aranyköpések Grafika-sarok karaktertérkép
aglanir családjai kapcsolati háló tumblr

naptár

Aglanir.  A középkori birodalom, melyet észak felől a Taranis hegység, délről a Tritón tenger határol. Ez a nem mindennapi vidék az a hely, ahol a legendák életre kelnek. A viszályoktól szétszabdalt világ új hősöket, és szélhámosokat teremt, akik történetét időről-időre elmeséli Anders, a Krónikás.
Légy egy, a világ hősei közül. Válassz oldalt, és csatlakozz egy új kalandhoz.






 

 

 

 

 

 



képre vár: -

 

Téma: NRT, Középkori, Fantasy RPG - hosszú reagok
Szerkesztő: Andes  Mindenes: Kaya
Nyitás: 2016.01.22 Re-start: 2017.07.07.

Évszak: nyár - a harmadik évad végéig!
Regisztrált felhasználók: 13
Játékosok száma: 13
Karekterek száma: 88 (ebből njk: 14)
ebből nő:  43 ebből férfi: 45
Hozzászólások száma a fórumban: 1680

utoljára frissült:
2017.07.21. (15:00)


 

 

 

Aglanir világa
Fórumok : Rheya : Istállók Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
Anders

2016.01.31. 19:01 -

Az istálló voltaképpen a királyi palotához tartozik, itt szállásolják el a város legtöbb lovát - köztük a királyét, és vendégeiét, amelyek persze különb ellátásban részesülnek, mint egy egyszerű katona hátasa. Az épület nagyon nagy, legtöbb helyen külön beállókkal.
Az épület környéke tele van szolgákkal, akik nap, mint nap az állatok ellátásán dolgoznak.

[47-28] [27-8] [7-1]

Anders Előzmény | 2017.07.07. 14:42 - #47

Időugrás után!


Kaya Előzmény | 2017.02.07. 20:32 - #46

– Ha jobban leszek? Kérem! Soha jobban! Az aglaniri orvosok egyébként is csak azért nem ajánlják gyógymódul mindenre azt, hogy egy radagani amazon püföljön el, mert nem tudják, milyen érzés az. Még én sem. De bizonyára felemelő – mosolyodtam el szélesen. Nem is jutott eszembe tagadni, mennyire örültem a lehetőségnek, hogy nem csak új tudáshoz juthatok (Sarafina nagyon is igazat szólt, elvégre, az itteni lovagok és katonák jószerivel azt sem tudták, a szigetünk melyik pontjáról kéne lebucskázniuk a tengerbe, hogy az áramlatok Radaganba vigyék, nemhogy a harci modorukat ismerjék; ez alól talán a királyunk élvezhetett kivételt, tekintve, hogy ha jól emlékszem, hozzá több külföldi mester is járt), hanem újabb lehetőséghez juthatok Sarafina társaságát élvezni. Habár valahol hedonista embernek vallottam magam, aki nem csak kiélvezni szereti a dolgokat, de fel is kutatni és magáénak tudni mindazt, ami boldoggá teszi, a lovagiasságom nem hagyta volna, hogy túl sokszor kényszerítsem rá a társaságomat valakire, akkor sem, ha az a valaki történetesen egy olyan üdítő és mérhetetlenül finom, egzotikus illatú, harcos kisasszony, mint a Vieira-lány. De ezt, még ha alattomos unszolásomra is, ő ajánlotta fel. Kedvel, summáztam elégedetten. Még peckesebbre fogtam a járásom.
– Egyre jobban – fordultam feléje, iménti ábrándjaimtól nem teljesen mentes mosollyal. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem épp így érti a dolgot, ezért megráztam a fejem, és akaratlanul is az oldalamra néztem. – Ja, hogy az...! Karcolás. Csak a rokonaim túlbuzgósága akadályoz meg abban, hogy már maholnap visszatérjek a csatatérre. Ebben minden bizonnyal az Ön szalagjának segítsége is benne volt. 
Eszembe jutott, hogy Drusala hercegnőnek is épp ugyanezt mondtam; és persze az unokahúgomnak is, bár őt eléggé lefoglalta az, hogy közölje, igaza volt, változatos formákban. Habár jómagam gond nélkül osztottam meg az érdemeket a hölgyek között, eszembe jutott az is, hogy sokan kevésbé nézték volna jó szemmel; a féltékenység egyike volt azon ocsmányságoknak, amiket az Istenek valamilyen oknál fogva minden ember vérébe belecsöpögtettek kreálásukkor. Én magam sem voltam teljesen mentes tőle, még ha a birtoklási vágyat inkább bizalommal szerettem helyettesíteni, de a nők, főként az udvar bizonyos hölgyei, kifejezetten szerették ennek jeleit produkálni. Néha, bevallom, jól esett, legyezgette a hiúságom; az említett három hölgy mindegyike fontos volt nekem viszont, más és más okokból. Hálát adtam az égieknek, hogy egyikőjük sem sértődött volna meg.
– Minden sérülést a női szívak okoznak, szép Sarafina – jegyeztem meg kaján mosollyal. – Én magam például többek között azért léptem lovagi ösvényre, hogy a gyámoltalanok és védtelenek, no meg az országunk értékeinek védelme mellett a hölgyeket is megmenthessem. Még akkor is, ha csak az unalom veszélyezteti őket. Tehát valahol a női szívek csábítottak pályámra, anélkül pedig sérülést sem szerezhettem volna.
Jómagam cseppet sem nehezteltem a hölgyekre, amiért olyan alattomos módon befolyásolták a döntésemet, mi több, felettébb hálás voltam nekik. Reméltem, hogy a hangszínem Sarafina számára is elég lesz ahhoz, hogy rájöjjön, nem gondoltam komolyan. Egyébként is jobban tetszett a nevetése; ez is egyike volt azon okoknak, hogy egyáltalán nem bánnám, ha a diplomáciai egyesség a kelleténél kicsit tovább húzódna.
– Igen, igen, az! – bólogattam hevesen. A lány szájából sokkal autentikusabbnak hangzott, mint amit én valaha képes lettem volna kiadni magamból. Az artikuláció egyszerűen teljesen más volt; mintha a hangokat is máshol képezték volna. A teljesen idegen nyelv egy cseppet sem volt ismerős, még tőszavaiban sem, így nem is sejtettem, miféle sületlenséggel etet a lány, saját maga szórakozására és/vagy a fivére védelmében.
Megsimogattam az állam. – Valóban? Akkor azt hiszem, mostantól én is így köszönök majd neki. Hátha sikerül az eddigieknél kevésbé megutáltatnom magam vele. Nem mintha hibáztatnám; ha volna húgom, valószínűleg én sem nézném jó szemmel... Magamat.
– Meg ne haragudjék, de a diplomácia másból sem áll, mint szamárságokból, legalábbis az én szememben. Mégsem töltheti azzal az egész napját, hogy egy kóborlovag rohangál magácska körül, és a vállait lapogatja, nem? – Szélesen elvigyorodtam. – Bár én felettébb élvezném, azt hiszem! Ennek ellenére, bár a maguk területén nem vagyok jártas, egy teljes mértékben elfogult aglaniri véleményét bármikor tolmácsolom. 
Sosem vonzott a politika, az mindig is a bátyám terepe volt, de azt hiszem, Sarafina kedvéért még a halálosan unalmas tanácsi tárgyalásokat is végigültem volna, anélkül, hogy elaludtam volna - mint általában. Persze, sokkal egyszerűbb volt úgy, hogy a lány látszólag érdeklődéssel fordult minden felé, amit a halálra untatásom nélkül is nyújtani tudtam. Az például különösen kedves volt a szívemnek, hogy látszólag ilyen lelkesen fogadta a kérésem, miszerint szeretném, ha tanítana egy kicsit.
– Ulari? – Nem voltam biztos benne, hogy jól visszhangzottam a szót, ezért kérdőn pillantottam a lányra. Azért annyira mégsem lehetett rossz... Elmosolyodtam, ahogy lassan mögöttünk hagytuk az istállót, és a palota oldalsó kertjeihez értünk. – Tetszik a hangzása! A lovamat is elnevezném így; és soha senki meg sem tudná, hogy igazából lónak hívom... Biztos azt hinnék, valamiféle tünde szó, mint bátorság, hűséges, vagy hasonló.
Mindig is kedveltem, ha valaki lelkesedni tud, legyen az bármiféle téma iránt; az egyébiránt önkorlátozott Sarafina szemeibe költöző csillogás még a korábbinál is jobb kedvre derített; nehéz volt eldönteni, vajon tényleg a szívem dobbant-e a kelleténél nagyobbat, vagy csak a zúzódott oldalamat mozdítottam rosszul. 
– Mifelénk a radaganokon kívül nem is igen találkozni külföldiekkel – feleltem derűsen. – És még Önöket is nehéz megtalálni... Persze, a rosszabb tritóni kocsmákban, a söntés mellett minden rémpofából hajlamosak messzi földek számkivetett harcosát faragni a kellemesen zsúgófejű törzsvendégek, de a végén mindről kiderül, hogy igazából a szomszéd faluból származik. 
Amennyire emlékeztem, a hercegnőt a mai napon főleg a zeneszobában tartózkodott; az istállóktól a legrövidebb út oda a palota kevésbé díszes területein és kertjein át vezetett, amit máskor valószínűleg kerültem volna, mégis, úgy éreztem, hogy Sarafina talán jobban értékeli az egyenességet és a katonásabb vonalakat, amit a barakkok és a szolgálók lakrészei nyújtottak. Azok inkább szóltak a funkcióról, mintsem a szemet kápráztatásról, habár a palota szivárvány falai itt sem hazudtolták meg magukat.
– Bár az is igaz, hogy a nyelv mellett szívesen tanulnék a szokásaikról is – fűztem tovább mosolyogva. – Elvégre, magácskát sem sértettem volna meg azzal, hogy illetlenül bámultam. Ezt nem igen tanítják, mint tiltást, amikor Radaganról esik szó; és az az igazság, hogy mást sem nagyon. Például, ha már úgyis az illetlen udvarlásról esik szó... Hogy csinálják ezt maguknál, hogy a végén ne kapjon az ember fia egy csinos tenyeret vagy épp egy kevésbé csinos dárdát a bordái közé?


winnie Előzmény | 2017.02.05. 15:24 - #45

- Ha jobban lesz Ser, szívesen megtanítom néhány radagan harci fortélyra, amivel meglepheti a küzdőfeleit. Kétlem, hogy módszereink köztudottak lennének birodalom katonái között – javallottam készségesen, és ajánlatomat komolyan is gondoltam. Nem szándékoztam minden titkos harcászati mozzanatunkat megosztani vele, egyrészt azért mert nem volt joga hozzá, miként csak radagan fiai és lányai örökölhették eme tudást, másrészt meg a legtöbb aglaniri szemében mégiscsak egy törékeny hölgy voltam (vagy barbár), fenn kellett tartani a látszatot.
- Akkor eldöntetett – bólintottam határozottan, s gyorsan az őrök irányába fordultam, majd az aglaniri etikettnek megfelelően meghajoltam. Nem szántam sértésnek, de ők bizonyosan gúnyolódásnak vették; az egyikük szeme olyan szikrákat szórt, hogy ha jobban koncentrált volna már a mező lángokban állna.
Sietősen, széles mosoly kíséretében karoltam bele Ser Olwynba; rá se hederítettem a strázsákra. A lovag szavai meglepettséget váltottak ki az őreimből, ám biztos voltam benne, hogy egyikőjük sem fog ellentmondani meglovasításomat illetően.
- Hogy érzi magát? – tettem fel a kérdést, miközben elindultunk az istálló felé. Korábban elkerülte a figyelmem, de most, hogy közelebb álltam Ser Gildashoz, láthatóvá vált, hogy még korántsem épült fel teljesen. Nem ismertem hosszú ideje a lovagot, de valahogy úgy éreztem, hogy hiába érdeklődtem, nem állt módjában megosztani velem az igazságot állapotát illetően.
- Egyet kell értenem az unokahúgával – bólintottam mindentudóan. – Balgaság volt így harcba szállnia. Ám úgy érzem kamatosan tanult hibáiból, ugyebár?
Ismert világunk akármelyik táján járhattam volna, de egyvalami közös volt mindjükben: a férfiak, meg az a fránya büszkeségük! Nem mintha népünk nem lett volna önérzetes, férfiak s nők egyaránt, ám a radagani férfiak sohasem kerestek gyerekes kifogásokat bukásukat illetően. Mindig felvállalták hibáikat, csak úgy, mint erényeiket. Fura volt látni, hogy Ser Gildas édesapja hölgyek jelenlétében kereste a férfi bukásának okait, mégha a Ser nem is gondolta teljességgel komolyan.
- Kérem! Ne hárítsa rám a könnyelműségét Ser Olwyn! – szólaltam meg félkomolyan. – Talán ha nem lettem volna jelen megnyeri, vagy talán ugyanúgy elveszíti – tettem hozzá már kacagva. – Érdekes kísérlet kerekedhetett volna belőle, nemde? Hogy a sérülései, vagy a női szívek jelenléte okozta-e vesztét?
Úgy éreztem, hogy botor dolog volt felhoznom a témát. Nem gondoltam volna, hogy Ser Olwynt egy vereség efféleképpen megviseli, ám örültem, hogy lelkesedése nem tört meg. Ha feladta volna, nem az az ember lenne, akit néhány hónapja megismertem.
- Az élet útja rögös és kifürkészhetetlen. Biztosan hallotta már a mondást. Nem tudhatjuk, mit hoz számunkra – jegyeztem meg sejtelmesen somolyogva. Mosolygásra késztetett a tény, hogy számított rá, hogy talán még a jövő évben is Aglanirban tartózkodunk. Nem akartam eltiporni a lovag reményeit, de legszívesebben őszintén bevallottam volna, hogy az tenne igazán boldoggá, ha már a következő tornán nem találkoznánk, hisz’ az azt jelentené, hogy sikerült megszereznünk, amiért jöttünk, és földünk újra virágzásnak indulhat.
-Ó, a divatmajomról beszél? – érdeklődtem nevetve, a kifejezést lassan, érzékletesen kimondva. – Csak a fivérem sajátos köszönési formája. Nem túl elterjedt, még a Nyelvet beszélők között sem, de bátyám előszeretettel használja, hogy bizonyos személyeket kitüntessen vele. Persze, csak az arra méltókat – magyaráztam teljes komolysággal, miközben megpróbáltam nem megpukkadni a nevetéstől; igazi kihívásnak bizonyult.
- Ha érez magában elég elszántságot, megtaníthatom néhány kifejezésre – bólintottam készségesen. – Cserébe viszont szavát kell adnia, hogy valamiképp jelzi nekem, ha valami diplomáciai szamárságot követek el. Egy vállveregetés, vagy akármiféle jel is megtenné néhanapján – vázoltam fel előtte a szándékomat.
Úgy véltem, nem hátráltatom célunkat azzal, ha a lovagnak megtanítok néhány alapvető társalgási formulát. Talán csak Stepharot fogja az őrületbe kergetni, ha egy tört radaganiul köszöngető lovag állandóan az útját állja. De ezt a kockázatot még vállalni tudom.
Nyelvünk hatalmas szókészlettel rendelkezett, de ha az emberfia tudott néhány szót illetve kifejezést, egész jól ellavírozott az anyanyelven beszélők között. Számtalanszor láttam kereskedőket, akik úgy tudták eladni portékáikat, hogy csak pár mondatot tudtak radaganiul.
- Talán kezdhetnénk az üdvözlésekkel, a bemutatkozással – vázoltam fel a terveimet. – Aztán megtaníthatom pár fontos kérdésre, illetve sokat használt kifejezésre. Persze, kérdezzen csak nyugodtan, ha valamire kíváncsi! Érdekli, hogy hogy mondjuk a lovat? Ulari. És az istállót? – érdeklődtem csillogó szemekkel, majd egy pillanat múlva elnevettem magam. – Bocsásson meg a lelkesedésemért, csak nem túl sok másnéppel találkozik az ember, aki érdeklődik is a nyelvünk iránt.


Kaya Előzmény | 2016.12.11. 19:31 - #44

Sarafina arcának látványa olyan frissességgel öntött el, amelyre nem is gondoltam volna. Be kell valljam, sok dolog hiányzott, míg lábadoztam, köztük persze élen járt maga a gyakorlás és lovaglás is, de igen prominens helyet foglalt el a messzi földről érkezett sötétbőrű szépség is, akinek arca kísértett álmaimban néhanapján. Gyakran megesett az ilyesmi velem; az én féle szerelmem, ugye, egy kicsit másnak tűnt, mint ami a tündérmesékben szerepelt, kevésbé tartósnak, de talán hevesebbnek bizonyult. Arra is gondoltam, hogy a kor előrehaladtával (természetesen nem voltam öreg, de több év állt mögöttem, amiket a sebeim is elismertek) talán ismét változik a dolog, vagy csak a temérdek emlék játszott csalóka tréfát velem, azért emlékszem máshogy a régi plátói szerelmeimre és Sarafinára. Nem volt kedvem ezen gondolkodni; úgy döntöttem, inkább csak élvezem a lány társaságát, még ha nem is egészen ilyen állapotban szerettem volna újra látni. Még a korábbiaknál is, mikor a palotában sétáltam, jobban igyekeztem figyelni arra, hogy kihúzzam magam, és lassan mozgassam a felsőtestem, nehogy egy hirtelen rándulás eláruljon Sarafina előtt.
– Remélem, sérülten sem volt olyan terhes a társaságom – nevettem fel röviden, bár az is lehet, hogy csupán én képzeltem magam fölé a lány aggódó arcát, mikor Sir Thane lökését követően leestem a nyeregből. A fejem zsongott és a fülem is csengett, és nem túl sokra emlékeztem, mielőtt elsötétült volna a látásom, de majdnem biztos voltam benne, hogy a Kicsilány, a bátyám és Tyria mellett valahol Ő is ott volt. Bár abban kevésbé voltam biztos, vajon szerettem volna-e ugyan, hogy ilyesmit közelről lásson.
– Lamine-t egyre szívesebben megismerném – húztam széles, élénk mosolyra a számat, örömtelin figyelve, ahogy a szépséges radagani tünemény velem együtt szívja egy kicsit a két marcona őr vérét. A legtöbb embert nagyon kedveltem, még akkor is, ha szótlanok, ám ez a kettő úgy tizennégy évvel ezelőtt, mikor még kezdő városőrök voltak, nagyon is jól emlékeztem, hogy kinevették Ysolde-ot, aki arról mesélt teljes beleéléssel, hogy Ő is szeretne úgy kardot forgatni, mint a mesebeli lovagok. Nem sokkal utána kezdtem fakarddal gyakorolni vele, ám az őrök szemtelen szenvtelenségét nem felejtettem. 
– Afelől ne legyenek kétségei. Drusala hercegnő azóta nyitott az új ismertségekre és fordul barátsággal mindenki felé, amióta csak ismerem, úgy csecsemőkora óta. – Talán az őrök jelenléte tartott vissza attól, hogy anekdotákat is meséljek Sarafina kisasszonynak a pelenkás vagy épp totyogó kis hercegnőről, holott ilyesféle történeteim mindig akadtak a közelemben élőkről; Tyria például külön élvezve hallgatta az olyan történeteimet, amelyek a bátyja botladozásairól szóltak, vagy azt, amikor nem szándékosan, de kivertem az akkoriban hét éves leendő férjének első metszőfogát, és úgy nézett ki tőle, mint egy csámpás nyúl. A Kicsilánynak általában a bátyámról meséltem hasonló történeteket, főleg akkor, mikor az apja makacs ragaszkodása a Ladyk értékeihez előrántotta belőle azt a havas vérmérsékletet, amit valószínűleg anyai ágról örökölt.
Mi, Olwynok, felettébb nyugodt népség vagyunk.
– Uraim, innentől szívesen átveszem Önöktől Sarafina kisasszony kíséretének terhét – fordultam mosolyogva egy pillanatra az őrök felé, akik előbb összenéztek, majd vissza rám, nagyon is arra készülve, hogy ellenkezzenek velem. Erre azonban nem adtam meg nekik az esélyt, rögtön felemeltem a mutatóujjam, hogy az idősebbikbe fojtsam a szót. – Természetesen értem, hogy az Uraknak felettesük által előírt kötelességük a hölgy kísérete, de bárki adta is ki a parancsot, úgy hiszem, igazán nem szeretné, ha azzal zaklatná, bokros teendői közepette, hogy személyesen kérjem át eme terhet... Bár épp a minap ebédeltem együtt nagyra becsült Thelion királyunkkal, és arról beszéltünk, feltétlenül meg kellene ismételni azt a délutánt, így talán a legközelebbi alkalommal szívesen elbeszélgetne velem arról is, miért nem bízik meg a testőrség két tagja egy, az apja által lovaggá ütött főnemesben. 
Nem szerettem az ilyesmivel kérkedni, ám úgy éreztem, az őrök társaságában egyikünk sem lehet annyira felszabadult, mint ahogy szerettem volna, nem is beszélve a hercegnőről, aki mellé az édesanyja minden bizonnyal így is díszes kompániát rendel majd. Nem mintha hibáztattam volna; nem értettem egyet a túlzott óvással, de megértettem a mögötte rejlő motivációkat, még ha kicsit sértett is a feltételezés, hogy esetleg ne tudnám megvédeni Őt bármiféle haramiától. 
Az őrök valamit morogtak, amit én beleegyezésnek vettem. – Néhány óra múlva sértetlenül, legfeljebb élményekkel gazdagabban kísérem vissza Őt egyenesen ide, erre a fűcsomóra – mutattam a talpunk alá, a korábbiaknál is vidámabban. Ez nem tetszett egyiküknek se, ahogy az sem, hogy a páncélját csörögtetve megveregettem a hozzám közelebb álló őr vállát. – Addig érezzék jól magukat. Uraim!
Biccentve fordultam sarkon, felkínálva Sarafinának az épebbik karomat, majd nem túl sietős léptekkel indultam meg mellette. Orromba akaratlanul is bekúszott a lány illata; nagyon kellemes volt, de szinte teljesen megfoghatatlan, valami olyasféle virág vagy fűszer lehetett, amely itt nem honos, és valószínűleg sosem találkoztam még vele. Valamiért sokkal több izgalom volt benne így, névtelenül és ismeretlenül, és eszem ágában sem lett volna megkérdezni.
– Ha arra érdemes ellenfél győzi le az embert, minden vereség könnyen emészthető. Épp csak akkor örültem volna jobban, ha az unokahúgaim mellett nem nézi végig Ön is, ahogy úgy pottyanok le a lóról, mint a részeges kisinas – nevettem fel, majd megcsóváltam a fejemet. – Buta hibát vétettem, még előtte, túl sokat vállaltam, és nem voltam hajlandó odafigyelni az okosabbak, egészen pontosan Ysolde unokahúgom intésére. A makacsság és büszkeség a férfiak veszte, szegény megboldogult édesanyám mindig azt mondta... És milyen igaza volt. Az édesapám emellett még a vesztünk okozójaként emlegette a hölgyeket is, meg mindazon ostobaságot, amire a férfiak képesek értük... Ilyen szempontból egy kicsit Ön is vétkes a csúfos bukásomban, nem gondolja?
Természetesen egy csepp komoly szándék sem volt abban, amit mondtam, és ha a mosolyom nem lett volna elég, zöld szemeim csillogása nem hagyhatott kétséget maga mögött, hiszen végig rajta legeltettem a tekintetem. 
– Minden áron szerettem volna lenyűgözni magát, Sarafina, hogy megmutassam, mi, puhány, elkényeztetett kis sápadtképűek is tudunk valamit. De azt hiszem, ez nem sült el túl jól, hm? – nevettem fel derűsen, harsányan. – Nem mintha a vereség bármimet is törte volna; talán néhány csontom, bordám, meg egy kicsit a büszkeségem, de a lelkesedésem soha. Jövőre Füstös és én újra megpróbáljuk, és csak remélni tudom, hogy Ön akkor is itt lesz – sandítottam rá.
– Gondolom, a tornán történt ostoba merényletek mellett a diplomácia rögös útja még kihaltabb és barátságtalanabb lett, mint előtte... Igazán szeretném, hogy a két ország kapcsolata kiegyensúlyozódjon, de csapjon fültövön érte, azt is szeretem, hogy Ön itt van és rám ér. Nem volna kedve egy kis radaganira tanítani? A bálon sajnos nem volt lehetőségünk ilyesmire. A bátyja mondott is valamit, nem tudom... – Itt próbáltam visszaidézni azt a különös szót, amelyről ugyan nem tudtam, hogy személyes sértés, de valószínűleg egyébként sem idéztem fel helyesen. Mindenesetre, megpróbálkoztam a megismétléssel. – Az mit jelent?


winnie Előzmény | 2016.12.10. 14:59 - #43

Mióta visszatértünk a fővárosba alig hagytam el a szobám. Nem zárkózhattam el a kötelességeim elől, ám a sajnálatos merényletsorozat után valahogy nehezemre esett ugyanúgy járni a palota folyosóit. Nem, nem féltem, hogy valamilyen merénylő az én bőrömet is tűpárnának találja vélni, inkább feszélyezett a szabad mozgásom hiánya s vendéglátóink még ridegebb viselkedése. Persze, érthető volt, hogy érinthetetlennek képzelték magukat, úgy érezték, hogy rangjuk és hatalmuk miatt senki sem árthat nekik. S míly nagyot tévedtek!
Bosszantott a patthelyzet, ám valószínűleg korántsem annyira, mint egyetlen bátyámat. Nem mutatta jeleit, ám tudtam, hogy ugyanannyira (ha nem még jobban) szeretne érdemi lépést tenni a valódi célunk felé. Olyan mintha hátrafelé haladnánk. Előre nézünk, s mégis úgy suhannak el a lehetőségek mellettünk, hogy esélyünk sincs megkapaszkodni bennük.
Nem is beszélve a kíséretről! Thelion király megkettőzte az őrséget a lakosztályaink előtt s környékén és minden lépésemet testőrökkel a nyomomban kellett töltenem. Így nem volt meglepő, hogy talán csak szobám mélyén érezhettem magam igazán egyedül.
Valójában az egyik szolgálólány tanácsolta, hogy nézzek szét a palota falain túl is, így hát előbújtam a selymekkel beszőtt szobámból, s sétálni indultam. Sajnos egy lépést sem tehettem anélkül, hogy valamiféle díszes társaság nem szegődött volna a nyomomba, így vonakodva ám, de eltűrtem, hogy két égimeszelő strázsa szúrós szemekkel vizslassa minden léptemet. Az ellenszenv kölcsönös volt, még ha nem is mutattam, ám egyébiránt szabad utat biztosítottak.
Az istállót szegélyező mező ugyanolyan smaragd színben pompázott, mint mindig. Már kezdtem megszokni, hogy ameddig a szem ellátott élénkzöld fű lengedezett. Tudtam, hogy az otthonom sohasem fog hasonlítani ehhez a földhöz, ám abban még bízhattam, hogyha rajtunk múlik nem fog elpusztulni.
Amint meghallottam a fölöttébb ismerős hangot, annak irányába fordultam.
- Sir Olwyn, öröm újra épségben látni – üdvözöltem jókedvűen a lovagot, amikor az a közelembe ért. Nem számítottam rá, hogy unalmas kis sétámon egy ilyen ismerős arccal találkozok. Főleg úgy, hogy a legtöbb aglaniri szinte ugyanúgy nézett ki a számomra.
Alig láthatóan megforgattam a szemeimet a kérdésére.
- Hozzászoktam már – ecseteltem tapintatos hangnemben. – Ugye nem feledkezett meg a testőrünkről, Lamine-ról? Nála ezek urak csak beszédesebbek! Ugye uraim? – utaltam a mögöttem néma óriásként álló őrökre, akik nem meglepően tartották a szájukat.
Csendben szimpatizáltam Sir Glidasszal, úgy festett, hogy a két katona az egész világra haragszik, nem csupán a lovagra vagy reám.
Ajánlatára egy percnyi mélynek látszó gondolkodás után felkaptam a fejemet, miközben arcomon kedves mosoly terült el hízelgő szavai hallatán.
- Örömmel venném a meghívást, Ser. Persze, csupán akkor, ha ez Drusala hercegkisasszonyt sem zavarja – feleltem udvariasan, majd a szemem sarkából a két strázsa felé pillantottam. Nem akartam, hogy az urak, akiket a király a védelmem, tehát megfigyelésem céljából rendelt mellém még egy percnél több időt töltsenek a közelemben. Annál sokkalta jobb társaságnak véltem Ser Gildast és a hercegnőt. Bár a kisasszonnyal nem sok szót váltottam, a hivatalos keretek közötti bájcsevejen kívül, úgy hírlett róla, hogy igazán kellemes beszélgetőpartner.
- Meg kell mondanom uram, remekül harcolt a Teremtésnapi tornán – udvariaskodtam, miközben reméltem, hogy a strázsáim értik a célzást, s őrzésemet Sir Olwynra bízzák. Választásuk nem nagyon volt.
  – Kiheverte már vereségét? – kérdeztem, arcomon huncut mosoly bujkált. Eszemben sem állt megsérteni a jó lovagot, de a győzelem mégis csak Sir Thane Llewellynt illette a legvégén, s nem őt.


Kaya Előzmény | 2016.12.07. 17:23 - #42

Lovaglócsizmába bújtatott lábam hangos visszhangot vert a palota szivárványos falai között; minden bizonnyal hangosabbat, mint amelyet meg mertem volna kockáztatni hét nappal ezelőtt, mikor a folyosón osonva attól féltem, a bátyámba vagy a Kicsilányba futhatok bele valamelyik sarkon. Most kételyek és ódzkodások nélkül sétáltam, s fennhangon köszöntem mindenkinek, aki csak szembe jött velem, sőt, Lord Stanley-vel még beszélgetni is megálltam. Újonnan jött bátorságomnak több oka is volt, az egyik, hogy már orvosi utasítás sem szegezett ágyhoz; no jó, lehet, hogy a jó doktor csak könnyed, rövid sétákat javasolt, azt is csak az én unszolásomra, és külön kikötötte, hogy míg össze nem forradnak a csontjai, eszembe se jussék gyakorlótér közelébe menni, de mit tudnak az ilyen sarlatánok? Csak azért, mert évekig tanulta a mesterségét... Lehet, hogy az átlagos emberek esetében a pihenés jó megoldás, de én jobban ismerem magam, mint bármelyik orvos, és határozottan úgy érezte, hogy jól vagyok. Arról nem is beszélve, hogy kezdtem belebolondulni a tétlenkedésbe.
Az első érv tehát: jól voltam.
A második, sokkal nyomósabb: Ysolde és a bátyám a város másik felében járt. Esélyük sem volt lefülelni.
Szerettem volna beköszönni Füstösnek, mielőtt még elindulnék megkeresni a hercegnőt, akinek bokros teendői csak most engedtek időt egy kis lovaglásnak. Úgy terveztem, ezután közösen mennénk el vele és az udvarhölgyével megkeresni a nagykövet húgát. Sarafinával szándékosan nem egyeztettem előre a mai terveimet, melyek Őt is érintették; Gareth-től sikerült megtudakolnom, a kisasszonynak mikor akadnak olyan kötelezettségei, melyektől még az én állhatatosságom sem rabolhatja el, ám személyesen nem is találkoztam vele a torna óta. Ennek fő oka az volt, hogy eszem ágában sem volt előtte olyan csúfondárosan összekötözve-foltozva megjelenni, mint valami szerencsétlenül járt fegyverhordozó. A látható külső sérüléseim mostanra többé-kevésbé elmúltak, leszámítva néhány karcolást az arcomon, amelyek behegesedtek, és a felsőtestemet sem kötözték úgy be, mint az ünnepi göngyölt húst, így valamivel szabadabban mozoghattam. Én legalábbis úgy döntöttem, hogy szabadon fogok mozogni.
Az istállóban doh, szalma és lószag terjengett, de én az orr-ráncolás helyett üdvözöltem ezt a kavalkádot; már hiányzott, a sok bent töltött hét után. Füstös már messziről hallhatta, hogy jövök, ugyanis elkülönített állásában már türelmetlenül topogott, mire odabattyogtam melléje.
– Helló, öreg harcos – nyúltam feléje, hogy megvakargassam a füle tövét, amelyet ő túláradó buzgósággal fogadott, sőt, előrébb is nyújtotta a fejét, hogy a nyakát is megvakarhassam. Talán csak én képzeltem be magamnak, de mintha az elmúlt három hét, valamint a tornán való vereség őt is megviselte volna. Mindig is élvezte a versenyeket, én megesküdtem volna rá; megvolt már nagyjából tíz esztendős is, így ha hinni lehetett a mesteremberesebb lovászoknak, nagyjából egykorúak voltunk. Hittem, hogy a jelen helyzetem igazi súlyát nem sokan érzik át jobban, mint Füstös.
– Elszúrtuk ezt a tornát, hm? – mosolyogtam rá a lóra, akinek a szemében több észt és értelmet véltem felfedezni, mint néhanapján a saját tükörképemében. A válasza prüszkölés volt. – Majd jövőre, öreg harcos. Addigra minden rendben lesz, és nem hősködünk feleslegesen... Hadd súgjak meg valamit – hajoltam hozzá közelebb, ahogy bizalmaskodó helyzetben szokás volt. – Thane Llewellynnek több szüksége volt rá, mint nekem. Egyetértesz?
Prüszkölés.
– Csak neki el ne mondd... Vagy a lovának.
Rutinszerűen léptem be az állásába, hogy körbejárhassam; minden kilovaglás előtt megtettem ugyanezt, legyen az sétalovaglás, hosszú út, vagy komolyabb, esetlegesen harci helyzet. Egyik esetben sem kockáztattam volna, hogy valami baj történik, mert kicsit meghúzta a lábát, vagy mert az egyik patkója meglazult. Eme körbejárás közepette néztem ki az állása másik, fából készült oldalán lévő ablakon is, amely az istálló mögötti füves karámra nézett; a karám palánkjainak túlfelén pillantottam meg azt a hölgyet, aki legalább akkora hatással volt rám az első pillanattól kezdve, mint a driád.
– Sarafina! – kiáltottam ki az ablakon, és mosolyogva integettem a lánynak, aki úgy tűnt, épp egyedül sétált, ha nem számítjuk az őröket, akiket nyilvánvalóan a bátyám rendelt melléje. Nem is vártam meg igazán, hogy észrevegyen vagy visszaköszönjön, kihasználván az alacsonyan elhelyezett és nagyméretű ablakot, egyszerűen átvetettem rajta a lábam, majd a másikat is, és a füvön keresztül indultam feléje. A mosolyom épp csak akkor ingott meg egy pillanatra, mikor egy bátrabb és barátságosabb ló megbökte az oldalamat a fejével, valamiféle csemege reményében. 
– Szép napot, kisasszony – támaszkodtam rá a karám kerítésére Sarafinával szemben. Az oldalam egy kicsit szokatlanul szúrt ugyan, valószínűleg a sietésem eredményeként, de ezzel igyekeztem nem törődni. – Sétál az urakkal? Köztünk legyen szólva, nem túl beszédes társaság az övék – mosolyogtam a háta mögött álló két marcona testőrhöz. – Nem, azt hiszem, nem kedvelnek – tettem hozzá lemondó sóhajjal, mely csak néhány pillanat erejéig vette át a mosoly helyét. 
– Régen találkoztunk, és nem túlzok, ha azt mondom, minden nap maga volt a pokol, egyrészt a magácska társasága nélkül, másrészt pedig azért, mert úgy ágyhoz voltam szegezve,  mint a kötözött sonka... Épp ezért mertem venni a bátorságot, hogy a hercegnőt sétalovaglásra invitáljam, megszabadítván őt a hercegi esküvő okozta készülődés terheitől, és magamat a tétlenség őrületétől. Épp most igyekszem majd megkeresni őt... Mondja, nem volna kedve csatlakozni hozzánk? Nem tudom, mennyire volt még ideje körbejárni a környező vidéket, ráadásul nem csak én, de Drusala hercegnő is biztosan szívesen venné a társaságát. Sőt...


Tinwe Előzmény | 2016.06.22. 10:52 - #41

- Sose sajnálja, Drusala hercegnő. Megtanultam olyan gyorsan futni, ami egyszer még életeket menthet a munkám során - bólogattam komolyan, de szám sarkából képtelen voltam letörölni a pimasz kis mosolykezdeményt, mely állandóan ott lappangott komolytalanságom ékes bizonyítékaként. A testőri előképzésem részeként fogtam fel a vasvillát, meg apánk összes többi unalmas és házsártos fenyítési módszerét is.
Igyekeztem leplezni, de már késő volt: a meglepettség kiült az arcomra elnyíló szemek és enyhe zavar formájában. Nem szoktam hozzá, hogy bókoljanak; ahhoz igen, hogy istenítő megjegyzéseket kapjak a sármomra, a csókomra vagy arra, ahogy a szavakat forgatom, de a lelkemet nem szokták dicsérni. Mint minden kisfiú, én is erre az egyre vágytam, amikor őrültebbnél őrültebb dolgokkal megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet; s mint felnőtt férfi, zavarba hozott, hogy most bolondozás vagy erőlködés nélkül megkaptam. El is felejtettem, hogy ezt nekem el kéne komolytalankodnom, csak álltam és kerestem a megfelelő szavakat, melyekkel megcáfolhatnám, hogy jó ember vagyok.
- Megtisztel... - hajtottam végül fejet a pukedlizésére, mert semmi más nem jutott eszembe. Van, hogy Nicholas Ravenwood is kifogy a szavakból - de annyira azért nem kell beleélned magad, múló állapot.
Szomorúan hallgattam a visszakozását, de megértettem. Összezártam a sarkam, és ha Drue engedte, kötöttségektől mentes szabad napomat kihasználva kézcsókkal búcsúztam el tőle.
- Legyen meseszép napja, Drusala! És bármi történjék, csak engedje le gyönyörű, szőke haját az ablakon. Rögtön ott leszek, hogy megmentsem - ígértem fülig kanyarodó mosollyal egy hercegnős mesére célozva, amit még édesanyámtól hallottam gyerekként. Talán legközelebb elmesélem majd Drue-nak is. Most viszont hagytam, hogy dolgára induljon. A mosoly, melyet a társasága festett az arcomra, még sokáig nem akart lekopni.
Isten óvjon attól, hogy következő életemben hercegnőnek szülessek!

- részemről is zárt, köszönöm! *-*


Anders Előzmény | 2016.06.21. 10:08 - #40

Sir Nicholas könnyed, baráti gesztusai egy kis időre megengedték számomra, hogy megfeledkezzem a kötelességeimről. Bár volt némi helytelenítenivaló ebben a könnyedségben, de ezt betudtam azon apróságnak, hogy éppen a szabadnapján sikerült nyakon csípnem a lovagot ami felmentést adott számára az alól, hogy egyetlen délutánra megfeledkezzen arról, amit az illem megkíván. Egy kicsit irigyeltem amiért néhány röpke órára kibújhat a rászabott béklyók terhei alól, míg Tőlem az év minden áldott napján elvárják, hogy hercegnőként viselkedjem. Sosem tudhatod, hogy ki lát éppen, Drusala, zsolozsmázta anyám hangja a fülemben, hiába próbáltam makacsul elűzni az asszony a fejemből. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett a fivérem; Amikor Celawan idehaza van, még édesanya sem tűnik olyan rigolyásnak, sóhajtottam szégyenteljesen a puszta gondolat miatt. Nem illendő, emlékeztem.
- Vasvillával? – kérdeztem hitetlenül kikerekedett szemmel. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ki lehet olyan elfajzott, hogy egy gyermeket efféle eszközzel kergessen. – Az én szüleimnek teljesen más elképzelései voltak a fegyelmezésről – csóváltam meg a fejem, sajnálkozva a férfi nehéz gyermekkora miatt.
Fejem érdeklődve félrebillentettem a fejemet. Az elém festett képek az érintetlen tó vízéről, hagyták, hogy elhagyjam az istálló nehéz illatát; Milyen jó is lett volna annak a tónak a partján sétálni! Azonban kicsinyesnek gondoltam volna ezt, ha hangosan kimondom. Újabb kuncogás tört fel belőlem. Boldog kuncogás. Most az egyszer senki sem szólt rám, hogy milyen illetlen dolog is ez.
Figyeltem, ahogyan a lovag talpra tornázza magát, és csizmája orrával hanyagul rendezgetni kezdte a szalmaszálakat. Kételkedtem abban, hogy ez lenne a megfelelő módja ennek, de jobbnak láttam nem beleszólni, hiszen így is elég fejtörést okoztam neki csacska kérdéseim sorával. Szégyellni kezdtem magam, hogy olyan gondokkal terhelem a fiatal férfit, amelyekhez nincs köze. Nem volt illendő…
Kék szemeim mégis teljes megnyugvással állapodtak meg Sir Nicholason, miközben úgy ittam a szavait, mintha egyenesen az Istenek szólnának belőle. A felfogása a mennyek lakóiról, nagyon is tetszett.
- Ön jó ember, Sir Ravenwood! Sokkal jobb, mint azok, akik barátságot hazudva körülvesznek a palotában – mondtam egészen halkra fogva hangomat, hogy rajta kívül más ne hallhassa Őket. – Nem tudom, hogy miért bízom magában, de hiszem, hogy Ön őszinte hozzám… Köszönöm! – udvariasan megemeltem a ruhám szélét, hogy egy kisebb pukkedlivel is hangsúlyt adhassak szavaim valódiságának. Hálás voltam a férfinak a mondottakért, és egyáltalán nem tartottam gondolatait ostobának.
- Szeretnék Önnel tartani; Magam sem tudom, hogy mikor sétáltam utoljára kötetlenül a szabadban, de sajnos nem tehetem – csalódottan csóváltam meg a fejem, szemérmesen lesütve a pilláimat. Ideje volt visszatérnek a palotába, hiszen így is elegendő ideig feszítettem már az anyám idegeit jelképező húrt. Csak idő kérdése volt, hogy nem küldi utánam a fél őrséget, hogy keressenek meg; Ha a katonák találnak rám, és vezetnek vissza hozzá, hetekre eltilt majd mindentől, ami kedves nekem, azt pedig nem akartam.
- Élvezze a szabadnapját, Sir Nicholas! Az Istenek mosolyogjanak Önre – mondtam szelíd hangon, magam is egy görbülettel jutalmazva a férfit. Megvártam, míg elköszön, és meghallgattam, amit még mondani kíván, de aztán nehéz szívvel ott hagytam az istálló ajtajában. Aznap este, egy névvel többet foglaltam bele az imáimba.

~részemről lezárt, köszönöm szépen!


Tinwe Előzmény | 2016.06.20. 16:37 - #39

- De az olyan... - tiltakoztam volna, ám nem találtam a megfelelő szavakat. Féltem a kisasszony előtt holmi pór káromkodást használni, paraszthoz illő szavakat, de semmilyen udvari kifejezés nem jutott eszembe arra, hogy töketlen. Csak állni és együtt érző arccal bólogatni... Ennél azért értékesebb társaság vagyok! Általában szeretik a tanácsaimat, még ha nem is kérik őket mindig, a szám pedig nem csak csókolni tud tökéletesen. Történeteim és vicceim elfeledtetik mindenki baját. Joggal gondolhatnák mások, hogy öntelt vagyok, de történetesen ezen remek tulajdonságaimat mindig valaki más szájából hallottam. Az emberek szerint ilyen vagyok, nekem meg miért kéne tiltakoznom? Hosszúra nyúlt gondolatmenetem végén úgy döntöttem, inkább elengedem a mondat folytatását, amit egy "á, mindegy" vállvonással igyekeztem Drue tudtára adni.
- Azt azért nem mondanám - feleltem cinkos mosollyal, mikor a családi szokásainkról érdeklődött. - Éppenséggel csak addig szoktam a szénában fetrengeni, míg atyám vagy valamelyik szolgáló vasvillával ki nem kerget. A mi családunk sem igazán méltányolja a naplopást, pedig ha tudnák, hogy ez az egyetlen olyan műfaja a lopásnak, melyet éltetni kéne, nem pedig büntetni!
Örültem, hogy nevetni hallom a hercegnőt. Ráfért azok után, milyen vörösre gyúlt az arca; már-már attól féltem, mindjárt elájul a pajzán képektől, melyeket megpróbáltam a fejébe verni. Belegondolni is rossz, hogy valaki szemet vessen erre a törékeny kismadárra csak úgy, érdekből.
- De hát az ég kék, hercegnő, csodaszép kék, mint az érintetlen tó vize messzi, messzi esőerdők mélyén! Miért hazudnék önnek? A fű pedig zöld, olyan friss, ropogós zöld, mint amit ükapám tehenei legeltek volna, ha lettek volna tehenei. Bár, talán voltak, mit tudom én... - tettem hozzá, aztán megráztam a fejem, hogy visszatereljem a szavakat a rendes kerékvágásukba. - A lényeg, hogy sosem hazudnék kegyednek.
Azt viszont értékeltem, hogy ennyire megnyerőnek tart. Érdeklődve pillantottam rá, ahogy közelebb lépett, s próbáltam kiverni a fejemből a gondolatot, vajon milyen látvány tárulna elém, ha ujjamat a szoknyájába akasztva fellibbenteném az alját. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, de tudtam, egy ilyen pikáns, ártatlan tréfát sosem tudnék kiengesztelni rajta, így hát lemondtam az ötletről.
Ülésbe löktem magam, ujjaimmal beleborzoltam szőke fürtjeimbe, levertem az ingemre, nadrágomra tapadt szálakat, majd lendületet véve felpattantam a kupacból. Hanyagul összerúgtam egy rakásba a széttúrt kazalt, míg érdeklődve hallgattam Drue kérdéseit.
- Itt nem az a kérdés, én miben hiszek, hercegnő. Egyedül az istenekhez tudok fohászkodni, hogy segítsék meg a királyi családot nehéz időkben és fényesítsék ki a csillagokat a fejük felett, az istenek azonban sosem felelnek. Tudja kegyed, miért? Szerintem azért, mert hisznek bennünk és abban, hogy megoldjuk mi magunktól is. Tehát ha olyanokban hiszek, akik bennünk hisznek, akkor annyi erővel már akár önmagamhoz is fohászkodhatok. Hiszek az isteni gondviselésben, kisasszony, de abban is hiszek, hogy az belőlünk fakad.
Dobbantottam párat, hogy leverjem a csizmámról a szálakat, aztán kiléptem az állásból, színpadias intéssel invitálva magammal a lányt is. Ha jött, becsuktam magunk után az ajtót.
- Tudom, ez így zavaros, de attól tartok, még nem találtam meg teljesen a hitemet. De én hiszek önben, kisasszony. Tudom, hogy minden rendben lesz - megvontam a vállam. - Nevezheti ostobaságnak, jóhiszeműségnek vagy céltalan reménykedésnek... De talán adhatna neki egy esélyt. Higgyen magában és a boldogságában!
Széles vigyorra húztam a számat, aztán vetettem egy kósza pillantást az istálló tárt ajtaja felé. Kisimogattam menthetetlenül összegyűrődött ingemből a ráncok nagy részét, újakat gyűrve a durva anyagba, majd elindultam kifelé.
- Meguntam az istálló szagot, miért nem szívunk egy kis friss levegőt? Hiányzik a napfény - felkínáltam a lánynak a karomat. Bár nem voltam szolgálatban, de kész voltam kísérni és vigyázni rá egészen addig, míg vissza nem tér a palotába, felfogadott és kéretlen őrszemek vizslató pillantásai közé. - Szabad egy sétára, Lady Drusala?


Anders Előzmény | 2016.05.01. 12:52 - #38

A kötelesség korlátokat szab a lehetőségeknek. Szófogadónak, és jónak kellett lennem, készen állni arra, hogy áldozatot hozzak az országomért, ha a családom úgy kívánja, de egy érdekházasság… Túl nagy áldozatnak tűnt, különösképpen úgy, hogy a mellkasomban raboskodó kismadár minduntalan szállni vágyott. Első alkalommal beletörődtem a kötelező jegyességbe, de egy második alkalomba belehalnék. Egy asszonynak meg kell tennie, amit meg kell tennie, visszhangoztak anyám szavai a fülemben, miközben kétségbeesett gondolataimból egyre tisztábban rajzolódott ki Warren Ohrmont képe.
- Azzal is eleget tesz, hacsak meghallgat… Ha csak némán áll mellettem, s nem szól egy szót sem, nem ítél el, már azzal is segít, higgye el – mondtam szelíd csengéssel hangomban, miközben búzakék szemeim megállapodtak a fiatal katona tetszetős vonásain. Megértettem azon udvarhölgyeimet, akik ódákat zengtek a férfi szemeinek kékjéről, fejedelmi álláról és az arcát körüllengő aranyszőke fürtökről. Talán nem is olyan rég, még engem is a bűvkörébe tudott volna vonni bársonyosan csengő szavaival. Előfordulhat, hogyha fivérem vazallusa helyett Ő kísért volna el nemetonai utam során, az Ő vonásainak felidézése okozott volna kellemes borzongást a testemen, és keltette volna életre a kétségbeesetten csapkodó madarat a lelkemben, aki eddig némán tűrte mindazt, amit az udvar rászabott.
Megbotránkozva torpantam meg az állás ajtajában, amelynek gyomrában Sir Nicholas rutinos mozdulatokkal elrendezte a friss szalmát. Gondolataim talán másodjára botorságnak tűntek, és a későbbiek során magam is kinevettem feltételezéseimet, de akkor és ott nagyon is helyénvalónak látszott; Azzal sem sokat segített a helyzeten, amikor végül kinevetett, majd megerősített azon hitemet, hogy nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet cselekszik. Kislányos zavarral tapasztottam a kezeimet a füleimre, és még a szememet is összeszorítottam, hogy elűzzem az illetlen képeket magamtól.
- Na, de kérem! Sir Nicholas, elveti a sulykot! – pár igyekeztem parancsoló lenni, hangom inkább kétségbeesett könyörgésként hathatott. Csak akkor engedtem le a kezeimet, ha hajlandó volt csábításainak történetét elraktározni egy későbbi alkalomra, férfitársai fülének. – Igazán kedvelem Önt, Sir Ravenwood, de meglehet, hogy ezt át kellene gondolnom a későbbiekben – mondtam, de szerencsére sikerült annyira leküzdenem zavartságomat, hogy a pír mögött is meglássa a cinkos, baráti mosolyt; Eszemben sem volt némi kihágásért, ilyen könnyedén elkergetni magam mellől. – Értékelem az őszinteségét, uram – fűztem még hozzá, miközben bátrabban közelebb léptem az ajtóhoz.
Anyám mindig is szorosan tartotta a gyeplőt, ha a neveltetésemről volt szó, így életem folyamán egyszer sem fordult elő, hogy akár szalma, akár falevelek közé vetettem volna magam, hiszen nem illendő. Felnevettem, ahogy Sir Nicholas vihánc kölyökkutya módjára az aranyló szálak közé vetette magát, amelyek jótékony takarásba vonták szikár termetét. A szám elé helyeztem a kezem, úgy kuncogtam.
- Maguk így töltik az időt odafenn, északon? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel, hiszen úgy véltem, a katona a saját tapasztalatairól beszélt. – Ha feleannyira bánnék olyan megnyerően a szavakkal, mint ahogyan azt Ön teszi, Sir Ravenwood, én lennék a királyi tanács tagja, nem pedig a fivérem. Azt hiszem, ha nagyon akarna, képes lenne arról meggyőzni, hogy az ég zöld, a fű pedig kék, nem pedig fordítva.
Szokatlanul megcsűrtem a szavaimat, miközben tétova léptekkel az állás belseje felé haladtam, lábammal igazgatva a szétpergett szálakat. Kedvem lett volna menten közéjük vetnem magam pusztán gyermeki dacból, hogy édesanyám megbotránkozzék azon, milyen illetlen megjelenéssel mutatkozom a palotában. Ha nem féltem volna, hogy megszakadna a szíve, meg is tettem volna.
- Ha a barátnője volnék, ahogy fogalmaz, talán hagynám – fordítottam pillantásom a férfi felé huncutul. Fogalmam sem volt arról, hogy éppen utolsó szavaival fogja letörölni a mosolyt az arcomról.
- Hisz maga ebben? – kérdeztem. – Hisz abban, hogy az Istenek végül mindenki sorsát megfelelően elrendezik? – fűztem tovább a konok gondolatokat, miközben a hátam megvetettem az állás oldalánál. – Megmentenek engem egy érdekházasságtól, hogy végül azzal a férfivel lehessek, akit szeretek?


Tinwe Előzmény | 2016.04.29. 10:23 - #37

Tisztában voltam vele, hol a helyem, és esküszöm, az a fajta ember vagyok, aki ezt be is tartja. Mindegy, milyen őrjítően feszegetem a határt Drusala vagy akár bárki más előtt, vagy akár át-átugrom rajta egy-egy pillanatra, utána mindig elképesztő gyorsasággal találom meg újra a helyem. Lehet, hogy kibeszélem a feletteseimet vagy a barátaimat, de tisztelem őket annyira, hogy számíthatnak rám bármikor, bármiben; és lehet, hogy megérinteném vagy incselkednék a hercegnővel, de eszembe sem jutna akár egyetlen ujjal is hozzáérni. És persze az édesanyjához sem, bár, hogy őszinte legyek, ezt egy fokkal jobban sajnáltam. Jobbnak láttam eltitkolni Drusala elől, hogy csalódott vagyok, amiért Lady Earyn sosem fog végigkergetni a palotán. Ő az a fajta asszony, akinek még hagynám is, hogy összetörje a szívem. Asszem, bejönnek az idősebb nők.
- Na igen, kötelesség - dörgöltem át bárgyú vigyorral a tarkómat. - Nem adhatok kegyednek támogatást valamiben, aminek magam is híján vagyok.
Rossz volt beismerni, de az a fajta nebuló voltam, akit holmi kötelesség sosem vett rá arra, hogy rendesen megcsinálja a házi feladatát, vagy időben hazaérjen lámpaoltásra. A kötelesség arra sem vett rá, hogy olyan embereket tiszteljek, akiket nem tudok, vagy hogy befogjam a szám, amikor nem akarom. Még arra sem voltam képes, hogy kötelességből távolságtartó és kimért legyek a hercegnővel; az istenekre, hiszen a húgom lehetne! Olyan fiatal, olyan tudatlan, nem azért, mert buta lenne, épp ellenkezőleg; viszont a fél életét a palota falai közt töltötte, illemórák és kódexek, kötelességek körében. Megérdemelte volna, hogy valaki végre megmutassa neki, milyen úgy élni, hogy egészen máshol kelsz fel reggel, mint ahová este lefeküdtél, viszont tudtam, hogy nem én leszek az, aki ebbe bevezeti. Sőt, valószínűleg soha nem lesz senki, mint ahogy a világ összes többi hercegnője sem fog soha szabad akaratából gyönyörködni a napfelkeltében.
Úgy elkezdtem nevetni, hogy kénytelen voltam megtámaszkodni az istálló falában. Drusala feltételezése és az, ahogyan előadta, egyszerűen annyira komikus volt, hogy nem bírtam ellenállni, és az első döbbent pillantásom után felszakadt belőlem a nevetés. Még a szemem is könnybe lábadt, ahogy előre görnyedve a hasamat fogtam.
- Bocsásson... bocsásson meg, ha félreérthető voltam, de eszembe sem jutott ilyesmi - Hanyagul megtöröltem a szemem, ahogy szép lassan elcsitult a nevetésem. Még az utolsó kacajoktól fuldokolva nem tűnhetett igazán valódinak a bocsánatkérésem, ezért amint helyreállt a hangom és rendeztem a vonásaimat, megismételtem. - Bocsásson meg, nem akartam kinevetni, csak eszembe nem jutott volna, hogy Lady Drusala ilyesmit vág a fejemhez. Persze a vád nem alaptalan, de amikor az istállóban csinálom, csakis a hátsó, használaton kívüli állásokat választom, a lovászfiúk váltásának üresjárataiban. Ráadásul ez a kupac túl kicsi, nem lenne elég két felnőtt test hempergéséhez, még megütném magam itt-ott. De még ha el is akarnám csábítani, biztosan nem ilyen alpári módon tenném. Szóval higgye el, semmi ilyesmit nem terveztem, ráadásul kegyed sosem aláznám meg ennyire. Annál többre értékelem a kisasszony társaságát.
Mondandóm végére hangom tőlem szokatlan komolyságba fordult. Arcom őrizte kisfiús, jámbor mosolyomat, de a szemem és az egész testbeszédem azt üzente, teljesen komoly, őszinte és tiszta szándékú vagyok. Drue is tudhatta, hogy nem szokásom mellébeszélni vagy hazudozni, az nem az én kenyerem.
Felemeltem az egyik lábam és hagytam, hogy a lendület tegye a dolgát: zsák krumpliként vágódtam bele a friss kupacba, háttal. Szalmaszálak libbentek fel, némelyik beterített, egy nagyobb kupacot kaptam az arcomba is, hajam beleolvadt a kazalba, szinte eltűntem, ahogy a kupac körbeölelt. Halkan, röviden felnevettem.
- Ez a szegény emberek örömforrása, hölgyem. Beleugrani egy kupac szalmába, aztán koszosan és büdösen hazamenni. Őszi falevéllel még jobb! Arra gondoltam, ha kegyed megtapasztalná ezt az érzést, legalább olyan felszabadító lenne, mint lovagolni egyet. Ez minden, amit kegyedért tehetek - felültem a kupacban és megráztam magam, mint egy kutya. Lesöpörtem a hajamból, a ruhámról a szálakat, aztán nagy nehezen kikászálódtam Drue mellé. - Nem bánok ám olyan jól a szavakkal, mint kegyed hiszi. Megvédem, ha arra szorul, de nem tudok segíteni, ha frusztrált vagy lehangolt, és higgye el, egy férfi számára nincs borzasztóbb érzés a tehetetlenségnél. Sajnálom, ha félreértett. Ha a barátnőm lenne, felkapnám és behajítanám a kupacba, de azt hiszem, ezt a fajta tiszteletlenséget sosem bocsátaná meg.
Újból nevettem, mint egy idióta, aki mindennek csak a derűs oldalát képes látni. Az is voltam, jókedvűen léptem ki a bokszból, hajamból az utolsó szálakat szedegetve.
- Ne aggódjon, kisasszony! Minden jóra fog fordulni. Az istenek túlságosan kedvelik a hozzánk hasonlókat ahhoz, hogy szenvedni lássák  - tettem még hozzá szikrázó mosollyal.


Anders Előzmény | 2016.04.27. 21:56 - #36

Olwyn tanácsos azon kevés emberek közé tartozott unokafivérem hűbéresei között, akit jómagam nagyon szerettem; Nemcsak hű volt a koronához, de tisztességes és józan meglátású, ami valljuk be nyugodt szívvel, ritka egy politikusnál. Mindig volt egy-két kedves szava hozzám, ha találkoztunk, és sosem feledkezett meg arról, hogy átadja számomra Ysolde szívélyes üdvözletét akkor is, ha nem volt igaz; A lányával egykoron jó barátnék voltunk, sokat játszottunk együtt, amikor szüleink unalmas tanácskozásokon vettek részt a tanácskozó terem zárt ajtaja mögött, de az élet, ahogyan lenni szokott, elsodort bennünket egymás mellől. Hiába éltünk ugyanazon város bástyái mögé zárva, eltávolodtunk.
- Olwyn tanácsos elsőrendű koponya, én magam igen kedvelem Őt – mondtam szelíden, elrejtve szavaim mögött a tompa dorgálást; Úgy hittem a fiatal katona egyébként sem gondolja komolyan rosszallását, hiszen egy szabadnap koránt sem lehet olyan szörnyű, mintha a bástyákra parancsolnák a városőrséggel. A nomádok támadása után Thelion mindenhol megduplázta az őrséget, de kevesen voltak így tudomásom szerint, néhány embert még a palotából is a falakra vezényeltek erősítés gyanánt.
Jól esett vékony ujjaimat Mistral szépen gondozott sörényébe túrni, s a kanca elégedett lélegzetvételei adtak hangot annak, hogy nemcsak számomra esik jól egy kis törődés. Bár nem hosszú ideje birtokoltam ezt a pompás jószágot, de egészen megszerettem, hála kedves természetének és jámborságának.
- Egy kicsit engem is összezavar a nyüzsgés; előbb megtámadták a várost, aztán megérkeztek a radagan nagykövetek, most pedig a fivérem bejelentette, hogy megnősül… Érthető, hogy ilyenkor megfeledkeznek kicsit az emberről, de ez nem jelenti azt, hogy felesleges volna – húztam ajkaimat szelíd, megnyugtatónak szánt mosolyra, igyekezvén ezzel is elűzve a fiatal katona rossz érzéseit. Szokatlanul sokat szóltam, de csak azért, mert jól esett végre kiszabadulni a palota protokollja alól, és olyasvalakivel szót váltani, aki nem tesz megjegyzést arra, hogy a tartásom nem elég feszes, vagy rosszul fogom a kiskanalat. Egész életemben a szabályok határozták meg a mindennapjaimat, most lázadtam.
Érdeklődve hallgattam Sir Nicholas szavait a mesterekről, akiktől beszerezte tudása legjavát; Nem lepett meg, hogy a legvégén a könyveket nevezte meg tanítóként. Tapasztalatból tudtam, hogy mennyit jelenthet egy jó olvasmány, ha az ember tanulni akar, vagy csak egyszerűen kiszabadulni a valóságból.
- Vigyázzon, mert a szaván fogom. Magam is kedvelem az olvasást; Édesanyám gyakran mondogatja, hogy előbb tanultam meg olvasni, mint beszélni – halk nevetéssel ráztam meg a fejem a dolog abszurditásán, így éppen elkerültem az újabb zavarba ejtő gesztust, amellyel rám kancsintott. Szerencsére.
- Akkor sem volna illendő – emlékeztettem szelíden, de elég makacssággal ahhoz, hogy biztosítsam arról, akkor sem mondanék anyám akaratának ellent, ha meggyőződnék arról, valóban nem jut el hozzá.
Magam sem értettem, hogy miért tértem ki az érintése elől; Ha Warren ért volna így hozzám, én magam simultam volna bele a tenyerébe, elrévedezvén a pillanat okozta örömben – pedig az éppen olyan szokatlan, és némiképpen illetlen gesztus lett volna, amellyel Sir Nicholas is megpróbálkozott. Ugyan mozdulataival bocsánatot kért, miközben elhúzódott, de egy éles, helytelenítő pillantás bezsebelhetett.
- Abban biztos lehet. Szerintem az édesanyám az egyetlen olyan ember ebben az országban, akinek még a fivérem is megfontoltan mondana nemet – bólintottam egyetértőn szavaira, próbálván elnyomni egy szemérmetlen mosolyt, amit azon kép elképzelése okozott, amelyben anyám a lovagot kergeti.
Kifakadásom hirtelen jött, igazán végig sem gondoltam szavaimat azelőtt, hogy kimondtam volna őket, de ezek együttes súlya okozta térdeim megingását, amely miatt végül képtelen volta a bálára telepedni.
Búzakék szemeim érdeklődve állapodtak meg a férfin, aki ékesszólón, és oly’ közvetlenül beszélt hozzám, ahogyan azt az ember csak a legjobb barátaitól várhatja el. Nem tudom, hogy a szabadnapja bátorította-e fel annyira, hogy ilyen bátran kimondja véleményét, vagy valami egészen más okozta nála az őszinteségét, de annyi bizonyos, hogy leplezetlen lenyűgözöttséggel bámultam rá merészségéért. Szavai végeztével zavartan fűztem össze ujjaimat, és fordítottam el a tekintetemet.
- Kötelesség, Sir Nicholas. A kötelesség, és az államérdek mindig előrébb való annál, mint amit az egyén megkíván! Fogalma sincs, hogy mennyire vágyom arra, hogy magam dönthessek arról, hogy mit cselekedjek, de számomra még azt is megszabják, hogy mit vegyek fel reggel, vagy éppen kit szeressek – megráztam a fejem, hiszen rájöttem mennyire helytelen ilyesmit egyáltalán gondolnom is; Egyetlen ember volt, akivel ezen félelmeimről nyíltan beszélhettem, és az nem az előttem álló férfi, bár hivatásuk azonos. Féltem bevallani, de Warrenre lett volna szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Ha a férfi azt mondta volna, hogy nincs baj, neki elhiszem – ha ő kér volna lázadásra, cselekszem.
Önkénytelenül adtam meg magam a szelíd noszogatásnak, amikor Sir Nicholas végül a kezem után nyúlt. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém abban a pillanatban, ahogy hagytam magam a puha szalmával borított állásig vezetni; Megbotránkozva, kérdő tekintettel álltam meg az ajtóban, tapodtat sem lépve befelé. A szőke lovag rutinos mozdulatokkal, a csizmája hegyével rendezett takaros fekhelyet.
- Mégis mit művel? – fontam össze kezeimet makacsul a mellkasom előtt, miközben a szívem reszketeg kismadárként verdeste bordáim ketrecét. Az egész jelenet kezdett olyasmire hasonlítani, ami egy magamfajta, jól nevelt úrilányt kompromittáló, kínos helyzetbe hozhat. – Ugye nem…? – kerekedtek el a szemeim, és ösztönösen tettem egy lépést hátra. – Figyelmeztetem, Sir Nicholas Ravenwood, ha bármi olyasmire készül, én sikítani fogok…


Tinwe Előzmény | 2016.04.27. 07:11 - #35

- Hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Olwyn főtanácsos módszereit? - tártam szét védekezőn a karjaimat, hiszen az hiányzott még, hogy Drusala kérdése az említett fülébe jusson. Nem hiába vannak olyan nagy fülei, úgy véltem, mindent hall, ami a palota falain belül és annak közvetlen környezetében történik, így hát az istálló abszolút nem biztonságos arra, hogy kifejezzem a semmittevéssel kapcsolatos aggályaimat.
- Sok más hely van, amit szeretek, de Celawan herceg hazatérése felkavarta a város állóvizét. Most sehol sincs szükség egy szabadnapos testőrre - feleltem széles mosollyal az arcomon, igyekezvén elnyomni mindenfajta szemrehányást a hangomból. Érdeklődve figyeltem, hogyan bánik a lány a lovával, milyen szeretettel és türelemmel. Pont ezért kedveltem annyira a társaságát: fiatalsága lévén a palota még nem ölt ki belőle minden színt, még volt benne valami emberi, kislányos báj, bármennyire is próbálta az anyja a nagybetűs élet felé lökni.
- Szerencsémre remek tanítómestereim voltak. Nem csak a kardot tanították meg forgatni, hanem volt kitől megtanulnom a szavakat is. Sajnos egyikükkel sem találkozhattam személyesen, de büszke vagyok a tudásra, amit átadtak nekem.
Szavaimnak talán nem volt túl sok értelme elsőre, hisz hogy lehet valakitől tanulni, akit az ember sosem látott, így aztán gyorsan kiegészítettem a rejtvényt a megoldással.
- Sokat olvasok. Falom a könyveket. - Nem mondtam ki hangosan, de talán még a nőknél is jobban szeretek olvasni. - Bár a legjobb mester a gyakorlat, ha kegyednek mégis kérdése támadna a témában, kölcsön tudok adni néhány remek könyvet.
Megengedtem magamnak egy pajkos kacsintást. Nem, kétértelmű megjegyzésem nem volt felhívás keringőre; ugyanmár, a fejemet is vennék, Warrentől kezdve Drusala édesanyján át a királyig szinte mindenki. Nem szoktam én kislányokat felkérni, kikérem magamnak, nem...
- Azt mondják, amiről az ember nem értesül, az nem is okoz fájdalmat neki - somolyogva megvontam a vállam, de tudtam jól, hogy ha az anyja nemet mondott, akkor Drusala nem fog csak úgy kilovagolni, én pedig egészen biztosan nem fogom rávenni erre. Még a szabadnapomon is beláttam, hogy veszély leselkedik a családra; de azért jól esett eljátszani a szöktetés gondolatával, és ki tudja, ha a lány rábólintott volna, talán még én is félredobom a józan eszemet, hogy egyetlen nap erejéig végre boldoggá tehessem. Szegénynek annyi gondja van mostanság, ráfért volna egy kis kikapcsolódás. Drue azonban visszakozott nem csak az ajánlatom, de az érintésem elől is. Hogy biztosítsam ártatlanságomról, visszaléptem a korábbi helyemre és a mellettem lévő állás ajtajának támaszkodtam.
- Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja lenne az egyetlen nő, akinek a haragja elől sikoltva, nem pedig nevetve menekülnék.
Nem szokásom megijedni az ellenkező nemtől, hiába lengetik mérges arccal a papucsukat a kezükben vagy erednek utánam seprűvel. De Drusala édesanyjában volt valami, ami miatt a kisasszony minden egyes róla alkotott szavát elhittem - habár azt azért illik hozzátenni, hogy a hercegnőnek volt kitől örökölnie a szépségét. Lady Earyn Sagramour nagyon sok mindenre rá tudna venni, ha egyszer megpróbálna a fejemben létező fantáziavilágon kívül is elcsábítani; s mivel ez a világ csak az elmémben létezett, jól látható, hogy erre semmi esély sem volt.
Tekintetem érdeklődve tapadt a szőke virágszálra. Éreztem, hogy szavait nem feltétlenül nekem címzi, és láttam is rajta, hogy ő sem biztos benne, jó ötlet volt-e pont velem megosztania a gondját. De hát én buzdítottam erre, és kifejezetten örültem neki, hogy megbízik bennem. A szavai biztonságban voltak nálam, egyedül csak Olwyn főtanácsos lapátfülétől féltettem őket.
- Tudja, hercegnő, nem sokat tudok a palotán belüli világról, kegyed világáról - javítottam ki magam. - Az én családomban már csak a látszatát erőltetik annak, ami az Ön életét minden lélegzetében átszövi. Mégis, ha mint leendő alattvalója, megenged egy észrevételt: a nép jobban szereti az olyan hercegeket és hercegnőket, kinek hús-vér mivolta tapintható, kinek minden szívdobbanása emberi. Valaki, aki mindig mosolyog, sosem jön dühbe és folyton helyesen cselekszik, csak utánzata egy valódi embernek. Bocsásson meg, hogy ilyen nyersen fejezem ki magam, de elérhetetlen és unalmas.
Tartottam egy rövid szünetet, mert hajamba túró ujjaim végre rátaláltak az oda nem illő szalmaszálra, amit kényes fintorral szabadítottam ki kusza tincseim közül, és két ujjam közé csippentve félrepöcköltem.
- A világért sem buzdítanám lázadásra, de ne nyomja el magában, ha fáj valami. Emberek vagyunk, egy egyszerű lovász, egy királyi testőr, még a hercegnő is. Szabadságra vágyik, amit megtiltanak; legyen dühös, mondja ki, amit érez. Arra esküdtünk, hogy megvédjük Drusala hercegnőt és a családját, de vannak ellenfelek, akikkel nem vehetjük fel a harcot; csakis kegyed képes rá. Jöjjön velem, mutatok valami jót!
Megfogtam a kezét, ha hagyta, de csak arra a rövid pillanatra, míg magam után vontattam. Az irány tisztázása után hagytam, hogy jöjjön magától, hacsak nem kellett noszogatni. Ron már befejezte a ló tisztítását, három állással odébb járt. Neki és az állatnak hűlt nyoma volt, a friss szalmával bevetett boksz üresen állt.
- Ejnye, Roland ezúttal egy kissé hanyag munkát végzett... - Csizmám orrával elegyengettem egy vastagabb kupacba a szalmát, aztán elégedetten bólintottam. - Így ni. A nyughelye előállt, felség - léptem félre az ajtóból, és színpadias meghajlással befelé legyintettem.
- Helyezze magát kényelembe!


Anders Előzmény | 2016.04.24. 11:20 - #34

Tudtam, hogy nem csak édesanyámtól számíthatok szidalomra, amiért kíséret nélkül, a gyermekek illetlen vadságával hagytam el a palotát; A herceg, aki a napokban hazaérkezik, szintúgy az orromra koppint majd szertelenségemért, és néhány finom szidalmat hű vazallusától is bezsebelhetek, mihelyt alkalom nyílik rá. Már ha találkozunk még egyáltalán, gondoltam sóhajtva, hiszen az elmúlt napokban csak futó pillantást vethettem megmentőmre, Warrent túlságosan is lekötötték a fivérem által kiszabott feladatok ahhoz, hogy Ő maga kísérjen el, ha végül el is hagytam a falak rejtekét. Utóbbi nem is gyakran esett meg, hiszen amióta megtámadtak bennünket a nomádok, anyám betegesen aggodalmassá vált; Két nappal korábban egy félszázadnyi katonát akart védelmünkre rendelni, amikor Isanda királynéval, és az udvarhölgyekkel ellátogatunk a kereskedő negyedbe a szabóhoz. Csak akkor volt hajlandó letenni tervéről, amikor végül az unokafivérem, a király is csatlakozott hozzánk mondván, hogy számára is elkél egy új zeke, mire a legjobb barátja – Celawan – megnősül.
Megkönnyebbült kuncogás szakadt fel belőlem, amikor Sir Ravenwood szavai is bizonyságot tettek arról, hogy nincs szolgálatban; Legalább egy kis időre megmenekültem attól, hogy valaki erőszakkal vigyen vissza az anyámhoz, hogy a nap további részében azt hallgassam, hogy mennyire illetlen voltam vele szemben azzal, hogy csak úgy faképnél hagytam, miközben Ő csak az én érdekeimről gondoskodott.
- Talán nem ért egyet Olwyn főtanácsos módszereivel, Sir Nicholas? – kérdeztem finoman felvonva a szemöldökömet, ajkaim szegletében puha, semmitmondó mosoly pihent. Hangomban nem ült dorgálás, még csak neheztelés sem. Tényleg érdekelt, hogy a fiatal katona mit gondol; Az elmúlt napokban mindkettőnk életét a várakozás, és a készülődés határozta meg, készen kellett állnunk a fogadásra.
Szelíden fűztem össze ujjaimat a hasam előtt, igyekezvén a legkecsesebb, legilledelmesebb testtartást felvenni, hogy édesanyám legalább emiatt ne emeljen szót, ha esetleg a keresésemre indulna. A férfi bókja meglepett, hiszen a királyi testőrség tagjai nem szoktak ily’ nyíltan megjegyzést tenni szépségemre, éppen ezért talán jobban zavarba is jöttem a kelleténél. Elpirultam egészen a fülemig.
- Azt hiszem, talán túl édes álmot láthatott a szalmaágyban, az zavarhatta meg így a fejét – élcelődtem vele mosolyogva, figyelmen kívül hagyván az egyértelmű bókot; nem is tudtam, hogy kezeljem. – Gyakran időzik az istálló környékén a szabadnapjain? – kérdeztem érdeklődve, miközben az állás felé fordultam, ahonnan kedves prüszkölés adta tudtomra, hogy a zsufafakó kanca felfigyelt jelenlétemre. Minden alkalommal lenyűgözött Mistral törékeny szépsége, ahogy minden alkalommal megállapítottam azt is, hogy a fivérem legjobb ajándékainak egyike volt a hátas. A támadást is bátran tűrte.
Sir Ravenwood könnyed, barátságos jellemmel bírt; Ezt már korábbi találkozásaink alkalmával is megállapítottam, és különösen hálás voltam azokért a napokért, amikor a mogorva Flinn helyett Ő, vagy Warren látta el a kíséretem feladatait. Azon kevés katona közé tartozott, aki minden tisztelet megtartása mellett is úgy szólt hozzám, mint emberhez, nem pedig egy hercegnőhöz. Kedveltem a férfit.
- Hol tanulta meg ilyen bravúrosan csűrni a szavakat? – billentettem félre a fejem, miközben kiszabadítva a kezeimet a saját ujjaim béklyójából, a kanca feje után nyúltam, aki egészen kihajolt hozzám. Tenyerem szeretetteljesen állapodott meg a hátas orrán, de búzakék szemeim a katonát fürkészték.
- Édesanyám megtiltotta – válaszoltam kérdésére fájdalmas fintorral. Valóban szép napunk volt, és szívesen vágtattam volna egyet a szabad, kék ég alatt; Egy pillanatig el is játszottam a gondolattal, hogy ellenszegülök az anyai szigornak, de aztán győzedelmeskedett az illem, és szófogadás együttes béklyója.
A férfi érintése elől riadt kismadárként húzódtam el; Neveltetésemből adódóan nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki is kérés nélkül hozzám érjék. Különösképpen az ellenkező nem tagjai közül. Nem tettem szóvá a merész gesztust, amelyre készült, de értetlen pillantásom árulkodott érzéseimről. Nem féltem Sir Ravenwoodtól, pusztán meglepett ezzel a közvetlen lépésével. Mi ütött belé?
- Jól látja, valóban feldúlt vagyok – bólintottam komoran, ismét közelebb merészkedve az álláshoz, és az ajtó mögött érdeklődőn pislogó kancához. – Azt hiszem, Lady Earyn Sagramour még az Ön harciasságát is megcsorbítaná, Sir Niocholas – mosolyogtam a férfire szelíden, kifejtetlenül hagyván szomorúságom okát. Ismertem az édesanyámat annyira, hogy tudjam, akarata előbb-utóbb érvényesül.
Kék szemeim reménytelin keresték a rokonszín szempár huncut fényét, annak nyomát kutatván, hogy a férfi talán otromba tréfát űz velem. Minden vágyam az volt, hogy egy kicsit megszabadulhassak a palota nyomasztó falai közül, az illemtantól és a figyelő szempárok kereszttűzétől. Mindennél jobban akartam.
- Nem lehet – ráztam meg a fejem végül lemondóan, elengedvén a szabadságvágyam utolsó felcsillanó szikráját. – Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal… De nem tehetem – hajtottam a homlokom nehéz sóhajjal Mistral arcának, mintha csak a kanca jelenlétében lelhetnék vigaszt. – Egy hercegnő mutasson példát, viselkedjék úgy, hogy ne legyen rá panasz… Legyen szép, legyen kedves, de ugyanannyira legyen kemény és hideg – szavaimmal anyám hangját utánoztam, miközben leültem az egyik bálára, amit az állás elé készített valaki, onnan tekintettem fel a férfire, őszinte reményvesztettséggel.
- Miért nem lehetek egyszerűen én, csak én? – vontam meg a vállaimat szokatlan lazasággal. A kérdés költői volt, nem vártam rá választ; Igazából magamat is megleptem azzal, hogy egyáltalán fel merészeltem tenni.


Tinwe Előzmény | 2016.04.24. 04:34 - #33

Többször is átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy ha Drue kisasszony szereti a cuki dolgokat, akkor a megjelenésem nem is olyan előnytelen számára. Igaz, hogy jobban festettem a királyi testőrség pompázó egyenruhájában, de láttam rá esélyt, hogy a kócos, szőke bongyor a fejemen, a kisfiús mosoly, a mellkasig kigombolt ing és az enyhe istállóbűz még így is levegye Drue-t a lábáról. Hisz rólam van szó. No, nem mintha sokat tudtam volna kezdeni egy ifjúsága tavaszán lépkedő hercegnő szeretetével, de már maga a tudat hízelgett volna, hogy még a szabadnapomon is szívdöglesztő vagyok - főleg azok után, hogy Giselle-nek nincs ideje rám, mert holmi nagyobb dologra készül. Miután az első pár percet saját magammal és saját magam eszményítésével töltöttem, végre lehetőségem adódott szemügyre venni a hercegnőt és elgondolkodni azon, vajon mit keres errefelé a kisasszony. Ismertem a programot, most épp a palotában kéne lennie, talán épp a zeneszobában táncolnának fürge ujjai a hárfán. Akkor mit keres ilyen feldúltan a lova állásánál, a reteszt markolva? Hmm, gyanús vagy nekem, kislány...
- Lady Drusala - viszonoztam az üdvözlését, széles mosolyt társítva mellé. A megállapítására, miszerint ma nem vagyok szolgálatban, csak öt ujjal hanyagul hátrafésültem szőke fürtjeimet, még jobban belekeverve azt a nyomorult szalmaszálat. - Nem, ma nem. Tudja, kisasszony, szimulációt tartunk: szimulálnunk kell, hogy semmit sem csinálunk.
Hangomból nem sikerült teljesen eltűntetni a neheztelést. Nem szívesen lógattam a lábam; nem, pontosítsunk, szívesen lógattam a lábam, de csakis munka közben vagy után, amikor fáradt végtagjaimnak és teletömött elmémnek jól esett a pihenő. Most friss voltam és tettrekész, már-már túlbuzgó, és nem, nem esett jól henyélni.
- Bocsásson meg, ha megijesztettem - szabadkoztam nevetve. - De amint megláttam kegyed, nem bírtam uralkodni magamon. Mindig öröm a kisasszonyt látni, feldobja az ember napját.
Közelebb léptem hozzá, de tartottam azt az illedelmes másfél lépésnyi távolságot, amit olyan szigorúan belénk vertek még a városőrségnél. Emlékszem, amikor le kellett mérnünk araszról araszra. Természetesen én gyakoroltam a legtovább, mivel sehogy sem bírtam megszokni, hogy ilyen fájón távol legyek a másik nem bármelyik virágszálától. Még az illatát sem érzem! A testőrségnél persze változtak a szabályok, hisz minél közelebb vagy, annál könnyebben véded meg, de most szabadnapos voltam, meg amúgy sem akartam udvariatlannak tűnni. Karom letámasztottam a box ajtajára és érdeklődő mosollyal hallgattam a kisasszonyt.
- Dehogy, sőt, megmentett az unalomtól, mely már kimeresztette rám hegyes fogait. A tarkómon éreztem bűzös leheletét és biztos voltam benne, hogy felfal. De ekkor megjelent Ön, mint angyalfény az éjszakában, és egyszeriben melegség öntött el...
Mintha könyvből olvasnám, olyan reflexszerűen ömlött belőlem a virágnyelv. Több évnyi tapasztalat áll mögöttem, így nem nehéz kedveskedni valakinek, aki ráadásul még meg is érdemli.
- Remekül, köszönöm. A mai is egy szép nap - tettem hozzá optimista mosollyal. Biztos voltam benne, hogy a palotában még senki sem látott soha rosszkedvűnek. - Kegyed talán kihasználná és lovagolna egyet?
Közelebb léptem annyira, hogy a karom kinyújtva kényelmesen elérhessem az arcát. Kézfejemmel lágyan érintettem az orcáját, gyengéden végigsimítva puha bőrén, ha nem húzódott el. Ártatlan, kedveskedő gesztusnak szántam, talán Drusala ismert már annyira, hogy tudja, nem kell tartania tőlem.
- Feldúltnak tűnik. Miféle ború merészeli beárnyékolni kegyed ragyogó mosolyát? Csak mutasson rá, bárki is az, elintézem.
Ígéretem komoly elhatározás vezette, az első szavától az utolsóig így gondoltam. Csak egy szavába kerülne, és mennék lelopni a Napot az égről. Oldalra sandítottam a minket bámuló lóra, majd pajkos mosollyal újból Drue tekintetét kerestem.
- Szeretné, hogy megszöktessem?


Anders Előzmény | 2016.04.23. 20:32 - #32

Az elmúlt néhány hétben az egész palota felbolydult; A hazatérésem után első napok a támadásról szóltak, aztán megérkeztek a Radagan követség tagjai, végül pedig a fivérem levele, amelyben arról értesített bennünket, hogy megnősül. Jelenleg a legutolsó miatt folytak a munkálatok, hiszen az értesítés szerint a napokban a herceg visszatér közénk, s ami ennél is több, magával hozza a menyasszonyát. Nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene éreznem ezzel kapcsolatban; Egyrészt, örültem a testvérem boldogságának; Másrészt azonban aggódni kezdtem a saját jövőm miatt. Összezavarodott kísértetként bóklásztam a falak között, és fogalmam sem volt arról, hogy kire zúdíthatnám rá az elmémben feszengő gondolatokat; vagyis, azt tudtam, hogy kiben bízhatnék meg ennyire, de Warrent túlságosan is lekötötték az előkészületek ahhoz, hogy zavarni merjem kicsinyes félelmeimmel.
Aztán megtörtént. A zeneszobában ültem, és hogy szorító fejfájásomon enyhítsek, a hárfámon játszottam. Lysanora, az egyik udvarhölgy a sarokban kelmét hímezgetett, miközben a biztonságunkra vigyázó őrrel elegyedett barátságos, csendes beszélgetésbe, hogy ne zavarjon. Olyan nyugodalmas, és idilli volt a kép, hogy már ezzel is magában hordozta a kellemetlen végkifejletet, amely Earyn Sagramour képében hamarost meg is érkezett; Talán sosem haragudtam rá úgy, mint akkor, amikor sugárzó mosollyal, negédes gesztusokkal felhívta a figyelmem arra, hogy letelt a gyászidő, így már senki sem vetné a szememre az udvarban, ha úgy döntenék, férjhez megyek. Egy megfelelő partihoz, persze, ahogyan édesanyám fogalmazott, miközben pihegve helyet foglalt mellettem.
Ajkaim meglepetten nyíltak széjjel, miközben kék szemeim elkerekedve függtek az egykori hercegnén, aki fáradhatatlan lelkesedéssel felsorolta számomra a lehetséges jelölteket Rivalen Llewellyntől egészen Gerald Deatrysig. Sosem hittem volna, hogy a nemes férfiak említés ily félelmet kelthet bennem; A mellkasomban raboskodó kismadár kétségbeesetten csapkodta bordáim ketrecét, vágyván a szabadulásra. Menekülni, csak arra vágytam. Elfutni, elbújni, vissza sem nézni. Nem tettem még hasonlót ezelőtt, de most szó nélkül pattantam fel ültömből, és megállíthatatlanul rohanni kezdtem.
Nem tudtam, hogy hová megyek, és arra sem emlékszem, hogy megpróbált-e megállapítani valaki. Pihegve fogtam fel világoskék ruhám szegélyét, és a fűzőm szorításában fuldokolva csak menekültem előre. A szalagos topánka, a hosszú ruha mind-mind akadályoztak a futásban, de végül kipirosodott arccal elértem az istállót, és ösztönösen indultam el az állások között Mistral helyét keresve. Magam sem tudom, hogy miféle ostobaságot követtem volna el, ha nem ér utol az ismerős hang éppen abban a pillanatban, hogy elértem a zsufafakó kanca bokszának ajtaját; A kezem éppen a zár fölött pihent.
- Sir Ravenwood… - leheltem riadtan, miközben darabos mozdulatokkal a hang tulajdonosa felé fordultam. A puszta jelenléte is annyira meglepett, hogy megfeledkeztem a szokásos, illendőségi körökről. – Ma nincs szolgálatban – jegyeztem meg, pusztán csak magamnak, hogy nyomatékosítsam, nem a palotából küldték utánam. A futástól kipirosodott arccal, csapzottan álltam a férfi előtt, mint egy ostoba kislány, akit éppen csintalanságon kaptak. Megállapítottam, hogy öltözéke lazább a megszokottnál, és a hajában meredező szalmaszálak sem tartoztak a szokványos képhez. Elkaptam pillantásomat.
- Bocsásson meg, nem számítottam Önre… - igazából senkire, tettem hozzá gondolatban, majd barátságos mosollyal emeltem vissza rá tekintetemet. – Igazán remélem, hogy nem zavartam meg semmiben. Hogy van? – gördültek le ajkaimról a csendes szavak, miközben az elmulasztott köszöntést pótolván, rangjához megfelelő pukkedlivel üdvözöltem.


Tinwe Előzmény | 2016.04.23. 13:28 - #31

- ...aztán azt mondták, hogy most nincs idejük velem játszadozni, mert fel kell készülniük valami nagyobbra. Eszemben sincs kérdőre vonni Celawan herceg adottságait, de ez azért... - morogva félrefújtam egy szőke tincset az orromról. Így, hogy háttal feküdtem a tiszta szalmában, ujjaimat lazán összekulcsolva a tarkómon, egy-egy rakoncátlan tincs minduntalan az arcomban szökött. Nem láttam rendesen Ron-t, aki nagy alapossággal csutakolta az egyik királyi paripát, és igazából nem is Ronnak hívták, de borzasztóan emlékeztetett fiatalabb bátyámra, ezért magamban állandóan Ronnak becéztem.
- Már annyiszor mondtuk neked, hogy ne a bordélyházból válassz magadnak barátokat...
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Nem értettem, mi bajuk az embereknek az örömlányokkal, igazán kellemes társaságot tudnak nyújtani, némelyikük ráadásul meglepően művelt. Volt, hogy egész éjszaka könyvekről beszélgettünk, és még csak eszembe sem jutott hozzáérni - az ezüstöt persze ott hagytam, a lemaradást pedig másnap éjjel azonnal pótoltam.
- Jó barátok. Imádnak engem. Mindenki imád engem - erősködtem, de aztán csak nem bírtam ki, lebiggyesztett ajakkal átfordultam a hátamról az oldalamra, térdemet felhúzva összegömbölyödtem, és inkább a friss szalmának motyogtam, mintsem a lovásznak. - Csak be vannak zsongva... Majd elmúlik...
Kár lett volna letagadnom, hogy én is izgatottan vártam a herceg visszatérését. Állítólag nem egyedül tér haza, hanem egy nővel, és alig győztem kivárni, hogy lássam, mennyire gyönyörű - mármint a menyasszony, nem Celawan herceg. A felhajtás viszont, amit a visszatérése köré vertek, megtaposott önbecsülésemnek nem igazán tetszett.
- Különben is, a mennyasszonyával tér vissza. Mégis mit hisz Giselle, hogy egy eljegyzett herceg első dolga lesz a bordélyházba rohanni? - puffogtam tovább, aztán felkeltem a szalmából, lustán levertem ruhámról a port és a lovász mellé léptem. Keresztben áthajoltam az állat hátán, elterültem rajta. Meglepően kényelmes volt, Ron viszont nem tudott tőlem tovább dolgozni, nem is leplezte az emiatt érzett bosszúságát. Nem csak Rheya hölgyei készülnek annyira Celawan herceg fogadására, de mi is. A tényleges teendőim száma nullára redukálódott, helyét felváltották az úgynevezett "stratégiai megbeszélések". Már a gondolattól is sírni támad kedvem. Ugyanazokat az információkat ismétlik el nekünk újra és újra, míg annyira be nem magoljuk őket, hogy a vérünkben is az folyik, a herceg mikor megy az ünnepi ebédre, a hercegnőt pedig melyik útvonalon fogjuk elkísérni a bátyja elé. Hiányzott a csihi-puhi, a gyerekes évődés a kísértemmel és forró nők puha ölelése.
Ron a nevéhez hű kedvességgel derékon rúgott, és míg sajgó fenekemet dörgölve odébb botlottam, folytatta a ló tisztítását.
- Szenvedj valahol máshol! - kért annyira lágyan, amennyire egy mérges lovászfiú szőrkefével a kezében tud, de nem kellett sokat győzködnie, ugyanis a nyitott ajtón túl ismerős, szőke loboncot fedeztem fel. Rögtön elbúcsúztam Rontól és futóléptekkel Dru hercegnő felé vettem az irányt. A hajamból szénaszál meredezett ki, a ruhámra is jutott bőven, mely amúgy beszívta az istálló és a lovak édes szagát.
- Hercegnő! - integetéssel és megnyerő mosollyal igyekeztem felhívni magamra a szőke leányzó figyelmét, és amint elég közel értem hozzá, a sarkamat összezárva, a testőrség hivatalos meghajlásával üdvözöltem a lányt. Ahogy felegyenesedtem és hátradobtam szőke fürtjeimet, a szalmaszál csak még jobban belegabalyodott a rokonszín tincsekbe.


Anders Előzmény | 2016.03.09. 19:30 - #30

Lady Ysolde nem zavartatta magát a társaságomban; Még a kellemetlen szituációk árnyékában is nagyon könnyedén viselkedett. Arra a kérdésére, hogy mikor készülök útra kelni, egyelőre nem tudtam volna őszinte válasszal szolgálni. Meglehet, hogy még hosszú hónapokig élvezem a palota nyújtotta kényelmet (mert igen, az emberek kibírhatatlansága ellenére, a luxust nagyon is élveztem), de az is előfordulhat, hogy néhány nap múlva felszerszámozom a lovam, és meg sem állok napokig.
- Ha köszönés nélkül távoznék, az sem az Ön hibája lenne, Lady Ysolde – szólaltam meg csendesen. – Tudja be annak, hogy túl fájdalmas lett volna, ha Isten hozzád!-ot kell mondanom egy jó barátnak – mosolyodtam el, bár úgy sejtem, hogy kitérő válaszom nem elégítette ki különösebben a szőke teremtés kíváncsiságát, én bármennyire is gondoltam úgy, hogy igazat beszélek.
Ravenwood szerencsére ahhoz is időben érkezett, hogy ne kelljen továbbfűznöm gondolataimat. Mosolyogva hallgattam a fiatal katona játékos hangját; Jó volt tudni, hogy a sógorom nem minden embere gondolta úgy, hogy egy bárdolatlan fráter vagyok, amiért képes voltam kezet emelni a királyi testőrség egyik tagjára. Szerencsére, Rheyában is akadtak még jóravaló emberek. Máris két példa volt előttem.
- Óh, ha tönkretenném a hírnevét, higgye el, meglenne a módszerem rá, hogy orvosoljam – húztam ádáz, huncut mosolyra az ajkaimat a szakállam mögött, de nem készültem tovább magyarázni, hogy mit is értek ez alatt; hagytam, hogy a kisasszony oldalát furdalja a kíváncsiság addig, amíg újra találkozunk.
- Viselkedj, nagyfiú! – szóltam a fekete ménre, aki búcsúzóul még beleborzolt a kisasszony fürtjei közé. Egészen az ajtóig követtem Lady Ysolde-ot, és ha kilépett az ajtón, gondosan bezártam mögötte; amennyiben újra felém fordult, ismételten elvesztem egy pillanatra a kék szemeinek hullámában.
- Az Istenek mosolyogjanak Önre – köszöntem el tőle jámboran, szavaimat illedelmes főhajtással kísérve. – Mindent köszönök! – tettem még hozzá, majd visszaléptem az állás csendjébe hátasomhoz. Nem tudom, hogy pontosan mennyit időztem a paripa társaságában, de azt igen, hogy miután visszatértem a kastélyba, volt egy kellemetlen beszélgetésem a sógorommal.
Még másnap kora reggel elhagytam a fővárost.

 

Lezárt!


Daphne Előzmény | 2016.03.09. 00:00 - #29

Szerencsére minden jel arra utalt, hogy nem kellett csalódnom azokban a sejtéseimben és megérzéseimben, amelyeket Sir Llewellyn ébresztett bennem. Bocsánatkérésemre csak a fejét ingatta, mintha nem érezte volna szükségét a szavaknak; való igaz, hogy tekintetében inkább a bizalom és a megnyugvás csillant meg előző felindulásom hallatán, mintsem az ingerültség a lobbanékonyságom miatt. Nem éreztem szükségét megerősíteni annak, amit mondtam, úgy véltem, nincs szükség rá, hogy elismételjem a szavaimat - tudnia kellett, hogy mérgemben is csak az őszinteség beszélt belőlem, sőt, magát a dühömet is az okozta, hogy sokkra többre tartom őt annál, mint amit őfelsége szavai sugalltak. 
Ennél is nagyobb megnyugvást hozott viszont a lelkemnek, hogy valóban nem ítélt el az miatt, amit akaratlanul is felfedtem előtte igazi valómból. Nem voltam hozzászokva, hogy a nagybátyám kivételével ne kelljen megjátszanom magam valaki előtt, de egyre inkább úgy éreztem, hogy Sir Llewellyn még akkor is megértene engem, ha felfedném előtte a teljes igazságot. Természetesen nem szándékoztam kiönteni neki a lelkemet, főleg nem itt és most, de amikor belegondoltam, hogy milyen arckifejezést ölthetne magára, ha kihívnám egy kardpárbajra... Kis híján felkacagtam a lelki szemeim előtt megjelenő képen, de sikerült uralkodnom magamon; nem kételkedtem benne, hogy ez a gáláns lovag a torkát köszörülve, udvarias szavakkal igyekezne a tudtomra adni, hogy ez talán nem a legjobb ötlet.
Abbéli reményeit, hogy - az ő szavaival élve - senki nem fog megszelídíteni a későbbiekben, egy egyetértő mosollyal nyugtáztam. Én magam is hasonló reményeket tápláltam a jövőmet illetően, még akkor is, ha aligha láttam esélyt arra, hogy teljesüljön mindkettőnk kívánsága. Jól tudtam, hogy egy nem megfelelő házasság elemében fojthatja majd el természetem ösztönös voltát, márpedig akárhogyan is tekintettem a dologra, az én esetemben a legtöbb lehetőség ebbe a nem megfelelő kategóriába esett. 
Elgondolkozva figyeltem a szalmabálán ülő férfit, miközben látszólag maga is mélyen elrévedt a gondolataiban. Arcát aggodalom felhőzte el, de nem tudtam rájönni, hogy vajon az aggasztja-e valamilyen szempontból, amit tett, az, hogy éppen magára hagyni készül szeretett húgát, vagy pedig az, hogy megosztotta velem mindezt. Reméltem, hogy tudja, utóbbi miatt a legkevésbé sem kell aggódnia, kész voltam megőrizni minden titkát, hiszen erről szólt a bizalom, a barátság. Soha nem árultam volna el őt, még akkor sem, ha ő maga kért volna rá, ebben biztos voltam.
Amikor a királynével kapcsolatos reményeimre felelt, válaszát inkább éreztem kitérőnek; olyasminek, amivel vagy magát, vagy engem, vagy pedig mindkettőnket szeretett volna megnyugtatni. Zavart torokköszörülése és az azt követő, frusztráltságra utaló mozdulat csak erősítette bennem a gyanút: Sir Llewellyn szabadságra vágyik, és a királyné talán tényleg készen áll arra, hogy elengedje őt a főváros fogságából, de bármennyire illeszkedett is be az udvarba a húga, ez a férfi nem lesz képes lelkiismeret-furdalás nélkül magára hagyni őt. Tartottam tőle, hogy ha - ne adják az Istenek - bármiféle atrocitás érné a királynét, amikor ő éppen nincs jelen, egyedül magát hibáztatná érte.
Hosszú ideig figyeltem, ahogy némán, elgondolkozva áll Ergon mellett, ujjait a fényes, fekete sörénybe merítve. Nem akartam őt megzavarni, és egyébként sem éreztem kínosnak a csendet, sokkal inkább volt megnyugtató, mintsem kellemetlen.
- Vannak már tervei arra vonatkozólag, hogy mikor indul útnak? - törtem aztán meg a csendet lágy hangon. Ha felém fordult, tekintetem elkapta a zöld szemek pillantását, ajkaimon pedig játékos mosoly jelent meg. - Az Ön érdekében is remélem, hogy nem készül búcsú nélkül elmenekülni innen.
Csak percekkel később hangzott fel a két szelíd koppantás az állás ajtaján, a hang irányába fordítottam a fejem, de egyetlen hangot sem adtam ki és nem is mozdultam, hiszen nem tudhattam, ki állhat a folyosón - bár azt gyanítottam, hogy nem Thelion király tért vissza néhány őrrel, hiszen csak két szelíd koppanás hallatszott, nem törték ránk az ajtót. A felhangzó férfihangban ennek ellenére is felfedezni véltem őfelsége egyik emberéét, ha jól emlékeztem, talán éppen ő volt az, aki csitítani próbálta a királyt, és igyekezett meggyőzni arról, hogy nincs itt senki. Szavai és pajkos hanghordozása azt sugallta, hogy nagyon is jól tudta: Sir Llewellyn idebent van; egyértelmű volt azonban, hogy nem állt szándékában leleplezni őt, mi több, elterelte a testőrség figyelmét is.
Elmosolyodtam, örömmel és megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy azért akadnak még ésszerűen gondolkodó emberek a király bizalmasai között, függetlenül attól, hogy ő mit mond nekik. A férfi ugyanúgy távozott, ahogy jött, de amikor Sir Llewellyn ismét felém fordult, örömmel láttam, hogy az ő arcán is átvette az problémák sötét fellegeinek helyét egy széles mosoly. Zöld szemei cinkosan csillogtak, ahogy rám nézett, és ajkainak görbülete is hasonlókról árulkodott; akárcsak a szavai.
Halk kuncogással löktem el magam az állás falától, pajkos mosollyal és huncut szikrákkal a szememben néztem a lovagra, miközben az állás ajtaja felé indultam.
- Ön már csak tudja, nem igaz, Sir? - kérdeztem vissza évődve. - Azt hiszem, amíg odakint várva úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, el kell majd döntenem, hogy a jóhírem megóvására, vagy annak tönkretételére tett törekvéseit értékelem-e majd többre - tettem hozzá, de a mosolyom ugyanolyan maradt, és a szemem sarkából továbbra is őt figyeltem; gondom volt rá, hogy mind a gesztusaimból, mint pedig a hanglejtésemből biztosan értse, hogy csak játszadozom vele. Természetesen eszemben sem volt haragot táplálni az irányába, vagy sérelmezni a történteket; én magam sem cselekedtem volna másképp, főleg, ha ismerem a körülményeket.
Az állás ajtaja felett kilesve megbizonyosodtam róla, hogy valóban üres a folyosó odakint, de mielőtt még kiléphettem volna, Ergon kíváncsiskodva ismét a hajamba szagolt. Kuncogva toltam el magamtól a fejét egy finom mozdulattal, közben végig is simítva az állat homlokán, majd gyorsan lesimítottam a hajam; csak a szolgálók kíváncsi tekintetének kedvéért. 
- A mielőbbi viszontlátásra, Sir - vetettem még egy cinkos mosolyt Sir Llewellyn irányába, aztán észrevétlenül kisurrantam Ergon mellől az állás ajtaján. Szerencsém volt, mert a környező állásokban nem tartózkodott egyetlen szolgáló sem, mire pedig bármelyikük látóterébe kerültem volna, már úgy sétáltam nyugodt léptekkel a folyosón, mintha csak most érkeztem volna.
Nem kellett sokáig gondolkoznom az álcámon sem, jól tudtam, hogy Arelar állása itt van a közelben, szinte csak a folyosó túloldalára kellett sétálnom hozzá. Innen tökéletesen ráláttam Ergon állására, az én okos ezüstszürke kancám pedig mintha csak megérezte volna a közeledtemet, már ki is dugta a fejét az állásból. Kedves, szeretetteljes szavakkal üdvözöltem hű hátasomat, aki velem szemben mostanra már mindig kezesbárányként viselkedett; Arelar pedig kíváncsian szaglászott körbe, miközben ragaszkodón a tenyeremhez nyomta a fejét, valószínűleg érezhette rajtam a hűtlenség szagát.
Elnéző mosollyal simogattam meg a nyaka fényes szőrét, és végül ő volt az, aki elárulta, ha Sir Llewellyn is előbújt a rejtekhelyéről. Amennyiben ez megtörtént, a mozgást érzékelve rögtön annak irányába fordította a fejét, én pedig fekete szemeinek pillantását követve Ergon állása felé pillantottam, miközben ajkaimra ismét egy huncut mosoly ült ki.


Anders Előzmény | 2016.03.07. 19:19 - #28

Elnéző fejcsóválással fogadtam a főtanácsos leányának bocsánatkérését. Szükségtelen gesztus volt ez tőle. Tudnia kellett volna, hogy felháborodott hangéle nem sért, sőt, egyenesen megnyugvással töltött el azon tudat, hogy valóban akad valaki, aki akkor is mellém állna, ha ezek a rheyai nemes urak körbeállnának és leköpnének vélt, vagy valós hibáim miatt. Szelíd mosollyal jutalmaztam a lányt kijelentéseiért.
Nem hazudtam azzal kapcsolatban, hogy tetszik a Lady Ysolde szemeiben fellobbanó láng; valahogy emlékeztetett arra, amit legbelül mindig is éreztem. Sokkal több volt a kisasszonyban annál, amit mutatott.
- Remélem, senki sem fogja megszelídíteni Önt, Milady – fűztem hozzá hamiskás mosollyal, de az üde szóváltást egy kárhozott sóhajjal le kellett zárnom, hogy beszélgetésünk kellemetlen vizek felé hajózhasson.
Úgy éreztem, hogy a szavak kimondásával megkönnyebbülök, bár részben nem az én titkaimat osztottam meg a fiatal teremtéssel; Úgy hiszem, talán Isanda is megbocsájtotta volna a vétkemet, ha tudja, milyen sokat jelentett nekem, hogy találtam valakit, aki ítélkezés nélkül meghallgat. Azt mondják, ha valakiben megbízol, és elárulod neki a lelkedben kifejlődött tikokat, azzal egy kést adsz a kezébe. Végül neki kell majd eldöntenie, hogy éppen megvéd, vagy hátba szúr vele. Nem kételkedtem abban, hogy a kisasszony az előbbi kategóriába tartozik, és későbbi megszólalásai is megerősítették ebben való hitemet.
- Sir Garrus nyílván nem így gondolná – vontam meg a vállamat, miután a főtanácsos lánya kifejtette véleményét azzal kapcsolatban, hogy sógorom embere megérdemelte azt, amit tőlem kapott. Tekintetem egy pillanatra elidőzött a bekötözött kézfejemen; meglehet, hogy már évek teltek el azóta, hogy utoljára puszta indulatból cselekedtem, és a haragom felülkerekedett a józan eszemen. Nem tudtam eldönteni, hogy szégyellnem kellene magam, vagy büszkének lennem rá, hogy így tettem.
- Azt hiszem már megtalálta – köszörültem meg a torkom zavartan, kiszakítva magam a révedtségből. Fáradtan két ujjam közé csippentettem az orromat, dörgölő mozdulatokat téve az ujjbecseimmel; Ezzel lepleztem ködössé vált tekintetem. Nyeltem egy nagyot, hogy a tehetetlenség gombóca lekússzék a torkomon. Lassan felemelkedtem az ültőhelyemül szolgáló szalmakockáról, és Ergonhoz léptem.
Ujjam finoman tűrt bele sörénye hosszú szálai közé; Hagytam, hogy a csend a hölgy és közém telepedjen. Hacsak a kisasszony nem szólalt meg, nem tudom, hogy mennyi idő telt el ebben a némaságban; csak a hátas elégedett horkantásait véltem hallani, ahogy a kezem végigfutott izmain.
Kopp-kopp.
Szelíd koppantás volt; Tudakozó, nem követelő. Egy fiatal férfi megköszörülte a torkát odakint, majd megszólalt.
- Sir Llewellyn, kérem – megismertem a jóképű katona, Ravenwood hangját. – Amennyiben itt van… - cinkos hanghordozása elárulta, hogy tudja, odabent rejtőzködöm; talán ha bátran betekintet volna az ajtó felett, tekintetünk éppen találkozott volna egymással. A fiatal lovag azonban mindig tapintatosan viselkedett, főleg velem. -…csak szólni szeretnék, hogy körülbelül negyedóra múlva a testőrség tagjai kezdik keresni, valószínűleg a piac környékén, mert valaki elhintette, hogy arra látta elloholni – felnevetett. Mindig is kedveltem ezt a fickót, talán az egyetlen volt a sógorom emberei közül, akibe szorult némi emberség. A katona nem várt választ, ismét zörgetett kettőt, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott. Betyár kölyök, gondoltam, miközben ajkaimon széles mosoly olvadt szét. Jobb kedvre derültem.
- Azt hiszem, hogy itt az alkalom, hogy kiosonjék, kisasszony – néztem Lady Ysolde élénk tekintettel. – Majd várok néhány percet, és csak aztán követem. Vigyáznia kell a jóhírére – mondtam csintalan mosollyal.

(nagyon nem jöt át - ne haragudj)


[47-28] [27-8] [7-1]

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre