.
- Hogy mit teszek, vagy nem teszek, nem olyasmi, amibe beleszólhatsz, Yserone – fogtam vissza a hangomat magam is. Megdöbbentem a szelídségen, amellyel a hátasom irányába tanúsított. Volt benne valami nosztalgikus; különösen akkor, amikor Ergon éppen olyan kedves prüszköléssel nyomta a lány tenyerébe a fejét, mint évekkel korábban, amikor először találkoztak. A barátságukat nem szakította el az idő, ahogyan a hátas hozzám fűződő hűségét sem kérdőjelezhettem meg emiatt.
- Van, ami sosem változik – sóhajtottam, magam is megpaskolva az ében mén nyakát. – Ne hízelegj neki Ergon. Ő gonosz – mondtam szelíd fél mosollyal, de közel sem olyan sértőn, mint eredetileg terveztem. Csipkelődés volt csupán, valami olyan érzelemmel vegyülve, amely felülírta a haragot. Egy időre.
- Miért? – kérdeztem mérhetetlen szelídséggel. Erőtlenül kinyújtottam a karom, s amennyiben Yserone nem húzódott el, kézhátammal finoman megcirógattam az arca vonalát. – Miért éppen az apám? Bárkit megkaphattál volna, bárkit, az nem fájt volna ennyire… Miért éppen Ő?
|
 - Befogom az ökröket - feleltem mosolytalanul arra a kérdésére, mit keresek erre, és egy pillanatra elgondolkodtam, ez vajon melyiküknek nagyobb sértés. Nem akartam megbántani Ergont, az egyetlen jó dolog, ami megmaradt a kapcsolatunkból a szakítás után, és az egyetlen élőlény, aki ugyanúgy kedvel. Thane apját leszámítva, jegyeztem meg magamban egy cinikus mosollyal. Nem sikerült büszkének lennem a teljesítményemre, hogy eladósorba kerülvén két barátot mondhatok csupán magaménak: az egyikük az apám lehetne, a másikuk meg, hát, ló.
- Lovagi becsület? - kérdeztem vissza kíváncsian, mielőtt bevittem volna a következő, kegyetlenre tervezett szúrásomat. - Ne aggódj, olyan csak a lovagoknak van.
Egy pillanatra megtorpantam, de kényszerítettem magam, hogy ne nézzek hátra. Megfordult a fejemben, hogy nem fog követni, és ez az aprócska bimbója a kétségnek minden szívdobbanással egyre inkább elterebélyesedett a mellkasomban. Amikor azonban meghallottam a lépteit és Ergon halk prüszkölését, megnyugodva tovább indultam. Persze, hogy bárki cipekedhetne helyette, mivel holnap akartam ezeket elintézni az egyik inas fiúval, de amint megláttam, az ösztönöm többé nem engedte, hogy magára hagyjam. Füllentésben úgyis mindegy már, épp elég rutint szereztem ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy inkább őszinteség terén szoruljak gyakorlásra.
- Úgy tudtam, egy kifinomult lovaghoz sem illik a vályúban fürdés. Mondhatjuk, hogy egálban vagyunk, kincsem - villantottam rá egy gúnyos mosolyt, mert úgy éreztem, a mamát viszonoznom kell valamivel.
Megdermedtem egy pillanatra a kérdését hallva. Olyan bátran vágták a fejemhez, hogy megszentségtelenítem a Llewellyn testvérek édesanyjának emlékét és el akarom foglalni a helyét, mintha nem az apjuk koslatott volna utánam. Sosem szándékoztam ezen az úton bekerülni a családba, de amikor a másik cserben hagyott, elfogadtam a lehetőséget; azóta szálka vagyok a köröm alatt. Mintha az én koromban másra sem vágynék öt mostohagyereknél! Ez a megjegyzés azonban még Thane-től is durva volt. Másfelől már a gondolattól is sokkot kaptam, hogy belemásszak Howe ágyába. Az émelygés erősödött, ha arra gondoltam, hogy márpedig hamarosan ebből fog állni a jövőm, és az egyetlen, akitől azt vártam, megment majd, részegen és vizesen gúnyolódik rajtam a lovát vezetve.
- Azután, hogy a lovagi becsületedre hiába vártam - feleltem szárazon, meggyorsítva a lépteimet, hogy néhány fejhosszal előtte maradjak. - Hamarosan itt a temetésed... mármint a lovagi torna, igaz? Hogy megy a felkészülés?
Nem igazán érdekelt, csak meg akartam sérteni.
- A temetésed után elviszem Drystant egy hétre - ezúttal meg sem próbáltam kijavítani magam. - Atyáddal már megbeszéltem, téged meg úgysem érdekel az öcséd, de azért szólok. Ha a palotában szeretnél randalírozni, azt a hetet válaszd. Utána én is ott leszek és nem biztos, hogy a látványunk jót tenne egymásnak.
Amint elég messze magunk mögött hagytuk a Daloló Szirént, a vállam felett hátrapillantva ellenőriztem, követ-e minket valaki. Szerencsére úgy láttam, a férfiak nem vártak Thane-re meg a lovagi becsületére, és inkább mentek a maguk dolgára.
- Mit gondoltál, mit csinálsz? - kérdeztem egy fokkal szelídebben, ezzel egyidőben a hangom erejéből is visszavettem. - Megint valami törvénybe ütközőbe akartál belevágni, igaz? Valakinek mindig rajtad kéne tartania a szemét. Már tudom, mit kapsz a születésnapodra.
Azzal célzó mozdulattal megcirógattam Ergon kantárszárát, majd ha már arra járt a kezem, megbabusgattam az egész fejét. Még egy puszit is kapott, amiért korábban olyan keményen bántam vele. |
Voltaképpen kellemes izgalommal töltött el, hogy nem éppen legális alakokkal készültem közös kalandra; Majdnem olyannal, mint amit még akkor éreztem, amikor még egyszerű kósza lovag voltam az országban. Érdekes, de egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akik hitetlenkedés nélkül hallgatták a történeteimet a viadalijaimról, és a bajbajutott hölgyekről, akiket megmentettem – pedig a legtöbbjük igaz volt. Szinte éreztem az ereimben vágtató energiákat, s bár lépteim imbolyogtak az elfogyasztott alkoholmennyiség után, szándékaim teljesen egyértelműek voltak. Megmenteni a lányt! Ezúttal nem magam, sokkal inkább a hegyomlás kedvéért, de a lényegen nem változtatott; Harc lesz, komám!
- Az apám az úr ezen a vidéken, csúf volna, ha holnap hajnalban azzal keltenék, hogy kardélre hánytam az egyik alattvalóját… - mondtam a sörtől enyhén botladozó nyelvvel. Szinte nevetségesnek tűnt, hogy még részegen is azon aggódom, hogy mit fog szólni az apám. Kezdtem úgy érezni magam, mint Drystan. Az öcsém egész egyszerűen csak rettegett az apánktól, még különösebb indok sem kellett.
Bármennyire is sértett, úgy festett, hogy a kalózok nem értékelték eléggé azt, hogy becsületszó. Kezdtem élni a gyanúperrel, hogy hosszabb éjszakám lesz, mint az elmúlt hetekben bármikor, pedig még a valódi meglepetés akkor még el sem ért hozzám. Nem, mert valahol félúton lehetett a ház, és a kerámiás között, voltaképp, valóban nem tudtam előre, hogy aznap este mi mindent kell még átvészelnem.
Néhány aranytallért dobtam az asztalra; Bármennyire volt az agyam ködös, még pontosan meg tudtam számolni, hogy mennyi pénz fedezi az eddigi fogyasztásomat, és mennyi lehet elegendő ahhoz, hogy holnap hajnalban, amikor a katonák rá törnek, a fogadót vezető asszonyság a lányai életére esküdözzön arról, hogy nem is jártunk erre. Ebben a világban igaz a mondás, hogy pénz beszél, a kutya pedig ugat. Talán még Weston nem túr úri gesztusát is hajlandóak voltak elfelejteni ezért.
A vályúban való megmártózásom nem kis döbbenetet okozott a nemesből vált akasztanivalóban. A küzdelemhez tiszta fejre volt szükségem, és ezt úgy érhettem el leghamarabb, hogy kótyagos fejemet hidegvízbe mártottam. Azt hiszem, ha tudtam volna, hogy mi vár rám a felszínre bukkanás után egy másodperccel, kétszer is meggondoltam volna magam, és bevállalom az önfullasztást.
Yserone Crudel villámló tekintettel állt felettem, magabiztosan a kezében tartva Ergon gyeplőjét. Zöld szemeim még kissé kótyagosan, de határozott pillantással állapodtak meg az ében hátason, egyértelmű üzenetként hirdetve felé azt az egyetlen szót, hogy áruló. A mén bűnbánóan hajtotta le üstökét.
- Nocsak, a kedves mama! – szakítottam el tekintetem a lovamtól, hogy arcomon széles, ámbár közel sem őszinte mosollyal a lány felé forduljak. A látványa, mint minden alkalommal, most is különös zsibbadást idézett a mellkasomban. – Mit keres ilyen későn idekint? – kérdeztem szenvtelenül könnyed hangon, miközben kiléptem az itató mögül. A szemem sarkából láttam, hogy a férfiak egy pillanatra megtorpannak, majd kérdőn rám tekintve várják, hogy csatlakozzam. Egyelőre nem jeleztem.
- Sajnálom, mama, de dolgom van – mondtam akaratosan, összefűzve a két karomat a mellkasom előtt. – Azt hiszem atyám éppen elég sittnyiket fizet ahhoz, hogy ne nekem kelljen cipekednem – emeltem meg az államat magabiztosan, de amikor makacsul felém nyújtotta Ergon kantárszárát, és úgy tűnt, hogy nem fog tágítani addig, míg el nem veszem tőle, kénytelen-kelletlen megfogtam a lovat.
Dagda kacskaringós szakállára, káromkodtam gondolatban, amikor a csupa csipke Yserone elsétált mellettem, olyan magabiztossággal, mintha meg sem fordulna a fejemben, hogy ne kövessem. Abban a pillanatban jó lett volna kettészakadni, hiszen az egyik felem kötötte már a lovagi becsület, amire szavamat adtam, a másik felem, a lelkem mélyén lapuló sok évvel fiatalabb Thane azonban, örömmel szegődött volna a leendő mostohaanyja nyomába. Elsősorban azért, hogy bosszanthassa. Természetesen.
- Remélem büszke vagy magadra, Yserone! Éppen most szegtem a lovagi eskümet! – mondtam néhány házzal arrébb, miután lemondó fejrázással útjukra engedtem újdonsült cimboráimat. Gyűlöltem a gondolatot, hogy hamarosan gyáva alakként fognak emlegetni az övéik között, de meg kellett érteniük; A leendő mostohaanyám nagy tiszteletben álló kisasszony, így könnyen megakadályozhatta volna tervünket, ha kényes úri kedve éppen úgy tartja. Jobbnak láttam vele tartani.
- Egyébként, kitől hallottad azt a szót, hogy kurva? – léptem mellé, még mindig víztől gyöngyödzőn, Ergon szárát szorosan tartva. – Nem illik a nyelvedre. Túl érdes. Hamarosan Aerten legelőkelőbb hölgye leszel, le kellene szoknod a káromkodásról – szónokoltam tudálékosan. – Igaz is! Az előtt, vagy az után másztál be apám ágyába, hogy az anyám teste kihűlt? |
- Biztos vagyok benne – húztam a számat egy aljas kis mosolyra, amikor Thane azt kezdte fejtegetni, hogy Isanda nem átlagos teremtés. Ha valaki, hát én pontosan tudtam, mennyire nem volt az, de ezt jobbnak láttam nem a lovag orrára kötni; a szolgálólány ideje fogytán volt, nem értünk rá előtte még egymással is párbajozni. Egy segítő kard mindig jól jött ilyen helyzetben, nem vettem volna a szívemre, ha megfosztom a lovagot ettől a lehetőségtől.
Az akasztással való elrettentés hallatán rövid, ugatásszerű nevetés tört fel a torkomból; még egy Llewellyn sem gondolhatta komolyan, hogy ilyesmivel jobb belátásra téríthet egy kalózt. A legtöbbünknek annyi volt a rovásán, amiért minimum tízszer egymás után kellene felakasztani még a hullánkat is; mit számított egy magunk fajtának eggyel több vagy kevesebb.
Westonnal ellentétben én nem tettem ígéretet semmire, de a szavai hallatán az én szám sarka is megrándult. Reméltem, hogy a lovag gyomra jobb annál, mintsem egy gyilkosság láttán kiterítse a vacsorájául szolgáló sört, de persze a páncélban páváskodó alakoknál ezt soha nem lehetett tudni.
Látszólag sikerült Thane gyengéd érzelmeibe tipornom a kérdésemmel, bár ez engem a legkevésbé sem hatott meg – főleg, miután a becsületszavával kérkedett. Széles, sötét vigyorra húztam a számat, a tekintetemben pedig enyhe megvetés csillant, de megvártam, míg Weston is hangot ad hasonló érzéseinek.
- Az egyetlen becsület, amit ismerek, a kalózbecsület, Sir – ejtettem ki hasonló hangsúllyal a rangját, mint ahogyan ő tette az enyémmel. Nem vártam tőle, hogy megértse, mit jelent egy hajó és tetemes méretű, törvényen kívüliekből álló csürhe kapitánynak lenni, ugyanennyire nem hatott viszont meg engem az, hogy őt egyszer valaki vállon érintette egy karddal, mert állítólag kiérdemelt valamit. Ők a kardpárbajhoz és az egymást botokkal való böködéséhez is páncélt húztak, míg én egy-egy portyát követően akár több emberemet is kénytelen voltam a hullámok örök sírjába engedni; a világunk nem is különbözhetett volna jobban egymástól.
Csak a szemöldökömet vontam fel, amikor Llewellyn érzékeny búcsút vett a lovától, aztán még megmártózni is maradt ideje. Mintha a világ összes ideje a miénk lenne; de persze mit is vártam egy részeg lovagtól.
- Két őr van a főbejáratnál, de csak kard van náluk – kezdtem felsorolni a válaszokat Decker kérdéseire, miközben intettem Jacknek, akinél a fegyverek voltak, hogy lépjen ki a sikátorból. Visszacsatoltam az oldalamra a kardomat, miközben ő Weston felé nyújtotta a másik kettőt; elvehette mindkettőt, csak egyet, vagy egyiket sem, ő tudta. – Van egy hátsó bejárat, valószínűleg az alagsorba vezet, és csak egy ember őrzi, ott kell bemennünk – folytattam, miközben csatlakozott hozzánk Jack is, a többieknek a háznál kellett felzárkózniuk. – A folyosón legfeljebb egy-két emberre kell számítanunk; ha nem keltünk nagy feltűnést, akkor nem csődítjük a nyakunkra az őrség maradékát sem. A hozzájuk hasonlókból kiindulva a lány is odalent lehet, ha elég gyorsak vagyunk, percek alatt is ki... – Összevontam a szemöldököm és elhallgattam, amikor egy női hang szakított félbe, hallhatóan egyértelműen az irányunkba szólva.
A hang irányába fordulva az arckifejezésem mindössze annyiban változott, hogy a szemöldökömet már felvontam; nem tudtam, akarom-e tudni, hogy mit keres itt és ilyenkor Howe Llewellyn finom és ártatlan menyasszonya, aki éppen akkoriban volt a fia szeretője, amikor Isanda és én megismertük egymást. A kisasszony eleinte még csak észre sem vett minket, csak úgy osztogatta a parancsokat a lovagnak, hogy azt még Dolmar is megirigyelte volna.
Türelmetlenül felsóhajtottam, Liyr nem könnyítette meg annak a szerencsétlen szolgálólánynak a dolgát.
Engem a legkevésbé sem hatott meg a nő jelenléte, jelentőségteljesen feljebb vontam a szemöldökömet és Thane-re meredtem, némán üzenve a tekintetemmel, hogy jó lenne, ha a lehető leghamarabb eldöntené, mit akar. Mondjuk pont most. Pár percnél tovább nem is voltam hajlandó várni; akárhogy is döntött, én intettem a fejemmel az utca irányába, hogy akit még érdekel Weston nőjének a sorsa, az jöjjön, amíg még van időnk. Ha Thane jött, akkor jött, ha inkább az asszonyokkal időzött, akkor nem – ez már a legkevésbé sem az én problémám volt.
Akárki is maradt mellettem, a kardom markolatára csúsztattam az ujjaimat és Jack útmutatásának megfelelően elindultam a Gauwalt-ház irányába, hogy még egy rabszolgatartó semmirekellőnek mutassam meg, mennyire tévúton jár. |
Büszke vonásaimat széles, elégedett mosoly törte meg, amint behúztam magam mögött a nehéz tölgyfaajtót és megtámasztottam a hátammal. A fűzőm alá rejtettem a gondosan összehajtogatott levelet, gondosan takarva a szolgálók kíváncsi szeme elől a pecsétet, aztán sietős léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Magamra kaptam egy kendőt és engedélyeztem magamnak néhány óra szabad kimenőt Aertenben. Howe pontosan úgy reagált, ahogyan vártam: elég volt néhány átlátszó érv, amellyel könnyedén meggyőztem: Drystan és én jövő hónapban, a lovagi torna után egy teljes hétre dél-nyugatra utazunk; igaz, ő erről még nem tud. Szinte azonnal igent mondtam Millson Rike meghívására, hiszen hosszú évek teltek el a legutóbbi találkozásunk óta. Mindkettőnkkel olyan dolgok történtek, amiket nem lehet néhány levélváltásban letudni. Az, hogy a mostohafiamat is magammal viszem, teljesen vad és hirtelen ötlet volt. Millson szenvedélyesen imádja a könyveket, a kifinomultságot és mindenféle művészetet, a harcot pedig megveti. Amennyire Drystant ismertem, úgy véltem, jól meglennének, a fiú végre elszakadhatna kicsit a karddal hadonászástól és a nyomás alól, olvashatna. Még mindig élénken él bennem a kép, amikor Thane udvarlása alatt - még a kőkorszakban - felfigyeltem a karosszékben kuporgó árnyékra a könyvtár résnyire nyitva felejtett ajtaján át. Thane persze letudta valami vicces megjegyzéssel arról, hogy csak az öccse, de azóta Drystant és a könyveket mindig egy kacskaringós vonal köti össze a képzeletemben - szóval biztosan jól ellesz Millson könyvtárában, míg mi borozgatunk. Már csak abban bízhattam, hogy nem utasítja vissza jószándékú meghívásomat azért, mert utál. Nem mintha változtatna bármin is: már eldöntöttem és az apja engedélyét is megszereztem. Ha nem óhajtja elfogadni az ajándékomat, hát kedvesen lenyomom a torkán. Mostohaanyai szeretetből.
- Ergon?
Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban: a ló vagy én, de mindketten megtorpantunk a sétánk közben és értetlenül, meglepetten bámultunk egymásra, én elnyíló zafírkék szemmel, ő meg, hát, ahogy a lovak szoktak. Prüszkölve lehorgasztotta a fejét és tovább indult volna, tettetve, mi sem történt, mire villanó tekintettel, a szoknyámat felmarkolva megindultam felé. Elég volt parancsolón csettintenem a nyelvemmel és a lábam elé bökni, hogy odakullogjon hozzám, nedves orrát bűnbánóan a szoknyámat fogó kezemhez tolva. Szigorú tartásom megenyhült, szeretetteljesen megcirógattam az állat fejét, nyakát.
- Hol van?
A hátas elhúzta volna a fejét, de a száraiba kapaszkodva makacsul tartottam. Égszínkék szemem a hátas tekintetébe akasztottam.
- A-a! A lotyókat, akiket részegen megdönt, talán igen, de engem nem, Ergon. Hol van?
Percekkel később úgy álltam Thane-től tíz megtermett lépésre, kantárszáron vezetve a lovát, mintha meséből léptem volna ki. Valami elborult, eszement történetből, csipkés, fehér abroncsos szoknyában, fűzővel, sötétlila kendőm lecsúszott a karomról és a könyökömnél lógott. Kibontott hajam puhán omlott meztelen vállamra. Velem szemben pedig egy részeg és vizes Thane állt. Vizes. A gúnyos mosoly olyan könnyedén olvadt szét az arcomon, mintha mindig is ott lett volna a helye.
- Hová fajul a világ, ha a daliás és vagyonos Thane Llewellyn már vályúban fürdik? A kurvák manapság a sör és az istálló szagára indulnak be? Hupsz - csaptam megjátszott ártatlansággal a számra a csúnya szó miatt. - Biztosan elolvadnának a gyönyörtől, ha látnának.
Tekintetem a kelleténél egy szívdobbanással tovább időzött az orrán kopogó vízcseppeken, melyeket sötét haja könnyezett, majd követtem az arcán legördülő cseppeket, melyek aláhullva beivódtak a nyakánál a felsője anyagába.
- Jó, hogy itt vagy. Új étkészletet rendeltem és kell valaki, aki hazacipeli nekem a műhelyből - közelebb léptem hozzá, ügyelve, nehogy összekoszolja vagy vizezze a ruhámat. Ellentmondást nem tűrően nyújtottam át neki a lova szárait, legalább olyan undorral, mintha leprás lenne. - Víz ment a füledbe? Nemsokára bezár a kerámiás. Csipkedd magad és segíts!
Meg sem fordult a fejemben, hogy ne követne, amikor hátat fordítottam neki. Ezerszer begyakorolt Yserone-trükköt alkalmaztam, avagy igyekeztem minél parancsolóbb és utálatosabb lenni, esélyt sem hagyva rá, hogy megszólaljon, már-már annyira provokálva, hogy elfogadja a kihívásom. Sokat kísérleteztem a múltban, a szenvedő alanyom pedig mindig is Thane volt.
- Utána pedig veszünk pár selymet, ha még nyitva vannak. És akarok pár könyvet Drystannak. Tedd magad hasznossá, Thane! Mi fontosabb dolgod lehetne? Vagy talán én cipekedjek? Majd kérünk egy zacskót a fejedre, nehogy összevizezd a Kalandorok Aglanir földjén harmadik részét. Az öcséd utálná.
Ekkor vettem csak észre, hogy némileg távolabb férfiak álldogálnak, mintha rá várnának. Egészen biztos voltam benne, mire készülhet egy csapat kétes külsejű férfi éjszaka a Daloló Szirén mellett: valami törvénybe ütközőbe. Kihúztam magam, felszegtem az állam és összeszűkült szemmel szúrós pillantást küldtem feléjük, zafírkék tekintetem szinte kettévágta a levegőt. Egész testtartásom azt üzente: "Valami nem tetszik? Menjetek szépen tovább, ez a fickó ma éjjel velem marad." |
Bowen szavai olyan érzéseket váltottak ki belőlem, amiknek a létezését a legnagyobb erőmmel próbáltam tagadni. A tehetetlen dühömön kívül a saját hülyeségem is emésztett, utólag belegondolván nem is értettem hogy hihettem azt, hogy Delilah képes lenne így magamra hagyni. Túlságosan sok időt töltöttem el a fajtám között és egyből abból indultam ki én mit tettem volna... De Delilah nem volt kalóz, köze sem volt a törvény kívüli bandához és köze sem lett volna ha az én önző érdekeim miatt nem folyok bele az életébe.
Nem volt jó megoldás, ezt már a kezdetektől fogva tudtam, bármit is tettem volna azt csak hibának tudtam volna felszámolni... Nem szabadott volna kiszakítanom a világából, de ha nem tettem volna meg akkor csak haragudtam volna magamra. Haragudnék, mert néhány nemesi ficsúr kezében hagytam volna akik még emberszámba sem vették, de az erre született megoldásom sem a legjobbak közé tartozott: néhány kiéhezett barom elől még több elé vetettem, akiktől csak én és az ő adott szavuk védhette meg - mit ne mondjak egyik sem ért sokat ha az ember húsz akasztófáravalóról beszélt. De mégis, már nyakig ültem a szarban és csak egy út vezetett ki onnan.
- Felsorolni nem tudnám mi mindent büntetnek még akasztással és abból mit nem követtem még el. - tekintettem ivótársamra, aki valószínűleg ha nem is tudta, de sejthette, hogy nem sokat számítana számomra egy rabszolgatartó féreg élete. Ha olyan jó lett volna a végrehajtói hatalmuk és nem lehetett volna kijátszani, se kezem, se lábam nem lenne és fejemet is már újat kellett volna növesztenem nem egyszer, hogy utána levághassák. - De ha nem muszáj nem ontok vért. Vagy ha mégis majd fordulj el, nem akarom, hogy összehányj mindent. - mondtam próbálva komolyságom tartani, de hiába járt minden gondolatom Delilah körül, ahhoz még mindig túl sokat ittam, hogy egy halvány vigyor ne jelenjen meg arcomon arra gondolván, hogy az előttem ülő nemes lovag, a hős még nem látott az életéért könyörgő embert.
A kapitány kérdését hallva súlyom nagy részét kezeimre és azok támasztására bíztam és úgy fordultam a főnemesi sarj felé. A becsületszavát adta... Nevetni támadt kedvem szavait hallván, de nem tört ki belőlem egy árva hang sem. - Barátom, a becsületszóval kitörölheti az ember a seggét. - mondtam kiköpve a padlóra - mintha a pult felől egy szitokszót is hallottam volna tettem követően - majd az asztaltól ellépve Bowen felé fordultam és biccentettem, belegyezve tervébe. Jól jött egy-két ember segítség gyanánt, bár azt nem tudhattam mennyire bízhattam meg az Ő embereiben. Elvégre az ember lassacskán saját magában sem bízhatott, nem hogy egy rókaképű és rossz hírű kalózban, aki ráadásul nem épp baráti viszonyt ember a másik érintett kalóz kapitányával.
Magabiztosnak csöppet sem mondható, de a rendezettség látszatát keltő lépésekkel követtem a kapitányt, érezve a kis csapatunkra irányuló tekinteteket. Fejemet lehajtva léptem ki az ajtón és tekintettem vissza a Llewellynre, nem gondolta e meg magát... de nem; Jött mögöttünk, alkoholtól mámoros állapotban, jókedvvel, mintha csak egy új, békés kalandra indulna.
Megálltam, mikor ő is megállt.
- Argona verjen agyon, mit csinálsz?! - kiáltottam oda neki, mikor fejét az itatóba mártotta. Épp elég vér tapadt már a kezemhez, nem hiányzott, hogy a közvetlen közelemben még egy főnemes, lova itatójába fulladjon. Nevetséges lett volna természetesen a történet a tengeren úgy, hogy valaki meséli.
Miután - szerencsére - kiemelkedett a vízből fejemet csóválva vártam meg míg utolér és zárkóztam fel vele Bowenhez. - Ha megöleted magad, messze tőlem. - figyelmeztettem Thanet, oldalra pillantva rá, majd a tekintetem a házakra vezetve. Még talán emlékeztem volna arra, hogy hol is élt az arám, hogy honnan kellett volna megmentenem; Sir Weston Decker a szüzek és asszonyok védelmezője bármennyire is vicc volt, úgy látszott egy része mégis fel tudott bennem ébredni, ha róla, Delilahról volt szó, akiért úgy látszott bármilyen kockázatot vállalnék. Megőröltem. Elment az eszem, ezek után ennyi biztos.
- Mire kell számítanom, Bowen? Hány őrt számoltak az embereid? Fegyveresek? - szegeztem a kalózkapitányhoz kérdéseim sorát, természetesnek véve, hogy tudja a válaszokat rá. - Hol lenne a legkönnyebb bejutni? |
Kacagnom kellett, amikor Bowen megjegyezte, hogy miféle érdekes elfoglaltságot eszelt ki magának a kishúgom. Ha egy kicsit is ismerte volna Isandát, nem csodálkozott volna ezen; A királyné gyakorta váltogatta a hobbijait, egy ízben festegetett, más ízben árva gyermekeknek járt felolvasni, most pedig kalózhajók neveit gyűjtötte lajstromba. Bárhogyan is, de úgy hittem, előbb-utóbb erről is megfeledkezik.
- Ha lehetek őszinte Önhöz, kapitány… - az utolsó szót valamiért sikerült olyan hangsúllyal megnyomnom, hogy akaratlanul is érezhetővé vált, hogy számomra az Ő kapitányi rangja nem igen jelent sokat, de hamar folytattam. - … a testvérem sem átlagos teremtés, mindig is tele volt bolondos hóborttal.
Ma reggel, amikor apám kíméletlenül kiadta az ukázt, miszerint kísérjem el Rivalent arra az unalmas gyűlésre, még nem gondoltam, hogy ez a nap ilyen fordulatokat hoz magával. Először ihattam néhány kupa jó minőségű bort – ami kicsit sem hasonlított ahhoz a löttyhöz, amivel a sógorom mérgezi a vendégeit! – és némi söröcskét, most pedig itt volt az alkalom arra, hogy kifényesítsem a kardomat néhány, magáról túl sokat gondoló úri ficsúrról. Te, Thane, ezek biztosan nem Riv barátai? Nagyon hasonlítanak!
Megértettem Weston arcán egyre uralkodni látszó sötét felhők mibenlétét; Jómagam sem reagáltam volna másképpen, ha bármelyik hölgy, aki fontos nekem, efféle kalamajkába keveredne miattam. Ugyan a tekintetem elhomályosította, és a lépteimet kissé imbolygóvá tette az este folyamán elfogyasztott alkohol, mégis készen álltam felajánlani a kardomat ezen ügy érdekében; Igaz, hogy Llewellyn voltam, de elsősorban lovag, és a lovagok megvédik azokat, akik erre rászorulnak. Delilah rászorult.
- Hidegvér, Weston! – mondtam megtörölve a számat a böffentés után, és zöld szemeim jelentőségteljesen megállapodtak a coloson. – A gyilkosságot még mindig akasztással büntetik – emlékeztettem, bár úgy hiszem, hogy kalózként éppen elég vaj volt a füle mögött ahhoz, hogy a lány gazdájának megölése túl sokat nyomjon a latban. Készen álltam arra, hogy megcselekedjem, amit meg kell cselekedni, de jobb lett volna mindezt úgy, hogy az a szép fejem ott marad, ahol szeretem. A nyakamon.
Magam is követtem a férfiak példáját, bár közel sem volt olyan elegáns, ahogy kirúgtam magam alól a székemet. Tekintetem kihívóan villant meg a rókaképű irányába, amikor az újfent arról érdeklődött, hogy valóban szándékozom-e velük tartani. Még a feltételezés is sértett. Sosem szoktam megfutamodni… Na jó, de a nők elől! De a harc elől sohasem, gondoltam magabiztosan kihúzva magam.
- A becsületszavamat adtam, kapitány… - mondtam villanó tekintettel, és amennyiben hajlandó volt mutatni az utat követtem; Egészen a hodály elé, ahol aztán egy kicsit leváltam a férfiaktól, hogy megkeressem Ergont. Eszemben sem volt lóháton megközelíteni a Gauwalt-házat, hiszen túl nagy feltűnést keltett volna a hátas, pusztán eloldoztam, és a farára csaptam, hogy békében hazamehessen.
- A mai harcot nélküled kell megvívnom barátom, de hamarost bizonyíthatsz az arénában – mondtam az állatnak, aki mintha megértette volna szavaimat, azon nyomban el is tűnt a jótékony sötétségben.
Hírtelen ötlettől vezérelve mártottam fejem a vízzel telt vályúban, amelyből a lovakat itatták. A hideg víz józanítóan hatott rám, amire szükségem is volt, tekintve, hogy törvényen kívüliekkel készültem szövetkezni.
A férfiak vagy bevártak, vagy sem, de hamarosan már újfent csatlakoztam hozzájuk. Szinte már vidáman pihentettem a kezem a kardom markolatán, de éles tekintettel figyelve minden kalózt, akik menetközben csatlakoztak hozzánk. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy így akarnak csapdába csalni. Talán éppen Rivalen kedvéért. Az kellemetlen lett volna. Nagyon. |
Szentül hittem, hogy nem lesz semmi, ami képes lenne kirángatni az elhatározásomból; főleg nem Ő. Nem szabadott volna hatással lennie rám, már régen nem, elégnek kellett volna lennie annak a végtelennek tűnően sok hosszú évnek... mégis képes volt elterelni a figyelmemet. Még akkor is, ha csak néhány pillanatra tette, és még akkor is, amikor személyes küldetésen voltam. Nem a neve volt az, ami megrázott – hosszú ideje nem rezzentem már össze az említésére, egyedül a mellkasomba szúró tompa fájdalom volt árulkodó, és persze az azt követő álmatlan éjszaka, amikor nem jutott más eszembe, mint a gesztenyebarna hajzuhatagon megcsillanó nap fénye, és egy nevető, zöld szempár.
A saját, szánalmas kis küzdelmem volt ez önmagammal és a gyarló emberi tulajdonságaimmal, Isanda bátyja most mégis kíváncsivá tett. Szemeim élesen villantak a lovagra, miközben ő könnyedén kifecsegte a húga kis titkát, ami számára ostobaságnak, egyszerű asszonyi rigolyának tűnt, nekem azonban sok mindent elárult. Abban legalábbis már biztos lehettem, hogy Sir Thane Llewellynnek fogalma sincs arról, mit jelentettünk egymásnak egykoron a húga és én. Máskülönben persze valószínűleg nem ült volna mellettem ilyen nyugodtan és jókedélyűen...
- Valóban? – kérdeztem vissza, elnyújtva a szót, miközben az érme ismét elindult a maga szédítő útján az ujjaim között. – A királyné érdekes hobbinak hódol a szabadidejében, ezt meg kell hagyni.
A szolgálólánnyal kapcsolatos információim gyorsan megfosztották az asztaltársaságot a kezdeti jókedvtől, de Decker reakciója talán még sokkal árulkodóbb volt, mint amilyenre számítottam. A dühe első hulláma mintha egyenesen felém irányult volna, amin csak enyhén felvontam a szemöldököm; az esetleges feltételezései persze nem voltak alaptalanok, elvégre Dolmar és én köztudottan nem kedveltük egymást... Jobbnak láttam viszont nem tájékoztatni arról, hogy ha ártani akartam volna neki, nem jöttem volna el idáig, hogy ezt közöljem is vele, mert anélkül is észrevette volna.
Mindkettőnk, de főleg a lány szerencséjére nem rendezett viszont azonnal jelenetet, hanem türelmesen végighallgatta a mondandómat, és láthatóan önmagát térítette jobb belátásra – a düh azonban továbbra is meglepő vehemenciával sugárzott a szemeiből. Nem kellett neki elmagyaráznom semmit, láthatóan már össze is rakta a képet a fejében a történtekkel kapcsolatosan, aztán egyszerűen csak magába zárkózott és maga elé meredt. Nem tudtam, hogy éppen azt tervezgeti-e, milyen módszerrel fogja visszaadni a lány gazdáinak azt, amit vele tettek, vagy esetleg valami komolyabb nyomja a lelkét, de már csak azért sem kérdeztem semmit, mert lekötött Thane kellemes meglepetésként szolgáló reakciója.
Reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de komolyan számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az utunkba áll majd, lévén mégiscsak egy Llewellyn, de ő minden várakozásom ellenére azt mutatta, hogy számára nem csak a neve előtti díszítésként szolgál a Sir. Ünnepélyes ígéretére és magasztos monológjára csak hosszabban biccentettem egyet, mosollyal a szám sarkában véve tudomásul és köszönve meg a támogatását. Ez a mosoly egy pillanat erejéig vigyorrá szélesedett, amikor a sör utóhatása szó szerint hangot adott magának, de aztán ismét Weston felé fordultam, hogy feltegyem neki a kérdést, amire már egyébként is tudtam a választ.
Azt én sem tudhattam, mit tettek a lánnyal, de abban egészen biztos voltam, hogy nincs vesztegetni való időnk. Decker frusztráltnak tűnt, ahogy lehunyt szemekkel bólintott egyet, majd a szemeit kinyitva először Thane-re, aztán rám nézett. Éppen azt láttam a tekintetében, amit vártam, és amire szükségünk volt: szilárd elhatározást. Egyetlen szó nélkül tápászkodott fel a székéből, bár a bevitt alkohol mennyisége így is jócskán meglátszott a mozdulaton; kissé kétkedve mértem végig a magas alakot, de végül nem szóltam semmit. Kijelentését hallva a szemeim ördögien villantak meg, éppen egyidőben azzal, ahogy a szám egyik sarkát hasonló mosolyra húztam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, amikor az asztalra támaszkodva hozzám fordult, közben gondosan az ujjaim közé zárva az érmét. A mondat első felét hallva csak megrándult a szám sarka, de visszafogtam magam és nem mondtam ki az első gondolatomat, miszerint én mindenről tudok, ami itt történik. Még a végén megsértettem volna a Llewewllyn családot.
- A Gauwalt-házban van – bólintottam a kérdésére, miközben én magam is felegyenesedtem a székemből, az érmét egy gyors mozdulattal visszaejtve a zsebembe –, de alaposan őrzik az épületet. Három emberem figyeli a környéket és áll készenlétben, le tudjuk... foglalni az őrséget és a bent lévőket, amíg te megtalálod a lányt. – Kérés nélkül ajánlottam fel a segítségemet, de a szemöldököm felvonásával jeleztem, hogy ha meg akarja vétózni a felállást, akkor most tegye. Reméltem, hogy azzal is számol, hogy a saját emberei összegyűjtésével értékes perceket veszíthetünk mi is, de főleg a szolgálólány.
Akármit felelt is Weston, miután valószínűleg egy beleegyező biccentéssel elfogadtam az álláspontját, az asztaltársaság harmadik tagjához fordultam.
- Akkor velünk tartasz? – kérdeztem, csak a biztonság kedvéért. Nem tudtam, mennyire gondolhatta komolyan, hogy kész megvédeni az ártatlanokat, és megmenteni azt a lányt; mégiscsak törvényen kívüliekkel, kalózokkal kellett volna mindehhez rövid szövetségre lépnie.
Akárhogyan volt is, ha ketten, ha hárman indultunk útnak, a lépéseink egyértelműen kifelé vezettek a Daloló Szirénből. Hacsak nem kellett még Decker emberei közül is előkeríteni néhányat, tudtam, hogy egy negyedik emberem már odakint fog várni ránk, készen arra, hogy elvezessen minket az ominózus házhoz... A magával hozott fegyverekről nem is beszélve.
Mindig a lehető legnagyobb ellenállásra kellett számítanunk, és én mindig felkészültem a legrosszabbra. |
Bowen egyetlen egy szava, arcának egy aprócska rándulása elég volt ahhoz, hogy felhőtlen jókedvem tovaszálljon. Pár másodperc alatt arcomra fagyott a mosoly; szám sarkai legörbültek és húzták magukkal szemöldökeim is, amik eddig vidámságomról tanuskodva homlokom közepén ültek. Nem tudhattam mégis mit tartogat számomra a kapitány, de elég sok mindent láttam és tapasztaltam már a tengeren, hogy abból az egy mondatba a lehető legrosszabbat lássam bele. Valakinek még számított a kalózok közti becsület és őszinteség, de voltak akiknek már az sem számított... Reméltem, hogy a rókaképű nem egy azok közül.
Szemeim összehúzva, eddig laza tartásom megfeszítve húzódtam közelebb az asztalhoz és ezzel együtt közelebb újdonsült asztaltársunkhoz is, készen arra, hogy ha kell nyakánál fogva megragadjam és addig szorongassam míg elmondja mit tett Delilahval... Mert abban a szent pillanatban az életemet mertem volna rakni arra, hogy Bowen velem akar kibaszni azzal, hogy a lánnyal tesz valamit. Az alkohol addigra már elhomályosította elmém annyira, hogy a felületi tényeknél ne lássak tovább. Egyetlen dolog járt fejemben és az a maradék józanságom is kiölte: Delilah bajban van.
Néma csöndben, Bowen minden szavára olyan figyelmet fordítva mint még soha semmi másra hallgattam végig mondandóját, egyre inkább csak növelve vele a bennem lévő feszültséget. Nem is olyan mélyen belül tudtam, hogy nem lesz jó vége annak ha engedem egyedül megkeresni az anyját... Nem is értettem miért tettem és miért nem mentem utána. Bolond voltam és a baklövésem miatt baja esett, hisz nincs akkora szerencséje se nekem, se neki, hogy ezt ép bőrrel megússza abból ítélve, amit jómagam is láttam... És ez mind miattam, az én hülyeségem miatt történt így.
Nem szóltam bele a két férfi beszélgetésébe, lefoglaltak saját gondolataim, míg ők valami Rivalenről társalogtak. És még azt mertem feltételezni róla, hogy önszántából hagyott faképnél...? Hosszabban lehunytam a szemeimet és bólintottam egy aprót, mikor a kapitány megkérdezte akarok e tenni valamit az ügy érdekében. Szemhéjam felnyitva először a felkaromba bokszoló Thanere, majd Bowenre pillantottam. Kérdésük jogos volt, Delilah valóban arra várt, hogy valaki segítsen rajta... És ezesetben az a valaki az a marha volt, aki keresztülhúzta minden számítását. Bárminemű megjegyzés nélkül toltam ki a székem és álltam lábaimra, azzal a céllal, hogy azon nyomban elindulok és meg sem állok, míg a lány nincs mellettem, biztonságban.
- Kibelezem a rohadékot, amelyik ártani mert neki. - jelentettem ki, mikor már stabilan álltam a földön. A bennem növő haragnak ugyan sikerült tompítania az alkohol hatását, de ez sem változtatott semmit azon a tényen, hogy seggrészeg voltam, aki már semmit nem látott józanul. - Bowen... - fordultam kalóztársamhoz, lapáttenyereimmel az asztal lapjára támaszkodva. Szemöldökeim még mindig barázdákat szántottak homlokomon, ahogy a rókaképű kapitányra pillantottam. - ...később feltétlenül el kell mondanod honnan hallottad mindezt,de az fontosabb, hogy hova vitték? Vissza a házukhoz? - kérdeztem, biztosra véve, hogy tudta kérdésemre a választ. Hisz úgy látszott Bowen mindent tudott. |
Hevesen bólogatni kezdtem, amikor Decker kifejtette véleményét arról, hogy a nők nélküli élet, nem is élet. Ha valaki, hát én igazán kedveltem a finom asszonyi társaságot; Különösképp akkor, ha nem is olyan finom. Pőrén, megfeledkezve a modoros szavakról minden nő egyforma, legyen nemes, vagy szegény.
- A világ tele van csodálatos asszonyokkal, éppen ezért vagyok képtelen lemondani egyetlen egy kedvéért, az összes többiről – fűztem tovább a gondolatsort, rövid magyarázatot adván arra, miért nem hajtottam még szent igába tulajdon fejemet. Azonban az ember esendő, ha az elhatározásairól van szó, így biztosra vettem, hogy a földkerekén létezhet olyan nő, aki képes lenne gúzsba kötni, ha akarna, de magamat ismerve, nem telne bele egy egész esztendő, és nem bírnék a forrongó véremmel.
A két férfi beszélgetését halván úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki bekeveredett a felnőttek közé. A név, amelyet említettek, számomra ismerős ismeretlenséggel csengett, pedig, ha a délelőtt nem azon szorgoskodom, hogyan hozzam kellemetlen helyzetbe a fivéremet, és jobban odafigyelek a tanácskozás zöngéire, biztosan hamarabb rádöbbenek arra, hogy miféle társaságba sikerült keverednem. Amikor rádöbbentem arra, hogy miféle ez a kettő, már késő volt a káromkodásra. Egy pillanatra valóban kétségbeestem, de aztán arcomon széles vigyor lett úrrá. Ezt a mázlit!
Nevettem. Nagyon. Két hang között bólintottam Decker szavaira, ennél többre akkor, és ott nem voltam képes. Talán hangosabban sikerült hangot adnom felfedezésemnek, mint szerettem volna, de alkoholtól bódult agyamban sem fordult meg az a gondolat, hogy leleplezzem Őket mások előtt.
A rókaképűnek nagyon tenyérbe kívánkozó képe volt, de valamilyen oknál fogva elhessegettem a gondolatot.
- Ha ezt elmesélem Isának… - gurguláztam nevetve, ügyetlen mozdulatokkal nyúlva a kancsó után, hogy töltsek magamnak még egy pohárkával. – Valamilyen oknál fogva nagyon oda van a magatok fajtáért. Az elmúlt két évben leltárba vetette az összes ismert kalózhajót, kapitányostul… Nők! – fecsegtem egészen fellelkesedvén, mint egy kisgyermek, de aztán nagyobb figyelmet szenteltem az italnak.
Csak aztán fordultam vissza a két tengeri medve felé, hogy sikerült borba fojtanom a nevetésem. Erik szavaira jókedvem hamar elszállt, szemöldököm pedig egyre rosszallóbban kúszott felfelé a homlokomon. Ha volt valami, amit szívből elítéltem az, ha valaki verést alkalmaz a szolgáin; különösképpen, ha az említett szolga, egy nő. Apám sok mindenre képes, én már csak tudom, de nem emlékeztem olyan alkalomra, amikor kegyetlenül bánt volna a szolgáival, vagy ha mégis, nem mások szeme láttára tette. Erik felém címzett szavaira leengedtem a poharam, és egyetértőn bólintottam.
- Rivalen miatt ne aggódj, Őt majd én elintézem – mondtam egyszerűen, mintha hatalmamban állna, hogy megparancsoljam a bátyámnak, hogy tekintsen el két bűnöző üldöztetésétől csak azért, mert azok ez egyszer éppen jót cselekedtek. – Lovagi kötelességem, hogy védelmezzem az ártatlanokat. Ha az a lány valóban bajban van, akkor veletek tartok, és az összes létező istenre esküszöm, hogy a gazdája meglakol a bűneiért – zsolozsmáztam magasztosan, de mintha az alkohol el akarta volna rontani a pillanatot, egyszerűen kirobbant belőlem egy hatalmas böffenés. – Ez jól esett! – jelentettem ki, miközben a kupám koppanva érte az asztal lapját. Kérdő tekintetem megállapodott Deckeren.
- Mire vársz? Az arád már vár! – bokszoltam vállba, hogy mozgásra ösztönözzem. – Meg kell mentenünk! |
Decker cinikus kérdését hallva szélesen elvigyorodtam. Az arról szóló pletykák, miszerint a hajón inkább őt tiszteli a legénység, mintsem a kapitányt, egyáltalán nem lehettek tévesek. Talán nem is lenne olyan nehéz feladat meggyőzni arról, hogy jövedelmezőbb környezetbe fektesse be a tehetségét. Engem még az sem zavart volna, ha a legénység néhány hű tagja vele együtt pártol át – a több ember mindig több szerencsét, nagyobb sikert és értékesebb zsákmányt hozott, amíg kordában lehetett őket tartani.
Szerencsére egyikük sem erőltette, hogy én is nyilatkozzam a magam véleményéről, már ami az asszonyokat illeti; Weston vicceskedő – de talán nem kevésbé őszinte – megjegyzése pedig csak kiszélesítette azt a bizonyos baljós mosolyomat. Biztos voltam benne, hogy Thane Llewellynnek fogalma sincs arról, hogy ki is ül most mellette, főleg, ami a húga szerelmi életét illeti... Abban pedig kételkedtem, hogy készen állna megtudni az igazságot.
Az arckifejezésem csak akkor komorodott el, amikor az említett lovagra pillantottam. Olyan gondterhelt, már-már kétségbeesett képet vágott, hogy akaratlanul is megfordult a fejemben: talán túl sok volt neki az alkohol és másodperceken belül olyasmivel fogja beteríteni az előttünk lévő tölgyfa asztalt, amit egyikünk sem látna szívesen. Amikor szerencsére valami egészen más tört ki belőle, csak a szemöldökömet vontam fel a kiabálva elkürtölt cifra káromkodásokat hallva – nem igazán értettem, mi lelhette, főleg, amikor néhány pillanat múlva már szórakozottan nevetett, feltehetően ugyanazon a valamin.
Végül két nevetés között sikerült hangot is adnia a felfedezésének, ami ezt a reakciót váltotta ki belőle, én pedig máris nem tartottam attól, hogy a sörtől pillanatnyilag megzápult az agya. Elnéző vigyorral nyugtáztam a megvilágosodását, nem szolgálva sem igenléssel, sem pedig tagadással a mibenlétünkre – nem gondoltam, hogy szükség lett volna rá, de Weston egyébként is alátámasztotta a sejtéseit nem sokkal később. Engem ugyan az sem zavart volna, ha világgá kürtöli újonnan szerzett tudását, hiszen a legtöbben már amúgy is tudták, vagy legalábbis tudni vélték a dolgot, de még ha újdonságként szolgált is volna valakinek ez a tény... Keveseknek jósoltam volna annyi kurázsit, hogy hangot merjen adni a nemtetszésének.
Decker jókedve egészen a szándékosan elejtett kis megjegyzésemig tartott, de ha nem éppen ez lett volna a célom, akkor meg sem szólaltam volna. Nem kívántam neki rosszat, de az ügy valószínűleg sürgős beavatkozásra várt, és nem tudhattam, meddig húzhatjuk még az időt. Vagy legalábbis a lány idejét.
- Nos, én azt az információt kaptam, hogy visszavitték a házba, ahol szolgál... bár talán pontosabb megfogalmazás lenne a visszahurcolták, mert aki látta a jelenetet, az biztosra vette, hogy szerencsétlen inkább maradni szeretett volna. – A tekintetemet közben Thane-re fordítottam; emlékeztem, hogy Isanda a bátyjai közül őt kedvelte igazán, de akkor is furcsa volt egy Llewellynnel egy asztalnál megbeszélni az ilyesmit. Reméltem, hogy a második fiúnak valóban több sütnivalója van, mint az elsőszülöttnek, mert ha képes volt tovább látni annál, mint rendbontás, vagy értéktelen szolga, talán elkerülhettük a felesleges konfliktusokat. – Persze a véleményét egészen biztosan nem kérdezték meg, ha lehet hinni a szemtanúknak, akkor a száját is befogták. Talán attól tartottak, hogy segítséget kér... valakitől – folytattam, tekintetem csak az utolsó szónál szegezve ismét Westonra. – Azóta senki nem látta.
Mielőtt még rátértem volna a részletekre, jobbnak láttam újra a társaságunkban ülő harmadik félhez fordulni, elvégre mégiscsak Aerten uralkodói családjának tagja volt – jobb lett volna már az elején kizárni annak a lehetőségét, hogy esetleg még a városőrséget is a nyakunkra csődíti.
- Előre is elnézésedet kérem, amiért a füled hallatára kell közölnöm, hogy adunk a bátyádnak valamit, amin majd törheti a fejét, de én a magam részéről meglehetősen rosszul viselem, ha ilyesmit hallok. Nem tűnsz olyannak, aki megveti a szolgálókat – folytattam, már csak abból is kiindulva, hogy elég jól kezelte a kilétünket is... bár a fene sem tudta, hogy ebben mekkora szerepet játszott az alkohol –, de ha ez önmagában nem lenne elég, akkor remélem, hogy a lovagi becsületed nem hagyja, hogy akadályozz minket, ha segíteni akarunk egy ilyen helyzetbe kényszerült lányon.
Csak ezután néztem újra Deckerre; az érmét már nem forgattam az ujjaim között, csak türelmesen doboltam rajta a mutatóujjammal.
- A kérdés áll – kezdtem nyugodt hangon. – Akarsz valamit tenni az ügy érdekében?
Külön szavakkal ugyan nem tettem hozzá, hogy számíthat a segítségemre, de nem is volt rá szükség. Nem jöttem volna ide, ha rá akartam volna hagyni a dolgot, és ezt ő is tudta, a kérdés pedig magában hordozta annak a lehetőségét, hogy ha őt nem is érdekelné – amiben egyébként erősen kételkedtem –, én nem hagynám annyiban a dolgot. Köztudott volt, hogy amikor tehettem, szabadítottam fel rossz sorsú szolgálókat, még ha ennek az okát nem is tudták biztosan – most azonban a szolgálólánynak köze volt Westonhoz, a kalózbecsület pedig azt diktálta, hogy ilyen esetekben az övé a kiváltság, hogy megfizessen annak, aki ilyen helyzetbe hozta.
Egyedül az volt a kérdés, hogy élni akar-e ezzel az előjogával, és hogy az asztaltársaság harmadik tagja mit fog szólni ehhez az egészhez. |
Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp iszogatásom közben futok össze ilyen fontos egyénekkel. Arra ugyan számítottam, hogy néhány részeges flúgos mellém csapódik majd idővel, mert szeretnének belekötni magasságomba, de azt hogy az első ilyen szerencsétlen pont egy Llewellyn sarj lesz, azon tegnap még jóízűt nevettem volna még; Ahogy azon is, ha valaki azt mondja, hogy nem egy segg hülye földesúr volt az a bizonyos Llewellyn.
Érdeklődve hallgattam ahogy bátyjáról beszél, pont olyan fintorral az arcán, mint ahogy én szoktam sógoromról; még a hülye, mint magam is láthatta Thane és az a Rivalen nem puszipajtások.
Kupámat számhoz emelve nevettem fel - épp nem kiköpve italom - mikor fivérét jellemezte. Más talán nem találta volna olyan mulatságosnak a kijelentést, miszerint Thane azt hiszi testvéréről, hogy eunuch... de addigra én már mindenen hahotázni tudtam volna - ráadásul az egyszeri ember ilyen tudományos szót sem ismert volna, hogy viccesnek találja a kijelentést.
- Azért talán ennyire nem szörnyű a helyzet. Egy életet leélni nők nélkül nem egészséges, nemde? - kérdeztem vigyorogva, végre sikerülve abbahagyni a kacarászást. - Az egyik unokaöcsém papnak készült mikor utoljára láttam... még mindig nem értem miféle mazochista volt szerencsétlen.
Fintorogva ráztam a fejem ahogy arra gondoltam, hogy Zac a mai napokra már huszonnégy esztendős és valószínűleg már nem csak a jövőjét tervezgeti, hanem azt is éli. Néha el is felejtettem, hogy lassan tíz éve volt annak hogy Rheyában utoljára megvetettem a lábam és hét éve annak, hogy az utolsó hírt megkaptam nővéremről. Borzasztó egy ember voltam, mégsem tettem ellene semmit.
Ezzel a fintorral fordultam oda Erik Bowenhez, de a fintorom hamar kíváncsisággá alakult. Nem értettem, hogy a kapitánynak mi dolga lehetne velem, amit Dolmarral nem tud elintézni.
- Dolmar híres bármiről is? - kérdeztem vissza, nevetve a saját poénomon. Hű voltam én kapitányomhoz, de őszinte is. Pocsék volt abban amit csinált és hogy nem ő tartotta össze a legénységet, az egyszer biztos; Már rég a tengerbe vetették volna ha nem lettem volna ott az oldalán és védem meg a saját embereitől.
- Ejj... Ha ezt a mosolyt máskor látnám szerintem sírva futnék ki a világból. - mondtam magamnak. Kupámat meghúzva hallgattam a kapitány szavait, amik józanon valóban megriasztottak volna... Részegen meg csak belém fojtották a szót néhány pillanatra. Részeg Westonnak sokkal nagyobb szája volt, mint józan Westonnak.
Hálás voltam mikor Bowen úgy döntött leül az asztal mellé, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy én nézek fel valakire. Ahogy a természet rendje visszaállt és immáron én voltam a legmagasabb az asztalnál, kényelmesen dőltem hátra a székemben. De mégis a két emberre való figyelés kezdett problémát okozni tompuló érzékeimnek.
Thane ábrázata pár pillanat alatt a gondterheltből, kétségbeesett gondterheltté változott. Káromkodásai olyan szépek voltak, hogy olyat a tengeren még a nők szájából sem hall az ember.
Ujjamat ajkaim elé emelve erőszakosan préseltem ki magamból a szél susogásához hasonlatos hangot, csendre intve szavai hallatta után. - De nehogy elmond bárkinek is, ez titok. - mondtam egy halvány vigyorral arcomon. Akkor már istenigazából az sem érdekelt volna ha az egész helyiség hallja mik vagyunk, túlságosan is jól szórakoztam. Thanet pedig nem éreztem problémának, valószínűleg ő neki sem lesz túl sok emléke a mai napról, főleg nem annyi, hogy fel tudja idézni magam előtt két kalóztársa arcát.
Csak ezután tudtam odafordulni Erikhez, természetesre véve, hogy őt sem zavarja lelepleződésünk. Mégis jó kedvemet néhány szavával eloszlatta. - Miről beszélsz, Bowen? - kérdeztem vonásaim egy röpke pillanat alatt megkomolyodva. |
Kellemes kis iszogatást terveztem, éppen csak annyi bódulattal, hogy megfeledkezzem arról, hogy odahaza Rivalen és atyánk dühe vár – és hogy vigyorogva adjam tudtukra, hogy megcsókolhatják a hátsómat. Talán különös, de az előbbihez több alkoholra lett volna szükségem, mint az utóbbihoz. Ki érti?
- Ha igaz, amit szólsz, a sógorod, már megbocsáss a kifejezésért, de legalább olyan kretén, mint az enyém – eredt meg a nyelvem az alkohol hatására, és különösképpen most azzal sem foglalkoztam, hogy csendesebbre fogjam a hangomat. Nem tudhattam, hogy valóban egy Decker-sarjat sodort asztalomhoz a tengeri fuvallat, de nem voltam olyan állapotban, hogy valóban megkérdőjelezzem szavai valóságtartalmát. Meg egyébként is, jobb volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy Ő legalább megért.
Amellett azonban nem mehettem el szótlanul, hogy milyen hangsúllyal vette a szájára a testvéreimet. Talán nem voltam minden időpontban mellettük, és korántsem voltam olyan jó fivérük, mint ahogyan azt magamról gondoltam, mégsem engedhettem, hogy egy idegen férfi törjön pálcát tudvalevő hiányosságaik felett. Jómagam szidhattam őket, ha úgy tetszett, de másoknak ezt akkor sem hagyhattam.
- A bátyámnak nincsenek szeretői, nem is tudom, hogy miért hoztam szóba – legyintettem fásultan, mintha kellemetlenség volna éppen erről szót ejteni. – Szerintem vagy érintetlen, vagy eunuch. Esetlegesen mindkettő; Akkor viszont atyánknak erősen el kell gondolkodnia az öröklésen – mondtam, hogy aztán a kupám után nyúlva ismételten nagyot kortyoljak a tartalmából, majd menten utána is töltöttem, hogy véletlenül se érezzem a sivatagi szárasságot a torkomban a későbbiek folyamán.
Életem meghatározó részében hittem abban, hogy minden nő egyforma, csupán a külsejük más, és a szavaik változnak meg attól függően, mivel kívánják őrületbe kergetni a férfiakat. Talán némiképp változott a véleményem, amikor életemben először szerelmes lettem, de amikor megunva az egyhangúságot visszatértem csapodár életmódomhoz, egyhamar meg is feledkeztem efféle új szemléleteimről.
Már akkor rájöttem, hogy a rókaképű és Weston ismerik egymást, amikor a férfi megérkezett az ivóba; Amikor azonban utóbbi üdvözlése folyamán megerősített ebben, elgondolkodón ráncoltam a szemöldökömet. Az említett név, Dolmar, valahonnan ismerősen csengett, de hiába is erőltettem agytekervényeimet, sehogy nem jutott eszembe, hogy hol hallottam már korábban; Mert teljesen bizonyos voltam abban a tényben, hogy hallottam már valahol. Nem is olyan régen, talán éppen Rivalentől.
- Hogy esne szerelembe a hegyi troll a bányarémmel! – kiáltottam fel, homlokomat olyan gondterheltséggel temetve a tenyerembe, mintha valamelyik szeretőm jelentette volna be éppen áldott állapotát. Minden további szócséplést elengedtem a fülem mellett, hiszen felismerésem több volt, mint kínos. – Hogy egy aboleth nyelne le benneteket keresztben! – emeltem zöld tekintetemet érdeklődön az asztalomnál tobzódó két alakra, de hangomban nem ült sem fenyegetés, sem dorgálás. Sőt, alig egy másodperccel később már vidáman kacagtam azon, hogy nem jöttem rá korábban.
- Kalózok… Csak nekem lehet ekkora szerencsém – ráztam a fejem nevetgélve. Talán az alkohol oldotta fel a feszültségem annyira, hogy mókásnak tartsam a tényt, hogy két akasztanivalóval kerültem össze. |
Liyr alighanem dacos kedvében lehetett aznap, vagy egyszerűen csak otromba tréfát akart űzni velem, amikor éppen egy Llewellynt sodort az utamba. Persze elégszer tapasztaltam már, hogy általában szereti megnehezíteni a dolgomat, így erre is csak egy olyan leckére tekintettem a sok közül, amiből tanulhatok – tudtam, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz az a pillanat is, amikor maga Isanda fog felbukkanni Aerten főutcáján királyi pompában, koronával a fején, a drágalátos férje karján. Az Istenek soha nem lettek volna olyan kegyesek hozzám, hogy megkíméljenek a látványtól.
Kíváncsi lettem volna, hogy vajon őfelségét is olyan könnyedén csavarta-e az ujjai köré hazug szavakkal és az ártatlan mosolyával, ahogy velem tette annak idején.
A fejemben tolongó fájdalmas gondolatok és emlékfoszlányok keserű szájízt hagytuk maguk után, és bár a bennem forrongó düh és gyűlölet nem Isanda bátyjának szólt, közvetve mégiscsak neki köszönhettem azt, hogy egyáltalán újra eszembe jutott ő. Hirtelen mindennél jobban vágytam volna arra a bizonyos jól ismert, megnyugtató érzésre, amikor az erős és tömény rum végigégeti a torkomat, de megacéloztam magam; régen elmúltak már azok az idők, amikor Isanda kedvéért öntudatlanra ittam magam és most egyébként is dolgom volt.
Amikor Thane kijavította az üdvözlésemet, rangjának megfelelő megszólítást követelve Westonnak, csak szélesen elvigyorodtam, miközben az említett maga is jóízűen felnevetett. Én nem helyesbítettem a követelésén, felesleges lett volna megkísérelnem elmagyarázni, hogy köztünk mindenki egyenlő; nincsenek Lordok, urak, hercegek, Sirök, mindenki egyenrangú a másikkal. Még mi, kapitányok is tulajdonképpen csak a hajónkon voltunk egyfajta parancsnokok. Azt viszont legalább megtudhattam ebből a kis elszólásból, hogy Weston nem avatta be újdonsült cimboráját felszentelt foglalkozása mibenlétébe.
- Dolmar híres a pocsék időzítéseiről, nem igaz? – kérdeztem vissza jókedvűen; a jó öreg Dolmar nem csak a szövetségesek kiválasztásában tudott mellényúlni, de köztudott volt, hogy a hajója első útjain bizony meggyűlt a baja azzal, hogy utol tudja érni a kiszemelt kereskedőhajókat. Tudomásom szerint Decker akkor még nem volt a legénysége tagja, de ilyesmit a magunkfajták az idők végezetéig sem tudtak lemosni magukról.
Nem láttam értelmét felvilágosítani arról, mennyire felesleges magáznia engem – a dolog valóban teljességgel okafogyott volt, de attól tartottam, túl sok sört nyakalt már be ahhoz, hogy egy ilyesféle információt megfelelően feldolgozzon.
Thane bemutatkozása közben nem állt fel az asztaltól, de nem vettem zokon, eleget éltem már meg ahhoz, hogy ne sértődjek meg ilyesmin, meg egyébként is... Tekintve, hogy én sem hajoltam meg előtte, neki legalább annyi joga volt nem felegyenesedni. Szemei kicsit furcsán csillantak meg, ahogy engem méregetett, de valószínűtlennek tartottam, hogy be tudna azonosítani. Én a húga kevésbé közismert oldala voltam.
- Az asszonynép furcsaságai? – kérdeztem vissza felvonva a szemöldökömet. Weston hozzáfűzésére csak egy halvány, örömtől teljesen mentes mosolyra húzódtak az ajkaim; arra a fajtára, amilyet az azt kiérdemlők szoktak látni a haláluk előtti utolsó percekben. – Nem az a kérdés, hogy hozzá tudnék-e fűzni bármit is, hanem az, hogy minden kíváncsi fül szeretné-e hallani a mondanivalómat – jegyeztem meg, noha a legkevésbé sem állt szándékomban beszállni a játékba.
Nem akartam a szokásosnál is nagyobb feltűnést kelteni azzal, hogy ott ácsorgok, ezért a szomszédos asztaltól odahúztam magamnak egy széket, amire letelepedhettem. Kényelmesen hátradőltem, az egyik bokámat a másik térdemre fektettem, aztán újabb másodperceket pazaroltam arra, hogy ismét elhessegessem a mellém somfordáló leányt. Szerencsére értett a szép szóból, az anyjukkal együtt eléggé ismertek már ahhoz, hogy az én türelmemmel nem érdemes a végtelenségig játszadozni; csábító gondolat volt ugyan a jó öreg rumosüveg, de egyelőre előbbre kellett sorolnom azt, amiért jöttem. Csak azután jöhetett a megérdemelt lazítás.
Éles pillantásomat Weston felé fordítottam, miközben egy érmét kezdtem forgatni az ujjaim közt.
- Szóval az asszonynép furcsaságai volt a nem is olyan vidám téma... – ismételtem elgondolkozva, de akkor már tudtam, hogy a sejtéseim beigazolódtak. – Ebben az esetben feltételezem, fogalmad sincs, hol van a nőd, vagy hogy mi történt vele. |
- Hát ha ezt mesélik odahaza, hát legyen úgy, kihaltunk. De esküdni merek, hogy amikor legutoljára néztem még volt ott lent valami. - mondtam először még a kétkedés nyomait mutató arcára tekintve, de az én arcomra is legalább egy olyan vidám, fogaimat villantó vigyor költözött, mint az övére javaslata hallatán. - Na ebben egyetértünk... Az ember legjobb barátja az alkohol, ugyebár. - mondtam teljesen magától értetődő hangnemben, ahogy kupámat az ajkaimhoz emeltem, hogy az utolsó kortyot is jóízűen kiigyam belőle. Az érkező italból az istenek se tudják miért, de nem töltöttem újra - minden bizonnyal elkerülte a figyelmem, az amikor a pincérlány lerakta a teli korsót az asztalra.
Meglepetten vontam fel szemöldököm amikor testvérei védelmébe szegődött. Nem mondom meglepődtem, az ilyen magatartás vér szerinti rokonok között nem volt alkalmam megismerni. A mosoly lefagyott arcomról, ahogy félrebillentettem a fejem és érdeklődő hallgatásba burkolóztam. Arról szó sem volt, hogy kellemetlenül éreztem volna magam - ahhoz túl sokat ittam -, az érdekelt, hogy vajon milyen viszonyt ápolhat testvéreivel.
- Akkor azt hiszem neki sem kezdek egyiknek sem, nem szeretném kihúzni a gyufát Sir Llewellynnél. Még a végén tényleg felkötnek egyszer. - mondtam újból elmosolyodva ahogy belegondoltam abba, hogy hirtelen mennyi bátorságot is szedett össze a semmiből, csak azért mert azt hitte rosszat akarok mondani bátyjára, vagy húgára. - Pedig pont a bátyád szeretőiről szólt az egyik. - dörzsöltem meg az állam, ujjam alatt csak úgy sercegett a borostám hátha mégis sikerül felkeltenem a kíváncsiságát, de hamar meggondoltam magam és nem folytattam. Jobban belegondolva én sem szerettem volna hallani ha ilyesféle sztorikat terjesztenének a testvérbátyámról, mint amilyeneket róla lehetett hallani a tengeren.
Keserűen nevettem fel javaslatát hallva, ami pontosan olyan volt mintha én mondtam volna. Egyértelműen azt tettem volna amit mondott, nem is gondolkoztam volna egy pillanatot sem... Egyetértettem az összes szóval ami elhagyta száját, bölcsen bólogattam is, de ezen kívül mit sem tettem, még tekintetem sem emeltem arra a nőre akit mutatott nekem. Akkor mindegyik rusnya banyának hatott, úgy éreztem, hogy az utolsó szépség ami megmaradt számomra a kerek világon az az alkohol volt.
- Az a baj pajtás, hogy teljesen igazad van. - mondtam fejemet csóválva, bőven kifejetve a véleményem ami mondhatni egy és ugyanaz volt, mint a főnemesi uraságé. Gondolatmenetem az szakította meg, hogy valahonnan mellőlem egy olyan fülsértően kellemetlen hang szólított meg, hogy ijedtemben majdnem elejtettem az újból teli töltött kupámat... De helyette csak felnevettem saját magam idiótaságán és a Llewellyn sarjon mikor kijavította.
Oldalra fordulva tekintettem fel az idegenre, akinek összekeverhetetlen vonásaiból hamar kiderült, hogy mégsem olyan ismeretlen. Meglepetten vontam fel mindkét szemöldököm.
- Erik Bowen? A fene esne belé, maga is pont most kötött ki, mint Dolmar? - kérdeztem féloldalasan elvigyorodva, Aerten őrsége még rosszabb volt, mint gondoltam. Thane szavaira csak helyeslően bólogattam, majd egy vigyor kíséretében hozzátettem. - Ön is biztos tudna mit hozzátenni.
Túl sokat ittam már ahhoz, hogy akár a kalózkapitány megjelenése kizökkentsen kedvemből; Pedig ő egy olyan ember volt akitől még nekem is lett volna okom tartani. Természetesen hallottam már róla, nehéz lett volna nem... de akkor csak annyira voltam tisztába a világ dolgaival, hogy még egy embernek le kellett öblíteni a torkát valami erős itókával. |
Már éreztem a fejemben az alkohol okozta mámort; Közel sem voltam még olyan szinten, mint az asztaltársaságom másik tagja, de okoskodó szavaim, és a könnyed hangvétel mind-mind annak jelei voltak, hogy magam is kezdek átesni a ló másik oldalára. Mindezek ellenére érdeklődéssel hallgattam Weston Largo Decker szavait, és összpontosítva próbáltam értelmezni az általa kiadott hangokat. Csuklottam.
- Lord Decker? – kérdeztem vissza összeszűkített szemekkel. – A Decker család férfiágon kihalt, vagy rosszul tudom? – az asztal felett könyöklő kezemmel zavartan túrtam bele a szakállamba, miközben zöld szemeim a magát nemesnek tituláló hegyomláson pihent. Nekem kicsit sem tűnt uraságnak, de aztán arcomra rögvest széles mosoly kerekedett jelezvén, nem vonom kétségbe állítását. – Erre inni kell! – közöltem vidáman, majd hogy fogyó alkohol kellemetlenségeinek erejét vegyem, menten rendeltem egy kancsó sört az asztalunkhoz, hogy egyszerűen tölthessük utána egyre csak ürülő poharainkat.
- A bátyám felettébb kellemetlen alak, akinek időnként én magam is szívesen a fejére húznám a vizesvödröt, de a testvérem… Nem mondom, hogy krokodilkönnyeket hullatnék, ha valamelyik szeretője megfojtaná álmában, azt azonban nem tűröm, hogy rajtam kívül más sértegesse! – emeltem fel szabad kezem mutatóujját figyelmeztetően, de a gesztus csak akkor lett karakánabb, amikor a húgom is szóba került. – Lynet egy valódi földre szállt tündér, kétlem, hogy bármi rosszat hallhattál róla… Vagy talán Isandát szidalmazta valaki? – emeltem fel hangom fenyegetően; Az italtól annyira felbátorodtam, hogy egy hordára való nomádnak is nekimentem volna, hacsak annyit mondanak is; Bakfitty! Talán hosszú évekig voltam távol otthonomtól, a családom még mindig fontos volt.
- Hagyd azt a nőszemélyt, és a keress mást! – legyintettem könnyedén, amikor végül kitérő választ adott kérdéseimre. – Nézz reá… - hajoltam közelebb bizalmaskodón, állammal az egyik csinos pincérlány felé bökve. - … érte aztán nem kell senkivel megverekedned! Szerelmet ugyan nem kapsz tőle, de néhány örömteli órára megfeledkezhetsz búról-bánatról, ami van olyan jó, mint a nyájaskodás – fejtettem ki kemény véleményem, amit józan pillanataimban a látszat puha köntösébe rejtettem.
Nem emlékszem pontosan, hogy mennyi időt töltöttünk még eszmecserével, de arra tisztán emlékszem, belém fagyott a szó, amikor az a rossz arcú fickó az asztalunkhoz lépett. Nem tudom miért, de egy pillanatra belém hasított a felismerés, mintha láttam volna ezt a rókaképű alakot valahol.
- Lord Decker – javítottam ki készségesen az idegent, aki úgy tűnt, valahonnét bizonyosan ismeri Westont, de nem közelről, hiszen úri rangjával nem volt tisztában. Farkasszemet néztem vele, amikor felém fordult; A tudatom az alkoholgőz mögött vadul erőlködött azon, hogy rájöjjek a honnan rejtélyére.
- Sir Thane Llewellyn – biccentettem felé, s bár az illem megkívánta volna, hogy a bemutatkozás idejére felálljak, lábaim makacsul ellenálltak így hát ülve vártam ki annak sorát, hogy vajon mit akar Erik. – Ami azt illeti, éppen egy fontos beszélgetés közepén járunk az asszonynép furcsaságairól. Csak nem csatlakozni szeretnél? – kérdeztem, miközben szám sarka mosolyt mímelve megrándult; Egyik felem kételkedett abban, hogy jó ötlet lenne hagyni, hogy csatlakozzon hozzánk, de a másik, kíváncsian várta, hogy mi sül ki az egészből. |
Szám sarkába gúnyos mosoly költözött, miközben Aerten daliás őreit figyeltem, akik éppen szó szerint elfordították a fejüket az irányomból. Egy részük pontosan tudta, hogy ki vagyok, a maradéknak pedig nagyon is jó sejtései voltak, egy dolog azonban mindegyikükben közös volt: féltek tőlem. Kíváncsi lettem volna, hogy az öreg Howe, vagy a piperkőc fia tudnak-e róla, hogy amatőrökkel vannak körülvéve, és drágalátos városuk őrzését gyáva férgekre bízták.
Lassú, magabiztos léptekkel szeltem át az utcákat, a legénységem jó része éppen a városban vagy valahol a környékén mulatta az időt vagy végezte a feladatát, a többiek pedig a hajón voltak – azon a hajón, amit nevetségesen könnyedén lehetett lehorgonyozni nem messze a kikötőtől, mert senki nem mert szólni egyetlen rossz szót sem. Nem volt szükségem bébicsőszökre, ezért nem is kísért el senki az oldalamon függő kardomon kívül; fontos elintéznivalóm volt, olyasmi, amit egyedül kellett véghez vinnem, és csak a kimenetelétől függően lehetett szükségem a városban tevékenykedő néhány emberemre.
Aertenben nem történhetett olyasmi, amiről én ne tudnék. A régi idők szabálya volt ez, ami amolyan jó szokásként maradt meg mindannyiunkban; ennek köszönhetően lehettem tisztában mindennel, a legegyszerűbb szóbeszédtől kezdve egészen a beérkező, vagy éppen vitorlát bontó kereskedőhajók szállítmányáig. Innen tudtam azt is, hogy nem a mi hajónk volt az egyetlen törvényen kívüli a kikötőben, éppen itt horgonyzott az a szerencsétlen Dolmar is, akinek mind a képességei, mind pedig a kapcsolatai hagytak némi kívánnivalót maguk után, mégis rendelkezett valamivel – vagy inkább valakivel –, akit jobb szerettem volna a saját hajómon látni. A magamfajták nem szerették az elvesztegetett tehetségeket.
Részben emiatt is tártam szélesre a következő pillanatban a Daloló Szirén ajtaját. Akik nem voltak elég részegek ahhoz, hogy ne vegyék észre az újonnan érkezőt, azok rögtön felém fordultak, ahogy felértem a lépcsőkön, hogy aztán beléjük fagyjon a szó, és pánikszerűen el is kapják rólam a tekintetüket. Nem vettem róluk tudomást, a tekintetemmel már a tágas helyiséget pásztáztam – szerencsére nem is kellett sokáig kutakodnom a tömegben, hogy megpillantsam, akit keresek, elég feltűnően ki tudott lógni az emberek közül még ülve is. Talán a Bowen kapitány nevet még közülünk és sokan félve emlegették, de egy tájékozott fül számára ugyanilyen ismerősen csenghetett köreinkben a Decker név is. A nemes kalóz, sokan csak így emlegették; ez egy jó darabig nem titkolt gúnynévnek számított, de aztán egyre inkább figyelemreméltó történeteket körítettek az elnevezés mellé, és mára már mindenki elismeréssel beszélt róla. Az a fajta kalóz volt, akit egy valamire való becstelen társa a lehető legtöbbre tart: ha kell, bátor és félelmet nem ismerő, ha kell, józan és határozott; olyasvalaki, akire egy kapitány szívesen bízza a legénységét, nem pedig egy léhűtő tolvaj, akinek a harcba szálláshoz is szüksége van egy üveg rumra.
Elhessegettem magam mellől a kocsmáros asszony egyik akaratos, mély dekoltázsú lányát, és felé vettem az irányt. Tulajdonképpen már az ezt megelőző napon fel akartam keresni, de az embereim jelentették, hogy sokkal jobb társasága akadt nálam – az ilyesmit tiszteletben tartotta az ember fia, és mit adnak az Istenek, most éppen az a bizonyos társasága is nem kis szerepet játszott a megjelenésemben. Mint már mondtam, semmi nem történhetett Aertenben úgy, hogy én ne tudjak róla; pontos jelentéseket kaptam arról is, hogy mi történt a lánnyal. Alapvetően hidegen hagyott volna a dolog, soha nem pazaroltam volna rá két gondolatnál többet, ha például egy csalfa asszonyról lett volna szó, akit a nyílt utcán pofozott fel a férje, amiért nem volt képes összezárni a lábait; egészen más volt viszont a véleményem, ha egy szolgát vonszoltak végig az utcán erőszakkal. Nem szabadíthattam fel ennek a romlott birodalomnak az összes szolgáját, de voltak bizonyos esetek, amik felett én sem tudtam szemet hunyni, ez utóbbi pedig határozottan közéjük tartozott. Csak azért nem tettem azonnal lépéseket az ügyben, mert meggyőződésem volt, hogy van egy bizonyos illetékes, aki gondoskodni fog minderről.
Nem kis meglepetést okozott, amikor ennek éppen az ellenkezőjéről szóló híreket kaptam, de mielőtt még bármit is tettem volna, meg kellett bizonyosodnom Decker megfelelő tájékozottságáról – ezzel pedig egyben megtehettem az első lépést a toborzás felé is.
Csak közelebb érve láttam meg, hogy az asztaltársasága a legkevésbé sem az, amire számítottam; biztos voltam benne, hogy a legénysége tagjai vehetik körül, de a vele szemben ülő a férfi ettől a lehető legtávolabb állt. Elég időt töltöttem Aertenben ahhoz, hogy ne kelljen sokat gondolkoznom, amikor megpróbáltam beazonosítani az ismerős vonásokat – főleg annak idején. A szám sarka megvetően rándult meg, a mellkasomba szúró pillanatnyi fájdalomról viszont nem vettem tudomást; igen, a vonások ismerősek voltak, fájdalmasan ismerősek, még így, szakállal is felismertem annak a nőnek a testvérét, aki hosszú évek ezekkel ezelőtt a bitófára küldött. A férfi is éppen akkoriban tűnt el a városból, amikor a húga is koronát kapott a fejére, de ezek szerint visszatért, és sikerült egy kalózt kiválasztania ivócimborának.
Az élet néha valóban sajátos humorral rendelkezett.
Még egy Llewellyn jelenléte sem tudott azonban eltántorítani a céljaimtól, már nem, ezért egy pillanatra sem torpantam meg, csak az asztaluk mellé érve cövekeltem le; a mellkasom előtt összefont karokkal szegeztem pillantásomat a még ülve is magas és meglehetősen ittasnak tűnő alakra.
- Mr. Decker – húztam mosolyra a szám sarkát. Nem tartottam valószínűnek, hogy be kéne neki mutatkoznom, de egyébként sem szándékoztam úgy tenni, mintha egyedül ült volna az asztalnál. Jellegzetes hangomra még a szomszédos asztalnál ülő alak is hátrasandított, de vele nem törődtem; Isanda bátyja felé fordultam, és nem adtam jelét annak, hogy felismerném. – És egy ismeretlen arc, attól tartok. Erik Bowen, szolgálatodra – biccentettem üdvözlésül, noha a szolgálatodra az én számból nem volt több puszta gunyoros közhelynél. Egyikükről a másikra pillantottam, miközben felvontam a szemöldökömet, érdekes párosítás voltak, de engem nem zavart, amíg el tudtam intézni azt, amiért jöttem. – Remélem, nem zavarok. |
A szerelmesed szó erősen elbizonytalanított, szemöldököm ráncolva figyeltem a velem szemben ülő férfit. Jó magam nem használtam volna ezt a megnevezést, eddigi életem folyamán sem volt senki akit az egyszeri futókalandnál többre méltattam volna... És a helyzet, hogy ez megváltozhatott egyszerűen csak bizarr volt; Még mielőtt jobban belegondolhattam volna beleittam italomba hátha épp az a korty lesz az ami felejtet velem mindent.
- Hát cimbora... - forgattam meg kezemben poharam, halkan nevetve szavain. Nem akartam megsérteni, de mégis nevetségesnek éreztem azt amit mond. - Egyetértek veled félre ne érts, de azért egy név miatt egyből máshogy viszonyulnak az emberhez, nem de? Mármint ha nem rontják le a családunk hírét az idétlen bátyjaim és úgy mutatkozom be, hogy Lord Decker máris nem néztél volna szolgálónak. - kezdtem magyarázni, szabad kezemmel erősen gesztikulálva - mint minden egyes alkalommal ha ittas voltam. Emlékeztem arra az egy esetre mikor egy heves gesztus következtében majdnem az óceánban kötöttem ki ha nem lett volna ott Patkány és nem ránt vissza. Szegény ember soha nem volt olyan szerencsés mint én, a szemem előtt vérzett el néhány évvel ezelőtt... de lehet ő volt az aki vízbefullt.
- Komoly bajok lehetnek felétek ha ilyenre kérsz, de ha megfeledkezel a Largóról... - kortyoltam bele italomba, azon gondolkozva milyen fejfájást is okozhatott neki apja... De persze mit sem tudtam én a főnemesek ügyeiről nem mintha változtatni szerettem volna rajta bármit is. - Viszont ez egy alku amit megfontolok. - vigyorodtam el szélesen, magasba emelve poharam és koccintva vele egyet. - Bár hallottam néhány elég érdekes pletykát főleg a bátyádról meg húgodról, amiket azért jó lenne ha valaki meg tudna erősíteni. - dörzsöltem meg az államat kérlelően felvonva egyik szemöldököm, ahogy Thanere pillantottam. Bármit is válaszolt csak legyintettem és vigyorogva dőltem hátra a székembe, támlájánk vetve a hátam.
Viszont kérése hallatán egy pillanatra az a mosoly lefagyott arcomról és kénytelen voltam kupámba temetkezni. - No... - raktam le kiürítve a poharat az asztalra, ismét felvéve a szemkontaktust a férfival. - ...Mire is vagy kíváncsi pajtás? Az alapokat tudod... Ő szolgáló, én nem és ez egy elég nagy probléma. Pedig aztán még azt a nyomorult gazdáját is levakartam róla, pedig aztán az az aljadék... Még mindig szívesen beverném a nemes képét ha szembe jönne velem. |
[47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Befogom az ökröket - feleltem mosolytalanul arra a kérdésére, mit keresek erre, és egy pillanatra elgondolkodtam, ez vajon melyiküknek nagyobb sértés. Nem akartam megbántani Ergont, az egyetlen jó dolog, ami megmaradt a kapcsolatunkból a szakítás után, és az egyetlen élőlény, aki ugyanúgy kedvel. Thane apját leszámítva, jegyeztem meg magamban egy cinikus mosollyal. Nem sikerült büszkének lennem a teljesítményemre, hogy eladósorba kerülvén két barátot mondhatok csupán magaménak: az egyikük az apám lehetne, a másikuk meg, hát, ló.
