|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.03. 18:11 - |
A Rudrai Erőd egykoron büszke tornyai, amelyből kettő is van, félig lerombolva magasodnak a puszta közepén - magas és törékeny falak, átlyuggatva üvegtelen ablakszemekkel. Se tető, se oromzat, se kémény; felette fekete madarak keringnek károgva, rikácsolva. Mindössze ennyi maradt meg az egykori épület eredeti részeiből, ehhez toldották, és foldozták hozzá a földből és fából készült sánckerítést, amely körülveszi a mögötte húzódó falucskát.
Az üszkös toronypárt felül egy vékony függőhíd köti össze, amin fel-le masíroznak az úr, Ulric Rimadar katonái, és lesik a jogtalan behatolót. Továbbá ezek között feszül egy irdatlan, idomtalan fakapu is; Ezen keresztül lehet bejutni a faluba.
Az utcát vöröses-szürke por fedi, nincsenek lekövezve. A házak legtöbbje fából készült, és egészen úgy festenek, mintha csak egymás mellé hányták volna őket - vagy kihajolnak az utcára, vagy egymásnak borulnak. A legnagyobb, és legszebb ház természetesen a Rimadar-kláné, ez található a városka szívében, közel a piachoz.
A Rudrai Erőd piaca különleges, hiszen az megszokott árukon túl, eladásra kínált rabszolgákat is találhatunk. |
[50-31] [30-11] [10-1]
A fiú helyesen döntött, hogy nem nyitotta szóra száját és csendben tűrte, hogy az orvosokhoz kísérjük. Mondjuk sok választása nem volt, ha kellett volna, felvágom a lovam hátára, lekötözöm és úgy vittem volna az orvoshoz. Na, akkor megértettem volna ha ellenkezik. Az egyik oldalon a lány támasztotta a másikon én fogtam karra, nehogy összeessen az ifjú. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk, hamar oda értünk az orvoshoz. Az öreg Durell nem tétlenkedett sokáig, néhány kérdést intézett a fiúnak, amit még mi is hallottunk, de rögtön be is csapta az ajtót. Tekintetem a rajtam kívül ott maradt Cyrillre vándorolt.
- Minden bizonnyal. – bólintottam egyet. Tudtam, hogy ez én feladatom lesz, mint mindig. Úgy is Ulric akart velem beszélni valamiről az edzés után, akkor megemlítem neki ezt a kis eseménydús délelőttöt. Éppen menni készültem, amikor a lány is ezt tervezte. Bólintottam egyet a kezemet megemelve intettem is majd megfordultam és az Rimadar házhoz vettem irányomat. Bosszantott a dolog, hogy nem tudtam kellő időt kettesben tölteni Caunnal, hogy megtudjam mit forgat abban a konok fejében. De amint felépül, majd meglátogatom, hacsak Ulric ki nem talál valamit a számomra. Bár sejtem miért olyan fontos, hogy egyből az edzés után mennyek hozzá.
Még a ház kapuján is alig értem be de már egy apród rohant is elém és hadarva próbálta elmondani, hogy a nagyfőnök már vár. De ebből az egészből csak értelmetlen dadogás hallatszott. Kézlegyintéssel jeleztem, hogy tudom, hova kell mennem így hagyjon békén. Elég volt nekem mára a sok fiatal ficsúr. Nem kell nekem ég ezek az apródok is, hogy itt fájdítsák a fejemet. Lesz még min törni a csinos fejemet.
Amint beléptem az ajtón már ott ült az asztala mögött, meggörnyedve a gondolataiba meredve Ulric. Csak az zökkentette ki és fordult felém mikor egészségesen becsaptam az ajtót. Összerezzenve pillantott felém, mint akit most ébresztetteik volna fel a legszebb álmából.
- Úgy hallom kerestél. – sétáltam közelebb az asztalhoz. Az őszülő Rimadar csak bólintott és intett egyet, hogy üljek le nyugodtan. Nem szegültem ellen, le is ültem majdhogynem vele szemben.
- A térkép, a kalapácshoz. – kezdett bele. – Eltűnt Taranisból és nem tudjuk, kiknél van most jelen pillanatban. Embereket kell küldenünk oda ahova csak tudunk. – meredt az asztalra majd rám nézett.
- Kell az a térkép. – öklével csapott egyet az asztalra. Kezemmel megsimogattam az államon pihenő kevéske kis borostámat. Hallottam már ezt-azt, a térképről, hogy egy kereskedő megtalálta. De most, hogy hol lehet és kik merészkedtek el egészen Taranisig, hogy megszerezzék nem tudtam. - Gondolom akkor az én feladatom a csapatok össze állítása. – néztem rá, bár ez egyértelmű volt. - Nem csak ez lesz a feladatod, van más is. – folytatta sejtelmesen. Kérdően néztem rá, hogy talán nekem is valahova mennem kell. Pillantásomból egyből érezte mire gondolok. - Jól gondolod, de nem oda mész ahova ők. Te Rheyába mész. – jelentette ki. – Még is minek menjek én oda? – húztam fel egyik szemöldökömet. – Van ott egy lány, közülünk való. Meg kéne tudakolnod, hogy mi folyik a fővárosban. –ecsetelte tovább a tervét velem kapcsolatban. Bele egyezően legyintettem egyet, bár nem volt ínyemre való a rheyai pompa. Gyors témaváltás vette kezdetét mikor Ulric megkérdezte, hogy hogy haladok az újoncok képzésével. Vállat rántottam.
- Tanulgatnak, de még beléjük kell nevelni a harcot. Viszont a fiad.. – halkultam el. Szinte láttam az arcán, ahogyan szembe fordult velem, hogy mondjam már mi van Caunnal. – Az edzés során engem választott társának és a szokásos párbaj helyett más lett. – tekintettem félre, majd vissza a férfira. – Megsebesült és az orvoshoz kellett vinni. – böktem ki végül minél gyorsabban. Talán még el is hadartam az egészet. Ulric csak hallgatott, egy szót sem szólt. – Elbántál vele mi? – nézet rám kérdően. – Kiprovokálta belőlem. – rántottam vállat. Sokat nem tudtam volna már mondani ez esetben. Azon is sokat hezitáltam, hogy egyáltalán megemlítsem Cyrill nevét, de az arckifejezései látván inkább nem tettem. Nem is értem miért, lehet amúgy csak azért, hogy az öreg ne kapjon menten szívinfarktust, hogy a két gyermeke egyazon helyen volt, pláne, hogy a lány mentette meg Caun életét, többnyire. – Erről majd még beszélünk. – jelentette ki mormogós hangján, de semmi érzelem nem hallatszott benne. Talán engem is büntetni akart ezzel, hogy semmit nem mutat.
- Ha Rheyából visszajöttél, ide vezessen az első utad. – intett egyet, hogy akár mehetek is. Az asztalra támaszkodtam mindkét kezemmel, úgy húztam fel magamat a székből. Szó nélkül fogtam magamat és úgy sétáltam ki az ajtón, mint mikor bejöttem. Egy apródot csíptem el a folyóson, közöltem vele, hogy készítse fel a lovamat a holnapi napra. Addig elintézem a csapatokat, amiket kiküldünk a környező térségekbe. De biztosítottam arról, hogy indulásomról senki ne tudjon. Észrevétlen akartam maradni.
Részemről is lezárt, köszönöm a játékot! |
Furcsa volt.
Egész eddigi életemben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva valóságos áldásnak tartottam, hogy nem kerültem a szükségesnél többször vagy hosszabb ideig egy légtérbe a mostohafivéremmel; sejtéseim szerint az apám gondoskodott róla, hogy mindig ott legyen köztünk az a bizonyos két lépés távolság, de soha nem bántam.
Addig a pillanatig.
Egészen addig kifejezetten hálás voltam azért, hogy apámból elég csak egyetlen egyet elviselnem, és nem kell a fiatalabb képmásával is törődnöm – akkor és ott azonban bármit megadtam volna azért, ha lett volna lehetőségem korábban kiismerni Caunt. A fivérem valóságos rejtélynek bizonyult számomra, ahogy ott állt – vagy inkább imbolygott – előttem, sérülten, alig tudván megtartani a súlyát a lábain, és olyan szavakat ejtve ki a száján, hogy ha kettőnk közül nem én születtem volna mágusvérrel, biztosra vettem volna, hogy valamiféle bűbáj hatása alatt állok. Talán még a képzeletem sem volna elég élénk ahhoz, hogy ilyesféle szavakat adjon a szájába.
Miért?, fogalmazódott meg a fejemben egyetlen, túlságosan is hangos kérdés, amikor Caun azt mondta, értem teszi. Miért tennél bármit is értem? Éppen te? Éppen értem? A kérdések némán, kimondatlanul forrtak az ajkaimra, egyiket sem mondtam ki hangosan, egyedül a tekintetemben tükröződhettek, ha a fivérem elég éber volt.
- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – jegyeztem meg gúnyos mosollyal, amikor azt ígérte, Ulric is értesülni fog a dologról. Tulajdonképpen azon sem lepődtem volna meg, ha máris híre ment volna a történteknek, aligha történhetett itt bármi az ő tudta nélkül; abbéli kétségeimet azonban, hogy ő mennyire fog segítségnyújtásként tekinteni a mágiámra, megtartottam magamnak, és nem mondtam ki hangosan is.
Kifejezetten örültem, hogy Caun nem igyekezett megnehezíteni a dolgunkat, megkönnyebbüléssel töltött el, hogy ő maga is beletörődött a helyzetébe és az állapota súlyosságába. Nem szerettem volna könyörögni neki, hogy hadd vigyük az orvosok értő kezei alá, és úgy sejtettem, ezzel Aeron is ugyanígy van, de szerencsére nem is volt szükség ilyesmire. Ketten kísértük – és támogattuk – a fivéremet vissza az erődbe, egyenesen az egyik kaszárnya legalsó szintjéhez, ahol a gyógyítók rendezkedtek be. Caun felváltva támaszkodott a tündére és rám, de nem bántam; az a furcsa, aggodalom-szerű érzés, ami a mágiahasználatra is késztetett, még mindig ott vergődött a mellkasomban a maga nyugtalanságával.
Az öreg Durell szó nélkül fogadta újdonsült betegét, és anélkül zárta be Aeron és az én orrom előtt a helyiség ajtaját, hogy akár csak egy szót is szólhattunk volna. Felsóhajtottam, majd lassan a férfi felé fordultam, a mellkasom előtt összefűzött kezekkel nézve fel rá.
- Feltételezem, majd te tájékoztatod apámat a történtekről – szólaltam meg, miközben újfent meg kellett állapítanom, hogy hiába van viszonylagos biztonságban az életem tőle is, azok a hideg kék szemek a mai napig félelemteljes borzongást idéztek a tarkómon. Szavaim egymásutánja egyszerre hatott kérdésként, kérésként és kijelentésként; reméltem, hogy ezúttal is magára vállalja a feladatot, ami egyébként apám jobb kezeként a kötelességének is számított. Én nem szívesen tettem volna meg helyette ezt a szívességet, már csak azért sem, mert egyelőre nem tudhattam, milyen következményei lesznek a mágiahasználatomnak.
Amennyiben a reményeim és sejtéseim szerinti pozitív választ adta a kérdésemre, megkönnyebbülésemet egy egyszerű biccentés mögé rejtettem, aztán távozásra készen tettem egy lépést hátra.
- Aeron – búcsúztam el tőle egy kissé hosszabb biccentés kíséretében.
Pillantásom nem időzött a szükségesnél tovább a metszően kék szempáron, inkább sietve sarkon fordultam. Már a második lépésnél újra a fejembe húztam a csuklyámat; érzékeltem a sarkamba szegődő katonákat, de kizártam őket a tudatomból. Úgy éreztem, el kell menekülnöm innen, amíg az apám valamennyire képes lesz lehiggadni.
Részemről is lezárt, köszönöm a játékot! |
Hálásnak kellett volna lennem Aeronnak az egészért. Ugyan a terveimtől messze állt, hogy a férfi által okozott sérülések utószelétől rogyok majd porba, de ennél jobban talán nem is alakulhatott volna; Leszámítva azt az apróságot, hogy majdnem ott hagytam a fogam, és csak Cyrill mágiájának köszönhetően nem találkoztam szemtől-szemben a Lidérckirállyal. Azzal, hogy a lány mentette meg az életem úgy éreztem, hogy a tervem első fele lassacskán révbe is ér, pedig nem számítottam gyors sikerre.
Minden porcikám tiltakozott a hálálkodással szemben, de félre kellett tennem az undoromat, mert a cél mindenesetben szentesíti az eszközt, bármi is legyen az. Sötét szemeim sarkából láttam Aeron értetlenségét, és magamban jót mosolyogtam azon, hogy a férfinek fogalma sincs arról, hogy mire készülök.
- Azt teszem, amit kell – szűrtem a fogaim között érzéketlen mosollyal, amikor a lány közelebb lépett, hogy mások ne hallhassák felém intézett szavait; Magam is igyekeztem olyan hangerőt választani, amelyet mások nem hallhatnak. – Ne aggód, Cyrill. Tudom, hogy mit csinálok, és érted teszem – biztosítottam konok bólintással, jól kihangsúlyozva tetteim alanyát valószínűleg még nagyobb kétségek között hagyva mostohatestvéremet. A zavar jó, a zavar elesetté tesz, gondoltam elégedetten. – Semmisé nem, de könnyebbé tehetem – fűztem még hozzá mielőtt elhátrált volna tőlem. Nem kerülte el a figyelmem a szája sarkában megtelepedett mosoly, ami engem is elégedetté tett.
Tudtam jól, hogy Ulric emberei ha tehették úgy kerülték a lányt, mint a pestisest; én magam azonban sem tőle, sem az ereiben lappangó éjsötét átoktól nem féltem, ezt azonban nem sok esélyem volt bizonyítani eddig; Úgy tetszett, mintha apánk szándékosan tett volna arról, hogy Cyrill ne legyen a közelemben.
- A hazug embereknél csak egyet vetek meg jobban, az pedig a szerény ember – jelentettem ki könnyedén, természetesen nem túl őszinte szavakkal, ezúttal már fennhangon, hogy a többiek is hallják. – Megmentetted az életemet, és erről atyánk is értesülni fog – mondtam makacs elszántsággal.
Meglepett, hogy van valami, amiben a két fél tünde egyetért; Az persze nem volt ínyemre, hogy ez éppen az, hogy azon szorgos gyógyítók kezére bíznának, akiket Ulric gyakorta kért meg arra, hogy tegyék el láb alól azon katonáit, akik olyan sérülést szereztek, hogy a későbbiekben csak hátráltatnák terveiben.
Lemondóan sóhajtottam, és bár kényszert éreztem arra, hogy ellenkezzek velük, nem tettem; Engedtem, hogy egészen az orvos házáig kísérjenek, s bár nem volt ínyemre, időnként húgom, vagy Aeron támaszára volt szükségem ahhoz, hogy megtarthassam az egyensúlyomat. Gyenge voltam, kiszolgáltatott.
- Mi történt, Caun? – kérdezte felvont szemöldökkel Durell; Öreg férfi volt, közel ahhoz, hogy végleg elhagyja a földi poklot, és átköltözzön az Árnyékvilágba. – Már megint nagy volt a szád, igaz-e? – rázta meg torzonborz fejét, majd becsukta mögöttem az ajtót, kizárva Cyrillt és Aeront a helyiségből.
Részemről lezárt, köszönöm a játékot! |
Nem hezitáltam azon, hogy a fiú segítségére siessek. Hisz még a vak is láthatta, hogy szűksége van a segítségre. A tőlem telhető leggyengédebb mozdulatokkal segítettem fel a fiút. De nem húzódtam félre, hisz látni lehetett megrogyó térdeit, amik nem bírták el a súlyát. Jól is tettem, hogy ott maradtam hisz Caun kezét az én alkaromra fonta, hogy némi stabilitást tudjon szerezni. Masszívan álltam, hogy még véletlenül se essen össze ismét. Biccentését én is egy kisebb bólintással jutalmaztam. Tudtam, hogy ez nála a köszönet jele volt, de szóban valószínű sose mondta volna ki.
Fel sem tűnt mi folyik a hátunk mögött míg Caun szavaival fel nem hívta rá a figyelmemet. Hátra pillantottam, de a történéseket már nem láttam. Csak kikövetkeztetni tudtam, hogy Cyrillhez tartozó katonákról volt szó. Valószínűleg a lányt akarták elvinni még mielőtt történik még valami. A fiúhoz fordultam ismét, akinek újabb szavak jöttek ki a száján. Láthatólag tényleg jobban volt, de ő is így érezte? Vagy csak felénk, esetleg a lány felé próbálta mutatni, hogy hasznos volt az a mormolás, amit leművelt néhány pillanattal ezelőtt. A kijelentésén csak elvigyorodtam.
- Legközelebb hagyom magam. – az arcomról nem tűnt el a vigyor. Vizslató tekintettel figyeltem Caun bizonytalan lépéseit miután elengedte a karomat. Egyenesen Cyrill elé csoszogott, majd egy fájdalmas meghajlást is véghezvitt. Felvont szemöldökkel figyeltem ezt a kis mozdulatot és az azt követő hálaadást. Ez nem Caun, biztosan olyan sokáig volt eszméletlen állapotában, hogy az agya egy része károsult. Még a homlokát is megfogtam volna, hogy nem e lázas. Sose csinált ilyet. De ahogyan elnéztem nem csak én lepődtem meg, a lány arcán is egy értetlen arckifejezés csücsült.
Kettejük között halk párbeszéd zajlott. Azokat ugyan nem hallottam, hogy milyen szavakat mondanak, de a lány arcáról sok mindent ki tudtam következtetni.
Ismét kérdően néztem a fiatalokra mikor a lány hátrébb lépett és az orvosokat hozta szóba. Először Caun reakcióját vártam, de aztán a tekintetem a lányra kúszott aki, választ várt tőlem is. Amolyan költő kérdésnek szánhatta, mert egyértelműen orvosra volt szűksége a fiúnak. Bár lehet azért várt tőlem is erre választ, mert úgy hitte, hogy ha azt mondom, hogy visszük orvoshoz, akkor visszük is.
- Úgy van. – bólintottam és olyan határozottsággal mondtam, hogy ha ellen is akart volna mondani, azt is visszafojtotta magába. |
Szerencsére Aeron nem csupán teljesítette Caun utasítását, de még tekintettel is volt rá; akármilyen érzéketlen volt is a tünde férfi, ezúttal magához képest is láthatóan kíméletesen húzta fel a földről a fivéremet. Noha a saját fejem is jócskán kóválygott, a szemeim a sérült férfit figyelték aggódva – tudtam, hogy az én bajomon aligha segíthetnek a gyógyítók, azt viszont nem tudhattam, Caunnak mennyire sürgősen lesz szüksége az orvosokra. Mert az nem volt kérdés, hogy egyáltalán lesz-e.
Meglepett, amikor Caun is rámordult az engem kísérő katonára. Halovány mosollyal biccentettem, egyfajta köszönet volt ez, mert bár magam is tudtam kezelni őket és a helyzetet is, az ő szavának nyilvánvalóan kevesebb eséllyel mondott ellent bármelyikük is. Összezavart a viselkedése, mert bár soha nem ártott nekem, ez a hirtelen törődés váratlanul ért – vagy talán éppen azért, mert nem foglalkozott velem soha, sem pozitív, sem negatív értelemben. Egyáltalán nem értettem, mit akar elérni ezzel.
Bólintása olyan bizonytalannak tűnt, mint amilyen bizonytalansággal a lábai tartották a földön, de erre inkább nem hívtam fel a figyelmét. Hiába volt a makacs válasz is, reméltem, hogy tudja, innen az útja egyenesen az orvosokhoz vezet majd, lehetőleg minél hamarabb; erre magam is emlékeztetni akartam, de előbb megvártam, míg Aeron esetleg reagál a megjegyzésére. Csak azt követően nyitottam volna szólásra az ajkaimat, de végül egyetlen hangot sem adtam ki, mert Caun elengedte a férfi karját, amiben addig támaszra lelt, azután felém lépett. Homlokráncolva és aggódva figyeltem, ösztönösen nyúltam volna a karjáért, de mindkét kezemnek megaparancsoltam, hogy ragadjanak az oldalamhoz. Szorosan.
Látványos hálája csak tovább fokozta a zavartságomat. Ő maga is tudta, hogy mindenki minket figyel, egyáltalán megköszönnie sem kellett volna, amit tettem, főleg nem ilyen módon... Szükségtelen volt, és egyáltalán nem erre számítottam apám kedvencétől. Az általa kiváltott egyértelmű döbbenet ráadásul olyan vigyort varázsolt az arcára, amitől a megérzéseim vad sikoltozásba kezdtek az elmémben; jobb szerettem ura lenni az egyes helyzeteknek, mintsem nekiveselkedni a lehetetlennek, és egy Rimadar igaz szándékait próbálni kibogozni a szavak és tettek mögött.
- Csak azt tettem, amit bárki más is megtett volna a helyemben, ha lehetőségük lett volna rá – biccentettem, miközben szemeim a kérlelhetetlen sötét szempárt fürkészték, próbálván meglátni benne a lelke mélyén szunnyadó igaz szándékot. Közelebb léptem hozzá, és egy kicsit lehalkítottam a hangomat. – Felesleges ezt tenned, Caun – ingattam a fejem, mert bár a lehető legvalószínűbbnek tartottam, hogy a mostohafivérem az én érdekemben cselekedne, ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. – Az átkomat nem fogja semmissé tenni az sem, ha meghajolsz előttem – tettem hozzá halvány mosollyal a szám sarkában. Szavaim mentesek voltak minden csalódottságtól vagy szomorúságtól, tulajdonképpen valahol élveztem is, hogy az apám emberei úgy tartanak tőlem, mintha egyetlen csúnya pillantással örök kárhozatra ítélhetném őket.
Ha esetleg válaszolt valamit, azt megvártam, mielőtt ismét hátrébb léptem volna, és ezúttal már nem csak kettőnk számára hallható hangon szólaltam meg.
- Megtettem, amit tudtam – amit engedtél, hogy megtegyek, helyesbítettem gondolatban –, de attól tartok, hogy az csekélység a sérüléseidhez mérten. Mindenképpen vissza kéne menned az erődbe, hogy az orvosok is megvizsgálhassanak – jelentettem ki határozottan, és mielőtt még esetleg ellenkezhetett volna, a pillantásom a mellette álló tündére siklott. – Nem igaz, Aeron?
Reméltem, hogy apám jobb keze a velem kapcsolatos ellenérzéseit félretéve képes lesz arra, hogy egyetértsem velem, ha másért nem, hát Caun érdekében. Neki is látnia kellett, hogy a mostohafivéremnek sürgősen segítségre van szüksége. |
Atyánk sokkal inkább gyermekének tekintett engem, mint a vérszerinti lányát; Azonban, mindezek ellenére Ulric Rimadar ismerte kötelességeit fattya felé. Legyen Cyrill bármennyire is átkozott, apja oltalma már zsenge gyermekkora óta körülvette Őt, s bár a Ulric emberei gyakorta kíméletlenül bántak vele, az életét meghagyták – ezt pedig annak az embernek köszönhette, akit oly annyira megvetett.
Isteni szikraként fénylett fel elmémben a terv, amellyel elérhetem, hogy ez az apjától elvadult lány ne okozzon több fejfájást; Megszelídíteni, és a bizalmába férkőzni első gondolatra olyan egyszerűnek tűnt. Az első lépés lett volna az, hogy szoros küzdelem után, engedem, hogy legyőzzön párbajban. Nem várt eseményként csúszott a számításaimba az, hogy az Aeron okozta sérülés végül padlóra kényszerített.
Az első, amit éreztem, a törékeny ujjak, ahogyan az oldalamra, a sérülésre simulnak – a tétova érintést puha, gördülékeny hangok kísérték, és a sort a szúró fájdalom zárta be. Nem emlékszem, hogy felszisszentem-e az idő alatt, miközben a lány gondos keze alatt megtörtént gyógyulásom, de ébredésem után önkéntelen delíriumban nyúltam Cyrill után. Nem tudom, hogy mi minden zajhatott le azon idő alatt, amíg nem voltam magamnál, de a tiszta, kék szempár kutató pillantása a végül beszippantott. Az a megjelenő, szelíd mosoly mostohatestvérem ajkainak szegletében pedig egészen megzavart.
Aeron nem késlekedett soká. Alig, hogy kérésem elhangzott, már mellettem is teremt, hogy ezúttal szelídnek szánt mozdulattal, lassan húzzon fel a porból. Miután kiegyenesedtem, köszönetként felé biccentettem. Amennyiben a féltünde harcos nem húzódott el, a hozzám közelebb eső karjára fontam az ujjaimat, hogy ingadozó térdeim ellenére is stabil támaszt leljek benne. Fáradtság lett úrrá rajtam.
- Azonnal engedd el! – morrantam fel hirtelen, sötét pillantással elnézve a páros vállai fölött. Csak ekkor tűnt fel, hogy míg apánk jobb keze felsegített a földről, a nővéremet kísérő katonák egyike Cyrill mögé lépett, hogy megragadja a karját, de úgy tűnt, hogy a sziszegő parancsszóra nem is lett volna szükség, hiszen a Rimadar-sarj már türelmetlenül lerázta a férfi bilincsként kapaszkodó ujjait, teljesen ellentmondva azon szelíd szavaknak, amelyekkel végül felém fordult. Lassan bólintottam.
- Sokkal jobban – felelem halk makacssággal annak ellenére is, hogy imbolyogni éreztem a földet a lábaim alatt. – Jól elbántál velem – költözött ajkaim sarkába egy fásult, érzelemmentes mosoly, ahogy pillantásommal megkerestem a mellettem álló Aeron még mindig vizslató szemeit. A kijelentést nem volt sem dorgáló, sem vádló; egyszerű megjegyzés volt csupán, amivel elismertem erejét.
Elengedtem a férfi karját, és léptem egyet előre. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne rogyjak ismét a porba, de rezzenéstelen arccal tűrtem fájdalmaimat; Pontosan Cyrill előtt álltam meg, és egyik kezemet behajlítva magam elé, röviden meghajoltam előtte, köszönetet mondva a segítségéért.
- Megmentetted az életemet, Cyrill Rimadar – mondtam, bár a köszönöm még mindig a tiltott szavak listáján szerepelt nálam; emez is csak egy megállapítás volt, mint a korábbi. – Az adósod vagyok! – fejeztem be végül felegyenesedvén. A háttérben álló katonák döbbenten figyelték a jelenetet, így kénytelen voltam ezúttal tényleg elvigyorodni. Azt hiszem, az első lépést mégiscsak sikerült megtennem! |
Az értelmetlen mormogások közepette azt se tudtam mire kellene gondolnom. Valamelyest bíztam a lányban, hogy nem csinál nagyobb kárt, de még is ott volt bennem az, hogy mi van ha még is? Mi van ha nem jön be ez a hókuszpók és még is nagyobb kárt tesz mint ami volt. Homlokom apró ráncok jelentek meg és szemöldökömet is összehúztam. Hitetlenkedve figyeltem Cyrill mozdulatait, ahogyan a fiú oldalán helyezkednek el az ujjai. Caun mozdulatlanul hevert a földön, talán még az eszméletét is elveszthette. Szemit néha-néha kinyitotta, de nem tudta nyitva is tartani őket. Mintha az egész testére és elméjére kihatott volna a fájdalom. Össze-visszanyögdécselése csak arra adott választ, hogy lélegzik, legalább. Arcán látni véltem azért a mágia által okozott fájdalmakat is, hisz biztos nem egy csiklandozásnak élte meg.
A gyógyítás pillanatát csak egy pillanat zavarta meg, ahogyan a fiú ujjai ráfonódtak a lány kezére. Kíváncsian pillantottam hol egyikre, hol másikra. Cyrill is kizökkeni látszott a mágia hatásából. Én pedig még mindig mozdulatlanul álltam kettejük mögött. Csak akkor akartam belefolyni a cselekményekbe, ha már igazán szükségesnek látszott.
Akkor léptem csak közelebb mikor a fiú kérte, hogy segítsek neki. Karomat nyújtottam és most a helyett, hogy egy mozdulatból felrántottam volna, lassú és kíméletesen emeltem fel a földről. Megbizonyosodtam arról, hogy Cyrill nem teljen gyógyította meg, csak éppen annyit, hogy mozogni bírjon. De még is nehézkesen maradt talpon. A tekintetem a földről felemelkedő lányra terelődött, aki mintha meg is szédült volna abban a szintkülönbségben. Még csak az kéne, hogy mind a kettőt az orvoshoz vigyem. Tekintetem a két fivér között cikázott. Valamint most már az oda ért katonákat is szemmel tartottam. De az ostobák ahelyett, hogy Caunnal törődtek volna Cyrill vették célpontul. Bár nem hibáztatom őket, hisz az ő védelmére kaptak utasítást.
Biztos voltam benne, hogy Caunnak orvosra van szűksége, de amilyen makacs és önfejű, abban is biztos voltam, hogy fülénél fogva kell majd elrángatnom oda is. |
Az ösztönös reakcióm olyan erőteljes volt, és annyira meglepő, hogy egy pillanatig azt hittem, nem is fogok tudni mit kezdeni vele. Úgy gondoltam, képes lennék ott állni némán és ostobán, a kardommal a kezemben, enyhén elnyílt ajkakkal figyelve, ahogy Caun erős fájdalmak közepette fekszik előttem a porban... Ha az apámra ütöttem volna, talán éppen így is tettem volna, ezúttal azonban tévednem kellett. Mielőtt még egyáltalán végiggondolhattam volna, mit teszek, a lábaim már vittek is felé; a szívem hevesen dobogott a mellkasom börtönében, a félelemmel vegyes aggodalom pedig elzsibbasztotta végtagjaimat. Jól tudtam, hogy valószínűleg az az oldalam tört felszínre, ami ellensúlyozta bennem annak a rohadéknak a vérét, amit az anyámtól örököltem – attól a nőtől, aki még az utolsó pillanataiban is csak azzal törődött, hogy bátorítóan rám mosolyogjon, mielőtt egy szörnyeteg, akit az apámnak kellene neveznem, a szemem láttára végzett vele.
Amikor Aeron ujjai erőteljesen a csuklóm köré fonódtak, megakadályozván, hogy azonnal szemügyre vehessem a mostohafivérem sérülését, felnéztem rá. A férfi hideg szemeiből színtiszta bizalmatlanság és egyfajta fenyegetés sugárzott; lemondó sóhajjal biccentettem egyet a figyelmeztető szavakra. Előbbiért nem hibáztattam, hiszen én magam is tudtam, mit beszélnek a hátam mögött, hogy veszélyesnek, kiszámíthatatlannak, átkozottnak tartottak – egyedül azt mertem remélni, hogy legalább Aeron, akibe szorult némi józan ész is, nem tart ostobának. Be kellett látnom a tévedésemet; ha azt hitte, ártanék Caunnak, minden bizonnyal nagyon is annak tartott. Talán a mostohafivérem kiszolgáltatott volt, talán könnyen lehetőségem nyílt volna valóban ártani neki, de nem állt szándékomban, és nem csak azért, mert tudtam, hogyan reagálna az apám. Volt még valami, amibe inkább bele sem akartam gondolni – ő volt az apám örököse és az első számú tanítványa, őt is gyűlölni akartam. Gyűlölnöm kellett volna.
Mégis ott térdeltem mellette a porban, és amikor megláttam az oldalát elcsúfító, súlyos sérülést, egyetlen pillanatig sem gondolkoztam, hogy segítsek-e rajta. Aeron cinikus felelete lepergett rólam, hidegen hagyott a bizalmatlansága és a rólam alkotott véleménye, amíg hagyta, hogy tegyem, amit tennem kell. Ujjaim könnyedén simultak a mostohafivérem bőrére a mély vágás mellett, szinte éreztem a törött csont érintését; enyhülésért áhítozva suttogott nekem, ahogy szabadjára engedtem a véremben megbúvó mágiát. A szavak idegennek hangoztak, mégis könnyedén gördültek le az ajkaimról, és bár a szemeimet nem hunytam le, a külvilágot kizártam magunk körül. Minden érzékemmel a mágia szavaira és az előttem heverő Caunra koncentráltam; arra az erőre, amit a szavak nyomán átadtam magamból neki.
A mágiának mindig ára van, ez volt az első lecke, amit megtanítottam nekem apám kóbormágusai. Addigra bőven tapasztaltam már magam is, jóval előttük, már amikor először megmutatkozott, hogy más vagyok; szinte jutalomként éltem meg azt a pár napot, amíg az apám hét lakat alatt tartott elzárva, hiszen volt időm erőt gyűjteni. Okításomnak is része volt ez – hogy mennyire volt szükséges, és mennyire volt inkább az apám külön kérése, hogy a határaimat feszegessük, arra nem mertem volna fogadni, de a tanítóim előszeretettel kísérleteztek ezzel, amikor éppen úgy tartotta kedvük.
Ezúttal is éreztem a soha el nem maradható hatást; a bizsergés az ujjbegyeimből indult és lassan kúszott fel a karjaimon, hogy aztán aljas módon beszivárogjon a fejembe és a mellkasomba, egymás után nehezítve el azokat. Néhány korábbi alkalommal ellentétben azonban most nem volt ideje elhatalmasodni rajtam, mielőtt még úrrá lehetett volna rajtam a gyengeség, hideg és kissé nyirkos ujjak kulcsolódtak határozottan az enyémek köré. A szavak a torkomra forrtak, és ahogy felnéztem, tekintetem egyenesen Caun sötét szemeivel találkozott és ragadt is ott néhány hosszú pillanatra. Ismét magánál volt, és a fájdalom köde is enyhülni látszott a most egészen feketének tűnő íriszeken. Halványan elmosolyodtam; megkönnyebbültem és örültem annak, hogy a segítségem nem volt hiábavaló.
Amennyiben Aeron teljesítette Caun parancsként hangzó kérését, megvártam, míg a férfi valóban felsegíti őt; csak velük együtt álltam fel én magam is a földről. Szemeim továbbra is aggódva figyelték a mostohafivéremet, nem tudhattam, pontosan mennyit is tudtam javítani a helyzeten, mielőtt félbeszakított volna. A fejemben érezhető tompa kábultság egyértelműen jelezte, hogy ahhoz elegendőt használtam fel a mágiámból, hogy megérezhessem, de tartottam tőle, hogy Caun sérüléseihez ez sem lesz elég.
A figyelmemet egyedül az terelte el róla, amikor az eddig is engem kísérő katonák egyike a hátam mögül megragadta a karomat, de nem törődtem vele. Türelmetlenül ráztam le magamról az ujjait, a legkevésbé sem akartam most velük foglalkozni; nekik is inkább a leendő urukkal kellett volna törődniük, hogy minél hamarabb láthassa egy orvos.
- Jól vagy? – fordultam újra a mostohafivéremhez; hangom halk volt és szelíd, nem akartam gyengének beállítani senki előtt, de tudnom kellett, hogy érzi magát.
Az árnyékaimmá avanzsált katonákkal már csak azért sem foglalkoztam, mert egyelőre nem voltam biztos benne, melyik felem fog győzedelmeskedni: az, amelyik az orvosokhoz akarja kísérni Caunt, hogy megbizonyosodjon arról, nem lesz semmi baja; vagy pedig az, amelyik most még egy darabig inkább nem tenné be a lábát az erőd vaskos kapuin.
Talán szégyenletes dolog volt beismerni, ha egy ember félt a saját apjától, én azonban eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam, ez Ulric Rimadar esetében egészen elfogadhatónak bizonyult. Nem tudtam, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy mágiát alkalmaztam a kedvencén; ha valakit, akkor őt teljesen hidegen hagyná, hogy ezzel éppen én segítettem rajta, ha pedig úgy döntött, hogy még a jelenlegi állapotát is inkább az én számlámra írja, mintsem Aeronéra, akkor jobb szerettem volna minél inkább elodázni a pillanatot, amikor ezt velem is közli. |
Aeron le sem tagadhatta volna, hogy mennyire untatja az a gyerekes játék, amely köztem és mostohahúgom között zajlik. A kezdeti suhintások könnyed kóstolgatások voltak csupán, amellyel azt ízlelgettük, hogy mi a másik gyengepontja, vagy éppen erőssége. Úgy kerülgettük egymást, mintha táncolnánk, és közben egyetlen pillanatra sem engedtük el egymás tekintetét. Egyikünk sem sietett sehová.
Makacsul próbáltam elodázni, hogy a fájdalom erőt vehessen rajtam; Nem akartam gyengének látszani, pedig már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a sérülésem több egyszerű karcolásnál. A hátam, és a jobb oldalam sajgott, és zsibbadt, a ruhámat pedig egyre jobban átitatta a sebből kiserkenő vér. Összeszorított ajkakkal emeltem meg ismét a kardomat, de a mozdulat félbemaradt. Az utolsó, amit láttam Cyrill arca volt; Aggodalmas kék szemeinek villanása még sokáig kísértett álmaimban.
A lány hangja visszhangot vert a két fülem között, megtörve az ott tátongó üresség csendjét. A nemen szólított, de bármennyire is erőlködtem azon, hogy feleljek erre a hívásra, képtelen voltam megtenni. Tehetetlen voltam. Újra sötétség borult az elmémre. Hangokat hallottam, Cyrill ismét szólított.
Felelni akartam, de a hangok puszta nyöszörgésként születtek meg ajkaim mögött. Újra sötétség. Nem éreztem fájdalmat, valahol a magasban lebegett a lelkem, test nélkül, szabadon. Aztán a gondolataim visszatértek, de nem bírtam mozogni; tekintetem üresen bámult a világba, egészen addig…
Otthon. Meleg. Csábító illatok. Anyai ölelés. Lágy kacaj. Napsütés, és egy bozontos póniló. Tehetetlen voltam. Úgy éreztem, röpködnek a gondolatok a fejemben, mégsem tudtam mozogni. Csak az emlékek jöttek sorban, gyermekkorom valaha volt boldog emlékei. Az én gyenge édesanyám.
Csend.
Majd halk duruzsolás. Nem tudtam mi zajlik körülöttem, de két alak homályos hangja megütötte a fülemet. A szavak nem formáltak elmémben épeszű gondolatot, mégis úgy éreztem, nem jelentenek jót. Az élet mégis könnyedén szivárgott vissza a csontjaimba, megtöltve minden porcikámat. A tekintetem kitisztult, s az első, amelyet megpillantottam mostohahúgom volt, ahogy fölém görnyedve elfeledett szavakból szőtt varázsigéket mormol a testem felett. A visszatérő fájdalom megenyhült.
Kurtán, suta mozdulattal nyúltam a lány hozzám közelebb eső keze után, hogy finom szorításba fogjam a törékeny, éltet adó ujjait; Talán egészen eddig fel sem fogta, hogy magamhoz tértem. Szelíd erőszakkal fogtam közre a kezét, jelezvén, hogy bármit is csinált éppen, elég volt. Még a végén baja esik…
- Húgom… - a rövidke szó rekedten gördült le ajkaimról, miközben barna szemeimmel igyekeztem fogságba ejteni a valaha volt legkékebb szempárt, amelyet ismertem. A tekintetem mindent elárult annak ellenére is, hogy a szám makacsul záródott össze azelőtt, hogy a köszönő szó elhagyhatta volna. Sosem éreztem ilyen közel magam a féltünde lányhoz, mint most. A pillanatot az törte meg, amikor a háta mögött megpillantottam a hetyke mentoromat, akinek ismételten leolvahatatlan érzelmek cikáztak az arcán.
- Aeron, segíts fel! – fordultam felé, és kinyújtottam a másik kezem, hogy a férfi megragadhassa és felhúzhasson a földről. |
Tétovázó percek lassacskán teltek el és sehol sem találtam magamnak megfelelő elfoglaltságot. Az újoncokhoz nem mentem oda, mert csak újabb fejfájást okoztak volna, amire jelen pillanatban nem volt szűkségem. Majd máskor foglalkozom velük, amikor valami ki fogást kellene keresnem a napi teendőim elvégzése helyett. Elégszer fáj úgy is a fejem a tudatlan népség miatt. De majd ha nem lesz semmi párbajoskodás, meg nagyképűsködés majd könyörögni fognak, hogy had bújjanak vissza anyuci szoknyája alá.
Viszont a párbajozás a két fivér között sem igazán kötötte le az érdeklődésemet. Akadt néha egy-egy jó mozdulat vagy pillanat, de akkor sem tudta hosszasan fent tartani az érdeklődésemet. Bár az sikerült elcsípnem, hogy két kard összecsapása között is volt idejük azt észrevenni, hogy én mi a frászkarikát csinálok a háttérben.
Miközben kerestem az a pillanatot, ami lefoglal észrevettem, hogy a csizmám egyik oldala sáros. Így a másik lábammal próbáltam lekapargatni a felesleges sárdarabokat. Ebből a műveletemből csak egy tompa puffanás zökkentet ki. Miközben kikukucskáltam sötét fürjeim mögül azt láttam, hogy Caun a földön hever. Halkan felszisszentem, hogy egy ilyen fontos lépést nem láttam, amit a fiú földre kényszerített. De amit utána láttam, hogy teljesen felemeltem államat, meglepet. Cyrill messzebb állt, mint a fivére, szóval ő nem üthette ki. Néhány lépést megtettem előre, ekkor láttam, hogy a fiú nagy fájdalmak közepette küszködte át magát a hátára. Eleinte gyanakvóan tekintettem a fiúra, hogy ez is csak a mocskos kis tervének a része lehet. De amint közelebb sétáltam, meg kellett győznöm magamat arról, hogy talán nem színészkedik. Caun arcán a fájdalom minden jele tükröződött. Mikor oda léptem hozzájuk a leány már mellé rogyott a porba.
Úgy nézett ki, mint egy has fájós kisgyermek, de tudtam ez kicsit komolyabb annál. Viszont a szájából nem lehetett mást hallani, mint egy kis nyöszörgést, semmi mást. Még mielőtt a lány felhúzta az ingjét megfogtam a csuklóját.
- Remélem, tudod mit csinálsz. – amolyan óva intésnek szántam, hisz ha még nagyobb kárt tesz a fiúban az ő lelkén fog száradni. El is engedtem a kezét, had csinálja, amit szeretne. Amint feltűrte a fiú ingjét a szemünk elé tárult mi is a baja. Caun csúnya sebet szerzet a velem küzdött párbaj során. De nem hittem, hogy idáig fog burjánzani a dolog. Sőt több mint valószínű, hogy a kis kukac, ami a fejében van most igazán buzgón dolgozott és nem tudta megállapítani, hogy még is hol van a tűrőképességeinek a határa. Ha ezt idejében felismerte volna, akkor talán nem kapkodna most a földön levegő után.
- Azt majd még meglátjuk. – a hangomban érezni lehetett a cinizmus összes fajtáját. Nem bíztam ilyen térben Cyrillben, sőt amennyire nem ismertem semmilyen téren nem bíztam benne igazán. Mondjuk annyit sejtettem, hogy nem olyan ostoba, hogy még nagyobb kárt okozzon a Rimadar sarjon, ugyan is biztosan tudta, hogy Ulric a fejét venné, amiért egyetlen örökösét az ágynak döntötte. Bár abban is biztos voltam, hogy én is kapok egy fejmosást, amiért ennyire elbántam vele. De ezzel valahogy meg tudok birkózni, még. Tekintetemmel követtem a lány mozdulatait, majd a furcsa mormolásra lettem figyelmes. Valószínűleg a mágusoktól el tanul valamilyen hókuszpókal próbált kísérletezni a fiún. Felvont szemöldökkel vártam a hatását. Ha viszont ez nem hozott gyors javulást a lányt kísérő katonáknak füttyentettem, hogy vánszorogjanak közelebb, hogyha Caunt be kell vinnünk az orvosokhoz. |
Volt egy olyan nem is olyan alaptalan megérzésem, miszerint untatjuk apám jobb kezét; Aeron az imént is szóvá tette, hogy egy kicsit összekaphatnánk magunkat, de a későbbi reakciói is mind azt bizonyították, hogy nem egészen erre számított, amikor idejött. Inkább a lovával foglalkozott, mintsem minket figyeljen, és még arra is szakított időt, hogy egy jókora követ hajítson a bámészkodók irányába – a felhangzó kiáltásból ítélve nem is tévesztett célt. Hazudtam volna, ha azt állítom, sajnálom, hogy untatjuk, hiszen a magam elé kitűzött célhoz és végkifejlethez erre az izgalmaktól mentes kis játékra volt szükség.
Nem tudtam, mennyire érzett megkönnyebbülést, amikor Caun elveszítette a türelmét, de valamiért kételkedtem benne, hogy az a néhány csattanás és elkerülő manőver túlságosan is izgalomba hozta volna. Engem is pusztán csalódottsággal töltöttek el a következő pillanatok; hiába próbáltam fogást találni a mostohafivéremen, csak arra találtam bizonyítékot, hogy nehezebb eset lesz még az apámnál is. Pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha az átkozott büszkeségét is megtanítja neki, gondoltam, miközben a szívemben felizzott az Ulric Rimadar iránt érzett színtiszta gyűlölet.
Gúnyos szavait hallván megrándult a szám sarka – ez már sokkal inkább emlékeztetett az apámra. Úgy döntöttem, hogy azon az apró mosolyon kívül mást nem fűzök a cinikus főhajtáshoz sem, inkább türelmesen vártam a következő lépését; még ha Aeron cigánykereket hányt is már unalmában mögöttünk.
Enyhén felvontam a szemöldököm, amikor ismét a nevemet hallottam legördülni az ajkairól, de csak azért, hogy aztán félelemmel és gyanakvással vegyes értetlenség legyen úrrá rajtam. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra a legkevésbé sem, hogy Caun úgy fog arccal a földre esni, mint egy zsák – pedig én még csak meg sem sebeztem.
- Caun...? – szólítottam meg bizonytalanul. A kardomat is leengedtem és tettem felé egy tétova lépést, miközben Aeronra pillantottam; látnom kellett, ő hogyan reagál minderre. Hiába volt szó a mostohafivéremről, nem ismertem őt, és mivel az apám legjobb tanítványa volt, számolnom kellett a lehetőséggel, hogy ez nem több egy aljas, otromba trükknél.
Fájdalmas nyögésére néztem ismét Caunra, így tökéletes rálátásom nyílt a pillanatra, amikor nehézkesen a hátára küzdötte magát – ahogy a mellkasa árulkodó mozgására is. Tipikusan az a mozdulat volt, amikor valaki mély levegőt akar venni, de a fájdalomtól még csak apróbb lélegzetre sem futja. Gondolkodás nélkül hagytam a földre esni a kardom, úgy döntöttem, megadom a lehetőséget a fivéremnek arra, hogy egy egyszerű trükkel győzedelmeskedjen felettem, ha ennyire jó színész volt; az én lelkiismeretem nem maradt volna tiszta, ha nem így teszek. Nem tudom, Aeron is odalépett-e hozzá, de én a következő pillanatban már mellette térdeltem a porban.
- Caun? – szólítottam meg ismét, pillantásom az övét kereste, hogy lássam, mennyire tiszta a tekintete. Nem kérdeztem meg tőle, hogy fájdalmai vannak-e, hiszen ez egy nyilvánvaló tény volt, de arra sem tértem ki, pontosan hol fáj – bőven volt időm megfigyelni az egyre csak növekedő vérfoltot az oldalánál.
Szó nélkül cselekedtem, nem volt szükségem engedélyre sem; óvatos mozdulatokkal gyűrtem fel az inget a sérült oldaláról, nem törődve azzal, ha akármelyikük is meg akart állítani. Sok seb csúfította el a bőrét, de az oldalán húzódó mély vágás nagyon erősen vérzett, a körülötte sötétlő bőr pedig beigazolta a sejtésemet, miszerint a bordája jó eséllyel legalább megrepedt. Sürgősen vissza kellett vinnünk az erődbe, orvosra volt szüksége, de előbb helyre kellett hozni a csontot – féltem, hogy ha nem teszünk így, súlyosbodni fog az állapota.
A mostohafivérem véleményével nem törődtem, ő egyébként is túl gyenge volt ahhoz, hogy megállítson, de ha Aeron is ott volt mellettünk, felnéztem a férfira.
- Kérlek higgy nekem, ha azt mondom, hogy nem fogok kárt tenni benne – szólaltam meg, a hangom szelíd volt de határozott, ahogy a tengerkék szemekbe néztem; reméltem, hogy bármit is gondol rólam, azt azért feltételezi, hogy nem vagyok ostoba. Ha bármit is tettem volna a fivéremmel, az apám gondolkodás nélkül kivégeztetett volna, ezt pedig én is jól tudtam.
Amennyiben Aeron beleegyező választ adott, vagy egyszerűen csak egy bólintással biztosított arról, hogy a fejem akkor is a nyakamon marad, ha hozzáérek Caunhoz, visszafordultam a mostohafivéremhez és tekintetemmel ismét megkerestem az övét. Több lehetséges mondat is az ajkaimon volt, mint például Ígérem, hogy nem fog fájni, vagy Csak feküdj nyugodtan, esetleg Minden rendben lesz, de végül egyiket sem mondtam ki hangosan. Caun nem az a fajta ember volt, akinek szüksége volt megnyugtató szavakra.
Végül csak egy halovány, bátorítónak szánt mosolyra görbültek az ajkaim, mielőtt a tenyeremet óvatosan a sérülésre helyeztem volna. Figyeltem arra, hogy az ujjaim ne érjenek hozzá a vágáshoz, és a törött csonthoz is csak puhán érjenek hozzá, hogy ne okozzak neki a szükségesnél több fájdalmat – aztán lehajtottam a fejem, behunytam a szemeimet és halkan mormolni kezdtem. Tisztán emlékeztem a gyógyító mágia szavaira, amit az apám által fizetett kóbormágusok tanítottak meg nekem; szigorúan ki is próbáltatták velem nemrégiben, és ha ez nem történt volna meg, most valószínűleg nem mertem volna használni. Így azonban magabiztos voltam és csak arra figyeltem, hogy az átkom segítségével enyhítsek Caun fájdalmain, és én is tegyek érte valamit, mielőtt visszavisszük az erődbe. |
Tudtam, hogy szenvtelen kirohanásomat Aeron duplán megfogja torolni; Nem azért, mert komoly csorbát ejtettem volna érzékeny lelkén, nem. Valószínűleg sokkal jobban bosszantotta az a tény, hogy mindezt Cyrill előtt engedtem meg magamnak. Hiába húzta őket össze a tündevér, apánk jobb keze nem viseltetett nagyobb figyelemmel a lány iránt, mint a cipője aljára ragadt sár felé. Cyrill átkozott, ahogyan Ulric Rimadar emberei mondanák, ezért kerülte mindenki olyan nagy ívben, mint egy pestisest.
Amióta az eszemet tudom - vagyis, amióta Ulric maga mellé vett tanoncnak, és kijelölt leendő örökösének -, engem is mindig óva intettek a lánytól, akinek ereiben mágikus vér csörgedezik. A saját szememmel sosem láttam, hogy mostohahúgom mire is képes, de nem is voltam olyan ostoba, hogy provokáljam. Legalábbis eddig, rándult rideg mosolyra ajkam egyik sarka. Bevallom, hajtott a kíváncsiság.
Cyrill bátran szállt szembe velem, és fürgén tért ki újabb csapásaim elől; Nem adta volna könnyen magát, akárcsak én. Bármennyire is szeretné tagadni, éppen elég Rimadar vér szorult a vénáiba ahhoz, hogy örököljön valamicskét apja természetéből. Ulric szintén nem számított egyszerű ellenfélnek. Amikor visszakérdezett, azt hiszem a szemöldököm cinikus rándulással készült megindulni a homlokomon felfelé, de a gesztusra már nem került sor. Cyrill szilaj őzike módjára szökkent egyet hátra, de várakozásaimmal ellentétben, nem támadt rám azonnal. Követtem az intő mozdulatot, amelyet a hátrébb bámészkodók felé tett, éppen abban a pillanatban tekintettem feléjük, amikor Aeron egy jókora kővel igyekezett rendet teremteni közöttük. Valamelyik fájdalmas jajdulása jelezte, hogy a tündefajzat nem tévesztett célt, és eltalálta az egyiket. Mosolyom kiszélesedett.
Nem vettem magamra a lány sértéseit, hidegvérrel peregtek le rólam a szavak; Látszólag az érzelmeimre próbált hatni, amellyel súlyosan mellényúlt. Mindenki tudta, hogy nekem nincsenek érzéseim. Bár a türelmem időnként még én is elvesztettem, azonban az efféle hetykeség nem hatott rám.
- Bájos az aggodalmad – feleltem szavaira könnyedén, s ha a oldalbordám a törés miatt nem fájt volna, gúnyos meghajlásba görnyedek; így azonban be kellett érnie egy laza biccentéssel. Számtalan sebem kínzóan sajgott, bármennyire is nehezemre esett bevallani, sürgetően orvosra volt szükségem. A fejem zúgott, és szédült, az oldalamból kiszökő vér pedig már átitatta ruházatomat. Nem bírhattam sokáig.
- Cyrill… - kezdtem, de szavak gurgulázva a torkomra forrtak, ahogy arccal előre estem, bele a hajnali ködtől nedves porba. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy a hátamra forduljak. Tomboló gondolataimban ezernyi dolog cikázott, de a szégyenérzett nem volt köztük. Szólni akartam, de szavak nem jöttek ki torkomon. Nem kaptam levegőt, az oldalam pedig szúrt... Nagyon szúrt. |
A fiú fejében valami nagyon ördögi terv formálódót meg, ha most még az én beleszólásomat sem tűri. Bár ez nem újdonság, de visszaszólalkozni nem igazán szokott. Gyanús volt a fiú már az ötlet kezdete óta. Nem tudtam eldönteni, hogy hirtelen jött ez vagy már régebb óta forgatta a fejében és csak most volt alkalma megvalósítani. De minden esetre kíváncsian vártam már az a pillanatot mikor beavat a kis sötét tervébe. De azért majd helyre teszem az a kis csinos fejét egy sallerrel.
Az idő elteltével kerestem magamnak egy megfelelő kis helyet. Ami a lovak karámjának a kerítése volt. Nem volt messze a fiatalok párbajától, de még hangtávolságon belül voltam. Felpattantam a kerítésre és letettem a hátsómat rá. Kezeimmel támasztottam meg magamat, hogy orra ne essek. Ezt követően amint észrevett a lovam, oda ügetett hozzám majd játékosan beleprüszkölt, hosszú sötét barna hajamba. Ezt egy fél mosollyal vettem tudomásul majd megpaskoltam az állat nyakát.
A párbaj kezdett érdekes lenni, de közel sem annyira, mint amennyire vártam volna. Hiányzott az izgalom, amikor szinte annyira kilátástalan a dolog, hogy már inkább az lenne a megoldás, ha lenne egy harmadik fél és mindenkit jól elverne. El is gondolkoztam rajta, hogy beszállok a kettőjük játékába, de hamar kivertem a fejemből az ott motoszkáló gondolatot. Nem akartam elrontani a kakaskodásukat.
A párbaj közepette talán még egy kis fütyörészés is belefér, de csak pár percig. Hamar letettem róla, hisz nem igazán tetszett a dallam, amit a fejemben elképzeltem. Ez idő alatt még azt is felfedeztem, hogy a napocska már teljesen az égbolt tetején terült el, és lassacskán a meleg sugarak is elérték a földet. A távolabbi pályákon is az ifjúk már kezdték nagyon unni a dolgokat, ahogyan elnéztem. Leszálltam a kerítésről és egy nagyobbacska követ kerestem. Amint megtaláltam, felkaptam és a távolban gyakorló, vagyis inkább bámészkodó tinédzserek közé dobtam. Talán még az is előfordulhat, hogy valakit eltaláltam. De mind ez csak arra volt jó, hogy tudassam velük, hogy látom, őket szóval sürgősen álljanak neki valaminek. Az se érdekelne, ha egymást jól elvernék, csak csináljanak valamit. |
Képtelen voltam józan és ép ésszel felfogható indokokat találni Caun motivációjában, akárhogy próbálkoztam is, egyetlen logikus magyarázat sem jutott eszembe. Őszintén szólva erősen kételkedtem az indokai ártatlanságában, elvégre mégis csak sokkal több volt benne az apámból, mint bennem valaha is lehetett; nem zárhattam ki a lehetőségét, hogy valami furfangos, alattomos tervet szövöget a fejében, csak azt nem tudtam, miért tenne ilyesmit.
Aeron szavai is eljutottak hozzám, csakúgy, mint Caun figyelmeztetése – bár nem néztem rá a férfira, és látható jelét nem is adtam ennek, magamban egyetértően bólintottam. Soha nem jutott volna eszembe alábecsülni egy olyan embert, mint Caun; bár ő maga soha ártott nekem, akkor is az apám legjobb tanítványa volt, erről pedig nem szabadott megfeledkeznem. Neki láthatóan kevésbé tetszett, hogy Aeron is megjegyzést fűzött a küzdelemhez, szavai élesek voltak, akár a borotva, stílusa pedig nemtörődöm; meglepően merész éppen a tündével szemben – akaratlanul is arra gondoltam, talán nem is lett volna olyan meglepő, ha a férfi tényleg elveszíti a fejét és meg akarja ölni az imént.
Viszonylag hamar kiderült, hogy Caun nem tűri, ha finomkodni próbálnak vele; vagy ez, vagy Aeron közbeszólása zökkentette ki a kis bemelegítőből. Kardja pengéje egy erőteljes mozdulattal lökte oldalra az enyémet, és bár ujjaim elég szilárdan tartották a fegyvert, a támadás jelzésértékét én is tökéletesen megértettem. A játszadozásnak vége, futott át az agyamon, a gondolat pedig csak megerősítést nyert mostohafivérem szenvtelen szavait hallva.
Nem kerülte el a figyelmem az újabb támadás, szerencsére az anyám véréből is csörgedezett elegendő mennyiség az ereimben ahhoz, hogy megörököljek tőle és a fajtól, amihez tartozott, jó néhány előnyös tulajdonságot. Ilyenek voltak többek között a gyors reflexeim is, amik most is hozzásegítettek ahhoz, hogy ne okozzon számomra különösebb nehézséget, amikor egy kecses ugrással elugrottam a penge útjából. Alig ért a lábam a földre, amikor már viszonoztam is a támadást, mindkét karom erejét beleadva lendítettem felé a kardom, éppen a megfelelő oldalról ahhoz, hogy amennyiben kivédte a támadást – aminek a lehetőségében nem kételkedtem –, azt az oldalát érje a terhelés, ahol a bordái is megsérültek. Ha valóban kivédte a támadást és a kardok pengéje hangos, fémes csattanással találkozott, nem húztam el rögtön a fegyverem és léptem hátrébb; erőteljesen nyomtam a kardjának a sajátomat, hogy tovább kelljen erőltetnie a sérült oldalát.
- Szóval azt hiszed, sajnállak? – szólaltam meg közben, arcomra pimasz mosoly szökött. Meg sem vártam, hogy választ adjon erre a költői kérdésre, hirtelen mozdulattal engedtem a fegyver nyomásából és ugrottam hátra, hogy aztán a pengét ismét az irányába szegezzem. Egyelőre nem támadtam, csak egy kissé oldalra billentett fejjel figyeltem a mostohafivéremet, arcomon továbbra is azzal a csintalan mosollyal. – Talán csak nem akarlak szégyenbe hozni egy túl gyors vereséggel a katonák előtt – vontam fel a szemöldököm, fejemmel a nagy valószínűséggel felénk bámészkodók irányába intve.
Tesztelni akartam őt, látnom kellett, mennyi van benne az apámból. Annak az átkozott gazembernek nem csak a hatalma volt központi kérdés, hanem az a fene nagy büszkesége is, én pedig tudni akartam, mennyit sikerült ebből tanításai révén átörökítenie Caunba. Ha ő is hasonló értékrenddel bírt, akkor egy ehhez hasonló megjegyzésnek eléggé fel kellett paprikáznia ahhoz, hogy ismét ő tegye meg az első lépést, ám én akkor sem csüggedtem, ha ez nem volt elég hozzá; amennyiben ő nem lépett felém, úgy a következő támadás is az enyém volt. |
Okkal kértem azt Cyrilltől, hogy üssön ki; Sötét lelkem legmélyén bonyolult terv öltött alakot, amelynek egyik állomása az volt, hogy a lány bizalmába férkőzzek. Mostohaapám féltucat embert fizetett azért, hogy szemmel tartsák vérszerinti gyermekét, pedig igazából csak egyre lett volna szüksége; rám. Ha elhitetem vele, hogy bízhat bennem…, gondoltam furcsa mosollyal a szám szegletében, miközben szemközt fordultunk egymással a csatatéren. Nem kerülte el a figyelmemet a hitetlen visszakérdezése, ahogyan az sem, hogy a kék szemek feltűnően fürkészik az arcomat a kérésem okát kutatva; Az azonban szokás szerint nyugodt maradt.
Aeron mosolya nem hordozott maga mögött semmi jót. Furcsán reménykedtem abban, hogy esetleg meggondolja magát, és inkább azzal fokozza saját örömét, hogy újabb szadista feladatokat végeztessen az újoncokkal, de nem így történt. A tündefajzat hozzánk szegődött, kíváncsian várván, hogy mi lesz a vége különös ütközetünknek. Valójában nem lepett meg ezzel.
Pontosan éreztem, hogy melyik porcikáim léteznek; Számtalan apró sebből véreztem, és a megrepedt bordám miatt az oldalam is egyre szélesebben szúrt, de nem engedhettem, hogy ezek gátoljanak. Tisztában voltam azzal, hogy mit kértem mostohahúgomtól, de azzal is, hogy nem mutatkozhatom teljesen gyengének atyánk emberei előtt – főleg nem Erthadril előtt.
- Megtennéd, hogy nem szólsz bele? – kérdeztem hetykén, éles pillantást vetve a férfire, hogy elhallgattassam. Tudálékos stílusa, kioktató modora kezdett bosszantani. Megfeledkezett arról, hogy ki vagyok. Pillantásom csak eztán tért vissza a Rimadar sarjhoz, egy biccentéssel jeleztem, immáron teljességgel rá figyelek. A kék szemek hosszú pillanatig kapcsolódtak a tekintetembe.
A lány könnyedén lépett el alantas próbálkozásom elől; Igazából nem is az volt a célom, hogy az első lépéssel ártsak neki, hanem egyszerűen csak mozgásra akartam ösztönözni. Megadtam a kezdő lépést, innentől a többi rajta állt; Azt akartam, hogy kiüssön, de nem adtam könnyen magam.
Kardom könnyedén csúszott a lányé alá, és egy laza mozdulattal oldalra taszítottam a pengét; arra nem volt elég, hogy kiüssem a kezéből, de arra igen, hogy legközelebb merészebben próbálkozzon.
- Ne hátráltasson, hogy megsérültem… Ha a harcmezőn megsajnálsz valakit emiatt, az az életedbe kerülhet – okítottam színtelen hangon, miközben fordultam egyet a tengelyem körül, hogy a kardom suhanó hang kíséretében a lába felé közeledjék. Elég fürgén kellett mozdulnia, ha nem akarta csúnya vágásokkal végezni. |
Érdekes mérkőzésnek tűnt az egész, de miközben a fiú tekintete néha felém téved egy üzenetet is sikerült elcsípnem. Jól sejtettem a fiú kitervelt valamit és ezt a későbbiekben kívánta megmagyarázni. Nem értettem ezt az egészet, mint ahogyan Cyrill arcán is ott ült az értetlenkedés kis szikrája. Ez a nap kezd egyre furcsább lenni és még csak a nap első felén vagyunk túl. Akkor a mai napra milyen meglepetések várnak még? Felfigyeltem a fivérek összeborulásán, vagyis csak Caun fogta meg a lány hátát. De látszólag beszéltek is valamit. Sandító tekintettel követtem a mozdulataikat. De nem igazán sikerült semmit kivennem, hisz a fiú úgy fordult, hogy nem teljesen láttam a szájának mozgását. Amikor meg már oda értem hozzájuk, pár méter különbség volt kettejük között. Karba tett kezekkel figyeltem rájuk. A fiú szavain kissé elmosolyodtam. Mintha csak engem idézett volna mikor edzések közben próbáltam okítani a tinédzserek fejét.
- És ne feledjétek, sose becsüljétek alá a másikat. – tudtam, hogy szavaimra nem igazán figyeltek, de jobbnak láttam figyelmeztetni őket. Mint ahogyan Caun tud alattomos lenni úgy nem ismerni ki Cyrill stílusát sem. A körülöttünk zajló események ismét elcsendesültek, de most már csak a távolból mertek figyelni az ifjoncok. Szúrós tekintettel pillantottam rájuk, ha ennek a mérkőzésnek is vége, pórul fognak járni, nagyon. Meglepet a fiú lépése. Gondoltam rá, hogy ő fog először lépni, de mégse. Azt akarta, hogy a lány tegye meg ez első mozdulatokat. Néhány lépést tettem meg jobbra majd balra. Mintha kisgyermekek játszadoznának fakarddal, amit egy szemforgatással jutalmaztam.
- Nem érünk rá egész nap. – kiáltottam be a csatatérre. Mert ha így folytatják, akkor itt helyben alszom el. |
Láttam, hogy Caun kérdése legalább annyira meglepte Aeront, mint engem, hiszen az ő arcán is a döbbenet egy bizonyos fokozata tükröződött mostohafivérem szavai hallatán. Talán nem olyan mértékű, mint az enyém volt, de abban biztos voltam, hogy a kérdés váratlanul érte. Éreztem magamon Caun tekintetét, miközben Aeron először rá, majd rám fordította a pillantását; láthatóan ő sem értette teljesen a motivációját. Ismét Caunra néztem, amikor már inkább egy határozott kérés, semmint kérdés formájában fogalmazta meg az iménti ötletét, szemeim kutatón fürkészték a sötét íriszeket. Még mindig nem értettem, miért akar segíteni nekem.
- Részemről rendben van - adtam meg a magam beleegyezését, a hangomban bujkáló bizonytalanság csak az értetlenségemből akadt; a felkínált szabadság ellen soha nem lett volna kifogásom.
Aeron végül áldását adta mostohafivérem furcsa és számomra megmagyarázhatatlan ötletére; hogy erre az vette-e rá, hogy velem ellentétben megértette a kérdés hátterét, vagy egyszerűen csak tudta, hogy nem lenne értelme vitatkozni, azt nem tudhattam biztosan. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem láttam még Caunt mosolyogni; a gesztus furcsa volt, mert üresnek érződött, mégis eljutott a szemeihez is, de legalább a lehető legtávolabb állt az apám kegyetlen, szadista vigyorától.
Önkéntelenül is összerezzentem egy kissé, amikor megéreztem a tenyerét a hátamon, de nem húzódtam el, egyszerűen csak nem voltam hozzászokva, hogy bárki is meg merjen érinteni - a legtöbben attól tartottak, hogy pusztán attól, hogy hozzám érnek, megátkozom őket, vagy valami hasonló földöntúli dolog történik. Caun arra irányított, amerre Aeron utasított minket, a tünde azonban valami oknál fogva lemaradt.
A felcsendülő tompa kiáltásra hátra akartam pillantani, de Caun is éppen azt a pillanatot választotta, hogy súgjon valamit, szavaival pedig könnyedén elérte, hogy a tekintetem ne érjen el a hátunk mögé, hanem megállapodjon rajta.
- Hogyan? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, csakúgy, mint az imént, de ezúttal fojtott hangon; önkéntelen reakció volt ez az ő suttogására. - Mégis miért... - kezdtem volna bele egy újabb kérdésbe, de szavai félbeszakítottak. Értetlenül és a homlokomat ráncolva tanulmányoztam az arcát, ez az egész helyzet kezdett egyre furcsább lenni. Először küzdjek meg vele, utána pedig rögtön üssem is ki? Mégis mire megy ki a játék?
Ahogy megálltunk egymással szemben, Aeron is megjelent a színen, láthatóan ő is kíváncsi volt, mi fog történni, bár az ajkaira kúszó mosoly egyéb érzésekről is árulkodott. Pillantásomat a fivérem felé fordítottam, gyorsan felmértem a ruháján éktelenkedő szakadásokat és a vérző sebeket, a nehézkes levegővételét; felmértem a gyenge pontjait. Nem éreztem jól magam a bőrömben, én nem voltam olyan, mint Ulric Rimadar, nem voltam kegyetlen, nem akartam szánt szándékkal fájdalmat okozni egy már egyébként is sérült embernek, nem ismertem viszont Caun motivációit, és ezért fel kellett készülnöm mindenre.
Mostohafivérem még akkor sem mozdult, mikor már mindketten kivont karddal álltunk egymással szemben. Tekintetem újra a felsőtestére tévedt, tudtam, hogy jól eséllyel akár el is repedhetett valamelyik bordája; ha szükség lett volna rá, ott kellett keresnem azt a rést, amivel előnyt szerezhettem. Üss ki!, hallottam újra a fejemben a hangját, de még mindig nem értettem. Mit akarsz elérni, Caun?, gondoltam, miközben felszólalására egyenesen a szemeibe néztem.
Fel voltam készülve egy esetleges támadásra, amikor a kardját meglendítve felém lépett; könnyedén hajoltam el, bár a penge egyelőre nem jutott veszélyes közelségbe hozzám. Tudtam, hogy nem venne félvállról egy küzdelmet, már csak azért sem, mert nem ketten, de még csak nem is hárman voltunk jelen; biztos voltam benne, hogy többen is figyelnek minket. A harc izgalma lassan kúszott fel a gerincem mentén minden rossz érzésem ellenére is, magabiztosan tartottam a kardomat, a következő lépés pedig már az enyém volt.
Egyelőre nem vetettem be komolyabb vagy veszélyesebb csapásokat ellene, és nem csak azért, mert sérült volt. Ki akartam ismerni őt, tudni akartam, mire számítsak; meg akartam figyelni a reakcióit: merre és hogyan lép, mielőtt támadna, melyik oldala az erősebb, hogyan lendíti a kardot. Az ütéseim még könnyedén kivédhetők voltak, így valószínűleg a sérülései ellenére sem kellett különösebben megerőltetnie magát, hogy úgy is tegyen; ezt magam is tudtam, de éppen ez volt a cél.
Ha nem volt muszáj, inkább becsületes küzdelemben győztem volna le - már ha tényleg azt akarta, hogy kiüssem -, nem pedig alattomos módon, a gyengepontjait kihasználva. |
 Igyekeztem mély levegőt venni, amikor a katonák egy része elhátrált tőlünk. Úgy tűnt egyiküknek sincs különösebben ínyére az, ha Aeron haragjával kell szembenéznie. A sötét tünde hírhedt volt kegyetlen módszereiről, nemcsak tanítványai, de a külvilág számára is. Egyszerre tisztelték, és félték nagyságát.
A vállvonás, amivel elintéztem a hálás pillantást, amivel Rimadar lánya hálálta meg cselekedetemet, fájdalmasabbnak bizonyult, mint gondoltam. Vissza kellett nyelnem egy szisszenést, hogy ne látsszak gyengének.
Magam sem tudom miért kockáztattam azt, hogy újabb sérülésekkel legyek gazdagabb; Aeron minimum egy nyaklevessel teszi helyére a fejemet a későbbiek folyamán, amiért meghívtam Cyrillt, hogy csatlakozzon közénk a gyakorlásban. Éreztem magamon a férfi döbbent tekintetét, de egyetlen pillantásra sem méltattam; Bámultam én az ábrázatát eleget a napjaim nagy részében. Sötét íriszeim a mostohahúgom szelíd vonásain pihentek meg, a lány nem is tudta volna titkolni meglepettségét előttem.
- Tarts velünk – ismételtem meg a korábbi kérdést, ezúttal már némileg türelmetlenebbül, elhagyván magát a kérdést; Sokkal inkább határozott kérés volt, amivel megpróbálhatott volna szembeszegülni, ha akar, de akkor szembe kellett volna néznie azzal, hogy esetleg megharagszom, és szeretett őrei gondjaira bízom. A szabadság kulcsát kínáltam fel számára, ha csak egy órácskára is. El kellett fogadnia.
Sejtettem, hogy magyarázatot vár a dologra, pont úgy, ahogy a mellettem álló férfi oldalát is fúrta a kíváncsiság az iránt, hogy miért is szeretném annyira, ha Cyrill csatlakozzon hozzánk; Mint mindig, most is megvoltak a magam okai, de ezt egyelőre egyikük orrára sem fogom rákötni. Különösképp a lányéra nem. Látszott Aeronon, hogy különösképpen nincs ínyére a dolog, de végül belement. Elmosolyodtam, üresen és érzéketlenül, hiszen másképpen nem tudok, de mégiscsak mosoly volt.
- Nagyszerű – bólintottam könnyedén, és ha a lánynak nem volt ellenvetése megvártam míg mellém lép, és tenyerem a hátára helyezve a megfelelő irányba tereltem, ha a férfi időközben még mindig rajtam illette a tekintetét, szemeimmel egyszerű üzenetet küldtem az irányába; Később mindent megmagyarázok.
Azt nem figyeltem, hogy atyánk jobb keze miért maradt le mögöttünk, csak a halk jajszóból következtettem arra, hogy valakinek már megint fájdalmat okozott. Ez különösképpen élvezte az öreg.
- Üss ki! – súgtam oda a lánynak, amíg Aeron figyelmét elvonta más. – De ne rögtön, az gyanús lenne! – magyaráztam, és bármennyire is értetlen pillantást vetett rám a szavaim következtében, ennél többet nem volt alkalmam mondani neki, mert a tünde ismét csatlakozott hozzánk. Úgy tűnt felettébb kíváncsi a kialakuló helyzetre, amit én elégedetten vettem tudomásul. Nem a parancsára vártunk.
Megropogtattam a nyakamat, és a fájdalommal mit sem törődve előhúztam a kardomat. Meghagytam Cyrillnek az első lépést, aznap igazán előzékeny hangulatban voltam.
- Harc közben ne csak az ellenfél kezét figyeld, a testtartása és az arca legalább annyit árul el, mint a meglendülő keze – okítottam, és szavaim bizonyításárul meglengettem a kardom, és léptem egyet előre. Figyeltem rá, hogy ne találjam el. Elsőre. |
A kölykök körülöttünk mocorogni kezdtek és valamilyen szinten el is párolgott a tömeg. Akik körülöttünk maradtak azokra vetettem egy pillantást, hogy ha nem most azonnal indulnak el, akkor kivájom a szemeiket. mintha csak ennyi is kellett volna nekik. Egyből eltűntek mellőlünk. Az utolsó mozdulata is az egyiknek annyi volt, hogy Caun kardját visszaadta a fiúnak. Cyrillen felfedezni véltem a hitetlenkedés legnagyobb jelét, a szemöldökét egyre feljebb kúszott a homlokán. Ez a jelenet is csak egy mulatató vigyort festett az arcomra. Amit egyből fel is váltott a döbbenet. Mereven meredtem Caunra az iménti kérdése hallatán. Legszívesebben egy nyaklevessel jutalmaztam volna. De a későbbiekben még meg fogja kapni. Nem szerettem, ha hirtelen valami kipattan a fejéből és csak úgy oda vágja másoknak. Ez hatalmas hátránya lesz, ha majd egyszer Ő lesz a vezérünk. Akkor viszont jól átgondolt lépéseket szabad tenni. Majd erről igen csak elbeszélgetek vele a későbbiekben. De amennyire én meglepődtem, a lányra még annál is nagyobb döbbenet sújtott le. Csak nem annyira, hogy még válaszolni is alig bírt. Amit igazából nem is csodálok. Szerintem itt senki nem számított erre a kérdésre. Mind a kettőjük rám szegezte tekintetét, és mind a kettő szeméből mást olvastam ki. Cyrill leginkább hitetlenkedve pillantott rám, hogy ez most valójában meg engedem e a fivérének vagy sem. Caun tekintetében viszont az elszántságot láttam, aminek nem igazán tudtam nemet mondani. Valószínű, hogy még beleszólásom sem lehetett volna igazán. Hisz a makacs fiú akkor is belevágott volna a párbajba, ha azt mondom, hogy nem. De így csak meg ingattam a fejemet.
- Nekem nincs ellen vetésem. – vontam meg a vállaimat. Ismételten nem akartam semmi jónak az elrontója lenni és igazából furdalt a kíváncsiság, hogy a fiú mit akar ebből kihozni.
- Ott, hátul. – mutattam a hüvelykujjammal egy hátrébb lévő üres térre ahol igazából csak mi magunk lehettünk. Amíg a két fiatal el nem indult addig én is ott voltam,de ha meg is indultak volna, akkor is pár pillanatig ott maradtam. Ugyan is vártam a lány kísérőinek a reakcióját. Az egyikük kardot rántva elindult feléjük, hogy visszainvitálják a lányt. Ekkor léptem feléje és álltam meg mellette. Figyelmeztettem, ha csak még egy lépést tesznek előre, elmetszem a nyakukat. A katona annyira figyelt a mondanivalómra, hogy észre se vette, hogy a kezét megragadva a saját kardját nyomtam a lábába. Ezzel nyomatékosítva, hogy valójában semmi keresnivalójuk nincs itt. Hezitálva ugyan, de fogták magukat és a pálya túl végén várták az esedékes újabb küzdelem végét. Én is csatlakoztam a harcra készen álló fiatalokhoz. Tőlük nem messze álltam meg, de még is tisztes távolságban maradtam. A karjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt.
- Akár el is kezdhetitek. – intettem egyet, ha jónak látják, kezdjenek neki. Kíváncsian vártam mi lesz ebből a párharcból, ami még az arcomra egy csalfa mosolyt is oda biggyesztett. |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Igyekeztem mély levegőt venni, amikor a katonák egy része elhátrált tőlünk. Úgy tűnt egyiküknek sincs különösebben ínyére az, ha Aeron haragjával kell szembenéznie. A sötét tünde hírhedt volt kegyetlen módszereiről, nemcsak tanítványai, de a külvilág számára is. Egyszerre tisztelték, és félték nagyságát.