|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.03. 18:11 - |
A Rudrai Erőd egykoron büszke tornyai, amelyből kettő is van, félig lerombolva magasodnak a puszta közepén - magas és törékeny falak, átlyuggatva üvegtelen ablakszemekkel. Se tető, se oromzat, se kémény; felette fekete madarak keringnek károgva, rikácsolva. Mindössze ennyi maradt meg az egykori épület eredeti részeiből, ehhez toldották, és foldozták hozzá a földből és fából készült sánckerítést, amely körülveszi a mögötte húzódó falucskát.
Az üszkös toronypárt felül egy vékony függőhíd köti össze, amin fel-le masíroznak az úr, Ulric Rimadar katonái, és lesik a jogtalan behatolót. Továbbá ezek között feszül egy irdatlan, idomtalan fakapu is; Ezen keresztül lehet bejutni a faluba.
Az utcát vöröses-szürke por fedi, nincsenek lekövezve. A házak legtöbbje fából készült, és egészen úgy festenek, mintha csak egymás mellé hányták volna őket - vagy kihajolnak az utcára, vagy egymásnak borulnak. A legnagyobb, és legszebb ház természetesen a Rimadar-kláné, ez található a városka szívében, közel a piachoz.
A Rudrai Erőd piaca különleges, hiszen az megszokott árukon túl, eladásra kínált rabszolgákat is találhatunk. |
[50-31] [30-11] [10-1]
Orromba óvatosan belemászott a vér illata, tudtam, hogy a férfit nem találhattam el a tőrömmel, ellenben a lovát igen. Tehát erre volt az ordítozása, milyen édes, milyen vonzó az a düh, ami izzik a tekintetébe. Erőteljes hangja és kacaja szinte megcsapta a fülemet, úgy visszhangzott a sötét, szűk utcán, amelyen összetalálkoztunk. Érezhető volt a levegő izzása, katonák is támadásra készültek, ahogy a férfi is, aki valószínűleg nekik parancsolt. De nem állt módomban visszalépni attól, amit mondtam. Nagy szája van, igaz, csak mert nem hallott még rólam nem azt jelenti, hogy nem vagyok az életére veszélyes. Egy pillanatra levettem a férfiról a tekintetem, ugyan is emberek óvatosan kiléptek otthonukból, hogy némi fényt adjanak ennek a sötét éjszakában. Ezt kihasználva megragadta a nyakamat és a falnak nyomott. Szorítása egyre erősebb lett, mig a kardjának a hideg pengéje óvatosan a nyakamhoz ért, bár nem volt elég, hogy felkarcolja a bőröm, sőt arra sem, hogy megijedjek tőle. Elfordítottam a fejemet, amennyire ő és a penge engedte, hogy a szemébe nézzek egy pillanatra, azonban ekkor elengedett. Megköszörültem néhányszor a torkomat.
-Sose mondtam, hogy erősnek tartom magam, téged tartalak gyengének...- közöltem vele egy pillanatig rekedtes hangon, ami nem sokkal a mondandóm után ki is tisztult, de örültem, hogy távolságot tart köztünk. Ezt és a sötétséget kihasználva, felsőm ujjából előhúzta a tőrt és elindítottam útjára Aeron felé, bár nem ő volt az eredeti célpontom, hanem a fáklya, hogy még sötétebb hellyé varázsoljam ezt az utcát, de hogy ezt elérjem, pengém éppen csak egy érintésnyire, de végig szaladhatott Aeron arcánál, ha csak nincs jó reflexe, akkor bizony őt is eltaláltam és a fáklyát is. Derekamhoz nyúltam, ahonnan két tőrt rántottam elő, erre viszont a mögöttem álló két lándzsás katona megindult felém, amire én is megindultam feléjük, félelem és érzelem nélkül. Testközelbe érvén a két katona hirtelen felém szúrt a lándzsájával, de én hirtelen oldalra fordultam, igy bár a két lándzsa megvágta a ruhám elől a mellkasomnál és hátul a derekamnál is, azonban erre válaszul az egyik tőrömet az egyik katona nyakán húztam végig, mire fuldokoló hanggal a földre rogyott. Másik támadóm lándzsáját hirtelen felrúgtam oldalra, amire megingott az egyensúlya és ezt kihasználva egy újabb rúgást intéztem a tarkója felé, ezzel kiütve őt is a veszély források közül. Viszont, igy elértem, hogy még több katona mozgolódjon a környéken, amire csak felnevettem.
-Nevetséges, mire a sereg, mikor te oly erősnek mondod magad... az hogy a hírem nem ért el idáig csak azt jelzi, hogy tudatlan nép él itt. De kétlem, hogy olyan sok tünde élne a környéken egy felismerhető égési sérüléssel a mellkasán, aki gyilkol. - tettem még hozzá miközben lassú, kecses mozdulatokkal felvettem egy harci pózt, melyből nem lehet látni, hogy támadásra vagy védekezésre szánom a mozdulatot. Szinte hidegvérrel kiütve két emberét emeltem a tekintetem Aronra, félhomályban is látni lehetett a tekintetemben, hogy elszánt és kitartó vagyok, de emelet képes vagyok ridegen bárkivel végezni. Viszont nem óhajtottam az első lépést megtenni, most, hogy komolyra fordult a dolog, ha nem jönnek közelebb a katonák, tudni akarom, hogyan mozog Aeron, hogy forgatja a kardot, igy felkészültem, hogy fajom gyors reflexeit kihasználva elkerülöm támadásait, amig nem találok rajta nyitott pontot támadásra. Ugyan is közelharcban nem vagyok jó magam sem a magaslaton, de ha ki kell játszani ellenfelem, kiismerni, ezt a tudományt kevesen ismerik.
|
 Ahogy sejtettem a nő most más szándékosan kerüli a kérdésemre a választ. Felvont szemöldökkel figyeltem , ahogyan ismételi a nevemet.
- Eltaláltad. – bólintottam. Bár nem hiszem, hogy a nevemből ilyen egyszerűen ki lehet következtetni a származásomat. Hiszen amikor Ulric-hoz kerültem új nevet kaptam tőle. Emlékszem a régire, de bár ne emlékeznék. Megborzongtam. Az éjszaka már oly sötét leplet húzott magára, hogy az emberek az utcát járták, hogy a fáklyákat meggyújtsák némi világosság érdekében. De ahogy megláttak minket az utcában csak sietősen gyújtottak egy-egy fáklyát. Sötét volt még így is de az lány arcát félhomályban már látni lehetett. A tünde a lovam felé indult. Sandítva figyeltem mozdulat sorait. Egyszer csak csúszni kezdett a nyergem. Athos hátra hőkölt így kisebb meglepődéssel de talpra érkeztem a földre. A lovam oldalához léptem, akit kicsit megvágott ez a némber miközben elvágta a szíjat. A földön heverő nyeregre bámultam. Majd mikor felnéztem a tündére szinte ki lehetett olvasni a szememből a bennem rejlő dühöt.
- Te még is kinek gondolod magad? – ordítottam rá. – Te? Engem megölni? – kacagtam fel. Ebben a kacajban érezni lehetett a szánalmat és a röhejesség keveredését. Az ordításomra néhány katona jelent meg a szűk utcában. Egyenlőre intettem nekik, hogy maradjanak ott ahol vannak. Hezitálva, hogy engedelmeskedjenek vagy sem még is ott maradtak az utca végén.
- Te magadat ne említsd egy szinten velem. – fintorogtam. Akinek a nevét még nem hallottam, azt nem állhat hírhedt gyilkos nevében. Ez a tünde szerzet kezdi kihúzni a gyufát és nagyon megfogja ütni a bokáját ha tovább próbálkozik.
- Nagyon erősnek hiszed magad. – igazítottam meg a kezemen a kesztyűmet majd egy lépést tettem előre. A korábban érkező katonáknak jelet adtam, hogy vegyenek fel támadó pózt de várjanak a további jeleimre. Nem sok nőt szoktunk megölni, inkább rabszolgáknak eladjuk vagy megtartjuk a Rimadar családnak. De mivel ez kivételes alkalom, még eltöprengek mi legyen vele. A nő próbára teszi saját magát is. Alá becsül, engem Aeron Erthadril-t. Merész és ostoba egyben. A szemem sarkából figyeltem a tünde mozdulatait. Próbálta figyelmen kívül hagyni a katonákat de láttam testén, még is az akaratlannak tűnő össze rezdülést. Egy lépéssel hátraléptem, majd megfordultam, hogy neki háttal legyek. Ha játszani szeretne, akkor megkapja. A kardomat előhúztam a tokjából, majd vissza fordultam és a némber nyakát elkapva a falnak nyomtam, a kardomat pedig rászegezve. A kezemben az izmaim egyre jobban megfeszültek, így a szorításom is egyre erősebb lett. De csak addig szorítom amíg éppen hogy levegőt kap.
- Most beszélj te hírhedt gyilkos. – suttogtam a fülébe össze zárt fogakkal. Egy kicsit mintha még a földről is megemeltem volna a lányt. Nem volt egy nehéz teremtés, de egy kézzel még is volt súlya. A szorításom enyhülni látszódott de ezzel egy időben el is löktem magamtól. Valószínűleg a földre rogyva próbált levegőhöz jutni. Pár lépést odébb léptem, hogy nagyobb legyen köztünk a távolság ha esetleg nekem akarna rontani. A kardomat magam elé helyeztem, a katonák pedig epekedve vártak már a jelzésemre. De még nem adtam meg nekik ezt az örömöt, még nem.. |
-Érdekesen hangzó név Aeron Erthadril, már-már tündei...-izleltem a nevét az ajkaimmal, majd hozzá tettem.
-Ha megbocsájt még egy megjegyzés... - teljesen figyelmen kívül hagyva a mondandóját, odaléptem a lova mellé, ezzel elengedve a sajátomat, lehajolta a csizmámhoz és szinte egy pillanat alatt elvágtam a nyerget a lóhoz erősítő kengyelt, majd egy kisebb lökéssel a nyereg megindult a föld felé, hiszen nincs mit fent tartsa a nemes paripám már azt a bőr darabot.
-Ez igy már elég dolog, hogy nekem szenteld figyelmed? Vagy próbáljalak megölni? - tettem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, immáron teljesen mellőzve az enyelgő stílust és utat adva a valós énemnek.
-Nincs okom vigyázni a számra.. hiszen ugyan olyan gyilkos vagyok, mint te...ez a jött ment tünde... -utaltam ezzel magamra - képes lenne itt és most elvágni a torkod, bár szívesebben végzek városi tündékkel, de a kivétel... kihívásnak, edzésnek tökéletes... - mutatóujjamat kinyújtottam majd behajlítottam ezzel csábítottam a férfit támadásra, ha más szóból nem ért és nem hajlandó segíteni, kiverem belőle az információt. Ha már egy ilyen komoly rangú úr futott belém miért foglalkozzak, azokkal a haszontalan katonákkal, akik őt védelmezik vagy segitik. Ekkor eszembe jutott egy merész gondolat, bár nem tudom, mennyire megy bele a férfi, de ha tetszik neki, ha nem elhatároztam magam.
-Ha már őnagysága fáradt elém, nem szándékozom foglalkozni a talpnyaló embereiddel, legyenek bármilyenek is, ha bárki más a közelembe jön elvágom a torkát... - közöltem, rideg hangon, miközben a szememből szinte izzó vérszomj csillogott. Romlottságom szadista fele kezdett előtérbe kerülni. Szép lassan felgyújtotta lelkem a harc utáni vágy, oly rég ütköztem meg méltó ellenféllel. Azok a városi tündék, semmire se voltak jók, csak könyörögtek, sírtak, kínzásukba semmi élvezet nem volt. Ó igen kivéve az az egy, kinek szemében izzó bosszúvágy égett és egy hangot se adott ki, bármennyire is szenvedett. Hirtelen elkalandozott gondolataimat a környék zaja zavarta meg, a környéken portyázó katonák közül egy-kettő elindult felém, most hogy rátámadtam a nemes Aeronra. Kivont lándzsáikat felém és a lovam felé szegezték, ami koránt sem tetszett, de nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam őket, mint ha nem jelentenének rám veszélyt.
-Csak azt védi ez erőd, akit érdemesnek lát... -ismételtem a férfi szavait, bár az én számból koránt sem hangzott oly idillinek, inkább kihívásnak.
-Ha bebizonyítom, hogy egyen rangú harcos vagyok veled, Aeron Erthandril, akkor az erőd ad nekem szállást és ellátja a lovam? - tettem fel a kérdést miközben a korábban elővett tőrt a vörös ruházatom ujjába csúsztattam, bár ebben a sötétben az erős vörös, amelyet viselek, inkább látszik sötétlő vérnek. Lehúnytam a szemem és a hallásomra koncentrálva vártam, hogy most mi fog történni. Vajon parancsot ad, hogy elfogjanak vagy tán ő maga próbál kiállni ellenem és elogadja a kihivásom? Bár van egy olyan érzésem, hogy nem fog méltó ellenfélnek tartani, amig neki nem rontok, az ilyen csökönyös gondolkozású emberek a legrosszabbak. |
A nő egyre szemtelenebb volt, ami koránt sem tetszet. De ezt már megmutattam a külvilág felé is. Untam már, hogy a beszélgetés kissé egy oldalúnak tűnik. A nőt valószínűleg szórakoztatta a reakcióm amit az ő mondandójára szántam válaszul. Tulajdonképpen nem zavart, hogy még is mit gondolnak rólam az emberek. Hiszen amit gondoltak rólam az mind való igaz volt. Erről jut eszembe ismét, haza felé menet majd be kell ugranom a jó öreg Varus barátunkhoz hiszen van egy kis elmaradása az adóbefizetéssel. Már nem egyszer szóltunk neki, szóval most nyomatékosítani fogom az elvárásainkat a néppel szemben. Ha szép szavakkal nem képesek felfogni, muszáj a fejükre koppintani. Hiszen ennek köszönhetően vagyunk ott ahol most. Hmm.. gondolkoztam el. Talán még is van annyi esze abban a csinos bukójában, hogy kikövetkeztesse ki is vagyok itt.
- Ilyen apró dolgokra vannak megfelelő embereim. – válaszoltam egyszerűen. – És ne olyanokra gondoljon akik kis akadékoskodás után elengedik magát. – vigyorogtam. Hiszen nem intézhetek minden móresre tanítást én magam. Hagyni kell a többi elmeháborodottat is kibontakozni. Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Még is miért segítenék egy jött-ment tündének? – vontam meg a vállamat. Nem éreztem feladatomnak, hogy bárkit is körbe vezessek a városba, hogy megmutassam mi merre található. Pláne egy olyas valakinek aki kis híján betört a katonák között, akik ha talpra esettebbek lettek volna akkor most nem nekem kéne helyre állítanom amit elcsesztek. Sokszor volt már arra példa, hogy a katonák baklövéseit nekünk kellett helyre tenni. A nő leugrott a lováról majd tett pár lépést. Feltételeztem csak a lovát akarta kímélni, aki már így is csoda, hogy állni bírt. A lóra majd a nőre vezettem a tekintetemet. A tündén felfedezni véltem egy árulkodó sunyi mosolyt. Úgy érzékeltem, hogy a mozgásával és az arcjátékával próbálja valamilyen módon meglágyítani a rideg szívemet. Ismét a nyeregre támaszkodtam mikor megint beszédre nyitotta a száját a leány.
- Vigyázz a szádra! – mordultam rá. Nem azzal volt a probléma amit mondott, hanem ahogyan mondta. Nem szeretem a tiszteletlen népséget. Legszívesebben egy taslit lenyomtam volna arra a csínos fehér pofijára. El vigyorodtam a gondolaton.
- Csak annak átláthatatlan az utcák rengetege akik nem tudnak megfelelően tájékozódni ilyen helyzetekbe. – mutattam körbe a szűk utcába, ahonnan még egy-két utca nyílt. Egyébként hamar meglehet szokni a város járását. Bár egy átutazónak tényleg komoly fejtörést okozhat az utcák labirintusa. A lány ismét egy stílust váltott. Kedves, szelíd hangja és barátságos mosolyát mutatta meg. Ezt csak azzal jutalmaztam, hogy a homlokomat össze ráncoltam.
- Valószínűleg át engedtek volna, ha lenne magában némi türelemre utaló jel. – utaltam az izgágaságára. Nem bír ez megmaradni egy helyben? Ráztam a fejemet. Ide-oda, egy lépés előre, egy lépés hátra. Eközben én csak a lovamon üldögéltem, a tekintetem elkalandozott az ég felé. Az égbolt sötét színt öltött magára és már a csillagok hadát is láthatni lehetett. Sóhajtottam. Az egész napom elmegy ilyenekre, mérgelődtem. A nő mondandójából csak annyi fogtam fel, hogy ’Örvendek’. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy rákoncentráljak a szó előtti mondanivalóra. Aztán felcsendült a fülemben a neve is. Meglepődtem, hogy ilyen könnyen beadja a derekát.
- Aeron Erthadril . – helyeztem vissza a testsúlyomat a támaszkodó kezeimre. A nő neve nem mondott sokat, mint amilyen hangsúllyal közölte.
- Csak azt védi az erőd akit arra érdemesnek lát. – rántottam meg a vállamat, majd egy fél vigyor is társult hozzá. A nő valószínűleg az idegeimre próbál hatni a kis átlátszó játékával. De nem olyan könnyű engem egy kis csalfa adok-kapokkal átejteni. A lány valószínűleg lenéz engem, a nem tűnt volna fel neki, akkor a testhelyzetünk is tökéletesen mutatja a hova tartozásunkat. Ő lent van ahova tartozik, én pedig fent. |
Nagy élvezettel töltött el, hogy hányféle érzelem fut végig a férfi arcán, ahogy egyre inkább kerülöm a kérdéseire a választ. A nevetés, meg láthatóan egy korábbi számára igen élvezetes eseményre emlékezett vissza, legalább is ezt láttam ki abból a vigyorból, ami az arcára ült. Azonban fél szemmel figyeltem az érkező katonákat és azokat is akik az árnyak közül figyeltek minket. Való igaz szó szerint becsörtettem az erődbe, de ki gondolta volna, hogy ilyen gyenge a védelem, felkészültem, hogy mindenkinek elvágom a torkát, hogy pihenő helyhez jussak, de erre koránt sem volt szükség, ami nagyon lerombolta a képet, amit erről a helyről hallottam. Hiszen a pletykák felém is eljárnak, innen-onnan, hallottam a helyről, az uráról és a kegyetlen büntetési módszereikről. Vonzó hely volt, de ezek után, nem várok sokat ettől a férfitől sem.
-Őszintén... hamarabb nézem ki magából a véres módszereket, mint sem, hogy börtönbe dugjon bárkit is... sőt az is lehet, ha nem válaszolok kérdésére, engem is móresre tanit nem igaz? Bár ha van néma sütni valója, láthatja, hogy kifáradt a lovam, számára szeretnék pihenő helyet találni, illetve valakit, aki figyelne rá, egy-két napon át... -válaszoltam őszinteséggel a férfinak a szemeibe nézve. Bár úgy érzem, ezen a helyen úgy érzem színészkedésemnek nincs oka, fölösleges, de még is egyelőre fent tartom a jó tünde látszatot, aki csak idetévedt útközbe, hiszen láthatóan idáig még nem ért el a hírem, de a férfin múlik, hogy a nép mennyire fogja megismerni az árnyoldalam. Sunyi mosolyra húzódott az arcom, majd leugrottam a nyeregről, bár ahogy a földre érkeztem hallani lehetett, hogy a közelbe lévő katonák hirtelen megmozdultak. Ki gondolta volna, van annyi eszük, hogy figyelnek egy gyanús személyre
-Átutazóba vagyok, nem szándékozom, összetűzésbe kevered ó nagyváros Ura...- illettem a férfit kissé kekeckedő hangsúllyal. - Nem okoztam volna ekkora felhajtást, ha ez a hely nem lenne ennyire kesze-kusza és egy fogadót sem találok...-mondtam kedvesen mosolyogva, miközben a lovam sörényét és nyakát kezdtem el simogatni.
-Engedetlen belépőm vagy elnézi, vagy nem, de személy szerint úgy vélem engedéllyel se engedtek volna be a falak közé, hiszen Ön is úgy gondolja nem? Hogy ez a hely nem egy hozzám hasonló nőnek való...- tettem még hozzá a mondandómhoz, majd elkaptam a Ywran kantárját, aztán megindultam egy kissé, de végül megálltam át ha ezzel ösztönzöm a férfit a gondolkozásra vagy a cselekvésre. Bármelyik is legyen, ha ő nem hajlandó nekem információt adni vagy térképet, akkor megküzdők érte, az se érdekel, hogy milyen magas rangú ezen a helyen, bár tudom, hogy nem övé az erőd, ennyivel azért jómagam is tisztában vagyok, hogy ki a ház ura, de ha már a katonák segítségére sietnek, fontos személy lehet. Sóhaj hagyta el az ajkaimat, bár oly halk, hogy szinte hallhatatlan volt s mivel elfordítottam a fejem nem is láthatta a férfi, de úgy döntöttem, hogy bemutatkozom, ha már ilyen kedves kis csevegésbe bonyolódtunk, bár illetlennek tartom, hogy ő még a saját kis magaslatán ücsörög és igy mutatkozom be. Bár ennek nincs sok jelentősége, hiszen nem óhajtok sokáig itt maradni, ha csak nem kell kitörnöm az erődből, mert itt tartanak.
-Raleena Elralei vagyok, örvendek...-mutatkoztam be, bár teljesen érzelemmentes hangon, mint ha a név számomra nem jelentene már semmit, de nem tudtam megállni se, hogy hozzátegyem - Örülök, hogy egy ily "biztonságos" erősen védett helyen lehetek.. - mondtam kicsit félre billentett fejjel mosollyal az arcomon. Bár hangom érezhetően gúnyolódó volt és csípös. De szeretem feszegetni a határokat és kíváncsiságom is kissé hátrányomnak mondható, hiszen vonz, hogy tudjam...mennyire lehet valakit felingerelni?
|
Amíg a nőn elidőzött a szemem néhány katona masírozott mögém. Valószínűleg a megnevelt hírhozó barátom küldte őket utánam, hogy helyre hozzák amit elrontottak. De csak akkor szenteltem nekik különösebb figyelmet, amikor engem üdvözölve felkiáltottak. Sose értettem mire jó ez az ordítozás, hiszen ha valami olyan ügyön dolgoznék akkor nemes egyszerűséggel lebuktatnának. De szerencsére mindig én állíthatom össze a csapatot akik velem tartanak egy-egy küldetés alkalmával. Erről jut eszembe, a holnapi nap folyamán össze kell állítanunk a Taranis hegységhez szánt csapatot. Bíztam a dologban , hogy először mi hallottuk ezt a fajta pletykát. De nem késlekedhettünk annyira. A mögöttem lévő katonáknak intettem egyet, hogy egyenlőre nincsen rájuk szűkségem. Ugyan is a lányt elnézve nem egy veszedelmes hárpiának néztem. Nevettem fel kicsit magamba. Bár a bástyáknál való katonákra még vár egy megleckéztetés. Ilyen egy ostoba bagázst, hogy nem képesek vissza tartani egy lovon ülő nőt. Valószínűleg Ulric-ot meg is keresem a teljes őrség leváltása miatt. Nevetségesek. A katonák tudomásul véve kisétáltak az utcából, de valószínűleg egy másik utcában várakoztak abban bízva, hogy adok valami jelet. A nőt elnézve, nem lett volna itt másra szűkség. Egy törékeny nőt még talán letudok teperni, talán. Mosolyodtam el ismét magamba.
- Talán azért, mert engedetlenül át gyalogolt a katonákon. – válaszoltam fintorogva. A nőnek csípős megszólalása volt. – Majdnem. – válaszoltam, kihúzva magamat de a hangomban még mindig ott volt az a fenyegető, ravasz hangszín. Nem tetszett a nő viselkedése. Faragatlan némber. Meglátszik, hogy nem tudja kinek a háza tájára tévedt. Legszívesebben megmutattam volna neki, hogy még is hol van a helye. De ahogy elnéztem, máris más felé vett a stílusa mikor a lovával elindult. Már éppen a kantárra szorítottam, amikor csak mellém ügetett a szürke ménjével. Lazítottam a kantár szorításán, majd a lány felé fordultam aki igen csak otthoniasan érezte magát az alvilág városában. Kitört belőlem a nevetés. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan.
- Ugyan már, most komolyan ezt nézi ki belőlem? – kérdeztem újabb nevetést kővetően. Ha tudná szegény pára még is kit von itt kérdőre. Valószínűleg imádkozna, hogy ne ide vetette volna a sors.
- Csak hogy felvilágosítsam, nálunk nincs börtön. Mi máshogy kezeljük a konfliktusainkat. - vigyorodtam el. Majd ismét eszembe jutott a pár héttel ezelőtti merénylet kísérlet. Egy földe úr fia volt, akinek az apját engedetlenség miatt ki kellett végezni. Az ifjú pedig eljött személyesen a klán fejének a házába, hogy megkísérelje megölni. Szerencsére aznap sokáig a házban kellett maradnom, egyéb teendőim miatt így a fiú, szó szerint besétált a kezeim közé. Hosszas faggatás után a fiú bevallotta, hogy Ulric Rimadart akarta megölni, ezért is alaposan megmutattam ennek a bűnek a megfelelő eljárási teendőit. A város közterén köveztettem és botoztattam halálra. Csak, hogy lássa mindenki mi jár annak aki a vezetőm életére tőr. A betolakodóra tévedt ismét a tekintetem. Előre-hátra ingott mint ha az urán ékeskedett volna a lepedők között. Nem tetszett és nem is ide illő volt. Ennek jelet adva egy újabb fintor jelent meg az arcomon. Nem tűnt fel eddig de a lova hangosan kezdett zihálni, amit feltételeztem a kimerültségtől van. Mit akarhat ez a messziről jött madárka? Kissé félre billentettem a fejemet.
- Még egyszer nem fogom megkérdezni... – sóhajtottam. – Mit keres itt? – vontam ismét kérdőre a fekete hajú némbert. Ha ismét nem fog felelni válaszomra, azt hiszem be kell vetnem a jó öreg szigorú énemet. Sokszor kiharcolták már ezt belőlem és nem sokan tudtak erről mesélni. Vagy ha még is akkor annyira megnyomorodott a teste, hogy megmaradt ez szóbeszédnek az emberek között. A városban senkit sem kellett felvilágosítani , hogy miféle emberek is laknak itt. Akik még se tudnák ezt , annak egy életre az emlékeibe véssük, hogy mihez kell tartaniuk magukat. Ez a tünde szerzet is ebben a tudatlanságban élt. Nem tudta, hogy melyik család is él ezen a környéken. Rosszul tette, szegény pára. Az arcomon ismét egy halovány fél vigyor jelent meg. |
Az épületek, a szag, a csürhe, amely ezen a helyen él, minden, egyszerűen mindent ingerlőnek találtam ezen a helyen, legfőbb oka az az össze-visszaság volt, amely miatt nem találok egyetlen egy fogadót se. Hiába kérdeztem az itteni népeket, fintorogva elfordultak, majd összesúgtak. Tiszteletlen, koszos bagázs, de jó magam természetemhez hűen arcomon érzelem mentességgel vezettem végig a lovamat a tömegeken át, nemes egyszerűséggel áttörve rajtuk, mint ha csak szeméten mennék keresztül. Azonban, ahogy telt az idő, úgy időzött rajtam egyre több szempár. Gyűlölöm és imádom eljátszani a nemes lelkű tündét, de mindennek van egy mértéke. Viszont, most hogy ekkora sikerre tettem szert felkészültem, hogy valaki magasabb rangú is megkeres a tömegen keresztül, megkérdőjelezve az itt tartózkodásom okát. Ahogy megfordult a fejemben ez a gondolat, szemem sarkából láttam, miként egy asszony felém mutat, igy megadva az irányt egy szavakkal alig megfogható szépségű ló hátán érkezve. Megvártam, amig megszólal mögülem az idegen, de a fenyegető hangneme egyszerűen nevetségesnek véltem, alig láthatóan elmosolyogtam, majd komoly arcmimikára váltva, megfordultam a lovammal, hogy szemtől szembe álljak üdvözlőmmel. Úgy vélem viszonoznom kell a kedves köszöntését.
-Mi jogon kérdőjelezi meg itt létem? Tán maga volna a város Ura? - válaszoltam azonos fenyegető, sőt érezhetően lenéző hangsúllyal, illedelmesen az idegennek, aki eddigre teljesen végig futtatta tekintetét testemen, felfigyelve a ruházatomra és természetesen az elfekre jellemző hegyes fülemen. Utóbbinál, ahogy láttam, hogy el is vigyorodott. Sejtettem, hogy felkeltettem az érdeklődését, de ez nem új, mindenki megkérdőjelezi azt, amit teszek, köszönhetően annak, ahogy kinézek. Lassan odavezettem a lovamat az övé mellé, majd egy kecses lábemeléssel oldalülésbe csusszantam át, majd keresztbe tettem a lábamat és rákönyököltem a térdemre, ezzel valamennyire utánozva az ő mozgását, amit a nyeregnél végzett el.
-Meg kell vallanom az őrök meglehetősen illetlenek és erőszakosak... Tán maga is olyan és azért jött, hogy börtönbe vessen és kifosszon vagyonomból? Mert az a csürhe olyannak tűnt... - tettem fel a kérdést ártatlan, de még is eljátszott félelemmel a hangomban, majd ahogy odaértem, hogy őt is ily illetlen katonának véljem mosolyra húzódott a szám. Mig vártam a választ a férfitől előre kúszott fekete tincsemet hátra taszítottam a koronám többi tincséhez, hogy ne legyen útba. Türelmetlenségemnek jelet adva, előre majd hátra kezdtem el mozgatni a lábamat, igy a fejem és a testem is kisebb mozgásba kezdett. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan viszonyul a szinte tökéletes színészkedésemhez. De mivel nem tudom a pontos szándékait, úgy döntöttem nem teszek agresszív lépéseket itt létem alatt, egyelőre, viszont szinte biztos vagyok benne, hogy ő urasága segíteni tud szállást találni, illetve embert, aki megbízható és ellátná a lovamat. Tekintettel arra, hogy mennyire meghajtottam Ywrant most egy-két napra biztosan szükségem lesz itt, bár nincs ínyemre még a gondolat sem. Bár, utólag, ahogy szemügyre vettem a nyergen könyökölő faggatóm, nem pornépnek tűnik, igy talán jóval hasznosabb is lehet számomra, mint korábban gondoltam, de ez majd kiderül miután válaszolt a kérdéseimre.
|
A reggel ködös volt és hideg. Ezért egy kabátot is magamra húztam, amely csak nem a földig ért. Korán keltem ma, mert sok volt a tenni való és kevés az idő mind ezekre. Az útamat előszőr is a Rimadar klán konyhájára vezetett, hogy ne üres hassal lássak neki a rám bizott feladatoknak. Az asszonyok már sürögtek-forogtak mikor oda értem. Alig értem be az ajtón az egyik felszolgáló már az asztalhoz pakolt egy tányérat, némi rántottával és szalonnával megpakolva. Ezmellé csak egy pohárka vízet kértem. Amit leültem falatozni, csak hallgattam az asszonyok zsivaját. Egek, ki képes ezt nap hosszat eltürni? gondolkoztam, két falat között. Igyekeztem nagy adagokat a számba tömni, hogy minnél előbb itt hagyhassam ezt a csacsógó szobát. Felkeltem az asztaltól, majd a folyósóra nyilló ajtó felé vettem az írányomat. A folyosón végig haladva, szemügyre vettem a ház jellegzetességeit. Tökéletesen illettek a család imédzséhez. Sötét kővekből és magasztos, rideg képekkel volt kidíszitve néhány folyosó. Az ajtóban itt ott, álltak katonák akik védték a családot az esetleges támadásoktól. Bolond aki a Rimadar családra akar támadni, de nem egy eset történt már az elmúlt hónapokban. Utólag én magam keritettem kézre, és az Úr azt mondta ugy rendelkezem vele ahogy jónak látom. Elhihetik az emberek, hogy nem bántam vele kesztyűs ézzel. Azóta csend és nyugalom van. Talán megrémültek. Jól teszik. Vigyorodtam el kicsit. A tanács terembe igyekeztem, ahol már várt rám néhny okostojás és maga Ulric Rimadar. A férfi még ilyen nemes kor után is figyelmet, és tekintélyt parancsoló. Az évek vasfogai ugyan őt is megrágta, de nem hagyja magát ily' könnyen a vén ember.
- Jó reggel Úram. - bólintottam egyett, a tanácsadók felé csak egy biccentést intéztem. A férfiak megszeppenve álltak addig amig Ulric és én le nem ültünk az asztalhoz,majd ők is helyet foglaltak. Sok megbeszélni valónk volt. Ugyan is egy újabb szóbeszéd kezdett keringeni az emberek között.
- Azt hallotam a piacon az emberektől, hogy megtalálták a törpök kalapácsát. - szólalt meg az egyik tanácsos félve.
- Badarság. - csaptam az asztalra. - Nem hiszem, hogy a piacon olyas fajta emberek rohangálnak akik ezt biztos kézből tudják. - morogtam.
- Aeronnak igaza van, nem tudhatunk semmit biztosan. De azért pár embert a bányához küldünk, hogy eloszlaság a szóbeszédet. - tárta elénk gondolatait Ulric. Helyeselve bólintottam egyet. Még pár óráig elhúzodott a tanács össze ülése. A végén, Ulric oda jött hozzám és közölte szeretné, ha mai nap folyamán még a piacra és a bástyákhoz is kitudnék nézni, egy kisebb ellenőrzés érdekében. Egyet értően bólintottam.
- Sort fogok keriteni rá. - hajoltam meg, majd elindultam ki a szobából. A házból ki masirozva még össze futottam pár emberrel akik a házban szolgák és valami kéréssel indultak hozzám. De egy egyszerű Nem-el lerendeztem őket. Nincs időm foglalkozni a szánalmas nyavajgásaikkal. De ezt szinte minden nap megpróbálják megkisérelni, de feleslegesen. Az istálló felé lépkedtem szaporán, hisz itt várt hűséges társam, Athos. A fekete mén csaknem olyan volt mint én. Amint megpillantott karámja előtt csak horkantott egyet. Megsimogattam fejét,majd fütyentettem egy lovász fiúnak, hogy nyergelje fel a lovamat míg hármat nem számolok. Felpattanttam a lovamra, majd elindultam a piacra. Szomorúan vettem tudomásúl, hogy valahol dél körül járhatott már az idő. Nagyon elhúzodott a tanács megbeszélése. Még mindig feldultan gondoltam vissza az egyik tanács tagnak a mondatára. Pf, persze és ezt pont mi nem tudjuk elsőként. Nevetséges. Ráztam a fejemet, miközben megérkezdtem a piacra. Lovamról leszálva, de a kantárja a kezembe maradt úgy kezdtem sétálni az árusok között. Láttam az emberek szemében a félelmet, hisz tudták, hogy ki sétál most közöttük. Ezt nem is tagadták nyiltan. Néhányan direkt elfordultak, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Páran megeröltették magukat és mélyen meghajolva üdvözöltek. A tekintetem egy aprócska kisfiúra terelödött. A szemtelen gyerek olyan 8-9 év körüli lehetett. A kenyeres bodé mellett sündörgött, szakattas ruhában cipő nélkül lopodzott az árú felé. Elkaptam a karját még az előtt, hogy egy darabb kenyérhez is hozá nyúlhatott volna.
- Tudod mi jár a tolvajoknak? - kérdeztem mély mogorva hangon de azért ott volt a szám szélén az a mosoly. Az a fajta mosoly mint amikor az áldozat fölé emelkedek mielőtt a kegyelem döfést megadom.
- Na ugye, és most kotrogy innen! - löktem el a gyereket. Muszáj fellépni a tolvajok ellen, még ha ilyen kis korban is kezdik. Ha mindenki azt tehetné amit szeretne, valószinűleg már nem is lenne semmi életforma a földön. Az asszonyok felsóhajdozva, és szitkozodni kezdtek a hátam mögött. Vetettem rájuk egy pillantást, de tudták, hogy soha nem fogok megváltozni. Vissza sétáltam a lovamhoz aki ugyan ott maradt ahol hagytam. Erős és okos jószág. Megütögettem a nyakát, majd tovább indultam. Egy katona igyekezett hozzám. Azt mondta valami nőszemély érkezett a városunkba és nagyon sietősnek tünt. Amikor azt mondta, hogy csak úgy átmasirozott a katonákon a kapunál egy taslival jutalmaztam a hírhozot. Már kezdett beszürkülni az égbolt mire eljutottam odáig , hogy felkutassam azt a titokzatos idegent. Lovam hátára pattantam. Néhány embert megkérdeztem nem e láttak valami furcsaságot a mai nap folyamát. Minden féle sületlenségekről beszéltek, de egy valaki hasznos információval látott el. Az elmondottak alapján nem idevaló volt az emberünk szóval a fogadó környékén kell keresnem. A keskeny utcákban haladtam végig, az emberek pedig mutatták merre látták utóljára a nőt. Egy-két óra után pont kereszteztük útjainkat. A lovamat megállásra parancsoltam aki ezt egy horkantással vette tudomásul. A nőre szegeztem tekintetemet. Már értem miért nem tetszett a csürhéknek. a nőn egy elég elegáns, vörös ruha boritotta testét.
- Mi dolgod van itt? - kérdeztem fenyegető hangnemben. - Vagy talán eltévedtél? - könyököltem a nyeregre. Végig mértem az embert. De aztán egakadt valamin a tekintetem. Nem is emberrel van dogunk. El vigyorodtam. Kíváncsi voltam, hogy még is mit keres itt, hiszen egy ilyen elegáns ruházatú elfet nem minden nap látni itt a városba. Sőt, ha lehet mondani, egyeltalán nem látni ilyet. |
Egész napos tervezés után a térkép, ami előttem volt szinte bele égett az elmémbe, szükségem volt rá, hogy megjegyezzem az utat, amely előttem áll, hiszen felkészültem, hogy nem mindig engedhetem meg magamnak, hogy papirokat bőngésszek lovaglás közben, ezen a helyen feltűnő öltözködésem miatt sokszor találkozok, olyan bátrakkal, akik nekem mernek rontani, ámbár nem sok éli meg eme találkozást. Miután felnyergeltem hűséges társam Ywrant, egy kecses mozdulattal a hátára pattantam, majd elhagytam eddig otthonomként szólgáló viskót. Itt volt az ideje, hogy csillapitsam vérszomjam és a célom is megvolt, azonban hosszú út állt előttem, igy napkeltekor neki is indultunk a hosszú útnak. A hely hűvös üressége arcomat simitotta végig, ahogy gyorsabb tempóban haladtunk át a kietlenségen, hogy minél kevesebb problémával találjam szembe magam, igyekeztem az erőmet másra tartogatni. Az éjszakára, amely jóval veszélyesebb, mint ez a szürkeségbe borult nappal. Hosszas lovaglás után kezdtem érezni, hogy a lábaim úgy vélik, itt az ideje egy pihenőnek, amivel egyet is értettem, ugyan is a szürke világ hirtelen sötétbe váltott át, ami elkerülte a figyelmemet, mig a gondolataimba burkolózva vágtattam át a tájakon. Lovam tempója szépen lassúlni kezdett, ahogy megpillantottam a hirhedt Rudrai Erőd lerombolt tornyait, melyek egykor az ég felé magasodtak kecsesen. Nem szivesen szállnék meg ezen a helyen, de a lovamnak szüksége van arra, amit ez a hely adhat. Közeledve a helyhez, egyre inkább hallható volt a masirozó katonák hangja, amely ügyelt a kapura. Közelebb érve már az alakjuk is körvonalazódott, ezért a függőhid közepénél megálltam lovammal, aki jobbra-balra kezdett el topogni, hogy engedjenek át végre. De öltözékem túlságosan gyanút keltő, igy a katonák nem úgy gondolták, hogy az erőd falai közé való vagyok, ezért egy hangosabb vita után kissé erőltetve a dolgot a lovam testével, de áthaladtam közöttük. Egymás mellé hányt házak között masiroztam fel s alá lovam hátán, ugyan is nem igazán találtam fogadót ahol megszállhatnék, de igy nagyobb feltűnést keltettem mint szerettem volna. |
A Rudrai Erőd egykoron büszke tornyai, amelyből kettő is van, félig lerombolva magasodnak a puszta közepén - magas és törékeny falak, átlyuggatva üvegtelen ablakszemekkel. Se tető, se oromzat, se kémény; felette fekete madarak keringnek károgva, rikácsolva. Mindössze ennyi maradt meg az egykori épület eredeti részeiből, ehhez toldották, és foldozták hozzá a földből és fából készült sánckerítést, amely körülveszi a mögötte húzódó falucskát.
Az üszkös toronypárt felül egy vékony függőhíd köti össze, amin fel-le masíroznak az úr, Ulric Rimadar katonái, és lesik a jogtalan behatolót. Továbbá ezek között feszül egy irdatlan, idomtalan fakapu is; Ezen keresztül lehet bejutni a faluba.
Az utcát vöröses-szürke por fedi, nincsenek lekövezve. A házak legtöbbje fából készült, és egészen úgy festenek, mintha csak egymás mellé hányták volna őket - vagy kihajolnak az utcára, vagy egymásnak borulnak. A legnagyobb, és legszebb ház természetesen a Rimadar-kláné, ez található a városka szívében, közel a piachoz.
A Rudrai Erőd piaca különleges, hiszen az megszokott árukon túl, eladásra kínált rabszolgákat is találhatunk. |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ahogy sejtettem a nő most más szándékosan kerüli a kérdésemre a választ. Felvont szemöldökkel figyeltem , ahogyan ismételi a nevemet.